ÖNTUDATOS HIT
KÁTÉ
A REFORMÁTUS EGYHÁZBA BELÉPNI ÓHAJTÓK SZÁMÁRA,
VALAMINT
A GYÜLEKEZETI HITVÉDELEM CÉLJAIRA*
ÖSSZEÁLLÍTOTTA
RÉVÉSZ IMREHARMADIK, JAVÍTOTT KIADÁS
DEBRECEN SZABAD KIR. VÁROS ÉS A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS
EGYHÁZKERÜLET KÖNYVNYOMDA-VÁLLALATÁNAK
KIADÁSADEBRECEN, 1944.
E mű szerzői tulajdonjogának birtokosa
a debreceni református egyházközség
Csapó-utcai egyházrésze.Tartalomjegyzék
Előszó az első kiadáshoz 3
A második kiadás előszavából 7
Előszó a harmadik kiadáshoz 9
Az Isten tíz parancsolata 11
Az apostoli hitvallás 13
A niceai hitvallás 14I. fejezet: Az igazság megismeréséről. 15
1. A hit – 2. Az igazság – 3. Annak megismerése – 4. A Szentírás magyarázata – 5. A Szentírás olvasása.II. fejezet: Istenről és az Ő tiszteletéről 20
6. A Szentháromság – 7. Isteni tisztelet kit illet – 8. Isten kiábrázolása – 9. Isten helyes tisztelete – 10. Szombat és vasárnap.III. fejezet: Az emberről és bűnéről 29
11. Az eredendő bűn – 12. Miben áll – 13. Születik-é ember nélküle.IV. fejezet: Jézus Krisztusról 32
14. Személye és műve – 15. Egyetlen közbenjáró.V. fejezet: A megigazulásról 34
16. Kicsoda igazulhat meg – 17. Jócselekedetek 18. Megigazulás és újjászületés – 19. Megtérés, megszentelődés.VI. fejezet: Az Istennek eleve elvégezéséről (A predestinációról) 39
20. Mi a predestináció – 21. Milyen a hatása – 22. Elveszíthető-é a kegyelem.VII. fejezet: A keresztyén életről 42
23. Parancsolatokat tökéletesen megtarthatjuk-é – 24. A szent élet – 25. A böjt – 26. Az eskü – 27. A katonáskodás.VIII. fejezet: Az anyaszentegyházról 49
28. Micsoda az egyház – 29. Hány van – 30. Láthatatlan és látható – 31. Mikor igaz – 32. Az egyház feje – 33. Kormányzása – 34. A szekta.IX. fejezet: A sákramentumokról általában 56
35. Micsodák – 36. Hathatósságuk – 37. Hány van.X. fejezet: A szent keresztségről 59
38. Micsoda – 39. Szükséges-é az üdvösségre – 40. Gyermekkeresztség – 41. Formája – 42. Megismételhető-é.XI. fejezet: Az úri szent vacsoráról 68
43. Micsoda – 44. Az evangélikus tanítás – 45. A transsubstantiatio – 46. Miseáldozat – 47. Bor megvonása – 48. Ostya stb. – 49. Kik járulhatnak.XII. fejezet: A hamis sákramentumokról 76
50. Gyónás – 51. Bérmálás – 52. Házasság – 53. Papirend – 54. Utolsó kenet.XIII. fejezet: A végső dolgokról 86
55. A testi halál után – 56. Feltámadás, ítélet – 57. Krisztus visszajövetele – 58. Spiritizmus.Tárgymutató
Előszó
az első kiadáshoz. *Régóta általánosan érzett s a saját lelkipásztori munkámban közvetlen közelből is tapasztalt szükséglet íratta meg velem ezt a könyvecskét. Jobban szerettem volna, ha más, nálamnál arravalóbb ember – amilyen sok van –, írja vala meg, de hiába vártam rá. Hasznavehető mintákat a külföldi protestáns irodalomban is eredmény nélkül kerestem, úgyhogy végre is magamnak kellett kifundálnom a könyv egész rendszerét.
Ennek a rendszernek az az alapgondolata, hogy a különböző "ellenkezéseket" nem egyházak, felekezetek, szekták szerint csoportosítva sorolja föl egymásután, hanem – akármily vázlatosan is – összképet igyekszik adni a református keresztyén hit- és életfölfogásról, és a kontroverz pontokat ebbe az összképbe, a maguk megfelelő helyére illeszti be.
Mindenesetre megvan ennek az a hátránya, hogy nem lehet csak úgy egyszerű "rákereséssel", egy csomóban megtalálni, hogy római katolikusoktól, görög-keletiektől, baptistáktól,
* Egy jegyzet elhagyásával közölve itt.
spiritisztáktól stb. miben különbözünk. De a rendszernek ezért a hátrányáért szerintem nagyban kárpótol az az előnye, hogy akár az áttérőnek, akár a gyülekezeti hitvédelmi munkásnak a hitbeli öntudata nemcsak egy irányban lesz apologétikusan, ill. polémikusan kiépítve, hanem egységes és minden támadott irányban egyformán körülbástyázott képe alakul ki az egész református keresztyénségről. Ennek a káténak komoly, alapos használata tehát kizárttá teszi annak a lehetőségét amire sűrűn látni példákat –, hogy pl. a Róma kebeléből hozzánk áttérő, a maga csak Róma felé kiépített evangéliumi öntudatosságával hamarosan a szekták propagandájának essék olcsó prédájául; meg hogy az az "erős kálvinista" gyülekezeti munkás, aki a Rómával szemben való hitvédelmet talán sikerrel űzi, teljesen érzéketlen legyen a millénizmus vagy a spiritizmus terjeszkedése iránt stb. stb.
A könyv hármas szedése viszont azt a célt szolgálja, hogy a kövér betűkkel szedett, tulajdonképpeni "káté"-rész mutassa föl azt a minimumot, amelyet a református hitbeli öntudatban és annak tényleges kifejezésében a legegyszerűbb, kebelébe lépő embertől is föltétlenül meg kell követelnie egyházunknak. A kurzív betűkkel szedett részek szolgáljanak ennek a minimumnak legszükségesebb apologétiko-polémikus megvilágosítására. Végül a rendes (ilyen) betűs részek azokat a messzebbmenő fejtegetéseket tartalmazzák, amelyeknek tudását és feldolgozását egyszerűbb lelkektől már nem követelhetjük meg, de annál inkább szélesebb látókörű, intelligensebb hozzánktérő egyénektől, úgyszintén a gyülekezeti munkában forgolódó
atyánkfiaitól (látogató presbiterektől, diakónusoktól, diakonisszáktól, iratterjesztőktől stb.) is.
A könyv tehát inkább csak rövidség okából viseli a "káté" nevet, mert igazában éppoly mértékben segéd- és vezérkönyv is lehet a lelkipásztornak, a vallástanítónak vagy bármely más egyházi szolgának a kezében, adott esetek szerint. Természetes azonban és első pillanatra megállapítható belőle, hogy speciális célja egészen más lévén, sem bármely konfirmációi, sem akármely egyéb, magasabb vagy alsóbbfokú vallástani kézikönyvet nem lehet célja, értelme és föladata pótolni vagy éppen kiszorítani.
Hogy a "rákeresés" szempontjából se legyen hasznavehetetlen, betűsoros tárgymutatót csatoltam hozzá. Az elejére pedig, annak kifejezéséül, hogy szerintem mindenféle becsületes keresztyén felekezeti polémikának a végső célja, értelme és mozgatója mégis csak az irénika, tehát a helyesen felfogott keresztyéni egyesség kell, hogy legyen, odatettem a három leghatalmasabb keresztyéni egység-kapcsot: az Isten tízparancsolatát, továbbá a Hiszekegyet és végül a legújabb keresztyén egységmozgalmakban oly nagy szerepet játszó Niceai Hitvallást. Tehettem volna még többet is (az Úri Imádság, a Hegyi Beszéd egyes részei), de ezeket mellőztem, részben közönségesen ismert voltuk miatt, részben meg azért, mert a református keresztyén hit- és életfölfogás biblikus vasváza mégis ama háromban jut közülük legpregnánsabb kifejezésre.
Nagy kegyelemnek tekinteném az Anyaszentegyház Urától, hogyha Ő ezt a kis könyvet valamelyes eszközül használná föl a magyar
református egyháznak nemcsak önvédelmi harcában, hanem missziói öntudata, lendülete és felelősségérzete fokozásában is, – amely utóbbi nem kevésbé joga és kötelessége, mint az előbbi.
Debrecenben, 1929 elején.
Dr. Révész Imre.
Nyolc esztendő alatt Isten jóvoltából mégis csak elfogyott ennek a könyvecskének tízezer példánya. Lehet, sokkal hamarább is elfogyott volna, ha nem éltek volna át közben újból igen nehéz éveket a magyar református gyülekezetek – meg hogyha magának a könyvecskének kevesebb lett volna a gyarlósága.
Ezeken a gyarlóságokon a második kiadás előkészítésekor akként szerettem volna segíteni, hogy megpróbáltam kikérni egypár olyan kedves szolgatársamnak a bírálatát és jótanácsát, akiknek mindegyikét az egész káté megírására is sokkal képesebbnek és hivatottabbnak tartottam s tartom most is, mint enmagamat.
Sajnos, e szolgatársaim, nagy elfoglaltságuk miatt, a legjobb akarattal sem tudtak beható bírálatot s az átdolgozáshoz részletes útmutatást adni. Amit kaptam tőlük, azért így is igen hálás vagyok, a lehetőségig fel is használtam...
Igyekeztem tőlem telhetőleg nyolc évi tapasztalat és tanulás minden idetartozó eredményét hasznosítva – mind formailag, mind tartalmilag tökéletesíteni, főként egyszerűbbé és világosabbá tenni a kátét. Örülök, hogy számos tárgyi és stílushibát sikerült kiküszöbölnöm s hálás vagyok mindazok iránt, akik ebben segítettek...
Nem tudom, jobb lett-e a káté azáltal, hogy valamivel több lett. Adná az anyaszentegyház Ura, hogy ez a használatból derüljön ki minél előbb: akár úgy, hogy hamarább elfogy, mint az első kiadás, akár úgy, hogy valaki megírja helyette azt a jobbat, amelyre még nagyobb szükség van. Mindaddig azonban, azt hiszem, erre is szükség lesz.
Debrecenben, 1937 őszén.
Dr. Révész Imre,
volt debreceni lelkipásztor, egyetemi ny. r. tanár.
Hetedfél év múlva ismét szüksége mutatkozik az Öntudatos Hit új kiadásának. Erre a célra a szöveget megint gondosan átnéztem s számos tartalmi és stiláris módosítást vittem végbe rajta – tartalmi tekintetben leginkább Ravasz László püspök úr, Vasady Béla és Török István egyetemi professzor urak hálásan vett baráti tanácsait vévén figyelembe. Különös gondom volt arra, hogy az elkerülhetetlen polémizálás hangját – a lényegben való minden engedmény nélkül – halkítsam. A világ és a keresztyénség mai helyzetében az ilyen természetű kiadványok íróit erősebben kötelezi a "fortiter in re, suaviter in modo" [a lényegben keményen, az előadásmódban szelíden] elve, mint talán eddig bármikor. Mégpedig kötelezi meggyőződésem szerint bármely hitvallás és felekezeti egyház emberét minden tekintet nélkül arra, hogy az ellenkező oldalak felől az adott történelmi pillanatban tapasztalja-e, vagy nem, ugyanennek az elvnek tiszteletben tartását.
Az első kiadás két függelékét s a második kiadásban hozzájuk csatolt harmadik függeléket – melyek különben sem tartoztak a könyv lényegéhez – a háborús nyomdai és egyéb viszonyokra tekintettel ebben a harmadik kiadásban elhagytam.
Az Úr könyörüljön viharba jutott egyházán,
oltalmazza Igéje igazságának tiszta és teljes hirdetését és tegye mindvégig megállásra képesekké az Ő gyarló szolgáit!
Debrecenben, 1944 tavaszán.
R. I.
Az Isten tíz parancsolata.
(II. Mózes 20:2–17.)I.
Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
II.
Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják.
III.
Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.
IV.
Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: Semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját és megszentelé azt.
V.
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked.
VI.
Ne ölj.
VII.
Ne paráználkodjál.
VIII.
Ne lopj.
IX.
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
X.
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, amit a te felebarátodé.
Jegyzet: A római és az evangélikus egyház a tíz parancsolatot más felosztás szerint tanítja: nevezetesen az elsőt a másodikkal összevonják és belőle nem emelik ki a képimádás és képtisztelet tilalmát; a tizediket pedig két részre szakítják. De ez helytelen, erőltetett felosztás. A mi református egyházunk felosztásával egyezik a görög-keletieké s az unitáriusoké. Ez a felosztás a régibb s az egyedül helyes és természetes.
Az apostoli hitvallás.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.
És a Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektől, születék szűz Máriától, szenvede Poncius Pilátus alatt, megfeszítteték, meghala és eltemetteték; szálla alá poklokra; harmadnapon halottaiból feltámada; felméne mennyekbe: ül a mindenható Atya Istennek jobbján; onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben. Hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat; hiszem a szentek egyességét, bűneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását és az örök életet.
Krisztus után 325–374. közt keletkezett.
Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek és minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében.
És az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, ki az Atyától minden időknek előtte született, ki Világosságtól való Világosság, igaz Istentől való igaz Isten; született, de nem teremtetett, az Atyával egyenlő természetű, ki által lettek mindenek. Ki miérettünk emberekért és a mi idvességünkért leszállott mennyből, testet vett föl a Szentlélektől és szűz Máriától, és emberré lett; megfeszíttetett mi érettünk Poncius Pilátus alatt és szenvedett és eltemettetett, és feltámadott harmadnapon az Írások szerint, és felmenvén mennyekbe, ül az Atyának jobbján; és ismét eljövendő dicsőségben ítélni eleveneket és holtakat; kinek országának nem lészen vége.
És a Szentlélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától (és a Fiútól**) származik, akit az Atyával és a Fiúval együtt kell imádni és magasztalni; aki szólott a próféták által.
Hiszünk egy, szent, egyetemes apostoli egyházban. Vallunk egy keresztséget bűnöknek bocsánatára. Várjuk a holtak feltámadását és az eljövendő világban való életet. Ámen.
* Ez az elnevezése általános, de nem szabatos.
** Erre a pontra nézve lásd alább a 6. kérdést!
I. FEJEZET.
Az igazság megismeréséről.1. kérdés. Melyik az igaz hit?
Az igaz hit az, amelyik a tiszta és teljes keresztyén igazságot vallja.
2. kérdés. Micsoda a tiszta és teljes keresztyén igazság?
A tiszta és teljes keresztyén igazság az, amit Isten minekünk szent Fiában, az Úr Jézus Krisztusban jelentett ki tökéletesen.
"Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által" (Zsidók 1:1).
"Felele Jézus: ... én király vagyok. Én azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra (János 18:37).
3. kérdés. Honnan ismerhetjük meg Istennek ezt a kijelentését?
Istennek ezt a kijelentését csakis a teljes ó- és újszövetségi Szentírásból ismerhetjük meg.
"A teljes írás Istentől ihletett és hasznos ... az igazságban való nevelésre." (2. Timóth. 3:16)
Ellenkezések:
A) A római katolikus és a görög-keleti egyház tanítása szerint az isteni igazságot a Szentírásból és a szent hagyományból ismerhetjük meg. A szent hagyomány ő szerintük az, amit az apostolok Krisztustól tanultak, de írásba nem foglaltak. Ez tehát szájról-szájra szállott tovább egyik nemzedékről a másikra, és csak sokkal később, évszázadok múlva íratott le. Szerintük ennek a szent hagyománynak a Szentírással egyenlő tekintélye van (de a görögök ezt kevésbé határozottan vallják).
Erre azt feleljük, hogy a Szentírás a mi hitünknek és cselekedeteinknek az üdvösségünkre tartozó dolgokban egyetlen zsinórmértéke. A hagyomány vagy megegyezik ezzel a zsinórmértékkel, vagy nem. Ha megegyezik: szükségtelen. Ha nem egyezik meg: helytelen. Pál apostol maga mondja: "Ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, amit néktek hirdettünk, legyen átok. (Galat. 1:8)"
Ez áll az ún. "apokrifus" könyvekre is. Ezeket a római egyház szükségtelenül és helytelenül csatolja az ószövetségi Szentíráshoz. Kivált azért ragaszkodik hozzájuk, mert némely tévelygéseit (tisztítóhely, szentek tisztelete) főként ezekből próbálja igazolni.
B) Az unitáriusok a Szentírásból csak azt fogadják el, ami az emberi ésszel megegyezik.
Erre azt feleljük, hogy az Isten kijelentett akaratának nem lehet mértéke az emberi ész. "Mert
az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél" (I. Korinth. 1:25). "Érzéki ember nem foghatja meg az Isten lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti..." "Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt?" (I. Korinth. 2:14,16)
4. kérdés. Kicsoda magyarázhatja jogosan a Szentírást?
A maga és családja számára jogosan magyarázhatja a Szentírást minden keresztyén ember, aki otthonos a Bibliában, és a Szentlélek Istentől világosságot nyer.
A gyülekezet számára ellenben csak azok magyarázhatják jogosan a Szentírást, akiket az egyház az igehirdetéssel megbízott (tehát rendszerint csak a képzett lelkipásztorok).
Ellenkezések:
A) A római egyház azt állítja, hogy a Szentírást csak ő magyarázhatja jogosan, a papjai útján. A papok a Szentírást az összes püspökökből álló, "csalatkozhatatlan" egyetemes vagy közzsinat, legfőképpen pedig az éppúgy "csalatkozhatatlan" római pápa útmutatásai és döntése szerint tartoznak magyarázni. A pápa a római egyház tanítása szerint, amidőn a hitre vagy az erkölcsökre vonatkozó tant mond ki, "mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója" – ugyanolyan csalatkozhatatlan, mint az egész egyház.
