MELYEKET
RÉSZINT A MAGYARORSZÁGI, RÉSZINT AZ ERDÉLYI
RÉGI KÁNONOKBÓL EGYBEGYŰJTÖTT
S A KOR KÍVÁNATÁHOZ KÉPEST TÖBB MÁSOKKAL IS BŐVÍTETT
ÉS KISSÉ JOBB RENDBE SZEDETTGELEJI KATONA ISTVÁN
AZ ERDÉLYI IGAZHITŰ EGYHÁZAK PÜSPÖKE
1649.
A FÜGGELÉKÜL
A SZATMÁR-NÉMETIBEN
1646. ÉVBEN TARTOTT
VÉGZÉSEI
MAGYAR NYELVRE FORDÍTOTTA
KISS ÁRON
PORCSALMAI REF. LELKÉSZ
S A SZATMÁRI REF. EGYHÁZMEGYE ESPERESE
KIADJA A SZATMÁRI REFORM. EGYHÁZMEGYE
Nyomatott Kecskeméten, Tóth Lászlónál. 1875.
ELŐSZÓ.
A szatmári reform. egyházmegye, Tisza-Becsen 1873. szeptember 25-kén tartott gyűlése 36-dik számú határozatával elhatározta, hogy a magyar protestáns egyházra vonatkozó országos törvényeket, érvényben álló egyházi kánonainkat, egyházkerületi és megyei statútumainkat, s mindeniket magyar nyelven, kinyomassa. Az utóbbi években sok – és részben fájdalmas – oka mutatkozott e határozatnak.
A gyűjtemény összeállításával Kiss Kálmán e[gyház] m[egyei] levéltárnok, átnézésével a gyámintézeti választmány s végáttekintésével az esperes bízatott meg.
Azonban míg ezek megtörténhettek volna, a főtiszteletű tiszántúli egyházkerület összegyűjtette s kiadatta azon országos törvényeket és egyházkerüieti statútumokat, melyeket egyházmegyénk is kiadni óhajtott. Így nekünk csak az a feladatunk maradt, hogy az egyházkerületi gyűjteményből kihagyott Geleji Katona-féle "Kánonok" és saját egyházmegyénk statútumainak kiadásáról gondoskodjunk.
De eközben is nekem, mint a gyűjtemény utolsó át-
IV.
tekintőjének, meg kelle ütköznöm a "Geleji Katona-Kánonok"-nak Kiss Kálmán által felvett Maklári-féle kivonatán, mert azt csonkának s a "Kánonok" lényegétől több részben eltérőnek találtam; utánuk néztem azért a főiskolákban tanított kéziratoknak s a Fábján József lelkipásztori tárházába iktatott fordításnak, s elvégre azon meggyőződésre jutottam, hogy amennyiben a kezemhez jött kéziratok mind csak kivonatok – kánonainknak az eredeti szöveggel minden pontban egyértelmű magyar fordítása nincsen; mert a Fábján-féle is néhol téves, néhol a cenzúra vagy más ok miatt másítva van; a még ma országos törvény erejével bíró kánonokat pedig önkényűleg megmásítani vagy módosítani senkinek nem szabad: nekünk csak az eredeti szöveghez hű új fordításban lehet és kell azokat kiadnunk. Így fordítottam le azokat magam magyar nyelvre, s e fordítást veszi itt tőlem a magyar ref. közönség, mely is az eredetinek, ha nem is ékes, legalább hű visszaadása akart lenni. Sőt amennyiben e kánonok összegyűjtésének elrendelője, nagy részben szülőanyja a szatmárnémeti nevezetes nemzeti zsinat volt, függelékül hozzácsatoltam e zsinat végzéseit is. És hogy a fordítás megeshető tévedései ellen is a t. közönséget lehetőleg biztosítsam, közlöttem ezt előzetesen több tudós lelkésztársunkkal is, s becses észrevételeiket figyelmemre vettem.
Mennyiben pedig a "Geleji Katona István Kánonai" nemcsak ami egyházmegyénk és kerületünkben, hanem a ft. erdélyi egyházkerületben is érvénnyel bírnak, sőt azokra olykor a budai zsinat határozataival élő tiszamelléki és a komjáthi kánonokat használó dunamelléki ft. ref. egyházkerületekben is történik hivatkozás: jónak láttam azok-
V
nak és a szatmárnémeti zsinatnak fordítását, minden vele élőknek, kivált az erdélyi testvér-atyafiaknak használatára egyházmegyei statútumaiktól elkülönítve is kinyomatni.
Hisz meglehet ugyan, hogy majd nemcsak részenként, hanem egészben is megsemmisülnek már és másokkal váltatnak fel ezek – rég húzzák felettük a halálharangot – s már az abszolút korszakban is azt mondá felőlük egy hatalmas államférfi ‚ hogy "nem lehet azok szerint kormányozni": de ebből legalább mindazok, kik maholnap hívatva lesznek, hogy helyettük másokat alkossanak, minden kivétel nélkül meg fogják láthatni‚ milyen túlélt vagy még részben élő egyháztörvények helyett kell nekiek bölcsebbeket alkotniok. Ez valóban komoly, lét és nemlét kérdéseibe mélyen vágó munka lesz.
Hadd menjenek hát e "Kánonok" utoljára is Szatmárból‚ ahonnan tervük is – boldogabb konstellációk közt – először keletkezett, magyarul a magyar reformált egyházba!
Írtam Porcsalmán, szeptember 30-ik napján, 1875-dik évben.
Kiss Áron.
GELEJI KATONA ISTVÁN ELŐBESZÉDE.
Jóakaró olvasómnak üdvet!
Három éve lesz már, jó olvasó, hogy nemzeti zsinatunkon, melyet a boldog emlékű idősb Rákóczi György fejedelem, a mi legkegyelmescbb urunk Szatmár-Németibe összehívott, több más tárgyak között, az összes követek közakaratával elhatározva lőn, miképp azon közös érvényű kánonok, melyek szerint a tiszán innen és túl fekvő magyarországi, valamint az erdélyi egyházak is kormányozandók, gyűjtessenek össze, hogy így annál bensőbb szövetséggel s annál rokoniabb lélekkel egyesülhessünk. Mikor e munkára a szent gyülekezet engem kötelezett, én azt annál szívesebben elvállaltam, minél szükségesbnek ismerém fel ügyünk jelen állásában.
Összeszedtem azért e száz kánont, részint kegyeletes emlékű őseink régi kánonaiból, amelyekre azokból szert tehettem, részint néhány igen tudós hittanárnak, Zeppernek s másoknak egyházszervezeti műveikből; – sőt átnéztem az őseink által aláírt helvét hitvallás cikkelyeit, valamint a belgiumi (hollandiai) egyházak liturgiáját és kánonait is, és amelyek azokban, a mi nemzetünk állapotával s a lelkületével egyezőknek látszottak, azokat is kiszedegettem
VIII
és tanmódszerűen, s amennyire lehetett, egyöntetű irályba foglalva, XXXVIII címre felosztottam.
Ezeket aztán, előbb egynéhányunk magán-, majd többek nyilvános bírálatának ismételten alávetettem.
És pedig elsőben a fentebb nevezett és soha eléggé nem dicsőíthető fenséges fejedelemnek akaratából és rendeletéből Kolozsváron 1647-ben, csaknem az összes tiszáninneni és túli magyar-, valamint az erdélyországi egyházi s világi atyafiak igen népes és ünnepélyes gyülekezetében; másodszor pedig itt Gyulafehérváron tavaly 1648-ban az országgyűlés végén, ahol és mikor ezek a mi hitünket valló jelesebb főrendek által újból átnézettek, és a Kolozsváron függőben maradt nehézségek, magának a kegyes és bölcs fejedelemnek is személyes jelenlétében, érettebb megfontolással és tanácskozással megvitattattak s kiegyenlíttettek, – kitöröltetvén belőlük a kitörlendők, hozzájuk adatván a hozzájuk adandók és módosíttatván a módosítandók; továbbá harmadszor éppen az idén, 1649-ben, ugyancsak a fentebb nevezett helyen, ti. Fehérváron, ahol ezek jelenlegi fenséges és ugyanazon nevű s dicsőségű fejedelmünknek az atyja erénye és méltósága természetes és törvényes örökösének, a mi legkegyelmesebb urunknak elibe terjesztve, – őáltala, némely tanácsosok közbejöttével mindazoktól, mik a rágalmazók gáncsainak tárgyul szolgálhatni látszottak, megtisztíttatának; végre legközelebb most negyedszer, hogy éppen semmi kívánható belőlük ki ne maradjon, ezen mi Marosvásárhelyen június 12-kén egybegyűlt közzsinatunkban, ahol ugyanezek azoknak is jelenlétükben és hallatukra, kik némelyekben más nézettel lenni látszottak, újonnan hangosan és értelmesen felolvastattak s az összes
IX
egyházi képviselőség ismételten egybehangzó ítéletével minden ellenmondás nélkül helybenhagyattak és elfogadtattak.
Ami azért még hátra volt: ő fejedelmi felsége kegyes beegyezésével ‚ minden hitfeleink legfőbb óhajtása szerint, amit vajha áldott siker követhetne! – e kánonok ezennel kinyomatnak és közzététetnek. Mindazáltal éppen nem oly vég- és célból, hogy azokra mindenki egyiránt, a körülmények minden számbavétele nélkül köteleztessék és azok szabványától ne légyen szabad senkinek csak egy hajszálnyira is eltávoznia, kivált azokban, amelyek nem is annyira vita tárgyai; mert a különböző idők és helyek követelményeihez képpest különböző fegyelem és igazgatás nemével is kell élni, de amellett épen és sértetlenül fentartani az egységet és közösséget mind kölcsönösen saját egyházaink közt, mind más evangyéliomi hitvallású egyházak közt s köztünk, kiknek mi ezen kánonainkkal, az ő eltérő szertartásaik és egyházalkotmányuk miatt semmi jogsérelmükre vagy hátrányukra lenni nem kívánunk: épp ezt követelvén őtőlük is viszont a mi irányunkban, – kik az ő szellemi rokonaik vagyunk – a közméltányosság s kölcsönös szeretet.
"Mert ha – amint a mi helvéteink mondják, – az egyházakban különböző szertartások találtatnak is: ne ítélje még abból senki különhitűeknek az egyházakat. – Szókratész [Szókratész Szkholasztikosz V. századi egyháztörténész] azt mondja, hogy lehetetlen volna összeírni a községekben és tartományokban létező minden egyházak szertartásait. Egy vallás sem tartja meg éppen ugyanazon szertartásokat, még ha azok felől ugyanazon tant fogadja is el: mert még az ugyanegy hitnek vallói is, a szertartásokról vallott nézetükben egymástól eltérnek. Szókratész 5-ik
X
könyv, Egyház. 21. fejezet. "Mi is – folytatják tovább a helvétek – bár ma az úrvacsora kiszolgáltatásánál és némely más dolgoknál saját egyházunkban különböző szertartásokat használunk: a vallástanban és hitben azért nem különbözünk, és azzal a mi egyházaink egysége és társulata szét nem bomlik. Az egyházak mindig is éltek szertartásokban mint közönyös dolgokban ilyen szabadsággal, s ugyanezt tesszük mi is jelenleg." Ezeket mondják ők a XVII. cikkelyben a szertartásokról és ceremóniákról mint közönyös dolgokról. Nincs kétségünk azért, hogy a mi egyházainkat is hasonló szabadságnknak élvezetében meg fogják hagyni minden felekezetieskedés nélkül bármely kegyes és mérsékelt gondolkozású férfiak‚ kivált ha hazánk állapotát jól ismerik, melyben nem minden szabad‚ ami nekünk tetszik‚ s ha szabad volna is‚ nem mind használ. Tudja Isten, tudják őszintébb testvéreink, mily nagy gonddal s mily nehézségekkel jutottunk el csak eddig is. Nem is esküdött még tudomásunkkal a keresztyén világ valami közös liturgiára; nem is látunk végül semmit, ami ellentállana‚ hogy az Isten választottai ezen egyházi joggyakorlat és fegyelem mellett is biztosan meg ne tartathatnának. Isten hozzád! egyházunk békéjét és nyugodalmát óvjad, és a tűzre olajat ne önts‚ hogy alkalmatlan jóakarónknak ne hírleljenek.
Geleji Katona István, az Erdélyországban létező igazhitű egyház-szolgák püspöke vagy szuperattendense, a maga s a tisztelendő esperes urak és minden testvértársai nevében. |
A KÁNONOK
FEJEZET- VAGY CÍMMUTATÓJA.
Az Isten igéje sáfárainak kötelességeiről általánosan |
III. kánon. |
XII
A püspökről vagy szuperattendensről |
XC. XCI. XCII. XCIII. XCIV. és köv. XCVI. XCVII. XCVIII. XCIX. C. |
A Krisztus egyháza, melyben az apostol rendelete szerint mindennek ékesen s jó renddel kell lenni, éppúgy nem állhat fenn szabatos törvények és alapszabályok nélkül, mint bármely állam vagy emberi társulat.
Hogy azért a mi – Isten igéjével gyűjtött, az emberi költemények seprejétől Isten kegyelméből megtisztított s a Szentírás zsinórmértéke és szabálya szerint reformált egyházainkban is küklopszi rendetlenség és zabolátlan szabadosság ne uralkodjék, s emiatt azok ellenfeleink fondorkodásainak ki ne tétessenek, ím ezen – mind az Isten vagyis a kegyesség, mind pedig a természet vagyis a becsület törvényeivel egyező s a mi nemzetünkhöz is alkalmazott kánonokat, a magyar- és főként erdélyországi igazhitű egyházak minden egyes lelkészének, közös akarattal és egyetértéssel elejükbe írni határoztnk: hogy ezekből biztosan megtudhassák, miképp kelljen mindegyiküknek az Isten házában, – mely az élő Isten anyaszentegyháza – forgolódniok és közreműködniök.
Minthogy pedig a mi egyházainkban leginkább e hét hivatal vagy szolgálat van gyakorlatban: 1) az Isten igéjének sáfárai vagy az egyházak pásztorai, – 2) az egyházmegyék esperesei, – 3) az egyházkerületek szuper-
2
attendensei vagy püspökei*‚ – 4) az iskolák igazgatói, – 5) a szent gyülekezetek énekvezérei vagy kántorai, – 6) a presbiterek, – kik azonban még nálunk nincsenek úgy rendszeresítve mint a többi rendek, – 7) végül az egyházfiak hivatala: mi is ezen renddel fogjuk előadni azok szolgálati szabályait; – oda csatolva egyszersmind az azok ellen vétők megrovatását és büntetését, – mégpedig elsőben is a lelkészek kötelességeit átalánosan, azután pedig a többi rendekéit is részletesen.
I. Az Isten igéje sáfárainak kötelességeiről általánosan.
Az Isten igéje sáfáraiban ez öt kellék igényeltetik: 1) teljes vagy legalább középszerű képzettség, 2) igaz tudomány, 3) hivatás és törvényes kibocsáttatás, 4) hű szolgálattétel, 5) végül feddhetlen élet.
1. A lelkészek képzettségéről.
Minthogy a lelkészek tanítói és vezetői a népnek, szükség, hogy azok, ha nem is teljes, legalább középszerű tudományossággal és képzettséggel bírjanak, kiváltképpen pedig a Szentírásban és a hit alaptantételeiben kellőleg jártasok és gyakorlottak legyenek: hogy az igaz tudománynak rövid rajzát vagy határozott alakzatát teljesen ismerjék és bírják, s az igazság igéjét helyesen fejtegetni s következőleg tanítani is képesek legyenek. Különben a ta-
* Az eredeti latin szövegben felváltva használt szuperattendens, szuperintendens és püspök nevezeteket, helyesebb voltuk mérlegelése nélkül, a szöveghűség tekintetéből úgy adtam, amiként találtam.
3
nulatlanok, kik maguk sem tudnak, másokat tanítani nem lesznek képesek; hanem az telik be rajtuk, amit Krisztus egy helyütt mondott, hogy ha a vak vezeti a világtalant, mind a ketten a verembe esnek.
Mielőtt tehát valaki a szent szolgálatra kibocsáttatnék, szorgalmatosan meg kell vizsgálni, hogy minő tudománnyal s készültséggel bír; és ha általában műveletlennek, tanulatlannak találtatik, vissza kell vetnin és ha azután is elébb nem haladna, más élet nemére kell utasítani.
Minélfogva mindazoknak, kik az egyházi szolgálatra felvétettek, komolyan meg kell hagyni, hogy a szent bibliát, liturgiát és a tudósabb s nevezetesebb hittudósok Ó- és Újtestamentomra írt magyarázatait maguknak megszerezzék, azokat szorgalmasan olvassák és tanulmányozzák, hogy azokból naponta jobban-jobban épüljenek és a szószéki beszédek saját erejükből való írásához hozzászokjanak. Azok pedig, kik a szükséges könyvekkel nem bírnak, és tanulni éppen nem akarnak, egy vagy két megintés után mindaddig eltiltatnak, mig elegendő könyvtárt nem szereznek és a hittanban nagyobb előmenetelt nem tesznek.
2. A lelkészek tudományáról vagy vallásáról.
Minthogy a hallgatók üdvének gondja Isten szerint az egyházi szolgákra bízatott, mielőtt azok vagy kibocsáttatnának, vagy már kibocsátva valamely egyházba befogadtatnának, főképp ha jövevények vagy ismeretlenek, a legszigorúbban megvizsgálandók, hogy az igaz hitvallás követői-e, nehogy valami módon hallgatóikat az igazság álszíne
4
alatt valamely hamis tudománnyal megrontsák. Meg kell azért a lelkeket próbálni: mert sok hamis próféta ment szét a világba, és sok ragadozó farkas lappang a juhok bőrében, akik alattomban Krisztus juhaklába betörnek, és a védelmetlen juhocskákat, ha szemmel nem tartatnak, elragadozzák.
Melynél fogva az újonc tagokat, mint például áldozárokat, szerzeteseket és másokat, akik valamely felekezetből kilépésüket állítgatják, valamely egyháznak vagy iskolának kormányára rögtön és vaktában – a közzsinat* nyilvános beleegyezése nélkül – semmi módon nem kell alkalmazni, hanem elébb nagyon körültekintőleg és nagy elővigyázattal meg kell vizsgálni: kik, minők és honnan valók lehetnek? és csak akkor, ha semmi akadály többé nincs, s tévelygésöket is nyilvánosan visszavonták, kell őket bevenni egyházunk keblébe. Hasonlag a biztos és kétségte]en bizonyitvány nélküli kóborlókat s szerte kószálókat mint gvanúsokat semmi hivatalba sem kell tenni.
Nemcsak a vándorokat és tébolygókat pedig, hanem az egyik megyéből a másikba átköltöző jövevényeket sem szabad addig semmiképpen hivatalra alkalmazni, mig tudományuk igaz voltáról és életük jámborságáról saját esperesüktől, a megye szokott pecsétével erősített bizonyitványt nem mutatnak. Ugyanez a törvény érvényes az iskolatanítókról is.
Minthogy az apostol azt parancsolta, hogy az eretnekeket, különösen az elmarasztaltakat, megátalkodottakat
* Egyházkerületi gyűlés. A közzsinat, közgyűlés (synodus vel congregatio generalis) alatt, az egyházkerületi zsinatok vagy gyűlések értendők.
5
és hitkáromlókat kerülni kell: az ilyenekkel egy lelkész se igen társalogjon és belbarátságot a gyenge hitűek botránkozására ne tartson, sem azokat vaktában, felsőbbjeinek engedelme nélkül ünnepélyesen vitára ne szólítsa. Különben aki egyszeri s kétszeri megintés után is ugyanezt merényli, egyházmegyéje által a közzsinatig hivatalától megfosztatik. A kihívóknak azonban, ugyanazok beegyezésével higgadtan és szerényen megfelelni, annyival inkább a tanulni óhajtókat oktatni mindenkinek szabad lészen.
Senkinek sem szabad – legyen az egyházi vagy iskolai személy – az Isten igéjén alapuló hitvallásnak sarkcikkelyei vagy az egyházi fegyelemnek lényeges kánonai ellen – hivatalától a közgyűlésig leendő felfüggesztés büntetése alatt – nyilvánosan avagy magánosan tanítani. Sőt a hitnek és fegyelemnek nem sarkalatos cikkei ellen sem szabad senkinek magánvéleményét más atyafiak megvetésével, az egyház megzavarásával, vagy a hitben gyengék botrányával nyilvánosan tanítani; hanem ha lelkét valami nehézség nyomja, azt előbb esperese és szuperintendense előtt, azután az egész zsinat előtt emberséggel, keresztyéni szerénységgel s illő alázattal előadhatja; hogy az egész dolog a Szentírásból megvizsgáltassék és elintéztessék. Az ilyen azért ne csak meg ne vettessék vagy el ne némíttassék, hanem inkább békén kihallgattassék, szavai pontosan megmérlegeltessenek; és ha azok helyeseknek tapasztaltatnak, elfogadtassanak; ha pedig helyteleneknek s csupán a Szentírással ellentétes különcködésből eredőknek, botrányosoknak s nyilvános viszálykodásra irányulóknak ítéltetnek – elvettessenek; és azoknak a köznép közti terjesztése, a közvetlenül következő kánonban megszabott büntetés terhe alatt komolyan tiltassék meg.
6
Senki se merészeljen azért, akár a hitágazatokban és a keresztyén vallás alaptételeiben, akár a rendtartások s külső szertartásokban és a sákramentomok kiszolgáltatásában, a maga vagy néhány hozzája csatlakozónak tekintélyénél fogva, a közbotrányra – valamely változtatást avagy újítást tenni. Hanem ha csakugyan van valami változtatandó vagy kijavítandó a szertartásokban, azt az egyházmegyei vagy nemzeti zsinaton az egész egyháznak mint szintén a fejedelemnek és a helvét hitvallást követő evang. rendeknek egyetemes akaratával kell létesíteni. Aki másként cselekedni mer, az a maga esperese s a több megyebeli testvértársak hozzájárulandó ítélete által a szolgálattól azon püspökség közzsinatáig, amelyben lakása van‚ eltiltatik, és ekkor aztán‚ ha nézete mellett konokul megmaradt és attól semmi esetre el nem áll, örökre letétetik és méltó büntetése elvétele végett az igazhitű törvényszék ítélete alá állíttatik. Ha pedig netalán az történnék ‚hogy az ítélő felek egymástól eltérő nézeteket nyilvánítanának, ez esetben egyik fél hátrányára se hozassék végzés, hanem maradjon meg használatában a régi intézkedés.
3. A lelkészek törvényes hivatásáról és kibocsátásáról.
Lelkészi hivatalt bitorolni törvényes meghívás nélkül egy halandó se merészeljen, hanem várja ki-ki az ő hivatását az Istentől annak közegei által; mert senki sem veheti magának azt a tisztességet, hanem csak az, aki Istentől hívatik, miként Áron. Ahonnan Isten erősen feddi azon prófétákat, akik küldetlenül mennek s prófétálnak, holott ő nem szólott hozzájuk. Akik azért az egyház
7
elöljáróinak, vagy a hallgatóknak ellenére magukat feltolják, mint tolvajok s rablók, kik nem az ajtón, de másutt mentek be a juhakolba – gyalázatosan kivettessenek.
Hivatásnknak pedig kétfélének kell lenni: jelesen belsőnek s külsőnek. Belsőnek Istentől a Szentlélek által, ki az ő szívüket és akaratjukat a szent szolgálat elvállalására hatályosan hajtja. Külsőnek pedig az egyház véneitől, vagyis az egyházak mind kegyességgel, mind méltósággal kitűnő polgáraitól, nem zárva ki semmi esetre a keresztyén népnek beegyezését sem.
