"SINAY MIKLÓS
4. Magyarország reformációjának története
az 1526 aug. 29-én történt mohácsi vész utánEmlítettük, hogy a szerencsétlen mohácsi vész következtében a töröknek, csaknem az egész országra kiterjedt hihetetlen pusztításai és más végzetes szerencsétlenségek oda juttatták Magyarországot, hogy bizony kevésbe múlt, hogy a magyar faj el nem tűnt a föld színéről. Ám ezek a szerencsétlenségek alkalmat nyújtottak arra, hogy kezdték a magyarok vizsgálat tárgyává tenni saját cselekedeteiket, saját bűneiket, amelyekkel Istent, a különben könyörülő Atyát immár annyira kihívták maguk ellen, hogy az a legsúlyosabb büntetést volt kénytelen reájuk bocsátani. De lelkiismeretük előtt egyetlen vád sem tűnt föl olyan nyomasztónak, mint az, hogy ellenséges
177
indulattal voltak az evangélium iránt, s Isten igéje haladásának köztörvényekkel állottak ellent, míg ezzel szemben a római pápa hatalmának s a vallásos kultuszba becsúszott emberi lelemények megszilárdításának okából épen az igaz vallás követői ellen igen szigorú törvényeket hoztak, s a törvények végrehajtásával az igazság némely hitvallóit nyilvánosan meg is égették.
Hogy pedig a szerencsétlenségek okát csakugyan saját bűneiknek tulajdonították, világosan megtetszik mindazon írásokból, amik csak erre az időre vonatkoznak, amilyen pl. többek között "Krisztusról és az ő egyházáról, viszont az Antikrisztusról és annak egyházáról," mely éppen ezekben az időkben látott napvilágot. E műben felhozza a szerző, hogy némelyek afféle haszontalanságot hirdetnek, mintha azokat a szerencsétlenségeket, melyeket a magyar nemzet szenvedett, a kevéssel előbb elfogadott új tudomány hirdetése okozta volna. Erre a szemrehányásra tagadólag azt mondja a szerző: "A mostani Isten beszédének hirdetése nem oka a mostani háborúnak és nyomorúságoknak, hanem az, hogy az Isten beszédét nem akarják venni, és nagy dúlást, fosztást, hamisságot, bálványimádásokat, paráznaságokat, részegségeket és egyéb nemű bűnöket el nem akarják hagyni." Ezeket mondja Gyula egyházának pásztora, név szerint Gálszécsi. (1)
De hogy éppen így gondolkozott a nemzet nagyobb része is, bizonyság erre nézve az a közének, mely az egyházi Énekeskönyvbe felvétetve korunkig fentmaradt: Tekints reánk stb. (2) Ebben a bűnbánat, dallam szerint, a következő formában nyilatkozik:
(1) Az idézet Ozorai Imre "De Christo et AntiChristo" c. művéből van véve, megvan a debreceni könyvtárban cím és lapszámozás nélkül. Az idézet a hátulról számított 7. lapon található. Ebből világos, hogy ezeket nem Gálszécsi mondja.
(2) Szegedi Gergely énekeskönyve 1569-ből. Facsimilében kiadta a M. T. Akadémia. Az ének bevezető része így van: "Az Magyarország siralma, kinek nagy romlása és nagy pusztulása az bálványimádásért, kegyetlen hamisságért és fertelmes élet miatt lett." (Fordító.)
178
"Elvevéd mi országunkat, királyunkat,
Földhöz veréd a mi koronánkat
Színed elől elvetéd mi áldozatunkat.
Megszűnt sok helyen szent neved dicséreti,
Szép ifiaknak ékes éneklési,
Mert a bálványimádás tőled ezt érdemli.
Közülünk levágatál sok gazdag fő Urakat,
Vitézeket, erős, erős férfiakat,
Kiknek kövér testekkel hizlalál vadakat,
Közülünk rabbá től sok menyeket, özvegyeket
Gyermekeket, gyenge szép szűzeket,
Mind mi bűneinkért cselekvéd ezeket."Ezeket a szerencsétlenségeket aztán csakugyan arra a célra használták őseink, amire Isten rájuk bocsátá, hogy ti. az Ő igéje iránt hajlandóbbak legyenek s hogy annak olvasgatása, rajta való elmélkedés s főleg az ő parancsolatai iránt magokat elkötelező buzgóság által hitüket, erkölcseiket és cselekedeteiket megjobbítsák. És így nagy lelkesedéssel megkezdették az ország minden részében Isten igéje olvasását, hirdetését s az ezekhez csatlakozó írásmagyarázatot a szász és helvét kiváló írásmagyarázók nyomán. Minthogy pedig ebben az ügyben a kiváló egyházi férfiak, valamint a nemesek, mágnások és egyházközségek közül többen a legnagyobb lelkesedéssel és hő vággyal buzgólkodtak, csak természetes, hogy ily módon a reformáció tüze nemcsak magasra fellobbant, hanem folytonosan és szerencsésen haladt a megvalósulás felé.
De lássuk most már Pázmány és Pető, katolikus papi írók amaz állításait, hogy a reformáció másképp jött be hazánkba.
Tétel: Pázmány Péter (1) Kalauza III. könyv. VI. rész 194. lapján és Pethő Gergely (2) 1627. Kassán kiadott Magyar Krónikája 103. lapján, azt állítják, hogy hazánkban a mohácsi vészben elesett püspökök helyébe mások nem
(1) Hodaegus vagy az Isteni igazságra vezérlő kalauz. Pozsony, 1613. Három kiadást. Legújabban kiadta a Szent István Társulat.
(2) Rövid Magyar Krónika. Bécs, 1690. [? - a szövegben 9160 – NF]
179
állíttattak, s így a juhok pásztor nélkül maradva, ki lőnek szolgáltatva az idegen tudományt hirdető praedikátoroknak, kik alattomban ekkor csúsztak-másztak be az országba. Mivel pedig a püspöki javakat ebben az időben profánrendű, laikus emberek ragadták magukhoz az ország határainak védelme és biztosítása címén, s ők maguk is az újítókhoz csatlakoztak: csoda-e, ha Magyarországon az új tudomány követői nagy tért hódítottak!?
Ha nézzük most ezzel szemben a történeti igazságot, nyilván kiviláglik, hogy ez csak koholt és összefércelt állítás és beszéd, s benne semmi igazság nincs, mert:
I. felelet: nem igaz az, hogy a mohácsi csatában elesett püspökök helyébe nem állíttattak mások, sőt a tény az, hogy többeknek a helyébe állítottak; így Szalkay László esztergomi érsek helyébe Zápolya már akkor, mikor még meg sem választották s meg sem koronázták Magyarország királyává, állított érseket Váradi Pál egri érsek személyében, kalocsai érsekké Tomori Pál helyébe Frangepán Ferencet, a gyulafehérvári püspök Gosztonyi János helyébe pedig a dalmát származású Slatiler Jánost nevezte ki. (1)
A maga részein hasonlóképpen tett Ferdinánd is, az ország másik királya, ki nemcsak az esztergomi érseket, Váradi Pált erősítette meg, hanem az üres egri érsekségbe Szalaházi Tamást emelte. (2) Sőt egy pár püspökségbe, melyet Zápolya már betöltött, Ferdinánd mást nevezett ki, úgyhogy néhány püspökségnek egyszerre két püspöke is volt. Nem voltak hát a juhok megfosztva pásztoraiktól, és nem voltak a farkasokra hagyva, ahogy Pázmány bizonyítani szeretné, sőt a két királytól újonnan kinevezett
(1) Hozzátehetjük még, hogy János király váci püspökké Brodarich Istvánt, pécsi püspökké pedig Eszéky Jánost nevezte Móré Fülöp helyébe. (Ford.)
(2) Ferdinánd országrészén a veszprémi, győri és nyitrai püspökségek voltak főként. Nyitrai püspök volt a mohácsi vész után megmaradt Podmaniczky István; Győrbe kineveztetett Ujlaky Ferenc Paksy Balázs helyébe. (Ford.)
180
püspökök viselt dolgainak történetéből azt látjuk, hogy ezek a katolikus vallás iránt való elfogultságban és a másnézetű evangélikusok iránt való gyűlöletben a mohácsi vész előtt élt püspököknél semmivel sem állottak hátrább.
II. felelet. De nem igaz az sem, hogy akik az előkelők közül bizonyos püspökség jövedelmét bírták, azt úgy ragadták volna magukhoz, hanem azokat a jövedelmeket az ország törvényes királyai adták nekik arra az időre, míg ama helyek betöltéséről gondoskodtak. Ilyenek voltak Czibak Imre, kinek Zápolya a váradi püspökség jövedelmét adta az ország határainak védelmezésére; ilyen világi ember volt Perusits Gáspár, kinek a csanádi, és Szerecsen János, kinek a pécsi püspökség jövedelmét adta Zápolya. Végül ilyen volt a trák nemzetségből való Bakvitz Bakics Pál, kinek Ferdinánd a győri püspökség jövedelmét adta. De nem számíthatók ide: Bodó Ferenc és Perényi Péter, mert nekik egyházi javakat nem adományoztak, ahogy az említett írók állítják, mert Bodó az erdélyi püspökség jövedelmét nem bírta, Perényi pedig az egri érsekség javait nem 1529 előtt bírta, mikor is Zápolyától Ferdinándhoz pártolt át. De különben is, amit a királyok a püspöki javakból, az ország amaz előkelő embereinek adtak, azt saját, legfelsőbb joguknál fogva tették és ma is megtehetik, sőt meg is kell tenniök, mert hiszen ama püspöki javadalmak egykor a magyar király tulajdonai voltak, s azokat saját jószántukból adták a püspököknek azzal a világos kikötéssel, hogy idők változtával, ha az országot veszedelem s a hazát végromlás fenyegeti, akkor az ország védelmének céljából azokat a javakat a királyoknak visszakérni igenis joguk van, s a legteljesebb hatalmuk van főleg a püspökök halálával megüresedett püspökségekről – ahogy most is történt – s azok jövedelméről belátásuk szerint rendelkezhetni. Mindezeket teljes joggal megtehetik.