Csalatkozhatatlannak mondja magát a görög-keleti egyház is. Mindkettő azt állítja, hogy az egyház, zsinatok, pápa, papok magyarázata nélkül a Bibliát nehezen vagy éppen nem lehet megérteni.
Erre ezeket feleljük:
a) Az Ige legjobb magyarázója csak az lehet, akitől az Ige származik: maga a Szentlélek Úr Isten.
Egyedül Ő csalatkozhatatlan: azaz egyedül nem tévedhet soha.
A Szentlélek pedig minden hívő lelket megvilágosíthat az Ő szavának megértésére. Ezt a hatalmat nem ragadhatja el a Szentlélektől sem egy földi egyház, sem egy vagy akárhány ember.
b) Kivétel nélkül minden hívő keresztyénnek szól az Úr Jézus ígérete: "az igazságnak Lelke elvezérel majd titeket minden igazságra" (János 16:13). Ezért "ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétáknak szavait, akik... az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót" (Jerémiás 23:16). A pápai, zsinati csalatkozhatatlanság tana is ilyen emberi képzelődés.
c) Ami a Bibliában üdvösségünkre szükséges, azt, Isten Lelkétől megvilágosítva, még a legegyszerűbb ember is könnyen megértheti. "Az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket" (19. Zsoltár 8,9).
d) A lelkipásztori (igehirdetői) tiszt nem uralom, hanem szolgálat. "Nem hogy uralkodnánk a ti hiteteken, hanem munkatársai vagyunk a ti örömeteknek; mert hitben állotok" – mondja maga Pál apostol (II. Korinth. 1:24).
B) A baptisták és más felekezetek nemcsak az igehirdetők tudományos képzettségét, hanem magát a külön igehirdetői (lelkipásztori) tisztet sem tartják föltétlenül szükségesnek.
Erre ezeket feleljük:
a) Az újszövetségi Szentírás számtalan helye igazolja, hogy külön igehirdetői és lelkigondozói tisztre a Krisztus anyaszentegyházában föltétlen szükség van Isten rendeléséből, és ilyen tiszt volt is kezdettől fogva (lásd az I. Korinth. egész 12. részét és az Efézusi levélből a 4. rész 11–12. verseit stb. stb.). A lelkipásztori, prédikátori tiszt nélkül az egyház csak rendkívüli körülmények közt, ideig-óráig lehet el. Isten próbáló akaratából időnként lelkészhiány szokott az egyházban fellépni. De még ez sem lehet ok a lelkipásztori tisztség kevésre becsülésére. Sőt annak szüksége és fontossága éppen ilyenkor derül ki igazán.
b) A lelkipásztoroknak, igehirdetőknek tudományos képzettségre föltétlen szükségük van, mert ennek híján a legnagyobb élő hit és igaz szeretet birtokában is tévelygésbe vihetik a rájuk bízott nyájat. Isten igéjének és a lelkek gondozásának nem lehet kisebb méltósága, mint az orvosi, ügyvédi vagy mérnöki mesterségnek – pedig ma már ezeket is alaposan meg kell tanulni. Már Pál apostol is teológiai iskolát végzett, korának tudományában jártas ember volt. (Lásd Cselekedetek 17:17–31; 22:3.)
5. kérdés. Szabad-é, kell-é tehát minden keresztyénnek olvasnia a Szentírást?
Szabad is, kell is: mert amiképpen a testünk nem lakhatik jól abból, hogyha más táplálkozik helyettünk, úgy a lelkünket sem elégítheti ki az, hogyha más él helyettünk Isten igéjével.
A római egyház a maga híveit korlátozza a bibliaolvasásban, mert csak olyan fordításban
engedi meg nekik a Bibliát olvasni, amelyet maga hagy jóvá. A Biblia eredeti (zsidó és görög) szövegeinek olvasását pedig rendszerint csak a papjainak engedi meg. "Jaj néktek, törvénytudók; mert elvettétek a tudománynak kulcsát: ti magatok nem mentetek be, és akik be akartak menni, azokat meggátoltátok" (Lukács 11:52).
II. FEJEZET.
Istenről és az Ő tiszteletéről.6. kérdés. Mit tanít egyezőleg az Istenről (elenyésző kivétellel) mindegyik keresztyén felekezet?
Azt, hogy az Isten lényegében egy, de személyében három: teremtő Atya Isten, megváltó Fiú Isten, megszentelő Szentlélek Isten.
Ellenkezés:
Az unitáriusok tagadják a Szentháromságot. Szerintük az Úr Jézus puszta ember, a Szentlélek pedig személytelen isteni erő.
Erre ezeket feleljük:
a) Ez a tanítás nyilván az egész Szentírással ellenkezik. Az egész Szentírás elejétől végig bizonyságot tesz az Igéről, aki kezdetben vala, Istennél vala és Isten vala (János 1:1). "És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk" (Ján
1:14). "Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt" (Ján. 1:18). Hasonló bizonyságokkal van tele a Szentírás a személyes Szentlélek Istenről is. "Mikor eljő majd a Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot" – mondja az Úr Jézus Krisztus (Ján. 15:26).
b) Aki nem az emberi észt teszi az Isten kijelentésének mértékévé, annak lehetetlen el nem fogadnia a Szent háromság üdvösséges tudományát: mert "ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb" (I. János 5:9).
Tagadja a Szentháromságot a millénisták (önmaguktól hamisan "komoly bibliatanulmányozók"-nak nevezett) szektája is. (Ezek ugyanazok, akik nálunk az újabb években "Jehova tanúi"-nak emlegetik magukat.) Ez nem csoda, mert ezt a szektát egyébként is csak néhány vékony szál köti össze a bibliai keresztyénséggel. (L. a 14., 56. kérdéseket.)
A görög-keleti egyház tanítása szerint a Szentlélek csak az Atyától származik, a római és az evangéliumi egyházak tanítása szerint pedig a Fiútól is. Ez a tanítási különbség fölöslegesen van kiélezve. Hiszen világos Urunk szavaiból (I. Ján. 15:26), hogy a Szentlélek az Atyától származik ugyan, de a Fiú küldi. Tehát, ahol Krisztus nincs ott, nem lehet ott az Atya sem, a Szentlélek sem. "Mindaz, ami az Atyáé, az enyém" – mondja Urunk (János 16:15).
7. kérdés. Kit illet egyedül isteni tisztelet?
Isteni tisztelet egyedül a Szentháromság egy Istent illeti, mindhárom személyében.
Ellenkezés:
A római és a görög-keleti egyház tanítása szerint imádat csak a Szentháromságot illeti; de Máriát, az Úr Jézus anyját és a szenteket segítségül hívni és tisztelni kell, hogy ők viszont az imádságaikkal mi érettünk esedezzenek a Szentháromságnál.
Erre ezeket feleljük:
a) A Szentírás mit sem tud erről, sőt azt mondja, hogy "átkozott az, aki emberben bízik és áldott az, aki az Úrban bízik" (Jerémiás 17:5,7). Péter és Pál apostolok keményen tiltakoztak azellen, hogy őket istenként tiszteljék (Cselekedetek 10:26; 14:14–15). János apostolt pedig még az angyal is, akit imádni akar, így figyelmezteti: "Meglásd, ne tedd... Istent imádd" (Jelenések 19:10). Az Atyánál egyetlen közbenjárónk az Úr Jézus Krisztus. "Ő mindenképpen idvezítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettük" (Zsidók 7:25).
b) Az "imádat" meg a "tisztelet" közölt ebben a vonatkozásban különbséget tenni, csak játék a szavakkal. Az a vallásos tisztelet, amelyről itt szó van, egészen más, mint a nagy keresztyének emlékének kijáró nem vallásos tisztelet és becsülés (kegyelet), amelytől egy jó keresztyén sem vonakodik. A római katolikus és görög-keleti
vallású köznépnek tulajdonképpen Mária meg a szentek az igazi istenei.
Ha a Szentírás szerint Máriát és a szenteket nem szabad semmiféle vallásos tiszteletben részesíteni, akkor nem szabad így tisztelni az ereklyéiket sem (azaz a testük, ruhájuk stb. állítólagos maradványait). Olvassuk ugyan a Szentírásban, hogy az Elizeus tetemével (II. Királyok 13:21), meg a Pál apostol ruhájával (Cselekedetek 19:12) csodát tett az Úr Isten, de azt sehol sem olvassuk, hogy emiatt a tetem vagy a ruha bármi vallásos tiszteletben részesült volna.
8. kérdés. Szabad-é a Szentháromság egy Istent kiábrázolni?
Nem szabad, mert Isten világosan megtiltotta a második parancsolatban.
Ellenkezés:
A római és a görög-keleti egyház a Krisztus, Mária és a szentek faragott vagy festett (a görögkeletieknél csak festett) képeit vallásos tiszteletben részesíti, mondván, hogy a tisztelet nem a képnek szól, hanem annak, akit ábrázol.
Erre azt feleljük, hogy az Isten világos tilalmát nem lehet így kijátszani. "Kihez hasonlítjátok az Istent és minő képet készítetek Őróla?" (Ésaiás 40:18). "Nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség" (Cselekedetek 17:29). Meg is bosszulja magát Isten szent tilalmának ez a kijátszása, mert ebben
a két egyházban a népnek valóságos bálványaivá lettek a képek és a szobrok, amelyeknek nemegyszer csodatévő erőt is tulajdonítanak.
Azt is hiábavalóság mondani a görög-keletiekkel, hogy Isten csak a faragott képeket tiltotta el, de nem a festett képeket is; hiszen a II. parancsolat (II. Mózes 20:4. és V. Mózes 5:8) e szavaiban: "és semmi hasonlót" nyilván mindenféle kép csinálása – vallásos tisztelet tárgyául – el van tiltva.
Az evangélikus templomokban is találunk Jézus Krisztust meg bibliai személyeket és történeteket kiábrázoló képeket, szobrokat. Ezeknek a templomba bevitelét a református keresztyénség tiszta bibliai alapon nem helyeselheti ugyan, de testvéri szeretettel elismeri, hogy az evangélikus atyafiak nem részesítik a képeket, szobrokat vallásos tiszteletben és nem űznek velük babonaságot.
Templomon kívül tanítás, vagy istenes gyönyörködtetés céljából kiábrázolt bibliai történetek vagy személyek képei, szobrai ellen – ha azok valódi istenfélelemmel készülnek és vallásos tisztelet tárgyául nem szolgálnak – nem lehet kifogást emelni.
Mi, magyar református keresztyének a templomainkban és a templomainkon még az egyszerű (krisztuskép-nélküli) keresztet sem szeretjük alkalmazni. A keresztyén vallás legszentebb jelvényének tekintjük ugyan s bárhol látjuk, mélységesen megbecsüljük a keresztfa jelét, de legalább a templomban nem kívánunk alkalmat adni az emberi gyöngeségnek arra, hogy a jelet tisztelje a Jelzett helyett, az árnyképet a Valóság helyett. A magyar református
lélekből ez idő szerint nehezen volna kiirtható az az érzés is, hogy a keresztjelvény és a feszület tulajdonképpen a római egyház hatalmi jelvénye. Nagy okai vannak ennek az érzésnek a múltban is, a jelenben is. Az egyik oka az, hogy a "keresztyén" szónak "keresztény" alakját a római egyház Magyarországon sokáig azzal a megokolással használta így, hogy a "keresztény" szó a kereszt szóból származik s azért aki a keresztjelvényt nem használja, az nem is "keresztény". Pedig a "keresztyén" és a "keresztény" szó egyaránt a "christianus" görög-latin szóból származik, ami annyit jelent, mint Krisztus híve, Krisztushoz tartozó. Olyan szóváltozat a kettő, mint a Sebestyén és a Sebestény. A régi magyar nyelvben mind a kettőt vegyesen használták, vallásfelekezeti különbség nélkül. Még az ellenreformáció korában római katolikus magyar írók is keresztyént írtak, viszont reformátusok akárhányszor keresztényt. Ma már a művelt római katolikusok is tudják, hogy a "keresztény" szó honnan származik, de a róm. kat. köznép még mindig azt hiszi, hogy a kereszttel van összefüggésben. Mi nem tartunk senkit magunknál rosszabb keresztyénnek azért, mert ezt a szót t-vel írja és ny-nyel, nem pedig úgy, ahogyan mi; de ehhez az írásmódhoz azért ragaszkodunk, mert ezzel is kifejezésre akarjuk juttatni azt, hogy lehet és van ott is igaz keresztyénség, ahol keresztjelvény nincsen és ahol a Krisztus keresztje a szívben van, nem a falon. Minden református keresztyénnek tudnia és vallania kell, hogy őt azért hívják keresztyénnek, mert hit által Krisztusnak tagja.
9. kérdés. Miben áll tehát az Istennek igaz és helyes tisztelete?
Istennek igaz és helyes tisztelete az újszövetségi Szentírás szerint áll:
az Ige hirdetéséből és hallgatásából;
a sákramentumokkal való élésből;
imádkozásból;
éneklésből;
adakozásból.Mi következik ebből?
a) Istentiszteletet nem lehet más nyelven tartani, csak olyanon, amelyet az egész gyülekezet ért. "Ha érthető nyelven nem beszéltek... csak a levegőbe fogtok beszélni" (I. Korinthus 14:9). Holt nyelvek (latin, ógörög stb.) használata Isten akaratával ellenkezik: az istentiszteletet értelmetlen ceremóniázássá teszi, amely csak az érzékekre hat. "Az Isten világosság és nincsen Őbenne semmi sötétség" (I. János 1:5).
b) Az imádság is istentisztelet akár a magános, akár a családi, akár a gyülekezeti, templomi imádság. Tehát semmiképpen nem "érdemszerző jócselekedet" vagy "bűnökért való elégtétel", mint a római egyház tanítja. Ezért semmi értelme sincs ugyanazon imádság gépies ismételgetésének (olvasó, "rózsafüzér"). "Mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg" (Máté 6:7).
c) Az istentisztelet magva, központja nem lehet más, mint az igehirdetés; mert csak azt az Istent tisztelhetjük helyesen és tisztán, akit kijelentett
Igéjéből helyesen és tisztán ismertünk meg. "Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják" (János 4:24). Ezért helytelen és tisztátalan az olyan istentisztelet, amelyben akár imádságok, éneklések, sákramentum-kiszolgáltatások, akár egyéb szertartások háttérbe szorítják vagy egészen el is nyomják az Isten Igéjének hirdetését és hallgatását.
d) Igaz hitünk szerint a templom csak gyülekezeti istentisztelet számára való. Tehát nem a magános imádság céljára. Még odahaza is mindig úgy kellene imádkoznia az igaz keresztyén embernek, hogy először Igét hallgasson, vagyis Szentírást olvasson, aztán feleljen gyermeki hittel Atyja szavára. Az meg éppen helytelen, hogyha valaki az üres templomba kívánkozik azért, hogy ott "jobban imádkozhassék". A templom Isten családjának gyülekező helye az atyai tűzhely: az Ige fénye és melege körül. A testvérek, akik ezt a tűzhelyet körülülik, imádságukat és éneküket egyesítve felelnek Atyjuk megszólítására. Református részről tehát értelmetlen és szükségtelen dolog a templomok állandó nyitvatartásának követelése. A római katolikus templomok azért vannak folyvást nyitva, mert a téves hit szerint (lásd alább a 45. kérdést) Krisztus az átlényegült ostya színe alatt éjjel-nappal jelen van az oltáron s ezért folytonosan lehet Őt ott imádni. A mi igaz hitünk szerint pedig Isten az Ő szent Fiát úgy teszi számunkra jelenvalóvá, hogy az Igét hirdetteti és a sákramentumokat kiszolgáltattatja nekünk. Mindkettőnek a gyülekezetben van a helye, a gyülekezet helye pedig rendszerint a templom. A templom nem az Isten lakóhelye, hanem az Istent lélekben és igazságban imádó gyülekezet lelki otthona. Már az Ószövetségben így imádkozik
Salamon, a templomépítő bölcs király: "Vajon gondolható-é, hogy lakozhatnék az Isten a földön? Íme, az ég és az egeknek egei be nem foghatnak Téged; mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem" (I. Királyok 8:27., vö. II. Krónikák 2:6 és 6:18).
10. kérdés. Melyik nap rendeltetett különösképpen is az Isten tiszteletére?
Az Isten negyedik parancsolata szerint a hetedik nap, amely az újszövetségi Szentírás szerint a hétnek első napja, vagyis "az Úr napja": a vasárnap.
Mi következik ebből?
Az adventisták és a millénisták (Jehova-tanúk) szombattartása nem egyéb, mint rabszolgai visszaesés a zsidó törvényeskedés igájába, amelyből minket a Krisztus fölszabadított (Galat. 5:1).
a) A negyedik parancsolat nem azt jelenti, hogy éppen azt a napot kell megtartani, amelyet ma nyelvünkön "szombat"-nak neveznek, hanem minden hetedik napon kell tartani egy "nyugalom napját" (mert a "szombat" szó, amely a zsidó sabbáth-ból származik, éppen ezt jelenti), de nem henyélés céljára, hanem Istennek dicsőítésére.
b) Az ószövetségi szombatnak lélekölő, zsarnoki megtartása ellen már az Úr Jézus is hatalmasan küzdött szavaival és példájával. "És monda nékik: A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért. Annakokáért az embernek Fia a szombatnak is ura" (Márk 2:27–28).
vasárnap, mint Krisztus Urunk feltámadásának emléknapja és diadalünnepe, természetesen és méltán foglalta el a keresztyén egyházban az ószövetségi szombat helyét. Már az első keresztyének is egész bizonyosan a vasárnapot ünnepelték a szombat helyett. Lásd János 20:1. és 26., Cselekedetek 20:7, I. Kor. 16:2., Jelenések 1:10.
Ezért mondja Pál apostol: "Senki titeket meg ne ítéljen... ünnep... vagy szombat dolgában; melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé" (Kolossé 2:16–17.)
III. FEJEZET.
Az emberről és bűnéről.11. kérdés. Milyen állapotban születik a világra minden ember?
Első szüleinknek bűnbeesése következtében minden ember az eredendő bűnben születik a világra.