Azok aztán, kik mind a két hivatással, úgy a belsővel, mint a külsővel bírnak, az egész egyháztól s annak kormányzóitól, előrebocsátott nyilvános erkölcsi és tudományos vizsga, továbbá ünnepélyes, és a kéz főretételével erősített felavatás után a közakarat és szavazat szerint kibocsátandók; teljes (végleges) felhatalmaztatással az isteni ige hirdetésére és sákramentomok kiszolgáltatására. Ennek nagyobb hitelére és bizonyságára azok az egyházegyetem hiteles pecsétjével és a püspök sajátkezű aláírásával megerősített nyilvános egyházi bizonyítvánnyal is feldíszítendők. Kik ilyet előmutatni nem képesek, kivált az ismeretlenek és ennélfogva gyanúsok, sehol be nem vétethetnek.
Az esperesek azonban a kitüntetett kegyességű és ismert készültségű atyafiakat – mintán azokat ugyanők magánlag
8
kellően megvizsgálták – még a közzsinat ítéletéig is, a lelkészi szolgálatra, kiváltképp az ige hirdetésre kibocsáthatják; de a sákramentumok kiszolgáltatásától, míg csak rendesen fel nem avattatnak, tartózkodniok kell, hacsak valamely különös okból – valamely éppen fennforgó és igen sürgős szükség miatt – ha t. i. vagy a többi lelkészek, kiknek szolgálatával ez ügyben élhetnének, tőlük távol laknak, vagy pedig ellenségtől vannak mindenfelől körülvéve – az egyházmegyétől felhatalmazást nem nyernek, éspedig úgy, hogy az ilyenek a következő zsinaton megjelenni és magukat a nyilvános vizsgának alávetni kézadásukkal szentül megígérjék.
Azért egyetlen lelkész se merészeljen esengéssel vagy fizetéssel magának valamely helyet kikoldulni, vagy azt világi hatalommal mintegy erőszakosan elfoglalni, vagy abba betolakodni; vagy végül másoknak alája ásni; őket papi állomásukból gonosz úton alattomosan kizavarni. Különben, kik ez iszonyú bűnben elmarasztaltatnak, azok hasonló büntetés alá esnek, azaz legalább egy évnek tartamára saját papi állomásuktól megfosztatnak.
Amint senkinek, még a törvényesen hivatottnak sem szabad valamely egyházba, míg annak lelkésze hivatali szolgálatát ott be nem végezte, berontani: úgy saját egyházát sem lehet az év lefolyta előtt kellő ok nélkül, és hallgatói sérelmével egy évi letétel büntetése alatt senkinek elhagyni; hacsak azt valami fontos oknál fogva a maga felsőbbjei meghagyásából nem teszi, mert azoknak a szent közönségtől az a hatalom meg van adva, hogy a kitűnő
9
ajándékokkal ékes lelkészeket, midőn valamely egyház lényeges szüksége úgy kívánja, még esztendejük bevégezte előtt is helyükből kimozdíthassák, és oda más alkalmas egyént helyettesítve, őket azon egyházba áttehessék; és ugyanazoknak ezek is – hacsak őket valami nyilvános lehetetlenség meg nem gátolja – minden vonakodás nélkül önként engedelmeskedni hivatalvesztés terhe alatt kötelesek.
Ezért mindenik egyház lelkésze, szolgálati éve elteltét saját hallgatóinak, vagy maga közvetlen a szószékről, vagy amint mondani szokták, egy harmadik személy által, vagy pedig írásilag, amint a helynek régi szokása kívánja, jó eleve adja tudtul; és ha azok az ő szolgálatávai továbbra is élni kívánnak és őt illedelmesen meghívják s neki kedve van rá, helyben maradhat. Ha pedig szolgálatát megelégelve a hallgatók felmondanak neki: esperese tudtával másoknak, akiktől elfogadtatik, magát szabadon elkötelezheti; és az esperes az ő törvényes meghívatását ne akadályozza meg, legfeljebb valami feltűnő botrány miatt vagy az egyházat érhető veszteség megelőzésének tekintetéből. (1)
Azon új lelkészeknek, kiknek felavatását a hallgatók saját költségükön eszközölték, éspedig a készültebbeknek ugyan két évig, a kevésbé képzetteknek három évig, ha azok úgy kívánják s ha őket méltó tiszteletben tartják és tartozott tiszteletdíjukat pontosan megfizetik, azon a helyben, ahová elsőben kibocsátva voltak, meg kell maradniok. Akik tehát azon idő előtt, hallgatóik ellenére azt
10
helyet elhagyandják, vagy az esperes által visszamenetelre kényszeríttessenek, vagy ha erre nem bírathatnának‚ még azon helytől is, a hova átmentek, kizárattassanak.
Komoly megdorgálás büntetése alatt kell óvakodni még attól is, hogy valaki a más egyházába esperesének engedélye, vagy azon egyház lelkipásztora beleegyezése, vagy valamely ki nem kerülhető szükség nélkül vaktában betolakodjék; és sarlóját akár tanítás, akár házasok esketése, akár sákramentomok kiszolgáltatása által a más búzájába vágja; hanem mindenkinek saját hivatása határai között kell tartani magát. Aki két vagy három megintés dacára is ugyanezt ismételten teszi, saját egyházától is meg fog fosztatni. Ha azonban a lelkész távollétében valamely újszülött csecsemő haldoklanék, annak keresztelésére az e végett meghívott szomszédnak átmennie szabad leszen. A főrendileknek is, saját lelkészeik kissebbsége és lenézése nélkül szabad leszen a sz. szolgálatra másunnan hívni kiváló férfiakat.
Miként az egyházmegye esperese egy lelkipásztort sem tolhat rá az ettől vonakodó és elllnszegülő népre, úgy a nép sem szerződhetik senkivel és nem vihet be senkit azok közül az esperes akarata ellenére. A lelkipásztoroknak is szorosan megtiltatik, hogy még ha másuvá meghívatnak is, a maguk felvigyázójának tudta és engedélye nélkül szolgálatjukat másoknak feltétlenül felajánlják, hanem csak azzal a feltétellel, ha az beleegyezik, hogy így az a maga előkelő társaival együtt megítélhesse: vak jön az a lelkész arra a helyre érdemes-e? Valaki merő
11
makacsságból s az egyházi fegyelem megvetéséből, nem pedig együgyűségből vagy tudatlatságból az ellenkezőt követné el: ha nem is mindenik, de legalább azon egyháztól, melynek lelkészségére felvigyázójának tudta és engedélye nélkül megígérkezett, fosztassék meg: hogy mind ő a maga engedetlenségéért, mind a dacoló nép a szent kormányzat megvetéséért meglakoljon. Azonban itt is az hagyatik meg az esperesnek, ami a XIX. kánonban.
Az istenfélő lelkészek, ha oly tisztességes díjazásnk van, melyből magukat és az övéiket mértékletesen fenntarthatják; és ha meggyőződnek, hogy munkájuk is hallgatóiknak kedves és az Úrban hasznos: lakhelyeiket gyakran ne változtassák, nehogy azon gyanú alá kerüljenek, hogy saját kényelmüket inkább keresik, mint az egyház előmenetelét.
Ha valaki már egyszer esperese beleegyezésével valamely egyháznak a maga szolgálatát vagy kézadással vagy szóbeli elkötelezéssel megígérte, s a közben számára egy kedvesebb és jövedelmezőbb hely ajánlkozván, ezt az előbbinek odahagyásával elfoglalja, s adott becsületszavát megszegi: annak mint üzérkedőnek azon évben egyik helyre sem lészen szabad mennie.
Akik valahol nemigen vannak közkedvességben és szeretetben, s csak hogy hallgatóiknak szívét magukhoz édesgessék és ott maradhatásukat kieszközölhessék, rendes
12
fizetésükből valamit leengednek; és így az egyháznak jövedelmét saját magán-előnyük miatt alattomban és csalárdul megkevesbítik, a közzsinat idejéig mint az egyház javának elorzói a szent szolgálattól el fognak tiltatni. Ha azonban valamelyik pártfogó valamely különös jelességű lelkésznek a maga bőkezűségéből többecskét adott, azt mindjárt a rendes és tartozott fizetésbe betudni nem kell.
Ha továbbá valamelyik egyházi ember az egyház szőleit saját hibájából elhanyagolta és parlagokká tette: a kárt, amit azáltal utódának okozott, ennek igazságos becslés szerint megtéríteni tartozik, és onnan addig el sem bocsátandó, míg annak teljesen eleget nem tett, hogy legyen annak az elhanyagolt szőlőt – ha ugyan a szőlő mívelése az ő tiszte – miből helyre hozni. Ugyanezt követelvén az osztó igazság a polgároktól vagy lakosoktól is, ha a szőlő az ő gondatlanságuk miatt lett terméketlenné. Azonban az új lelkész az elégtétel biztos reménye mellett az ily helyre is bebocsátandó lesz.
Hasonlóképpen ha bármelyik lelkész a lelkészlakot és melléképületeket, mint kerteket, csűröket, istállókat s egyebeket vagy szándékosan lerontotta, vagy azokat elhagyva, és esetleg éppen azon a helyen levő saját épületeibe költözve elhanyagolta s elpusztulni engedte: méltányos, hogy minden romlást saját pénzén hozasson helyre. Ha ezt az ilyenek önként nem teljesítik, fizetésükből az esperes hatalmával a becslés szerint levonassék és az egyházgazda kezébe adassék. Ha pedig onnan másuvá költöznek és saját házukban zselléreket hagynak, ezek éppúgy, mint a más
13
lakosok, a rájuk eső illetéket tehetségükhöz és vagyoni értékükhöz képest azon egyház lelkipásztorának megfizetni tartoznak; de maguk a lelkipásztorok akár ott szüneteljenek és időzzenek, akár másutt lelkészkedjenek, a lelkész-fizetéstől mentesek legyenek.
Míg valahol az előbbi lelkészeknek egészen meg nem fizettek, akár elköltöztek már azok a lelkészlakról, akár még ott vannak, addig újak oda bemenni és elődeiknek helyére állani – a szolgálattól egy évig leendő felfüggesztés büntetése alatt ne merészeljenek. Ez a szabály álljon az iskolaigazgatókra vonatkozólag is.
Sőt hogy az egyház iránt rosszindulattal viseltető és a lelkészséget megvető hallgatók is, akik a feddés nem tűrhetése, vagy valami csekély ok miatt a hív és feddhetetlen életű lelkészeket hivatali évük eltelte előtt maguktól elutasítják – hacsak az esperes vagy a gyűlés előtt tettüknek igaz és elegendő okát nem adják, – egy időre az egyházi szolgálat élvezetétől megfosztandók; ha csak az a veszély nem forog fenn, hogy ezek így a hittől elszakadnának.
Ha valamelyik lelkész legfeljebb fél évvel hal meg hivatali éve letöltése előtt: esperese – ha a hallgatóknak igen nagy sérelme, vagy az egyháznak súlyos hátránya nélkül megeshetik – rokoni és atyai részvétből, az év hátralevő részét a szomszéd atyafi társakkal kitölteti, hogy
14
az özvegy lelkészné azon év jövedelmét egészen húzhassa, s abból magát és szegény árváit táplálhassa.
A szomszédos egyházakat, melyek maguk is tarthatnak lelkipásztort, senki a szegény lelkészeknek sérelmére nagyobb fizetés és nyereség végett magához ne ragadja. Mindazáltal lelkészek hiánya, vagy a lakosok szegénysége miatt, vagy más igaz okból az egyházmegyének beleegyezésével, vágy a már bevett szokásnál fogva, egy lelkipásztor két, három, vagy több kis egyházacskában is lelkészkedhetik; csakhogy ezzel ne csak a maga gazdagsága növelésére, hanem főleg az Isten dicsőségének s hallgatói üdvének előmozdítására fordítsa figyelmét.
A leányegyházakat úgynevezett anyaegyházaiktól elválasztani, és vagy anyaegyházakká tenni, vagy ismét más anyaegyházhoz csatolni még egész vidék vagy megye akaratára vagy szabad tetszésére sem bízatik, hanem kemény megrovás terhe alatt meghagyatik, hogy a közzsinatnak (egyházkerületi gyűlésnek) ítéletére tartassék fenn, hozzájárulván ahoz a pártfogók és köznép beleegyezése is.
Az oly egyházakban szolgáló lelkipásztorok, amelyek több rendes lelkészt, vagy másod-lelkipásztorokat is szoktak tartani, amennyiben rajtok áll, semmiképpen meg ne engedjék, hogy e szokás megszüntettessék és közülük senki tiszttársa terhét és hivatalát magára ne vállalja, jövedelmét fel ne vegye. Különben ha ezt cselekedni bár-
15
ki is megkísérli, azt a jövedelmet a kebelbeli esperes, egyetértve a vidék vagy megye és a hallgatóknak többségével, tőle vegye el, és valamely egyházi szükség fedezésére fordítsa.
4. A lelkészek hivatali szolgálatáról.
A lelkészek szolgálata főleg e hét kötelesség teljesítésében áll: I. a tanításban; II. a könyörgésben és a szentírási fejezetek felolvasásában, magyarázásában; III. a kátémagyarázásban; IV. az ünnepek kihirdetésében és megtartásában; V. a sákramentomok kiszolgáltatásában; VI. a házasok összeesketésében; VII. a betegek és halálraítéltek látogatásában és vigasztalásában.
I. A tanításról
A tanítás tiszte ismét magában foglalja a többek közt: 1. a folytonos szónoklás munkáját; 2. a vétkesek megfeddését; 3. a bűnöket meg nem bánók kirekesztését; 4. a bűnbánóknak visszavételét; 5. az ellenfelek megcáfolását.
1. A folytonos tanítás, főleg az egyházi szónoklás munkájáról.
Ne feledjék az egyházak lelkipásztorai, hogy ők nem a gyáva tétlenség, sem nem a külgazdászat, hanem az Úr földjén s vetésében való munkálkodásra vannak hivatva a
16
nép vegyes tömegéből: azért teljes erővel igyekezzenek, hogy kötelességeiket minél hívebben végezzék és nagy szorgalommal tanítsanak. Mert jaj nekik, ha az evangéliumot nem hirdetik, és átkozott az, ki az Úr munkáját álnokul végezi! Azért a henyék, kik egészségesek és a tanításra kellő lélekadománynyal bírnak, mégis a tanítás munkáját kerülik és tunya tétlenségben tespednek, vagy idejüket világi dolgokra fordítják, mint tehetet]en herék s haszontalan bérmunkások lelkészi állomásaikból kivetendők és bizonyítványok nélkül eltávolítandók.
Azonban a tisztes kézi munkákat, ha valamely sürgetős szükség úgy kívánja, csakhogy benne mértéket tartsanak s szent foglalkozásukat azok miatt el ne hanyagolják: a Pál példájára meg lehet a lelkésznek engedni; például valamely szőlőcskének – akár sajátjának, akár a lelkészinek – mívelését, valamint az ártatlan szórakozásokat, de a szántóföldek s szőlőhegyek mívelésének szerfeletti és kielégíthetetlen vágya, valamint a gyakori és szükségtelen szétkószálás – főleg az Úrnapokon – nekik komolyan megtiltandók. És akik közülük az ő felsőbbjeiktől ezek miatt ismételten megfeddetnek, s mégis ezeket gyakorolni meg nem szűntek, azoknak jövőre semmi egyházat nem kell adni. Mert senki, ki az ő kezét az eke szarvára vetette és vissza néz azokra, melyek hátul vannak, nem alkalmatos az Isten országára.
A kik pedig lelkészségüket megunva és a külvilág szerelmétől Démás módjára elragadtatva, bárha tisztességes hivatásuk s tehetségük is van a szolgálatra, állomásukat
17
mégis minden igaz ok nélkül elhagyják és vagy saját házukban vesztegelnek, vagy mezőgazdaságot vagy valami szennyes kereskedést űznek, ha magukat hivataluk folytatására ráadni teljesen nem akarják, az egész közzsinat ítélete által tiltassanak el minden szent foglalkozástól, s mint rendjüknek hűtlen elhagyói ünnepélyesen közösíttessenek ki, s tekintessenek úgy, mint pogányok s vámszedők.
Az egyházi beszéd tartásához tárgyat vagy helyeket a próféták, apostolok és evangelisták kánoni irataiból vegyenek avagy olvassanak fel, és azokat a szöveghez és tárgyaláshoz alkalmazott kis előbeszéd után röviden ugyan, de világosan és velősen magyarázzák meg, és azoknak valódi értelmét tüntessék fel, a hasonlatokat és képes szólásokat, példázatokat, ahol előfordulnak, gondosan fejtsék ki, s azoknak titkos jelentését, egyházi értelmét világosan magyarázzák meg, a szavakból eredő kételyeket oszlassák el, s az ellenkező magyarázatot cáfolják meg: és úgy aztán, midőn már a szöveget, annak összes részei szerint eléggé világosan és érthetőleg megmagyarázták, azt a fötételt vagy tant, mely a szöveg belsejéből magából mintegy önként kifejlik – vonják ki, s ha az kétes értelmű volna, a Szentírásból kellőleg bizonyítsák be, és a hallgatók hasznára: jelesen tanulságára, vigasztalására és jobbítására, sőt ha az vitás hely lenne, a hamis tételnek is megcáfolására irányozzák; végül a helynek, időnek s egyéneknek, az egyház állapotának s viszonyainak, vagy az országnak is jelen körülményeihez illő alkalmazás után, a főrészeket még egyszer röviden és összevontan ismételve, beszédjüket valami kegyes óhajtással vagy dicsőítéssel zárják be.
18
A Szentírásnak nem minden helyeit kell mindenkinek és minden gyülekezet előtt tárgyalni, hanem minden szónok a benne levő hitnek és hallgatói felfogási képességének mértéke szerint, a maga erejéhez alkalmazott és a nép felfogásához mért tárgyat vegyen fel kimerítő fejtegetés végett.
Az úgynevezett úrnapi evangéliumokon kívül – amelyek néha magukban is nagy haszonnal s a népnek épülésére magyarázhatók – tartoznak a lelkipásztorok, nemcsak az ünnep-, hanem vasárnapokon is, vagy a régi próféciákból, vagy az evangéliumi történetekből, vagy az újszövetségi apostoli levelekből idő- és alkalomszerű szöveget választani, és azt megmagyarázni, hogy mind maguk, mind hallgatóik a különféle hittani anyagok vizsgálásából a mennyei tudomány ismeretében naponként mindinkább előhaladjanak.
Egyházi beszédeket hetenként rendesen négyszer, jelesen: minden úrnapon kétszer, szerdán és pénteken pedig – vagy a helyi szokás szerint más napokon – egyszer kell tartani, éspedig műveit és ékes, de nem felette finom és képletes nyelvezettel, hanem népszerű, érthető és nem elmefitogatásra, hanem a hallgatók épülésére irányzott beszéddel; s egy beszédet sem szabad egy órai időnél tovább nyújtani, hogy se a szónokló ereje ki ne merüljön, se a hallgatókra nézve unalmas ne legyen; ahol azonban eddig régi szokás szerint többször is szoktak egyházi szónoklatokat tartani, tartsák meg azokat ezután is szabadon. (2)
19
2. A vétkesek megfeddéséről vagy dorgálásáról
A hű lelkipásztorok azokat, kik közbotrányt okozó vétket követtek el, nyilvánosan is, mégpedig szemben mindenki előtt, alkalmas és alkalmatlan időben személyválogatás nélkül megfeddeni tartoznak, nehogy ugatni nem képes néma ebeknek tartassanak. Azonban éppen nem valamely rossz indulatból, valamely magánsérelem miatt, hanem az Isten dicsősége és törvénye iránti kegyes buzgalomból; s nem annyira a személyek, mint a vétkek iránti gyűlöletből, s nem is valamely léha gyanúból vagy némely szóhordóknak árulkodásuk, hanem a legfeddhetetlenebb emberek biztos bejelentése folytán; s meg sem nevezve a személyeket, hacsak azok nem cégéres és nyílt gonosztevők, s végül nem is felette ridegen és durván, annál kevésbé illetlenül, hanem egész lélektürelemmel, szelíden és mívelt emberhez illően, s a Szentírásból vett épületes szavakkal, hogy azoknak szíve annál hathatósabban megindíttassék, és a megfeddést annál nagyobb béketűréssel viseljék. Különben többet ártanak, mint tanítanak: mert általában többet lehet kivinni intéssel, mint fenyegetéssel, többet szelíd szókkal, mint durva beszéddel. A vakmerőleg másként cselekedők az egyház kemény számadására vonatnak.
3. 4. A meg nem térők kirekesztéséről és a bűnbánók visszavételéről
A botránkoztatókat a lelkipásztorok, miután őket kétszer-háromszor mind magánosan, mind nyilvánosan az Isten igéjéből megintették és megfeddették, és velük sem-
20
mire sem mehettek, sőt azok előttük javíthatatlanoknak és bűnöket megbánni nem akaróknak bizonyultak, Krisztus urunk parancsa szerint jelentsék fel az egyházmegye elé, amely azután őket – ha annak ismételt intései is sikertelenül maradnak – miként pogányokat és publikánusokat az egyházközségből a lelkészek közbejöttével ünnepélyesen kirekessze; azokat pedig, akik bűnüket megbánják és alázattal bocsánatot kérnek, ugyancsak azon egyházmegye nyilvános beleegyezésével vissza lehet venni az egyházközségbe.
A nyilvános gonosztevőket pedig, kik valóban ilyeneknek bizonyulnak, az egyházmegye minden előintés és további halogatás nélkül a kánonban előírt módozat szerint tiltsa el a szent gyülekezettől; sőt ha azt tettük vagy szavaik iszonyúsága által úgy érdemlik, közösítse ki, és adja a sátánnak az ő testük veszedelmére, hogy lelkük ama napon a Jézus által megtartassék. Az olyanokat azonban, kiknek bűnök még nincs bebizonyítva, hanem csak némelyek suttogása vagy éppen vádolása miatt estek valamely bűn gyanújába, valamint azokat is, kik nem előre elszánt szándékból vagy megátalkodott gonoszságból, hanem vagy tudatlanságból, vagy önvédelmükből, vagy más történetes [véletlen, nem szándékos] esetből emberölést vagy más bűnt követtek el, – nem kell azonnal kizárni a szent gyülekezetből, hanem előbb meginteni és bizonyos határidőt szabni elébük, amely alatt magukat azon gyalázatból illető bíráik előtt kitisztíthassák. Ennek nagyobb hitelére és bizonyságára az ilyeneknek az egyházmegyei gyűlés a megye hiteles pecsétje alatt bizonylatot is adjon‚ amelynek előmutatása és felolvasása után bármely rendű tisztviselő urak azoknak ügyét minden más ügyeknél előbb felvenni és elintézni tartozzanak, nehogy a hosszas halogatás és perfolyam miatt az ő ügyük a hitben gyengébbek botrányára függőben maradjon, vagy pedig az egyház a hosz-
21
szas késedelmet és halogatást megunva, őket saját jó hírének csökkenésével és sérelmével s azok lelkének terhelésével kebeléből kirekeszteni kényteleníttessék.
Azért bármely egyes személynek, legyen bár az akár csak egy községnek lelkipásztora, akár több egyházaknak felügyelője, hivatalvesztés terhe alatt nem szabad senkit, még a legbűnösebbet sem a sákramentumoktól önhatalmúlag eltiltani, annyival inkább ünnepélyesen átkozódással kiközösíteni, valamint a bűnbánót az egyházba ismét visszavemmi; hanem mind a kisebb, mind a nagyobb kiközösítésre, valamint a feloldozásra a zsinatnak legyen joga és hatalma, mégpedig arra a részleges és erre a közzsinatnak (ma: arra az egyházmegyei, erre az egyházkerületi gyűlésnek). (*)
5. Az ellenfelek ostromlásáról és megcáfolásáról
A téves tantétel cáfolatát csak amidőn arra éppen az egyházi beszéd vezérigéje szolgáltat alkalmat, s kiválólag csak ott kell munkába venni, hol veszély forog fenn, hogy ez a hallgatókat megmételyezi, nem pedig ott, hol semmi szükség sincs reá, nehogy a már eltemetett és feledésbe ment szakadások éppen azoknak cáfolgatása által mintegy feltámasztassanak s az alvilágból felidéztessenek: ott is pedig olyan mérsékelt beszéddel, hogy ne a személyek, hanem a hibák iránti gyűlöletből láttassék a cáfolat eredni. És oly hibákat, melyeket az ellenfelek nem tanítanak, nem szabad azokra kötekedve ráfogni, hacsak azok, az általuk tanított tantételekből nyilvánosan nem következnek; nem is szükség minden egyes ellenvetésüket megvitatni, hanem csak azokat, melyekbe hitüknek alapját helyezik. Mert valamely tévtan teljes megcáfolását hivatás szerint az iskolákra kell bízni.