III. felelet. Nem igaz továbbá, hogy a püspökségeknek eme világi birtokosai az újítókhoz állottak, és az idegen tudomány követőinek önként helyet adtak az
181
országban, mert a püspökségeknek fentebb említett négy birtokosáról ezt nem lehet bebizonyítani Magyarország történetéből, sőt ellenkezőleg világosan mondja Istvánfy Czibak Imréről, midőn Czibak halála után (1534) ilyen dicsőítő szózatot írt róla Historiája II. könyv 198. lapján: "Czibak Imre egész életében jámbor és komoly ember volt, a váradi püspökséget sok éven át oly gondosan és ügyesen igazgatta, hogy semmiféle újítást el nem fogadva, minden istentelen s újonnan keletkezett tant távol tartva, még egy püspök sem vezethette s igazgathatta volna nagyobb szorgalmatossággal.
Hogy pedig Perusits Gáspárnak is, akinek a csanádi püspökség jövedelme jutott – idegenséggel kellett viseltetnie az evangélikusok iránt, mutatja az, hogy Szegedi Kis Istvánt‚ Középszolnok megyében tasnádi praedikátort, midőn éppen a wittembergi akadémiáról visszajött, nemcsak kemény ütlegekkel illette, hanem leterítve, vassarkokkal megtapostatta és több, mint kétszáz könyvétől megfosztva, elűzte Tasnádról. (Lásd: Skaritza Szegedi Kis István élete.) De Szerecsen Jánosról és Bakvitz Pálról sem mondhatni egyebet, mint azt, hogy ők is sokkal nagyobb ellenségei voltak az evangélikusoknak, mintsem azok iránt jóindulatot tápláltak volna.
IV. felelet. Végül az sem egyeztethető össze az igazsággal, hogy az evangéliumi tan hirdetői a püspökök halála után jöttek be Magyarországba, és hogy titokban terjesztették tanaikat az országban, mert az eddig mondottak világosan mutatják, hogy a rendes és tényleg működő parochusok voltak azok, kik a mohácsi vész előtt a tiszta evangélium hirdetését megkezdették, s azt jórészben ők alapozták meg az országban. Ilyen volt Szilvási Mihály sátoraljaújhelyi parochus; Gálszécsi István, a Nadányiak szónoka; Henkel János, Magyarország királynéjának udvari szónoka, akik rendes parochusok voltak, és még a mohácsi vész előtt kezdték hirdetni a tiszta evangéliumi tudományt.
Mindezeket azért fejtettük ki minél világosabban,
182
hogy megjavíthassuk azokat, amiket Párizpápai "Rudus Redivivuma" és Debreceni Ember Pál története 67. lapján a katolikus írókról mondottakban, a dolog iránt nem nagy pontossággal s elhamarkodott és meggondolatlan ítélettel mondanak. (1) Mert az egyházi javak elfoglalásának vádja nem illetheti a mágnásokat, kik a királyi adományozás következtében attól mentesek; sem pedig a reformáció terjedését nekik tulajdonítani nem kell, hiszen ők azt nem hogy előmozdították volna, de sőt annak folytán akadályt gördítettek útjába.
Most már részletesebben térünk a dolgokra és elmondjnk, hogy Zápolya János és I. Ferdinánd, Magyarország királyainak országában mindkét részen kik voltak kezdetben különösen ellenségei az evangélium hirdetésének, s hogyan mozdíttatott elő az Isten igéjének olvasása és hirdetése, mígnem ez az ige hatalomra jutva, a királyság nagyobb részét elhódítá a római pápa közösségétől.
A mohácsi vész két keresztyén özvegyet fosztott meg férjétől, akiknek az Isten igéje iránt való tisztelete, kegyessége és buzgósága mindjárt a mohácsi vész utáni években kiviláglott, és mások előtt is például szolgált. Az egyik volt Mária, Magyarország királynéja, II. Lajos özvegye, a másik Frangepán Katalin Perényi Gábornak, Ugocsa és Máramaros megyék főispánjának özvegye. Ezek közül az előbbi, Mária, mihelyt hírül vitték neki férje elestét, azonnal elment Budáról, Thurzó Elek, Oláh Miklós titkára és Henkel János udvari szónoka kíséretében Pozsonyba, s itt hosszabb ideig való tartózkodása alatt figyelemreméltó módon kezdte pártfogolni az evangéliumot. Mert itt igen nagy buzgósággal forgatta a szent írásokat, melyeket latin nyelven tudott olvasni, úgyannyira, hogy még a vadászatokon is magával hordozta,
(1) Ember Pál (Lampe), 67. lap és Párizpápai Rud. Red. 135. o. azt mondják, hogy a nyitrai püspökség Török Bálintnak; a váradi pedig Czibak Imrének adatott stb. Szerecsent pedig tévesen Jánus Széchenyinek nevezi Párizpápai. (Ford.)
183
hogy a szónoklatokra vonatkozó helyeket szorgalmasan kikereshesse, és azoknak értelmét megvizsgálhassa. Míg férje halálát gyászolva Pozsonyban tartózkodott, Luther felkereste levelével, és a 37, 49, 62, 109. zsoltároknak általa készített magyarázatát hozzá ajánlotta. Ebben az 1526. november 1-jén kelt levélben azt írja Luther, hogy ő már azelőtt örömmel vette tudomásul, hogy a királyné, Luther szerint a gonosz püspökök erőlködése dacára, kedvez az evangéliumnak, akiknek igen nagy birtokaik vannak az országban s így történt, hogy büntetéseket alkalmaztak az ártatlanok és az isteni igazság ellen. Ekkor, mondá Luther, ő arra akart törekedni, hogy Isten igéjének ügyét serény lélekkel előmozdítsa az országban. De most, értesülvén a király rettentő haláláról, megváltoztatta szándékát, s azt határozta, hogy azokat a vigasztalásokat tárja fel előtte, mely leghatásosabb és legjobb vigasztalások mindenek közül a Szentírásból vehetők. Azokból a kommentárokból nagyon sok mindent kiszedhetnének, ha a terjedelmességet kerülni nem akarnánk. Így pl. a 109. zs. 24-25. versében az emberi hatalom törékeny voltáról beszél, és hathatósan adja elő, hogy miért üldözi némelyik fejedelem a Krisztust. "Senki se gondolja – úgymond –, hogy minden fejedelem és mágnás igazi keresztyén lesz, hanem biztosra veheti, hogy többen és pedig a legnagyobbak fogják üldözni Krisztust és az ő követőit! " Felhozza ezt a 2. zsoltárban is, és azt mondja, hogy mintegy kötelességüknek tartják a fejedelmek, hogy Isten és Krisztus ellen harcoljanak; de ezek után hozzáteszi: "Eljön ezekre is, amit megérdemelnek, összerogynak és gyorsan leesik székükből egyik a másik után, ahogy azt a zsoltár más helyen mondja."
Utánozni akarván Luthert a Bázelben tartózkodó Erasmus, ő is, egy "Keresztyén Özvegy" című könyvecskét akart ajánlani Máriának a könyv elé bocsátott ajánlólevélben. Levelében azonban itt-ott megvallja, hogy a tartalom mégsem a királynéhoz illően és méltóképpen
184
készült, bár Mária ezt a művet is igen kedvesen fogadta, és Erasmus megjutalmazásáról komolyan gondolkozott.
Idő múltával megjelent az Ágostában 1530-ban tartott birodalmi gyűlésen tanácsosainak és minisztereinek kíséretében, amikor nagyon sokat fáradozott, hogy testvérének, V. Károlynak lelkét a lutheránusok pártfogására hajlítsa. Máriáról és az ő erényeiről igazán Melanchton tesz bizonyságot július 10-én Lutherhez írt levelében: "Ez az igazán hősi lélekkel felruházott asszony törekszik bátyját megbékéltetni irántunk, de kénytelen ezt félénken és bátortalanul tenni." (Lásd: Coelestinus: Az ágostai hitvallás története.) Ugyanezeket mondhatjuk a gyűlésen való szerepléséről, hogy az ő jelenlétében tartatta az evangéliumi beszédeket, lőcsei Henkel János, udvari szónoka segítségével, sőt mondják, hogy komolyan figyelmeztette V. Károlyt: ne engedje magát rászedetni a papoktól, mint ahogy rászedték az ő férjét és testvérét, Ferdinándot. Ezután V. Károly Máriát Belgium élére állította, amit 25 éven át kormányozott, de úgy látszik, hogy e nagy jótétemény annyira lekötelezte, hogy sokak szerint visszatért a pápasághoz, annyival is inkább, mivel Henkel János már nem ment vele Belgiumba, hanem Boroszlóba húzódva, az evangéliumhoz csatlakozott – kanonikusok kollégiumába vétette fel magát, és ott is halt meg. Mária még Belgiumban sem tudta kikerülni, hogy nagy mértékben gyanús ne legyen, és III. Pál pápa a schmalkaldi szövetség alkalmával nem habozott követe által Máriáról mint eretnekséggel megfertőzöttről tudakozódni. (Lásd: Reinald Egyháztörténelmében.)
A másik özvegy, aki kiváló tisztelettel adózott az Isten igéje iránt, volt Frangepán Katalin, nagyságos Perényi Gábornak, Ugocsa és Máramaros megyék főispánjának özvegye. Hogy ez férjének a mohácsi vészben történt elesése után, amint Brodarich István, az ország kancellárja előadja, hogy Perényi Gábor is elveszett, valamint Drágfy János országbíró és Szatmár megye főispánja is – a szent írások olvasásával töltötte idejét,
185
onnan is megtetszik, hogy udvari szónoka, Komjáthy Benedek őtőle kapta Szent Pál leveleinek igen régi, magyar fordítását, egy régi kéziratban megőriztetve abból a célból, hogy azoknak fordítását, ahol hibás volna, az ő teológiai felfogása szerint javítaná meg. Mivel pedig az az igen régi, gótikus betűkkel írott kézirat nagyon nehezen volt olvasható, de meg a magyar fordítás is darabos, döcögős és kevésbé alkalmas volt, ezért hát azt gondolta Komjáthy Benedek, hogy több jutalma lesz fáradságának, ha ezeknek a leveleknek új fordítását vállalja magára és készíti el kellő gonddal. Ezt meg is tette, s fordítását kinyomatta Krakkóban, Lengyelországban, Hieronymus Viktor nyomdász segélyével 1532-ben, elébebocsátván egy latin ajánlólevelet – amint ebből is megtetszik, a tudós Frangepán Katalinhoz. Ezeknek a Komjáthytól magyarra fordított leveleknek példánya volt mindenek között az első magyar nyelven nyomtatott könyv, így tehát ebből a tekintetből az egész magyar nemzetnek szentnek kellene tartania és megünnepelnie Frangepán grófnő, Komjáthy Benedek (1) és Hieronymus Viktor emlékét, aki azután reformátoraink más könyveit is, mint pl. Gálszécsi könyvecskéit stb. kinyomtatta.