Ellenkezés:
Az unitáriusok szerint minden ember teljes ártatlanságban születik.
Erre az Isten igéjéből felelünk: "Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki." (Jób 14:4). Ezért kiált föl a nagy Isten-embere, Dávid: "Íme, én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám" (51. Zsoltár 7). És a még nagyobb, Pál apostol is: "Én testi vagyok, a bűn
alá rekesztve ... Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" (Róm 7:14,24). Aki tehát az isten Igéjének nem akarja fölébe helyezni az emberi észt, annak nem lehet kételkednie az eredendő bűn valóságában. Tanítja ezt mivelünk együtt minden más nevezetesebb keresztyén hitvallás is.
12. kérdés. Mi az eredendő bűn?
Az eredendő bűn emberi természetünk olyan romlottsága, hogy magunktól semmi jót nem cselekedhetünk, még csak nem is gondolhatunk.
Ellenkezés:
A római és a görög-keleti egyház szerint valamiféle jóra a megromlott természetű ember is képes, magától, még mielőtt a Szentlélek újjászülné.
Erre azt feleljük, amit Pál apostol nyilván és határozottan mond: "Tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó... Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok" (Róm. 7:18,19). Az a jó, amit az újjá nem született ember magától cselekszik, a világ szemében lehet jó, de Isten előtt nem az. Ezért megalkuvás és enyhítés nélkül vallanunk kell a Szentírás szerint, hogy egyáltalában képtelenek vagyunk valami jónak cselekvésére, minden gonoszra pedig hajlandók, hacsak a Szentlélek újjá nem szül bennünket.
13. kérdés. Volt-é valaha csak egyetlen ember is, aki eredendő bűn nélkül született volna e világra és azután sem követett volna el semmi bűnt?
Egyetlenegy sem volt: nem tud erről sem a Szentírás, sem a történelem, sem a tapasztalat. De nem is lehetett; mert akkor annak az embernek nem lett volna szüksége Jézus Krisztusra. Ilyet föltenni pedig annyi, mint ellene mondani Istennek, aki Igéjében nyilván üzeni apostolával: "Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is." (I. János 2:2)
Ellenkezés:
A római egyház tanítása szerint Mária, a Jézus anyja, "szeplőtelenül fogantatott", azaz földi élete első pillanatától, tehát már az anyaméhben fogantatásától kezdve (noha ez a fogantatás földi apától, természetes úton történt) mentes volt az eredendő bűnnek minden szennyétől; annál kevésbé követhetett el bűnt későbbi életében.
Erre azt feleljük, hogy ez a tanítás puszta emberi képzelődés, amelynek a Szentírásban semmi alapja sincsen. Az Úr Jézus még azt is komolyan megintette, aki az Ő édesanyját boldognak magasztalta (lásd Lukács 11:27,28), és kemény szavakkal nyilatkozott anyjáról, mikor az, a Jézus testvéreivel együtt, eszelősnek tartotta Őt és ártalmatlanná akarta tenni (lásd Márk 3:21,31–35). Különben még a római egyház is csak 1854 óta köteles hinni a Mária "szeplőtelen fogantatását", IX. Pius pápa parancsolatából. Addig e kérdés fölött a római egyházban is századokon át vitatkoztak. "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" – mondja Urunk Jézus (Márk 7:7).
A görög-keleti egyház nem megy ennyire, de a cselekedeti bűnöktől ő is tisztának tartja Máriát. Ez bibliai alapon képtelenség, önmagában pedig következetlenség.
IV. FEJEZET.
Jézus Krisztusról.14. kérdés. Kicsoda a Jézus Krisztus és mit cselekedett Ő?
Jézus Krisztus valóságos és igaz Isten s egyszersmind valóságos és igaz ember is – egy személyben két természet –, aki minden mi bűneinkért tökéletesen eleget tett megváltó áldozati halálával.
Ellenkezés:
Az unitáriusok tagadják ezt (lásd a 6. kérdést). Szerintük Jézusnak, valamint az élete, úgy a halála is csak például szolgál.
Erre azt feleljük, hogy már Jézus maga megmondotta önmagáról: "Az embernek Fia... azért jött, hogy... adja az Ő életét váltságul sokakért" (Márk 10:45). Megmondta azt is, hogy az új szövetséget Isten és ember között az Ő vére szerzi (Máté 26:28, Márk 14:24, Lukács 22:20, I. Korinth. 11:25). De ezen kívül is az egész újszövetségi Szentírás bizonyságot tesz arról, hogy "Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" (I. János 1:7). Sőt már az Ószövetség előre meg-
hirdeti Azt, aki "megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg" (Ésaiás 53:5). Ha a bűn terhétől meg nem tisztított volna, a példája követésére sem lehetne erőnk. Mesterünk csak azért lehet, mert Megváltónkká lett.
A millénisták (Jehova-tanúk) szerint Jézus Krisztus a születése előtt a legfőbb angyal (Mihály arkangyal) volt; a földön mint puszta ember élt; isteni természetét csak a feltámadás után nyerte, miután emberi teste a sírból vagy ellopatott, vagy pedig "gázzá változott". Ezeknek a badar és káromló tévelygéseknek a Szentírásban semmi alapja sincs.
15. kérdés. Lehet-é más közbenjáró is az egy Jézus Krisztuson kívül Isten és az emberek között?
Semmiképpen nem lehet, mert az Írás világosan tanítja: "egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus" (I. Timóth. 2:5).
Mi következik ebből?
Az, hogy szentírásellenes tévelygés Máriának és a szenteknek segítségül hívása arra, hogy a Szentháromság, különösen a Jézus Krisztus előtt közbenjárjanak a hívőkért. A római és a görögkeleti egyház pedig ezt tanítja és gyakorolja.
A római egyházban a Mária segítségül hívása már odáig megy, hogy kivált az egyszerű nép Máriát hiszi valódi közbenjárónak és isteni méltóságban részesnek gondolja. Ez nem is csoda, hiszen IX. Pius pápa már 1849-ben azt tanította, hogy "Mária minden angyaloknak fölébe,
egészen az Istenség trónusáig emelkedett érdemeivel s Krisztus és az anyaszentegyház közé helyeztetett." Még nem lett hivatalos tanná, de már általános hiedelem a római egyházban az is, hogy Mária teste a halála után nem lett az enyészeté, hanem mennybevitetett. [1950-ben ez is dogmává lett.] – Holott pedig a Krisztuson kívül "nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (Cselekedetek 4:12) És az Úr minden emberi képzelt nagyságot egyformán megítél: "Te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet... felibük hágok a maga felhőknek és hasonló leszek a Magasságoshoz. Pedig a sírba szállasz alá, sírgödör mélységébe." (Ésaiás 14:13–15).
V. FEJEZET.
A megigazulásról.16. kérdés. Kicsoda igazulhat meg?
Megigazulhat az, akit Isten a Jézus Krisztus elégtételének érdeméért igaznak tekint bűnös létére is: tehát az, aki bűnét megbánva, hittel elfogadja az Isten ingyen kegyelmét.
Ellenkezés:
A római egyház tanítása szerint a megigazuláshoz nemcsak hit szükséges, hanem jócselekedetek is.
Erre ezeket feleljük:
a) Ez a tanítás merőben ellenkezik a Szentírásnak igen világos tanításával "Az igaz ember hitből él" (Róm. 1:17). "Megigazulunk ingyen Isten kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által" (Róm. 3:24). "Az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által" (Galat. 2:16). "Kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék" (Efézus 2:8–9).
b) Amikor Jakab apostol azt mondja, hogy "cselekedetekből igazul meg az ember és nem csupán hitből" (Jakab 2:24), akkor ő azt a holt hitet (a puszta elhivést) érti, amilyen az ördögöknek is van (Jakab 2:17,19). Ellenben a megigazító hit élő hit. Az Isten kegyelmére támaszkodó ember nemcsak azt hiszi, hogy van Isten, hanem abban is teljes szívvel bízik, hogy Isten hozzá a Jézus Krisztusért kegyelmes. Aki pedig ezt bízva hiszi, annak lehetetlen ezért hálásnak nem lennie és hálából folyvást jót nem cselekednie. Hite tehát élő hit, mert élteti és szüntelen jócselekvésre ösztönzi a háládatosság.
17. kérdés. Micsodák a jócselekedetek?
A jócselekedetek a megigazult és háládatos ember élő hitének gyümölcsei. Érdemlik tehát éppúgy nincsen Isten előtt, mint ahogyan a nemes gyümölcsnek sincsen érdeme a kertész előtt, aki beoltotta a fáját.
Ellenkezés:
A római egyház tanítása szerint a megigazult ember a maga jócselekedeteivel érdemli ki Istentől a kegyelemben való gyarapodást és az örök életet.
Erre azt feleljük, hogy Krisztus világosan megmondotta: "Ha mindazokat megcselekedtétek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük" (Lukács 17:10). Ezért mondja Pál apostol is: "Mid van, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?" (I. Korinth. 4:7). Isten előtt minden emberi igazság csak olyan, mint a szennyes ruha (Ésaiás 64:5).
Ahol a Szentírásban isteni jutalomról van szó, ott ezen sohasem "az érdem jutalma" értendő – mintha ezzel Isten az embernek tartoznék! – hanem az, hogy hű szolgáját és gyermekét kegyelméből megáldja az Isten, úgy, ahogyan a földi atya is szeretetből megjutalmazza jó és szorgalmas gyermekét, holott nem köteles vele.
18. kérdés. Mi jár mindig együtt a megigazulással?
A megigazulással mindig együtt jár az újjászületés. Ez nem más, mint Isten szent Lelkének titokzatos munkája szívünkben, amellyel a mi "új emberünket", Krisztushoz hasonló új életünket megteremti.
Akit tehát az Isten igaznak tekint, azaz "megigazít", azt egyszersmind újjá is szüli: Igéjével és Szentlelkével olyan új élet csíráját
fakasztja föl szívében, amelyből lassanként az igaz és szent élet virágai és gyümölcsei nőnek ki. Megigazulás és újjászületés tehát elválhatatlanok, de mégsem egy dolog a kettő, mint a római egyház tanítja. A Szentírás világosan különbséget tesz a kettő között: amaz Istennek kegyelmi ítélete a bűnös felett (lásd például Lukács 18:14), emez Istennek kegyelmi munkája a bűnösben (l. pl. János 3:5–8). Ha ezt a különbséget nem látjuk világosan, mindig hajlandók vagyunk az Isten kegyelmén kívül valami egyébnek, valami bennünk levő jónak is tulajdonítani a mi megigazulásunkat.
Az újjászületés az Isten lelkének olyannyira szabad, titokzatos és belső munkája az emberi szívben, hogy annak kezdőpontját nemcsak mások, hanem mi magunk sem tudjuk egyen-egyen magunkról megállapítani. Ezért önámítás és szűkkeblűség az a baptistáknál, methodistáknál, sőt még némely református és evangélikus keresztyéneknél is, hogyha a maguk újjászületésének napját, óráját, még percét is tudni vélik és ezt a tudást másoktól is megkövetelik (lásd János 3:8).
19. kérdés. Miről lehet megismerni a megigazult és újjászületett embert?
Arról, hogy az ilyen ember az Isten igéjének hatása alatt szíve szerint megtér, azaz elhagyja kárhozatra vezető utat és teljes elszánással az üdvösség útjára lép. Továbbá arról, hogy az ilyen ember a megtérése után szakadatlanul halad is előre az üdvösség útján: egyre teljesebben Istennek adja át életét, vagyis folyvást megszentelődik.
A baptisták, methodisták, sőt némely református és evangélikus keresztyének is a megtérés időpontjának meghatározásánál ugyanúgy tévednek, mint az újjászületés dolgában (lásd az előző kérdést). Azt is képzelik, hogy csak az az igazi megtérés, amelyik olyan hirtelen történik, mint a Pál apostolé (Cselekedetek 9:1–20). De, ha ez igaz volna, akkor a többi apostolok közül a legnagyobbakat sem lehetne igazán megtérteknek tekintenünk, mert egyikükről sincs följegyezve olyan hirtelen megfordulás, amilyen a Pálé. Nem az a lényeges, hogy villámgyorsan történik-é meg az életünk megfordulása, vagy pedig hónapok, talán évek alatt. A lényeges az, hogy megforduljunk, úgy, ahogyan a Szentlélek vezérli és irányítja az életünket. Ez a megfordulás igen sok, keresztyén családban felnövekedett embernél már a zsenge ifjúkorban elkezdődhetik.
A megszentelődést a megigazulással azonosnak gondolni, amint a római egyház tanítja, még helytelenebb, mint a megigazulást az újjászületéssel azonosnak gondolni. Az, hogy megigazulunk, az Isten kegyelmének egyszeri ténye; a megszentelődés pedig szakadatlan folyamat, amelyben, amíg csak földi életünk tart, sohasem lehet megállásunk.
A methodisták szerint már e földi életben is tökéletes lehet a megszentelődésünk annyiban, amennyiben az ember őszerintük képes eljutni odáig, hogy tökéletes szeretet éljen benne Isten és felebarátai iránt. Ez nem egyéb, mint önámítás (lásd alább a 23. kérdést).
VI. FEJEZET.
Az Istennek eleve elvégezéséről.
(A predestinációról.)20. kérdés. Miért nem függhet emberi cselekedettől és érdemtől a mi megigazulásunk?
Azért, mert Isten öröktől fogva, szabad akaratából és ingyen kegyelméből eleve elvégezte az üdvösségét azoknak, akiket a Krisztusban gyermekeiül fogadott, azaz kiválasztott. Ezt az elvégezést nevezzük latin szóval predestinációnak.
Ezt a kijelentett bibliai igazságot többé-kevésbé más keresztyén egyházak is elismerik, de olyan tisztán és határozottan, mint a református egyház, egyik sem tanítja.
Nemcsak a római és a görög-keleti, hanem még az evangélikus egyház is az eleve elvégzést, illetőleg a kiválasztást inkább "előre tudás"-nak magyarázza: hogy t. i. akikről az Isten előre tudta, hogy hinni fognak Krisztusban és jók lesznek, azokat választotta volna ki az üdvösségre. Ámde ez megkerülése a kijelentett igazságnak. Az Isten igéje számtalan helyt világosan tanítja a föltétlen elevevégzést, amely nem függ az ember hitétől és jóságától. Például: "Isten megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az Ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte" (II. Timóth. 1:9). "Magának kivá-
lasztott minket a Krisztusban világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte, szeretet által eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint" (Efézus 1:4–5). Lásd a Római levél 9–11. részeit is.
Az unitáriusok és (többségükben) a methodisták a Szentírás világos bizonyságai ellenére teljesen elvetik az Isten eleve elvégzésének tanát. Ők tehát az üdvösséget végsőleg nem az Isten kegyelmétől, hanem a gyarló ember hitétől és jószándékától teszik függővé.
21. kérdés. Nem teszi-é a predestináció tanítása az embereket könnyelműekké, vagy éppen ellenkezőleg: nem ejti kétségbe?
Távol legyen; sőt inkább folyvást szent életre ösztökéli és szent bátorsággal tölti el.
Éppen aki hitében bizonyos az ő kiválasztott volta felől, az fog legjobban óvakodni attól, hogy Istent engedetlenségével és hálátlanságával megsértse. "Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből" (Filip. 2:12,13). Aki elbizakodik ebben a hitben és kénye-kedve szerint él, gondolván, hogy úgyis üdvözül: az ezzel csak arról tesz bizonyságot, hogy ő még igaz hit által nincs a Krisztusba beoltva, hanem a hite csak önámító képzelődés. Továbbá: aki igaz hit által a Krisztusba beoltatott, azt a Krisztus sohasem engedi kétségbeesni és szerelmétől elszakadni. "Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok,
sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban" (Róm. 8:38–39). – Végül a predestináció hite [szerint] az igazán gyümölcstermő keresztyén hit és a predestinált ember az igazán tevékeny és az igazán imádkozó keresztyén, amint ezt maga Urunk megmondja: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek" (János 15:16).
22. kérdés. Elveszítheti-é a kegyelmet az, akit Isten az üdvösségre rendelt és kiválasztott?
Nem veszítheti el, mert "megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása" (Róm. 11:29), és akik egyszer az Ő üdvözítő ígéretét hittel befogadták, azok meg lehetnek győződve arról, "hogy aki elkezdette bennük a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" (Filip. 1:6).
A predestinált és kiválasztott ember tévelyeghet, botorkálhat s olykor, ha az Isten így akarja megpróbálni, el is bukhatik emberi gyöngeségből; de keserves bűnhődés, mélységes bűnbánat és igaz megtérés útján mégis mindig visszatalál Ahhoz, aki ezt mondotta választottairól: "Soha örökké el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezemből" (János 10:28). "Akiket eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is
igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette" (Róm. 8:30).
Ezzel merev ellentétben áll a methodistáknak az a tévelygése (ami különben szorosan következik a predestináció tagadásából), hogy a megigazult és megszentelődött embernek lehetséges a kegyelem állapotából kiesnie és elvesznie. Ez azt jelentené, hogy az emberi bűnnek nagyobb az ereje, mint az Isten üdvözítő kegyelmének.
Ha az életben gyakran látunk olyan embereket, akik már megismerték a Krisztust és egy darabig követték is Őt, azután pedig "elszakadnak" Őtőle és "kiesnek a kegyelemből" (Galat. 5:4) – ezek fölött mi végleges ítéletet soha nem mondhatunk. Haláluk órájáig jó reménységgel kell lennünk a megtérésük, illetőleg visszatérésük felől. És ha ez mégsem következik be, akkor se az Istent vádoljuk azzal, hogy az illetőnek az életében meghazudtolta magát, hanem a magunk emberi gyarlóságát hibáztassuk, amiért a látszatot összetévesztettük a valósággal.
VII. FEJEZET.
A keresztyén életről.23. kérdés. Megtarthatjuk-é a földi életben tökéletesen az Isten parancsolatait?
