A magyar kálvinizmus nagy veszedelemben van. Leszorított és szorongatott voltának okai nem mai keletűek.

Először a racionalizmus megüresítő és elsorvasztó nyavalyájának százados uralma őrölte meg életerejét, moralizáló sívóhomokjába temetve vallásos mélységét és gazdagságát, azután a teológiai liberalizmusnak a tudományos kultúrával kacérkodó és megalkuvó áramlata mosta alá egykor hatalmas védőgátjait, szemfényvesztő dialektikájával megbontva és köddé spekulálva hitvallási és teológiai acélbordázatát, és végül a nagy nemzeti katasztrófa tépte ötfelé egységes egyházi szervezetét, megosztva és pusztulásra ítélve nemzeti egységét és tradíciókincsét. Isten csodája, hogy még egyáltalán él. De Isten kegyelméből még él, s elkábított, megrontott és összetört öntudatának újjáteremtésére törekszik. Ébredésének első pillanatai sem most kezdődnek. Ide-tova két évtizede annak, hogy mind határozottabb öntudattal keresi s mind fokozottabb mértékben találja meg elejtett kapcsolatait a külföldi kálvinizmussal, és általános protestáns liberalizmusát és tartalmatlan racionalizmusát kezdi visszacserélni eredeti, sajátos és életerős kálvinizmusának ősi hitvallására és mély kegyességére. A dolog természete hozta magával, hogy ez az öntudatra ébredés először a lelkészek között indult meg, akiknek tanulmányi és hivatási körében hamarabb és közvetlenebbül tűntek elő az eltemetett örökség romjai és emlékei, mikor építőanyagot kellett keresniök a már-már hajléktalanná és védtelenné váló egyház számára a katolicizmus és a szocializmus erősen felszerelt s céltudatos ostromá-

2

ban. De a magyar kálvinizmust a papjai nem menthették és nem menthetik meg a pusztulástól, csupán elöl járhatnak a teendők meglátásában és megláttatásában. Minden azon fordul meg, hogy maguk a kálvinista hívek, a "világiaknak" nevezett lelkek serege tegye öntudatos birtokává ősei hitét és életeszményét, mert valamennyi keresztyén egyház között a kálvinizmus a legkevésbé papi egyház, s lelkipásztorainak csak akkor van értékük, ha tényleg lelkeket képviselnek, vezetnek és védelmeznek, lelkeket, akiknek valóban testvéri megbízottai a közös hit forró tapasztalásában legdrágább tulajdonukul megélt vallás programszerű megvalósításában. Sajnos ott tartunk, hogy a magyar kálvinizmus sajátos vallásos tartalma, bibliai, hitvallási és teológiai karaktere, világnézeti típusa, erkölcsi eszménye, kulturális koncepciója és nemzeti missziója egy olyan lelki keverékké színtelenedett és erőtlenedett az egyház tagjaiban, hogy ma a kálvinizmusnak legfennebb az ösztönéről beszélhetünk, de nem az öntudatáról. És háládatosnak kell lennünk az Úristen iránt, ha még az ösztön él és sarkallja a lelkeket, hogy a kábulatból kirázzák magukat és elinduljanak törvényes ősi örökségük öntudatos visszafoglalására. Nagy út lesz ez, mert a mi embereink nagy tömege hosszú idők óta a papokra hagyta a vallás öntudatosításának mesterségét, s a modern kultúra és főleg a modern tudomány bűvölete alatt abba a tévhitbe süllyedt, hogy a vallás világában és a teológiában a reformáció óta semmi sem történt, hogy pedig akkor mi is történt, azt régen elfeledte. Azoknak, akikben a kálvinizmus ösztöne még él s akik szívből kíváncsiak arra, hogy kik is ők születés és örökség szerint és mi is várna reájuk ebben a zavaros világban, ha egyszer valóban, öntudatosan kálvinistákká lennének – ehhez a nagy úthoz az első lépés támogatására akarom elmondani a következőket. Szemeim előtt az a református magyar intelligencia [értelmiség] lebeg, amely csupán homályos ösztönével is dicsőséges és megkülönböztetett kilétének, a magyar szellemi és közélet legcsodásabb teljesítményeit produkálta, s amely, ha egyszer igazán meg fogja tudni, szívében megrendülve az isteni Kegyelem ajándékának áldott terhe alatt, hogy mire rendeltetett és mi van reábízva: minden bizonnyal a leghatalmasabb tényező lesz Isten kezében nemzete megszentelésének isteni munkájában.

3

VALLÁS

A BIBLIA

A kálvinizmusnak azonban éppen az adta meg a történelemben a maga különleges erejét, hogy a vallást bár mindenekfelett személyes, benső élménnyé tette, ugyanakkor azonban minden más vallásos típusnál erőteljesebben követelte, hogy ennek a személyes élménynek objektív, tárgyi ismérvei legyenek, amelyek a "kegyelemből, hit által" született tapasztalást úgy a hívők közössége, mint a szembenálló szellemi ellenfelek számára megfoghatólag kifejezzék, határozottan rögzítsék, öntudatossá és ellenőrizhetővé tegyék. Ezt az objektív alapot, az élménynek ezt az egyedüli és elégséges tárgyi kifejezését a kálvinizmus a Bibliában látja, mint Isten Igéjében. A Szentírás isteni tekintélye azon nyugszik, hogy mint isteni Kijelentés, a keresztyén hitnek egyedül biztos anyagforrása, az Isten, az ember és a világ lényeg szerint való megismerésének egyedüli kulcsa és a keresztyén életfolytatás kizárólagos zsinórmértéke.

Minden vallásnak létérdeke, hogy a maga igényeit isteni kijelentésre vigye vissza és alapozza. A vallásos

8

fejlődés kezdőfokán ezt a létérdeket nem lehet másképp szolgálni, mint a kijelentés külsőleges és gépies felfogása utján. Isten a maga akaratát egyes kiválasztott szent személyeknek, meghatározott külső körülmények között tudtára adta s ez a tudtul adás parancsokba foglalva, mint kötelező szent törvény, érvényesül. Magától értetődik, hogy az isteni tudtul adás külső körülményei is isteni kijelentés jellegével bírnak, sőt ezek lesznek a garanciái a törvény szentségének. Így lesz istenivé a Sinai-hegy, a kőtáblák, a betűk. Ez a gépies felfogás a Biblia isteni tekintélyének megítélésénél is érvényesül. Ha a Szentírás az Isten kijelentése, akkor az a maga egészében és minden részletében isteni. Nemcsak a szellemében és a jelentésében, hanem a betűjében, világnézetében, képzeteiben, sőt a stílusában és nyelvében is, elannyira, hogy benne ellentmondás, fejlődés, meghaladott természetismeret, stílus és nyelvbeli fogyatkozás, sőt íráshiba sem lehetséges; egészében ihletett és inspirált, szó és betű szerinti isteni igazság, Ige. Ha tehát bármiféle tekintetben, bármely részletében ellentétbe kerülne a modern tudománnyal, az nem jelentheti a Szentírás téves voltát, hanem csakis a tudomány téves vagy istentelen voltát. – Ez az ortodoxia álláspontja a Biblia isteni tekintélye felől. Ennek az álláspontnak nemcsak az a hibája, hogy követője kénytelen homokba dugni fejét a haladó kultúra eredményei elől, s így kitépni magát az emberi közösség életéből, hanem sokkal inkább az, hogy saját hite és értelme kerül lelkiismereti ellentétbe, tragikus dilemmába, amelynek nincs megoldása.

Az ortodoxia holtpontjáról szükségképpen el kellett az élni akaró szellemnek menekülnie. Talán nem is csoda, hogy menekülő lendületében a túlsó véglet veszedelmébe esett. Ezt mutatja a racionalizmus álláspontja a Biblia megítélésében. Ez az álláspont az isteni kijelentés emberi felfogó tevékenységét nem a hitben, hanem az észben látja, s azt vallja, hogy az ember értelménél fogva keresztyénnek teremtetett, s az értelmi fejlődés rendjén, ésszerű nevelés által irányítva önmaga erejéből, megváltó és újjászületés nélkül növi el a bűnnek nevezett tudatlanságot és jut tökéletességre. Isteni kijelentés csak az lehet, ami az értelemhez szól és ésszerű, s a Bibliában is csak ez maradandó; a többi időszerű szimbólum, vagy egyenesen fejletlen értelemből keletkezett tévedés, meghaladott és

9

kiküszöbölendő képzelgés. A Szentírásból így egy józan és haszonelvű erkölcstant szűr ki a közboldogság elve alapján. A racionalizmus tehát nem ismer el más Igét és Kijelentést, mint a puszta humanitást, ezzel meg is fosztja a Bibliát minden emberfelettiségétől s a keresztyénséget megüresíti minden vallásos sajátságától.

Fordulatot jelent a Biblia megítélésében a teológiai liberalizmus álláspontja. Ez az irányzat egy magasabb egységbe óhajtotta feloldani az ortodoxia és a racionalizmus ellentéteit. Vallja, hogy a vallás nem tan és nem cselekvés, hanem önálló, kedélyi realitás, másrészt viszont követeli, hogy ez a kedélyi realitás, éppen tisztasága és érvényesülése érdekében elfogulatlan tudományos vizsgálat alá vettessék, mert noha a vallás független a tudománytól, a kultúra tényezőjévé csak úgy válhatik, ha a tudományos világnézettel teljesen összhangba kerül. Ennek az irányzatnak szabadelvűsége abban áll, hogy a hagyományos bibliai világnézetet, melyet az ortodoxia betűhittel fogadott el, a racionalizmus pedig egyszerűen elvetett, bátran és határozottan veti alá a tudományos kritika ítéletének, s elve az, hogy ahol ez a hagyományos világnézet ellenkezik a modern tudományos világfelfogással, ott mindenütt a tudományos világnézetet fogadja el, s a bibliait, mint mulandó formát, habozás nélkül elveti, abban a meggyőződésben, hogy ezzel menti meg a vallás belső érzelmi igazságát e jelenkor számára. Minden ütköző ponton liberális készséggel enged a tudomány igazának. A vallás igazsága, amelyet megmenteni kíván, az, hogy Istentől, mint abszolút személyes szellemtől, úgy a természeti, mint az erkölcsi világrendben minden teljes mértékben függ keletkezésében, létében és céljában. E függés föltétlen voltának személyes érzelme a vallás, azok a képzetek és tanok, melyekben ez az érzelem kifejezésre jut, s maguk a vallásos cselekedetek is már formák, éspedig mindig az illető kor világnézetéből és erkölcsi tudatából vettek. E formáknak mindig is korszerűeknek kell lenniök, hogy a vallás az általános emberi élettel hatékony kontaktusban állhasson. Ebből az elvből következik, hogy a liberalizmus a Bibliát olyan vallásos okmánynak tekinti, amely elmúlt korok világnézetének és erkölcsi tudatának formáiban tartalmazza a vallás benső igazságát. Rá nézve csak ez a benső igazság fontos, a forma mellékes. Fon-

10

tos például, hogy a természeti világ keletkezésében, létében és céljában Istentől függ, mint teremtő, fenntartó és gondviselő szellemtől, de a keletkezés és a lét mikéntjét a tudomány van hivatva megfejteni. A bibliai teremtéstörténet és a természettudományos világkeletkezési elmélet nála nem jöhet ellentétbe, mert a bibliai történetnek csak a valláserkölcsi tartalma igaz és fontos, a formája már elvetendő a tudományos elmélettel szemben. Ugyanígy veti el formájukban az összes "csodás" bibliai elbeszélést, hangsúlyozván, hogy azoknak csupán "valláserkölcsi" tartalmához ragaszkodik. A Krisztus személyiségére nézve vallja, hogy benne a váltságvallás "eszméje" nyilvánult meg, s ezért jelentősége kizárólag "valláserkölcsi" hatásaiban áll, s csak ilyen minősége bír jelentőséggel. A Krisztus "istensége" és az erre vonatkozó összes bibliai vonatkozások képek, amelyek az ő valláserkölcsi személyiségének páratlan hatását tükrözik, de semmi metafizikai, vagy csodás realitással, mondjuk szószerinti igazsággal nem bírnak.