Ennek a Frangepán Katalinnak egyetlen fiúgyermeke maradt férjétől: Perényi János, akibe a legjobb anya iparkodott belecsepegtetni az evangéliumi tudományt és a Szentírás ismeretét. Ettől a Jánostól vették eredetüket Ugocsa és Máramaros megyék főispánjai, kik a következő időkben virágzottak a Perényi nemzetségből. Szőllősön, mint ahol legtöbbet tartózkodtak, az evangéliumi vallásnak majdnem két századon át párt-
(1) Ezt az első magyar nyomtatványt a M. T. Akadémia facsimilében adta ki 1883-ban. Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel és életrajzzal ellátta Szilády Áron. Ez a kiadás Komjáthinak 1533-ban megjelent fordítását adja. Ezzel szemben Sinay egy 1532-es kiadásról szól. L. idevonatkozólag: Harsányi István, Komjáthy Benedek vallása. (Sárospataki Református Lapok. 1910. 26. o.)
186
fogói voltak, Szikszó városának még ma is bírják nagyobb részét.
Erdélyben, Brassó város levéltárában 1528-ban ezeket jegyezték fel: "Ebben az időben virágzott valami Luther Márton, német, kinek tudományából kifolyólag a szerzetesek és szent vesta-papnők, sőt papok is többen házasságra léptek." Világos ebből, hogy Magyarországon és Erdélyben nagy változások történtek a zárdákban, úgyhogy azokból többen kiléptek, s életük rendjét, állapotát megváltoztatták. Magyarországban is ez a körülmény okozta főképpen a reformáció haladását és terjedését. Mert egy ilyen zárdából lépett ki az is, ki Magyarország reformálásának nagyrészét vitte véghez és fejezte be, nevezetesen Dévai Bíró Mátyás, kinek egész életét le nem írhatjuk, mert egykorú írók az ő életét nem írták meg, de mégis hisszük, hogy bővebben és világosabban fogjuk adni életének történetét, mint ahogy eddig történi.
Ha eredetét és hazáját keressük: ő teljességgel magyar származású volt. Erdélyben, név szerint Hunyad megye Déva városában született. Családi neve azonban Bíró volt, ahogy Laskói Monedoletus Péter a wittembergi egyetemen tanuló magyarok névjegyzékébe bejegyezte. A Dévai melléknév nem mást, mint születése vagy hazája helyét jelöli. Továbbá, ami hivatalát vagy életfoglalkozását illeti, amit folytatott, mielőtt a reformáció munkáját magára vette, tudjuk az egykorú Spervogel (1) lőcsei bírónak általunk a következőkben előadandó bizonyságtételéből:
"Először szerzetes volt, klastromba zárva, ahonnan, midőn az evangéliumi tudomány elhíresedett Erdélyben, elmenekült és eltávozott, s aztán Magyarországba ment át." Kitetszik ezekből, hogy igen kiváló és igazságszerető tehetséggel volt felruházva, mert a zárdában addig képezte magát, kétségkívül a Szentírás olvasása és a teológusoktól kiadott értekezések nyomán, mígnem felismerte mind a
(1) Spervogel Diariumát részben kiadta Wagner K. In Analect. Scepus. és újabban részleteket belőle Bunyitay - Karácsonyi – Rapaics Monumenta I-IV. kötet.
187
szerzetesség hiábavalóságát, mint a pápista egyház többi tévelygéseit és kész volt azokat megtagadni; ezért akarta a zárdát odahagyni. Hogy mégis melyik rendnek a szerzetese volt és hol volt zárdában: azt más nemtudókkal együtt mi sem tudjuk. Történetének egész összefüggéséből csak azt tudjuk összeállítani, hogy Erdélyben folytatta a szerzetesi életet, majd azt odahagyva, az evangéliumi tudomány terjesztésére vállalkozván, Magyarországba ment, és Szatmár megyén keresztül, a Tiszán túl Abaújvár megyében járkált egyik mágnástól a másikhoz, hogy tanítsa és oktassa őket az evangéliumi igazságra.
Drágfy Gáspárt, a mohácsi csatában elesett Drágfy Jánosnak a fiát, Batizi Andrásnak, Drágfy Gáspár rendes parochusának segítségével, ő vezérelte az igazságra, azután Abaúj vármegyében, (1) Sátoraljaújhelyen, ahol segítségére jöttek munkájukkal Siklósi Mihály udvari szónok és Sztárai Mihály, az evangéliunmnak eme szintén Perényi Péter birtokain tartózkodó tudósa, – Perényi Pétert szintén az evangélium világosabb felfogására vezette. Ezek szerint tehát Magyarországon kezdte meg Dévai Bíró Mátyás az evangélium hirdetését, miután kilépett a zárdából. Pázmány Péter és más írók, mint Párizpápai és Tolnai István (2) szerint Dévai Mátyás volt az, aki Drágfy Gáspárt az evangéliumra vezérelte és Perényit reformálta, ezeket azonban nem tehette máskor, csak akkor, midőn kilépve a zárdából, Erdélyből Magyarországra jött, ami 1527 vagy 1528-ban történt.
A következő évben a wittembergi akadémiára ment ki Dévai, jóllehet az evangéliumi igazságban nagyon is képzett volt, hogy ott magának Luther-nek és Melanchtonnak az ajkáról bőségesebben és még világosabban megérthesse az idvezítő tudományt. Hogy pedig ez ebben az évben történt, azt laskói Monedolatus Péter azoknak a
(1) Tévesen Zemplén m. helyett. (Ford.)
(2) Igaz keresztyéni és apostoli tudomány s vallás útára vezérlő Kalauz. Kolozsvár 1679. Megvan a debreceni anyakönyvtárban.
188
névjegyzékében, akik a tudományok okáért forgolódtak Wittembergben a magyarok közül, e szavakkal adja elő s erősíti: "1528. szeptember 1-jén érkezett Szalai Mihály, akit követett 1529-ben Dévai, Magyarországon a tiszta keresztyén vallás előharcosa és György, Debreceni János fia." Ezek a szavak annak a dolognak biztos jelzését foglalják magukban, hogy Dévai, mikor kiment Wittembergbe, már nem volt újonc az evangéliumi tudományban, hanem abba már bele volt avatva, tehát abban meg volt erősödve, és azt Magyarországon már igen sok helyen nagy bátorsággal, félelem nélkül terjesztette is.
Úgy látszik azonban, nem sokáig időzött Wittembergben, mert midőn Abaúj vármegyében Kassa szabad királyi város, mely ebben az időben I. Ferdinánd, magyar király fenhatósága alá tartozott, szellemének és lelkének oly kiváló adományait, melyeket már az előbbi időkben is, Perényi Péter megvilágosításában kimutatott, felismerte: a kassai szónokság tisztségre meghívta, levelet küldvén hozzá Wittembergába. Dévai elfogadva a meghívást, 1530 folyamán megérkezett Kassára, amint ez ott viselt dolgainak sorából világosan megtetszik. Felajánltatván hát neki a szónokság tiszte, elhatározta, hogy úgy fogja azt teljesíteni, hogy nem ad elő más tudományt a kassai gyülekezetnek, mint azt, amit a próféták és apostolok írásaiból tanult. Ez alapelvének megfelelőleg tehát mindjárt tisztének megkezdésekor úgy kezdett tanítani, hogy két szín alatt kell venni az úrvacsorát, hogy ő maga menjen elő jó példával mások előtt, ő maga egy másik paptól két szín alatt vette az úrvacsorát. Azonkívül azt tanította, hogy a misét a közös, magyar nyelven kell tartani, és ez a mise nem engesztelő áldozat, hanem csak az úrvacsorának és a hálaadásnak szentsége, mert Krisztus egyetlenegy áldozatával mindnyájunkat örökre szentekké tett. Így értett Dévai. Tagadta Szűz Máriának és a szenteknek közbenjárását, valamint azt is, hogy a vallásos kultuszban segítségül hívandók, mert egyikőjük sem volt ment a bűn szennyétől, ezért hát a közben-
189
járás tisztére képteleneknek tartotta őket. Továbbá tagadta, hogy a római egyház volna Krisztus igaz egyháza, s éppen ezért az általa rendelt böjtöket elvetette, s az általa rendelt ünnepeket meg nem tartandóknak ítélte. Tagadta, hogy az élet után purgatórium volna, s a fülbegyónást elvetette. Ezt az evangéliumi tudományt mohó fülekkel fogadták a kassaiak, s Dévai az ő kiválóságával és kellemességével mindenféle érzelmű és gondolkozású emberek lelkéhez le tudott szállani.
Azonban azok a cselekmények, amiket Dévai behozott, és az a szabadság, amit az evangélium hirdetésében alkalmazott, nem lehetett, hogy viszályt ne keltsen közte és a kassai szerzetesek között, valamint a szomszédságban még több helyen levő szerzetesek között, akiknek életmódjára nagyon is ártalmas volt a Dévaitól hirdetett tudomány. Volt közöttük különösen egy Szegedi Gergely nevű franciskánus szerzetes, ahogy nevezték, Szeráf, (1) aki teológiai ismeretének közvélemény szerint a leghíresebb volt közöttük. Mert hiszen Franciaországban, Párisban a Sorbonne-on tanult, és ott teológiai doktori fokozatot nyert. Ez tehát ahelyett, hogy a megfelelő módon állt volna – vagy úgy mondjam – akart volna ellentállani Dévai sikeres prédikálásának, ahelyett ti., hogy az ő igazsága ügyéért annak a lelkiismeret előtt való megmutatásával és megbizonyításával állott volna elő, inkább azt cselekedte, hogy Bécsben az őt különösen kedvelő Fáber János püspök útján feljelentette Dévait Ferdinánd királynak, és mint útálatos eretneket bevádolta. Ez a feljelentés nagyon is hitelre talált I. Ferdinándnál. Elrendelte hát, hogy Dévait Kassán fogassa el Szalaházi Tamás egri püspök, és bilincsekbe verve vigyék Bécsbe, ott pedig szigorú tömlöcbe vessék, hogy rajta méltó büntetést vehessenek.
