SINAY MIKLÓS

3. Erdély reformációjáról a mohácsi vész előtt.

Most már az igazság kezdetének és haladásának Erdélyben lett történetét vizsgáljuk. Itt a Luther buzgólkodása által hirdetett evangéliumnak kezdete és haladása éppen olyan volt, mint Magyarországon. Szebenben, a szászok között két szónok kezdte meg először az evangéliumi tudomány hirdetését: Sziléziai Ambrus és Weich János. A dolog természetesen azonnal tudomására jutott a káptalannak. Ezek a papok, valamint maguk a szebeniek

173

is, kik híresek ősi tagadási és kereskedői szellemükről, ebben az időben is jártak kint Németországban áruk vásárlása céljából, s onnan nagy számmal hordták be Luther könyveit, s azokat Szebenben árusítván, elterjesztették. Ezért küldtek vádiratot a kanonokok a szebeniek ellen az esztergomi érsekhez, aki aztán rávette a királyt, hogy Luther könyveinek árusítása miatt fenyegető és szigorú levelet intézzen hozzájuk, s hogy parancsolja meg azoknak a könyveknek elkobzását és megégetését; majd pedig a lutheránusok ellen hozott törvény után kivitték nála azt, hogy egy bizottságot küldött oda, hogy Luthernek minden könyvét szedje össze és nyilvánosan égesse meg. Történt pedig ez 1523-ban.

Ám ezek az erőszakos eszközök az ő lelküket el nem némíthatták, s így történt, hogy napról-napra növekedett a Luther iratai és tudománya iránt való szeretet, éspedig annyira, hogy 1526 elején Csukás János polgármester és Pemflinger Márk, a szászok királyi bírája, magukat Luther tudománya követőinek nyilvánították, és a lutheránus egyház szertartása szerint saját házuknál istentiszteleteket kezdtek tartani.

Az említett férfiak e dologban három férfiú segítségével éltek, kik közül az egyik valami iskolamester volt, kiről ezt mondják a kanonokok: "Csukás János házában van valami iskola, hol valami iskolamester vezetésével éneklik a niceai symbolumot, a misét és más istentiszteleti énekeket német nyelven. Felesége és cselédjei, a gyermekek és az egész csalód énekelnek és igyekeznek németül misézni." Ez volt az első lutheránus tanító, ki a gyermekeket és leányokat a hit cikkelyeire tanította, s már ekkor gondoskodott arról, hogy az istentiszteletre és az úrvacsora kiszolgáltatásának idejére Luther értelme és utasítása szerint való énekek szereztessenek. Nagyon szépen világítják meg mindezeket Scultétus Ábrahám, (1) 1525-ben,

(1) Scultetus művének teljes címe: Annales Evangelii passim per Europam renovati.

174

Wittembergben német nyelven megjelent "Megújított Evangélium"-ának 315. lapján olvasható szavai.

Majd az úrvacsorát is kezdték kiszolgáltatni a Szentháromság ünnepe után való huszadik vasárnapon, amikor Luther, mint egy igazi Orfeusa Németországnak, kevéssel azelőtt kiadta a keresztyén tudomány összfoglalatát, katekhizmusát, a symbolum főbb cikkelyeinek és az ünnepeknek történetét és ezeken kívül imádságokat, vigasztalásokat és hálaadásokat német versekben. Ezekből érthető meg az, amit írnak a káptalaniak, hogy ti. Csukás János házánál a család a niceai symbolumot, a misét s más istentiszteleti énekeket német nyelven énekelte.

A másik pedig, aki a reformálás munkáját végezte: Sziléziai György volt, előbb a prédikálók rendjében szerzetes. Ez házról-házra járva, majd pedig Szeben szomszédságában a leányegyházakban hirdette, hogy az evangéliumot több, mint 400 éven át elrejtve tartották, s hogy a papok semmi igazságot nem hirdettek; hogy a keresztyének szabadok az evangéliumi szabadság által, s hogy nincsenek alávetve az emberi találmányoknak és az atyák határozatainak.

A harmadik, aki ugyanebben a munkában fáradozott, egy Grifaeus nevű barát, magyarul Hamuszínű, Fakó, szintén sziléziai, ki szent Erzsébet egyházában tartott szent beszédeket és vitte be Luther tudományát.