Mindezekből látszik, hogy a liberalizmus a modern kultúrának tett túlzó és szükségtelen engedményeivel túllőtt a célon. Meg akarván menteni a vallás igazságát a jelenkor számára, a keresztyénség legsajátosabb tartalmát megüresítette és elhumanizálta, mikor a Biblia életteljes és értelemmel soha egészen ki nem meríthető igéit egy "eszmei" és "valláserkölcsi" igazság színvonalára szállította le, egynek véve az eszmét az élettel, a valláserkölcsöt az üdvvel, a vallás lényegéről alkotott elméletét a hittel, Krisztus valláserkölcsi személyiségét az ő istenségével, Krisztus tanítását a megváltással.

Nem ok nélkül merült fel tehát a vallásos lelkekben az a kérdés, hogy ha a Bibliában annyi minden forma és oly kevés a lényeg, akkor mi emeli a Bibliát más vallásos szent könyvek fölé, s miben áll kijelentés-volta? Lehet-e ezek után egyáltalán beszélni arról, hogy a keresztyén hitnek a Biblia az egyedüli forrása és a keresztyén életnek egyedüli zsinórmértéke? Nem lehet-e éppúgy találni a keresztyén életben hasznosítható valláserkölcsi igazságokat más vallások szent könyveiben és a világ bölcseinek gondolataiban is?

A következtetést a vallástörténeti iskola vonta le, amely történetileg megállapította, hogy a vallás egy, min-

11

den formájában ugyanaz a tartalom jut kifejezésre, s hogy a keresztyénség is őt megelőző vallásformák keveredésének eredője. Szó sem lehet tehát a keresztyénség abszolútságáról, s így a Biblia változhatatlan, abszolút isteni kijelentés voltáról sem. Azt, amit a Biblia mint Isten igéjét, azzal az igénnyel ad, hogy azt minden kritika nélkül, teljes engedelmességgel fogadjuk el hitünk és életünk megfellebbezhetetlen mértékének, részeiben megtaláljuk a zsidó prófétizmusban, a hellenisztikus-római kor misztériumvallásaiban és a görög filozófia késői rendszereiben. Ezeknek szintézise a keresztyénség, mint eredménye egy hosszú vallástörténeti fejlődésnek s így a maga egészében az emberi szellem alkotása, tehát nem lehet többé arról beszélni, hogy a Biblia az emberi fejlődésből kiszakítva, külön isteni feltételek között és módon, egyenesen Isten szájából származott volna.

Lássuk most már, miképpen értelmezi a kálvinizmus azt az alapvető elvet, hogy a Szentírás Isten kijelentése, Ige, mely egyedül adhat tartalmat hitünknek, mely kizárólagos megismerési útja Istennek, embernek és világnak s tévedhetetlen és pótolhatatlan szabályozója életünknek.

A kálvinizmus szerint a Szentírás Isten Igéje, de az Ige nem azonos a Bibliával, hanem benne foglaltatik a Bibliában. Az Ige Istennek öröktől fogva élő és munkáló akarata, amellyel minket üdvözíteni kíván. Ez az üdvakarat Krisztusban, mint testté lett Igében megjelent a mi számunkra. Minden, ami a Bibliában őreá mutat, róla beszél, tőle indul ki, hozzá vezet, őt közli: Ige. Tehát nem a szavak, nem is a külső körülmények, hanem az ezekben kiábrázolt és Krisztus istenemberi jellemében örökkévaló fénnyel számunkra megvilágosodó isteni Akarat. Azonban kétségtelen, hogy ez az Ige nem minden ember számára nyilatkozik meg. Puszta emberi értelemmel tekintve, a szavaknak nincs isteni erejük, sőt maga a Krisztus is, ha csak értelemmel tekintünk reá, nem több, mint ember. Némelyeknek bölcs és jó ember, de némelyeknek egyenesen botránkozás vagy bolondság. Kajafás mint istenkáromlóban botránkozott meg benne, Pilátus ábrándozónak tekintette, a görögök kikacagták, mert olyan bolond volt, aki feláldozta magát másokért. Kálvin az Institutióban megállapítja a tényt, hogy mikor az Isten Igéje hirdettetik, száz közül tíz kész hitbeli engedelmességgel fogadja,

12

míg a többi kilencven egyenesen dühre gerjed tőle az Isten ellen. Ahhoz tehát, hogy a Bibliából Isten igéje legyen, valami más és pedig részint emberi, részint isteni tényező munkájára van szükség. Az ember részéről ahhoz, hogy az Isten Igéjét megismerje és az szívében gyümölcsöt teremjen, engedelmes, alázatos és szent vágyakozás kell, mellyel bűneitől szabadulást és gyógyulást keres, mert meggyűlölte azt, ami eddig volt. Ez a lelkület az alapja annak, hogy Isten, miután mi a magunk értelmében való bizakodást félretettük, egyenesen a hitünkhöz szólhasson. A Szentírás ugyanis csak a hit számára Ige. Az Istent kereső hit a maga kereseti tartamára talál az Igében. Azt fogja tapasztalni, hogy az Ige végérvényes és kizárólagos felelet éppen az ő kérdéseire. A magát így odaadó lélek nem veszhet el a Biblia betűjében, mert mindenütt a Biblia szelleme nyilatkozik meg neki. Benső bizonyságtétele lesz arról, hogy az ő kereső hite és a Biblia felelő válasza egymás számára lett teremtve. A hitnek tehát maga Isten felel a Biblia szavaival, s maga tesz bizonyságot arról, hogy mi az ő igéje a Bibliában. Ezt nevezi a kálvinizmus a Szentlélek bizonyságtételének, amelyen az isteni kijelentés érvényessége nyugszik. A hívő tehát nemcsak olvassa vagy hallja a Biblia szavait, de benne hitének az örökéletre való táplálékát találja meg, s átéli Istennek vele való találkozását. Ha tényleg megtörténik ez a lelki találkozás, akkor a Biblia Ige.

A kálvinizmus elismeri, hogy az Ige a Bibliában annak a kornak nyelvén és világnézetében foglaltatik, amelynek emberéhez szólott az Isten. Az sem kétséges, hogy a Bibliában nem is egy kornak és világnézetnek nyelve beszél. A Bibliának e világra és annak viszonylataira vonatkozólag nincs egységes világnézete. De ha volna is, az nem kötelezne minket. Minket az Ige kötelez, és nem azok az emberi formák, amelyekben az Ige kifejezésre jut. A kálvinizmus bibliai vallás, de nem a Biblia világnézete. Ezt bizonyítja az, hogy egyetlen olyan isteni igazság sincs a Bibliában amely a mai világnézet formáiban érvényét veszítette volna, anélkül, hogy belőle valamit is le kellene alkudnunk. A bibliai világnézetnek minden formájában az a jellemzője, hogy a világ és annak minden változása arra való, hogy az embert Isten gyermekévé lenni segítse, s ezt a Biblia a csodák nyelvén bizonyítja.

13

A modern természetismeret, amely a világot törvényszerű rendnek fogja föl, ezáltal a világ kitanulhatóságát szolgálja, s ezzel még fokozottabb lehetőséget ad az embernek, hogy a törvényeiben megismert világot Isten céljai szerint formálja. A dolog nem a világon, hanem a mi lelkületünkön fordul meg. Az Ige ezt a lelkületet építi, s ez a lelkület ad eszményt a tudománynak is, hogy a világ megismerését önző célokra ne használja. Mindazonáltal a kálvinizmus határozottan vallja a Szentírás ellenmondás nélküli egységét. Ez az egység azonban nem vonatkozik a Biblia világnézetére, hanem ami benne tegnap és ma és mindörökké ugyanaz: az Isten üdvözítő akaratára, amely a Biblia első lapjától az utolsóig mindig önmagához híven, mindig ugyanazzal a változhatatlan szentséggel és kegyelemmel nyilatkozik meg. Isten a bűnt a Biblia valamennyi könyvében egyformán gyűlöli és ítéli halálra, a bűnöst egyformán szereti és hívja megtérésre, a vele való életközösségnek mindenütt ugyanazon feltételei vannak, s amit az Evangéliumban, Krisztusban teljes dicsőségében megmutat, ugyanazt ígéri és példázza a törvényben és a profétákban. Az isteni lelkület, jellem és akarat változhatatlan élettörvényeinek szakadatlan egysége a Bibliát lelki és hitbeli értelemben olyan egységgé teszi, melyben egyetlen ellentmondás sem található.

Ami a Bibliának más vallások szent könyvei fölött való abszolút elsőségét illeti, arra nézve magának Kálvinnak írásmagyarázatai alapján a következőket mondhatjuk:

Kétségtelen, hogy a vallásban olyan lelki tapasztalás rejlik, amelyet fogalmi úton értelmileg soha sem lehet teljesen megközelíteni. Ezért a vallás, hogy közölhesse a lélekben megélt isteni javakat, kénytelen hasonlatok és képek által beszélni el azt, amire fogalom nincs. Így Istenről azt mondja: Atya, Krisztusról: Isten Fia, Isten uralmáról: Isten országa, az Isten által kegyelmesen megindított hívő életről: újjászületés. Mikor pedig azt kell valahogy érzékeltetnie, hogy ki és mit tett Isten az emberért, szó nélkül a Keresztre mutat. Ezek képek, de míg más vallások hasonlatai, képei és szimbólumai küszködve, tévedezve és mindig elégtelenül csak keresik az Isten valóságának bár távolról megfelelő kifejezést, és emberi erőlködésük sokszor egyenesen visszataszító és mindig mél-

14

tatlan érzékítéseit szüli a megfoghatatlannak, addig a Biblia képei szükségképpeniek, más hasonlatokkal nem pótolhatók, egyetlenek és tökéletesek. Vallásos értelemben nyugodtan mondhatjuk, hogy a Biblia képei olyan képek, melyeket Isten maga rendelt és adott a maga kilétének érettünk élő szeretetének a mennyei valóságot emberileg teljesen fedő kifejezései gyanánt.

A Biblia képekben beszél, de ezek az isteni képek maga a valóság, s bennük a hit Istent magát találja meg.

A hívő lélek a Bibliában olyan uralkodó, szuggeráló képeket talál, melyek egyrészt szükségtelenné teszik az emberi fantázia további erőlködéseit, másrészt a kijelentés közvetlen hatalmával egyszerre és teljesen befogadhatóvá teszik a véges számára a végtelent, a bűnösnek a szentet. A Biblia tehát azért Ige, azért isteni kijelentés, mert Isten által rendelt és megbizonyított adekvát [egészen a tárgyhoz szabott] képekben beszél. E képek valóságába vetett hitünk odaadásán fordul meg az, hogy a Biblia reánk nézve az élet kenyere legyen. A hit, amely engedelmesen odatapad ezeknek az isteni képeknek csodálatosan átsugárzó, szorosan a titkos valósághoz tapadó mivoltához, és benső, kételkedés nélküli gyermeki bizalommal egynek veszi őket a mögöttük élő realitással, egy olyan központi delejnek vonzása alá kerül, a melynek áradó sugárzásában teljesen újjá rendeződnek a világ és élet dolgai, Isten valóságának központi jelentése a dolgoknak az örökké való vonatkozására világít, s ezzel utakat nyit a lélek számára az örökkévaló értékélet felé. Aki elfogadja és meghajlik az előtt a tény előtt, hogy a Biblia Krisztusában feltárult mindaz, ami számunkra isteni, hogy benne, történetében, jellemében, tetteiben és szavaiban megismerhetővé lett annak az életnek törvénye, mely szerint Isten teremtett, él, és szeret, az nemcsak a Biblia valamennyi részének egységes értelmét látja meg, de meglátja önmagát összes hiányaival, és megragadja azt az erőt, amely e hiányokat tökéletesen pótolni képes. Megtalálja a mértéket az élet minden dolgához, a tévedhetetlen álláspontot minden felmerülő kérdésben, a gyógyító orvosságot minden lelki sebre, az erőt minden kötelességre és a bizonyosságot minden megoldatlanságra. Ezt a Biblia azáltal adja, hogy a benne rendszeresen elmerülő lelket az odaadás mértéke szerint krisztusi jellemmé építi. A rendszeresség és állandóság azonban ebben a lelki építésben