Hogy pedig ezeket melyik szerző nyomán adtuk elő: ki fogjuk mutatni. A szerző, akinek megelőzésével ezeket elmondtuk Dévairól: Spervogel Konrád, tanácsnok a
(1) Doctor Seraphicus. (Ford.)
190
lőcseieknél, ki sajátkezű naplójában az 1531. évnél ezeket jegyzi föl: "Ismeretes, – úgymond – hogy Márton napja előtt öt nappal lázadás keletkezett Kassán egy magyar prédikátorért, ki zárdából szökött szerzetes volt, s akit főlisztelendő Tamás, egri püspök úr, Ferdinánd király kancellárja, a királyi felség parancsából, a kassaiak akarata ellenére Pekri huszáraival elfogatott és Likava várába küldött, hogy onnan tovább küldcssék Ferdinánd királynak. Ezért támadt Kassán az a nagy zavargás a püspök ellen." Ugyancsak ennek az elfogott prédikátornak a történetét írja le a következőkben: "Ismeretes – úgymond –, hogy Miklós-nap után a harmadik napon főtisztelendő Tamás, egri püspök úr, Őfelsége kancelláriusa, Nyáry Ferenc úrral együtt Kassára jött 300 huszárral, magukkal vezetvén a kocsihoz kötözött Basó Mátyást. " (1) "Ismeretes, – úgymond –, hogy Szent Mihály napján, 12 órakor ment el övéivel együtt, és kért, hogy kísérjük el őt Liptóban levő Liptó-Újvár váráig, ahol találkozni fog vele Pekri Lajos 300 vagy 400 huszárjával." "Ismeretes, – úgymond –, hogy oda vitte magával a lutheri szekta szerint való presbitereket, Antal eperjesi papot, és egy másikat, Bertalant, egykor a szepesi káptalanban káplánt. Elfogattak pedig a szepesi káptalanban Ipoltfi úr, a szepesi vár kapitánya által, mint mondják, a püspök parancsára. Hogy pedig velük mi történt, nem tudjuk." "Ismeretes, hogy Bertalan presbitert az eperjesi urak kérelmére szabadon bocsátotta Liptó-Újvár várából, de Antalt magával vitte Pozsonyba a kassai szónokkal együtt." "Ismeretes, hogy Antalt szabadon bocsátotta
(1) Basó Mátyás hírhedt felvidéki oligarcha volt, aki Murány várát bitorolta. János király pártján állott. 1531-ben az istvánfalvai ütközetben legyőzte és elfogta a Ferdinánd-párti Nyáry Ferenc honti főispán. Ekkor vitte kötözve Kassára s azután AjnácskŐ várába záratta. L. Gömör-Kishont vármegye (Magyarország vármegyéi és városai) 494. o. és Mihályfalusi Forgon Mihály dr. Gömör-Kishont vármegye nemes családai. I. k. 84-85. o.
191
Pozsonyban, és ez vissza is tért Eperjesre körülbelől Mária tisztulásának ünnepén, 1532-ben." De azt nem írja, hogy a kassai prédikátort szabadon bocsátotta volna, és ezzel is igazolja, hogy – amint ki is mutattuk – Dévait Bécsbe vitték és Ferdinánd elé állították.
Így tehát kikutattuk, hogy Dévait Kassán Szalaházi Tamás fogatta el és hurcolta Bécsbe, és itt vetették tömlöcbe. Itt azt hitték, hogy Dévai vétkezett a római egyház ellen, melynek hitcikkeit nyilvánosan megtámadta, és amelynek intézményeit, úgy a papságot, mint az egyházi közösséget és a szerzetesi életet odahagyta, s éppen ezért Ferdinánd úgy gondolkozott, hogy ennek az ügynek kiderítését és megvizsgálását egyházi bíróra kell bízni. Ezért hát Fáber János, bécsi püspök kötelességévé tette Ferdinánd, hogy Dévait az előadott vádak és eretnekségek felől megvizsgálja, s ha lehetséges, komoly vitatkozás által véleményétől eltérítve, vezérelje vissza a római egyházhoz. Jelen volt a váradi püspök is (1) s miután néhány egyházi ülnököt választott Fáber és írnokot vett maga mellé, ki minden elhangzott szót leírjon, egy a börtönhöz igen közel eső házba ment s Dévait maga elé vezettette. Dévai ugyan azt kérte, hogy ügyét más, jó emberekre bízza Őfelsége, mert ezeknek a bírósága, akik ott voltak, még övéik előtt is gyanús: mégis az ő bíróságuk elé kellett állania Dévainak Ferdinánd király akaratából.
Mint eretneknek, huszonhét tételt adtak eléje, amiket ő Kassán fejtegetett, s amiket ő a Jézus Krisztus evangéliumának méltó hitvallójához képest szerényen és önmeg-
(1) Az itt említett váradi püspök Macedoniay László. Ferdinánd ugyanis mindjárt megkoronáztatása után, egyebek között, a János király hatalmában lévő váradi és erdélyi püspökségeket is betöltötte. Erdélyi püspökké Gerendi Miklóst, váradivá Macedoniayt nevezte ki. Ezek azonban püspökségüket soha el nem foglalhatták. Macedoniay leginkább Bécsben tartózkodott. Meghalt 1536-ban. Ld. Bunyitay V.: A váradi püspökség története. I. k. 387. o.
192
tartóztatással fogadott; mert amelyeket fejtegetései közül gonoszul, gyűlöletes értelemben elferdítettek, azokat helyesen kifejtette; amiket pedig hamisan találtak ki ellene, azokat visszavetette, amelyekről pedig meg voltak győződve, hogy a Szentírás világosságának vezérletee alatt tanította, azokat, bár látta, hogy komoly veszedelem fenyegeti, mégis őszintén és félelem nélkül megvallotta. E keresztyén erényei Dévainak annál nagyobb figyelmet érdemelnek, mert bírája, Fáber János, abban az időben sok keresztyén püspökhöz nem illő dolgot követett el. Azt mondá ugyanis, hogy a zsidókhoz írott levelet azért kell elvetni, mert azt bizonyítja, hogy Krisztus egyetlen áldozatával örökre eleget tett a szentekért, aminek következtében az élőkért és holtakért való miseáldozat meg nem állhat. Megvan tehát benne az előítéletekben elvakult embernek az a jellemvonása, mely inkább hadat üzen az isteni kijelentésnek, semmint eltérjen saját bevett felfogásától. Ugyancsak Fáber János, mikor azt hallotta, hogy Dévai az átlényegülés tanát illetőleg nem ért egyet a Sorbonne tudósaival, azért, mert Pál apostol a megszentelés után is megtartja a kenyér elnevezést az úrvacsorában, iszonyúan felindult a vizsgálat közben, és azt mondta, hogy tűzzel kellene megtisztítani, amiért gonoszul gondolkozik a szentségek felől. Ilyen példát mutatott Fáber János a mérsékletre és pásztori szelídségre. Mikor aztán a vizsgálat végén elbocsátotta volna maga elől Dévait, nem kisebb türelmetlenséggel így szólt hozzá: "Megáldanálak, ha keresztyén volnál," amire Dévai visszafordult, s csak úgy hirtelenében ezt válaszolta: "Nincs szükségem áldásodra, van Isten, ki megáld engem, és egykor könyörűlni fog rajtam!" (Lásd mindezeket terjedelmesebben a vizsgálat okmányaiban, miket hűségesen leírt Dévai, melyek megvannak mind Dévai egyéb művei között, mind pedig Ember Pálnál 80. o.)
Ha az ítélet Fáber János véleményétől függött volna, semmi kétség, hogy Dévaira halálos ítéletet mondtak volna. De a bölcs király, Ferdinánd, aki akár azért, mert
193
természete a lelkiismeret és a vallás dolgában a mérsékletre hajlott, akár, mert a magyarok közül közbenjáró hatalmasok akaratának akart eleget tenni, Dévait még a vizsgálat évében 1532-ben szabadon bocsátotta Bécsből, Ausztriából, magának tartván fent róla az utolsó ítéletet. Arról nincs említés téve, hogy ekkor Kassára tért volna vissza szent hivatalának folytatására, azonban Dévai mégsem hagyott föl az evangéliumi tudomány hirdetésének és terjesztésének tisztével, hanem átment a Zápolya alá vetett vidékekre, és ott fáradozott az evangéliumi tudomány terjesztésén. Elment nevezetesen Budára, Zápolya János székhelyére, gondolva, hogy működése színterét jó helyre teszi, ha mind a Zápolya alattvalói közül, mind hivatalnokai és tanácsnokai közül némelyeket megnyerhet a Krisztusnak, s ezeknek az utóbbiaknak munkája, közreműködése védelmet és menedéket nyújtana azoknak, akik Magyarországon már az evangéliumi tudomány követői lettek. A szerencsés siker reményét Dévaiban egyebek között az is táplálta, hogy Zápolya tanácsosai többnyire erdélyiek voltak, kiknek hűségét Zápolya még akkor, midőn közöttük a mohácsi vész előtt a vajdai tisztet vitte, alaposan kitapasztalta, s akik előtt, mint földijei előtt Dévai, a közülük való népszerű, elismert tehetségű és feddhetetlen jellemű férfiú, lehetetlen, hogy kedvességet ne talált volna. Tehát Budára érkezve, hogy csakugyan tanított a királyi udvarban, megtetszik részint azokból a – később említendő – tételekből, amiket ő itt terjesztett, részint azoknak a visszaéléseknek megvizsgálásából, amiket Dévai minden iratában oly nagy hévvel támadott.
Eme visszaélések között megemlítendő az a hit, amely szerint valaki máshonnan, mint a Jézus Krisztustól és az Ő kereszten végzett áldozatának érdemétől várja az üdvösséget és kegyelmet. Ez a hit a pápista Magyarországon két tételben jutott érvényre főként világos módon a lelkekben: ugyanis a miseáldozatnak tulajdonképpeni és egyedüli érvényében bíztak, s azután azt hitték, hogy az
194
égi szentek közbenjárása folytán bizonyos üdvözítő javak szállnak le reájuk.