(*) Ez valószínűleg Kiss Áron szövegbe szúrt jegyzete. [NF]
22
II. A nyilvános könyörgések tartásáról
s az azzal egybekötött Szentírás-fejezetek olvasásáról
Nyilvános könyörgéseket minden hétköznapon, midőn egyházi szónoklat nem tartatik – minden tekintet nélkül a vásárra, vagy bármely más okra – naponta kétszer kell a lelkészeknek a maguk, kivált népesebb egyházaikban tartani; t. i. reggel hat órakor és délután két órakor, vagy más órákon a helyi szokás szerint; amely napokon pedig délelőtt szónoklatokat tartanak, csak egy ízben, estve. A hanyagok előbb espereseik által megintendők, azután megdorgálandók és végül, ha így sem teljesítik kötelességöket, számadásra vonandók.
A nyilvános könyörgéseknek mindenütt ugyanazon alakját kell megtartani, és nem kell azokat sehol változtatni, hogy ebből az emberek mind a mi egységünket s egyetértésünket megláthassák, mind a nyilvános könyörgéseket annál könnyebben megtanulhassák, és a helyükből más helyre költözők is azon helybeli hívekkel buzgóbban imádkozhassanak. Mert a könyörgök buzgalmát a szavak változtatgatása is némileg akadályozni szokta. Mindamellett a nyilvános könyörgésekhez egyes előforduló esetekben az idő, körülmények és szükségek neméhez képpest lehet, szabad és kell is némi alkalmazásokat csatolni.
Az is igen kegyesen van elrendelve, hogy a lelkészek minden egyes közkönyörgés után a Bibliából egy-
23
egy részt a nép előtt a szószékről nyilvánosan felolvassanak, még pedig a reggeli könyörgés után az Ó-, az estveli után pedig az Újtestamentomból, a szent könyvek sorozata szerint, melyek midőn végig vannak olvasva, ismét elől kezdendők, és így azon kegyes olvasás az egyházakban szakadatlan renddel folytatandó: hogy így a Szentírás gyakori hallgatásából a hívek a mennyei tudományban és keresztyéni kegyességben naponta üdvösen öregbülhessenek. Amely igehirdetők azért ez annyira kegyes és szent munka folytatását vakmerően elhanyagolják, az egyház szigorú eljárását el nem kerülik. (3)
Minthogy nekünk minden munkánkat könyörgésen kell kezdenünk és hálaadással végeznünk: a lelkipásztorok egyházi beszédeiket is könyörgésen kezdjék és hálaadáson végezzék, mégpedig Istenhez nem közvetve a harmadik, hanem mindig közvetlenül a második személyben intézett szavakkal, s ne legyenek azokban fecsegők, ismétlők, sok beszédűek vagy szószaporítók, miket Krisztus urunk nyilván megtilt; hanem mindazokat röviden, velősen s hathatós szavakkal fogalmazzák s mondják el, sem nem magukban elmormolva, sem felette magasan éneklő hangon, vagy pedig csak úgy futólag és gyorsan elhadarva, hanem mérsékelt és fokozatos hangemeléssel, érthetően, világosan és buzgóan, hogy a szent gyülekezet is képes legyen őket az imádkozásban utolérni és követni.
III. A kátémagyarázásról
Minthogy a káté némi nyitány vagy bevezetés a keresztyén vallásba, azt nemcsak az iskolában a gyerme-
24
keknek, hanem az egyházakban is a leányoknak és ifjú nőknek szorgalmas igyekezettel magyarázni kell. Ezért az egyházak minden egyes lelkészeinek közhatározás folytán, hivatalból való elmozdítás terhe alatt szorosan meghagyatik, hogy legalább egyszer minden héten a helyi viszonyokhoz képest, a megállapított és szokott órákon, a templomban beszédjük avagy az ima végeztével a leányokat nyilvánosan tanítsák a Kátéra; hogy azok abból a keresztyén vallás elemeit mintegy az anyatejjel beszívhassák, és a keresztyén vallásnak főbb cikkelyeit mintegy a bölcsőtől kezdve megtanulják; és így az Isten beszédének édes és tiszta tejével tápláltatva, abban napról napra mindinkább növekedjenek: míg aztán a komolyabb tudomány eledelének élvezetére is alkalmasok lesznek. Azonban szükség, hogy minden egyházi szolga ugyanazon Kátét tanítsa mindenütt, nehogy annak változtatásával a gyenge elmék zavartassanak és előmenetelük megakadályoztassék.
IV. Az ünnepek kihirdetéséről és megüléséről
A keresztyéneknek istenileg rendelt egyetlen ünnepe az új szövetségben az Úr napja, mely a szombat helyett hetenként a mi Urunk, Jézus Krisztus feltámadásának hálás emlékére, az egyetemes keresztyénség által az egész Föld kerekségén kegyes áhítattal megünnepeltetik. Ezen kívül bár nem is éppen isteni, de mégis kegyes egyházi, s nem sokára az apostolok kora után, de sokkal előbb a pápaság kezdeténél keletkeztek: a Krisztus születésének és feltámadásáuak, mint szintén a Szentlélek elküldetésének ünnepei, két egymás után következő napokon; az idvezítő Krisztus körülmetélkedésének, szenvedésének és mennybe menetelének ünnepei pedig egy-egy napon; me-
25
lyeket a mi egyházaink a váltság áldásának ünnepélyes magasztalására s áhítatos emlegetésére, minden évben a legtöbb hitrokon nemzetekkel együtt keresztyéni szabadsággal, és minden babona nélkül – nem tartva azokat magukban más napoknál természettel szentebbeknek s múlhatatlanul szükségeseknek – a kézi munkák nyilvános szünetével, két egyházi beszéd tartáséval, buzgó könyörgésekkal és hálaadásokkal megszentelnek. Azért mindazon egyházi vagy iskolai tanítók, kik azokról megvetőleg beszélnek s magán viszketegességből titokban vagy nyíltan, szóval avagy tettleg azok eltörlésére törekesznek, ha a dolog világosságra jő, s az ismételt megintéssel megvetőleg dacolnak, hivatalukból mozdíttassanak el, s mint a nyilvános isteni tisztelet megháborítói a polgári hatóságnak törvényes megbüntettetés végett adassanak át.
Hogy ez ünnepeket annál nagyobb ünnepélyességgel és előkészülettel lehessen megtartani, tartoznak azokat a lelkipásztorok 8 nappal előre, jelesen a megelőző úrnapján hallgatóiknak a reggeli szónoklat után nyilvánosan megjelenteni, tudtul adni vagy kihirdetni, és egyszersmind azt is figyelmükbe hozni, hogy azoknak, mint az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus és a Szentlélek tiszteletére szentelt ünnepeknek tiszta elmével és buzgóbb áhítattal leendő megünneplésére jó eleve elkészüljenek, hogy így nem a régi, nem is a gonoszság és bűn kovászában, hanem az őszinteség és igazság kovásztalan kenyereiben Istennek tetsző ünnepet szentelhessenek.
A szentek tiszteletére rendelt ünnepeket pedig, minthogy azok a szentek segélyre hívásával egy kútfőből erednek és a pápistás képábránd jellegét viselik, mint már
26
eredetüknél fogva gonoszakat, nemcsak ki nem hirdettetjük, hanem eltörlendőknek s éppen elvetendőknek ítéljük. Hasonlóan azokat a karácsony és nagypéntek éjszakai szónoklatokat, melyek még némely egyházban megtartatni szoktak, mint tulajdon magának a pápaságnak maradványait, mindenütt elhagyatni rendeljük.
V. A sákramentomok kiszolgáltatásáról általában
Minthogy a sákramentomok isteni eredetű szertartások s annál fogva az isteni tiszteletnek szükséges részei, azokhoz semmit emberi tekintéllyel adni, vagy belőlük elvenni nem szabad: mert az Isten emberi parancsok s hagyományok által hiába tiszteltetik, és nem is azok által kíván az emberi szívekben hathatósan munkálkodni, minthogy azok merő emberi találmány szerinti szolgálatok, melyek bírnak ugyan a bölcsesség némi színével, de valóban a babona és a bálványozás tápszerei. Ezért tehát egy lelkész se merjen azokból semmit a sákramentomok kiszolgáltatásánál alkalmazni, a XII-ik kánonban megszabott büntetés terhe alatt, hanem azokat mindenik abban az eredeti tisztaságban és egyszerűségben szolgáltassa ki, amint azok a Krisztustól rendeltettek és az apostoli férfiaktól gyakoroltattak, hogy szent Pállal jó lelkűen elmondhassa: "amint az Úrtól vettem, akként adom ti előtökbe is." Mert az emberek nem is bölcsebbek Isten bölcsességénél, a Krisztusnál, s nem is szabad az Isten parancsolatát emberi hagyományok által sikertelenné tenni.
A keresztség kiszolgáltatásáról különösen
A keresztséget tehát kiválólag így kell kiszolgáltatni minden babonás és szentségtörő vakmerőséggel hozzá tol-
27
dott szertartások nélkül: rövid alkalmi beszéd után, a Krisztustól, annak szerzőjétől rendelt alakban, az "Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe" egyszerű tiszta víznek reáöntésével. Rendszerint ugyan mindig az isteni tiszteletre endelt nyilvános helyen (meghagyva a kitűnőbb pártfogók részéről az eddig gyakorolt szokást) a reggeli szónoklat vagy könyörgés után bármely napon különbség nélkül, s a többeknek nem, legalább a kisded atyjának s a keresztszüléknek jelenlétében. Rendkívüli esetben azonban: szükség, halálos betegség vagy üldöztetés esetén, akármely tisztességes helyen s bármely időben meg lehet és kell kisdedeket keresztelni. – Különben, ha valamely kisded a lelkész önkéntes hanyagsága miatt keresztelés nélkül hal meg, az egyház azon lelkészt méltó számadásra vonandja: mert bár a vízkeresztség az üdvre nem feltétenül szükséges is; de nem is éppen közönyös szertartás az; azért midőn az idő és alkalom kedvez, semmi okból nem szabad azt elmellőzni, nehogy a tényleges bűnt elkerülve, a mulasztással vétkezzünk. Azért itt is boldog, ki közép úton jár.
Minthogy pedig a keresztség az Isten szövetségébe bevétetésünk és Krisztussal egyesülésünk sákramentoma, kisdedeink megkeresztelését nem kell soká halasztani, hanem mihelyt lehet, meg kell őket azzal hinteni, s ekképp az egyházba beavatni, hogy amaz Istennel való szövetkezés és Krisztussal való üdvös egyesség e szent szertartás által őbennük megpecsételtessék. Ugyanazért akik kisdedeik megkereszteltetését valamely hiábavaló okból halogatják, ha közben azok meg találnának halni – az egyháztól keményen megfeddessenek.
28
Azokat, kik már felserdült korukban a zsidó vagy mohamedán vallásról a Krisztushoz térnek, nem kell addig keresztségre bocsátani, mig a keresztyén hit főbb igazságaira meg nem taníttatnak. Mert szükség, hogy az ilyenek előbbi tévelygésüket nyilvánosan bevallják, miként a Jánostól megkeresztelt zsidók megvallák saját bűneiket; továbbá, hogy a megismert igazságról tegyenek vallást, mint Filep a herélt embernek mondá: "ha teljes szívedből hiszesz, meg lehet neked keresztelkedned", és hogy tisztességes egyének – mint keresztszülék s tanúk előtt – szentül ígérjék és fogadják meg, hogy ők ez igazságban mindvégig megmaradnak, és az evangyéliomhoz méltó kegyes életet fognak élni: nehogy valamiképp ők is úgy kijátsszák a keresztelő lelkészeket, miképp Simon mágus az apostolokat.
A keresztség kiszolgáltatásának hatalmát Krisztus egyedül azokra ruházta, akikre az evangyéliom hirdetését bízta – az apostolokra tudniillik, és azok valódi utódira, jelesen a törvényesen hivatott és felavatott lelkipásztorokra; mert e kettőt egybekötötte: "tanítványokká tegyetek" és "kereszteljetek." – Minélfogva az asszonyoknak miként szónokolni és tanítani, úgy keresztelni sem engedtetik meg az egyházban; minthogy ez a kettő egybe van köttetve. – Ugyanezt kell értenünk a világi férfiakról is. – Amely nő és férfi azért vaktában, még azon elkerülhetetlen szükség költött esetében is, melyet a keresztség üdvözülésünkre feltétlenül szükséges voltának hamis véleménye szült, a keresztelés jogát és hatalmát, törvényes hivatás nélkül magának veszi, az egyházból ünnepélyesen kiközösíttessék, és az ilyenek által megkereszteltek kereszteletle-
29
nek gyanánt tekintetvén, az egyház lelkészétől törvényszerűen kereszteltessenek meg.
Az Úrvacsora kiszolgáltatásáról különösen
Az Úrvacsora kiszolgáltatásának is törvényszerűen kell teljesíttetni, egyedül az Isten beszédének – egyházunk nyilvános bizonyítványával kibocsátott sáfárai által, még pedig a délelőtti órákban nyilvánosan, a teljes gyülekezetben, állva, az asztalról a Krisztus rendelete szerint, minden változtatás és csonkítás nélkül, mind a két szín alatt, jelesen: közönséges és tápláló kenyérből, nem pedig azon papírszerű, kovásztalan anyagú, meleg s csaknem izzó vason sütött karikákból, amelyeket kenyérnek nevezni semmiképp nem lehet – és tiszta egyszerű és semmi más folyadékkal meg nem fertőztetett borból; a megtört kenyeret az úrvacsorázóknak külön-külön kezükbe adva, és a poharat is mindenkinek, minden kivétel nélkül odanyújtva: hogy a kenyeret saját kezükkel elvéve egyék és a bort az elvett pohárból igyák. Mert meg van mondva: "igyatok ebből mindnyájan;" – az átlényegülésnek vagy összelényegülésnek minden balgatag véleménye nélkül, a Krisztus halálának hálás emlegetésére, és Krisztus testének bűneink bocsánatára lett megtöretése – s vérének azért lett kiomlása felőli hitük megerősítésére; mint szintén a Krisztus iránt – ily nagy és megbecsülhetetlen jótétemények velük közléséért – tartozó hálájuk megbizonyítására.
Minthogy az Úr vacsorája a mi lelki tápláltatásunknak sákramentoma, azon egyház keblében, melybe mi a keresztség által avattatunk be: azért nem elég azzal csak
30
egyszer élni. Mert amint a kisdedeknek elég ugyan egyszer születni, de nem elég csak egyszer étkezni, úgy a felnőtteknek is elég ugyan egyszer újjászületni – aminek szent jegye a keresztség; – de nem elég szellemileg csak egyszer táplálkozni, hanem szükség, hogy amíg élnek, így is fejlesztessenek és tápláltassanak. Ez a szellemi táplálék pedig az Isten igéjén kívül a Krisztus teste és vére, melynek legszentségesebb jelvénye az úri szent vacsora. Szükség azért, hogy azok ezzel gyakrabban éljenek, magának a Krisztusnak ama szavai szerint: "valahányszor eenditek e kenyeret; valahányszor iandjátok e poharat." – Tehát a mi egyházainkban egy év folytán legalább hatszor ki szokták az Úrvacsorát rend szerint és nyilvánosan szolgáltatni, úgymint 1) Krisztus születése ünnepén, 2) a negyvenedik Úrnapon; 3) Húsvétban, 4) Pünköstben, 5) a XI.ik Úrnapon Szentháromság vasárnapja után, 6) Advent első vasárnapján: hogy így e szent intézmény sem a sűrű használat miatt becsében alább ne szálljon, sem a ritka élvezés által megvettetni ne láttassék. – Akik másként cselekszenek, hacsak magukat igaz okokkal ki nem menthetik, első ízben ugyan megdorgálandók, másodízben, ha csakugyan makacsságból mulasztják el e szent szeretet vendégségét annyiszor kiszolgáltatni, a közzsinatig (egyházkerületi gyűlés) hivatalukból leteendők lesznek.
Rendkívüli esetben azonban a sínylődő vagy ágyhoz szegzett – kivált gyengébb hitű – betegeknek az Úrvacsoráját, ha sürgetve kérik, magánlag is ki kell szolgáltatni, kivált oly helyeken, hol még a pápistaságnak némi maradványai vannak, vagy ahol az igazhitűek a pápistákkal vegyesen laknak, csakhogy aztán ez rendes szokássá vagy inkább visszaéléssé ne válljék; s nem is csupán nékik maguknak,
31
hanem a háziaknak s az idején felszólított szomszédokből gyűjtött kis gyülekezetnek együtt kell azt adni; nem is a jócselekedetek üdvérdemlő voltának előítéletével, mintha az a haldoklóknak valami feltétlenül szükséges útravalójuk volna, hanem csupán az ő csüggedező hitüknek a legsúlyosabb halálos fájdalmak és a Sátán kísértéseivel való végküzdelemben való megerősítése végett.
Minthogy azoknak, kik az Úr testével s vérével való szent egyesülésre járulni szándékoznak, a megpróbálás annyira szoros és szükséges teendőjük, hogy akik anélkül tiszteletlenül mennek az Úr asztalához, az Ő testének és vérének nemcsak hogy részesei nem lehetnek, sőt inkább az bűnül rovatik fel nekik, s következőleg csak kárhozatot esznek és isznak maguknak: azért az úrvacsorát kiszolgáltatandó lelkipásztoroknak, nyolcad nappal előre nyilvánosan ki kell hirdetni és komolyan meg kell hagyni, hogy ki-ki magát arra, tartozó tisztelet, igaz hit, kegyesség s az új életre buzgó törekvéssel jó eleve előkészítse; és ennélfogva az úrvacsoraosztást megelőzőleg délelőtt, rendkívül, oly előkészítő szónoklatot tartsanak, melyben a szent vacsorának titkát hallgatőiknak világosan megmagyarázzák, és őket a valódi bűnbánatra hathatósan serkentik. Az úrvacsorával első ízben élni szándékozó tanítványoknak pedig, életüket, erkölcsüket és hittudományi előmenetelüket, amennyire lehet, szorgalmasan vizsgálják meg, és azokat, kik méltóknak ítéltetnek, bocsássák oda; a méltatlanokat utasítsák vissza, – és azok Úrvacsorához bocsátását halasszák el, amíg jobban elkészíttetnek más időre. Az idegenektől pedig, akik az ő egyházukba más helyről költöztek – kivált ha gyanúsak – hitük igazsága és erkölcsük jámborsága felől kívánjanak bizonyítványt.
32
Tehát az értelem nélküli gyermekeket, valamint az eszteleneket, kik önmagok megpróbálására ítélőtehetséggel nem bírnak, s az Úr testét megkülönböztetni, méltatni nem tudják; továbbá a kereszteletleneket, valamint a kiközösítetteket, – a Krisztus és egyház közösségéhez nem tartozókat – általában minden nehéz bűnösöket, például: káromkodókat, hamis esküvöket, méregkeverőket, bűbájosokat és akik azoknak varázslásával élnek, gyilkosokat, nős paráznákat, kurválkodókat, tolvajokat, uzsorásokat, akik tudniillik emésztő nagy uzsorát vesznek, a részegeseket, haragtartókat, civakodókat, engesztelhetleneket, végül minden cégéres és botrányos bűnben lélekzőket, [!] míg meg nem térnek: egyházi szolgáink a Krisztus által egyedül a hívek számára rendelt szent jegyektől és táplálékoktól az úrvacsorázás előtt ünnepélyes előintéssel eltiltani és utasítani tartoznak; nehogy mind magukra, mind az általuk oda bocsátottakra nehéz ítéletet és kárhozatot vonjanak. Magukra ugyan azért, hogy a szentséget tudva az ebeknek adják – mert ha nem tudva cselekesznek így, mentve vannak; – az odabocsátottakra nézve pedig azért, hogy a szent jegyeket méltatlanul véve megszentségtelenítik s a Krisztus teste és vére ellen vétkeznek.
A pápistaságból, szamozaténságból, lutheránságból, oroszságból, vagy oláhságból (a római katolikus, unitárius, ágostai hitvallású evangélikus, görögegyesült és görögkeleti egyházakból) (*) újonnan hozzánk térteket sem szabad addig a szent vendégséghez bocsátani, míg az egyház lelkipásztorát magánlag meg nem keresik és előbbeni tévelygésüket őelőtte s a presbiterek előtt, – ha ugyan
(*) Kiss Áron szövegbeli jegyzete. [NF]
33
vannak – bevallva, meg nem tagadják és vissza nem vonják; a megismert és bevett igazságről pedig vallást téve, abban leendő állhatatos megmaradásukat szentül meg nem ígérik és meg nem fogadják. (4)
VI. A házastársak összeesketéséről
Mielőtt az egyházi szolgák, a házasulandókat szokás szerint összeesketnék, tartoznak azokat a főrendűek kivételével a megelőző úrnapon reggeli szónoklat után az egész gyülekezet előtt kihirdetni, és ha előttük valami akadályt jelent be valaki, ami azoknak házasságát megakadályozhatja, az összeesketést addig halasztani, míg azon akadályt annak rendes útján el nem hárítják. – A jövevényeket és ismeretleneket pedig másként semmi szín alatt össze ne eskessék, hacsak mind szabad állapotukról, mind jámborságukról és tisztességes voltukról bizonyítványt nem mutatnak. Különben azokat, kik ezekre nem tekintve, vaktában oly egyéneket kötnek össze, kikről később kivilágosul, hogy vagy szabadok vagy becsületesek nem voltak: előbb kemény szavakkal meg kell dorgálni, azután pedig, ha ugyanezt makacsul ismételni merik, hivatalukból is ki kell tenni.
Azért amely egyházi szolgák azokat a személyeket, kik valamely egyházmegye vagy a közzsinat (e. ker. gyűlés) igazságos ítéletével egy időre jogszerűleg özvegység vagy nőtlenségi kötelezettség alá vettettek, s még fel nem oldattak; vagy végül azokat, kik akár hűtlen elhagyás, akár paráznaság vagy törvénytelen együttélésük miatt
34
becstelenekké lettek, biztos tudattal, csak némelyek kegyéért vagy valamely ajándékocskáért egybekötik, mint az egyházalkotmány vakmerő megsértői és a Simon-szerű nemtelen nyereségnek kívánói nemcsak ideiglenesen tétessenek le a hivatalból, hanem a hívők közönséges gyülekezetéből is ünnepélyesen közösíttessenek ki; s csupán nyilvános bűnvallás után, s csakis azon feltétel mellett vétessenek vissza, hogy ha ugyanazon botránykőben újabban és szándékosan megütköznek, örökre és minden visszavétel reménye nélkül fognak hivatalukból letétetni. Hasonlóképp azok, kiktől az egyház nyilvános ítéletével akar a teljes házasodási, akár valamely egyes személlyel leendő egybekelési jog elvétetett, – ha magukat vagy más felekezetű, vagy saját felekezetünkbeli pénzzel megvesztegetett lelkészek által kierőszakolva megeskettetik, ünnepélyesen közösíttessenek ki.