15

elmellőzhetetlen. Mivel arról van szó, hogy mi az Atyával életközösségbe jussunk, ez nem mehet másképpen, mint úgy, hogy mi az Atya akaratát állandóan kutatjuk, tanulmányozzuk és ahhoz rendszeresen alkalmazkodunk. Az így magunkévá tett isteni akarat alakítja át lelkületünket hozzá hasonlatos jellemmé. A kálvinizmus célja pedig ilyen jellemek teremtése, akikben Isten dicsősége lesz valóvá. Ezért az Ige a kálvinista embernek mindennapi lelki tápláléka, és addig nem sok reményünk lehet jövendőnk felől, amíg az Igével való mindennapi táplálkozás a családi áhítatok, csendes órák, bibliakörök útján általánossá és a testi táplálkozás rendszerességéhez hasonlóan természetesnek és szükségszerűnek vett élettevékenységgé nem lesz református társadalmunkban. Ha szomorú tapasztalások nem igazolnák, el sem hinnők, hogy a mai magyar kálvinista társadalom mennyire tudatlan és járatlan a Szentírásban. Nem is beszélve arról, a hitbeli fogyatkozásról, amely teljes gyakorlatlanság folytán képtelen a Biblia betűje alá merülve meglátni és boldogan magába szívni a benső, gazdag erőket – csak azt az egészen külsőleges tudatlanságot állapítjuk meg, amelynek következtében az emberek többsége nem ismeri a Bibliára vonatkozó legelemibb adatokat, könyveinek sorrendjét, címeit, tartalmát, természetesen még kevésbé azokat az irodalomtörténeti és vallástörténeti tudnivalókat, amelyek a Biblia emberi megértéséhez szükségesek. Pedig mindezek még csak bizonyos előfeltételek lennének a mai ember számára, hogy elhárítsák az elemi nehézségeket a Szentírással való élés útjából. A lelki, hitbeli feltételek és gyakorlottság még csak ezek után jönnek. A magyar kálvinizmus előtt sok egyébnél sürgetőbben áll az a feladat, hogy ősi, nemes tradícióinak betemetett forrásait újraásva, mindenekelőtt az Isten Igéjéhez vezesse vissza híveit, akik abban az iszonyú betegségben már-már elhalóban szenvednek, hogy református létükre nem érzik szükségét halhatatlan lelkük rendszeres táplálásának, s az igazi halálos betegségek természete szerint fogalmuk sincs arról, hogy maholnap nincs is lelkük, mert elsorvadt éhen. Az Isten nem hiába nevezte bolondnak az evangéliumi gazdagot, aki isteni életre szomjazó és éhező lelkét gabonával kínálta. Milyen rettentő elfásulás ez, különösen ha ismerjük a lelki eledel kiapadhatatlan gazdagságát, amely a szegény beteg lelkek rendelkezésére áll az Igében.

16

A magyar kálvinizmust mindenekelőtt az menti meg, aki fel tudja kelteni éhségét az Ige után, s nélkülözhetetlenné tudja tenni számára az Ige mindennapi használatát. De orvos csak az lehet, aki először magát meg tudta gyógyítani. Öntudatos kálvinistaságra vágyó és törekvő lelkeknek azért először is saját maguk számára kell megkeresniök az utat és a kulcsot a lelki éléstárhoz. Művelt magyar kálvinista férfiaknak és nőknek össze kell állaniok avatott vezetők segítsége mellett bibliakörökbe, ahol feltárul előttük a forrás, amelyből magános és családi életükbe is hazavihetik az Ige erejét, míg aztán a közélet uralkodó hatalmává lesz az általuk. S a magyar közéletről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy nincs szüksége maga felett álló irányításra.

KONFESSZIÓ

Mikor a kálvinizmus a személyes vallásos élmény tárgyi kifejezését és ezzel együtt tényleges erőforrását a Bibliában állapítja meg, a legfontosabb, de azért nem az egyetlen, csak az első és alapvető korlátozást állítja fel az egyén hitével szemben. Egyéni élmény nélkül nincs vallás, de pusztán egyéni élmény, amelynek tárgyi garanciái nincsenek, szintén nem vallás. A Biblia tárgyi garanciája az első és a legfontosabb biztosíték a vallás realitása és életereje mellett. A Biblia nagy emberi átélői és magyarázói, akik a keresztyén szellem hőseiként ragyognak előttünk, ennek az isteni garanciának továbbsugárzói, ragyogó bizonyságtételek arról, hogy az igaz hit a Szentírásban mindig önmagára ismer, és hogy a Szentlélek mindig azonos módon tesz bizonyságot az Igéről az igaz hit számára. De a vallásnak éppen abban van az ereje, hogy az Ige közösségében egyesíti a lelkeket, hogy hitközösséggé lesz [inkább: tesz] és a közös hit számára közös kifejezést is alkot, hogy ezzel az egyének személyes élményeit egységbe kösse és életerejét a közösség által fölfokozza. Az Isten Igéje sokkal gazdagabb, semhogy bármely egyén hitében egészében tükröződhetne. Sőt az egyének egyes, típus szerinti csoportjáéban sem. A tény az, hogy a Szentírás hatalmas, egységes sugárzása az, amely típusokká tömöríti az egyéneket, akiknek lelkéből visszasugárzik. Egyik típus egyik, a másik másik sugárszálában tükrözi ugyanazt a valóságot. Így alakul ki a rokonszerkezetű egyének tipikus történeti

17

öntudata, például a kálvinista öntudat, amely az egyéni élmény személyes szabadságát nemcsak hogy le nem rontja, hanem ellenkezőleg: fölfokozza azzal, hogy belekapcsolja és ráépíti a rokontípusú lelkek közösségének hatalmas valóságára, amely a múltból a jelenbe s a jelenből a jövőbe, folytonos, megszakítatlan vonalban húzódik át, mint a személyes élmény objektivitásának második, a Biblia isteni garanciája után annak történeti garanciája.

A vallásos közösség az élő hit egyéni ténye mögé áll, és annak állandó, szilárd alapot ad, hogy ez az egyéni élmény a maga szükségszerű kifejeződésében se legyen pusztán egyéni konstrukció, vagy éppen ábránd, amely így nem is bírhatna programerővel a gyakorlatban. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a vallásos közösség a maga lelki kincsét öntudati formában, tehát fogalmi alakban kösse meg és konzerválja a típusába tartozó lelkek számára. Így jön létre a konfesszió, a hitvallás. A hitvallásban már egységesítve és feldolgozva áll előttünk a keresztyén élménynek a Szentírásban és a nagy bizonyságtevők magyarázataiban elsődlegesen és másodlagosan tárgyiasított tartalma. Célja az evangélium szellemének közös érvénnyel való, legáltalánosabb kifejezése nemzedékek számára. A konfesszió a Biblia és az azt átélő nagy lelkek egész tradíciókincsének elemi magábaolvasztása és fogalmi kifejezése. Találóan nevezték a régiek symbolum-nak. Mint ez a név is mutatja, a konfesszió jelképezi a hitet, mint jelkép, felette lebeg az egyes korok és egyének élményeinek s olyan fogalmi kategóriákat, foglalatot alkot, melyekbe egy vallásos típus tartalma mindenkor kielégítően elhelyezhető. A hitvallásnak, mint symbolumnak értéke attól függ, hogy mennyire sikerül a hitet úgy megkötnie, hogy fogalmi szálaira, mint kristályosodási tengelyekre a maradandó vallásos tartalom változó korszerű kifejezése mindenkor újra és újra lerakódhassék, s így a symbolum a váza, tipikus szerkezete, magyarázó fonálrendszere, egyszóval örök modellje legyen egy vallásos típusnak, anélkül, hogy azt egyetlen kornak tudatához láncolná. A hitvallás ennélfogva sohasem lehet modellje egyeseknek, hanem kizárólag csak egy egyházi közösségnek. Konfessziói csak egyháznak lehetnek. Mivel azonban a keresztyén élmény egyetlen lehetséges hordozója az egyház, ebből következik, hogy a keresztyénségnek feltét-

18

lenül konfesszionálisnak kell lennie. A kálvinizmus sem lehet más, csakis egyházi és konfesszionális vallás. Ez a jellemvonása sem keresztyénségéből, sem evangéliumi vallásosságából nem von le, sőt éppen arra szolgál, hogy a legkeresztyénibb és a legvallásosabb lehessen, korszerű és hű kifejezése a jézusi élménynek, történeti és személyes vallás egyben, melyben az atyák hite ráfelel a mienkre, s a mienk magára ismer az atyákéban, hogy így egy szilárd és maradandó és gyümölcsöző életközösség élő tagjaiul ismerve fel magunkat, ne álljunk többé tétlenül és reménytelenül a világgal szemben, amely sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

A kálvinista hitvallások közül különösen kettő jutott általános tekintélyre: a Heidelbergi Káté (1563) és a II. Helvét hitvallás (1564). Az utóbbinak rendkívüli történeti becse mellett megvan az a fogyatkozása, hogy egyes részeiben sok a maga korának világtudatához kötött elem s általában a világnézeti vonatkozás, továbbá a vallásos élmény szempontjából másodlagos vonatkozás. Ellenben a Heidelbergi Káté méltán tekinthető a kálvinizmus egyetemes értékű symbolumának, mert oly kiválóságai vannak, amelyek erre mindenekfelett képesítik. Először az, ami a maga korában egyenesen páratlan, hogy ez a hitvallás tisztán vallásos alkotás, amelyben nyoma sincs a protestáns skolasztika szőrszálhasogató mesterkedéseinek, hanem magának az evangéliumi élménynek tiszta és természetes kifejezője, a reformátori irányoknak nemes szellemű, szelíd, de egyáltalán nem erőtelen vagy határozatlan egyesítése a kálvinizmus szellemében. Másodszor az, hogy elenyészően kevés van benne a maga korának a korhoz kötött és így változó világtudatából, hanem a keresztyénség maradandó, alapvető, lényeges és minden kor világtudatában egyformán kifejezhető igazságait domborítja ki. Harmadszor az, hogy a bibliai alap szerencsés megválasztásával (a Rómaiakhoz írott levél) a keresztyén élmény lélektani menetének rendjét követve fejti ki a hit tartalmát, a bűntudat, a váltságélmény és a háládatos odaadás mozzanataiban. Különösen örökérvényű és a tiszta kálvinizmus gyökerét megragadó az a bizonyságtétele, mellyel az erkölcsiségből minden zsidó és pogány kovászt kiirt azzal, hogy azt a Krisztusba oltott hívő élet spontán fakadó hálaáldozatának mutatja fel. E kiválóságaival éri el azt,

19

hogy ma is és ezután is teljesen friss és üde, közvetlen, személyhez szóló és mégis általános jellegű kifejezése a Szentírásban tárgyiasult hitnek, éspedig abból a látószögből, ahogy azt a kálvini keresztyénség öntudatosította a világ számára. Ez a konfesszió emiatt a legalkalmasabb alap arra, hogy maradandó modelljén a kálvinista öntudat egész világnézete és életprogramja felépüljön.

A hitvallás közösséget teremt a Szentírás értelmezésében, az életprogram kitűzésében, és érzelmi egységet kovácsol a közös bizonyságtétel ereje által, végre öntudatosítva és rendszerezve a vallás egész lelki tartalmát, fegyverzetté élesedik arra, hogy a kálvinizmus védelmében győzhetetlenül tömörítse a lelkeket hatalmas szellemi ellenfeleinkkel szemben. Mindezekért a hitvallás nélkülözhetetlen eszköz az öntudatos kálvinista életében. Hogy kik vagyunk, mit akarunk, mit kell tennünk, azt a hitvallás [fogalmazza] számunkra diadalmas öntudattá. Azért lett "oldott kéve" a magyar kálvinizmus, mert a racionalizmus és a liberalizmus ezt a drága fegyverzetet törte össze és így szolgáltatta ki ellenfeleinek. Oda jutottunk, hogy kálvinistának lenni a kevesebb hinnivaló kötelezettségét kezdte jelenteni a katolicizmussal szemben. Mikor ezt a veszedelmet legutóbb az erdélyi református egyház vezetősége mérlegelve, újra kiadta a Heidelbergi Kátét (1920), egyik kiváló világi emberünk úgy nyilatkozott, hogy igazán nem érti, miért kell ezer égető szükségletünk dacára azon buzogni, hogy egy háromszázötven esztendős ócskaságot adjunk az embereknek, amely még hozzá felekezetieskedést szít ott, ahol a felekezetek békés együttműködése annyira fontos. Persze, nekünk úgy kell szolgálnunk a felekezeti békét, hogy a magunk hittudatát, mint ócska limlomot eldobjuk, és mosolygó liberalizmussal tűrjük és támogassuk, hogy a katolikusság teljes erővel hirdesse, és érvényesítse a magáét, mert hiszen tőlük nem lehet kívánni, hogy dogmáikat feladják, nekünk kell előzékenyen elvetnünk a páncélt és meztelen keblünkre ölelnünk a szeges vértezetű testvért, amikor is egy kis vérveszteség igazán nem jöhet számításba. Ez a kiválóan nagylelkű liberalizmus míg egyrészt ékes bizonysága annak, hogy az ilyen nemesszívű kálvinista uraknak a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent kálvinistának lenni, és Istennek azt a soha meg nem hálálható kegyelmét, hogy annak szü-

20

letni engedett, abszolút érzéketlenséggel tapossák le, másrészt tragikus mutatója egy Istenéhez és szent örökségéhez hűtelen nemzetség végzetének. Ez a vallási nagylelkűség, sajnos, nem a vallás áldásainak áhítatos tiszteletéből, hanem éppen a vallás iránti fatuskószerű érzéketlenségből és álmos, bűnös közönyből származik. Egyedül az méltó hozzá, hogy az öntudatos szellemű ellenfél megvetéssel elrúgja magától és átlépjen rajta, minthogy nem is veszedelmes, csak utálatos.