Ezeket a legfőbb tévelygéseket, melyek egyenesen a Krisztus által kijelentett tudományt tették tönkre, tartotta az ebben az időben Budán forgolódó Dévai a legnagyobb erővel és minden buzgósággal meggyőzendőknek. Tehát ezeket és más, a római egyházba a nemeseknél és egyháziaknál egyaránt becsúszott romlottságokat, melyeket akkor Budán magánúton ostromolt, fel-felemlítgette, míg csak az evangéliumi tudományt el nem plántálta. Ezért ismét a szerzetesek hálójába került, akik aztán János királynál mint eretneket feljelentették. Tüstént elrendeltetett, hogy Dévai tömlöcbe vettessék és együvé tétessék a halálra ítéltekkel. Történt pedig, hogy ugyanakkor egy kovácsmester raboskodott abban a börtönben azért, mert a király lovára nem jól verte fel a patkót, s a ló emiatt megsántult. Lova sérülése annyira bántotta a királyt, hogy a kovács életét lova egészségének helyreállásától tette függővé. Dévai, aki még a tömlöcben sem akart tétlenül vesztegelni, ennek a kovácsnak a lelkét megtöltötte az üdvözítő eszmékkel és azok tiszteletével azalatt, míg a király lova futóképességét visszanyerte. És jött az örvendetes híradás, hogy a kovács kijöhet a börtönből, s hagyja ott Dévait mint tűzzel megégetendő eretneket. A kovács azonban mnindenkinek és még a királynak várakozása ellenére is szilárdan kijelentette, hogy ő Dévaival ugyanazon valláson van, és kész vele együtt a halállal szembeszállni, s azt mindenek között először megízlelni. Ezt megtudván a király, mivel saját lelkületémlél fogva hajlandó volt a vallás dolgában egyébként is minden méltányosságra és türelemre, az evangéliumi tudomány szabad vallásának alapján végül is szabadon bocsátotta mindkettőjüket. Skaritza Máté mondja el ezt a történetet Dévairól, Szegedi Kis István életében egy szerfelett igazmondó szemtanú után, aki ezt nem egyszer beszélte el előtte, csakhogy tévedésből Buda helyébe, ahol Dévait Zápolya alatt bebörtönözték, Kassát teszi, mely városról
195
pedig tudjuk, hogy ebben az időben nem volt Zápolya János fennhatósága alatt. Ugyanezt a szerencsétlenségét, amit szenvedett, említi maga Dévai is Szegedi Gergely Apologiáját cáfoló műve előtt levő ajánló levelében, hol így beszél: "Az én igehirdetésemnek tanúja mindkét Pannonia, Magyarország mindkét királya, akiknek méltatlan bánásmódját, azonfelül bilincseit és börtöneit tapasztaltam Isten kegyelméből, hogy Pállal az én gyöngeségeimben semmit se dicsekedjem!" Ez az ő budai börtönből való szabadon bocsátása adta meg a jelt először mindenekfölött arra, hogy a legfőbb parancsolónak, a fejedelemnek tekintélyével és beleegyezésével nyomuljon be a megjavított tudomány Magyarországba.
Kiszabadulván Dévai a börtönből, teljességgel nem hagyott fel a tanítással, sem Budáról nem távozott el azonnal, hanem a Zápolya János királyhoz csatlakozott nemesek és előkelők körében, kik iránta jóindulattal viseltettek, még sokkal nyíltabban kezdett tanítani. Hogy pedig az igaz tudomány megvizsgálására mind ezeknek, mind a távollevőknek figyelmét annál inkább felköltse és ráirányítsa: azokat az evangéliumi igazságokat, melyeket szükséges dolog tudni, írásban vázolta, s iratait azon barátainak is átadta, akik Budáról az ország különböző részeibe szétmentek, hogy azokat barátságos beszélgetéseik alkalmával közölhessék barátaikkal. Két ilyen irata van, amit ilyen célzattal szerkesztett és adott ki Budán, melyek közül az első "A szentek aluvásáról" (1) tárgyal, s ebben a szentek tiszteletét és segítségül hívását ostromolja. Másik iratát szintén kiadta, s benne röviden szól a hitről, a megigazulásról, a Krisztus természetéről, a kegyelemről és más főbb evangéliumi igazságokról. Ezekben az irataiban egyebek között ilyen kifejezést használt: "Véletlenül tovább mentem, mint föltett szándékom engedte, de
(1) Disputatio de Statu, in quo sint Beatorum animae post vitam etc. Item de praecipius articulis fidei Christianae. His addita Expolitío Examinis Viennensis. Bázel, 1537. Megvan a debreceni kollégium anyakönyvtárában.
196
ezt testvéreimért tettem, kik ezt a dolgot kevésbé tudják." Ez iratainak megjelenésétől fogva ellenfele, Szegedi Gergely ferences barát, mint valami gyalázatos tettet hányta szemére Dévainak, hogy követői az ő varázsigéit kézikönyv gyanánt hordozzák. (1) Szegedi Gergely e bizonyságtételéből, ahogy azt hagyományban futólag fentartották, megtetszik, hogy milyen volt Magyarországon a tisztább tudomány terjesztésének módja. Nem lehet tehát azt mondani, amit az igazsággal ellenkezőleg a legnagyobb jogtalansággal állítanak Pázmány és Péterfy Károly, (2) hogy hazánkba a külföldiek, éspedig titokban hozták volna be az evangéliumi tudományt, sem pedig azt, hogy először a hízelgő szavaktól félrevezetett nép fogadta el, mely nép aztán ugyanabba a romlásba rántotta magával a nemeseket is, hangzanak Péterfy szavai. Mindezekkel ellentétben igenis az az igazság és ezt mind magánál Dévainál, mind Szegedi Gergelynél a legtisztábban látjuk, ha bizonyságtételeiket összevetjük, hogy Magyarorszag előkelőinek lelkébe az evangéliumi tudomány, melyet nekik Dévai hirdetett, tulajdon szépsége, kiválósága és igazsága következtében jutott be, és nem valami külső erőszak útján vagy emberi cselvetésekkel terjedt el az Magyarországon.
Hogy pedig ezeket minél nagyobb világításba helyezzük, jónak látjuk meg is nevezni Zápolya udvarából azokat az igen nagytekintélyű, igen komoly és bölcs férfiakat, akiket Dévai az ő fáradhatatlan buzgalmával Budán ebben az időben az evangéliumi igazságra vezérelt. Ilyen volt többek között bácsi Bácsi Ferenc szepesi prépost, királyi titkár, aki hogy ebben az időben János királyhoz csatlakozott, s hogy Budán maradt a király oldala mellett; nem szükséges, hogy oly nagyon bizonyítsuk, mért hiszen
(1) Dévainak ez a munkája, mellyel mintegy bevezette a magyar reformációt, a Rudimenta Salutis 52 tételben. (Ford.)
(2) Péterfy Károly jezsuitának idevonatkozó műve: Sacra concilia ecclesia romano-catholicae in regno Hungariae celebrata ab anno Chr. 1016 usque ad annum 1734. Pozsony. 1741-42.
197
Budán az 1533 elején a szepesi klérushoz írt levele, melyet közzétett Wagner Károly in Anal. Scep. I. rész, 374. oldal és II. rész 213. és 217. oldalakon, ezekről a dolgokról a legvilágosabban bizonyságot tesznek. Ezt a kiváló tudású és méltóságú férfiút, Bácsi Ferencet tehát, ki az előbbi időkben Magyarország egész pápista klérusának dísze és oltalma volt, Dévai az evangéliumi tudomány szeretetére és pártolására vezérelte. A másik pedig, akit szintén Budán az udvariak közül nyert meg magának, volt Bebek Imre fehérvári prépost. Megjegyzendő, hogy nem székesfehérvári prépost volt, ahogy első tekintetre gondolni lehet, mert Székesfehérváron ekkor s a következő időben is egy Szaniszló nevű volt a prépost, Zermegh János (1) történetírónak a gazdája. Tehát Erdélyben a gyulafehérvárinak kellett lennie, hol a püspökséget ebben az időben a dalmát származású Stalileo János bírta, és Erdélyben a Bebek családnak nagyobb jószágai voltak. Tehát ez az igen előkelő törzsből származott férfiú Budán, ebben az időben Zápolya király udvarában forgolódván a titkos megbízatással bíró tanácsosok között, a király mellett élt. Ennek is hirdette Dévai az evangéliumot, s őt annyira megnyerte, hogy védelme alatt másoknak is biztonságban hirdethette az evangéliumot. Megtetszik ez Dévainak ehhez a Bebek Imréhez 1535-ben kelt leveléből, melyben így ír: "Tisztelendő Úr! Négy évvel ezelőtt, amikor a király Pécsre indult, méltóságod a király távozása után néhány napig Budán tartózkodott, hogy aztán kövesse Őfelségét. Én míg kötelességemben forgolódtam, s amikor már csaknem felkészülődtünk az útra, felkeresett egy barátom, és felette igen kért, hogy küldjek neki valamit levélben a Szentek aluvásáról," és más efféléket ír Dévai. Ez tehát világos bizonyság arra, hogy a Zápolya János
(1) Zermegh János Commentarius c. műve megjelent a Scriptores rerum Hungaricum veteres et genuini c. Schwandtner-féle gyűjteményben. Zermegh 1530-ban Szaniszló prépostnál, 1539 után Thurzó Eleknél, végül 1541 után a királyi kamaránál volt alkalmazva.
198
pártjához csatlakozó Bebek Imrét, ki ebben az időben Budán forgolódott, Dévai megnyerte az evangéliumi tudománynak; de ugyancsak ebből az is megtetszik, hogy a többi királyi hivatalnokokkal együtt egyik helyről a másikra követte a királyt és így nemcsak az evangélium terjesztésében munkálkodott, hanem írásba tévén az evangéliumi igazságokat, szétosztotta hitsorsosai és barátai között, hogy azokon gondolkozzanak s ily módon azt mind Budán, mind Magyarországon elterjesztette. Mindezekből pedig úgy Zápolya János királynak a más véleményen levők iránti szelídsége, mint a megújított tudomány növekvő tekintélye világlik ki.