Nem tarthatjuk meg tökéletesen. Még a kiválasztottak életében is vannak Istennek nem tetsző bűnös fogyatkozások.
A római és a görög-keleti egyház tanítása szerint vannak olyan keresztyének, akik nemcsak Isten parancsolatait képesek tökéletesen megtartani, hanem még az úgynevezett "evangéliumi tanácsokat" is: t. i. a szegénységet, a szüzességet és az engedelmességet. Ezzel "fölös jócselekedeteket" visznek véghez s annyi "érdemet" szereznek, hogy az nemcsak maguknak válik javukra Isten előtt, hanem még gyarlóbb embertársaiknak is. Az ilyenekből lesznek a "szentek" és a "boldogok".
Erre ezeket feleljük:
a) A legnagyobb szentek sem tekinthetik a földön magukat más értelemben tökéleteseknek, csak úgy, ahogyan Pál apostol: t. i. megvan bennük a tökéletes jószándék, a buzgó és fáradhatatlan igyekezet – de a célnál még nincsenek ott.
"Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: de egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. Valakik annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk." (Filip. 3:12–15).
b) Az Úr Isten, hogyha akarja, kivételképpen megadhatja valakinek az erőt ahhoz, hogy minden földi jóról önként lemondjon, ne éljen házas életet s mégis tiszta és boldog maradjon, és Isten nevében az embereknek, fölötteseinek önként,
szíve szerint és mégis feltétlenül engedelmeskedni tudjon. De ezeket az Isten igéje sehol sem "tanácsolja" mindenkinek és sehol sem ígér értük nagyobb mennyei jutalmat, mint a parancsolatok megtartóinak.
c) Senki sem cselekedhetik "fölösen" jót, mert a legjobb ember is csak annyit cselekszik, amennyivel tartozik Istennek (Lukács 17:10; lásd a 17. kérdést!). Az, amire Istentől egyszer erőt, képességet nyertünk, már kötelességünk, még ha egészen rendkívüli dolog is.
d) Tehát a papi nőtlenség (amelyet a római egyház a maga csaknem * minden papjától megkövetel, a görög-keleti egyház pedig csak a püspökeitől) és a szerzetesi élet semmivel sem nagyobb tökéletesség, mint az egyszerű keresztyén ember rendes, tiszta, becsületes, munkás magán- és családi élete. Aki pedig az egész életre szóló nőtlenségi, szerzetesi fogadalmat tesz, az az Istent kísérti.
Ezzel a dolgok "bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében, de nincs bennük semmi becsülnivaló..." (Kolossé 2:23). Az Isten igéje szerint nem jó lélektől származó hitetés azoknak tanítása, "akik tiltják a házasságot" (I. Timóth. 4:1–3).
e) Hogyha fölös jócselekedet nincsen, akkor fölös érdem sincsen. Mária és a szentek "érdemkincstára", amelyből a pápa tetszés szerint osztogathat az állítólag bűnbánóknak büntetés-elengedést, vagyis "búcsút" a földi meg a tisztítóhelyi isteni büntetésekből – a képzelet műve.
* Mert a görög szertartású egyesültek (az ún. görög-katolikusok) papjaitól nem követeli meg, noha ezek is a római egyház papjai.
Hiszen mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé... azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek." (Róm. 14:10,12). "Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ezékiel 18:20). "Senki sem válthatja meg atyjafiát, nem adhat érte váltságdíjat Istennek." (Zsoltárok 49:8)
Az itt elmondottakkal egyszersmind a methodisták fentebb (a 19. kérdésben) említett tévelygő felfogását is megítéltük.
24. kérdés. Tehát lehetetlenség a keresztyén embernek szent életet élnie?
Nem lehetetlenség, mert szent életet élni – a "szent" szó bibliai értelmében – egyszerűen annyi, mint nem a világnak, hanem Istennek élni.
Szentnek lenni tehát nem érdem, hanem kötelesség. Isten az Ő minden választottjához egyképpen szól így: "Szentek legyetek, mert én szent vagyok" (III. Mózes 19:2, I. Péter 1:16). Isten igéje az igaz keresztyének egész társaságát nevezi "szent nemzet"-nek (I. Péter 2:9). A pápai "szenttéavatás" tehát nem egyéb, mint emberfölötti felmagasztalása egyik vagy másik régen elhalt kegyesnek, akinek emlékét a nép helytelen tisztelettel veszi körül. Továbbá Isten jogának az elbirtoklása, mert hiszen Ő mondja: "Én vagyok az Úr, a ti megszentelőtök" (III. Mózes 20:8).
Ugyanez áll a "boldoggá" (kisebbrangú szentté) avatásra is. Az Úr Jézus a Hegyi Beszédben nagyon világosan megtanítja, hogy minden igaz keresztyén boldog (Máté 5:1–11).
25. kérdés. Hozzátartozik-é a szent élethez a megszabott napokon böjtölés?
Nem tartozik hozzá, mert az igazi keresztyéni böjt nem abban áll, hogy megszabott napokon bizonyos ételektől tartózkodjunk, hanem abban, hogy magunkat a táplálkozásban s egyéb testi szükségletek kielégítésében időnként a rendesnél is jobban megfékezzük, a végből, hogy Isten igéjének megértésére, akaratának fölismerésére és cselekvésére alkalmasabbak legyünk. Ilyen módon számtalanszor böjtöltek református őseink is. A komoly református ember ma is érzi az ilyen böjt szükségét. De ez nem jelent egyet a megszabott napokon böjtöléssel és meghatározott ételektől tartózkodással.
Az a böjtölés, amelyet a római és a görögkeleti egyház követel a maga híveitől, világos ellenkezésben van a Jézus Krisztus tanításaival és az egész Újszövetséggel. Pál apostol súlyos szavakkal kárhoztatja azokat, akik "sürgetik az eledelektől való tartózkodást, melyeket Isten teremtett hálaadással való élvezésre a hívőknek... Mert Istennek minden teremtett állatja jó és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal; mert megszenteltetik Istennek igéje és a könyörgés által" (I. Timóth. 4:3–5). Sőt már az Ószövetségben világosan megüzeni az Úr Ésaiás próféta által, hogy az a böjt, amelyet Ő kedvel, nem egyéb, mint a jónak cselekvése (Ésaiás 58:3–7).
Az adventisták disznóhús-tilalma is ellenkezik Isten újszövetségi kijelentésével (Cselekedetek 10:1–16). Nemcsak a húsfogyasztás teljes vagy részleges mellőzése, hanem még a szeszes italtól, a dohánytól való teljes tartóz-
kodás – amit sok szekta megkövetel – sem tesz magában senkit különb emberré, jobb keresztyénné, Isten előtt kedvesebbé. Itt csak az a bűn, hogyha valaki visszaél az ilyen dolgokban való keresztyén szabadságával, és ezáltal a bűnnek lesz rabjává. "Minden szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá" (I. Korinth. 6:12).
26. kérdés. Hozzátartozik-é a szent élethez az esküvéstől való teljes tartózkodás?
Nem, mert Isten a harmadik parancsolatban és a hegyi Beszédben (Máté 5:34–37) csak a hamis esküvést és a hiábavaló esküdözést tiltja. De azt sehol sem tiltja, hogy állításunk igazságát, ígéretünk őszinteségét az Ő szent nevére való ünnepélyes hivatkozással is meg ne erősítsük, ha azt tőlünk a törvényes felsőség parancsa vagy más komoly szükség kívánja az Ő dicsőségére.
A nazarénusok tévesen, a betű rabságába esve tanítják, hogy a Hegyi Beszéd idézett helyén és Jakab 5:12-ben mindenféle esküvés el van tiltva a keresztyén embernek. Ha ez igaz volna, akkor az Úr Jézus Krisztus (Máté 26:63–64) és Pál apostol (Róm. 9:1, II. Korinth. 1:23, I. Timóth. 2:7) nem esküdött volna nyilvánvaló módon az élő Istenre, illetőleg Krisztusra és a Szentlélekre.
27. kérdés. Összeférhetetlen-é a szent élettel a katonáskodás, általában a fegyverfogás?
Nem összeférhetetlen akkor, hogyha keresztyén felelősségünk tudatában embertársaink
javára és hazánk védelmére forgatjuk a fegyvert és katonáskodunk.
A nazarénusok teljesen tévesen hivatkoznak a Máté 26:52-re ("akik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniök"), mert abból általános tilalmat a legnagyobb erőszakkal sem lehet kiolvasni; itt Jézus nem mond ki többet, mint egy közismert tényt: aki sebet oszt, az sebet is kap. Sem az Úr Jézus, sem hírnöke, Keresztelő János, sem az apostolok nem kívánták meg a hívő katonáktól a foglalkozásuk elhagyását (Lukács 3:14, Máté 8:5–13, Lukács 7:1–10, Cselekedetek 10). A katonai (rendőri, csendőri) szolgálat és a fegyveres honvédelem emberi részről az önfeláldozó szeretet Istennek tetsző megnyilvánulása is lehet. Az Istentől rendelt törvényes világi főhatalomnak pedig joga van ezt megkívánni az állam minden fegyverfogható polgárától, a hazánk és benne honfitársaink, nőink, gyermekeink, tűzhelyeink, munkánk és művelődésünk védelmére (Róm. 13:1–5, Titus 3:1, I. Péter 2:13–14).
Az adventistáknak és főképpen a millénistáknak (Jehova-tanúknak) a törvényes világi felsőség, az állami rend, a nemzet és a haza szeretete és védelme ellen való izgatása Isten kijelentett akaratába ütközik. Tudjuk, hogy maga az Úr Jézus is forrón szerette hazáját és népét s annak romlását előre látva, "síra azon" (Lukács 19:41–44).
VIII. FEJEZET.
Az anyaszentegyházról.28. kérdés. Micsoda az anyaszentegyház?
Az anyaszentegyház az Isten választottainak és szentjeinek láthatatlan közössége és egyessége, amely egyszerre van a földön és az örökkévalóságban.
Ellenkezések:
A) Az unitáriusok szerint az anyaszentegyház csak lelki szövetség, vallási és erkölcsi társulat. (Nagyon sok református és evangélikus ember is hasonlóképpen gondolkozik.)
Erre azt feleljük, hogy az anyaszentegyház nem az ember akaratából, hanem az Isten örök eleve-végzéséből (lásd a 20. kérdést) jött létre s megalapítója maga az Úr Jézus Krisztus. Isten Fia gyűjti egybe magának ezt a kiválasztott gyülekezetet, világ kezdetitől fogva annak végéig. Az Isten "tulajdon vérével" szerzette az Ő anyaszentegyházát (Cselekedetek 20:28). Az első pünkösd története egymaga világosan bizonyítja, hogy gyarló emberi erő és igyekezet önmagában soha létre nem hozhatta volna az egyházat (Cselekedetek 2. rész).
B) A római egyház tanítása szerint az anyaszentegyház látható és helyhez kötött társaság, akárcsak valamely országnak, államnak a népe. (*)
Erre ezeket feleljük:
a) Embernek sohasem lehet meglátnia és megítélnie azt, hogy kicsodák az igazán választottak
(*) Bellarmin Róbert jezsuita hitvitázó és bíboros a XVI. század végén a következő hasonlatot alkalmazta: "Az egyház ugyanolyan látható és tapintható társaság, mint Franciaország és a velencei köztársaság." [NF]
és a valóságos szentek. "Az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van." (I. Sámuel 16:7)
b) Nem lehet egy helyhez (Rómához) kötni azt a "nagy sokaságot, amelyet senki meg nem számlálhat, minden nemzetből és ágazatból és népből és nyelvből" (Jelenések 7:9). Isten Fia az Ő anyaszentegyházát az egész emberi nemzetségből gyűjti egybe Szent Lelke és igéje által, az igaz hit egységében. Mindenütt ott van tehát az anyaszentegyház, ahol a Szent Lélek munkálkodik, az Ige szól és az igaz hit él.
c) Nem lehet az anyaszentegyház közösségéből kizárni az üdvözülteket, akik már nem élnek e földön s ezért szintén nem láthatók. "Járultatok Sion hegyéhez, az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és... az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben... és a tökéletes igazak lelkeihez..." (Zsidók 12:22–23).
29. kérdés.
Hány anyaszentegyház van?Csak egy anyaszentegyház van, mert "egy a test és egy a Lélek... egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten... " (Eféz. 4:4–6). Éppen ezért ez az egy anyaszentegyház az egész világra kiterjedő, "közönséges", vagyis egyetemes (görög szóval "katolikus").
Ennélfogva a szép "katolikus" jelzőt egyetlenegy földi, látható egyház sem foglalhatja le kizárólag magának. Az evangéliumi hitűek legalább ugyanolyan joggal nevezhetik magukat így, mint a római hitűek. Pál apostol így kezdi az I. korinthusi levelet: "Pál... az Isten gyü-
lekezetének, amely Korinthusban van... mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevet segítségül hívják, bármely helyen, a magukén és a miénken" (I. Kor. 1:1–2).
30. kérdés. Az egy közönséges keresztyén anyaszentegyház csakugyan mindig láthatatlan-e?
A maga egészében, e földi életben és e jelenvaló világban igenis mindig láthatat1an. De részekre bomolva már e földön is láthatóvá lesz a helyi (falusi, városi) és az ezeknek szövetségéből alakult országos vagy világegyházakban.
Az újszövetségi Szentírás mind a kétféle értelemben használja az egyház (ekklésia) szót: az egy, közönséges anyaszentegyházra is (pl. Kolossé 1:24, I. Timóth. 3:15 stb.), meg a helyi gyülekezetekre is (pl. I. Kor. 1:2 stb.). Így tehát mi is mind a kétféle értelemben használhatjuk és a helyi gyülekezetek szövetségeire is alkalmazhatjuk. Alapja ennek az Úr Krisztus ez áldott ígérete: "Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Máté 18:20).
31. kérdés. Mikor igaz egy földi, látható egyház?
Akkor, hogyha az Igét tisztán hirdeti, a sákramentumokat helyesen szolgáltatja ki és a keresztyén egyházi fegyelem útján gondoskodik arról, hogy tagjai az Isten választottaihoz méltó, szent életet éljenek.
Egyetlen földi egyház sem mondhatja azt magáról, hogy az ő tagjai kivétel nélkül választottak, tehát valóban megigazult és újjászületett
keresztyén emberek. Mindegyik földi egyházban (gyülekezetben) világ végéig össze vannak elegyülve a jó halak a hitványakkal, a tiszta búza a konkollyal (Máté 13:24–30, 36–43, 47–50).
Tehát egyetlenegy földi egyház, így a római sem mondhatja magát jogosan "egyedül üdvözítő anyaszentegyház"-nak. Az üdvösségnek ilyen szűkkeblű lefoglalása ellen már Pál apostol szent haraggal tiltakozott (olvasd az egész Galatákhoz írt levelet!), amikor némely zsidókból lett keresztyének így tanítják vala a pogányokat: "Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek" (Cselekedetek 15:1).
"Eretnek" (magyarul: szakadást előidéző, pártütő) a Szentírás szerint az, aki a Krisztussal való közösségből, az Ő anyaszentegyházának láthatatlan egységéből szakítja ki magát meggyőzhetetlen makacsságával (Titus 3:10). Egyik földi egyháznak sincs tehát joga azt mondani, hogy akik a többi földi egyházba tartoznak bele, azok már emiatt kivétel nélkül "eretnekek". *
* Jó volna, ha mi reformátusok gondosan megkülönböztetnők még a mindennapi beszédben is az "anyaszentegyház" szót az "egyház" szótól. "Anyaszentegyház"-nak mindig csak az "egy, közönséges keresztyén anyaszentegyház"-at kellene emlegetnünk, mert ez hitünk és hitvallásunk tárgya. A helyi vagy országos alakulatokat pedig egyszerűen "egyház"-nak kellene neveznünk. Nem helyes így beszélni: debreceni anyaszentegyház, magyar református anyaszentegyház, mert ezzel ellene mondunk hitvallásunk szavainak: "hiszek egy (tehát nem több) anyaszentegyházat"! Magyar nyelvünknek nagy értéke, hogy az "egyház" szó mellett századok óta kialakította az ünnepélyesebb, gazdagabb tartalmú "anyaszentegyház" szót is. Más keresztyén népek nyelvében ilyen különbségtételt nem lehet találni. Becsüljük meg és éljünk vele helyesen!
32. kérdés. Lehet-é egy földi egyháznak látható feje?
Nem lehet, mert a földi, látható egyház a láthatatlan, egy közönséges anyaszentegyháznak egy része. A láthatatlan egyház pedig a Krisztus teste, és feje maga a Krisztus. Tehát egy testrésznek sem lehet más feje, mint az egész testnek.
Ellenkezés:
A római egyház azt állítja, hogy az anyaszentegyház látható, földi feje Krisztusnak helytartója, a pápának nevezett római püspök, akire, mint Péter apostol törvényes utódjára, az Úr maga bízta reá egyházának kormányzását.
Erre ezeket feleljük:
a) A Szentírás sehol sem beszél, de a történelem sem tud semmi bizonyosat arról, hogy a római püspökök a Péter apostol egyenes utódai lettek volna és hogy maga Péter római püspök lett volna.
b) Péter apostolnak sem adott Jézus Krisztus főhatalmat az egyház fölött.
A "kőszikla", amelyen az anyaszentegyház felépül, a Máté 16:18-ban nem az ingatag Péter személye (akit az Úr egy kissé később, a 23. versben már Sátánnak nevez), hanem maga az Úr Jézus Krisztus, akiről Péter a 16. versben a nagy hitvallást teszi. Az eredeti görög szöveg értelme itt az, hogy: "te kő vagy (amíg rólam ezt a hitet vallod), én pedig ezen a kősziklán (önmagamon, az Isten Fián, akiről te vallást tettél) építem fel az én anyaszentegyházamat".
Lényegében ugyanazt mondja itt az Úr, mint a Máté 7:24–25-ben a kősziklára épített házról szóló példázatában.