A Szentírás azt parancsolja nekünk: "Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel." (I. Pét. 3:15.) Mi azonban nem felelő, hanem hallgató egyház vagyunk, mert elfelejtettük és nem tudjuk, hogy miféle reménységet örököltünk, mert nincs reményünk. Reménye csak annak a kálvinistának lehet, aki boldogan tapasztalja, hogy Isten Úr felette, és éppen az a reménysége, hogy aki felette Úrrá lett, az Úrrá tud és fog lenni az egész világ felett és ebben ő is egyik hitvalló eszköze az Úrnak. Ma még talán nevetséges, de ha Isten még egyszer megkegyelmez nekünk, egyszer természetes lesz az az igazság, hogy a Heidelbergi Káté szívből és boldogan való közös és meggyőződéses elfogadása és életünkben való engedelmes követése lesz a mértéke kálvinista voltunknak. És már ma is igazság, hogy aki meg csak nem is ismeri a mi hitvallásunkat, az a kálvinista nevet csak bitorolja, de jog szerint az őt meg nem illeti.

Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a kálvinizmusnak türelmetlennek kellene lennie más keresztyén felekezetekkel szemben. A türelmetlenség mindig a gyöngeség jele. Viszont az igazi türelem, mely a másiknak a megbecsülésével jár együtt, csakis abból az öntudatból származik, amely törhetetlenül ragaszkodva és teljes mértékben érvényesítve a magáét, kész felismerni a másikban is Istennek sajátos tervét, gondolatát és ajándékait a világ számára. Aki először önmagával tisztába jött és életénél többre becsülni megtanulta a maga isteni megbízatását, az és csakis az lesz képes meglátni és tisztelni a másikban is egy olyan hivatást, melyet csak arra bízott az Isten, s amelyet más be nem tölthet, de el sem is pusztíthat az Isten gazdag akaratának bűnös megkárosítása nélkül. Ha az elvtelen liberalizmusból folyó közönyös türelem haszon-

21

talan és bűnös, viszont az Istent korlátozni és meglopni akaró vak elfogultság is az. A kálvinizmus különben is annyira a Kegyelem ajándékának tekint minden lelki értéket, hogy már ennél fogva is ki van zárva belőle a térítési düh betegsége és az erőszakos oktroj [rátukmálás] esztelensége, viszont annyira isteni ajándéknak tekinti azt, amije van, hogy az övéitől feltétlen aktív odaadást és bizonyságtételt kíván érettük, és halálosan kárhoztat minden megalkuvást vagy közönyt a hit dolgában. Nem akarunk bölcsebbek lenni Istennél, ezért nem kívánjuk, hogy a keresztyénség gazdag típusait, melyekben az ő dicsőségének más-más sugara ragyog, a mi igazunkért kioltsa, de a magunk és mieink számára a türelemnek ebben a nemes szellemében követeljük a teljes életjogot és akadálytalan érvényesülésülést, s ha igazán tudjuk, kik vagyunk, százszor is inkább vállaljuk a régi jó kipróbált máglyákat, mintsem hogy megtagadjuk azt a soha méltóképp meg nem hálálható kegyelmet, amely nekünk, halálra való bűnösöknek megengedte, hogy a magyar kálvinista szent és dicsőséges nevét hordozhassuk.

El kell ismernünk, hogy ebben a tekintetben a katolicizmus erősen megszégyenített bennünket a maga hitének bátor és büszke nyíltságával és megmutatásával. Elfogultságát nem kívánjuk követni, de öntudatosságát igen. Mert valóban rettenetes volt az a gyávaság, amely minket már egyenesen hitünk megvallásának szégyenléséig süllyesztett alá. Bár félannyira szégyelltük volna bűneinket! De ezen a ponton a magyar kálvinizmus áldozatául esett gyávasága folytán annak az antikeresztyén, nemzetközi és a magyar lélektől merőben idegen szellemnek, amely a háborút megelőzően elárasztotta sajtóját, közéletét és szellemi fórumait, s míg a maga léha lelkének megnyilatkozásait divatba hozta, addig a keresztyén élet nyilvánulásaira úgy meregette a szemét, mint valami egzotikumokra, amelyeket hozzánk csak most akarnak behozni, s a veréb szemtelenségével csiripolt nagy otthonossággal a fecskefészekben, a törvényes ősi otthon körül nyugtalanul, de tenni gyáván röpdöső fecskékre.

Nem lehet itt elhallgatni azt sem, hogy a kálvinista hittudat elpusztulásában magának az intézményes református egyháznak is kifejezetten része volt. Sokan büszkélkedtek azzal, sokan védték azt, hogy a magyar refor-

22

mátus egyház ma is érvényben lévő zsinati törvényeiben nincs hitvallásilag megállapítva az, hogy ki a református egyház tagja. Ha valaki ebből a törvénykönyvből akarna minket megismerni, a legnagyobb zavarba és bizonytalanságba jutna. Mert annak az egyháznak, amely e törvényekben előttünk áll, csak teste van, azaz szervezete, hatóságai és intézményei, a lelke azonban hiányzik, mert sehol se jut kifejezésre az a valami, amiért az előbbiek mind léteznek. Én azt hiszem, hogy a jogászok meg is voltak győződve afelől e bölcs paragrafusok gyártása közben, hogy az egyháznak nincs is lelke, hogy az, ha volna, se lenne fontos, és hogy elvégre az egész egyháznak csak annyi értéke van, mint egy közjogi intézménynek. Parlamentesdit és államosdit játszottak a derék zsinati atyák, édes tudatlanságban szenderegvén voltaképpeni igazi teendőjük felől. Amely egyháznak szankcionált hitvallási alapja nincs, az nem egyház, ha még hetvenhétezer törvénycikket gyártottak is tiszteletreméltó öregei. Ezért van az, hogy a mi egyházunkból e bölcs törvény alapján senki ki nem rekeszthető, és senki elé nem állíttatik semmiféle lelki követelmény, ha közénk akar telepedni. Vendégfogadó az egész: aki fizeti a számlát, bejöhet s ülhet benne vígan, a magaviseletnek sincsenek itt túl szigorú szabályai, és a fizetést se veszik éppen túl komolyan. Ez természetes is, mert a törvénynek, hogy kirekesztő, vagy befogadó feltételeket állapíthasson meg, előbb mértékre volna szüksége, amelyhez azokat szabja, ez pedig nem lehet egyéb, mint a hitvallási alap tisztázása és megállapítása a törvényben.

Kétségtelen, hogy a mi egyházunkban olyan értelemben kötelező hitvallás, mint a katolikus dogma, nincs és nem is lehet. De a zsinati bölcsek valószínű tévedése éppen abban áll, hogy a hitvallási alap lefektetését nem tudták más módon elképzelni s ezért mellőzték. Ami nálunk nélkülözhetetlen, az nem a kötelező hitcikkek, hanem az egyház lényegét tevő hit- és szeretetközösség lelkének ünnepélyes manifesztálása abból a célból, hogy eszmény gyanánt tűzessék ki a hívek elé az őket egyesítő, összetartó és vezérlő Lélek, mint egész életük alapja és irányító mértéke.

Azt kell remélnünk, hogy a kálvinizmusnak a hívek tömegében való öntudatossá létele egykor s talán nemsokára, mert sok időnk nincs, meg fogja követelni egy ilyen

23

hitvallási alapnak felvételét és szankcionálását az egyházi törvényben.

Kérdés, mi lehetne és minek kellene lennie egy ilyen törvény tartalmának? Mindenekelőtt kifejezésre kellene jutnia benne annak, hogy a református egyház a nagy reformáció szelleméhez híven hitünk és életünk egyedüli zsinórmértékéül Istennek az Ó- és Újtestamentumba, mint teljes Szentírásba foglalt Igéjét vallja s azt tökéletes isteni Kijelentésként tiszteli; továbbá vallja, hogy egyedül Istennek ingyen kegyelméből, a Jézus Krisztusba vetett hit által van váltságunk, megigazulásunk és üdvösségünk. Másodszor kifejezésre kellene jutnia annak, hogy a Szentírásnak a mi üdvösségünkre egyetlen és elégséges értelmét minden hívő lélek, a Szentlélek benső bizonyságtétele alapján, teljes hittel és engedelmességgel, önmagára nézve önmaga jogosult kutatni és megtalálni, s jogosult önmagát a maga módján szentelni Isten dicsőségére. Ebben a törekvésében az Anyaszentegyház minden hívő lelket a maga testvéri közösségével támogatni kész, hivatott és köteles úgy a lelkipásztori hivatal, mint az egyházi szervezet és intézmények eszközei által. Végül ki kellene fejezni azt, hogy mivel a református Anyaszentegyház történeti múltjánál és fejlődésénél fogva elszakíthatatlan közösséget alkot lélekben, hitben, erkölcsi életeszményben és a szeretet munkáiban a világ összes református egyházaival, azért e megbecsülhetetlen közösségnek, Isten e drága ajándékának és parancsának elismerése és tisztelete bizonyságaképpen, valamint saját híveinek egységes lelki irányítása érdekében a Szentírás mindenekben helyes és megfelelő magyarázatának s az egyéni értelmezések közös irányítójának vallja és ismeri el úgy a hitre, mint az erkölcsi életre nézve a református egyházakban köztiszteletben álló és szimbolikus könyvnek elismert Heidelbergi Kátét. E hitvallás irányító és egyesítő igazságát éppen ezért kifejezésre juttatja és beiktatja a konfirmandusok, a presbiterek és a lelkészek esküformájának szövegébe is.

Lehetetlen elgondolni, hogy a konfesszionális tudatnak egy ilyen ünnepélyes manifesztálása ne hatna igen komolyan ki az egyház egész életére, s ne töltené meg lélekkel a törvény betűjének alkalmazásait is. De amíg ide el-, jobban mondva visszajutunk, a híveknek addig a maguk személyére nézve kell a komoly konfesszionális jelleget felölteniök vért és páncél gyanánt.

24

TEOLÓGIA

EGYHÁZ

VILÁGNÉZET

Az eddigiekben a kálvinizmust a maga legsajátosabb területén, a vallás, a Biblia, a konfesszió, a teológia és az egyház világában tekintettük meg, hogy igazi, eredeti lényegében öntudatosítsuk, amelyből az állhatatlan idők kiforgatták, hogy megsemmisíthessék. De a kálvinizmus nem merül ki az egyházi közösség kereteiben élő hit- és szeretetközösségben sem. Isten uralmának szolgálata a kálvinizmus ebben a világban, és bár nem a világból és nem a világ szerint, de a világba és a világ számára küldetett Istentől, a Seregek Urától, hadseregkánt a világ felszabadítására a Sátán bitorló uralma alól.