De Dévai munkálkodásának és az evangélium hirdetésének ez a módja Budán nem tartott sokáig, hanem mikor Szolimán Kőszeg ostromából és Stíria, Ausztria pusztításából visszatérve kitakarodott Magyarországból is, aztán Zápolya is Budáról Váradra, királysága központjára ment 1534-ben, hogy ott levő híveit az iránta való hűségben annál jobban megtarthassa, az igazi tudomány továbbterjesztésében lángoló buzgalmú Dévai megragadva a gróf Nádasdy Tamás nyújtotta alkalmat, Ferdinánd királynak a Dunántúl és a Dráva folyón innen levő birtokaira távozott és ment át. (Lásd: Hist. Politica.)
Hogy e helyeken mit csinált, hiányozván az emlékek, nem tudjuk, azt azonban mégis biztosan tudjuk, hogy ez időben Vas vármegyében és a szomszédosokban forgolódott, s hogy gróf Nádasdy Tamást annyira az evangéliumi tudomány pártolására hajlította, hogy az nemcsak annak szabad hirdetését engedte meg, hanem Neonézumban vagy Újszigeten, birtokának székhelyén gondoskodott, hogy mesterének s egyszersmind nyomdászának segítségével a hasznos könyvek kinyomatására nyomdát szereltessen föl. De tudjuk ezenkívül, hogy 1535-ben a Rába folyón innen, Sárváron buzgólkodott és terjesztette az evangéliumi tudományt; ekkor azonban valami olyan történt Magyarországon, ami őt annak a bebizonyítására indította, hogy ő egész Magyarországnak él.
199
Azok az iratok ugyanis, amiket Budán és másutt az evangéliumban vele egyetértő testvéreknek szétosztogatott, kétségkívül nagy hatást gyakoroltak az evangéliumnak kedvező magyarok lelkére, úgyhogy azokból az iratokból felvilágosodva a magyarok sikeresen ostromolták és forgatták fel Magyarországon a szerzetesek tudományát, aminek következtében a lehető leggyorsabban terjedt szerte Magyarországon az evangéliumi tudomány. Aziránt azonban semmi kétségünk nem lehet, hogy akik ellenségei voltak Dévainak és az evangéliumnak, azok fegyverrel és erőszakkal akartak ellentállni a terjedésnek, de mivel a vértől borzadó király méltányosságának nem tetszett az ő vérengző szándékuk, a jogos orvoslat keresésére utasíttattak az evangélium ellenségei. S véletlenül senki sem volt Szegedi Gergelynél alkalmasabb, aki szóban vagy írásban vitatkozásba bocsátkozott volna Dévaival. Ez tehát meg akarván próbálni erejét Dévaival szemben, összegyűjtötte Dévainak minden iratát, röpiratát, melyeket testvéreinek és barátainak szétosztogatott, és vállalkozott azokat megvizsgálni s erejéhez képest a tévelygéseket kimutatni és megcáfolni a maga kiadott művében.
Mielőtt e szülöttjét napvilágra hozta volna, jónak látta Szegedi Gergely átküldeni azt Bécsbe Fáber Jánoshoz, hogy az a vallási vitákban való jártasságához képest ezt az ő iratát simítaná, vakargatná és csinosítaná meg. Ezek után jelent meg aztán Szegedi Gergely munkája ilyen címmel: "Rudimenta Salutis. (1) Kiadta 1535-ben Bécsben, Ausztriában Szegedi Gergely." Dévai ennek az ellene közzétett iratnak kiadásáról Sárváron, Vas vármegyében való
(1) A Rudimenta Salutis Dévai munkája volt. Ez ellen adta ki Szegedi 1535-ben ily című művét: "Censurae Fratris Gregorii Zegedini ex ordine divi Francisci, in propositiones erroneas Mathiae Devai, sed ut ille vocat Rudimenta Salutis continentes". Ld. Révész I.: Dévai Bíró Mátyás életrajza. 38. o. A csonka példányban is benne van ez a téves cím, de Sinay áthúzta, és sajátkezűleg a példány alsó margójára írta Szegedi művének itt közölt helyes címét. (Ford.)
200
időzése alatt értesült barátai által, s ő maga is leírja Szegedi Gergely e munkácskájának történetét így: "Kezembe került valami Szegedi Gergelynek, egy franciskánusnak cáfolata, vagy ahogy ő maga nevezi, bírálata az én tételeim fölött, amiket egykor elmélkedés végett osztogattam szét testvéreim között. Az érvelés és az olvasóhoz szóló levél, ahogy biztosan tapasztalom, Főtisztelendő Fáber János úr műhelyéből kerül ki, aki a szerzetesnek bírálatait is sok hibától javította meg a saját felfogása alapján." Barátai aztán buzdították Dévait, hogy a minap írásban előadott igazságokat védelmezze meg a szerzetes kifogásai ellen. E figyelmeztetésnek engedett is, mert még abban az évben Sárváron tartózkodása alatt írt két munkát, amelyekben derekasan és ügyesen megfelelt Szegedi Gergelynek, és amiket ő és Fáber János nem éppen kegyes érzéssel és tisztes hangon mondott, érdemük szerint letárgyalta. E műveinek címei a következő: az elsőé "Szegedi Gergely, egy ferencrendű szerzetes, Dévai Mátyás némely véleményéről való védőírásának Cáfolata. Kiadta a Magyar Dévai Sárváron 1535-ben". A másik művének pedig ilyen címet adott: "A keresztyén tudomány összességét magukban foglaló némely tételeknek védelme a tanulatlan Szegedi Gergely tudatlan bírálata ellen. Írta Magyar Dévai Mátyás." Ajánlotta pedig mindkét értekezését tiszteletből régi pártfogóinak, az elsőt Bebek Imrének, az utóbbit pedig Bácsi Ferencnek, hogy amely tudományt előbb az ő védelmük alatt terjesztett, azt most az ő védnökségük alatt védelmezze, azonkívül, hogy az igazság e hitvallóinak valami érdemet juttasson. E munkácskákat azonban még sem adhatta ki, hogy tehát azok napvilágra jöhessenek, kiment Wittembergába, és ott nemcsak üdvözölte életben levő tanítóit, hanem azok segítségével világ elé is bocsátotta könyveit a következő 1536-37. esztendőkben.
Már most azokról a férfiakról kell tárgyalnunk, akik Magyarország más részeiben mozdították elő a reformáció munkáját, míg Dévai ezekkel foglalkozott.
201
Éppen abban az időben, mikor Dévai Kassán terjeszté az evangéliumi világosságot, a többi úgynevezett felvidéki városokban is, mint Lőcsén, Bártfán, Szebenben, Eperjesen és Késmárkon előtört az evangéliumi igazság, s már kezdett erőre kapni, meg is szilárdult volna, ha azt az igazságot I. Ferdinánd hivatalnokai és a pápista papok tűzzel-vassal s a legszigorúbb királyi rendeletekkel vissza nem szorítják. Lőcsén ugyanis az a Mild György, kit máskép Kinástnak hívtak, akiről már föntebb láttuk, hogy, mint főbíró, két szenátorral együtt, ti. Güttik Péterrel és Montzer Péterrel, kik vele együtt az evangéliumi tudományhoz csatlakoztak a polgárok közül, terjesztette az evangéliumot, és arra törekedett, hogy a rendelt büntetések alá ne kerülhessenek. Ezt azonban valaki feladta Katziáner Jánosnak, aki Ferdinánd seregének azokon a részeken fővezére volt; ez aztán 1529-ben a pünkösd előtti pénteken Csitvánál ütött táborából Mild Györgynek megüzente, hogy ha fel nem hagy a lutheránizmussal, őt két követőjével s más lutheránusokkal együtt lángoknak adva égre emelkedő füstbe fogja küldeni, amint előadja Spervogel ugyane szavakkal. Hogy e súlyos esetben mit csinált Mild György, s miképpen hárította el magának és a tudományban vele egyetértőknek fejéről e zivatart, azt így adja elő Spervogel: "Ismeretes – úgymond –, hogy Szentháromság vasárnapja után való hétfőn a tanács, a parochus úr, a jeles Henkel Sebestyén s a becsületes nép összegyülekezett a tanácsháznál, hogy megfontolják, miképpen lehetne Katziánert lecsillapítani, hogy ne viseltetnék oly ellenséges lélekkel és haraggal a bíró iránt. Egyhangú határozat alapján az lőn az eredmény, hogy részletesen megírják Katziánernek, hogy a tanács, a parochus és a becsületes nép egy szívvel-lélekkel olyan értelemben határozott, hogy ha meghallják vagy észreveszik, hogy némelyek a Luther tudományát tartják vagy terjesztik, azokat olyan büntetéssel sújtandják, melyből kiki megértse, mennyire nem engedik ők, hogy közöttük Luther tudománya a fejét felüsse." Ezt tehát
202
megírták Katziánernek, aki ezzel meg volt elégedve úgy, hogy e dologgal többé nem törődött.
Hogy pedig a parochussal ebben az időben hogyan jutott megegyezésre Mild György, e szavakkal mondja el Spervogel: "Ismeretes – úgymond –, hogy az előbb említett hétfőn megtörtént a kibékülés a parochus úr és Mild bíró úr között, akik a lutheránusok miatt egy darabig egyenetlenségben s egymásnak ellenségei voltak." Ugyane helyen azt is megjegyzi Spervogel, hogy Katziáner a következő napokban Lőcsére érkezve, szóval is figyelmeztette őket a lutheránusoknak közülük való eltávolítására. Szavai ezek: "Vitus vasárnapján, mikor Katziáner Lőcsére érkezett, az Isten és Mária nevében komolyan kötelességévé tette a bírónak és a tanácsnak, hogy minden lutheránust, akit találunk, a legszigorúbban, fejvesztés büntetésével sújtsunk."