A "kulcsok" (= az "oldás és kötés") hatalmát (Máté 16:19) ugyanúgy adta az Úr a többi apostoloknak is, mint Péternek (Máté 18:18; János 20:22–23).
Nem is adhatott egyházában főhatalmat egyetlenegy embernek sem Az, aki ezt mondá tanítványainak: "Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak rajtuk. De nem így lesz közöttetek; hanem aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; és aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen" (Márk 10:42–44).
c) A Szentírás félreérthetetlenül és félremagyarázhatatlanul tanítja, hogy az anyaszentegyház a Krisztus teste és annak egyedüli Feje a Krisztus (Kolossé 1:18, Efézus 1:22, 23; 4:15,16; 5:23).
33. kérdés. Hát miképpen kell kormányozni a földi egyházat?
A földi egyházat az újszövetségi Szentírás szerint a vének (presbiterek) által kell kormányozni. Ezeket a Krisztus maga teszi alkalmasokká Lelkének ajándékaival s Ő hívja el a szolgálatra: a gyülekezet pedig, ha a Krisztus elhívását fölismeri rajtuk, megválasztja és beállítja őket a szolgálatba.
Ezek a "vének" vagy igehirdetéssel és tanítással foglalkoznak (lelkészek, tanárok, tanítók), vagy pedig az egyház tulajdonképpeni kormányzásával ás fegyelmezésével (ezek a szorosabb
értelemben vett "presbiterek"). Segítőtársaik a diakónusok és diakonisszák: azaz a szegények, betegek, árvák, elhagyottak gondozásával foglalkozó férfiak és nők (a szó eredeti jelentése szerint: gyülekezeti szolgák, illetőleg szolgálóleányok).
A római, a görög-keleti és több külföldi protestáns egyházban dívó püspöki egyházkormányzás nem felel meg az újszövetségi Szentírásnak, mert olyan jogokat ruház egy emberre, amelyek a Szentírás szerint minden presbitert, sőt minden igaz keresztyén embert megilletnek. A Bibliában a püspök (magyarul: felvigyázó) csak a presbiternek másik neve, ami világosan látszik Titus 1:5–7-ből. A püspöki hatalom csak a későbbi századokban fejlődött ki, amikor már a Szentlélek vezetésében nem bízott eléggé a földi egyház.
Ott azonban, ahol a püspök csak "az egyenlők közt első", tehát nem más, mint egy főfelügyelettel megbízott lelkipásztor – így a magyar református és evangélikus egyházakban – a püspöki cím, mint bibliai eredetű elnevezés használata ellen nem lehet kifogást emelni. Nem áll az [a római katolikus vád], hogy a magyar evangélikus és református püspökök nem "igazi" püspökök, sőt inkább, bibliai értelemben, egyedül ők az igaziak.
34. kérdés. Mit nevezünk szektának?
Szektának nevezzük az olyan kisebb keresztyén (vagy magát keresztyénnek tartó) vallásos közösséget, amely a kijelentett keresztyén igazságokból egy-két részletet emel ki önkényesen s azt a teljes igazság rovására hirdeti; továbbá
csak a maga tagjait hiszi üdvözülőknek s ezeket más keresztyén közösségekből szereti elhalászni.
A történet folyamán már voltak olyan szekták – így a baptisták, a methodisták –, amelyek külföldön idővel hatalmas egyházakká nőtték ki magukat. De szekta-mivoltuk még ma is világosan felismerhető részint abból, hogy némely keresztyén igazságokat egyoldalúlag és eltorzítva hangsúlyoznak (pl. a baptisták a keresztséget, a methodisták a megtérést és az újjászületést), részint meg abból, hogy tagjaik nagy többségét ma is más, részben az övékénél tisztább tanítású keresztyén egyházakból szerzik.
Egyetlen szekta sem tud igazán megbarátkozni azzal a kijelentett igazsággal, hogy az egyház tagjaivá nem magunk tesszük magunkat, hanem az Isten kiválasztása, tehát, hogy minden igaz egyháztag már születik annak. Innen van, hogy valamennyi szekta főként az önkéntes belépést szorgalmazza, a többségük pedig elveti a gyermekkeresztséget (1. alább a 40. kérdést).
IX. FEJEZET.
A sákramentumokról általában.35. kérdés. Micsodák a sákramentumok vagy szentségek?
A sákramentumok Istentől (az Újszövetségben szent Fia által) szereztetett látható szent jegyek, az Isten kegyelmi ígéreteinek zálogaiul és megpecsételésére. Ezek a kegyelmi ígéretek az Újszövetségben: a bűnbocsánat és az örök élet.
Ellenkezések:
A) Az unitáriusok szerint a sákramentumok pusztán vallási szertartások, amelyeknek az eredete a célja is teljesen emberi.
Erre azt feleljük, hogy a Szentírás szerint sem az ószövetségi sákramentumokat (a körülmetélést II. Mózes 17:10 és a páskát II. Mózes 12:13 s következők), sem az újszövetségieket (a keresztséget Máté 28:19; Márk 16:16 és az úrvacsorát Máté 26:26 skk, Márk 14:22 skk, Lukács 22:19 skk; I. Korinth. 11:23 skk) nem az ember eszelte ki, hanem az élő Isten szerzette.
Érthetetlen is volna, hogy az Ószövetség népe és az anyaszentegyház oly szent félelemmel és állhatatos hűséggel ragaszkodott a sákramentumokhoz évezredeken át, ha ezek pusztán emberi találmányok volnának.
B) A római és a görög-keleti egyház tanítása szerint a sákramentumok nemcsak pecsétei, hanem valóságos csatornái is az Isten kegyelmének: azaz nemcsak megpecsételik, hanem adják, közlik is azt.
Erre azt feleljük, hogy ez a tanítás érzéki, testi dolgoknak olyat tulajdonít, amire egyedül Isten Szentlelke hatalmas. "A Lélek az, ami megelevenít – mondja Urunk – a test nem használ semmit" (János 6:63).
36. kérdés. Kiknek számára hathatósak a sákramentumok?
A sákramentumok csak a hívő lelkek számára hathatósak.
Ellenkezés:
A római egyház tanítása szerint a sákramentum hathatóssága [helyesen: "érvényessége"] pusztán a sákramentumi cselekménynek a végrehajtásától függ. A sákramentumnak az abban részesedő ember lelkére akkor is megvan a hatása, hogyha hite egyáltalán nincsen; pusztán csak az szükséges, hogy halálos bűnben ne éljen az illető.
Ezt mi határozottan elvetjük, mert az egész Szentírás szerint az ember a kegyelmet csak hittel teheti magáévá. "Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem" (Róm. 11:6).
Ennek nem mond ellene az, hogy mi a kisdedeket is megkereszteljük. Mert:
a) a kisgyermek nem "hitetlen", csak még nem hívő;
b) szüleinek keresztyén hite alapján föltesszük, hogy ő is az Isten kegyelmi szövetségének részese, tehát az üdvösségre és így a hívő életre is választott (l. alább a 39. és 40. kérdéseket);
c) semmiképpen nem hisszük és nem tanítjuk azt, hogy a keresztség cselekményének puszta végrehajtása a kisded lelkében már hatást és átalakulást idézne elő (lásd alább a 38–40. kérdéseket).
37. kérdés. Hány sákramentumot szerzett Krisztus?
Kettőt: úgymint a szent keresztséget és az úri szent vacsorát.
A római és a görög-keleti egyház még más öt-öt sákramentumot is tart. De ezek, mint alább részletesen meglátjuk, nem igazi
mentumok, mert vagy látható jegy nincsen bennük, vagy a jegyzett dolog más bennük, mint Isten újszövetségi kegyelmi ígéretei (a bűnbocsánat és az örök élet), vagy végül nem mutatható ki, hogy Krisztustól szereztettek. Ez a három együtt csak a keresztségben és az úrvacsorában találkozik.
X. FEJEZET.
A szent keresztségről.33. kérdés. Micsoda a szent keresztség?
A szent keresztség a Krisztus szerzése szerint tiszta vízzel való megmosattatás, amely a Krisztus vére által való megtisztulást és a Szentlélek által való újjászületést jelenti és pecsételi meg számunkra; egyszersmind pedig külsőképpen is eljegyez bennünket Krisztusnak és az anyaszentegyházának.
Ellenkezések:
A) Az unitáriusok szerint a keresztség csak a keresztyén egyházba való külső beavatásnak a jele.
Erre azt feleljük, hogy hasztalan jelentené a keresztség az egyházba való külső beavatást, hogyha nem jelentené és ígérné egyszersmind a belső odatartozást is: a megtisztulást és az újjászületést. Tehát a keresztség nem pusztán külsőleges szertartás, hanem "az újjászületés fürdője"
(Titus 3: 5), amely a belső megújulásról ígéret és bizonyság. Pál apostol ezt így fejezi ki: "Eltemettettünk Krisztussal együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk" (Róm. 6:4).
B) A római és a görög-keleti egyház tanítása szerint a keresztségnek valóságos bűntörlő hatása is van, mind az eredendő, mind a cselekedeti bűnökre.
Erre azt feleljük, hogy a keresztség magában véve éppúgy nem teheti a bűnöst igazzá és tisztává, mint ahogyan a koronának a fejre tevése nem teheti királlyá azt, akinek a királysághoz nincsen öröklött vagy szerzett joga. A keresztség vizével való megmosatás csak jelenti, külsőleg kifejezi azt, amit belsőleg a Jézus Krisztus vére és az újjászülő Szentlélek viszen véghez. "Hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy" (I. János 5:8). Ez azt jelenti, hogy ez a három együtt igazít meg és tisztít meg. Nem lehet elvenni Krisztustól és a Szentlélektől azt, ami az Övék. "Megmosattatok, megszenteltettetek, megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk lelke által" (I. Korinthus 6:11).
C) Az úgynevezett pünkösdisták tanítása szerint a keresztségtől mint sákramentumtól (amelyet ők "megtérés keresztségé"-nek hívnak) meg kell különböztetni a Szentlélek keresztségét, amelyet Isten azoknak ád meg, akik érte tusakodva imádkoznak. Ennek jelei: 1. a hívő reszketése, elgyöngülése, sokszor földre esése; 2. az imádságnak a hívő lelkéből nagy erővel való kitörése; 3. az
ún. "nyelveken beszélés", amely szerintük abban áll, hogy az, aki a Szentlélek keresztségében részesül, vagy egy előtte addig ismeretlen nyelven kezdi dicsőíteni az Istent (pl. angolul nem tudó ember angolul stb.), vagy pedig olyan szavakkal, amelyeknek semmiféle eddig ismert élő vagy holt nyelven nincs értelmük.
Erre azt feleljük, hogy amint már előbb kifejtettük azt, amit a keresztség jelent és pecsétel, természetesen csak a Szentlélek teheti a hívők szívében és életében valósággá. Éppen ez a különbség a Keresztelő János és a Jézus Krisztus, tehát az ember és az Isten keresztsége között (Lásd Máté 3:11). Ez azonban nem jelenti azt, hogy kétféle keresztség van, csak azt, hogy a jel és a valóság együtt tesz egy egészet. Külön van egy okmányon is az írás meg a pecsét, s azért mégis a kettő együtt egy dolog és egy érték. A Szentlélek keresztsége pedig külsőségekben is megnyilvánuló különleges jelekhez nincs hozzákötve. Nem bizonyos, hogy a bőségesen és látszólag hatalmasan imádkozó ember mindig a Szentlélekből szól: Jézus világosan megmondta, hogy ez lehet képmutató és pogány is (Máté 6:5–8). Sehol sincs megírva a Szentírásban, hogy csak a gyönge idegzetű emberek részesülhetnek a Szentlélek keresztségében: reszketést és hasonlókat nem olvasunk például az első pünkösdkor megkeresztelkedett háromezerekről sem. Ami végül az ún. "nyelveken beszélést" illeti, ez a titokzatos jelenség sincs föltétlenül hozzákötve a Szentlélek által való megkereszteltetéshez, amint világosan kitűnik az I. Korinthusi levél 14. részéből. De a "nyelveken beszélés" különben is azok közé a dolgok közé tartozik a Szentírásban, amelyeknek megértésére az Úr Isten egyelőre sem hitünknek, sem tudomá-
nyunknak nem adott elég világosságot. Ezt alázatosan el kell ismernünk s ugyanakkor azt kell elfogadnunk, ami világos és bizonyos: ez pedig az, hogy a Szentlélektől vezetett igazi keresztyén élet a Szentírás és a történelem példái szerint nagyon is lehetséges "nyelveken beszélés" vagy bármiféle más rendkívüli külső testi jelenségek, idegbeli elváltozások nélkül is.
39. kérdés. Szükséges-é az üdvösségre a keresztség?
A keresztség az üdvösségre igenis szükséges, mert aki a saját hibájából nem keresztelkedik meg, az ezzel megveti a Szentháromság egy Istennek aranypecsétjét, tehát "a kegyelemnek lelkét bántalmazza" (Zsidók 10:29) és így maga zárja ki magát az üdvösségből. Erre mondja az Úr Jézus Krisztus: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül" (Márk 16:16).
A római katolikusok a görög-keletiek, sőt még (kevésbé határozottan) az evangélikusok is ennél tovább menve, azt tartják, hogy még a kereszteletlenül elhalt kisdedek sem üdvözülhetnek. Ezért megengedik, hogy a nagybeteg kisdedet végső szükség esetén nemlelkészi személy (pl. a bába) is megkeresztelhesse. – Ámde ez tévedés, mert:
a) láttuk, hogy a keresztségnek magában bűntörlő, tehát üdvösségre juttató ereje nincs (38. kérdés);
a) a hívők gyermekei felől szabad föltennünk, hogy ők is tagjai a kegyelmi szövetségnek, tehát választottak az üdvösségre (lásd a következő kérdést!): ezt pedig a keresztségnek hibájukon kívüli elmaradása nem szüntetheti
meg, (hanem, ha esetleg másnak, főleg a szülőknek a hibájából marad el, azt vonja Isten számadásra);
c) szükséges, hogy az egyházban "mindenek ékesen és jó renddel legyenek" (I. Korinth. 14:40); ugyanazért a sákramentumok kiszolgáltatását, éppúgy, mint a nyilvános igehirdetést, csak a Krisztustól elhívott s az egyháztól rendelt és beállított lelkészi személyek teljesíthetik.
40. kérdés. Meg kell-é keresztelni a kisdedeket is?
Igenis meg kell őket is keresztelni, amennyiben keresztyén szülőknek vagy szülőnek a gyermekei, mert az ilyenek is részesei Isten amaz ígéreteinek, amelyeknek jegye és pecsétje a szent keresztség.
Ellenkezés:
A baptisták, úgyszintén a nazarénusok, adventisták, pünkösdisták s még más szekták is azt tanítják, hogy csak azokat a felnőtteket szabad megkeresztelni, akik már megtértek és újjászülettek. Azt mondják, hogy a Bibliában mindenütt csak ilyen keresztségről van szó, gyermekek keresztségéről sehol sincsen. Ez utóbbit őszerintük nem is parancsolta a Krisztus.
Erre ezeket feleljük:
a) Az Úr Jézus Krisztus világosan megparancsolja: "Elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe, tanítva
őket..." (Máté 28:19–20).* Tehát nem azt mondja, hogy "megtanítván, tanítványokká tévén (= azaz miután megtanítottátok, tanítványokká tettétek), kereszteljétek meg őket", hanem azt, hogy együtt, egyidejűleg történjék a kettő. "Tanítsatok és kereszteljetek!" – nem pedig (ahogy a baptisták értelmezik): "előbb tanítsatok, azután kereszteljetek". – A "minden népek" pedig itt világosan nemcsak "minden felnőtteket" jelent, hanem a népeknek kicsinyjét, nagyját egyformán.
b) Természetes, hogy a zsidó, pogány stb. felnőtteket meg kell tanítani, mielőtt megkereszteltetnének, mert öntudatos, felnőtt ember csak öntudatos, megfontolt hitvallással teheti magáévá a szent keresztségben jelzett isteni ígéreteket. Erre vonatkozik az Úr másik nagy keresztelési igéje: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik" (Márk 16:16).
c) De hívő keresztyén szülők gyermeke, még ha öntudatlan is, nem tekinthető hitetlennek, csak még nem hívőnek (l. fentebb a 36. és 39. kérdéseket). Az ilyen gyermekekre is áll az ige: "Ha a gyökér szent, az ágak is azok" (Róm. 11:16) – s ezért a hívők gyermekei "szentek" (I. Korinth. 7:14), még akkor is, ha csak az egyik szülő keresztyén (lásd I. Kor. 7:12–16). Péter apostol az anyaszentegyház földi megalakulásakor, ugyanakkor, amikor megtérésre és megkeresztelkedésre inti a sokaságot, nyilván mondja: "néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek" (Cselekedetek 2:38–39).
d) Az Újszövetségnek nem lehet kisebb ereje,
* Jelenleg használatos átdolgozott Károlyi-féle bibliafordításunkban ebben a két versben helytelenül van magyarítva a görög eredeti a következő szavakkal: "megkeresztelvén", "nevében" és "tanítván".
mint az ónak, márpedig az Ószövetségben a körülmetélés sákramentuma által Isten a hívő Ábrahámot gyermekeivel és minden ivadékaival együtt befogadta örök szövetségébe (I. Mózes 17:7–14). Amikor pedig Pál apostol ezt mondja: Krisztusban "körülmetéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel... eltemettetvén Ővele együtt a keresztségben (Kolossé 2:11–12), ezzel nyilván tanítja, hogy az új szövetségben a keresztség lépett a körülmetélés helyére.