A vallás természetében rejlik, hogy amit lelki élmény gyanánt bensőleg tapasztalt, azt ki is fejezze e világ nyelvén. Az ember éppen azáltal lesz Isten nagy harcának terrénuma és eszköze, mert két világrend részeséül teremtetett: fizikai és értelmi lényénél fogva tagja a földi, természeti világnak, hívő szellemi lényénél fogva pedig az Isten országának. De ugyanaz az ember ért és hisz, és arra van hivatva, hogy hitével megszentelje értelmét, hitén át Isten országához kapcsolja s ezzel Isten tulajdonává tegye az értelmével megismert természeti világot. Hittudatunk mindenkori világtudatunkkal kapcsolatos, mondotta Schleiermacher, s ezzel nemcsak egy tényt állapított meg, hanem egy életparancsot is: kell, hogy világtudatunk kapcsolatba jusson hittudatunkkal, kell, hogy istenélményünk az értelem számára felfoghatóvá legyen, és kell, hogy értelmi világunk zárt börtöne a hit felszabadító fényében kitáruljon és a mennyei távlatok megvilágításába kerülve, örökkévaló jelentőséget nyerjen; kell, mert ez az útja rajtunk keresztül annak, hogy Isten e világba léphessen és azt uralma alá hajthassa.

Ez a diadal először a világnézet síkjában vívatik ki. A vallás a maga tartalmának értelmi kifejezésében és az értelmi világkép vallásos átsugárzásában először világnézetté lesz, és ebben elvileg biztosítja Isten uralmát a világ felett. Minden vallás törekszik erre, de nem mindenik tudja ezt egyforma erővel megvalósítani. Erre az a vallás a legalkalmasabb, amely függetleníteni tudja magát egyetlen kor világtudatától, és ha az értelem új világképet konstruál magának, nem marad a régihez hozzátapadva s ezáltal legyőzve és céljára nézve alkalmatlanná válva,

45

hanem szuverénül tud alkalmazkodni bármely kor világtudatához anélkül, hogy azzal egyetlen ponton is megalkudna céljának kárára, sőt újabb és jobb alkalmakat találva ez alkalmazkodás által annak ragyogóbb manifesztálására.

Ilyen vallás, ez a vallás a kálvinizmus.

Ez azt jelenti, hogy a kálvinizmus a kifejlett vallás. A maga vallási és egyházi közösségéből elsősorban, mint kálvinista világnézet, lép a világba s veszi fel a harcot azokkal a világnézeti típusokkal és irányzatokkal, amelyek mind ezért az elvi világuralomért versengenek, hogy ennek alapján aztán a gyakorlati uralmat is megszerezhessék.

Mi a világnézet általában? A világról, mint egységes egészről és a benne érvényesülő legfőbb értékekről alkotott felfogás. Ilyen egységes képe a világról, természetesen a fejlettség fokának megfelelően, minden embernek van, mert minden ember reflektál valahogyan a körülötte lévő dolgokra, és igyekszik azokat a maga létérdekével kapcsolatba hozva, egy képpé foglalni össze. De mint ilyen, a világnézet lehet kritika nélküli, naiv világnézet, és lehet rendszeresen átvizsgált, alapelvekre épített, kritikával megtisztított és igazolt tudományos világnézet is.

Hogy a tudományos világnézet általánosabb hitelre és érvényességre tesz szert, sőt egyes formái egész korok számára egyetemesen elfogadottakká lesznek, annak magyarázata éppen az ilyen világnézet öntudatosságában, egységében és rendszerességében rejlik. Mindazonáltal a tudományos világnézet is csak egyéni érvényű, és kötelezőleg senkire sem erőszakolható. Benne mindig egy egyéni állásfoglalás nyilvánul meg a valósággal és értékekkel szemben a legfőbbnek felismert létérdek szempontjából, s így mindig csak azokra nézve kötelező, akik ezzel az állásfoglalással megegyeznek fejlettségük, lényük rokonszerkezete és szuggesztivitásuk szerint. Természetesen ez nem vonatkozik a világnézetben levő egyes ismereti tényekre, melyek az ismerő szellem azonossága folytán logikailag és kísérletileg kötelező érvénnyel tisztázhatók. Az egyes ismeretek lehetnek kötelezően igazak, de a világnézet maga, amely ezeket az ismereteket az egyén létérdekéhez mérve elrendezi és értékeli egységbe foglalva, mindig csak egyéni érvényű marad, tudományos alkotási

46

módjának minősége szerint alkotva világnézeti közösséget azokból, akik számára alkalmas és megfelelő.

A világnézetnek az ad rendkívüli jelentőséget, hogy benne az egyes ismeretek egy központi érték körül rendeződve s ahhoz viszonyulva, egy életcél képévé csúcsosodnak ki, amely, mint életeszmény, döntőleg befolyásolja az egyénnek a világban folyó egész életminőségét és gyakorlatát.

A világnézet lehet vallásos is. A vallás átsugározhat akár naiv, akár tudományos világnézetet, sőt még tovább menve, a tudományos világnézetet hasonlóan öntudatos módon, rendszeresen és egységesen sugározhatja át, mint hittani világnézet. Ez akkor következik be, mikor a vallásos szellem az emberfeletti princípiumot a tudományos világnézet alapelveivel minden ponton következetesen keresztülvitt kapcsolatba hozza.

Ebből a szempontból rendkívül jellemző és legmeggyőzőbb magának Kálvinnak s utána a kálvinizmusnak vallásos világnézete. Ebben a döntő pont az értelem szerepének kijelölése és értelmezése a világmagyarázatban és általában az életben. Úr vagy szolga-e az értelem a világ magyarázatában és az élet irányításában? Ez az a döntő kérdés, amely Kálvin és a kálvinizmus világnézetét sarkalatos ellentétbe állítja minden tudományos világnézettel. A tudományos világnézet azon a meggyőződésen nyugszik és épül föl, hogy az értelem az egyetlen és elégséges erő a valóság megmagyarázására, értékelésére és így az élet irányítására is. Az értelem így önmagában elég arra, hogy az emberiséget céljaihoz vezesse. Az értelem tehát úr a világ felett. Amit általa meg nem lehet érteni és hódítani, az egyáltalán nem is létezik. Nincsenek világrejtélyek! – kiáltott föl Haeckel, az értelmi világnézet egyik legjellemzőbb képviselője. Ahhoz, hogy valami értelmileg fölfogható, a világképbe elhelyezhető és így hasznosítható legyen, az szükséges, hogy érzékelhető és általánosítható legyen. A tiszta racionalitás szerint ebből az következik, hogy ami nem érzékelhető és nem általánosítható, az nem is létezik. Ilyenek az egyéniség és az Isten. A racionális világnézetben tehát Istennek semmi helye és valósága nincs, az ember pedig csak általánosan emberi vonatkozásaiban, mint a fajnak, a közösségnek, a társadalomnak, egyszóval a tömegnek egy atomja, jöhet szá-

47

mításba. Comte, a pozitivizmus megalkotója világosan meg is mondja, hogy Isten csak az emberi tények összességének megszemélyesített fantáziaképe, s a halhatatlanság csak az emberiség egészének, a humanitásnak maradandóságát jelenti. Ugyancsak ő állapította meg legtisztábban a tudományos világnézet megalkotásának célját, mely szerint az csakis arra való, hogy általa megértsük és a természet fölött uralomra segítsük az emberi társadalmat. A racionális világnézet egyenes következménye, határozott és nyíltan vallott célja tehát az ember világuralma, a vallástól függetlenített társadalmi életrend, az önmagának elégséges ember istenítése. Az értelem uralmából nem következhetik más, mint emberimádás, mégpedig az emberi lényeg érzéki és materiális vonásainak bálványozása.

Csakhogy ez soha ki nem elégítheti az embert, mint Isten képére teremtett szellemi egyéniséget, aki az értelmi világnézetben halálra ítélt, örökkévaló igényeit csak annál fokozottabb mértékben szomjúhozza és követeli, minél inkább akarják azt elnémítani, vagy a világ javaival kárpótolni.

A történelem, a maga mindennapi példáin kívül egy egész nép megrázó katasztrófájával is illusztrálta az értelmi világnézet és az emberistenítés csődjét a görög nép sorsában, amelyet esztétikai humanizmusa és intellektuális eudaimonizmusa [boldogság-elmélete] a legsötétebb erkölcsi züllésbe, a legrettentőbb lelki halálba kergetett.

A kálvinizmus az Isten világuralmáért küzd az egyének életének megszentelésén keresztül. Ezért az a világnézet, amelyben ezt a célt elvileg biztosítja és önmagára nézve öntudatosan igazolja, kibékíthetetlen ellentéte lesz a racionális világnézetnek.

Kálvin egyik legnagyobb lélektani, ismeretelméleti és teológiai alapigazsága az, hogy az értelem nem Úrnak, hanem szolgának teremtetett. Önmagában álló, önmagának elég, önmaga erejéből irányító és kormányzó értelem nincs, nem lehetséges. Az értelem eszköz, fölötte álló hatalom kezében. Az értelem sohasem magától működik, soha sincs magában, egyedül, mert az értelem mindig sugalmazott.

Maga az a tény, hogy a vallástalan ember függetlennek tartja magát éppen értelmi erejében bízva, már egy sugalmazás következménye, ez a sátáni szuggesztió ered-

48

ménye, melynek éppen az a jellemzője, hogy ez a sugalmazó elrejti magát az értelem mögött, és azzal áltatja az embert, hogy a maga ura, holott az értelem már a bűn irányítása alatt áll, s ha nem volt hajlandó Istennek szolgálni, azonnal, mihelyt elszakadt és függetlenítette magát Istentől, függő természete szerint a Sátán hatalmába és szolgálatába esett. A Sátánban éppen az a sátáni, hogy ezt eltagadja és azzal csábítja a maga céljaira az embert, hogy úrrá teszi. Ez a magyarázata annak, hogy Krisztus a Sátánt a hazugság atyjának nevezi. (Jn 8,44) Ebből érthetjük meg és méltányolhatjuk kellően a Heidelbergi Káté 1. kérdésére adott feleletet, melyben a keresztyén ember életében és halálában egyetlen fővigasztalásának vallja azt, hogy ő nem a magáé, hanem mindenestől a Krisztusé. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a keresztyén ember megszabadult attól a kárhozatos szuggesztiótól, mely hazug módon el akarta hitetni vele, hogy ő a maga ura lehet. És hogyan szabadult meg? Úgy, hogy egy másik akarat hatalmas szuggesztiója alá került, az Isten uralma alá, aki sohasem áltatta azzal az embert, hogy a maga ura lehet, hanem nyíltan kijelentette, hogy az ő szolgálatára teremtette. A különbség azonban abban rejlik, hogy míg a Sátán eltitkolt uralma az ember romlására vezet, addig az Isten nyíltan követelt uralma az ember igazi életének megvalósulását jelenti.

Kálvin szerint tehát az értelem, akár tudja, akár nem, mindig szolga és eszköz, mégpedig vagy a Sátán, vagy az Isten hatalmában.

Figyeljük meg, hogy milyen nagyjelentőségű elvi különbség van ezen a ponton a Luther és a Kálvin álláspontja között. Mind a ketten abból indultak ki, hogy a Sátán az értelem szuggerálásán keresztül, az elcsábított értelem által szakította el az embert Istentől, taszította a bűn rabságába, éspedig azért, hogy így az értelem által egy olyan világnézetet teremtsen, melyben Istennek helye s szerepe nincs. A cél tehát világos: az Isten életének és uralmának a világból való kiirtása a magát Istennek képzelő, erre csábított emberi értelem által. Azonban míg Luther az értelemnek ezt a "paráznaságát", az ördöggel való "szajháskodását" véglegesnek és helyrehozhatatlannak tekintette, és mereven értelemellenes álláspontot foglalt el, aminek következménye a lutheri vallásos típus elzárkó-

49

zása lett a világtól, addig Kálvin divinatív [jóslatszerű] meglátással állapítja meg az értelemnek bár eszközi, de mégis döntő fontosságát a vallás erőinek a világba való átvitelében s ezzel Isten uralmának a világban való kivívásában. Éppen ebben van a kálvinista világnézet felmérhetetlen előnye a többiek felett.