Hogy Lőcsén és Szebenben, Sáros megyében, az evangéliumi igazság vallói felütötték volna fejüket, és megelőzték volna a pápista vallást, ha ellenségeik tűzzel-vassal, erőszakkal ellent nem állták volna, erre bizonyság Spervogel, ki 1530-ra egyebek között ezeket jegyezte fel: "Ismeretes – úgymond –, hogy a minap Németországban támadt lutheránusok és anabaptisták tőlünk átmentek a szebeniekhez, akiket a szebeniek, városuknak igen nagy kárára, örömmel fogadtak, mivel a többi városok nem akarták őket megtűrni a szövetségben, csak ha eltávolítják maguk közül a lutheránusokat. Ekkor aztán a lutheránusok a maguk és Szeben város nagy botrányára kiűzettek 1530 Márton napja körül." "Ismeretes – folytatja tovább –, hogy ha a lutheránusok csak még egy napig késlekednek, akkor mind leölték volna őket, mert azt rendelte el Frdinánd király kapitánya, de értesültek a dologról, s így elkerülték a halált."
Az eperjesieknek is kezdte hirdetni az evangéliumi igazságot ebben az időben két presbiter: Antal és Bertalan, de őket a szepesi káptalanban Ipoltfi Miklós és Szalaházi Tamás elfogatta és bilincsekbe verve elhurcolta.
203
A bártfaiaknak pedig 1534. július 7-én, Ferdinánd tiltotta meg, hogy valami Ésaiás nevű, Morvaországból választott szónokot tartsanak maguk között, hanem hogy azt elbocsássák és elűzzék. Jóllehet hát elküldték ezt a Láng Ésaiást, már a következő évben elhatározták, hogy visszahívják, és egyházaik állapotát megjavítani és az evangélikusok egyházainak mintájára átalakítani iparkodtak, amikor. egy másik, amannál szigorúbb királyi rendelet tiltotta meg nekik, a király legkomolyabb haragjának, továbbá fejük és minden jószágaik elvesztésének büntetése alatt, hogy azok közül, amiket az egyházban eddig megőriztek, valamit meg ne tagadjanak, változtassanak, vagy változtatni hagyjanak, s megparancsolta nekik Ferdinánd, hogy se Ésaiást vissza ne hívják, se más hasonlót meg ne tűrjenek, hanem a másik, attól különböző plébánosokat, vagy más papokat, ahogy az egyház szolgáit szokták, egyforma tiszteletben részesítsék." Ez a rendelet Bécsben kelt a Virágvasárnapja előtti szombaton, 1535-ben. Azonban e rendeletek mégsem voltak képesek visszátartani a reformáció iránti buzgóságtól a bártfaiakat.
De Késmárk, az ország felső részein, észak felé a legvégső szabad királyi város, sem volt megfosztva az evangélium világosságától ezekben az időkben, amikről tárgyaltunk az 1525-35. esztendőkben. Itt ugyanis ebben az időben Leudisser György volt a pap, aki ifjú korában a krakkói egyetemen tanult, majd Budán, Magyarországon pappá szenteltetvén, először Lőcsén káplán, majd Késmárkon rendes lelkész lett: és az egész mélységében és magasságában felfogott és megismert evangéliumi tudományt teljesen a helvét teológusok értelme szerint hirdette Lőcsén és azután Késmárkon. Késmárkon ugyanis ez a Leudisser az úrvacsorát két szín alatt szolgáltatta ki, a szentek közbenjárásáról pedig azt hirdette, hogy azok semmit sem érnek, s így a szepesi egyházakban, mint ellenfelei vádolták, a szakadás magvait hintette el. Tagadta, hogy Krisztus teste jelen van az úrvacsorában,
204
és végül Kerll Andrást, a bierbroni plébánust 1536 július 19-én egy Erzsébet nevű szűzzel megeskette. Mindezek pedig benne vannak a szepesi 24. királyi parochia anyakönyvében.
Magyarország más északi részeire, nevezetesen Nyitra, Túróc és Zólyom megyékre fordítva szemünket, lássuk, hogy megvilágosította-e az emberek lelkét az evangéliumi igazság ismerete ezekben a megyékben is, és vajon az egyházban is megnyilatkozott-é. Nyitra megyében, Szentávián, Galgócon, Bajmócon és Temetvényen, a Thurzó Elek országbíró alá vetett városokban az evangéliumi tudomány hirdetése a legszebben virágzott. Turóc megyéban pedig nagyságos Révay Ferenc úr, nádori helytartó alatt vette kezdetét az evangélium hirdetése, amidőn Goznovitz Szaniszló, a szentmártoni egyház pásztora az evangélium hirdetését mindjárt a mohácsi vész után megkezdette. Ez a főúr pedig a wittembergi egyetem tudósaival, azután Szilézia és Morva rendjeivel és előkelőivel irodalmi összeköttetésten állott, és kérte, hogy küldjenek evangélikus tudósokat Magyarországba az ő birtokaira is.
Zólyom megyében Körmöcbányát, Besztercét, Besztercebányát, továbbá Korponát, e szabad királyi, hegyi városokat korán megvilágítá az evangélium szövétneke, úgyhogy nem sokkal 1526 után a tudományokban buzgólkodók ezt énekelték: "Élj! Élj, én Lutherem!" S mindenki így köszöntötte őt: Légy, üdvöz igazság tükre!
Ezeknek elmondása után a Dunántúlra térünk, és azt fogjuk megismerni, hogy Vas és Sopron megyékben hogyan haladt az ige hirdetése.
A Dunántúl az evangéliumi tudomány elterjedését gróf Nádasdy Tamás mozdította elő és pártfogolta különösen 1533-tól kezdve, amikor Gritti Lajos dühöngései miatt elidegenedve Zápolya János pártjától, s Budáról saját birtokaira távozván, I. Ferdinánd pártjára állott. E kiváló hősről csak azt említjük meg különösebben, hogy az általa újonnan alapított s megerősített, Újszigetnek nevezett városban, amely Sárvár szomszédságában,
205
Vas vármegyében feküdt, tudományos iskolát állított, hogy abban azon részeknek gyermekei humán tudományokra taníttassanak. És ennek az iskolának élére a szinyérváraljai, Szatmár megyéből való tudós férfiút, Sylvesler Jánost állította, mint aki a wittembergi akadémián is a szabad művészetek tanulmányozásában képezte magát. De ugyancsak nagyságos gróf Nádasdy Tamás nyomtató műhelyt is állított saját városában, és azt hozzácsatolta az általa alapított (létrehívott) iskolához, s élére ennek is Sylvester Jánost tette, aki abban a műhelyben adta ki 1539-ben Magyar-Latin Nyelvtanát az ifjúság használatára Neanésumban vagy Újszigeten, 1539 június 14. (1) Hogy az iskolát és a nyomdát így szervezte Nádasdy Tamás, bőven elmondja maga Sylvester, fiához, Thódorhoz intézett levelében és magában Nyelvtanában is, főképen a Vas vármegyei Újsziget városának leírásában: "Sziget – úgymond – város, az alatt a vár alatt terül el, melyet Sárvárnak neveznek. Itt kezdtük meg művelni először Magyarországon a nyomtatásnak e tudományát és mesterségét, ami nagyságos főurunk, gróf Nádasdy Tamás közreműködésével és költségével, mint szintén a mi igaz szolgálatunkkal és innen bocsátottuk ki ezeket a tanulásnak kezdő alapelemeit az ifjúság használatára. A város tényleg Szigetnek nevezhető, mert két folyó folyja körül, egyik a Rába, másik a Gyöngyös. Új szigetnek azért mondjuk, mert ezt maga a főúr hozta új alakra, először azáltal, hogy árokkal és sánccal úgy megerősíttette, hogy még az 1523-ban ostromló török dühének sem engedett,
(1) E nevezetes tankönyv teljes címe: Grammatica hungaro-latina, in usum puerorum scripta. Joanne Sylvestro Pannonio autore. Neanesi Anno 1539 die 14 Juni. Ld. Kazinczy Ferenc: Magyar régiségek és ritkaságok. Pest, 1808. és Toldy F.: Corpus Grammaticorum Hungarorum. 1866. Egyetlen csonka példánya, melyből az egész második rész hiányzik, az 1808-ban elhunyt Sinay Miklós könyvtárából került a Nemzeti Múzeum könyvtárába. A Sinay példányáról titkon vétetett másolatból adta ki újra Kazinczy, majd előbb Toldy.
206
mert vereséget szenvedve volt kénytelen innen eltakarodni; azután azáltal, hogy a folyókat feltartóztatta, majd azután a felette elterülő igen sűrű erdő fáit megritkította, és ennek a helyét a legkellemesebb kertekké tette s végül azáltal, hogy ebben a kőből épült városban tudós iskolát állított, amihez azután könyvnyomtató műhelyt is csatolt."
E szavak nagyon szépen megvilágítják Magyarország azon egyházainak történetét, amelyek Vas és Sopron vármegyékben voltak. Hogy pedig ebben az időközben érkezett Budáról gróf Nádasdy Tamáshoz Dévai Bíró Mátyás is, s hogy ő kissé tovább, főleg Sárváron időzött az evangélium hirdetésének és védelmezésének ügyében, s hogy ugyancsak itt cáfolta meg Szegedi Gergelynek ellene kiadott munkáját: már fentebb láttuk.
Most már lássuk, hogy Veszprém és a szomszédos Somogy megyében mi történt ebben az időben a vallás dolgában.
Ezeknek a megyéknek az élén polgári és külső hatalommal az a Veszprém megye egy falváról nevezett Enyingi Török Bálint állott. Várát a vidék összes várai között a legerősebbnek tartották, mely Somogy megyében volt, ti. Szigetvár, s mely ennek a Török Bálintnak örökségéhez tartozott. Ezenkívül kétségtelen, hogy Sümeg és Pápa, e megye legkiválóbb városai ebben az időben szintén e főúr jogai alá tartoztak. Igaz ugyan, hogy Pápa, Veszprém vármegye városa, a Zápolya család öröklött jószágaihoz tartozott az előző időkben, mert Révai Péter "A magyar királyság monarchiája és koronája" című művében (Schwartneri gyűjtemény 711. lapján) világosan a Zápolya-féle várak és városok között említi, de úgy látszik, azt a várost I. Ferdinándtól kapta Török Bálint, I. Ferdinánd Magyarország királlyá koronázásának idejében, ami 1527-ben történt, amikor Zápolyának ürügyül felhozott hűtlensége miatt I. Ferdinánd és az ország főemberei által kinyilvánították, hogy Zápolya János minden vára visszaszáll a kincstárra. Ekkor adta I. Ferdinánd Göncöt Thurzó
207
Eleknek, s úgy látszik, hogy Török Bálintnak meg ekkor adományozta Pápát. 1532 körül a Ferdinándnál különös kegyben álló Török Bálint azt érdemelte ki, hogy Ferdinánd őt tette a háború fővezérévé.