A házasulók összeadásának, – a nálunk már rég bevett és a Szentíráson alapult szokás szerint, – ünnepélyes – és amint mondani szokták – kézfogás melletti esküvel* kell végrehajtatni. Mégpedig az eskünek a templomban, vagy ha ez nincsen, az istentiszteletre rendelt bármely más helyen a reggeli szónoklat vagy könyörgés után, rendesen ugyan kedden és szerdán, de ha rendkívüli esetek kívánják, a hétnek többi napjain is, a szombatot és vasárnapot kivéve. Mindazáltal azon feltétellel, hogy a kézfogók vagy lakodalmak úrnapokon ne tartassauak; ami az ország nyilvános intézménye által
* "Corporale juramentum praestatur protensa manu, tactis sive inspectis sacrosanctis evangeliis, cruce dominica, vel sanctorum reliquiis admotis." Nálunk a juramentum corporalitása, [az eskütétel fizikai megnyilvánulása] a házassági eskünél a kézfogás, másutt az egyik karnak s három ujjának felemelése. Dr. R. I.
35
is komolyan tiltatik, hogy így t. i. a mi Urunk Jézus Krisztusnak szentelt nap a részegség, bujaság, tánc és más aljasságok által, melyek a lakodalmakban előfordulni szoktak, – az Isten nagy bosszantásával meg ne fertőztessék, s eképpen a Krisztus napja szentségtörőleg a Bakhus és Vénus napjává ne változtassék.
Azt is a legnagyobb gonddal kell kerülni, hogy az esketés az egybekelés ideje előtt sokkal ne történjék, mert veszély keletkezhetik, hogy azon időközben a már összeesketettek, vagy szoros viszonyba jönnek egymással, vagy oly egyenetlenség és szóbeli elidegenedés támadhat közöttük, amely miatt aztán ha szabad volna, örömest elválnának egymástól; amivel az egyháznak felettébb nagy bajt okoznának. Akik azért e körülmények bármelyike közt valamely, kivált középsorsú ember iránt, saját merészségükből, felügyelőiknek különös engedélye nélkül valami kedvezéssel vannak, szent hivataluktól a közzsinatig eltiltatnak.
A házasulók vérségi fokozatát, mielőtt azok összeeskettetnének, gondosan meg kell vizsgálni, hogy valami illem vagy tisztesség elleni hiba ne ejtessék: mert abban nemcsak arra szükség szorgalmasan ügyelni, hogy mi szabad, hanem arra is, hogy mi illendő. Minélfogva bár a Szentírás a házasságokat a harmadik és negyedik fokozaton nem tiltja; mégis, hogy a gyenge hitűek meg ne botránkoztassanak, a mi nemzetünk szokása szerint a vérrokonság negyedik és a sógorság ugyanannyi fokáig meg van tiltva nekünk a házasság. Azért senki egyházi szolgáink közül az ily vérségi vagy sógorsági rokonságban levőket hivatala és tisztsége elvesztésének terhe alatt önoktából [saját indíttatásából] összeesketni ne merészelje.
36
A házasulandók életkorára s képességére is folyton figyelmet kell fordítani: azért is a még fel nem serdülteket semmi esetre sem, hanem a férfiakat legalább is a 18-ik, leányokat pedig 14-ik életéveik elteltével szabad csak összeesketni. – Azokat, kik ezzel jól tudva és vakmerően ellenkezőleg cselekesznek, esztendei letételre kell büntetni.
Az összeillés és egyenlőség is főkellék a házastársakban. Azért az egymáshoz nem illőket, és különböző korúakat, mint a 14-15 éves leánykákat vagy szűzeket nagyon előre haladt korú férfiakkal, – annál inkább az agg nőket – kikben már a természet tétlenné lett – 20 vagy 25 éves ifjakkal – a hit kötelékével összekötni, az egyház által kemény feleletre vonatás terhe alatt tiltatik: mert az ily házasságokból gyermekeket – mi pedig a házasságnak kiváló célja – remélni nem lehet.
A nősparáznaság a Krisztus ítélete szerint felbont ugyan minden házasságot, annyira hogy azon ártatlan fél, ki házassági hűségét feddhetlenül megtartja, akarata ellen a nősparázna féllel együtt lakni nem köteleztetik: mindazáltal neki a mással leendő házasságra lépés szabadsága csak akkor engedtetik meg, ha parázna hitvestársát a polgári törvényszéken, a törvény útján beperelve, azt amennyiben rajta állt, méltó büntetéssel megbüntettette. Különben a parázna, az Isten ama nyílt parancsa ellenére: a parázna férfi és asszony meghaljon, büntetlen marad. – S viszont ő is ha még az első férj vagy nő éltében mással
37
lép házasságra, mind maga, mind aki vele egybekelt, míg a férj vagy nő él, a Krisztus nyilván kifejezett ítélete szerint kölcsönösen paráználkodni fognak. – Ha mindazáltal az ártatlan fél a bűnöst a polgári törvényszéken bűnfenyítő perbe fogta, és vagy a hatóság az igazságot kiszolgáltatni elhanyagolta, vagy a bűnös fél bármely módon – azonban az ártatlan fél bűne nélkül – megmenekült, ily esetben s éppen azért, az ártatlant méltányos joggal fel kell oldozni és más házasságra bocsátani, a bűnös felet pedig a másik fél haláláig özvegységre kell kötelezni.
Azonban mindezek ellenére is önként ajánlkozik az egyházi rend arra, hogy ezután a nyílt nősparáznaság esetében, minden egyes ártatlan felet fel fog oldani a bűnös féllel fennálló kötelékeiből, és annak mással kötendő házasságára szabadságot enged, azon feltétel alatt, hogy ha az úri rend és országlakók az egyházi elöljárókat nyilvános törvénnyel biztosítják, hogy amely személyeket ők lelkiismeretesen és több biztos és csalhatlan tanúbizonyságok folytán nősparáznáknak nyilatkoztattak: azokat az a polgári hatóság, melynek hivatalkörében az ilyenek laknak, majd az ártatlan fél folyamodványára törvénybe idézi, és ha elítéltetnek, minden személyválogatás nélkül igazságosan meg is bünteti. Ha pedig az történnék, hogy azok, kik az egyházi törvényszéken paráznáknak ítéltetnek, később polgári törvényszéken bizonyos okok miatt a halálbüntetéstől felmentetnek: az ilyenek még az esetben is az ártatlan félnek élettartama alatt özvegyen maradásra köteleztessenek; és ha történetesen házasságra lépnének, mind maguk, mind azok, akik a dolgot jól ismerve velük egybekeltek, paráznákul tekintessenek, és mindketten ünnepélyesen kiközösíttessenek. Azok az egyházi személyek pedig, kik az ilyeneket azon idő előtt, biztosan tudva összeesketik, bármely rendű és felekezetűek legyenek
38
is, az ország nyilvános törvénye által hivataluk és tisztségük vesztésére büntettessenek. – Ezek, ha mind ekképp nem valósíttatnak: e kánon előbbi érvényében marad.
Ezen kívül az apostol még más okát is jelöli a házasok elválásának, ti. az eltávozást vagy a hűtlen elhagyást, s bárha ott tüzetesen csak a különböző vallású házasokrél szól, ti. hogy ha a hitetlen, azaz pogány vagy zsidó férj avagy nő a maga hívő, azaz keresztyén férjét, avagy nejét hagyja el, és azzal együtt lakni egyedül a vallása miatt nem akar: ma sem kell a mi hittestvérünket vagy nővérünket az ilyen hűségtelennel fennálló kötelékben tovább tartani, hanem fel kell őt az alól oldani; aközben pedig a hűtlent, ha jószerével lehetséges, hűtlenségéért meg kell lakoltatni.
A jelenlévő házastársakat nekünk bármely más ok miatt elválasztani Krisztus ama parancsa által tiltva van: akiket az Isten összekötött, ember el ne válassza. – A jelenlévőket – mondom –, mert ha valamelyikük elszökik, kivált valamely főbenjáró bűn miatt, s annak visszatérését remélni alig lehet: az elhagyott fél négy vagy öt év leforgása után, az elhagyó férjjel vagy nővel fennálló kötelék alól feloldatik, és második házasságra bocsáttatik. – Akik között pedig semmi testi egyesülés – hidegség vagy bármi más tehetetlenség miatt létre nem jött – azok között semmi házasság sem létezett, következőleg ha elkülöníttetnek is, az semmi házassági elválás nem lesz.
39
Még a jegyeseknek elbocsátása is, ha már a kézfogás rendesen megtörtént, csekély oknál fogva meg nem engedtetik; és bár senki valakivel való egybekelésre hajlama ellen nem is kényszeríthetö: ha mégis valaki igaz és elegendő okát nem adja attól való elfordulásának, kinek már a vele kötendő házasságra jegyet adott, ha nem is továbbra, de legalább addig el kell őt tiltani a házasságra lépéstől, míg a megvetett vőlegény vagy ara mással egybe nem kél. (5)
VII. A betegek és halálraítéltek látogatásáról s vigasztalásáról,
továbbá a halottak temetéséről
Az egyházak lelkipásztorainak kiváló kötelességei között nem utolsó: meglátogatni és vigasztalni a betegeket és a halálraítélteket, kiváltképpen a helybeli hitsorsosokat; amit hogy felkéretés és hivatás esetében teljesítsenek, mind az Isten iránti tisztelet, mind a felebaráti szeretet megkívánja, mind maga a lelkiismeret sürgeti. Mert jóllehet minden ember üdvössége Isten kegyelembeli elválasztásától s elővégzésétől függ: mindazáltal az annak elnyerésére Istentől rendelt eszközöket elhanyagolni legkevésbé sem szabad. Akik azért kötelességüknek bár csak e részét is elmulasztják, méltók a nyilvános megdorgálásra.
A hívek lélektől megvált testeit, melyek egykor a Szentléleknek voltak templomai s szervei – az elsőrendű pártfogókat kivéve, kik ősi jog szerint a templomokban
40
vagy kápolnákban szoktak temetkezni, – a városokon és helységeken kívül fekvő temetőkben tisztességesen kell eltemetni, jelesen: az egyház már megállapított határozata szerint a harangok mérsékelt meghúzásával, illő énekléssel és halotti beszédtartással. Úgy, hogy a közönséges halottaknak négy ízben harangozzanak, először híradó, másodszor emlékeztető, harmadszor meghívó, negyedszer kikísérőre; s azok közül is kettőt, jelesen az elsőket nem felette hosszan, a harmadikat hosszabbacskán, a negyediket pedig mindaddig, míg a test a sírhoz nem vitetik. – A tisztesebbek felett pedig, ha azoknak temetése halasztatik, mindenik nap kettőt, délelőtt és után.
Halotti beszédet is a középsorsú – akár nemes, akár nem nemes emberek temetésénél csak egyet, kitűnőbb állapotú és sorsú nemesek, valamint nagyobb községek és városok főbírái és a lelkészek felett – ha úgy kívántatik – kettőt, egyiket a siralmas háznál, másikat a temetőben; végül a főrendek, bárók, legfőbb tisztviselők és azokkal egyenlő rangba sorozható főnemesek felett, ha mindenképpen sürgetik, legfeljebb négyet lehet tartani. Egyet jelesen, midőn meghalnak és felöltöztetve kiteríttetnek, másikatm midőn a koporsóba tétetnek; más kettőtm midőn temettetnek, egyiket a siralmas házban vagy az előtt, a másikat pedig a temetőben. – Ezekhez, ha máskülönben nem lehetne, még két kellően szerkesztett oráció is adható latin vagy nemzeti nyelven, kivéve azokat a haszontalan verseléseket, melyeket örökre eltörlöttünk.
Ha ezekben is valamelyik lelkész vakmerő kihágást tesz, az egyház általi kemény megdorgáltatásra lesz méltóvá. Hogyha pedig a hallgatók annyi harangozással meg nem elégedve, a harangokat erőszakosan megrohanják, s kényük szerint annyit húznak, amennyit akarnak, sem a lelkipásztor, sem a tanító az ő tanítványaival nem tartozik azok temetésén megjelenni.
41
A bűnbánat nélkül elhalt megbélyegezett gonosztevőknek, valamint a kiközösítetteknek és a törvényesen kivégeztetteknek semmi halotti tisztességet nem kell tenni, hanem azokat a hívek temetőjén kívül szamár-temetéssel kell eltemetni, hogy a megátalkodott bűnösök akár csak ezzel is elrémíttessenek. (6)
5. A lelkészek feddhetetlen életéről
Az Isten beszéde sáfárainak oly szent és feddhetetlen életet kell élni, mely az ő tudományuknak teljesen megfelel, és annak mintegy élő példája. A lelkészek feddhetetlen élete pedig áll: 1) a kegyes és tisztességes társalkodásban; – 2) a világi foglalkozások elkerülésében; – 3) szeplőtlen szűziességben és erkölcsi tisztaságban; – 4) mértékletes életmódban; 5) illedelmes ruházkodásban; 6) végül a felsőbbek vagy felügyelők iránti engedelmességben.
1. A lelkészek kegyes és tisztességes társalkodásáról
Kegyes és tisztességes társalkodást kell folytatni a lelkipásztoroknak mind hallgatóikkal, mind lelkésztársaikkal, mind az iskolatanítókkal, mind pedig háznépükkel. Hallgatóikkal annyiban, hogy ne legyenek azok között és azok irányában komorak, haragosak, házsártosak, perlekedők és türelmetlenek; hanem vidámak, szelídek, nyájasak, nyugodtak, barátságosak, feddhetetlenek, a civó-
42
dástól idegenek, a méltatlanságokat, kivált az önszemélyük ellenieket nyugodt lélekkel eltűrők, azokhoz atyai szeretettel viseltetők, kinek-kinek a tartozó tiszteletet megadók; a véneket mint atyákat, az ifjabbakat mint testvéreket, az éltes nőket mint anyákat, az ifjabbakat mint nővéreket tisztán, szívükből jóra serkentők.
Lelkésztársaik irányában pedig rejtett álnokságot ne tápláljanak, annyival inkább nyílt ellenségeskedéssel ne versengjenek, se egymást kölcsönös szidalmakkal ne sértegessék, sőt inkább testvéri egyetértésben éljenek; azokat becsüljék meg s ki ne gúnyolják, hanem gyengeségüket a szeretet palástjával elfedezzék, az együgyűbbek a képzettebbekre ne irigykedjenek, azokat szemtelenül ne kisebbítsék ‚ hanem bennük Isten jeles adományát tiszteletben tartsák; a készültebbek viszont a Szentlélek ajándékaival magukat el ne bízzák, a náluknál együgyűbbeket meg ne vessék, ki ne nevessék, sőt inkább tanítsák, és amennyire tőlük telik, azok ismereteinek öregbítésére törekedjenek. Továbbá a tanítókkal, mint kartársaikkal úgy bánjanak, azokat semmi dologban meg ne csalják, hanem amivel azoknak jog szerint tartoznak, mind a tiszteletdíjakra, mind a személyüket illető tisztességre vonatkozólag az őket illető részt, a közigazság szabályai szerint nekik megadják, tőlük, vagy azoknak tanítványaiktól tanulásuk hátrányával és akadályozásával semmi nem köteles szolgálatot ne követeljenek, és azoknak semmi igazságos panaszra okot és alkalmat ne szolgáltassanak.
Háznépükkel végül úgy, hogy azok között se legyenek felette haragosak, zsémbesek, ridegek, átkozódók, verekedők, engesztelhetlenek, megátalkodottak; hanem mérséklettek, nyájasok, kegyesek, a civakodást kerülők, takarékosak, családjukat tisztességesen táplálók és gyermekeiket az Úr félelmében nevelők. – Mert ha saját házukat nem képesek kormányozni, hogy fogják az
43
Isten egyházát gondozni? – Szóval egész erővel azon legyenek, hogy mindezek között erkölcsük kegyessége, életük feddhetlensége által szövétnekképpen világoljanak, őket az erény követésére saját példájukkal maguk után vonják. Az ellenkezőleg cselekvők felsőbbjeiktől, ha szükségesnek látszik, kétszer vagy háromszor megintessenek; s ha engedelmeskedni nem akarnak, az egyház által szavaik és tetteik minőségéhez képest enyhébb vagy szigorúbb fenyítés alá vettessenek.
2. A világi foglalkozások kerüléséről
Mivel az egyházi szolgák más emberektől mintegy elkülöníttettek, igen szükséges, hogy azoknak minden hiúságait [hiábavalóságait] szorgalmasan elkerüljék, s magukat a divatszerű világiassághoz ne alkalmazzák, ezért a polgári hivatalokba és ügyekbe ne elegyedjenek; a sokfelé kapást mint a dögvészt kerüljék, az Isten törvénye által megtiltott uzsorától óvakodjanak; pénzen vett borral, élelmi szerekkel vagy barmokkal, vagy bármi más árucikkel ne kereskedjenek; hanem csupán az evangyéliomból vagy oltárról éljenek, amelyen szolgálnak. Azonban saját, akár gazdászatból, akár fizetésből gyűlt javaikat elárusítaniok szabadságokban áll.
Vadász-ebeket, sólymokat ne tartsanak, se fegyverekkel ne vadásszanak, mert ők Krisztustól ember-halászóknak s nem vadászokul vagy madarászókul rendeltettek. Világi egyénekért, törvényszék előtti ügyek védelmére semmiképpen ne vállalkozzanak, hacsak esetleg valamely végszükségre jutott lelkész vagy iskolatanító érdekében; illemsértő dalokat se ne írjanak, se ne daloljanak, becstelenítő leveleket, gúnyiratokat ne terjesszenek, mások javait
44
el ne ragadozzák; a tánctól és bohóci ugrándozásoktól tartózkodjanak; hangorán, [hegedűn?] citerán ne játsszanak; a bajvívásokat s azokból eredhető emberöléseket, amelyek rendszerint önkényesen és az ártatlan vér kiontásával történnek – mert az igazságtalan erőszaknak bűntelen védelem útján történő visszaverését a természetjog az egyházi egyéneknek sem tiltja meg; – továbbá a szidalmakat, kivált a Szentlélek elleni káromkodásokat, vastag hazugságokat, az "Isten úgy segéljen" szókkal oly dőrén szórt hiú esküvéseket, kegyetlen átkozódásokat, végül lopásokat s több afféléket szorgalmasan elkerüljék. Különben az egyház kemény ítéletét akár szóval akár tettel elkövetett vétkük minőségéhez képest semmiképpen el nem kerülik; hanem vagy egy időre felfüggesztetnek szent hivataluktól, mint az uzsorások, üzérkedők, csaplárkodók, bohócoskodók, táncosok, viadorok, [párbajozók] istenkáromló szitkozódók, bűnösen esküvők stb., vagy ünnepélyesen ki is közösíttetnek, mint a megátalkodottak s a törvényeket konokul megvetők és semmi más fenyítékkel meg nem téríthetők; vagy végül mint gyilkosok és világosan bebizonyult tolvajok végleg letétetvén, a polgári hatóságnak méltó megbüntetés végett átadatnak. Ők is, mint minden más főbenjáró büntetésre méltó ember, habár a hatóságtól életet és kegyelmet nyernek is, a szent hivatalra soha többet fel nem vétethetnek. (7)
3. A lelkészek szűziességéről és erkölcsi tisztaságáról
Minthogy a lelkipásztorok a föld sói és világ világosságai, vagy legalább azok tartoznak lenni: szükség hogy a szűziesség és kegyesség követői legyenek, nemcsak tetteikben, de szavaikban is. Tetteikben úgy, hogy vagy
45
mások nejeinek tisztaságát ne kísértsék, annyival inkább azokkal törvénytelenül ne érintkezzenek; vagy kéjhölgyeket s ágyasokat ne tartsanak, hanem mindenikük, ha magát megtartóztatni nem képes, valamely szűz hajadont vagy tisztes özvegy nőt, éspedig igazhitűt vegyen magának feleségül, hogy legyen egynejű férj, és éljen szentül a szent házasságban. Különben akik ágyastartásban vagy paráznaságban elmarasztaltatnak, nemcsak nyilvánosan kitiltatnak, hanem ki is közösíttetnek; a nyilvános nősparáznák és többnejűek pedig épp úgy büntettetnek, mint a gyilkosokról és tolvajokról a közvetlenül megelőző kánonban határoztatott. Beszédükből is csupán erkölcsi tisztaság s kegyesség visszhangozzék, szájukból semmi rothadt és trágár beszéd ki ne jöjjön, hanem csak ami jó, bölcs, a hallgatók épülésére szolgál, s azok előtt hálára érdemes. Azért a szemtelen bohócok, tréfatársak és tisztátalan szívből tisztátlan beszédet folytatók elsőben szóval keményen lehordassanak; és ha ezzel mérsékeltebbekké, szerényebbekké nem tétethetnek: mint másokat botránkoztatók és azoknak tiszta fülét és elméjét a maguk szemtelen beszédével mintegy megfertőztetők és a szent rendet bemocskolók, a mi társaságunkból elutasíttassanak.
4. A lelkészek mértékletes életmódjáról
Az egyházszolgákhoz – más illetlen dolgok közt – legilletlenebb a mértékletlenség, a falánkság és a részegeskedés, mely minden vétkeknek gyúkanóca és táplálója. Legyenek azért mértékletesek, józanok, nem borozók s gyomruknak és hasuknak szolgálók, korcsmákon csavargók. Különben ha ezt a rút vétket újra meg újra ismétlik, nem csak a lelkészségtől, de a szent asztaltól is eltiltatnak.
46
Azonban mind a menyegzői mind más tisztességes lakomákban is jelen lenniök szabad, csakhogy a tisztesség és kegyesség határát azokban át ne hágják, magukat a poharazókhoz és dőzsölökhöz ne aljasítsák, hanem józanon és tisztességesen viseljék, hogy példájukkal más vendégtársaikat is a kegyességre és mértékletességre indítsák, sőt azokat még szavaikkal is a szerfeletti kortyosságtól, trágárságtól és pajzánkodástól lebeszéljék, s minden alkalmat megragadjanak, hogy azok mulatságába a Szentírásból valamely üdvös beszédet elegyítsenek, amellyel azokat a hitvány és hivalkodó beszédektől és bakszerű ugrándozástól elvonják. Midőn pedig a már bortól nekihevülők intéseiket süket füleik mellett elbocsátani, kényüknek áldozni [szenvedélyüknek hódolni] és táncra kerekedni kezdenek, a lelkipásztorok keljenek fel, s azok kedvező engedelmével távozzanak, hogy jelenlétükkel azok kicsapongását helyeselni ne láttassanak. A másként cselekvők kemény megfeddésre méltók.
5. A lelkészek illedelmes ruházkodásáról
Bár az újszövetségi lelkészeknek semmi határozott öltözet-formát nem rendelt a Szentírás: mindazáltal tartoznak ők ebben is, miként minden más dologban a rendre s illemre figyelni, úgyhogy az ő öltözetük legyen a rendnek és szent hivatásnak megfelelő, s nem oly igen ronda, mint az anabaptistáké, sem nem oly nevetséges, mint a szerzeteseké, végül pedig nem oly csillogó, mint a főrendűeké és római főpapoké; hanem középszerű s tisztességes, mellyel őket mind a katonáktól és más világi rendektől, mind a más felekezetű egyháziaktól első tekintetre meg lehet különböztetni és ismerni; aminő ez a mi – már általánosan bevett és puszta ódonszerűsége által is
47
jóváhagyott és megállapított öltözetünk. Ennélfogva mindazok, kik saját kényük s kedvük szerint vagy oly divatos szabású öltönyöket bitorolnak, melyek az idegenek előtt gúny és nevetség tárgyául szolgálnak, vagy pedig oly drága köntösöket öltenek, melyek az evangéliomi egyszerűséget megbecstelenítik: ha azokat elöljáróik intésére le nem teszik, azokban egyházi hivatalukat folytatniok szabad nem leszen. Ennélfogva vagy az idegen ruházatot vessék le és a többi atyafiakhoz alkalmazkodjanak, vagy ha azt cselekedni nem akarják, a szentszolgálatról mondjanak le. Éppen így kell érteni s eljárni az iskolatanítókat illetőleg.