Kálvin szerint az értelem eszköz, éspedig fegyver a Sátán és az Isten kezében, abban a harcban, mely közöttük folyik a világuralomért. Nemcsak egyik fegyver, hanem kétségtelenül a leghatalmasabb, melyet nem lehet egyszerűen számításon kívül hagyni, elvetni, mellőzni, lebecsülni. Pál apostol is megállapította, hogy a Sátán a "gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelem" által vívja ki győzelmeit. (Kolossé 1,19-21) De viszont az Isten kezében se lehet hatalmasabb fegyver annál az értelemnél, amelyik neki lett szolgájává. A bűn által sugalmazott értelemmel szemben a Szentlélek által sugalmazott hívő értelem áll, s ha az előbb furfangosságának, ravaszságának, gonosz találékonyságának méreteivel ejt ámulatba, úgy az utóbbi csodálatra ragad minden ismeretet felülhaladó bölcsességével. A kálvinista világnézet alkotó princípiuma és eredtető tevékenysége így a hívő értelem lesz, mely az isteni akarat hatalmas szuggesztiója alatt és odaadó szolgálatában újjáteremti az embernek a valóság egészéről és a legfőbb értékekről alkotott felfogását, a világnézetet.

Kálvinnak másik, rendkívüli jelentőségű alapigazsága az, hogy mi Istennek nem a lényegét, hanem az akaratát ismerhetjük meg, Isten reánk nézve úgy létezik, mint Akarat. Ez az akarat pedig, mint megváltó és üdvözítő Kegyelem, teljes egészében és teljes világossággal megismerhető a hívő értelem számára a Szentírásból, Jézus Krisztus egészen isteni és egészen emberi "tükréből". A hívő értelem ennek az Akaratnak áll szolgálatában, és ezzel isteni célt és indítást ad az emberi akaratnak. Más lesz a létérdek, amelyhez viszonyulva a világ tényei elrendeztetnek, létérdekünk Isten uralmában foglaltatik, s azért a világ minden ténye ehhez képest nyer értelmet, fontosságot és értéket. Egy átértelmezett és átértékelt világnézet jön így létre, amelyben maguk az egyes ismeretek tényükben nem változnak meg, nem vesztik el racionálisan tisztázott jelentésüket, maga a természeti világ tudományosan tisztázott

50

rendje sem bomlik meg, ez a világ ez a világ marad, de megváltozik az ismeretek egységes képe, a világnézet. A világ eredetére, lényegére, céljára s benne az ember hivatására, rendeltetésére, méltóságára és örök sorsára vonatkozó meggyőződés teljesen mássá lesz, a világ Isten dicsőségének tükre, hódító életének munkamezeje, s az ember Isten munkatársa lesz.

A végesség korlátai leomlanak, a tér és idő kategóriáiban az örökkévalóság távlatai nyílnak meg, s az Isten szolgaságában élő ember szabaddá lesz önmagától és urává lesz a világnak.

A racionális világnézet az emberi értelem uralma alatt az emberi akarat világuralmát akarja kivívni, de ez, amint láttuk, nem egyéb szomorú és végzetes öncsalásnál és bukásnál. A kálvinista világnézet a hívő értelem uralma alatt az Isten akaratának világuralmát proklamálja a hit által megszentelt emberi akarat által. Ez az ő elvi diadala a világ felett.

KULTÚRA

A kálvinizmus, mint világnézet, szemben találja magát azokkal a világnézetekkel és ebből fakadó erkölcsi irányzatokkal, amelyek a tudomány, a művészet és az erkölcsiség területein és eszközeivel fejtik ki hódító munkájukat az emberi lelkek megnyerésére. Mihelyt a kálvinizmus világnézetté lett, azonnal kultúrtényezővé is lett, és hivatott s kötelezett a vallás megszentelő erőit belevinni az emberiség kultúréletének egész területére.

Valamennyi vallásos típus közül éppen a kálvinizmus az, amely mint a "heroizmus és aktivitás" keresztyénsége, kezdettől fogva a legteljesebb öntudatossággal vállalta és igényelte azt a kötelezettséget, hogy egyéni bensőségéből kilépve, szent kultúrává legyen a világban.

A katolicizmus is igényli magának a világ életébe való elhatározó és parancsoló beleavatkozás jogát, de ezt a jogot magának mint intézménynek igényli, s uralmát földi, mondhatjuk politikai értelemben akarja kiterjeszteni a világi hatalom fölé, egyúttal a lelkek feletti kényszerítő uralmat is gyakorolni óhajtván, amely az egyéni lelkiismeret szabadságát teljesen megsemmisítené.

A kálvinizmus ezzel szemben, mint mondottuk, teljes nyíltsággal törekszik ugyan a világuralomra, de nem

51

az embereknek, az emberi intézményeknek, sőt nem is az egyháznak, hanem egyedül Istennek uralmára, annak az életnek uralkodóvá tételére, amely Jézus Krisztusban lett emberileg megvalósíthatóvá.

Ebben a törekvésében a kálvinizmus nemcsak a katolicizmussal kerül ellentétbe, hanem egy más oldalról a szocializmussal is, amelyik a vallásnak és keresztyénségnek mindkét irányú világuralmi törekvését élesen támadván, azt hirdeti, hogy a vallás magánügy.

Ez a kijelentés azt tartalmazza, hogy a keresztyénségnek s általában a vallásnak a társadalmi és állami élethez semmi köze, másfelől azt is, hogy a társadalomnak és az államnak sem kötelessége semmiféle formában a keresztyénség, illetve az egyház támogatása. A vallás tisztán az egyén dolga, az ő lelki ügye. Természetesen ebben az az elhallgatott ítélet foglaltatik, hogy olyan ügye, amely tudatlanságon, tévedésen, illúziókon alapul, s ezért megsemmisülésre van ítélve.

Hogy a vallás magánügy, az bizonyos tekintetben sarkalatos kálvinista igazság is, de csak abban az egy esetben, ha a vallás védelmére van hangsúlyozva.

Ez a kijelentés eredetileg azt jelentette, hogy senkinek a vallásos meggyőződését külső erőszakkal elnyomni vagy meghatározni nem szabad, mert minden embernek joga van arra, hogy életét a maga módján adja Istennek a Jézus Krisztusba vetett hit által.

De semmiképen sem lehet ez az igazság jogcím arra, hogy valaki a maga módján ne adja életét Istennek. Az ateizmus jogát a kálvinizmus el nem ismerheti, ha inkvizíciót nem gyakorol is. Azt azonban mindenesetre hangoztatja, hogy az Isten és az egyén közt semmi emberi beavatkozásnak helye nincs, s ezt az életközösséget senki kényszerrel nem szabályozhatja. A vallásos élet egyetlen lehetőségét, Istennel a Jézus Krisztusban adott kijelentés alapján való hitbeli egyesülést a Szentírás segítségével minden embernek szuverén joga van a maga egyéni módján biztosítani, s ebben őt az egyház, mint testvéri közösség, támogatja, de nem kényszeríti és nem dirigálja.

Azonban a vallás magánügy voltának a szocializmus értelmében való hangoztatása csak féligazság, tehát nem igazság. A vallás, amint láttuk is, nem az egyén ügye, s csak a közösségben képes élni és növekedni. Örök élet-

52

törvénye az, hogy hit- és életközösséget formái s annak ereje által munkálkodik. A vallás, amennyire magánügy, éppen annyira közügy is, és ha szükségképpen lesz közösséggé, akkor kihatásai többé nemcsak az egyén rejtett benső életét, hanem a közösségen át az egész emberi társadalom életét érintik, áthatják és formálják.

Nagyon rosszul ismeri a vallást az, aki azt hiszi, hogy azt bele lehet fojtani az egyének elrejtett életébe, holmi téves hiedelmek halálra ítélt formájában, mert a vallás igazi természete a terjeszkedés, és célja az összes földi viszonylatok megszentelése, megdicsőítése, az Isten uralma és országa.

Ennélfogva a kálvinizmus is, nemcsak az egyéni élet menetében nyilvánul meg, hanem egy hatalmas szociális életirányt is képvisel, és mint ilyen, önálló állásfoglalás és életprogram e világ megújítására nézve.

A római egyház világmegvetésével és a szocializmus világistenítésével szemben, amelyek közül az első egy szupranaturális naturalizmus, a második egy masszív materializmus, a kálvinizmus az etikai idealizmus és az ideális szocializmus irányát képviseli, s az egyének szabad, öntudatos, krisztusi életén át az egész emberi kultúra megszentelését tűzi ki célja gyanánt, éspedig a kultúra lényegének megfelelően tisztán szellemi eszközök által.

Mit értünk kultúra alatt?

Az emberi szellemnek alkotásaiban való minden irányú megvalósulását.

Ha a kultúrának egy ilyen széles és gyökeres értelmezést adunk, akkor alatta többé nemcsak a technikai, anyagi művek összességét értjük, mert ezek csupán az emberi szellem egyik tevékenységének, az értelemnek a produktumai, és annak is csak egyik eredménye. Így az anyagi kultúra csak egyik része az értelmi, vagy tudományos kultúrának. De a tudományos alkotások összessége sem meríti ki a kultúra tartalmát. Az emberi szellem alkotásai között ott vannak a fantázia által létrehozott művészeti alkotások is, és ide kell számítanunk az akarat által teremtett erkölcsi kultúrát is. Továbbá sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az emberi szellem mindezeket az alkotásokat történeti fejlődés rendjén hozta létre, s így a kultúrát nemcsak mai eredményeiben, hanem egész fejlődésének soha nem nyugvó állapotában kell tekintenünk.

53

Azt mondhatjuk tehát, hogy a kultúra a tudomány, a művészet és az erkölcsiség egész fejlődését és összes eredményeit jelenti a maga egységében, vezettetve az igazság, szépség és jóság értékeszméi által, amelyek magának az önmagát alkotásaiban megvalósító emberi szellemnek legmagasabb értékjelzői.

A kultúra ilyen fogalmával kapcsolva össze a kálvinizmust, kitűnik, hogy a kettő nemcsak, hogy nem ellentétes, sőt inkább mély összhangban áll egymással, mint igazi vallás az igazi kultúrával, melyek egymásnak nélkülözhetetlen kiegészítői. A kettő helyes kapcsolata eredményezi a keresztyén kultúrát, amely kapcsolatban a kultúra adja a keresztyénségnek azt a munkamezőt, amelyen mint Istennek egyre teljesebb dicsőségében megismert természeti és szellemi világrendjében, a krisztusi léleknek hódítania kell, s viszont a keresztyénség adja a kultúrának azt a lelkületet és azt az eszményt, amely egyre terjedő munkájában vezérli és célja felé lendíti.

A keresztyénség kultúra nélkül vakhitté és babonává, a kultúra keresztyénség nélkül az önzés és telhetetlenség gonosz eszközévé süllyedne.

Az emberi élet egészséges fejlődése kívánja meg tehát a keresztyénség és a kultúra, vagyis a keresztyén kultúra együttes, összeolvadt munkáját.

A kultúra egyes ágait, vagy oldalait tekintve, elsősorban a tudomány világa kerül a kálvinizmus látókörébe. E tanulmány során már többször volt alkalmunk rámutatni arra, hogy a kálvinizmus az igazi tudománnyal soha ellentétbe nem kerülhet. Kálvinnak ismertetett, valóban lángelméjű megoldása, melyben a többi vallások által legalább is időnként lebecsült értelmi tevékenységét a hívő értelem formájában egyenesen az Isten diadalának legfőbb fegyvere gyanánt mutatja fel e világ fölött, magában foglalja és eldönti a kálvinizmusnak a tudománnyal szembeni állásfoglalását is. Nekünk nincs okunk félni az igazságtól, amelynek földer1tése és megvalósítása a tudománynak minden művében az egyetlen célja lehet. Ha a tudomány a világ, a természet, vagy az emberi lélek titkait mind behatóbb és gyümölcsözőbb módon tárja fel, az nekünk a legnagyobb és legboldogítóbb örömünk, mert a világ az Isten világa, törvényei az Isten teremtő és gondviselő munkájának törvényei, az emberi lélek az ő kijelentéseinek

54

hangszere, s így minden, amit a tudomány ezekről megismer és tanít, az Isten dicsőségének fényességét növeli, az Ö igazi, életteremtő csodáinak kinyilvánulását, melyek nem csökkennek, hanem csak gyarapodnak azáltal, hogy az emberi ész az állandó, hűséges és felhasználható voltukat egyre jobban megközelíti és az emberi élet rendjébe beleiktatja.