Ezt erősíti a Róm. 15:8 is: "Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit."
e) Az Úr Jézus végtelen szeretettel hívta magához és megáldotta a kisdedeket (Márk 10:13–16), és haragra gerjedt tanítványai ellen, akik el akarták zárni azokat áldásától. Az Ő egyházának ne legyen szabad megtennie, amit Ő megtett és megparancsolt: Krisztus kebelére odahelyezni a kisdedeket?
f) A kisdedek megkeresztelése dicső bizonyság amellett, hogy Krisztusunk "előbb szeretett minket" (I. János 4:19) és Ő választott minket, nem pedig mi Őt (János 15:16). A keresztségnek a felnőtt korig elhalasztása viszont helyt ád annak a veszedelmes, felfuvalkodott képzelődésnek, hogy teljesen mitőlünk, a mi elhatározásunktól függ, beletartozunk-é a Krisztus anyaszentegyházába, választottai közé.
g) Az Újszövetségben több helyt van szó arról, hogy az apostolok a megtérteket egész házuk népével megkeresztelték (Cselekedetek 16:15,33,34; I. Korinth. 1:16). A háznépen pedig a Biblia nyelvhasználata szerint mindig a családba tartozó gyermekeket is érteni kell.
41. kérdés. Miképpen kell keresztelni?
A keresztelés módjára és formájára nézve parancsot nem ád a Szentírás. De kivált a mi éghajlatunk alatt a fejnek vízzel való meghintése a leghelyesebb, mert az okosság és a szeretet egyformán ezt parancsolja.
A görög-keleti egyház a kisdedeket, a baptisták, nazarénusok, adventisták pedig a felnőtteket ma is egészen vízbe merítik, mert szerintük a "baptizein" görög ige és a belőle származó "baptismos", "baptisma" főnevek, amelyeket magyarul keresztelésnek fordítunk, tulajdonképpen "bemerítést" jelentenek és Jézus is így keresztelkedett meg, az apostolok is így kereszteltek; tehát mi is csak így keresztelhetünk.
De ez tévedés, mert:
a) A baptizein stb. szavak, igaz, rosszul vannak magyarra "keresztelés"-nek fordítva, mert a keresztvetés vagy olajjal való kereszthúzás római ceremóniája, amiről az első keresztyén magyarok elnevezték ezt a szent szertartást, nem lényege a keresztségnek. De már megszoktuk ezt a rossz fordítást és nem irthatjuk ki a nyelvünkből többé. Viszont bizonyos az is, hogy az eredeti görög szavak nemcsak bemerítést jelentenek az Újszövetségben, hanem egyszerű megmosást is (pl. Márk 7:4-ben a magyar "megmosás" szónak az eredeti szövegben "baptismos" szó felel meg).
b) Teljesen lehetetlen, hogy az apostolok mindig bemerítéssel, víz alá buktatással kereszteltek volna. Hová meríthettek be a víztelen Jeruzsálemben az első pünkösd napján 3000 embert? (Cselekedetek 2:41); vajon volt-é
bemerítő medence a philippi-i tömlöcben (Cselekedetek 16:33) stb. stb.
c) Nem vettetett szolgaság alá a keresztyén ember az ilyen dolgokban. Ha mindenben ragaszkodnunk kellene a kezdetbeli külső formaságokhoz, akkor az úrvacsorát sem vehetnők állva vagy járva, mert maga az Úr Jézus, az apostolok és az első keresztyének nem is ülve (mint az ismert képeken látható), hanem ókori étkezési szokás szerint fekve és félkönyökre dűlve vették.
A római és a görög-keleti egyházban a keresztséghez fűződő sokféle ceremónia a Szentírásból semmivel sem igazolható.
42. kérdés. Szabad-é és szükséges-é a keresztséget megismételni?
A keresztséget megismételni olyan emberen, akin azt már egyszer az Úr Jézus Krisztus parancsa szerint (Máté 28:19) végrehajtották, sem nem szabad, sem nem szükséges.
A baptisták, nazarénusok, adventisták azért ismétlik meg a keresztséget a felnőtteken, mert ők a gyermekkeresztséget helytelenül (lásd fentebb a 40. kérdést) érvénytelennek tekintik. Ámde Isten a keresztséget egyszeri sákramentumnak rendelte, nem pedig ismétlődőnek, mint az úrvacsorát. A keresztséggel jelzett és megpecsételt isteni ígéretek a gyermeknek éppen úgy, mint a felnőttnek, egyszer s mindenkorra szólnak. "Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az Ő elhívása" (Róm. 11:29). Miért akarjuk mégis az Úr Istennel másodszor is letétetni ugyanazt a pecsétes ígéretet, mintha egyszeri ígéretében nem bíznánk? Isten felsé-
gének és a sákramentum szentségének mond tehát ellene a keresztség szükségtelen megismétlése.
Egyedül csak akkor szabad már megkeresztelt egyént újra megkeresztelni, hogyha bizonyosan megtudjuk, vagy legalább alaposan föltesszük, hogy először nem helyesen (nem a Máté 28:19 szerint, vagy nem vízzel) keresztelték meg. De még ekkor sem föltétlenül szükséges az újrakeresztelés, mert a helytelen keresztség nem veszélyezteti a megkereszteltnek üdvösségét akkor, hogyha önhibáján kívül keresztelték meg helytelenül.
XI. FEJEZET.
Az úri szent vacsoráról.43. kérdés. Micsoda az úri szent vacsora?
Az úri szent vacsora Urunk Jézus Krisztus rendelése szerint kenyérben és borban részesedés. Jelenti és megpecsételi számunkra a Jézus Krisztus engesztelő áldozati halálát és annak áldásait; bizonyosokká tesz a felől, hogy a mi lelkünket a megdicsőült Krisztus az örök életre táplálja; egyszersmind pedig növeli és megerősíti bennünk a keresztyén atyafiúi szeretetet.
Ellenkezés:
Az unitáriusok szerint (akiknek ebben a felfogásában igen sok református, evangélikus ember is, felületességből, osztozik) az úrvacsora pusztán a Jézus halálára emlékeztető szent vendégség.
Erre azt feleljük, hogy ez megcsonkítása a szent vacsora jelentőségének és az élő Krisztus dicsőségének megkisebbítése. Emlékvacsorát halott emberek tiszteletére szokás tartani, akikkel a földön élők már nem állhatnak valódi és állandó életközösségben. Márpedig az Úr Jézus Krisztus éppen ilyen életközösségben akar velünk állani, szavai szerint: "Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért... Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik és én is abban" (János 6:51,55,56). Ezért mondja Pál apostol is: "A hálaadásnak pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, amelyet megeszünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk" (I. Korinth. 10:16,17).
44. kérdés. Benne van-é az úrvacsorai kenyérben és borban a Krisztus valóságos teste és vére? vagy talán velük, alattuk van-é?
Semmiképpen nincsen sem bennük, sem velük, sem alattuk. Krisztusnak megdicsőült teste mennybemenetele óta a mennyben van és ott marad megígértetett visszajöveteléig.
Ellenkezés:
Az evangélikus egyház tanítása szerint a Krisztus teste és vére valóban jelen van az úrvacsorai jegyekben, jegyekkel és jegyek alatt, bár
a jegyek megmaradnak valódi kenyérnek és bornak; és a jegyekkel együtt a Krisztus testét és; vérét szájukkal veszik nemcsak a hívők, hanem még a hitetlenek is (ámbár ez utóbbiak ítéletükre).
Erre ezeket feleljük:
a) Ha egyszer Krisztus az Ő igéjében és Szentlelkében velünk van, az igaz hitnek semmi szüksége nincsen arra, hogy Őt még testileg, szájjal ehetőképpen is magához ragadni igyekezzék.
"A hitből való igazság így szól: Ne mondd a te szívedben: Kicsoda megy föl a mennybe? (azaz, hogy Krisztust aláhozza)... Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van, azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk." (Róm. 10:6,8).
b) A feltámadott Jézus nem engedte, hogy Mária Magdolna megillesse (János 20:17); Tamásnak megmondotta, hogy nem az a hit az igazi, amelyik testi látást és tapogatást kíván (János 20:27–28). Világosan tanítja is, hogy "a test nem használ semmit..." (János 6:63). Ezzel semmiképpen nem fér össze az a tanítás, hogy dicsőséges testét az úrvacsorában szájjal esszük.
c) Ez ez kifejezés: "ez az én testem," nem más, mint egyszerű képes beszéd, amilyennel az Úr Jézus, mint általában a keleti népek és a Biblia emberei, nagyon sokszor élt tanításaiban. Önmagát nevezte útnak, ajtónak, szőlőtőnek, pásztornak "Péter apostolt elnevezte kőnek, János és Jakab apostolokat mennydörgésfiaknak. A keresztfán elhangzott egyik utolsó szavában (János 19:26) az édesanyjának azt mondta János apostolról: "Ímhol a te fiad" – az apostolnak viszont az
anyjáról: "Ímhol a te anyád." Ezt is csak képes értelemben mondhatta. Pál apostol viszont a Krisztust nevezi kősziklának, szegeletkőnek, jegyesnek és az anyaszentegyházat a Krisztus testének stb. stb.
d) Ha az Úr valósággal, szánkon át testével és vérével akart volna bennünket az úrvacsorában etetni és itatni, akkor ezt egészen világosan megmondotta volna a tanítványainak, akik Őtőle igen sok csodát láttak ugyan, de ilyenre mégsem lehettek elkészülve. Egészen bizonyos, hogy ha Ő az úrvacsorában testi csodát akart volna végrehajtani, arról éppoly világosan beszélt volna, mint amilyen világosan, előre megmondotta halálát és feltámadását.
Vagyis akkor nem azt mondta volna, hogy: "ez az én testem", hanem azt, hogy: "ebben a kenyérben benne van az én testem". Ha tehát az Úr szavait szó és betű szerint vesszük, ezzel akkor is legföljebb csak a római és a görögkeleti egyház (alább ismertetendő) felfogását lehet igazolni.
e) Az úrvacsora – amint szereztetésének története világosan bizonyítja – a legszorosabban összefügg a páskabárány ószövetségi sákramentumával (lásd II. Mózes 12, vesd össze Máté 26: 17–30, Márk 14:12–26, Lukács 22:7–20): folytatja azt, helyébe lép annak, kiegészíti és megtisztítja, éppúgy, mint a keresztség a körülmetélést (lásd 40. kérdés d) pont). A páskabárány pedig világosan jelkép volt, az Ószövetségnek inkább testies világában is. Lehetetlenség, hogy az Újszövetségben a jelképpel együtt szájjal ehető testi valóság is járna.
45. kérdés. Átváltozik-é az úrvacsorai kenyér és bor a Krisztus valóságos testévé és vérévé,
úgy, hogy immár csak látszik kenyérnek és bornak?
Semmiképpen nem változik át. Nem lehet ezt állítani a Krisztus királyi fenségének kisebbítése nélkül.
Ellenkezés:
A római katolikus tanítás szerint (amelytől a görög-keletié csak árnyalatilag tér el) az úrvacsorai kenyér és bor ez szentelő igék elmondása után elveszíti természeti kenyér- és bor-mivoltát (lényegét) és csak látszat szerint marad kenyér és bor, a valóságban pedig átváltozik Krisztus testévé és vérévé (ez az ún. "transsubstantiatio", magyarul "átlényegülés" tana).
Erre ezeket feleljük:
Mindaz, amit az előző kérdésben elmondottunk, áll még erősebben erre is. De e mellett még a következőket is meg kell jegyeznünk:
a) Az Úr Jézus, valahányszor csodát tett, sohasem csak azért tette, hogy hatalmát megmutassa, hanem azért is, hogy az emberek testi vagy lelki baján, szükségén segítsen (lásd pl. a kánai menyegzőben történt csodát, János 2:1–11, amely az egyetlen "átlényegülési" csodája Jézusnak). Az olyan csodatételt, amely csak hatalmának mutogatására lett volna való, egyenesen meg is tagadta (lásd Máté 4:3, Lukács 4:23 skk., Márk 8:11–12 stb.). Ha mármost az állítólagos úrvacsorai csodával csak hatalmát akarta volna megmutatni, akkor ezzel következetlen lett volna önmagához. Ha pedig szorongó, félénk tanítványain akart volna segíteni azzal, hogy a saját testével és vérével természetileg táplálja őket, akkor
ezzel kudarcot vallott volna, mert hiszen a tanítványok éppen az első úrvacsora után voltak a legaluszékonyabbak és a leggyávábbak. Egyiket sem lehet föltenni az Úr Jézusról.
b) Ha a transsubstantiatio állítólagos csodája igaz volna, akkor erről éppoly világosan beszélne az Újszövetség, mint a Krisztus szűztől születésének, föltámadásának vagy mennybemenetelének a csodájáról. Akkor maga az Úr is világosan így szólott volna a vacsoránál: "Ez többé nem kenyér, hanem az én testem, ez többé nem bor, hanem az én vérem." És akkor Pál apostol is – ahelyett, amit az I. Korinth. 10:16–17-ben mond – világosan megmondaná, hogy: "a pohárban a Krisztus vére van és a kenyér maga a Krisztus teste".
d) Amiképpen az Újszövetség, úgy a legrégibb keresztyén egyház sem ismeri ez transsubstantiatio téves tanát. A későbbi századokban kezdett fölbukkanni és csak 1215-ben tette az elhivését kötelezővé a római pápa "közzsinata".
46. kérdés. Milyen további tévelygések kapcsolódnak a kenyér és a bor átlényegülésének téves tanához?
Az, hogy a pap a Krisztus testét és vérét a földön élőknek és az ún. tisztítóhelyen szenvedő holtak lelkeinek bűneiért újra meg újra engesztelő áldozatként mutatja be Isten előtt; továbbá az, hogy a megszentelt kenyeret Krisztusként kell imádni.
Ez az ún. miseáldozat tana a római és a görög-keleti egyházban. Erről nagyon kemény, de a Szentírásból teljesen igazolható szavakkal mondja a mi ősi református hitvallásunk: "nem egyéb, mint a Jézus Krisztus egyetlenegy áldo-
zatának és szenvedésének megtagadása és átkozott bálványimádás". Ennek ellenemond az egész Újszövetség (lásd különösen Zsidók 10:10–12) és semmit nem tud róla a legrégibb keresztyén egyház. Hasonlóképpen nem tud azokról a szentírásellenes, pogányosan pompázatos szertartásokról sem, amelyekből a mise kialakult (lásd János 4:24).
47. kérdés. Szabad-é az úri szent vacsorában a bor jegyét megvonni az egyszerű hívektől, miként a római egyház teszi?
Nem szabad, mert az Úr világosan megmondotta: "igyatok ebből mindnyájan" – és mert sem az Újszövetség, sem a legrégibb keresztyén egyház nem tud semmit erről az "egy szín alatt áldozásról"; csak később, önkényesen rendelték el a pápák.
A bornak az egyszerű hívektől megvonása és az "áldozópapok" számára fenntartása alapjában véve csak a papi hatalmat és tekintélyt szolgálja. Ebben egyébként a pápaság maga sem következetes, mert kivételképpen régen is megengedte, ma is megengedi az egyszerű híveknek is a kehellyel való élést; különösen hogyha a maga hatalmát és tekintélyét akarta és akarja megerősíteni (így engedte meg pl. régen a husziták egy részének; ma az ún. görög katolikusoknak, akik tulajdonképpen a pápa hatalma alá visszatért görög-keletiek, tehát "görög szertartású római katolikusok"; sőt régen megengedte még fejedelmi személyeknek is).
Újabb időben egyes magyar református gyülekezetek is követik azt a külföldi példát,
hogy "különkelyhes" úrvacsoraosztásokat tartanak, bár csak némely alkalmakkor, mert az állandó gyakorlat az ilyen gyülekezetekben is a közös kehely használata. A külön kehely használatát leginkább azzal szokták megokolni, hogy érzékenyebb természetű emberek a szájon át való fertőzéstől félnek. Ez a félelem nagyrészt képzelődésen alapul, mert valójában az úrvacsorai bor elvétele közben való fertőzésnek a lehetősége elenyészően csekély – sokkal csekélyebb, mint pl. egy vasúti vendéglőben, ahol pedig ez senkinek sem szokott eszébe jutni. (*) A gyöngeség testvéries kíméléséből mégis megengedett a külön kehely használata ott, ahol ennek a gyülekezet közhangulata nincs ellene és az egyházközség presbitériuma hozzájárul. A mennyei jóban, amelyet az úri szent vacsorában kapunk, közös és külön kehellyel egyaránt lehet részesedni. De az bizonyos, hogy a Krisztussal és egymással való közösségünket a közös kehely mégis csak szebben és erősebben kifejezi.
48. kérdés. Milyen kenyeret és bort kell használni az úri szent vacsorában?
Leghelyesebb, mert legegyszerűbb az illető nép között rendszerint használatos kenyeret és tiszta bort használni.
Az ostya tulajdonképpen az ószövetségi kovásztalan kenyeret akarja pótolni. De Krisztus népét az ószövetségi törvény az ilyen külső dolgokban már nem kötelezi. Mind az ostya használatához, mind a bornak vízzel keveréséhez (a rómaiaknál és a görög-keletieknél) többrendbeli helytelen szokások és képzelődések fűződnek, s már ezért is kerülendők.
* Ez súlyos tévedés: a száj nyálkahártyája a legkülönfélébb kórokozókat veheti át a közös kehelyről. Ezért ilyenkor a kelyhet egy kendővel le szokták törölni. [NF]
Az "alkoholmentes bor" használata az adventistáknál szabadlelkű keresztyénekhez nem illő szőrszálhasogatás (lásd Prédikátor 7:16a; Cselekedetek 10:15; II. Timóth. 3:5).
49. kérdés. Kik járulhatnak az Úr asztalához?
A bűneiken igazán bánkódó, Krisztusért a bűnbocsánatban erősen bízó, a hitben megerősödésre, az életben megjavulásra komolyan vágyakozó keresztyének. Egyszóval azok, akik igazán meg tudják magukat próbálni, hogy nem méltatlanok-é (lásd I. Korinth. 11:28, II. Korinthus 13:5).
Minthogy erre az egészen apró vagy serdületlen gyermekek még nem képesek, ezért nem volna szabad őket az Úr asztalához odabocsátani, ami a római, még inkább a görög-keleti egyház szokása.* [A rómaié ma már nem.]
XII. FEJEZET.
A hamis sákramentumokról.50. kérdés. Miért nem igazi sákramentum a bűnbánat (penitencia) és bűnbevallás, más néven "szentgyónás"?