Hogy e férfiak munkájának és prédikálásának milyen eredménye volt, nem minden fájdalom nélkül fejezik ki a szebeni káptalaniak már említett panaszaikban. Személyük iránt oly nagy volt a szeretet és a hála, hogy a legnagyobb vágyódással vitték Őket a kereskedők a vendégségekbe, szinte a versengésig. Az általok behozott s a nép nyelvén és német nyelvre fordított énekekkel történő istentisztelet módját annyira megkedvelték, hogy azt, bár csak legújabban rendezte Luther Wittenbergben, nevezetesen 1525 végén, mégis már a következő év elején a szebeuiek a legnagyobb mohósággal fogadták s a magános- és családi istentiszteleteken is használták.

175

Az lett tehát az eredménye e férfiak prédikálásának, hogy a szebeniek előtt csakhamar gyűlöletes kezdett lenni a katolikus papok személye és tudománya. A szokásos adókat az év négy ünnepén nem adták meg a papoknak, de még a csirkéket sem; sőt amikor a szebeni káplánok ősi szokás szerint elmentek a csirkéket összeszedni, gyalázattal illették és a legnagyobb megvetéssel kergették ki őket.

A virágvasárnapján és nagypéntek ünnepén szokásos szertartásokat fitymálták, semmire sem becsülvén a páska napján megehető ételek hatályát. Úr napján, mikor a szebeni plébános a Krisztus testével – ahogy ő hitte – fényes körmenetet tartott, egyik-másik szebeni nyilvánosan megmondta: "A mi papjaink azt hiszik, hogy Isten megvakult, s azért gyújtanak lámpákat." Mások meg azt mondták: "A mi papjaink azt hiszik, hogy Isten gyermek, akit mint valami gyermeket kell vezetni és hordozni a vénasszonyok karjain körös-körül a városban." És az összegyűlt tömeg ezt az ostobaságot és a csalárd papok ámítását, nemkülönben a halottak napján szokásos pompákat is kifütyülte. A kánoni órákat ostoba időpocsékolásnak nyilvánították, azt mondván, hogy Krisztus csak így tanított minket imádkozni: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!"

Ám a szebenieknek Luther megjavított tudománya iránt való buzgólkodása nem állott meg ennél, hanem azt másfelé is terjesztették. Elküldték ugyanis szónokaikat a szomszéd szász községekbe, hogy ott is hirdessék a megtisztított tudományt, s ha a plébánosok ellenszegültek. még erőszakkal is tanítottak. E plébánosok feje, a szebeni káptalan dékánja, Tonhäuser Péter volt, ki egy előkelő és gazdag kereskedő ellen a kiközösítés villámával is fenyegetőzött. Ez aztán a káptalan dékánját, más lovagokkal összefogva, körülvette, és úgy ráijesztett, hogy kicsibe múlt, hogy a lovagok őt súlyosan megverve nem hagyták ott. A káptalaniak pedig belefáradva a sok kellemetlenségbe, az esztergomi érsekhez írt levelükben

176

ily szavakra fakadtak: "Főtisztelendő Érsek! A könyörülő Isten szívére kérjük, jöjjön segítségünkre kegyelmességed pártfogásával, mert felette igen gyötrettetvén a jogtalanságoktól, már a szánkat sem merjük feltátani vagy lélekzeni!" Megvan ez az esedezés Debreceni Ember Pálnál. (1) Ekkor aztán az érsek utánanézett a dolognak, és kérte a királyt, II. Lajost, hogy Pemflingert és mindazokat a szászokat, kik kedveznek Luther tudományának, vassal végeztesse ki. De a közelgető török meggátolta Lajost, hogy Szalkay László kérésének eleget tegyen. Mégis legalább levelet küldött Pemflingernek 1526. július 19-én, s figyelmeztette és megtiltotta, hogy kedvezzen a lutheranizmusnak; jóakaratát és kegyelmét ígérvén neki, ha ezt megcselekszi.

Ezután Pemflinger Erdélyben toborzott katonáival sietett Magyarországba, hogy csatlakozzék a királyhoz a török ellen, de mielőtt megérkezett volna, s így a még életben levő király szemei elé került volna, II. Lajos király már megütközött és elesett az ország színe-virágával együtt.

(1) Lampe. 64. o.