Minthogy pedig nemcsak maguk a lelkészek, hanem azoknak családtagjai is némileg példái tartoznak lenni az Úr nyájának: komolyan, sőt az apostoli rendeletnél fogva meghagyatik nekik, hogy még nejeik s leányaik is minden fényűzéstől és piperétől mentes ruházatban járjanak; magukat szeméremmel és illemmel, nem fodrozott hajfürtökkel, vagy arannyal, vagy gyöngyökkel, vagy drága köntössel ékesítvén, hanem oly tisztességes ruházattal, mely a kegyességre törekvő nőkhöz illik; nem vetekedve a nemes nőkkel fejékekkel, hajszalagokkal, selyemnkötényekkel, nyakláncokkal, karperecekkel, kösöntyűkkel, színes cipőkkel, arany vagy ezüst rojtokkal himzett aljú mentékkel, vállfűzőkkel, görögös fejfátyollal, s más oly nemű ékszerek használatával, melyek a lelkésznékhez illetlenek; hanem magukat saját rendjükhöz s állapotjukhoz alkalmazzák. Emellett életüket, erkölcsüket úgy intézzék, hogy bennük semmi oly vétek, amit férjeik más nőkben az Isten igéje szerint megrónak, a mások nagy botránkozására fel ne fedeztessék; azért a józanságot s feddhetetlenséget kövessék, a csacskaságot, fajtalanságot, civakodást, perpatvart mint dögvészt kerüljék, a tánctól
48
tartózkodjanak; ellenben amennyire csak tőlük telik, magukat mindenben a szemérmetességnek és a családanyai tisztes jellemnek mintegy élő példáiul tüntessék fel. A kicsapongó és bujálkodó engedetlen nőknek férjei, egy vagy két ízben való megintetés után, a szent szolgálatjuktól a közgyűlésig eltiltassanak. (8)
6. A lelkészeknek felsőbbjeik iránti engedelmeskedéséről
Ámbár a hivatal méltósági fokozatára nézve az Isten igéjét hirdető minden egyházi szolga egyenlő, s közöttük nincs semmi elsőség: mindazáltal mivel az egyes egyházmegyék fontos okaiknál fogva, szívbe1i önkéntes egyetértéssel tiszttársaik közül maguknak rendszerint egyet elöljárójukká tesznek, akit esperesnek (széniornak) neveznek és annak magukat önként alávetik; viszont egyetemesen az összes egyházmegyék is közös óhajtásaikkal és szavazataikkal valamely páratlan lelki tehetségekkel ékes férfiút maguknak közös és fő felügyelőjükké választanak, kit szuperintendensnek vagy püspöknek neveznek: tartoznak ezek iránt azon készséget s engedelmességet, melyre megesküdtek, minden, az egyház előmenetelét, Isten dicsősége terjesztését és felebarátaik üdvét illető dolgokban hűségesen megmutatni; az ő hívásukra a gyűlésben megjelenni, az ő kiküldésükre az egyház valamely ügyében elmenni, a meghívó levelet a szomszéd helyekre gyorsan, épen és sértetlenül átküldeni, őket a maguk illetékes bíráiul elismerni, az ő akaratjuk nélkül polgári hatósághoz nem fordulni; s azon méltatlanságot, becstelenséget, mely az ő személyükben az egész lelkészi testületen és az egyházon ejtetik, avagy azokra rájuk süttetik, senkinek az ő tudtuk
49
beleegyezésük nélkül meg nem bocsátani. A dacoskodók, akik vagy makacsságból nem akarnak engedelmeskedni, vagy pedig szabadkozva kimaradásuknak, engedetlenségüknek, vagy hanyagságuknak ürügyéül semmitérő hitvány okokkal állnak elő (mert méltányos mentségeik tekintetbe veendők), első ízben ugyan saját esperesüktől magánlag avagy a kis gyűlésen testvérileg megintessenek; másodízben a közgyűlésen keményebben megfeddessenek; végül harmadszor, ha magukat teljességgel elfásultaknak tüntetik fel, mint vakmerő hitszegők, hivatalaiktól fosztassanak meg és nyilvánosan rekesztessenek ki. Mert jóllehet amaz egyeduralmat és antikrisztusi főpapi hatalmat méltán kárhoztatjuk és megvetjük is: de azt a fejetlenséget, vagy küklopszi államformát is, amelyben senki sem hallgat senkire, és amely még magánál az egyeduralomnál is sokkal veszélyesebb, a mi egyházainkban éppen nem tűrhetjük; hanem egyházkormányzatunkban az arisztokráciai, vagyis inkább az ariszokratiko-demokráciai formát fogadjuk el; többek közt azon okoknál fogva, melyeket a tudós Zepper Vilmos hittanár részint a Szentírásból, részint az atyák irataiból, részint az egyháztörténetekből, valamint a mi tudorainknak: Kálvinnak, Bézának, Bucernek, Zanchinak és másoknak műveiből; legvégül ennek igen szükséges és hasznos voltából elősorolt. Polit. Eccles. Lib. 2. Cap. 14. egészen, – bármint értsenek és tanítsanak némely újabb tudósok.
II. Az egyházmegyék espereseiről
Tehát az egyes egyházmegyék tartoznak saját társaik közül egy lelkészt, ki a többiek felett képzettséggel, kegyességgel, tapasztalással, belátással s más szellemi ajándékokkal kitűnik – püspöküknek is értesítése és beleegye-
50
zése mellett, – közös szavazataikkal esperesüknek vagy felügyelőjüknek választani; aki aztán a közzsinaton (e. ker. gyűlésen) a püspök által, ha más esperesek is beleegyeznek, hivatalának hű folytatására ünnepélyes szent esküvel köteleztessék, s ugyancsak a püspök által megerősittessék, s aki iránt a tartozó engedelmesség és tisztelet megadására a felvigyázása alatti atyafiak is komolyan intessenek.
1. Az esperesek kötelességéről általában
Az esperesek tiszte általában, hogy saját egyházmegyéjüket az isteni ige szabálya és az egyháznak azzal egyező kánonai szerint kormányozzák és igazgassák. Saját egyházmegyéjüket mondom, mert egy esperesnek sincs más esperesen vagy annak lelkészein semmi joga vagy hatalma; hanem csak a maga megyéjébe vagy esperességébe tartozó atyafiakon, akiknek számát, neveit biztos sorozatba beírva tartozik magánál tartani, hogy az esperességek közt határzavar ne történjék. De a maguk megyéjebeliek felett sem korlátlan, hanem korlátozott joghatósággal bírnak, s nem azért, hogy azokon uralkodjanak, vagy felettük valamely zsarnokságot gyakoroljanak, mintha ők a lelkészség közrendéből hivataluknál fogva törvényesen kivétetve és mentességgel megajándékozva volnának; hanem azért, hogy a felügyeletük alá vetett egyházaknak főgondját vállukon hordozzák, gondoskodva, hogy azokban mind a tanra, mind a szertartásra, mind pedig magára a fegyelemre nézve mindenek helyesen és törvényesen intéztessenek, hogy a gondjukra bízott egyházaknak egyes lelkipásztorai és iskolatanítói kötelességüket híven teljesítsék. A hanyagokat serkentsék, a tévúton járókat rendreutasítsák, de nem valami világi hatalommal és büntetéssel, hanem egyházi, vagyis csupa szellemi fegyelem-
51
mel, ti. dorgálással, letevéssel és kiközösítéssel. A kegyesekkel és az Úr házában híven forgolódókkal pedig, bárha különben együgyűek volnának is, becsülettel és szeretettel bánjanak, egyházaikha és iskoláikba jól ismert jámborságú és biztos képzettségű atyafiakat helyezzenek, és azoknak ügyét a polgári hatóság és bármely idegenek előtt tehetségükhöz képest felfogják, és végül az egyházi jövedelmekre szigorúan felügyeljenek.
2. Az esperesek egyházmegyei látogatásáról (visitatio particularis)
Különösen pedig kiváló kötelességei az espereseknek: 1. az egyházak látogatása, 2. a gyűlések egybehívása.
A elsőt illetőleg a ő tisztük az, hogy az igazgatásukta bízott egyházakat két vagy három magukhoz vett jelesebb társukkal évenként meglátogassák, és főleg a lelkészek tudománya és szorgalma felől eskü vagy legalább Istennek tartozó lelkiismeretes nyilatkozatuk útján halllgatóik között igen nagy gonddal vizsgálódjanak. Hogy ti. vajon mind maguk szorgalmasan tanulnak – mind másokat is épületesen – mégpedig a hit szabálya szerint tanítnak-e? Vajon az egyházszónoklatokra és könyörgésekre rendelt órákat saját magándolgaik miatt nem hanyagolják-e? Vajon a nyilvános gonosztevőket s botránkoztatókat nyilvánosan és személyválogatás nélkül megfeddik-e? Vajon saját hatalmukkal valakit az egyházból ki nem rekesztenek-e, avagy az egész zsinat által kizártakat vissza nem veszik-e? Vajon a sákramentomokat a Krisztus rendelése szerint a megállapított és határozott időkben és helyeken szolgáltatják-e? Vajon magyarázzák-e a Kátét? Vajon a házasulókat törvényesen elő-kihirdetés után
52
– összeillésüket és jó hírüket is tekintetbe véve – a szokott napokon és helyeken esketik-e egybe? Vajon a betegeket látogatják-e, és a halottak kikísérésénél, ha meghívatnak, megjelennek-e? stb. Annakutánna erkölcsük, életük és ruházkodásuk iránt is – úgy a lelkészeknek, mint azok nejeinek s gyermekeinek – gondosan tudakozódjanak, hogy ti. mértékletesek, szerények, kegyesek, tisztességesek-e; tetteikben s szavaikban, életmódjukban és ruházkodásukban feddhetetlenek-e?
Hasonlóan vizsgálják meg az iskolatanítók képzettségét, s mind iskolai, mind templomi szolgálatát, mint szintén életüket és erkölcsüket: vajon ti. ezek is lelkészeikkel együtt mindent a liturgiában és egyház kánonaiban megírt szabályok és módozatok szerint tesznek és kezelnek-e? És őket, ha bennük valami megfeddésre méltót találnak, kihágásuk vagy mulasztásuk minőségéhez képest, érdemileg dorgálják meg és az őket fenyegető szigorúbb büntetésre való hivatkozással, mint valamely ösztönnel vagy sarkantyúval, a maguk megjobbítására ösztönözzék, vagy pedig ha vétkük oly nagy lenne, hogy nyilvános fenyítésre látszanék méltónak, halasszák annak megrovatását a következő gyűlésre.
Hogy pedig a lelkészeknek s tanítóknak mind tudományát, mind tanítási képességét annál jobban megismerhessék és megbírálhassák: minden lelkésznek, kivált az újoncnak szónoklását s a tanítónak is iskolavizsgáját személyesen hallgassák meg. Továbbá a templomokat, lelkészi (parokhiális) házakat, iskolákat, temetőket s ezek körüli épületeket vizsgálják meg, s ha azokban valami hiány van: annak helyrehozását a hallgatóknak, mind a lelkészi mind a tanítói szolgálat beszüntetésének terhe alatt, – felhasználva, ahol kell és lehet, még a polgári hatóság hatalomkarát is – valamely kitűzött zárhatáridőre parancsolják meg.
53
Végül a lelkészeket is kérdezzék ki hallgatóik felől, ti. hogy miképp viselik azok magukat mind az Isten, mind saját lelkészeik, mind pedig egymás iránt. Az Isten iránt: vajon az isteni tiszteletben buzgók és áhítatosok-e? Vajon az egyházi szónoklatokon és könyörgéseken folytonosan jelen vannak-e? Vajon az úri szent vacsorával gyakran élnek-e? Vajon az intéseket jó szívvel veszik-e és a kegyességben naponta inkább és inkább előmennek vagy pédig hanyatlanak-e? Lelkészeik iránt: vajon azoknak a méltó tiszteletet megadják-e; vajon azok fizetését hiány nélkül, mégpedig idejekorán beszolgáltatják-e? Maguk iránt pedig: vajon egymáshoz kölcsönös testvéri szeretettel viseltetnek-e; vajon közöttük polgári fegyelem van-e, s a gonoszok érdemileg megbüntettetnek-e? vagy pedig csak pénzzel bírságoltatnak meg? stb. És ha közöttük valami helytelenséget vagy rendetlenséget vesznek észre, azt vessék szemükre és utasítsák őket azok helyrehozására, s hogy pedig jövőre köztük mindenek ékesen és jobb renddel legyenek, ezt az egyházi fenyíték rájuk alkalmazandó szigorának terhe alatt tegyék kötelességükké.
Az egyház javai (ha ilyenek vannak) hová fordíttatnak, gondosan számba vegyék; a kezelőket elszámoltassák, az elidegenítetteket pedig visszaköveteljék. Az egyházlátogatók tisztességes ellátásáról az egyházak tartoznak gondoskodui, de azokat, amennyire lehet, kímélni kell, hogy sok kiadással ne terheltessenek.
Az esperesek által egybehívandó
egyházmegyei gyűlésekről (synodi particulares)
Másik különös kötelességük az espereseknek, hogy saját tiszttársaik gyűléseit bizonyos időközökben magukhoz,
54
vagy bármely más illendő helyre összehívják; mégpedig évenként három ízben, ti. először tavasszal a pápisták Gergely pápájuk tiszteletére szentelt ünnepe körül, továbbá az egyházkerületi gyűlést közvetlenül megelőző héten és még Mihály főangyal ünnepe előtt. Rendkívül pedig, ha valamely fontos és sürgető szükség megkívánja, más közbeeső időben is, midőn a házassági és más – a felmerült körülmények folytán előállott – peres ügyeket és egyházi vizsgálatokat intézzenek; valamint az Úr szolgálatára kibocsátandókat vizsgálják meg, kiket azután a nyilvános vizsgálatra állítsanak. Mindazonáltal épen hagyva mindenekben az egyházkerületi gyűlés hatóságát és előjogát; annyira, hogy minden nehéz és nagyfontosságú ügyet annak ítélete alá bocsássanak, és az egyházkerületi tanácsra (consistorium commune) fellebbezett pereket, az összes ügyiratokkal, oda küldjék. A többek közt pedig valamely egyházi szolga végleges örök letevésének, kirekesztésének s polgári hatalom kezébe adatásának, mint a közítélettel letettek vagy elutasítottak visszafogadásának és bevételének hatalmát, mely egyedül a kerületi gyűlésnek (provinciális synodus) joga, magukuak éppen ne igényeljék. Szóval semmi nagyobb fontosságú dolgot tiszttársaik, kiváltképp tanácsbíráik nagyobb részének beegyezése s szuperattendensük tudta és akarata nélkül ne határozzanak, vagy ne cselekedjenek: kinek ítéletét ugyan, ha úgy látják jónak, teljesítsék, ha pedig nem, az egész ügyet az egyházkerületi gyűlés ítéletére bízzák.
Ha pedig valami ilyet önfejüktől tenni megkísérlenek, tiszttársaik őket közegyetértésből szelíden, minden indulat nélkül, tartozó tisztelettel meginteni joggal és hatalommal bírnak, és ha azokra nem hallgatnának, akkor a dolgot a püspökhöz, kerületi gyűléshez és esperesek kollégiumához büntelenül jelenteni szabadságukban áll. Sőt az esperesektől ejtett magánsérelmeket is, – bármely egyes
55
lelkész, – ha a többiek az ő ügyét az előtt bármi tekintetből védeni vonakodnak, – szabadon feljelentheti a püspöknek, kinek intése ha siker nélkül maradna, közölje a dolgot a többi esperessel, vagy az egyházkerületi gyűléssel is, s ha ezeknek intésére sem hajlik meg, ha ugyan a lelkipásztorságból nem is, de az esperesi hivatalból vagy a felügyelői méltóságból letétessék. (9)
III. A püspökről vagy szuperattendensről
általában minden esperességek vagy egyházmegyék az egész Erdélyország és a hozzá kapcsolt részek határain belől egy püspök avagy szuperattendens alatt legyenek; akinek helyébe, ha meghal vagy más kerületbe költözik át, jámbor szokás szerint, a megyék mindenünnen egybe gyűlvén, atyafitársaik köréből közakarattal és szavazataikkal egy másik férfiút tartoznak választani; oly férfiút ti., aki lelki, testi páratlan tulajdonságaival ékes, kegyes, tudós, előrelátó, ékesszóló, jóhírű, tekintélyes, hatályos és tevékeny; vagy az apostol szerint, oly férfiút, aki feddhetetlen, igaz, kegyes, önmegtartóztató, egynejű, vigyázó, mértékletes, komoly, vendégszerető, a tanításra képes, nem kevély, vagy önmagának túlságosan tetsző, nem iszákos, nem haragos, nem szitkozódó, nem verekedő, a rút nyereségnek nem kívánója, nem újonc; hanem igazságos, viszálytól és a pénz szerelmétől idegen; a jók kedvelője; ki szilárdul megtartja azon hű – igaz – beszédet, mely a tudomány szerint vagyon: hogy így képes legyen mind buzdítani a tiszta tudománnyal, mind pedig meggyőzni az ellentmondókat; hogy alárendeltjeit mint fiait megbecsülje, s hogy még az idegenek is jó bizonyságot tegyenek felőle. És ezt ünnepélyesen megválasztván, hivatalának ereje s
56
tehetsége szerinti hű folytatására esküvéssel kötelezzék, s a kiválóbb esperesek kezének fejére tételével megerősítsék és különös megáldással felavassák.
1. A püspök kötelességeiről általában
A püspök kötelessége általánosságban, hogy a püspöksége alá rendelt egyházakra és iskolákra és azokhoz tartozó javakra és jövedelmekre éber gondot viseljen, azokat az Isten igéjének szabványa és az egyházi kánonok tartalma szerint kormányozza, főigyekezettel előmozdítsa és építse, ezeket pedig, ti. ezek javait híven kezelje, és e kezelésről aztán a közgyűléstől evégett kiválasztott több egyházi meg egy iskolai személy, jelesen a fehérvári első tanár előtt számot adjon. Továbbá vigyázzon fel szorgalmatosan, hogy a tudományban vagy a szertartásokban, még pedig mind a sákramentomiakban, mind más, a jó rend céljából alkotottakban, vagy pedig a fegyelemben bárkinek is magán merényletéből valami változtatás ne tétessék: ugyanez oknál fogva a külföldi akadémiákra az egyház költségén ne küldjön ki megválasztás nélkül önkényűleg akármi tanulót, hanem meghallgatva tiszttársait, a tanárokat, sőt még a tanítókat is, csak a kipróbált hűségű, kegyességű, szerénységű, valamint elegendő készültségűeket és tanítási képességgel bírókat: hogy ezt azoknak bármely más ajánlói vagy előmozdítói is viszonyosan teljesítsék – az igazság és méltányosság követeli. – Az espereseknek mint tiszttársainak a tartozó tiszteletet adja meg, azok tisztébe vaktában ne avatkozzék, se pedig azoknak törvényhatóságát ne gátolja, hanem mindenben épen és sértetlenül hagyja; a peres ügyekben kivált a fontosabbakban magán tetszéséből semmit ne tegyen, hanem mindent az esperesek és
57
az egész gyűléssel folytatott tanácskozás útján; az ő székétől a kerületi gyűlés ítélőszéke elé fellebbezett ügyeket oda áttegye; minden lelkészt képzettségéhez, korához, rendjéhez illő becsületben tartson; a folyamodókat nyugodtan hallgassa ki, és senkit hirtelen haragból, ügyét meg nem hallva, keményen meg ne feddjen s meg ne büntessen; sőt inkább azoknak pártfogását bármely megtámadók s akadályozók ellen, a főbbrendűek előtt vegye magára; az egyháznak ősi szabadságát, mentességét mindennemű jogos módon és eszközökkel védelmezze; az erkölcsteleneket pedig s a botránkoztatókat és a tunya heréket törvényesen büntesse meg; tiszttársai vagy az atyafiak felett semmi kényuraimat ne gyakoroljon, és magát a lelkészi kötelesség s az egyházi fegyelem semmi részétől felmentettnek ne vélje; s legyen meggyőződve, hogy nem valamely hatalom- vagy rangfokozattal, hanem csupán a sorrendben elsőbb másoknál, s nem azért, hogy méltósága tetőpontján felfuvakodjék, hanem azért, hogy az egyházak fentartásában, öregbítésében, kormányzásában és védelmezésében annál több munkát, gondot és bajt vegyen magára.
Ha azért nagyralátásból vagy lelki kevélységből valami tűrhetetlen hibát követne el, az esperesi karnak (Collegium seniorum) hatalmában áll őt közakarattal, kivált magánlag tisztességesen meginteni, és azután, ha ezzel semmire sem menne, ellene a közgyűlés előtt nyilvánosan is panaszt tenni, és őt rendreutasítani avagy le is tenni. (10)
2. A püspökök egyházkerületi látogatásáról (visitatio generalis)
A püspök különös kötelessége e kettő: az egyházmegyék meglátogatása és az egyházkerületi gyűléshirdetés.
58
Ami azért az elsőt illeti: a püspök – főleg az erdélyi – tartozik az egyházmegyéket minden harmadik évben, a már bevett szokás szerint felváltólag, ti. a magyarokat az egyik, a székelyföldieket pedig a másik évben, két három maga mellé vett s az egész egyházat képviselő esperes társaságában az esperesek székhelyein meglátogatni, meghívatván oda azoknak minden szolgatársait is. – Mikor is az egyházak lelkipásztorait és iskolák tanítóit az ő esperesük felügyeletéről, igazságosságáról, kormányzati ügyességéről, Istennek tartozó lelkiismeretességgel külön kérdezze ki, hogy vajon a hűségére bízott egyházakat évenként s a már meghatározott módon meglátogatja-e? És törvényesen az egyház kánonai szerint kormányozza-e s tisztének egyes részeit hűségesen végrehajtja-e? Vagy pedig ellenkezőleg: őket vagy az ő hallgatóikat méltatlanul bántalmazza, törvény és igazság feletti kemény fenyítékkel terheli-e?
Azután pedig őket az Istennek és egyháznak fogadott hűségre kötelezze és megeskesse, hogy ha szolgatársaik közt bárkiket, olyakat vettek volna észre, akik akár a szertartások vagy a kánonok megtartását, akár erkölcsi viseletüket illetőleg, tisztüknek igaz ösvényéről botrányosan kicsaponganak: azokat minden tekintet nélkül nevezzék meg, és senkinek kihágását vagy mulasztását, kivált a tűrhetetlenebbeket, főnökük és az ahoz csatlakozott esperesek előtt el ne titkolják.
Végül maguktól az esperesektől is kérdezze meg: hogy vajon a felvigyázásuk alá helyzettek közt nem tapasztaltak-e valami engedetleneket, a nekik tartozó tisztelet és engedelmesség megtagadóit, fesletteket, elfajult erkölcsűeket, vagy az egyházi törvényekkel nem gondolókat, ,agy a tanításban hanyagokat, vagy végül világi foglalkozásokba avatkozókat? Tudakozza meg szorgalmasan mindeniküktől azt is, miféle különös hiány van egyhá-
59
zaikban; vajon a régi babonának vagy rossz szokásnak van-e még azokban valami maradványa; mely vétkek uralkodnak azoknak hallgatóik közt; mi gyümölcse van köztük az evangyéliomnak; vajon elidegeníttetett-e köztük valami java az egyháznak? stb.