Azért, mert nincsen benne Krisztustól szerzett látható jegy.
* A magyar református egyház ma már általános követelményül állította fel – bár külső akadályok miatt egyelőre még nem tudta végrehajtani –, hogy a konfirmáció legalsó korhatára a 14. életév legyen. Tulajdonképpen még ez is alacsony. (Lásd alább az 51. kérdést.)
Az egész Szentírás tanítja ugyan, Jézus maga is világosan hirdeti, hogy töredelmes, igaz bűnbánat és bűnvallás nélkül senki sem lehet a bűnbocsánatnak és az örök életnek részese. De sehol sem olvassuk azt, hogy az Úr ebből, látható jegy rendelésével, külön sákramentumot csinált volna. Nem is lett volna erre semmi szükség. Hiszen már a szent keresztség is a bűnöknek való meghalás és az új életre föltámadás jele és pecsétje. Hasonlóképpen az úri szent vacsorában, amely a Jézus Krisztus bűntörlő áldozati haláláról bizonyság, senki sem részesedhetik igaz bűnbánat nélkül.
De az, amit a római és a görög-keleti egyház a penitenciáról és a gyónásról tanít, egyébként is helytelen:
A) A bűnbocsánatot először is ahhoz kötik, hogy legalább is az ún. "súlyos" vagy "halálos" bűnök papi személynek egyenként fölsorolva meggyónassanak.
De:a) az egész Szentírásban sehol sem olvassuk, hogy Isten csak a papok útján közölné a bűnössel a maga bocsánatát. János apostol világosan tanítja: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz (az Isten), hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól" (I. Ján. 1:9). Ha csak pap előtt lehetne bűneinket megvallani és csak ez úton nyerhetnénk bocsánatot, akkor az úri imádságnak a megbocsátásra vonatkozó kérését is mindig csak pap előtt lehetne imádkozni.
b) Jézus Krisztus az apostolokra és általában az Ő igéjének hirdetőire csak a bűnbocsánat hirdetésének, de nem osztogatásának hatalmát ruházta és nem adott nékik hatalmat a lelkiismeret fölött. Hogy a Máté 16:19, 18:18,
János 20:22–23 hogyan értendők helyesen, az kitűnik abból az egyszerű tényből, hogy az apostolok soha egyetlenegy esetben sem merték azt mondani, amit ma mond a gyónónak a római vagy görög-keleti pap: "Én tégedet feloldozlak..." Hanem alázatosan és egyszerűen hirdették a szívből bánkódóknak a bűnbocsánatot, mint az Evangélium nagy örömhírét, Jézus Krisztus szerzeményét és ajándékát (Cselekedetek 5:31–32, 10:42–43). Tehát az, amit Jézus Krisztus az apostolokra és egyáltalán az Ő igéjének bármely hirdetőjére bízott, nem más, mint szolgálat, követség, tolmácsi tisztség (II. Korinth. 5:18–20).
c) A bűnök egyenkénti felsorolása nem lehetséges, mert szívünket és életünket egyedül Isten ismeri, úgy, amint még mi magunk sem. "Nagyobb az Isten a mi szívünknél és mindent tud" (I. János 3:20). Aki a maga bűneit egyenként akarja számontartani, az vagy felfuvalkodott önhittségbe esik, vagy pedig, ellenkezőleg, kétségbeesésbe jut. "Ha a bűnöket számontartod, Uram – Uram, kicsoda maradhat meg?" (130. Zsoltár:3.) – De ez nem is szükséges, mert Isten úgysem az egyes bűnökre, vétkekre, hibákra néz elsősorban, hanem azoknak gyökerére, a szívre és lélekre. Csak az a bűnbánat kedves Őelőtte, amelyik így tud Dáviddal szólani: "Tiszta szívet teremts bennem, Úr Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem" (51. Zsoltár 12).
d) Bűneinket megvalljuk elsősorban magános imádságunkban az élő Isten színe előtt. Másodsorban a szent gyülekezetben szintén az Isten színe előtt többi keresztyén atyánkfiaival együtt. Ezeken kívül, szorongatott lelkiismere-
tünk nagyobb megnyugtatására, annak is szükségét érezhetjük, hogy a lelkipásztorhoz, vagy más, az Isten igéjében jártas keresztyén testvérünkhöz elmenjünk. Ilyenkor ennek magánosan és részletesen megvalljuk bűneinket, s arra kérjük, imádkozzék velünk és a Szentírásból tegyen bizonyosakká bűneink bocsánatáról. Ha ezt tesszük, jó és hasznos dolgot cselekszünk. Jakab apostol is azt mondja (5:16): "Valljátok meg bűneiteket egymásnak..." De az összefüggésből világos, hogy ezt ő elsősorban a beteg keresztyének lelkigondozására érti. A fülbegyónásnak különösen a római egyházban használatos formája ellenkezik a keresztyéni nyíltsággal és nagyon sok erkölcsi eltévelyedésnek lehet kísértő alkalma.
B) A bűnbocsánatot nyerő bűnvallótól megkövetelik, hogy a paptól reája kiszabott ún. elégtételeket (különösképpen: imádkozást, böjtölést és alamizsnálkodást) is vállalja és végrehajtsa. – Ámde:
a) Mi a mi bűneinkért semmiképpen nem tehetünk eleget: "hogyan is lehetne igaz a halandó ember Istennél?" (Jób 9:2); és "micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?" (Máté 16:26.) Egyedül Krisztus az, aki az Ő drága vérével minden bűnünkért tökéletesen eleget tett.
b) Veszedelmes képzelődés az, hogy az "elégtételek" azoknak a büntetéseknek az elhárítására valók, amelyek a bűnös embert Isten részéről e világon és a "tisztítóhelyen" érhetnék (azt mondják ugyanis, hogy maga a papi bűnbocsánat csak az örök büntetést, ti. a kárhozatot engedi el). Ez az Isten fenségének
kisebbítése mellett erkölcsi könnyelműségre is csábíthat.
c) Még ennél is veszedelmesebb a római egyháznak az ún. "búcsúról" szóló tana. E tan szerint az egyháznak Mária és a szentek érdemkincstára (lásd a 23. kérdést) alapján joga van a bűnbánók számára gyónáson kívül is az evilági, sőt még a "tisztítóhelyi" isteni büntetésekből is többet vagy kevesebbet elengedni (azaz ezekre "búcsút" elengedést adni) bizonyos ájtatos cselekedetek elvégzése fejében, amelyek az egyháznak valamiképp használnak. Ez a tan bizony "kalmárságnak házává" teszi "az Atya házát" (János 2:16).
51. kérdés. Miért nem igazi sákramentum a bérmálás (latinosan: konfirmáció; a görögkeletieknél: szent kenet)?
Mert Krisztus sem magát a cselekményt, sem annak látható jegyeit nem rendelte.
A római egyház tanítása szerint a püspök gyakorolja kéz-főretétellel, és e célra készített szentelt kenettel keresztet húzva, a bérmálást. Ez a 7–12 éves gyermekekkel a keresztyén erénynek új erejét közli, és képessé teszi őket arra, hogy a tökéletességre törekedjenek. – Erről a Szentírásban egy szó sincsen. A kezeknek főre tétele, amelyet ószövetségi példák nyomán az Úr Jézus és az apostolok gyakoroltak (Márk 10:16, Cselekedetek 6:6, 13:3, I. Timóth. 4:14, II. Timóth. 1:6) a Szentlélek ajándékának magasztosan szép jelképezése. Az evangéliumi egyházak is bizonyos esetekben máig gyakorolják. De sákramentumot éppúgy nem lehet belőle csinálni, mint a rálehellésből (János
20:22). A megkenéshez fűződő képzelődés szintén nem a Szentíráson alapul.
Ugyanez áll, még erősebben, a görög-keleti egyház tanítására. Ez az egyház a "szent kenet" kiosztását minden papnak megengedi ugyan, de viszont rögtön a keresztség után kiosztja a kisdedeknek, azt mondván, hogy az "a Szentlélek ajándékának jegye."
Az evangéliumi egyházak által gyakorolt konfirmáció (bár a neve, mint láttuk, azonos a bérmálás latin nevével) nem sákramentum, hanem a fiatal, de már egy életre szóló elszánásra képes keresztyének fogadalomtétele a Krisztushoz és az anyaszentegyházhoz való hűségre: öntudatos elvállalása annak a mennyei ajándéknak, amelyben a szent keresztség által öntudatlanul részesedtek, és egész életre szóló elkötelezés, hogy hálásak legyenek érte. (Lásd a 49. kérdés végén a jegyzetet)
52. kérdés. Miért nem igazi sákramentum a házasság?
Azért, mert a házasságot az Isten szerzette ugyan, de olyan kegyelmi ígéreteket, amilyeneket az igazi sákramentumokhoz, nem csatolt hozzá sem a Krisztus eljövetele előtt, sem pedig a Krisztus által; továbbá látható jeggyel sem látta el.
A római és a görög-keleti egyház a házasságot főkép az Eféz. 5:22–32. versei alapján tartja szentségnek. Itt a 32. versben a "titok" szónak a görög eredetiben "mysterion", a latin fordításban pedig "sacramentum" felel meg – amelyek a sákramentumok görög, illetőleg latin nevei is.
Ámde ezeknek a verseknek az összefüggéséből világos, hogy itt nem olyan sákramentum szereztetéséről van szó, amilyen a keresztség vagy az úrvacsora. Itt egy titokzatos, mélyértelmű hasonlattal van dolgunk, amely az egyháznak (= a választott népnek) a Krisztussal való viszonyát a házastársak viszonyával szemlélteti, s viszont a házastársak viszonyának példaképéül Krisztus és az Ő anyaszentegyháza szent és tiszta frigyét állítja oda. Ez a hasonlat a Bibliában egyebütt is sokszor előfordul. Az Ószövetségben csak egy példa a sok közül Hóseás próféta könyvének 2. része. Az Újszövetségben lásd II. Korinthus 11:2, Jelenések 19:7–9, 21:2. Tehát téves a "mysterion" szót az Efézus 5:32-ben "sákramentum"-nak, illetőleg szentségnek fordítani.
Azt is tanítja a római és a görög-keleti egy-ház, hogy a házasság felbonthatatlanságát csak úgy lehet biztosítani, ha sákramentumnak tekintjük. De erre e végből sincsen szükség, mert hiszen Urunk – az egy házasságtörés okán kívül – amúgy is felbonthatatlannak tanítja a házasságot (Máté 5:31–32).
Az, hogy manapság az evangéliumi egyházak inkább alkalmazkodnak a házassági elválás megítélésében a világi törvény laza rendelkezéséhez, mint az Úr világos parancsához, s a bármely okból elvált felet is újra megesketik, elég hiba. De ezt a hibát, amelyen lehet segíteni, éppen a római és a görög-keleti egyházaknak van legkevésbé joguk az evangéliumi egyházak szemére vetni. Mert a római és görög-keleti egyházak, noha elvben felbonthatatlannak tanítják a házasságot, a gyakorlatban, a Krisztus parancsa megkerülésével, mégiscsak megtalálják a módot
annak felbontására, különféle címek alatt (pl. "ágytól és asztaltól elválasztás", amivel erkölcstelenségbe kergethetik az ártatlanul maradt felet is; vagy a házasságnak "érvénytelenül kötöttnek", azaz kezdettől fogva semmisnek nyilvánítása a pápa által, ami nyilvánvaló kibúvó).
53. kérdés. Miért nem igazi sákramentum a papirend?
Mert sem a papirendet magát, sem látható jegyét nem Krisztus szerzette.
A római és a görög-keleti egyház tanítása szerint a püspöktől kézrátétellel és megkenéssel pappá szentelt egyén e szertartás által ugyanazt a hatalmat nyeri (igehirdetésre, bűnbocsátásra és "áldozat" bemutatására), amellyel maguk az apostolok bírtak. A pappá szentelés a papra "letörölhetetlen bélyeget" nyom, és őt magasan fölébe emeli a közönséges hívőnek. A papirend bizonyos értelemben Isten és ember között közvetítő rangot jelent.
Mindez merő tévelygés. Az I. Péter 2:9 és Jelenések 1:6, 5:10 szerint minden keresztyén ember pap, mert mindegyik egyformán mutathat be Istennek imádságból és szent életből álló áldozatot. Viszont a bűnbocsátó hatalom s a bűnért elégtevő, egyszeri, tökéletes áldozat ereje egyedül Krisztusnál van, örökkévaló Főpapunknál (Lásd ehhez a Zsidókhoz írt levél 1–10. részeit).
A kéz-főretétel egy szép ősi keresztyéni szokás, amelyről fentebb (51. kérdés) már szólottunk.
Arra igenis szükség van a jó rend kedvéért, hogy az igehirdetők, akik "Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai" (I. Korinth. 4:1), a szolgálatra Isten gyülekezete által emberi részről is elhívassanak és törvényes egyházi felsőségük áltat, a gyülekezet imádságaitól hordozottan, ünnepélyesen szolgálatba állíttassanak. De ez nem teszi őket a többi keresztyén híveknél különb értelemben papokká, csak a szolgálat és a felelősség nagyobb terhét rója reájuk amazokkal szemben.
Még tévesebb a különféle lépcsőzetes papi "rendek" (rangok) fölállítása. Az "elsőbbség" kérdését az Úr már apostolai közt végérvényesen eldöntötte (olv. Lukács 22:24–27). Az evangéliumi egyházakban csak a jó rend és békesség, az alaposabb felügyelet és igazgatás kedvéért vannak különféle fokozatú tisztségek a lelkipásztorok között (püspökök, esperes stb.). De ez csak az egyenlők közt jelent elsőbbséget, nem az uralomnak, hanem a szolgálatnak és a felelősségnek fokozódó nagyobb mértéke szerint.
Hasonlóan téves az a tanítás is, hogy az apostoli hatalom teljessége tulajdonképpen a püspökök személyén át öröklődik, s csak ők osztogathatják azt a Szentlélek erejével az "alsóbb papságnak". Ha ez igaz volna, akkor már Pál apostolt is csak a többi apostolok szentelhették volna apostollá; pedig ő nagyon is erősen hangoztatja, hogy "nem emberektől, sem nem ember által" (Galat. 1:1) lett azzá, és vele a tekintélyesek semmit sem közöltek (Galat. 2:6), sőt "elismerték a néki adatott kegyelmet" (Galat. 2:9).
54. kérdés. Miért nem igazi sákramentum az utolsó kenet?
Mert sem magát, sem látható jegyét nem Krisztus szerzette.
A római egyház a halálhoz közelítő betegeket (vagy más, halálhoz közelálló egyéneket, pl. a halálraítélteket), a görög-keleti egyház pedig még a nem halálos betegeket is, papjai által olajjal megkeneti, s ettől a megkenéstől a bűnbocsátó Szentlélek ajándékát, esetleg még a testi gyógyulást is várja.
Azonban a Jakab 5:14–15, amelyre hivatkoznak:
a) egy általános ókori orvosi gyakorlatot tüntet föl (éppúgy, mint Márk 6:13);
b) a megtartó erőt nem a megkenésnek, hanem az imádságnak, illetőleg az azt meghallgató Istennek tulajdonítja;
c) mit sem tud arról, hogy az Úr Jézus rendelte volna ezt a szertartást, aminthogy Ő maga éppen olajjal soha nem is gyógyított, holott más módjait az ókori népies gyógyításnak Ő is használta (lásd János 9:6; Márk 7:33, 8:23).
Az utolsó kenet tehát embereknek találmánya, amely nélkül minden kár nélkül ellehet az anyaszentegyház.
Ez áll az adventistáknak egy ehhez hasonló szertartására is.
A pünkösdisták s némely más szektások nem gyakorolnak ugyan ilyenféle szertartást, de azt hiszik, hogy az imádság ereje elégséges minden testi betegségből való gyógyulásra, s bűnnek tartják az orvoshoz fordulást. [Ma már nem.] – Ez éppen olyan megtévelyedés, mint hogyha valaki azt
mondaná, hogy ő magát és családját kizárólag imádsággal akarja eltartani, mert bűnnek, hitetlenségnek tekinti a kenyérkereső munkát. A mennyei Atya az Ő gyermekeinek a munkát és az orvosságot éppúgy javukra ajándékozta, mint az imádságot. Éppen az imádkozó ember tudja igazán hálaadással venni az orvos munkáját, s ő tudja igazán meglátni, hogy az orvos munkájának megvannak a maga határai, Isten pedig minden orvosnál hatalmasabb. Ha az orvos foglalkozása keresztyénhez nem volna illő, s orvossággal élni keresztyénnek nem volna szabad, Isten bizonyára nem orvosemberre, méghozzá egy nagyon szeretett orvosra, Lukácsra bízta volna két újszövetségi könyvnek a megírását is, és nem rendelte volna őt Pál apostolnak hűséges útitársául (lásd Kolossé 4:14, Filemon 24, II. Timóth. 4:11).
XIII. FEJEZET.
A végső dolgokról.55. kérdés. Mi az ember sorsa a Szentírás szerint a testi halál után?
A Szentírás szerint a hívők a testi halál után egyenesen a Krisztushoz mennek, és ezért nem szorulnak arra, hogy a földön élők érettük könyörögjenek. A hitetlenek pedig vettetnek egyenesen a pokolra, ahonnan a földön élőknek semmiféle szolgálata által sem szabadulhatnak.
Ellenkezés:
A római egyház tanítása szerint az a különben hívő keresztyén, aki úgy hal meg, hogy a bűneiért nem tesz teljesen eleget, az úgynevezett tisztítóhelyre * (purgatóriumba) kerül, ahol bűneiért továbbszenvedi az ún. ideigvaló büntetéseket, amíg végre teljesen megtisztulva a mennybe juthat.