Ugyanígy vagyunk a tudomány anyagi és technikai műveinek egyre gyarapodó s folyton nagyobb bámulatra ragadó tömegével. Valósággal egy újabb világteremtést csodálunk benne, melyben az Isten az ő örök törvényeinek megszámlálhatatlan új alkalmazását nyilvánítja ki az emberi értelem felhasználása által. Mi nem tartjuk az ördög művének a modern technika vívmányait, de igaz, hogy nem tartjuk őket pusztán az emberi ész teremtésének sem. Mi azt tartjuk, hogy az emberi értelem fejlődő munkája rájön, megért és megvalósít ezek által az alkotások által is tőle függetlenül és őt megelőzően létező tényeket, összefüggéseket, törvényeket és lehetőségeket, melyeket Isten maga létesített a maga világában elrejtve, s őt dicsőítjük azért, hogy ezeknek fölszabadításában az embert is szerephez juttatja.

Egyáltalában a hit egyetlen ponton sincs arra kényszerülve, hogy az értelem által föltárt tényeket vagy következményeket eltagadja, megvesse, kikerülje vagy éppen kárhoztassa. A hit számára az értelem egész világa elfogadható, ha a hitben van elég erő és benső igazság arra, hogy az értelem egész világát körül tudja ölelni, és annak örökkévaló jelentést és értéket tud adni a maga élményének tartalmából.

Egyedül fontos csupán az marad, hogy a tudománynak és az általa teremtett kultúrának, le egészen a technikai vívmányok felhasználásáig a keresztyén szellem adja meg a vele való élés lelkületét, és ő szabja meg a célokat, amelyekért az emberiség a tudomány áldásaival élni törekszik.

Miután a kálvinizmusnak a tudományos kultúrával szemben semmi elvi ellentéte nincs és nem lehet, óriási feladata ezen a lelkületadó és célszabó ponton kezdődik.

Mi bizonyosabb és rettentőbben nyilvánvaló, éppen ma, annál, hogy a tudomány és a technika világa a bűnnek szolgaságába került? A nagy háború egy szinte elképzelhetetlennek hitt kollektív bizonyságát adta annak,

55

hogy az emberiség összes ismereteit, minden tudományát és technikai vívmányainak teljességét képes az emberirtás és gyűlöletes elnyomás, az önző világbírás és az istentelen anyagimádás szolgálatába állítani. Az ismeretek, a tudomány, a technika a bűnösök? Ezek az ördög találmányai? Nem az emberiség maga a bűnös, mely itt gyalázatosan visszaélt és fonákjára fordította a saját hivatását? Nem az a baj, hogy értelmét egész leleményességében odaadta az ördögnek, aki elcsábította őt a függetlenségnek és önmaga uraságának hazugságával? Kétségtelen, hogy nem a tudományban, hanem abban a lelkületben van a végzetes hiba, amelyik a tudományt a gyűlölet és a telhetetlen önzés eszközévé süllyesztette.

A kálvinizmus tehát nem akkor teljesíti hivatását, ha tudományellenes lesz, hanem akkor, ha teljes erejéből bűnellenes lesz. Ha a tudományt kiszabadítja a bűn szolgálatából, ha az ember és az Isten e legdicsőbb fegyverét kicsavarja a Sátán markából, s azt újra a Krisztus kezébe teszi le, hogy tőle megszentelve ragadhassák azt kezükbe az Isten katonái Uruk hódító harcának diadallal koszorúzott kardja gyanánt.

Itt van a kálvinizmus soha ilyen mértékben előtérbe nem került feladata. Lelkületet és célt kell állítania s adnia a tudománynak. Vissza kell azt adni a szűztiszta igazságnak mindentől szabad szolgálatába, át kell hatnia az istenfiúság öntudatával, eszményt kell adnia neki a krisztusi szeretetben, s le kell lepleznie mindazt a gaz tendenciát, amely éppen a tudás által szembefordítja egymással az Isten gyermekeit s a tudósabbat a tudatlanabb megcsalására s kizsákmányolására buzdítja és csábítja. Az önzetlen tudománynak egész óriási programját és mezejét kell az emberiség öntudatában világossá és áhítottá tennie. Minden részletes és rendszeres áttekintés nélkül csak példaképpen hozom fel éppen a technika vívmányait. Mivel ezek a tudománynak a mindennapi életbe átvitt s már nélkülözhetetlenné vált és váló eredményei, az értelem munkája itt van leginkább kitéve annak, hogy a bűn szolgálatába kerüljön. Itt lesz az emberiségnek négyötöde éhbéres rabszolgája az egyötödének, hogy annak kényelmét kiszolgálja, itt esnek a lelkek milliói a gyáripar molochjának éhes torkába, itt rontja meg a tömegek testét-lelkét a természetellenesen fölfokozott és túltermelt élvezeti eszközök áradata, itt lesz a tudomány nem egy csodája, mely a gon-

56

dolatnak volt hivatva szárnyakat és korláttalan publicitást adni, a megrontó szenvedélyek bolondító, mérgező és fölforgató eszközévé.

Mindaz, amit az ész vívmányaiból a Sátán oly nagy sikerrel tud felhasználni a maga embergyilkos és Istent kiszorító céljaira azáltal, hogy ő ad azokba lelkületet és ő szab eléjük célokat, éppen úgy felhasználható a hívő értelem által is az Isten ügyének szolgálatában, ha azoknak mi leszünk képesek lelkületet és célt adni és szabni. Ez a feladat csak annál nagyobb és nehezebb, mert még eddig a magyar kálvinizmus, iskoláinak sablonos keretein túl nem is tett tervszerű, nagyszabású, kidolgozott és teljes odaadásra képes emberek nevelése által hatékonnyá tehető kísérletet sem arra, hogy miképpen lehetne az értelmi kultúra egész területét behálózni egy kálvinista-keresztyén lelkülettel, s hogyan lehetne a mi célunkat olyan ragyogóan kívánatossá tenni ebben a hálózatban, hogy ezzel meghódíthassuk a magyar elmét egy keresztyén kultúra munkálására.

Ebben a tekintetben valami ázsiai gőg és lomha lenézés is van még bennünk, mintha méltóságunkon alulinak tartanók a Sátán által minden habozás nélkül alkalmazott eszközök bátor kezünkbevevését. A templom és az iskola ugyan hivatott és méltóságos, tekintélyes eszközök, s a Sátán ezeknek a látogatásától sem riad vissza, de gondoljuk csak el, kissé leszállva a való életbe, hogy pl. a mozi sem utolsó eszköze a kultúrának, s vessünk számot vele, hogy mi tettünk-e valamit, vagy legalább gondoltunk-e valamit ennek a technikai eszköznek a mi lelkületünkkel és céljainkkal való áthatására és érvényesítésére?

A kálvinizmus azáltal fogja a maga kulturális hivatását mindenekelőtt szolgálni, ha maga is teljes erejével művelője és terjesztője lesz a tudomány valamennyi ágának, de mindig úgy hogy annak egyúttal lélekadó és nélkülöző ura is lesz.

Ami a művészetet illeti, a kálvinizmusnak be kell bizonyítani annak a hozzátapadt vádnak a hamisságát, hogy a kálvinizmus művészetellenes. Ezt a régi vádat elsősorban a kálvinizmus puritánságára, egyszerűségére, külső dísztelenségére alapították. Azután élesen a szemére vetették a kálvinizmusnak azt, hogy "túlzásában" és "barbár ridegségében" a templomokból kidobta a képeket, az oltárokat és bemeszeltette a freskókat. Hogy

57

istentiszteletét minden képzeletét és szívet foglalkoztató elemtől megfosztotta, hogy teljesen az értelemhez szól, hogy papjai a szimbolikus szépségű papi ornátusokat levetették, s hogy a templomépítésben is megszüntette a művészi szimbolizmus stílusait. Hogy ezzel a váddal kellően leszámolhassunk, el kell választanunk a kálvinizmusnak egy, annak idején indokolt történeti állásfoglalását a kultusz bizonyos elemeivel szemben, a kálvinizmus elvi álláspontjától a művészettel szemben.

Kétségtelen, hogy Kálvin és társai nem maga a művészet, hanem a művészetnek a keresztyénekre nézve káros és veszedelmes hatásai ellen küzdöttek, amelyeknek oka sem magában a művészetben, hanem a vallásos szellem megromlásában és eltévelyedésében rejlett. Nem azért tisztították meg templomaikat és az istentiszteletet, mert lelkük vadságában haragudtak arra, ami szép, hanem azért, hogy megtévelyedett emberek nehogy Isten helyett imádják a képeket, nehogy azokban lássák Istent, szóval nehogy bálványimádók legyenek.

Ebben az esetben tehát nem annyira arról lehet beszélni, hogy a kálvinizmus művészetellenes: mint inkább arról, hogy a művészet lett az emberek kezében vallásellenes.

Másfelől el kell ismernünk azt is, hogy a kálvinizmus és éppen a magyar kálvinizmus, nem a lényegből folyólag, sőt annak inkább racionalisztikus elszegényesítésével a művészet nagy áldásait nem vette öntudatosan igénybe. Ez a szomorú tény is beletartozik az általános elöntudatlanodás folyamatába, melyet más oldalairól már kimerítően jellemeztünk.

Sajnos, például az egyházi énekköltés és zeneszerzés, valamint az egyházi éneklés a gyülekezetekben ijesztő elsorvadásával, művészietlenségével és elhalásával eléggé mutatják egyházunk életerejének megroppanását.

Más helyen már nagyon régen rámutattam arra, hogy kálvinizmusunk mennyire lebecsülte és parlagon hagyta a szépirodalomnak kálvinista szellemű művelését és kritikai ellenőrzését.

Az irodalmi műveltség és tájékozottság, valamint a műízlés fejlesztése annyira mellékesekké lettek s mintegy gőgösen semmibevettekké is, hogy egyházunk egyik vezéremberének ajkairól kellett hallanunk egy ízben azt a kijelentést, hogy az irodalmat nem tartja nélkülözhetetlennek.

58

Csakhogy ezek a tények és kijelentések nem hogy segítettek volna, hanem még inkább előmozdították a vallástalan vagy vallásellenes művészet óriási pusztításait testvéreink lelkében, mert ha a zsoltárok és himnuszok nem zengettek, ez csak fokozta a szennydalok ordítását, ha kálvinista szellemű szépirodalom nem termett, ez csak növelte az erotikus irodalmi szemét hatalmas népszerűségét, mert egyet még a legbölcsebb és legtekintélyesebb egyházi embereknek sem szabad elfelejteni, azt ti., hogy a művészeteknek a nagy tömegekre mindig vonzóbb és közvetlenebbül alakító hatása van, mint a morálprédikálásnak. Nincs más orvosság, minthogy az egyház maga is felhasználja a művészet hatalmát a lelkekkel való munkájában.

Meg kell jegyeznünk, hogy itt nem csupán arról van szó, hogy az istentisztelet elemei: ének, igehirdetés és a kultusz rendje, valamint az istentisztelet helyisége művésziekké legyenek, bár ezen a téren is óriási feladatok várnak reánk, hanem arról, hogy a kálvinizmus itt is lelkületet és célt adjon a művészetnek.

Maga ez a követelmény sem azt jelenti, hogy a képzőművészetnek, zenének, költészetnek csak vallásos tárgyát akarjuk jogosnak elismerni, s hogy tárgyválasztás dolgában akarjuk a művészetet erre korlátozni, bár itt is megállapítjuk, hogy ebben is bűnös mulasztások terhelnek minket, s egyházunk történetének és eszményeinek művészi ábrázolását csaknem teljesen elhanyagoltuk.

Mégis, itt másról és többről is van sző. Egyrészt arról, hogy a művészet kincseinek öntudatosan kiválogatott tárházát tegyük élővé és hatékonnyá kálvinizmusunk, egyházunk és társadalmunk számára, élvén azzal az óriási nevelőhatalommal, amelyet a lelkek formálására ez ad nekünk, másrészt kellő előkészülettel és hozzáértéssel vegyük kezünkbe testvéreink oltalmazása és irányítása érdekében a művészeti (irodalmi) kritika fegyverét, és mi teremtsük meg a mieink számára azt a közvéleményt, mely a színházzal, irodalommal, zenével és egyéb művészeti tényezőkkel és ágakkal szembeni magatartásukat és az azokkal való élésüket szabályozza.