Ugyanezen eljárás alkalmával, az esperesek egyházait is megvizsgálja, és felhívatván azoknak előkelőbb tagjait, őket nem ugyan az esperesi, hanem csak a lelkipásztori hivatal felől eskü mellett kikérdezze, ti. hogy minő hűséggel szolgálnak közöttük, s milyen életet élnek, s mind társalgást folytatnak mind maguk, mind háznépeik. Hasonlóképpen a nagyobb iskolákat igazgató tanítóknak is mind életük jámborságáról, mind tanítási ügyességéről és szorgalmáról azok tanítványaitól tudakozódjék; s hogy ez annál inkább kiderüljön, velük személyes jelenlétében vizsgát tartasson. Azután pedig akármi hibát, kihágást vagy fogyatkozást ugyanazok között biztos előterjesztésok alapján felfedez; azokat a jegyző az egyház jegyzőkönyvébe jegyezze be, és a csekélyebbeket, melyek csak intésre vagy dorgálásra, vagy pedig csak a hivatalból történő ideiglenes felfüggesztésre méltók, ugyanott büntesse meg; a súlyosabbakat pedig, amelyek vagy kirekesztéssel vagy kiközösítéssel büntetendők, halassza a következő egyházkerületi gyűlésre.
Eközben azonban neki, mint a többi egyetemes vizitátoroknak hatalom adatik, hogy a nyilvános nősparáznaságban vagy gyilkosságban, vagy valamely éppen akkor elkövetett gonosz tettben bűnösöknek bizonyultakat, hacsak elegendő jótállókat vagy kezeseket nem állítanak, legyenek azok lelkészek vagy tanítók, a szent korona ítéletéig bebörtönöztessék. – A paráználkodó, verekedő és a közbotrányt okozó szemtelen viseletű elemi tanítókat pedig a polgári hatóságnak kiadni joguk leszen. Végül elvégezvén a vizitációt, a folyamodókat és perle-
60
kedőket hallgassa ki, és minden ügyet, amelyeket beadott bizonyítványokból azonnal általlát, döntsön és intézzen el – különben az ő ellátásuk kötelességét tartozik mindenik egyházmegye saját közköltségéből teljesíteni. (11)
3. Az egyházkerületi gyűléseknek a püspök általi összehívatásáról
(synodi generales)
A püspöknek másik különös kötelessége, hogy a már bevett szokás szerint évenként legalább egyszer alkalmas és kényelmes helyre egyházkerületi vagy tartományi gyűlést hívjon össze (otthon hagyván – ha a szükség úgy kívánja, – a megyékben és Maros, Udvarhely s Aranyosi székely székekbeli minden tíz lelkész közül kettőt, a három távolabbi székekben pedig többecskét is a középpontokon, hogy amint már meghatároztatott, a szomszédos egyházakra felvigyázzanak). Erdélyben ugyan rendszerint a Szentháromság-nap utáni második, – Magyarország tiszamelléki (most tiszántúli) részeiben pedig, az első úrnapra, – mégpedig jó előre kibocsátott és a közvitára kitűzött hittani tételeket is tartalmazó meghívó levelek által. – Midőn pedig a határnap már elközelített, mindenik esperes tiszttársaival együtt a püspök szállásán egybegyűlvén, a kölcsönös üdvözlések után vegyék számba az előlépőket, felavatandókat, s azoknak neveit az egyház anyakönyvébe jegyezzék be, s teendőik felett rendelkezzenek és határozzanak. – Azután a következő, vagyis vasárnapon tömegesen bemenvén a templomba, minekutánna valamelyik arra kinevezett lelkész a megjelölt tárgyról tartott reggeli egyházi beszédét elvégezi, a püspök fellépvén a szószékre, tartson megnyitó beszédet, és alkalomszerűen szerkesztett könyörgést, melynek végével legelőször az
61
egyházaktól törvényesen hívott és jó tulajdonságaikról ajánlott papjelölteket azzal a sorrenddel, amellyel a megelőző nap bejegyeztettek, a nyilvános vizsgatételre név szerint szólítsa fel, és a szentgyülekezet közepett rendbe állítsa ki, az ellenvetések tételére az illetőket egymás után hívja fel, s általuk a felavatandók teológiai tudományokban tett előmenetelét, a feladott tételek (thesisek) szerint vizsgáltassa meg. A vitatkozáson pedig maga elnököljön, és azt, amíg jelen lehet, igazgassa, azután pedig maga helyett más alkalmas elnököt helyettesítvén, kihíván magával a tanácsba az espereseket és ülnököket, azokkal a fellebbezett s hozzá áttett ügyeket nézze át és vizsgálja meg, s számba véve azoknak szavazatait és nyilatkozataikat, mondja ki a közönség, vagy legalább a nagyobb résznek ítéletét, olvastassa fel a folyamodványokat, vegyen fel minden beadott ügyet – és minden közre hozott tárgyat, mely azon ítélőszék elé tartozik, hűségesen s lelkiismerete sugallata szerint, az egész konzisztóriummal véglegesen döntsön el (mert már innen felsőbb hatósághoz fellebbezni nem szabad, hanem csak a nemzeti zsinathoz azon esetben, ha vallásról, vagy a közszertartásokról folyt a per) s azokat a kerületi jegyző az egyház jegyzőkönyvébe híven írja be. (12)
Végül midőn mindent rendesen bevégzett, a gyűlésnek ötödik napján, azaz szerdán, beharangoztatván, menjen be a tisztelendő esperesekkel és több társaival a templomba; a már kellőleg megvizsgált papjelölteket az esperesekkel gondosan bírálja meg, hogy közülük kik méltók, s kik méltatlanok a szent hivatalra; bővebb tapasztalat végett pedig magyaráztasson meg velük valamely vitatkozás tárgyául szolgálható szentírási fejezetet nemzeti nyelven, és az alkalmatlanoknak bizonyultakat az esperesek közítéletével vesse vissza, az alkalmasaknak ítélteket pedig avassa fel ünnepélyes szertartással a szent hivatalra és hivatásuk-
62
nak megszabott részeire kötelezze esküvéssel, s erősítse meg őket úgy saját mint az esperesek kezeinek fejükre tétele és a Szentlélek rájuk bocsátásáért esdő buzgó könyörgésével. És akkor végre a szent gyülekezetet közönséges hálaadással és megáldással, s az apostoli hitvallás eléneklésével bocsássa el; figyelmeztetve az új lelkészeket, hogy a formátát (amint a lelkészi oklevelet nevezik) a jegyzőtől váltsák ki, s kihirdettetve mind a következő kerületi gyűlés helyét, mind az az azon megvitatandó hitcikket. – Hogyha pedig valamely igen sürgős szükség miatt némelyeket magánúton is fel kellene avatnia, azt csak egy-két közelebbi szomszéd esperes és azok szolgatársainak behívott gyülekezetében cselekedje. (12)
IV. Az iskolatanítókról
Az iskolatanítók a reájuk ruházott hivatalnál fogva köteleztetnek, hogy a hűségükre bízott gyönge növendékeket és ifjúságot először is a keresztyén vallás ágazataiban, az Isten iránti igaz kegyességben, jámbor és tiszta erkölcsben helyesen képezzék, azután pedig hogy őket jelesebb írók felhasználásával (mellőzve a bennük előforduló szemtelen s fajtalan helyeket) mind a folyó, mind a kötött beszédű míveltebb irodalomba, ezen felül a görög és héber nyelvnek középszerű ismeretébe, s végül a tisztességes tudományokba is beavassák; a fogalmazás, szavalások, vitatkozásokban, nyilvános és magános vizsgákban s versenyzésekben őket szorgalmasan gyakorolják a fenhangon való értelmes beszédre, és illő taghordozásra (gestus) megtanítsák; hogy magukat azok észtehetségéhez és felfogásához alkalmazzák; szerfeletti tollbamondásokkal őket ne terheljék, hogy azoknak inkább ítélő, mint em-
63
lékező tehetségüket élesítsék, irántuk valóságos atyai indulattal viseltessenek; hogy se felette szigorúak és ütlegelők, se igen lágyak és enyhék irányukban ne legyenek; hogy azoknak legkönnyebben lehető előmenetelük módjáról éjjel-nappal gondolkozzanak, hogy az elemi iskolák tantárgyait úgy oszszák be, miszerint azokból a tanítványok a nagyobb iskolákba, elméjük magasabb mívelésére szerencsésen előbb léphessenek, és ekképpen az iskolákból, mint nemcsak az egyháznak, de egyszersind az államnak is veteményes kertjéből, mind a kettő kormányzatára hasznos és alkalmas tagok léphessenek s állhassanak elő.
Mivel pedig a hallgatóknak szívüket inkább indítja a tanítók élete, mint parancsa: mindenesetre megkívántatik, hogy a tanítók azok között jó példával menjenek elő: az Istent féljék, iskolai foglalkozásaikat könyörgésen kezdjék és azzal is végezzék, józanon, kegyesen és tisztán éljenek, fajtalanságokat azok előtt ne mondjanak és ne tegyenek, folytonosan tanuljanak; a törvényeknek és egyházi kánonoknak, bárkik legyenek is, magukat alávessék. Espereseik, lelkészeik – mint szülőik iránt – a kegyelet és emberség minden kötelességeiben, tartozó engedelmességgel viseltessenek. A gyűléseken azokkal együtt megjelenjenek; őket a nép előtt semmi ráfogásokkal és hamis vádakkal ne terheljék, sőt inkább gyarlóságaikat is a fiúi tisztelet palástjával fedezzék, és bármi csekély okból azok tudta és engedélye nélkül ide s tova ne futkossanak és kalandozzanak, hanem maradjanak honn, és feküdjenek a maguk iskolai dolgaiknak; továbbá az egyházi tisztekbe s dolgokba is hívatlanul, vaktában ne avatkozzanak, hanem magukat önhatáraik között tartsák, és saját teendőiket végezzék; végül kiváltképpen a vallásra tartozó valami új véleményt vagy új szertartásokat iskoláikban ne tanítsanak, vagy valamely viszálynak és szakadásnak magvát – sem azokon belül, sem kívül – a nép között el ne hintegessék. Külviseletükben
64
is bizonyos kegyességet, komolyságot és emberséget mutassanak, és az ő osztályukhoz illő s már a mi nemzetünknél rég bevett és használt ruházatban járjanak.
Különben akik az egyháznak makacsul ellenszegtünek, új véleményeket táplálnak és új rendtartások behozására törekesznek, s az ifjúságot megrontják: ha azokkal elöljáróik ismételt megintésére is felhagyni nem akarnak, azon egyházmegyének, amelyben vannak, s püspöküknek egyező akaratával, az egyház testéről mint rothadt tagok metszettessenek le, és nyilvánosan rekesztessenek ki, avagy bűnüknek – mint például a hittől szakadásnak, gyilkosságnak, nősparáznaságnak s más hasonlóknak súlyos voltához képest, a polgári törvényszéknek adassanak ki méltó megbüntettetésük végett.
Azok pedig, akik csekélyebb vétket követtek el, aminők a henyék, kik sem nem tanulnak, sem nem tanítanak, hanem mint a herék hevernek, vagy miként a gyíkok ide-oda futkosnak, magukat fajtalanul és szemtelenül viselik, illetlen ruházattal torzítják; lelkipásztoraiknak intését megvetik, sőt őket még afelett bosszúságokkal illetik, jól végére járván a dolognak, ha falusiak esperesi hatalommal, de mindenesetre az ülnöktársaknak is beleegyezésével, az iskolákból gyalázatosan csapattassanak ki; vagy ha valami nagyobb és tűrhetetlenebb vétket követnek el, tartóztattassanak le és állíttassanak az egyházkerületi törvényszék elé; ha pedig kisebb vagy nagyobb városiak, főleg pedig ha akadémiaiak, csak akkor mozdíttassanak el vagy sújtassanak valami keményebb ítélettel, ha előbb a dolog a püspökkel és más esperesekkel is közöltetett.
Az otthon tanult nőtlen ifjaknak ne engedtessék meg két éven túl méltó ok nélkül tanítóképpen szolgálni, hanem tanulásuk folytatására utasíttassanak vissza az iskolába. De a házasokat, míg csak hivataluknak dicséretesen eleget
65
tesznek, meg kell hagyni; mihelyt pedig magukat rút henyeségre adják, ki kell az iskolából űzni: a szent szolgálatra készülőknek szabad leszen, hogy esperesük s lelkipásztoruk engedelmével magukat a katedrából nyilvánosan tartandó egyházi szónoklatokban gyakorolják; azoknak pedig, kik még magukat erre kézadással nem kötelezték, semmi módon; mindazáltal ezeknek is megengedtetik, hogy lelkészük távollétében vagy betegségében az énekkönyvtámla mellől nyilvános könyörgéseket olvassanak fel.
Minthogy pedig többen azok közül, kiket kegyes pártfogóik a külföldi iskolákra s akadémiákra avégett küldöttek volt ki bőkezűen, hogy egykor visszatérve a hazai iskolákban vagy egyházakban haszonnal és gyümölcsözőleg tanítsanak, nem tudni minő szellemtől vonzatva, szemtelenül elhagyják rendjüket s szent állomásukat, és az ő pártfogóik s jótevőik akarata ellen, a magukról adott térítvény dacára valamely világi életnemet választanak és magukat arra áldozzák: azért egyetemes akarattal elhatároztatott, hogy mindazok, kik ilyeneknek találtatnak, mint hálátlan jótéteményezettek és térítvényeik hitetlen megszegői bárhol is megtaláltathatnak, jótevőik által fogattassanak el, és mindaddig tartóztattassanak le, míg vagy azon hivatalra, melyre magukat saját kéziratukkal kötelezték, vissza nem térnek, vagy pedig a reájuk fordított költséget teljesen vissza nem fizetik. Vagy ha ez egyik sem teljesíthető, közösíttessenek ki, kivált azok, kik ellenszegülnek, és magukat az egyház és egyháziak iránt gonoszul viselik.
66
2. Az iskolai növendékekről vagy tanulókról
A tanulóknak – mint e szó értelme is kívánja –, kell s hasznukra szolgál, hogy a tisztességes – mégpedig mind a hittani, mind a bölcsészeti, mind a nyelvészeti tudományokat szorgalmatosan tanulják. És mivel az Isten félelme a bölcsességnek kezdete: hogy a kegyességet, tisztességet, szemérmetességet, életükben, erkölcsükben, viseletükben, öltözetükben, minden társalkodásukban tartsák meg és mutassák ki, hogy lefektükben és felköltükben, miként asztal előtt, úgy asztal után is imádkozzanak, a szent gyülekezeteket gyakorolják, buzgón énekeljenek, az egyházi beszédeket figyelmesen hallgassák és fogják is fel; a szent vacsorához minden alkalommal kegyesen járuljanak; lelkészük, esperesük, tanítóik, a polgári hatóság bármely elöljárók és tisztességes egyének iránt fiúi tisztelettel és engedelmességgel viseltessenek, hálájukat azok – kiváltképpen pedig elöljáróik irányában tüntessék ki; a tanfolyamok alatt maradjanak benn az iskolában, s ne vállalkozzanak idején kívüli kóborlásra, a nyilvános leckéken mindenkor legyenek jelen, magán tanulmányaiknak feküdjenek neki, a jó írókkal ismerkedjenek meg, a szent Bibliát olvassák újra meg újra lankadatlan szorgalommal; mind a latin, mind a nemzeti nyelv tisztán beszélésére tegyenek szert; magukat a tudományos vitatkozásban, szónoklatban és olykor-olykor az egyházi beszédtartásban gyakorolják; az iskolai törvényeknek mindenben engedelmeskedjenek; ruházatjuk az eddig is használt iskolai, nem pedig katonás vagy udvari köntös legyen, minők a rövid dolmány, magas nyakravaló, sárga s piros csizma, a kihasított, vagy lefüggő kucsma; fejüket is megfésült hajfürtökkel ékesítsék, s ne torzítsák el török borotválással
67
az iskolán kívül mindenkor tógásan járjanak; a poharazásokat, dőzsöléseket, káromló szitkozódásokat, átkozódásokat, fajtalan beszédeket, perlekedéseket, veszekedéseket, verekedéseket, titkos szövetkezéseket és összeesküvéseket kerüljék ki; hanem viseljék magukat tisztességesen, józanon, szemérmesen, komolyan és éljenek mindenkivel békességben; a becstelen és gyanús helyeket, valamint a rosszak társaságát kerüljék komolyan; az iskolán kívül ne háljanak soha, hacsak nem valami fontos ok miatt tisztességes helyen és a tanítóknak engedelmével; a mások tulajdonát el ne orozzák, tanuló szobájukat épen és sértetlenül tartsák, s tanítóságra is csupán törvényes meghívás és felsőbbjeiknek elbocsátása után menjenek ki. Mert kik a tudományban előhaladnak, de az erkölcsi jóságban visszahátrálnak, többet hátrálnak, mint amennyit haladnak.
Azért az olyan tunya heréket, kik semmire nem mennek, hanem csak az időt vesztegetik, kóborolnak, az iskolai munkáktól s gyakorlatoktól iszonyodnak, sem a leckéket, sem a szent szónoklatokat nem hallgatják, szükséges könyvekkel sem bírnak, mert mindazokat, amijük van, vendégeskedésre s más hasztalan dolgokra fordítják, és az iskolában nem azért időznek, hogy vagy az egyháznak, vagy az államnak valaha szolgáljanak, hanem hogy a kézi munkákat kikerülhessék, és az egyház jótéteményéből és alamizsnájából éljenek; valamint továbbá azokat, akik minden társalgásuk, beszédjük, viseletük, járás-kelésük, életmódjuk és ruházkodásukban csupa bohócos csélcsapságot, aljasságot és léhaságot mutatnak, az iskolákból ki kell rekeszteni. A részegeskedőket pedig s a káromkodókat, viaskodókat, verekedőket, rossz személyekkel társalgókat, az iskolán kívül becstelen helyeken több ízben hálókat, az iskola kerítésén kimászókat, továbbá az iskola körében összeesküvés- és zavargerjesztőket, pártütőket, tolvajkodókat, valamint azokat, kik tanítóikat rosszindulattal ki-
68
gúnyolják, a felügyelőkkel és iskolagondnokokkal dacolnak, szemtelenek, embertelenek és semmi parancsnak nem engedelmeskednek, megvesszőztetve kell kiűzni és nyilvánosan kirekeszteni az iskolából. – A főbenjáró bűnösöket pedig, akik gyilkosságot, valamely nő vagy hajadon elleni erőszakot, mások házának erőszakos feltörését, végül pedig lopást, vagy más efféle súlyos bűntettet követnek el, a polgári törvényszék elé kell állítani.
3. A nemzeti iskolákról
Krisztus földi országában, vagy a vitézkedő egyházban, nemcsak a magasabb tudományokat és idegen nyelveket tanító, hanem nemzeti nyelvű iskolák is szükségesek. Amint tehát azokat a fiú-, úgy ezeket a leánygyermekeknek vagy hajadonoknak számára minden városban és faluban, ahol azok jó szerrel létrehozhatók, meg kell nyitni, és ezekben nem férfiakat, hanem szelíd, kegyes, tisztes és tudományokban jártas nőket kell, ha ilyek találhatók, tanítókul alkalmazni. Különben a feleséges kántorok, avagy a kisebb népességű egyházakban a lelkészek is eljárhatnak ebben, akik a leánykákat elkülönítve kivált a nagyobb fiúktól, olvasni s ha nekik és szüleiknek tetszik, írni is tanítsák, hogy ennek segélyével az idvességes tudományra és kegyes életre a kiskátékból, bibliaolvasásból és más azok fogalmához alkalmazott könyvekből könnyebben taníttathassanak, a zsoltárokat és szent énekeket énekelni, valamint az egyházi beszédeket nagyobb haszonnal hallgatni képesekké legyenek. (13)
69
V. Az énekvezérekről
Az éneklés a nyilvános isteni tisztelet egyik része; azért azzal a mi egyházainkban felhagyni éppen nem kell. De a lelkészek kántoraikat, mint akik nekik alájuk vannak rendelve, figyelmeztessék, hogy az énekkarral, sőt az egész gyülekezettel a már bevett énekes könyvekből, ti. az úgynevezett s kinyomatott kisebb és nagyobb graduálból, úgy a templomokban, miként a temetéseken is, korszerű magyar és a hit szabályaival egyező énekeket, azaz mint az apostol mondja, lelkieket énekeljenek. Hétköznapokon ugyan a nagyobb és kisebb graduálból énekeljék azokat régi énekeket, melyeket a mi kegyes őseink és az első reformátorok a zsoltárokból és Isten beszéde más részeiből, – azokra, a mi népünk előtt megszokott kedves dallamokra szerkesztettek; úrnapokon pedig mind a kettőből és a zsoltárokból azokra a francia dallamokra alkalmazott verseket; végül a nagyobb ünnepeken mind a graduálból, mind a kisebb énekeskönyvből énekeljék azokat a régi énekeket, melyek a váltság munkáiból és az evangéliumi történetekböl írattattak, mégpedig oly röviden, hogy a szentbeszédektől az időt el ne foglalják, és oly modorral, hangváltozatokkal és oly zengedezéssel, mely nem annyira a mulattatásra, mint az építésre szolgáljon; nem erőltetett értetlen, hanem egyszerű értelmes hangon, nem kiabáló ordítással vagy inkább bőgéssel, hanem a hangnak szentséghez illő, halk és mérsékelt felemelésével, végül nem csak szájjal, hanem szívvel is, és buzgón, a hallgatók tetszésére és úgy, hogy amit a száj énekel, az elme megértse, a szív elhiggye és munkáinkban megvalósuljon. Az apostol amaz intése szerint: a Krisztusnak beszéde lakozzék tibennetek bőséggel, minden bölcses-
70
séggel tanítván és intvén egymást timagatok között zsoltárokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel, nagy kedvvel énekelvén a ti szívetekben az Úrnak. (14)
VI. A vénekről (presbiterekről) és azok kötelességeiről
A véneket az ó- és újszövetségi rendtartás szerint más evangyéliomi hitvallású népek falukon és városonként választani és beállítani szokták oly férfiakból, kik az igaz tudományt követik, fedhetetlenek, egynejűségben élők, becsületes gyermekekkel bírnak, akik a bujálkodás vétkében nem lélekzenek, [!] akik magukat másoknak alárendelni tudják, akik semmi gonoszsággal és semmi becstelenséggel megbélyegezve nincsenek, akik némi szólástehetséggel, személyes hatállyal s tekintéllyel bírnak; mindazáltal nem heveskedők és indulatosak, hanem higgadtak és mérsékelt elméjűek és szellemi belátással fel vannak ruházva, akik mindent megválasztva és fontolva cselekesznek; kik nem is fecsegők s hasadt fazék módra mindent szétfolyni hagyók, hanem akik nyelvüket hatalmukban tartják, sem pedig nem olyanok, kik kereskedésük vagy más foglalkozásaik miatt hazulról gyakran távozni kénytelenek, hanem akik folytonosan, vagy legalább leginkább otthon tartózkodnak. Nekik tisztük, hogy az egyház minden tagjainak életére és társalkodására szorgalmasan felügyeljenek, és az erkölcstelen életűeket intsék, vagy ha szükség van rá, azoknak ügyét a lelkipásztorok s egész egyháztanács elé jelentsék, hogy így azok előtt, kik az egész egyházat képviselik, vétkük minőségéhez képest a Krisztustól rendelt fokozatok szerint nyilvánosan megintessenek, megfeddettessenek, kire-
71
kesztésre avagy kiközösítésre is ítéltessenek. Hogy továbbá az egyházi és iskolatanítók fizetéséről, valamint minden egyházi javakról és jövedelmekről gondoskodjanak, és azoknak kezelését hű gazdákra (oeconomus) bízzák; a kórházakra, ahol azok vannak, gondot viseljenek; a koldusok közt választást tegyenek, és az épeket, a kevésbé szűkölködőket az alamizsnával éléstől eltiltsák, s hogy továbbá az egyházi épületeket, templomokat, iskolákat, lelkészlakokat épségben tartsák, a temetők (cintermek) jó kerítés közt és bezárva tartására felügyeljenek. Végül pedig hogy mind a latin, mind a nemzeti iskolákra szorgalmasan gondot viseljenek. Szóval, hogy az egyházban mindennemű rendetlenséget pontosan figyelmükbe vegyenek, és a lelkészekkel, akik nekik is elöljárójuk és elnökük, rendbehozzák.