Erre ezeket feleljük:
a) Ezt a tanítást a Szentírásból éppen semmivel sem lehet igazolni, ellenben Utunk világosan mondja "... aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre" (János 5:24).
b) Ha maga a mennyei Atya világosan ki nem jelenti az ellenkezőt, képtelenség róla föltenni, hogy Ő azokat a gyermekeit, akiknek már megkegyelmezett, a testi halál után még hosszú ideig – állítólag évezredekig sőt évmilliókig ne eressze a színe elé csak azért, mert még nem teljesen "tiszták". Az Úr Jézus még a földön élő igen gyarló tanítványainak is ezt mondja: "Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek" (János 15:3, vö. 13:10)
c) Annak, akinek mérhetetlen szerelme van arra, hogy a még bűnöst is már tisztának tekintse – hogy ne volna mérhetetlen hatalma is arra, hogy a kegyelmébe fogadottat a testi halál után rögtön, valósággal meg is tisztítsa?" **
* A "tisztítótűz" elnevezés inkább népies; a római egyház nem tanítja hivatalosan, hogy a purgatóriumba jutó lelkek tényleg valamiféle természeti tűzben égnének.
** A görög-keleti egyház nem tanítja ugyan a tisztítóhelyet, de az ő tanítása szerint is a legtöbb ember csak fokról-fokra jut a halál után a teljes üdvösségre, és ebben a fokozatos haladásban a földön élők segíthetik az elköltözötteket imádságaikkal, alamizsnáikkal. Ennek sincs a Szentírásban semmi alapja.
50. kérdés. Mit tanít a Szentírás a feltámadásról és az utolsó ítéletről?
Azt, hogy az időknek végén a halottak fel fognak támadni, azaz a halál után is élő lelkeik titokzatos módon újra testbe fognak öltöztetni; a Krisztus pedig visszajő, hogy a földön élőket és a feltámadottakat mind megítélje, azaz Istennek reánk vonatkozó ítéletét mindenek szemei előtt nyilvánvalóvá és félreismerhetetlenné tegye.
Ez az Isten igéjének egészen világos kijelentése (Dániel 12:2, Máté 26:64; János 5:25–29; Cselekedetek 10:42 I. Korinthus 15. rész; I. Thessal. 4:16–17; II. Thessal. 1:6–10; Jelenések 20:12–13; stb.).
A adventisták és a millénisták (Jehova-tanúk) tévelygése, hogy a lélek a halál után éppúgy "meghal", mint a test (illetőleg öntudatlan álomba merül), és csak a Krisztus visszajöttekor támad újra föl. Ez ellene mond a Krisztus dicsőséges ígéretének és az egész Újszövetség egyező bizonyságtételének (János 14. rész, II. Korinth. 5. rész, Filippi 1:23, I. János 3:14,15). Ha örök életünk már itt a földön elkezdődik a hitben és a szeretetben, hogyan lehetne halandó a lélek a testtel együtt? Hogyan mondhatná akkor Pál, hogy "sem élet, sem halál" nem szakaszthat el bennünket az Istennek szerelmétől? (Róm. 8:38–39.) Viszont az, hogy a halál után még külön is lesz föltámadás és utolsó ítélet (noha a lelkek a halál után rögtön belejutnak az üdvösség, illetőleg a kárhozat állapotába), azért van így, hogy az Istennek ítéletei ne maradjanak mindörökre rejtve az emberi szemek előtt, hanem "nyilván-
valókká legyenek" (Jelenések 15:4) – minden ember örök sorsát tulajdon szemével lássa meg minden másik ember és az Isten igazsága és irgalmassága annál inkább dicsőíttessék.
Ugyancsak az adventisták és a millénisták (Jehova-tanúk) tagadják az örök kárhozatot, és a gonoszok végleges megsemmisülését tanítják. Ez a bűnös emberi gyöngeségnek hízelgő hamis tudomány, amely az Istentől való elvettetés örök kínjának rettenetes, de a Bibliában világosan kijelentett tanát nem képes elviselni, s azalól kibúvót keres (Márk 9:43–48; Jelenések 20:7–15. stb., stb.).
57. kérdés. A Krisztus visszajövetelének időpontját tudhatjuk-é előre?
Nem tudhatjuk, mert Ő maga világosan megmondotta, hogy ez nem a mi dolgunk (Cselekedetek 1:7) s hogy arról a napról és óráról egyedül az Atya tud (Márk 13:32).
Az adventistáknak és a millénistáknak (Jehova-tanúknak) dőrénél dőrébb és önmagukat is folyvást meghazudtoló számítgatásai a Krisztus visszajövetelének időpontjáról és általában mindaz, amit ők az utolsó időkről tanítanak, nem egyéb, mint szentségtörő játék a Bibliával (II. Péter 3:16, V. Mózes 13:1–3, II. Thessal. 2:1–3).
58. kérdés. Szabad-é keresztyén embernek az örökkévalóság (a "másvilág") dolgai felől a holtak lelkeinél tudakozódnia?
Nem szabad, mert ezt Isten mind az ó-, mind az újszövetségi Szentírásban világosan és határozottan tiltja.
A spiritiszták sötét, bűnös tévelygése tehát engesztelhetetlen ellentétben van a Krisztus evangéliumával és a tiszta, bibliai keresztyénséggel.
a) Az V. Mózes 18:9–12 nyilvánvalóan útálatos pogányságnak bélyegzi a szellemidézést, aminthogy ez nem is más, mint az egyik legősibb pogány babonaság, amely alól, éppúgy, mint a többi alól, az élő Isten bibliai kijelentése szabadította föl az emberi lelkeket.
b) Ezt a tilalmat az Úr Jézus még megerősíti (Lukács 16:31), nyilván tanítva, hogy akinek az Isten kijelentése a Bibliában nem elég, azt ugyan semmiféle túlvilági jelenség meg nem menti a kárhozattól.
c) A Bibliában előforduló egyetlen szellemidézés (I. Sámuel 28. része) egy boszorkánynak a műve, egy Isten ellen pártot ütött, s önmagával hazugságba keveredő uralkodó parancsára – akik maguk is mindketten nagyon jól tudják, hogy szörnyű bűnt követnek el.
d) Az Úr színeváltozásának csodálatos történetét (Máté 17:1–13, Márk 9:2–13, Lukács 9:28–36), valamint a feltámadott Krisztus megjelenéseit a spiritiszta tüneményekkel azonosoknak állítani: valóságos istenkáromlás. Hiszen a spiritiszta tüneményeket az emberi mesterkedés idézi föl – azok a szent bibliai jelenségek pedig az élő Isten szabad kegyelmének titokzatos, dicső ajándékai voltak, amelyekre a gyarló ember akaratának semmi hatása nem volt és nem is lehetett.
e) Tudományosan igazolva van, hogy a spiritiszta jelenségek nem mások, mint rendellenes ideg- és elmeállapotok szüleményei, amelyek
közé sok ravasz csalás és haszonleső szédelgés is vegyül. Az ilyen jelenségeket rendszerint maga a Sátán használja föl arra, hogy a hiszékeny lelkeket tőrbe ejtse "a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival" (II. Thessal. 2:9). A gonosz lélek ily munkái ellen az Úr Jézus és tanítványai hatalmasan küzdöttek, még akkor is, amikor a gonosz lélektől megszállottak jót és igazat mondottak (Márk 1:24, 3:11, 5:7; Lukács 4:41; Cselekedetek 16:16–18).
f) Azok, akik az emberi lélek rejtelmeit komoly tudományos módszerekkel kutatják, a beteg emberiség javára és Isten dicsőségére foglalkozhatnak és kell is, hogy foglalkozzanak a spiritizmus alapját tevő rendkívüli testi és lelki jelenségekkel (szuggesztió, hipnózis stb.). De hozzá nem értő emberek részéről – amilyen a spiritiszták nagy többsége – az ilyen jelenségekkel foglalkozás és azoknak "szellemidézés" céljára fölhasználása nem egyéb, mint bűnös és felelőtlen játék. Ez a médiumul használt boldogtalan idegbajos teremtéseknek nagyon sokszor a teljes testi és lelki megrontására vezet. Pedig I. Korinth. 3:16–17 szerint "ha valaki az Isten templomát", az emberi testet és lelket "megrontja, megrontja azt az Isten".
g) A spiritizmus a hitet valami alsóbbrendű dolognak tartja s helyette "biztos tudást", azaz érzéklésen alapuló tapasztalati ismereteket akar adni az örökkévalóság dolgairól. Ezáltal merev ellentétbe kerül az egész Szentírással, mert a Szentírás szerint a földön élő embernek az örökkévalóság dolgairól csak hitbeli ismerete lehet, nem pedig érzéki tapasztalaton alapuló tudása, vagy éppen tudományos ismerete (lásd
különösen János 20:29, I. Korinth. 13:12, II. Korinth. 5:7, Zsidók 11:1).
h) A "szellemeknek" azok az állítólagos kijelentései, amelyeket az ún. "médiumok" útján közölnek a másvilágról, vagy ugyanazt tartalmazzák, amit a Szentírás sokkal szebben, világosabban és egyszerűbben tanít a boldog örökkévalóságról. Vagy pedig, ha nem ugyanazt tartalmazzák, zűrzavaros, balgatag és hiábavaló beszédek, amelyek nem egy magasabb világot tükröztetnek, hanem csak az illető médiumnak szánandó lelkiállapotát.
Tárgymutató
A nevek után álló számok a lapszámokat, a zárójelbe tettek a kérdések számait jelzik.
Adventisták 28 (10. k.), 48 (27. k.), 63 (40. X.), 66 (41. k.), 67 (42. X.), 76 (48. k.), 85 (54. X.), 89 (37. k.).
Alamizsnálkodás 79.
Anyaszentegyház, l. Egyház alatt.
"Anyaszentegyház" és "egyház" különbsége 52 (31. k.).
Apokrifus könyvek 16.
Átlényegülés 72–73 (43. l.). L. Transsubstantiatiót is.Baptisták 18, 37 (18. k.), 38 (19. k), 56 (34. k.), 63 (40. k.), 66 (41. k.), 67 (42. l.).
Bába általi keresztelés 62 (39. k.).
Bemerítés 66, 67 (41. k.).
Bérmálás 76.
Biblia, l. Szentírás alatt.
Boldogok 43. Boldoggáavatás 45 (24. k.).
Bor megvonása a hívektől az úrvacsorában 74 (47. k.), – vízzel keverése 75 (48. k.).
Böjt 46 (25. k.).
Böjtölés mint elégtétel 79.
Búcsú 44, 80.
Bűn 29 (11. k.).
Bűnbánat sákramentum-é 76–80.
Bűnbevallás sákramentum-é 76–80.
Bűntörlő hatása van-e a keresztségnek 60.Egyház 49, – hány van 50 (28. k.), – látható és láthatatlan 51 (30. k.), – mikor igaz 51 (31. k.), – egyedül üdvözítő 52 (31. k.).
Egyház feje 53, – kormányzása 54 (33. k.).
Egyházfegyelem 51 (31. k.).
Egyháztagság 56 (34. k.).
Elevevégzés, l. Predestináció alatt.
Elégtétel 26 (9. k.), 76.
Ember állapota 29 (11. k.), – sorsa halál után 86 (55. k.).
Engedelmesség 42 (23. k.).
Eredendő bűn 29 (11. k.), – nélkül született-é ember 30 (13. k.).
Ereklyék 23.
Eretnek 52 (31. k.).
Eskü 47 (26. k.).
Evangélikus egyház 23 (8. k.), 39, 62 (39. k.), 69 (44. k.).
Evangéliumi tanácsok 42 (23. k.).
Éneklés 26.
Érdem 35 (26. k.), – -kincstár 44, 80.
Érdemszerző jócselekedet 26 (9. k.).Fegyelem (egyházi) 51 (31. k.).
Fegyverfogás 47 (27. k.). Feltámadás 88 (56. k.). Fülbegyónás 76.Görög-keleti egyház 15, 17, 21, 22–24, 30, 39, 43, 44, 46, 55, 57–60, 62 (39. k.), 66. (41. k.) 71 (45. k.), 72–76, 80–83, 85 (34. k.), 87.
Gyermekkeresztség 55 (34. k.), 57 (36. k.), 63 (40. k.).
Gyógyítás imádsággal 85 (54. k.).
Gyónás 76.Hagyomány (szent) 15 (3. k.).
Halál után ember sorsa 86 (33. k.).
Házasság tiltása 42 (23. k.), – sákramentum-é 81.
Hipnózis 91.
Hit és jócselekedetek 34 (16. k.).
Hit és tudás 88, 91.Igazság megismerése 15. Igehirdetés 26, 51 (31. k.), Igehirdetők tiszte 17 (4. k.), 18, 19, – beállítása 83–84.
Imádat és tisztelet közötti különbségtétel 22. Imádkozás 26, – mint elégtétel 79.
Isten lényege 20.
Isten tisztelete 22 (7. k.), – milyen nyelven történik 26 (9. k.).
ítélet, utolsó 88 (56. k.).Jehova-tanúi, l. millénisták.
Jézus Krisztus személye és műve 32 (14. k.), – visszajövetele 89 (57. k.).
Jócselekedetek és hit 34, – fölös jócselekedetek 42 (23. k.), – elégtevő jócselekedetek 79.Katolikus 50 (29. k.).
Katonáskodás 47 (97 k.)
Kárhozat, örök 88 (36. k.). Kegyelem elveszíthető-e 41 (22. k.).
Kereszteletlenül elhalt gyermekek 62 (39. k.).
Keresztjelvény a templomokban 24 (8. k.).
Keresztség micsoda 59, – szükséges-e az üdvösségre 62 (39. k.), – formája 66 (41. k.), – ceremóniái 67 (41. k.), – megismételhető-e 67 (42. k.), – bűntörlő hatása van-e 60.
"Keresztyén" vagy "keresztény"? 25 (8. k.).
Keresztyén élet 42.
Képek tisztelete 23 (8. k.).
Kéz-főretétel 80 (31. k.), 83 (53. k.).
Konfirmáció 76 (49. k.). vö. 81 (51. k.).
Körülmetélés 36, 64–65.
Közbenjáró csak egy lehet 33 (15. k.).
Kulcsok hatalma 54.
Különkelyhes úrvacsoraosztás 74 (47. k.).Lelkipásztori tiszt 17 (4. k.), 18., 19, – beállítása 83–84.
Mária tisztelete 22 (7. k.), – szeplőtlen fogantatása 30 (13. k.), – segítségül hívása 33 (15. k.).
Megigazulás 34–38.
Megszentelődés 37–38.
Megtérés 37–38.
Methodisták 36 (18. k.), 37 (19. k.), 38 (19. k.), 39 (20. k.) 41 (22. k.), 45, 55 (34. k.).
Médiumok 89 (58. k.).
Millénisták 20 (6. k.), 28 (10 k.), 32 (14. k.), 47 (27. k.), 89 (57. k.), 88.
Miseáldozat 89 (58. k.).Nazarénusok 47–48 (26–27. k.), 63 (40. k.), 66 (41. k.), 67 (42. k.).
Nyelveken beszélés 61 (38. k.).Olvasó 26 (9. k.).
Orvosra szükség van-e? 85 (54. k.).
Ostya 75 (48. k.).Pap minden keresztyén ember 83 (53. k.).
Papi nőtlenség 44.
Papi rend sákramentum-e 83.
Papi rangok 84.
Papok bűnbocsátó joga 76. skk.
Parancsolatokat tökéletesen megtarthatjuk-e 42.
Pápa 17 (csalatkozhatatlansága), – 53 (főhatalma).
Páska 56 (35. k.), 71 (45. k.).
Penitencia sákramentum-e 76.
Péter apostol utódai 53.
Pius (IX.) pápa 30 (13. k.), 33 (15. k.).
Predestináció 39–42.
Presbiterek 54 (33. k.).
Purgatórium, l. Tisztítóhely alatt.
Pünkösdisták 63 (40. k.), 85 (54. k.), 63 (33. k.).
Püspöki tiszt 54 (33. k.), – jog 83 (53. k.).Róma 49 (28. k.).
Római egyház 16, 17, 19 (5. k.), 22, 23, 26, 30, 31, 33, 34–39, 43, 44, 46, 49, 53, 55, 57–62, 71 (45. k.), 73–77, 80–87.
Római püspök 53.Sákramentumok micsodák 56, – hathatósságuk 57 (36. k.), – hány van 58 (37. k.), – -kal élés 26 (9. k.), – kiszolgáltatása 51 (31. k.).
Sákramentumok, hamisak 76 skk.
Spiritizmus 89 (58. k.).Szegénység 42 (23. k.).
Szekta 55 (34. k.).
Szellemidézés 89 (58. k.).
Szent élet miben áll 45 (24. k.).
Szentek 43 – tisztelete 16, 22 (7. k.), – segítségül hívása 33 (15. k.).
Szent hagyomány 15 (3. k.). Szentháromság 20.
Szentírás 15, – magyarázása 17 (4. k.), – olvasása 19 (5. k.).
Szent kenet 80.
Szentlélek a Szentírás legfőbb magyarázója 18, származása 21.
Szentségek, l. Sákramentumok alatt.
Szenttéavatás 45 (24. k.).
Szerzetesi élet 44.
Szombattartás 28 (10. k.).
Szuggesztió 91.
Szüzesség 42 (23. k.).Templom nyitvatartható-e magános imádságra? 27 (9. k.).
Tisztítóhely 16, 44, 80, 86 (55. k.).
Tökéletesek kik 42 (23. k.).
Transsubstantiatio 71 (45. k.).
Tudás és hit 88, 91.Unitáriusok 16, 20, 29 (11. k.), 23 (14. k.), 39 (20. k.), 49 (28. k.), 57, 59, 68 (43. k.).
Utolsó kenet 85 (54. k.).
Újjászületés 36 (18. k.).
Úrvacsora formája 66 (41. k.), – mivolta 68 skk, – -ban bor megvonása 74 (47. k.), – milyen kenyér és bor használandó 75 (48. k.), – kik járulhatnak hozzá 76 (49. k.).Vasárnap 28 (10. k.).
Válás 82.
Végső dolgok 86.
Vének 54 (33. k.). L. Presbiterek is.Zsinatok csalatkozhatatlansága 17.