Mi nem akarjuk azt mondani, hogy vallás nem lehet művészet nélkül. A vallás szükségképpeni szimbólumai nem okvetlenül kell hogy művésziek legyenek. De hogyha művé-

59

sziek, akkor kétségtelenül hatékonyabbak és áldásosabbak. Ez a tény igazolja a vallásos életen belül a művészet jogosultságát és szükségességét. Mi nem akarjuk azt mondani, hogy a művészet semmit sem produkálhat a vallás nélkül. A művészet nemcsak vallásos tárgyú lehet. De kétségtelen, hogy legfenségesebb tárgyait a vallás adja. Ez a tény igazolja a művészeten belül a vallás jogosultságát és szükségességét.

Mi nem akarjuk azt mondani, hogy a kálvinizmusnak egyetlen teendője híveinek a művészettel való élését szabályozni, irányítani és táplálni. De kétségtelen, hogy nélkülünk, kívülünk és ellenünk szabályozzák, irányítják és táplálják mások s hogy ez nagy hatással van egész lelkületük alakulására. Ez a tény igazolja, sőt követeli, hogy elengedhetetlenül szükséges ezen a téren is öntudatossá tenni magunkban és másokban a kálvinizmus lelkületét, eszményeit, céljait s ezzel a művészet területén is odaneveli társadalmukat, hogy ne lehessen őt a saját beleegyezésével megrontani és igazi hivatásától elidegeníteni.

Szükségesnek látszik itt különösen kiemelni azt, hogy a művészetek nagy alakítóerővel bírnak főleg az ifjúságra nézve, mert ez az életkor kiválólag a fantázia uralma alatt áll, s a művészet, mely a fantázia legtökéletesebb és legsajátosabb megvalósulása, elsősorban a fantáziához szól, s azon keresztül hat az értelemre és akaratra.

Arról, azt hiszem, nem kell hosszasabban beszélnem, hogy tisztátalan képek, ocsmány dalok, alávaló detektív- és kalandorregények és pornográfikus iratok, fölgyújtván a fiatal képzelet hatalmas gyúanyagát, milyen testi-lelki romlást tudnak előidézni. Ezzel szemben az igazi művészet alkotásai, még ha nem is kimondottan vallásos tárgyúak, a fantáziát nem égetik, hanem táplálják, nem lenyűgözik, hanem fölszabadítják a magasba, és nyugtató, hűs érintésükre a lélek legnemesebb erőforrásai fakadnak fel.

Nem lehet tagadni, hogy a kálvinizmus hivatásos egyházi exponensei [kifejtői] a maguk módján, szószékekről és tanári katedrákról figyelmeztették a tanuló ifjúságot a művészetek, főképpen az irodalom eszközeivel elkövetett rontási szándékokra.

De legalábbis legtöbbször, helytelen módszerrel tették ezt, nem vetve számot az ifjúság lelkével. Módszerük ugyanis a kipécézett író vagy könyv kálvinista prédikátori dörge-

60

delemmel való, szenvedélyes ledorongolása volt. Magam voltam tanúja egyszer egy ilyen lehurrogásnak, és jól láttam, amikor a fiúk csaknem vezényszóra összemosolyogtak, s a tekintetükben elszánt akarat villant meg arra, hogy ezzel az "ósdi" prédikációval szemben most már igazán kötelezve érzik magukat az "elfogultan üldözőbe vett nagyság" feltétlen imádására. Ezzel szemben sokkal többet ér az a pozitív eljárás, amely megmutatja a szépet, és annak bűvölete alá vonja a lelket. Csak ez ad benső biztosítékot arra, hogy az a lélek önként és magától fog a tiszta mellett dönteni.

Ezen a ponton már a kálvinizmus kultúrfeladatának a harmadik és döntő ágához: az erkölcsi élet munkálásához jutottunk.

Kétségtelen, hogy a vallásnak általában is szükségképpeni és ezért életbevágóbb a kapcsolata az erkölcsiséggel, mint akár a tudománnyal, akár a művészettel. De a kálvinizmus az összes vallásos típusok között is a legjellegzetesebben erkölcsi. Világtörténelmi nagysága mindenekfelett abban tündöklik, hogy olyan erkölcsi jellemeket formált, akik gyakorlatilag, az élet minden terén tettekben realizálták az istenfiúság öntudatát és az istenuralom elvi követelményeit. Továbbá az is bizonyos, hogy a kálvinizmus mindenütt teljes energiával feküdt bele az egyéni jellemek által egy olyan keresztyén erkölcsi közgondolkozás, erkölcsi közszellem kialakításába, amely a társadalom nyilvános nagy sebeit és igazságtalanságait gyógyítani képes és kötelezett legyen. A kultúra etizálásának, az erkölcsi kultúra megteremtésének nagy munkájában, amellyel a tudományos és művészeti kultúra is a maga legmagasabb lelkét és iránytűjét kaphatja meg, a keresztyénség összes típusai közül a kálvinizmust illeti az oroszlánrész a múltban, és ez a kötelezettsége a jövőben is.

Nincs miért tagadnunk, hogy a kálvinizmust, különösen nálunk, e hivatásának érzése bizonyos egyoldalúságba is juttatta, a vallásos élet terén is arra vezette, hogy annak főleg erkölcsi következményeit hangsúlyozza, s ezzel szemben a vallás kedélyi mélységeit elhanyagolja. Így elszakadván az erkölcsiség hitbeli forrásaitól, etikai tevékenykedése moralizmussá lett, s elkerülhetetlenül vitte őt a kiszáradás felé.

Azonban itt a hiba megint nem az erkölcsi köteleztetésben, hanem az eredeti, mélyen vallásos öntudat sor-

61

vadásában van. A vallás és az erkölcsiség nem ugyanaz, a vallás erőit nem lehet pótolni a legemelkedettebb erkölcsi elvekkel sem, de viszont az igazi vallás szükségképpen jellem- és közerkölcsiség-teremtő erő, amely, mint megvalósulásának nélkülözhetetlen és legerősebb fegyverzetét, igényli és produkálja az erkölcsi habitust.

Kálvin felfogása szerint e világon minden teremtmény, de kiváltképpen az ember Isten dicsőségének szolgálatára van teremtve, s így az emberi természetnek dicsősége is ebből a szolgálatból fakad. Ebben van az ember erkölcsi méltósága. A szolgálat e méltóságának forrása az Isten akarata, amely mozgat, éltet, rendez és végbevisz úgy az emberben, mint az emberen és az ember által mindent. Az akaró, cselekvő, tevékeny Isten a kegyelemben nyilatkozik meg, mert kegyelemből választja el az embert a maga szolgálatára, és ez a szolgálat az egyetlen és legfőbb jó.

Isten célja nyilvánvaló az ő Igéjéből: megvalósítani a földön az ő királyságát, országát. Ennek a királyságnak alkotmánya az erkölcsi törvény. Az erkölcsiség nem emberi intézmény, hanem emberfeletti, isteni törvény, szuverén és autonóm kifejezése Isten akaratának. Az emberi ész is Isten eszköze, s ezért az erkölcsiség azon alapszik, hogy az ész aláveti magát Isten akaratának. Az ész az akarat eszköze, az akaratnak a hit a meghatározója, a hitnek a kegyelem a forrása, a kegyelem pedig az Isten akaratának a lényege. Az erkölcsiség megvalósulásának rendje és sorozata tehát ez: Isten akarata, hit, értelem, akarat. A hívő értelem fölfogja, kifejezi, az akarat megvalósítja Isten törvényét. A hittől elszakadt emberi akarat csak az értelem irányítása alatt állván, a bűn forrása, s magával vonja az Istennek való erkölcsi felelősséget és bűnhődést. Az erkölcsiségnek tartalmat az Ige ad, s annak két sarka van: az önmegtagadás, mely által az ember abban a meggyőződésben, hogy ő nem a magáé, örömest lemond önmagáról és egyéni akaratáról; a másik az önfeláldozás, amely által az ember abban a meggyőződésben, hogy ő az Isten tulajdona, teljesen átadja magát a Krisztusban kijelentett isteni akaratnak. A két mozzanat egysége és teljessége a keresztyén szentség.

A kálvini felfogásban tehát az erkölcsiség a vallás szükségszerű folyománya, melyben a hit teszi erkölcsivé

62

az akaratot, s minden, ami nem hitből van, bűn. Az erkölcsiség kétségtelenül emberfeletti és abszolút, s az Isten akaratát megvalósító cselekvésen kívül semmi sem érdemli meg az erkölcsiség szent nevét.

Ezzel a határozott valláserkölcsi állásponttal a kálvinizmus meg is szabja a maga gyakorlati etikai programjának megalkuvástalan irányvonalát.

Az erkölcsiségnek a vallástól való függetlenítési törekvéseivel szemben úgy elvi, mint gyakorlati szempontból elszánt küzdelmet indít.

Az ún. független morálnak lehetséges ugyan egy olyan esete is, ahol csak öntudatlan vallásossággal állunk szemben, mert ez az általános és indok nélküli emberszeretet lényegében mégse lehet más, mint a szellemiség szeretete az emberben, csakhogy a kálvinizmus öntudatossá akarja tenni, hogy mit és miért szeretünk embertársainkban, s az elméleti, erőtlen és megvalósulási lendülettel nem bíró általános és feltétlen emberszeretet nyavalygását arra a biztos alapra akarja átvinni, hogy az emberben nem minden és nem feltétlenül szeretetreméltó, s így elsősorban nem a bűn és annak fészke, az önzés, hanem csakis az, ami Istené benne, s ami több, mint a test és a világ: a halhatatlan szellem. A kálvinizmus lehetetlennek tartja, hogy lehessenek testvérek Atya nélkül, s hogy szerethessék egymást azok, akiknek szeretete nem alapszik egy felettük álló és mindnyájukban egyedül szeretetreméltó közös érték tiszteletén. Az igazi emberszeretet Isten szeretete az emberben, s örök mértéke az emberivé lett isteni jellem: a Jézus Krisztus.

A független morálnak ezzel az esetével szemben azonban vannak sokkal veszedelmesebb formái is: így az egyéni erkölcsnek az az álláspontja, melynek Nietzsche volt a prófétája, s amely a jónak forrásává és mértékévé az embert teszi, tagadván minden isteni mértéket. Az ember itt ösztöni mivoltában isteníttetik, s ezzel az erkölcsi érték abszolútságának vége, a jó szeszéllyé, önkénnyé lett. Ez nem erkölcsiség, hanem erkölcstelenség és züllés, eredménye nem gyarapodás, hanem pusztulás, az ember istenítésében az ember végzete is.

Végre a harmadik ellenfél az ún. társadalmi erkölcs, melyet egyenesen a vallás ellen szegeznek hirdetői. E felfogás ellen élethalálharc az egyetlen lehetséges álláspont.

63

Mert eszerint az erkölcsiség nemcsak független a vallástól, hanem a vallás megrontója minden erkölcsiségnek, mert az egyház uralma alá akarja hajtani az embereket. Itt nemcsak az erkölcsiség isteni mivolta vész el, de meg van tagadva önértéke is, mert itt az egyetlen mérték a társadalmi hasznosság, s így az erkölcsiség tartalma a társadalom szükségletei szerint változik. Ma jó az, ami tegnap egyenesen rossz volt, mivel az osztályérdekek úgy kívánják. Ez az egész irányzat eszménytelen materializmus, amely nem átallja már a gyermek lelkét megrontani azzal, hogy elvonja azt a vallásos nevelés áldásai alól, és szentesíti az önző haszon egyedüli jogosultságát az emberi élet irányításában.

A kálvinizmusnak óriási küzdőtere nyílt meg a mai életben az erkölcsiség abszolútságáért, szentségéért vívandó harcra. Népünket szíve gyökeréig kikezdte az önzés mérge, és minden hamis tudomány, amely az önzésre támasztékot ad neki, kész igazság a szemében.

Nemzetünket az a veszedelem fenyegeti, hogy önzetlen jellemek hiányában szétesik a jövendőjét biztosítható erkölcsi bordázata, és lélekben is szolgává és aztán semmivé lesz. A kálvinizmusnak kell átvinnie a nemzet vérébe azt az igazságot, hogy a világ legyőzöttjeinek egyetlen életlehetősége az, hogy fölfelé nőjön, lélekben és jellemben legyen naggyá, lelki hatalomban múlja felül a fegyverek hatalmát. És itt kell öntudatossá tennünk a kálvinizmus nemzeti jellegét és jelentőségét.

NEMZET