Ezaz intézmény ugyan, bár a keresztyén egyház helyes berendezésére s igazgatására másutt oly szükséges és hasznos, mégis hogy az a mi népünk közt azzal a haszonnal, mellyel a külföldiek között lenni szokott, a jelen körülményekhez képest felállíttathassék, azt a mi polgári rendünk különböző okul vetett akadályok miatt, lehetőnek éppen nem látja: de mindazáltal azt kijelenti, hogy ha a mi lelkipásztoraink, gyűléseikbe, az egyházi székre tartozó pereknek, viszályoknak elintézésére, a botránkoztatók egyházfegyelem általi megfékezésére s a szent gyülekezetből való kizárására, s viszont: a megtérő kirekesztetteknek az egyház kebelébe leendő visszavételére, maguk mellé néhány becsületes és értelmes férfiút a polgári osztályból is felvesznek, – a maga részéről megakadályozni nem fogja. – Ezt, ahol jó módjával lehet, ezentúl is gyakorolni fogjuk, épen hagyva azonban mindenben, úgy a polgári hatóságnak, miként az egyházi közgyűléseknak, szuperintendenseknek és espereseknek fellebb elsorolt hatalmát és tekintélyét. (15)
72
VII. Az egyházfiakról s azoknak választásáról és kötelességeiről
Egyházfiakat mindegyik egyházban a lelkipásztornak és előkelő egyháztagoknak kell választani, mégpedig kegyes, okos, hűséges, az igaz vallásban alaposan képzett, tisztességes életmódú s hírű, és ha lehet – kivált a városokban – középszerű tudományos ismerettel is bíró férfiakból. Ezeknek kötelességük, hogy a templomajtókat az istenitisztelet alkalmával nyissák ki és zárják be, a templomokat és előtermeket (atrium) seperjék s tartsák tisztán, az úrasztalát terítsék meg és szereljék fel, a keresztség kiszolgáltatásához vizet, az úrvacsorához kenyeret és bort a szent edényekkel, ti. keresztelőedénnyel, kannával, kehellyel, tányérral s kendővel rakják fel, és ugyanazokat elszedve a maguk házánál, vagy másutt a szokott helyen az egyházládájában hűséges gondjuk alatt tartsák, a harangozókra ügyeljenek fel, és a harangokat, órákat gondozzák; a perselypénzt, harangok vagy szőlők és más lehető javak jövedelmét vegyék magukhoz, és egyházuk lelkipásztorának, megyéjük esperesének s püspökének is beleegyezésével adják vagy a templom építési tárába, vagy osszák ki a szegények között, vagy fordítsák az egyház más szükségének fedezésére, s ugyanazok előtt bevételeikről és kiadásaikról évenként adjanak számot; továbbá a templomok, paplakok és iskolák romlásait javíttassák ki, s más ily nemű épületekre ügyeljenek fel; az eltávolításra méltó koldusokat a templom tornácában a többiektől, a kórházak gondnokaival, vagy amint nevezzük: bíráival vagy mestereivel együtt különítsék el, és hogy azoktól az alamizsnát el ne szedjék, távolítsák el; hogy
73
így egyszersmind a diakónusok teendőit is végezzék; ismét a lelkipásztorok, tanítók fizetését s tiszteletdíját szedjék be; az alsóbb iskolákra vigyázzanak; végül pedig az egyházak lelkészeinek minden egyházi dolgokban legyenek szolgálatára. (16)
E kánonok közegyetértéssel úgy erősíttettek meg és vétettek be, hogy ha az egyháznak valami nagy haszna vagy kikerülhetlen szüksége azt kívánná, azokban némelyeket megváltoztatni, bővíteni vagy kevesbíteni lehessen. – Mindazáltal ezt tenni, kivált az igen nagyfontosságú dolgokban egy egyházmegyének vagy egyházmegyei gyűlésnek sem engedtetik meg. Azért ezeket minden egyházi és iskolai férfiak, összesen és egyenként, minden záradékaikban és pontjaikban teljesíteni, a bennük feljegyzett büntetések terhe alatt mindaddig tartoznak, mig a nemzeti zsinat, vagy legalább a kerületi (provincialis) gyűlés mást nem határoz.
NB.
Több igen sok dolog, ami ezen kánonokban nincsen, bőven előadatik abban a Liturgiában, vagy amint nevezik, Agendában, mely a nemzeti zsinat rendeletéből magyar nyelven szerkesztetett, és az egész erdélyi s részben magyarországi közönség előtt is már rég felolvastatott és megerősíttetett. Ebben ezeknek gyakorlata, vagyis alkalmazásának és végrehajtásának módozatai igen jól elő vannak adva és rajzolva, amelyek néllkül csaknem mindazon munka, mely e kánonok írására és kiadására fordíttatott, haszontalan és szükségfeletti. Mert ezekben az egyháziaknak minden tisztei csak pusztán adatnak elő és parancsoltatnak meg; hogy ti. azok prédikáljanak, nyilvános könyörgéseket tartsanak, egyházi beszédeiket azokon kezdjék és végezzék ünnepeket hirdes-
74
senek és tartsanak, a hívők gyermekeit és hozzánk áttérteket megkereszteljék, úrvacsorát osszanak, az új házasokat megeskessék; a megbélyegzett bűnösöket nagyobb vagy kisebb szigorral rekesszék ki, és miután komolyan megtértek, vegyék viszsza; a betegeket és halálraítélteket látogassák meg és istenes könyörgésekkel és vigasztalásokkal készítsék a halálra, a halottakat temessék el; püspököket és espereseket tegyenek s erősítsenek meg; a kerületi gyűlésekre kezdőleg megnyitó beszédeket, végul hálaimákat szerkesszenek; az új lelkészeket avassák és eskessék fel, a szent gyülekezetekben énekeljenek stb., – de hogy azokat mily módszerrel, mi alakban, mi szertartással‚ mi sorrenddel, mely s minő szavakkal vigyék véghez, mindez itten nem szabatik meg; sem azon szabályok, melyek ezek közül szükségképp megtartandók, valamint az ezeket joggal megkívánó okok sem nyomoztatnak; sem pedig a hittudósoknak mindazok felőli köz- és igazhitű nézete nem soroltatik elő. Hogy elhallgassam a nyilvános összejöveteleket, templomok igaz használatát s az újonnan épülteknek kegyes felszentelését; a házassági ügyeknek, végelválásoknak és jegyesek válásának sokszerű eseteit, böjthirdetést, tartást stb., amelyek az Agendában – a Szentírásból, jámbor őskorból és a jelesebb tudósok írásaiból legpontosabban előadva és azoknak első kezdetétől a mi korunkig lehozva mind feltaláltattak. Azért e kánonok lelke az Agenda, és anélkül ezek szintolyanok, mint a lelketlen hullák.
Boldogítsd óh Isten! esedezve kérlek, ezzel – a kivált korunkban oly szükséges és oly rég óhajtott munkával, melyre engem felindítottál és a te Szentlelkeddel felsegéltél, a te magyar egyházaidat. Ámen.
Akinek mi tetszett egykor, |
JEGYZETEK
1.
E kánonban érintett "nova vocatio" – újbóli meghívás – tömérdek visszaélésre adván okot, egyházkerületi végzések – jelesen: 1813. okt. 4-iki 97. sz., 1815. aug. 12-iki 114. sz., 1818. okt. 3-iki 78. sz. stb. stb. által többféleképpen módosíttatott, végül a gyakorlat által teljesen eltöröltetett.Maga az országos kormány is elejét akarván venni az "újbóli meghívás" cége alatt elkövetett botrányoknak ‚ nem engedé meg a lelkipásztoroknak az ekklézsia általi önkényes előmozdíttatását‚ ilyen rendeletet adván ki 1784. dec. 4-én: "Curatores in tractandis similibus amovendorum ministrorum negotiis non arbitrarie, sed praehabitis sufficientibus ac meritoriis rationibus‚ coram primae instantiae, et superrevisorio foris legitimandis, debito ordine agant."
2.
3.
4.
Evangélikus atyánkfiai a hitelveket illetőleg legközelebb állván hozzánk, reájuk nézve az úrvacsorájához bocsátást illető gyakorlat ezen kánont hatályon kívül helyezte.5.
A házasságot s az abból folyó jogokat és kötelezettségeket, valamint a házasság megkötését s felbontását, nemkülönben a gátló akadályok elhárítását illetőleg az ezen (LXV– LXXIV.) kánonokban kifejezett elvek tekintetbevételével‚ a fennálló polgári törvények, szabályok, rendeletek a kötelezők. Ide vonatkozólag figyelembe ajánlhatók, az ún. "Josephina Constitutio", az osztrák polgári törvénykönyvnek, a tiszántúli ref. lelkészek számára kinyomatott házassági jogot tárgyazó cikkei; – az 1843/4. III.76
tc., 1868. XL., XLVIII., LIII. t. cikkek ide tartozó szakaszai, (Lásd Egyházi rendszabályok gyűjteménye Tóth Sámueltől.)
6.
7.
8.
9.
A LXXXVIII. és LXXXIX. kánonhoz. – Egyházlátogatás alkalmával az esperesek a kiadott táblázatokba feljegyezzék a lelkek, szülöttek, halottak, házasultak, iskolások számát is, eme táblázatokat a György-napi kerületi gyűlésre beküldvén. (1803. okt. 7-iki s 1815. aug. 12-iki 107. sz. végzés.) Ugyanez alkalommal szedetnek be a segédvizitátor által mindennemű agentiák, egyházkerületi s megyei közigazgatási költségek, minden másféle kötelezett tartozások és alamizsnák. (1821. márc. 20-iki gener. konventi rendelet).Az egyházmegyei gyűlések tartását illetőleg leginkább a helyi körülmények határoznak. A közgyűlés tárgya mindenféle közigazgatási ügy, míg a peres ügyek az egyházmegyei konzisztórium illetékessége alá tartoznak.
10.
Napjainkban, a tiszántúli ref. egyh. kerületben, – hol még az erdélyi egyházkerületen kívül e kánonok érvényben állanak, – a püspök semmiféle egyházi s iskolai alapítványokat s pénzeket nem kezel. Az egyh. kerületi hatósághoz befolyó közigazgatási költségek és más, bármi néven nevezendő közvetlen egyházi pénzek, az egyházkerületi gyűlésnek felelős egyházkerületi pénztárnok által kezeltetnek. Az egyházkerület főiskoláinak alapítványai s minden másnemű pénzei az illető külön főiskolai pénztárakban és pénztárosok által kezeltetnek; a debreceni főiskolára vonatkozólag, részben az egyházkerület, részben a debreceni ref. egyház, részben a tanári kar által választott gazdasági választmány,
77
a szigeti főiskolára vonatkozólag pedig e főiskola pártfogósága által e célra megbízott kormánytanács közvetlen befolyása mellett. – A tanügyet magát kiválóbban érdeklő dolgokban pedig – gyűléstől gyűlésig a debreceni főiskolára nézve a püspök s kerületi főgondnok elnöklete alatt az e. ker. tanügyi bizottság, – a szigeti főiskolára nézve az egyházkerületi gyűlés által e végett kinevezett felügyelő-bizottság vezeti a főfelügyelést, illetőleg intézkedést. A többi kisebb-nagyobb középiskolák gazdasági ügyei, az illető kisebb-nagyobb pártfogóságok és tulajdonos egyházak tanügyi bizottsága s tanácsa által vezettetnek, s a tanügyet illetőleg is a kerületi gyűlés által kiadott tantervek s határozmányok szellemében szintén ezek intézkednek, az illető egyházmegyék kánonszerű felügyelete alatt.
11.
12.
E kánon a kerületi gyűlésekről szólván, kevésbé tárgyalja azoknak azóta kifejlett – a kerületi statútumainkból s jegyzőkönyveinkből felismerhető ügyrendet és tárgyalási szabályait; inkább csak történelmi jelentősége van már az erdélyi püspök hajdan gyakorolt gyűlési intézkedéseiről, kiváltképpen papvizsgálati s felavatási eljárásáról, mely utóbbiak is, úgy a Tiszán túl, mint Erdélyben már ma részben megváltoztak.A tiszántúli ref. egyházkerület jelenben divatozó szokása szerint a felavatást két vizsga előzi meg, melyek rendesen az egyházkerületi gyűlést előzőleg tartatnak, az esperesek és főiskolai teológiai tanárok mint vizsgálók közreműködésével. (1864. októberi egyh. ker. végzés.) A felavatásban csak a már elválasztott rendes lelkészek részesülnek; a felavatás programja különben előre megállapíttatván, kinyomatva, a szentelést vagy felavatást előzőleg szétosztatik.
Különben ami az egyházmegyei s kerületi gyűléseket illeti:
78
azokon az egyházmegyei segédgondnok az esperesnek, ezeken az egyházkerületi főgondnok a püspöknek elnöktársa és azok befolyásával intéztetik el minden fontosabb ügy.
13.
Ami különben e kánonok szellemét, erkölcsi irányát illeti, az még ma is tiszteletben áll és úgy is kell állnia.
14.
E kánonnak is csak szelleme él; a XVII. századhoz alkalmazott részleteit a kor sok részben tálhaladta és módosította.15.
Az egyháztanácsok – presbitériumok – reform. egyházainkban már mindenütt be vannak hozva; a tiszántúli reform. egyházkerület 1860. októberi gyűlése 12-ik számú végzésében, az addig divatozott önkiegészítést beszüntetvén, a presbitériumok alakítását népképviseleti alapra fekteté, oly módon, hogy az egyház szükségeit teljesítő minden önálló gyülekezeti tagnak joga legyen a presbitérium tagjainak választásában; hasonló szellemben szól az 1869. áprilisi e. ker. gyűlés 152. sz. határozata is, megengedvén, hogy az ekként választandó presbyterek rövidebb vagy hosszabb időtartamra, sőt élethossziglan is választathassanak s atyafiak és testvérek is lehessenek.
16.
A NAGYSÁGOS ÉS FENSÉGES
ERDÉLYI FEJEDELEM
S MAGYARORSZÁG NAGY RÉSZEINEK URA ÁLTAL
SZATMÁR-NÉMETIBE
NÉMELY ATYAFIAK OKTALANSÁGÁBÓL
EGYHÁZUNKBAN BOTRÁNKOZTATÓLAG INDÍTOTT ZAVAROK
LECSENDESÍTÉSE VÉGETT
EGYBEHÍVOTT
NEMZETI ZSINAT
FILIPP. II. 1. 2. 3. 4.
Ha valami keresztyéni intésnek helye vagyon bennetek, ha a szeretetnek valami gyönyörűsége, ha a Szentléleknek valami társasága, ha valami szívbol való könyörületességek vagynak bennetek: teljesítsétek be az én örömemet, hogy egyenlő indulattal legyetek, egy szerelmetek legyen, egy értelemmel és egy akarattal legyetek. Semmit ne cselekedjetek versengés vagy hiábavaló dicsőség által, hanem alázatosság által, mindenki mást nálánál jobbnak ítéljen. Ne nézze kiki mind az ő hasznát, hanem minden az egyebeknek hasznukat is nézze.
MÁTÉ. XVIII. 6. 7.
Aki pedig megbotránkoztat valamelyet a kicsinyek kőzlil, kik én bennem hisznek, jobb volna annak, hogy egy malomkövet kötnének a nyakára, és a tenger mélységébe vettetnék. Jaj e világnak a botránkozás miatt! Mert szükség, hogy legyenek a botránkozások; de jaj az embernek, aki által e botránkozás lészen!
A jóindulatú olvasónak üdvet!
Ezeket a zsinati munkálatokat és végzéseket, melyeket harmadéve, a Magyarországon Szatmár-Németiben kérdésben forgott tárgyakról mindkét részről való* jegyzőink, amint a különféle vitatkozások között az idő rövidsége s hely alkalmatlan volta miatt lehetett, a napok és ülések sorrende szerint, emlékezetnek okaért, sietve és összevontan, de mindazáltal híven felfogtak, s aztán nyilvánosan felolvastak, és még azok is, akik a perbefogottak ügyét látszottak volt védeni, helybenhagytak – én írtam le végre, jó szívű olvasó! mint elnök otthon, az egyik jegyző hiteles példányáról, teljesebb előadással, de a dolognak és annak értelmének minden változtatása nélkül, és én foglaltam össze e XXX végzésbe. E végzéseket mindenek előtt dicső emlékű nagyságos fejedelmünknek, azon nemzeti zsinat egybehívójának és kormányzójának, azután a tisztelendő tiszamelléki (most tiszántúli) szuperintendensnek, s az ő keze által a tiszántúli (most tiszamelléki) espereseknek és elöljáróknak, végül pedig az én igen tisztelendő erdélyi atyámfiainak, tiszttársaimnak, körlevél alakban, külön példányokban megbírálás végett megküldöttem. Ők, noha azokat üléseikben felolvastatták, mégis midőn felőlük egy év
* Magyar- és erdélyországi.
82
múlva Kolozsváron ünnepélyesen megkérdeztettek, hogy van-e bennük valami eltérés, nem panaszolták; másként kész lettem volna a különbségeket kiigazítani.
Nagyságos fejedelmünk előtt a presbitérium felállítása nálunk nemcsak nehéznek, de lehetetlennek látszott. Az akadékoskodók azt is állítják, hogy a presbiterek ezen faja az ősegyházban az apostolok kevés száma, – azoknak is örökös körutazása – s ennélfogva az általuk szerteszét alapított egyházak igazgatására nem érkezése miatt állíttatott fel, s növekedvén később Isten kegyelméből mindenütt a lelkipásztorok száma, abbahagyatott, és csak hosszú idő után állíttatott ismét vissza némely nemzeteknél; s hogy továbbá a ref. hittudósok sem értettek még egymásközt teljesen egyet a diakónusok, presbiterek, püspökök és azok tiszteinek különbsége felől, hanem az ügy még most is függőben van; az egyházatyák pedig a presbiterek alatt csaknem mindenütt a tanítókat, vagyis a lelkipásztorokat értik, s végül hogy sokkal jobb és tanácsosahb, hogy az egyházakat inkább maguk a Szentírásban kellőleg jártas lelkipásztorok, mintsem a legtöbbnyire tanulatlan közemberek igazgassák. De én ezeket most abbahagyom.
A szent zsinatnak némely bizonyos emberekről hozott néhány határozatát és ítéleteit, valamint még némely másokat is, mint beiktatni már nem szükségeseket szándékkal mulasztottam el; a napok és ülések elkülönítését megtartani is azért nem akartam, hogy a két első nap és néhány ülésekben (amint még most is világosan emlékszem reá) őfenségének kissé késedelmes megérkezése
83
miatt csaknem semmi bizonyost nem végezhettünk; – sőt még a munkálatok sorrendét is azért nem láttam mindenütt szorosan megtartandónak, hogy az egyneműek a különneműekkel össze ne köttessenek, hanem azokat, ebbe az itt látható sorrendbe foglaltam: épen hagyva mindazáltal a kiváló határozatoknak mind számát, mind értelmét. Ha valaki ezekkel ellenkezőt állítani nem átallana: az egyik közjegyzőnek, mégpedig a most is élő magyarországinak ama kéziratából; továbbá azon közös határozatból, mely minden kifogáson felüli bizonyságul az egyháztestületek szokott pecséteivel és saját kezünk aláírásával megerősíttetett; valamint a tiszántúli világi urak követeléseiből és azokra írott válaszokból, – végül pedig önmaguknak a vádlottaknak vallomásaikból, melyeket mind saját alakjukban kezemnél tartok, és jövő biztonság végett az egyház levéltárába betenni fogok – meg lehet cáfolni.
Minthogy pedig biztosan megtudtuk, hogy néhány hitvány lelkiismeretű ember, nemcsak a hazaiak, hanem idegenek közt is, ezen kevés munkálatról és végzésekről különféle hamis és meggyalázó híreket terjesztett: jónak láttam a fenséges fejedelem s az ő több tanácsosának tüzetes megbírálása után, őfenségének kegyelmes beegyezésével, a dolog igazságának kitüntetésére és a zavarszerzőknek, – ha kik lennének – megfékezésére, ezeket is a Kánonokhoz – melyekkel mindenben összehangzanak – hozzácsatolni, és azokkal együtt valamivel bővebben kifejtve közrebocsátani. Így az igazságos olvasókról (mert igaztalanokkal nem vesződöm) lelkemben elhittem, hogy ezeket méltányosoknak, jóknak ítélik, és ha
84
bennük némelyeket kevésbé helyeselnének is, azokat sem fogják – ha körülményeink minőségét tekintetbe veszik – bírálói tollal teljességgel megróni; hanem azokat sem nézve akadályul, a szent barátságot s testvériséget velünk fenn fogják tartani.
Élj boldogul, s viszonozd szerető indulatunkat!
Neked Krisztusban, a mi közös Urunkban
szolgatársad G. K. J.
A ZSINATI VÉGZÉSEK
TÁRGYMUTATÓJA
I. v. Megújítása a Tiszáninnen és túl fekvő magyarországi ref. egyházak egyességének az erdélyiekkel.
II. v. Közös hitvallás fogalmazása s a Heidelbergi Káté taníttatása.
III. v. Közös liturgia készítése és közös érvényű kánonok szerkesztése.
IV. v. A keresztségnek rendesen templomban, szükségben más helyütt is kiszolgáltathatása.
V. v. Nemzeti vagy leány iskolák állításának elrendelése.
VI. v. Presbitériumok kedvező körülmények jöttével leendő felállítása.
VII. v. A bibliai fejezetek olvasásának Magyarországon is ajánlatos volta.
VIII. v. Egy tiszántúli (most tiszamelléki) szuperintendens választásának szüksége.
IX. v. Az évfordulati ünnepek örök fenntartása.
X. v. Ünnepi egyházi beszédek tartásának elrendelése.
XI. v. Ünnepi énekek éneklésének megrendelése.
XII. v. Hittani egyházi beszédek s vasárnapokon délest a Heidelbergi Káté szerinti tanítások elhatározása.
XIII. v. A temetések szokott módjának megtartása, halotti beszédek és énekek kellékei.
XIV. v. Az egyházak szabad lelkészválasztása s az esperesi beegyezés kellékei.
XV. v. A sákramentomoktól való eltiltás okai.
XVI. v. A két testvér-országból kölcsönösen áttelepülő tanítók esperesi, s a tanulók iskolai bizonyítványokkal elláttatásának szüksége.
XVII. v. Tolnai János és párthíveinek kárhoztatása s azok megbüntetése.
XVIII. v. Az újítások megtiltása s a netalán változtatandóknak egyedül zsinat által lehető megváltoztatása.
XIX. v. A külföldre menő tanulóknak a Helv. Hitv. és a Heid. Káté szerinti tanításra s a lelkészi hivatalhoz leendő elkötelezése.
XX. v. A térítvény nélkül akadémiákra távozóknak az igaz tudományra utólagos lekötelezése.
XXI. v. Az idegen tudomány vagy szertartások miatt gyanúba jöttek elleni vizsgálat és büntetés.
XXII. v. Az újítás gyanújába eső esperes elleni eljárás és büntetés.
XXIII. v. Az újítás hírébe eső püspök elleni eljárás és büntetés.
XXIV. v. A Puritán név betiltása.
XXV. v. A könyvek egyházi helybehagyása nélküli kinyomásának betiltása.
XXVI. v. Az iskolában tanított tudományok helyes voltára kellő szoros felügyelet.
XXVII. v. Az iskolatanítók fegyelemhez és egyházi kormányzatkoz alkalmazkodásának kötelessége.
XXVIII. v. A tanítóknak papjaiktól, espereseiktől s megyéjüktől való függése, továbbá a tanítók s tanulók illő ruházkodása.
XXIX. v. A tanulók szószékre léphetésének feltételei.
XXX. v. A köznépnek és nőknek eltiltása a tanulók által a főiskolákban tartott
egyházi beszédek hallgatásától.
Minthogy a szentek egyessége és közössége hasonló az idegekhez és inakhoz, melyekkel ama titokszerű testnek minden tagjai egyetlen fejük, a Krisztus alatt erősen összefoglaltatva, válhatatlanul egybefüggenek és forrasztatnak: ez az Isten nevében összegyűlt nemzeti zsinat, a jelen eléggé szomorú alkalommal, azt a szent és örök egyességet, melyet ami kegyes őseink a tiszáninneni és túli magyar-, valamint az erdélyországi – Isten igéje szerint reformált – egyházakkal hajdan kötöttek, mint mindenek között legszükségesebbet, a követek egyakaratú beegyezésével és fejenkénti óhajtásával mindenki előtt megújítja és megerősíti; s ugyanezen megnevezett egyházak magukat mindnyájan legkészebb indulattal kötelezik, hogy ha a szükség úgy kívánja, egymásnak viszonyos segélyére lesznek, és az egyháznak és az egyházi fegyelemnek közös ügyét kölcsönös tanácsaikkal és segédletükkel tehetségük szerint fogják gyámolítani.
Hogy pedig annál szorosabb kötelékkel csatoltathassanak egymáshoz, legméltányosabbnak látta a szent zsinat, hogy közös nevük alatt fogalmaztassék valamely rövid – az apostoli és helvét hitvallásnak megfelelő – nyilvános hitvallás latin s magyar nyelven; melyet nyilvánosan megerősítvén, írjanak mindnyájan egyezőleg alá, s hogy azon
86
kívül tartsák meg és tanítsák mindenütt ugyanazon Heidelbergi vagy Palatinátusi Kátét, semmiképpen nem mellőzvén el a boldog emlékű Syclerius Jánostól írt magyar Kátét sem.
Minthogy pedig a hit és hitvallás egységéhez nem kis mérvben szükséges a szertartások és ceremoniák egyezése is, az is egy akarattal határoztatott, hogy egy, a Szentírással és a régiek kegyes gyakorlatával nem ellenkező közös liturgia szerkesztessék, s hogy továbbá a régi – mind magyar mind erdélyországi – kánonokból oly közös törvénycikkek vagy kánonok gyűjtessenek össze és adattassanak ki legközelebb, amelyekkel általában minden igazán református és egymással egyesült magyarok jövőre éljenek; épen fenntartatván mindemellett az egyességet és testvéri szeretetet még akkor is, ha szinte valami csekélyebb és közönyösebb dolgokban, a körülmények különbségéhez képest egymástól eltérnek.
A keresztségről, mely felől kiváltképpen folyik a vita, a körülményekhez képest az végeztetik: hogy azt rendszeresen ugyan, midőn valamely kikerülhetlen szükség nem áll fent, miként eddig, úgy ezután is a templomokban vagy a közönséges istenitiszteletre rendelt bármely más helyeken legalább néhány tanú vagyis keresztszülék jelenlétében kell mindég kiszolgáltatni. Rendkívüli esetben azonban, midőn a kisdedek élete valamely hirtelen betegség miatt veszélyben forog, ha azok szüléi azt erősen követelik a lelkipásztortól, ki lehet azt – több nem mindennapi hittudós ítélete szerint – szolgáltatni magánlag is, mindazonáltal tisztességes helyeken, s ha nem is rendszerénti egyházi beszéd,
87
legalább a jelen ügyre tartozó intés mellett a szereztetés igéivel és imádkozással. Milyen nehezteléssel várja be minálunk az egész gyülekezet minden kisdednek nyilvános helyen való keresztségét, s milyen nagy botránkozás származik a magánkeresztség megtiltásából, a tapasztalás már untig eléggé megtanított reá; ennélfogva ilyen közönyös dolgokból nem engedünk többé viszályt keltetni a mi egyházainkban.
Minthogy a Krisztus országában a nemek közt semmi különbség nem létezik, hanem mindkettőnek üdve egyenlő tekintetbe veendő: valamint a figyermekek taníttatására falunként és városonként latin iskolák állíttattak; úgy a leány- vagy nőgyermekek számára is, amint azt a helyek alkalmas volta engedi, nemzeti iskolákat kell nyitni, amelyekben azok olvasni, és ha nekik és szüleiknek is az volna óhajtásuk, írni is tanuljanak; hogy ekképpen és ennek segélyével, a Biblia és más hasznos s az ő felfogásukhoz alkalmazott könyvek olvasásából, az idvességes tudományban és kegyesség gyakorlatában könnyebb és szerencsésebb előmenetelt vehessenek.
Minthogy a mi Istentől indított őseink, kik a magyar és erdélyországi egyházakat a pápista iszonyúságoktól valóban hősies buzgalommal megtisztították, a presbitériumot magát különféle akadályok miatt (melyek nagyobb része még ma is létezik) fel nem állíthatták: ezt mi, annak az egyházban hozott sokszerű és jeles hasznainál fogva, a mi nemzetünkben is a Krisztus és az apostolok rendeletének szabálya és a régi egyház gyakorlata szerint, mihelyt az avégre múlhatatlanul szükséges, kedvező körül-
88
mények felderülnének, s népünknek nyomorú és szolgai állapota és képességhiánya engedné, s mihelyt végül a legfőbb hatóságunk s a többi igazhitű karok és rendek ahhoz hozzájárulnának, igaz értelemben és kedvező eredménnyel újra felállíttatni lelkünkből óhajtjuk.
A bibliai fejezetek naponkénti olvasásának elfogadását, melyet mi az erdélyi egyházakban már néhány évvel ezelőtt a reggeli és estveli nyilvános könyörgések után igen szerencsésen kezdettünk és folytatunk, magyarországi atyánkfiai legközelebb tartandó közzsinatuk határozatára halasztották.
A püspökséget vagyis szuperintendensséget, mely Erdélyben és Magyarország főbb részeiben az első reformáció óta, az egyházi szolgák közt üdvösen fennáll, a szent zsinat annyira nem kívánja jövőre is eltörölni, hogy inkább, – a jó rend és fegyelem, valamint a tudomány tisztaságának könnyebb fenntartása és a szakadásoknak s szükségtelen újíitásoknak kikerülése végett, – a tiszántúli (most tiszamelléki) világi urak és pártfogók folyamodására, a fenséges fejedelem, a mi legkegyelmesebb urunk fontos és bölcs ítéletének is hozzájárultával, még a tiszántúli atyafiak közül is egy püspök avagy szuperintendens vagy bármi névvel nevezendőnek – az ő közös nyilatkozatuk s szavazatuk által leendő nmegválasztatását szükségesnek ítéli. Ezt ugyan az ő követeik az ő közös atyafiságuk tanácskozására halasztották.
Az évfordulati ünnepeket, jelesen: megváltó Krisztusunk születésének, körülmetéltetésének, szenvedésének, fel-
89
támadásának és mennybemenetelének, valamint a Szentlélek elküldetésének ünnepeit, melyeket a legtöbb keresztyének az Istentől az ő választott híveire árasztott üdvös jótétemények hálás és ünnepélyes emlegetésére mindeddig teljes egyetértéssel, kegyes buzgósággal és nagy haszonnal megtartottak, a szent zsinat ezután is, ugyanazon keresztyén szabadsággal, minden színmutatás és babona, s az ünneplés feltétlenül szükséges voltának vagy érdemének véleménye nélkül egyházainkban megünneplendőknek ítéli és nyilvánítja; és azokat, akikről nyilván bebizonyosodik, hogy azoknak eltöröltetésére titkon avagy nyilván – közhelyen vagy magánlag – saját maguk vagy néhány másoknak oktából [indíttatásából] izgatnak, arra büntetni határozta, hogy hivataluktól azon püspökség közgyűléseig – amely alatt laknak – felfüggesztessenek. Mert habár azoknak megtartása az egyetemes egyház szabad rendelkezése alatt áll is: mégsem hisszük, hogy amíg a világ fennáll, azok eltörlésére igaz és elegendő okok adódnak.
Hogy pedig a nép az Isten tiszteletére szentelendő ezen ünnepeken nagyobb lelki örömre és lángolóbb buzgóságra gerjesztethessék: meghagyatik minden egyházszolgának, hogy a maga egyházi beszédeit amennyire tudja, azon napok ünnepélyességéhez alkalmazza, s azokat nem bármely köztárgyról, hanem azon isteni jótétemények történetéből vegye, amelyeknek emléke akkor megújíttatik; vagy valamely más, a váltság ugyanazon részeiről és munkáiról szóló különös szentírásbeli helyeket fejtegessen és magyarázzon, melyek azon napokon emlegettetnek, s azokért Istennek az egész gyülekezettel együtt hálát adjon.
90
Az énekvezérek hasonlóan, az ünnepnapokhoz illő – és a hitszabályokkal egyező – énekeket énekeljenek akár a kisebb úgynevezett Nyomatott Énekeskönyvből, akár a nagyobb Graduál címűből, akár pedig a boldog emlékű Molnár Albert úr által magyar nyelvre fordított és francia dallamokra mértékelt vagy legalább verselt Zsoltároskönyvből. Azonban oly rövidséggel és mérséklettel élve, hogy sem a szentbeszédekre rendelt idő azoktól el ne vonassék, sem a hallgatók fülei és lelkei az éneklés mesterkélt kelleme által elvarázsoltatva, az Isten igéje hallgatását megvessék.
Minthogy az elmélet és gyakorlat a hittanban is éppoly testvéries kötelékkel van egybecsatolva, mint bármely más tudományban; úgyhogy egyik a másik nélkül hiábavaló, mert az az alaphoz, ez pedig az épülethez hasonlítandó: minden tekintetben tanácsosnak ítéltetett, hogy a gyakorlati életre vonatkozó (erkölcsi) egyházi beszédek, olykor-olykor hittaniakkal is változtassanak; sőt az egyházak lelkipásztorai hallgatóikat első gonddal a ker. hitágazataira tanítsák jól meg, és azután fejsék fel előttük azoknak erkölcsi gyakorlatát. Minélfogva ha gyakrabban nem is, legalább a vasárnapok délestjein a kanonikus Szentírás valamelyik felvett helyéről tartsanak hitelemző (Catechetica) tanításokat, az úrnapok azon sorrendje szerint, melyre a heidelbergi káté felosztva van.
A halottakat – miként már régóta – éspedig (ha a babona távolítva van) nem kegyeletlen szokásba jött –
91
harangszó mellett s kegyes énekekkel vigyék ki a temetőkbe, s felettük a kimúltakhoz alkalmazott illő beszédeket tartsanak, de úgy, hogy azok nem annyira dicsérők vagy magasztalók, mint inkább tanítók és vigasztalók legyenek, hogy így a szónoklók a hízelgés gyanújába ne jöjjenek. Továbbá azokat a gyászénekeket vagy siralmas verseket, melyek legtöbbször a könnyek kicsalására készült vénasszonyos hiábavalóságokkal vannak tele, valamint azon esetlen énekeket is, melyek mostanában némely, a hittanhoz igen keveset értők embertől csaknem világi irállyal innen- onnan összeférceltettek, ki kell vetni a szent szertartásokból, hanem azon régi és használt énekeket énekelni, amelyekhez a nép már hozzászokott.
Az egyházak vagy egyházmegyék esperesei lelkipásztort a hallgatók ellenére be ne helyezzenek, hanem ezeket a tőlük törvényesen hívottakkal, ha azok képzettségüknél s kegyességüknél fogva ajánlatosak – örvendeztessék meg; különben a tudatlanokat és feslett életűeket s az egész egyházmegye ítélete szerint azon helyre méltatlanokat, valamint a nem kielégítőket is, a szent szolgálat kisebbségére és az együgyűek üdve romlására, nekik jó lélekkel oda teljességgel nem engedhetik.
Ha valamely hallgatók, valamely bűnös tettükért becstelenekké lettek, de gonoszságuk még világosan ki nem derült, hanem némi homályban és kétségben van: míg csak ügyük a polgári törvényszék előtt el nem ítéltetik, nem kell őket a sákramentumoktól eltiltani, csak igyekezzenek, hogy ebben a becstelenségben a gyengék botrányá-
92
ra és az egész gyülekezet gyalázatjára sokáig ne vesztegeljenek. De a megbélyegzett gonosztevőket, még mielőtt a polgári törvényszéktől elmarasztaltatnának is, az Isten neve gyalázatára a sákramentomok megszentségtelenítésére és a gyengék botránkozására, az egyházban eltűrni a lelkiismeret sérelme nélkül sehogy sem lehet.
Ha valamely egyházi szolgák vagy iskolatanítók Magyarországból Erdélybe, vagy Erdélyből Magyarországba ottmaradási szándékkal költöznek, hacsak az egyházmegye szokott pecsétjével és az esperes saját aláírásával megerősített bizonyítványt nem hoznak, számukra sehol sem kell sem egyházi, sem iskolai szolgálatot jelölni. Hasonlóképp a tanulók is, ha tanítóiktól jó tulajdonságukról nem ajánltatnak, sehol se vétessenek be iskolába.
Midőn néhány tiszántúli ifjabb atyafiak, önhittségükben nyavalyogva és időn kívüli buzgalmuktól ragadtatva, saját magán kényükből, más – náluknál mind korosabb, mind érettebb ítélőtehetségű egyházi elöljárók megkérdezése nélkül, megvetve vagy legalább mellőzve azon kegyes fennhatóság tekintélyét is, amelyik hatalmának mostan Isten kegyelméből Magyarországnak azon része is hódol, némely külszertartásokban, a megelőző évben több egyházaikban újítást tenni merészkedtek, és ennélfogva igen sok helytelen, csélcsap és rágalmazó beszédeket szóltak, azokkal nem kis zavarokat indítottak, az együgyűeket megbotránkoztatták, és azon ellenfeleinknek és rosszakaróinknak, akik egy és más szertartás megváltoztatását – alaptalannl – rágalmazó módon a hit valamely sarkalatos
93
dogmájától való elszakadásnak és elpártolásnak magyarázzák, – alkalmat szolgáltattak az igaz vallás káromlására és iszonyú legyalázására: a nemzeti szent zsinat ezen, oly botrányos és hamis rágalmakat okozó merényletre, amely miatt főképp össze is gyűlt, leggyorsabb hatású orvosságot igyekezvén alkalmazni, és ezt a titokban harapódzó bajt még csírájában akarván (mint mondják) elfojtani, azon zavargerjesztőknek néhány fönökeit, állomásukról egy időre elmozdította, mígnem jobb eszükre térve megtérésüknek nyilvános jelét adják, s az anyaszentegyház kegyét maguknak kiérdemlik. Ha ezt teljesítik‚ attól nagy örömmel vétessenek ismét kegyelembe, s állittasáanak vissza előbbi helyzetükbe. – De ha eközben ezen ő vakmerő szándékuktól nemcsak el nem állanak, hanem tovább is annak terjesztésében titkon vagy nyíltan, szóval vagy tettel előbb haladnak: három hiteles tanúval elmarasztaltatva, egyházi szolgálatuk méltóságából örökre – a visszavétel minden reménye nélkül – tétessenek le és adassanak át a polgári hatóság hatalmába.* Ezen ítéletével a zsinat nem más ref. egyházak tanát, fegyelmét és szertartását akarta kárhoztatni, hanem azoknak személyes oktalanságát és bűnét atyailag megfenyíteni.
Hogy pedig az ő más követőik is, – ha kik talán ilyenek is vannak avagy lennének – megzaboláztassanak, hogy jövőre vaktában valami hasonlót megkísérleni merészkedjenek: az összes szentegyház nyilvános parancsával elrendeltetik, hogy senki akár a hitágazatokban, akár a sákramentomok kiszolgáltatásában vagy más egyházi szertartásokban és ceremóniákban, akár pedig a közfegyelemben a maga magános vagy más cimborái hatalmával,
*) Tolnai [Dali] János s párthívei.
94
sokak botrányára és az egyház békéjének felzavarására valamely változtatást vagy újítást tenni ne merészkedjék; hanem ha valami valóban megújítandó, változtatandó vagy kijavítandó leend a külszertartásokban avagy a fegyelemben, az az egész egyház közös egyetértésével nyilvános, éspedig nemzeti zsinatban, az Isten igéje és a kegyes őskor gyakorlata szerint intéztessék el; nehogy némelyeknek, kik egymás közt egyet nem értenek, magános véleményeikből szakadások keletkezzenek. Aki vakmerőleg másként cselekedni mer, és egy-két megintés után is attól megszűnni nem akar: az először az egyház ítéletével, azután az igazhitű törvényhatóság hatalmával – éppúgy büntetendő lészen, mint amazok.
Ezenfelül megállapíttatik, hogy a külföldi akademiákra tanulás végett előmozdítandó ifjak kezébe, azok pártfogói avagy jóltevői mindaddig semmi pénzt ne adjanak, míg határozott térítvényekkel magukat erősen le nem kötelezik, hogy azon intézetekben semmi eretnek vagy idegen, – nevezetesen pedig szociniánus, arminiánus és anabaptista – tudományt beszívmii nem fognak; hanem azt a prófétai és apostoli tant fogják megtanulni, mely a helvét hitvallásban és a Heidelbergi Kátéban foglaltatik, és hazatérve ugyanazt fogják itthon tanítani, s a hazai egyházakban valamely új szertartásolat és új fegyelmet sem fognak a maguk vagy más valamely társaik merényletéből – közös nyilvános egyetértés nélkül – behozni, hanem magukat mindenben a magyar-erdélyországi egyházak egyességéhez fogják alkalmazni; a szent szolgálatot, ha arra törvényesen meghívatnak és alkalmasoknak születtek, el fogják vállalni, s magukat az anyaszentegyház engedelmes fiainak, pártfogóik s jóltevőik hálás növendékeinek fogják – tőlük telhetőleg –
95
bizonyítani. Ha ezt nem teljesítik, a megelőző végzésben hozott büntetéssel kell őket sújtani.
Akik pedig ezen térítvények nélkül vagy már eltávoztak, vagy ezután eltávozni fognak, mikor visszajőnek számukra sem az egyházban, sem valamely iskolában sehol hely mindaddig ne jelöltessék, míg írott és kiadott térítvényeikkel magukat ezek teljesítésére szentül le nem kötelezik.
Ha pedig valakik azok közül, kikre már valamely egyház vagy iskola van bízva, vagy tudomány vagy szertartások felől gyanú alatt vannak: azok ellen espereseik tartsanak vizsgálatot, és ha valósággal bebizonyul, hogy azok valamely idegen tudományt ápolnak vagy tanítanak, vagy pedig titkon vagy nyilvánosan új szertartásokat igyekeznek behozni, egy vagy két megintés után tiltsák el őket a közzsinatig hivataluktól.
Hogy ha pedig valamely esperes esik ezen gyanúba, az ellen annak püspöke vagy szuperintendense, – azonban a többi esperesekkel egyetértve, – vagy ahol püspök nincs, a szomszéd esperesek, lelkésztársaik beegyezésével, – tartsanak vizsgálatot: és ha bűnösnek találják, s szándékától még megintésre sem akar visszalépni, fosszák meg azt tartományi zsinatukig (egyházkerületi gyűlésükig) mind a két hivatalától.
96
Végül pedig ha a szuperintendensek vagy püspökök közül jő valamelyik ezen rossz hírbe, azellen a legközelebbi püspök tartson bizonyos, avégre kinevezett esperesekkel pontos vizsgálatot; és ha a dolog igaz voltát hiteles és elegendő tanúktól megértik, intse és feddje meg azt igen komolyan és szigorúan, hogy e dologgal hagyjon fel, és jövőre annak még legkisebb gyanúját is gondosan kerülje ki. Ha ennek teljesítését kész és engedelmes szívvel megígéri, azon ízben meg kell neki bocsátani; ha pedig éppen ezt egyáltalában nem ígéri, vagy nemzeti zsinatot kell hirdetni, vagy pedig mind a magyar, mind az erdélyországi egyesült atyafiak követeiből közönséges [általános] konzisztóriumot kell összehívni, abban annak ügyét érett ítélettel meg kell vizsgálni, és ha valóban bűnösnek, még pedig javíthatatlannak találtatik, ünnepélyesen le kell tenni, s bölcs gondoskodással annak is utána kell látni, hogy miatta még magán helyezetében se kelljen valami veszélytől tartani.
A Puritán név mint botrányos, gyalázatos és rágalmakra vezető, mielőttünk egészen gyűlöletes: annálfogva közülünk senki által meggondolatlanul ne használtassék.
Komolyan megtiltatik, hogy bárki is, bármely, akár kicsiny, akár nagy művet s bármi nyelven is, az egyháznak és attól e végre kinevezett bizonyos egyének, mégpedig tudósoknak bírálata és helybenhagyása nélkül sajtó alá bocsátani, vagy maga a nyomdász kinyomni ne merészeljen, a könyvek elkobzásának, vagy más, a tény
97
minőségéhez képest hozandó súlyosabb büntetésnek terhe alatt.
Az iskolákra egyházaink elöljárói szorgalmasan felügyeljenek, és folytonosan éber gondjukkal oda munkáljanak, hogy azokban a tiszta hittudomány, az igaz kegyesség – a szent iratokból és igazhitű, mégpedig jelesebb tudorok írásaiból, továbbá a józan bölcsészet és a tiszta és ssinos latin nyelv a klasszikus szerzőkből módszeresen taníttassanak.
Bármely iskolák igazgatóinak meg kell többek közt komolyan hagyni, hogy semmit a magyar egyházaktól közönségesen bevett fegyelem és kormányzati alak ellen az ifjúságba nyilván vagy magánlag be ne csepegtessenek, és azt a maguk idétlen megtámadásaikkal ne gyalázzák: hanem magukat a reájuk bízott hivatal határai közt tartsák. Különben akik két vagy háromszori megintés után is azt abbahagyni nem akarják, az egyházmegye vagy közzsinat közönséges [közös] ítéletével az iskolákból gyalázatosan kirekesztetnek.
Ugyanazon iskolaigazgatók és bármely köztanítók, lelkipásztoraik[tól], espereseik[től] s azon egész egyházmegyétől, melyben laknak, függésüket elismerjék, azok kegyes és tisztességes intéseiknek szerényen engedelmeskedjenek, szokott és a lelkészjelölteket megillető – nem pedig valamely külföldi vagy világi – öltözetet használjanak. Hasonlóképp azoknak tanítványaik is azt a már hosszas használattal elfogadott iskolai öltönyt, nem ugyan a vallás, hanem a
98
megkülönböztetés és tisztesség végett tovább is tartsák meg. Mert csúf zavar és nevetséges dolog az, ha a tisztességes tudományok tanulói ruházatjuk által durva katonákká, vagy a még kevésbé tisztes és szennyes mesterségek folytatóivá alakíttatnának át. Az engedelmeskedni nem akaró ellenszegülők,az egyház jótéteményétől s előmozdításától meg fognak fosztatni.
A tanulóknak nyilvánosan szószékre lépni és szónokolni csak úgy engedtetik meg, ha szentül megfogadják, hogy magukat a szent szolgálatra lelkükben elhatározták; különben azt jó lelkiismerettel a szent testület és szolgálat lealacsonyítása nélkül maguk sem tehetnék.
Minthogy a jelesebb iskolákban a hittanhallgatók úrnapok virradat előtti óráin gyakorlat végett prédikálni szoktak: a szent zsinat nem látja tanácsosnak, némi illedelmetlenség miatt, hogy azok hallgatására a közrendűek, kivált pedig az ifjú nők és hajadon leányok bebocsáttassanak.