Azonban e magas állásban sem fordította buzgóságát az igaz vallás üldözésére, melyet vele először apósa, Pemflinger Márk ízleltetett meg, ki Erdélyt odahagyva, vejének tanácsára és példájára I. Ferdinándhoz akart csatlakozni, s elérte nála azt, hogy példájára kedvezett az evangéliumi tudománynak. Bármint álljon a dolog, annyi bizonyos, hogy Pápa városában egy Bálint nevű pap segélyével 1526-ban ő kezdte meg az általános reformációt, mely ettől az időtől fogva nemcsak Pápán, hanem a szomszédos falvakban és pusztákon is folytonosan nagy tűzzel terjedt. Hogy milyen buzgósággal gondoskodott és kívánta a reformációt előmozdítani, megtetszik abból, hogy mihelyt új városok csatlakoztak birtokaihoz, azoknak a városoknak az igaz vallásra visszavezérléséről illő módon gondoskodott, ahogy tett Debrecen városával is, mely szintén birtokaihoz csatoltatott, amikor Ferdinándtól elpártolva, 1536-ban Zápolya János pártjára állott, és ekkor kapta tőle hozzácsatlakozásának jutalmául Déva és Debrecen városokat.
A megtisztított vallás ugyanez időben kitűnő haladást vett Perényi Péter birtokain is, aki az Ulászló alatt élt Perényi Imre fia volt, s akiről már a mohácsi vész előtti események történetében megemlékeztünk. Ez a mohácsi vész után átlátva Magyarország mindkét királyának gyengeségét és tehetetlenségét: egyikhez sem akart csatlakozni, hanem arra törekedett Szolimánnál, hogy ő legyen Magyarországon az egyik királytól sem függő, egyedüli fejedelem, s mint pártfogolt, egyedül csak Szolimánra bízza magát. Mivel pedig ezt neki Szolimán nem akarta megengedni, aki az általa királlyá tett Zápolyát pártfogolta mindenképpen, s mivel Perényi mégis erre törekedett, ennélfogva Szolimán őt két ízben is (1529 és 1532) elfogatta, és átadta Zápolya Jánosnak azzal a figyelmeztetéssel, hogy komo-
208
lyabban és keményebben mégis ne ítélkezzék felette. Ennek a főúrnak igen nagy kiterjedésű birtokai és számtalan jobbágyai voltak Magyarországon, mert Abaúj vármegyének főispánja volt, Sáros megyében Sáros és Eperjes városok voltak a birtokában, Zemplén megyében pedig Terebes és Sátoraljaújhely, majd Pálóczi Antalnak a mohácsi csatában történt halála után Sárospatak is. Baranya megyében pedig Siklós és Valpó várát a körülötte fekvő falvakkal; végül Szerém megyében Szalánkemén és Pétervárad városokat ugyancsak Perényi Péter bírta, amikre vonatkozólag lásd Forgács Ferenc kéziratában levő történetét. (1) Ezeken a birtokain, főleg 1533-tól kezdve, amikor egy kedvező fordulat alkalmával Zápolya megszabadítá bilincseiből, megengedte, hogy a Luther értelme szerint megjavított tudományt, aminek ő maga is kedvezett, nyilvánosan terjesszék és hirdessék, amiért is gyakorta úgy nevezi őt Istvánfy, mint a lutheránus tan első behozóját az ország előkelői közül.
Meg kell hát vizsgálnunk, hogy ki világosította meg ezt a főurat, s aztán hogy kiknek a munkájával élt birtokai egyházainak megtisztításában. Nem elegendők itt nekünk azok, amiket Geleianus Névtelen és Pázmány Péter a reformáció eredetéről szóló munkájukban mondanak, mintha ugyanis mind Perényi Pétert, mind az ő birtokait Kopácsi István és Sztárai Mihály reformálta volna, mert ezek, legalább ami Kopácsi Mihályt illeti – úgy látszik – a későbbi időkből vétettek. Mi tehát biztosabbakat igyekszünk előadni Perényi reformálásáról. E főúrnak ugyanis első s mindenek között a legrégibb házi papjának látszik Siklósi Mihály, aminek bizonyítására felhozzuk ebből az időből Patai Sámuel tolnai lelkésznek s a szomszédos egyházak esperesének kiváló bizonyítékát, ami Szilágyi István pataki tanárhoz 1647. február 10-én kelt levelében
(1) Forgács F. történetét (De statu reipublicae Hungaricae commentarii) 1866-ban adta ki a Magyar Tud. Akadémia. Ld. Magyar Történelmi Emlékek LXXXVIII. köt. Horányi pedig 1788-ban először.
209
van. (1) A levélben ezeket írja: "Siklós várának és városának szomszédos vidékei dicsőítik néhai Siklósi Mihály igen dicséretes emlékezetét, aki Perényi Péternek volt a reformátora. Gyakran hallottam, mikor régebben azokon a vidékeken járkáltam, súlyos öregségtől elaggott emberektől, hogy annyira gyűlölték az egész udvarban a siklósiak, hogy ha a kegyes és nagylelkű hős kiváló pártfogásával és védelmével őt nem őrizte volna, sokszor még az udvarban is csaknem darabokra vagdalták ellenséges kardokkal!" Minden kétségen kívül bírjuk tehát ebben a bizonyságban a feleletet a kérdésre: kicsoda tanította és erősítette meg Perényi Pétert az evangéliumi tudományban. Emellett megtetszik e bizonyságból a Perényi udvarában alkalmazott módja és eljárása is a reformációnak. A mód ugyanis az, hogy mivel Perényi Péter Magyarország előkelőinek szokása szerint birtokainak vagy vidékeinek különböző részein tartózkodott, most ugyanis Abaújvár, Zemplén, Sáros megyékben volt, majd pedig innen elindulva, családjával s házi, családi papjával együtt Baranyában, Siklóson vagy Valpón tartózkodott: az a pásztor tehát, aki magánistentiszteletein közreműködött hol az utazások alatt, hol birtokainak helyein mutogatta föl lelkiismerete előtt az igazságokat és fedte fel előtte a keresztyén egyházba behozott és becsúszott tévelygéseket, és így – az udvariak lármájukkal ellent nem állhatván – ennek a főúrnak lelkét a Luther által megjavított tudomány szeretetére és nyilvános vallására nemcsak rávette, hanem azt is elérte, hogy az birtokainak más egyházaiban is gondoskodott annak hirdetéséről.
A másik pedig, aki Perényi Pétert az evangéliumi tudományban felvilágosítá, volt: Szlárai, aki, mint látszik, a biharmegyei Esztár községből való volt, s akiről, mint Perényi Péter reformátoráról, mind Geleianus Névtelen,
(1) E levél másolata olvasható Szilágyi Benjámin Istvánnak a debreceni főiskolai könyvtárban lévő kéziratos Synodatiájában, 361. sköv. o. és Lampe-Embernél 661. sköv. o., ahonnan tanulmányozta Sinay is.
210
mind Pázmány Péter említést tesz. Mi az ő egyházi munkálkodásának kezdetéről fogunk beszélni. Sztárai ugyanis lelkével mindjárt ifjúságában a tisztább tudományhoz csatlakozva, teológiai tudásának alapjait nem Németországban, Wittembergában vagy másutt vetette meg, hanem Itáliában, Páduában nyerte a tisztább tudomány ismeretét. Emlékezetben hagyta ezeket Skaritza, aki ezeket mondja Sztárai Mihályról Szegedi Kis István életrajzában, róla pásztori tisztében egykori kollégája, Szegedi Kis Istvántól hallott jellemzés alapján: "Nem kell – úgymond – szólani a kegyes emlékezetű Sztárairól, századunk igazán nagy teológusáról, mivel ő nem másutt, mint Páduában, Itáliában a pápistaság közepén nyerte tudományokban való kiképeztetését, de Luther iratai és kegyes buzgósága folytán könnyen örökre felhagyott minden tévelygéssel." Ekkor tehát Sztárai olasz műveltséggel és beszédben való kellemetességgel felövezve hazájába visszatérvén, elment Perényi Péterhez, aki előtt nagy becsben voltak a tudósok, s éppen az ő működése folytán történt Perényivel az, hogy ezentúl nem volt életének olyan ideje, hogy olasz műveltséggel és kellemetességgel ékesített férfiút ne tartott volna oldala mellett. Perényi tanításában pedig – úgy látszik – ő is ugyanazt a módot és elvet tartotta szem előtt, amit előbbi szónoka Siklósi Mihály, mert ő is nemcsak Patakon, Terebesen és Újhelyen volt mellette Perényinek, ahol 1532-ben többnyire tartózkodott, hanem vele együtt lement Valpó és Siklós várába is, ami abból tűnik ki, hogy a Dráván inneni és túli egyházak állapotáról egész életében jól volt értesülve. Szónoki tisztét egészen a vármegye siralmas elfóglalásáig folytatta, ami 1542-ben történt. Erről azonban a következőkben.
Most pedig a Dunán átkelve s délre fordulva azon vidékek megvizsgálására térünk, amelyek a Duna és a Maros folyók közölt, az úgynevezett Temesi Bánságban feküsznek. Lássuk, hogy ezeken a vidékeken hogyan haladt a reformáció dolga. E vidéknek oltalmazása és külső gondja, Perényire, a vármegye főispánjára volt
211
bízva, aki a mohácsi vész után gondviselte is azt egy darabig. Hogy az ő főnöksége alatt az egész Bánátban szabadon lehetett hirdetni az evangéliumot, és hogy hirdették is, megtetszik a következőkből. Jaxits Péternek, a Bánátban Nagylak város földesuráaak özvegye, Anna nagy táplálója és oltalmazója volt az evangéliumnak 1530-tól fogva, és nem félt azt nyíltan vallani. Ezért Nagylak vára kapitányának, Balsarátnak fiát, ki kora ifjúságában árván maradt, pártfogásába véve, az evangélikus vallásban akarta nevelni és kiképeztetni, s őt taníttatás végett jókor iskolába küldte a Maroson túl fekvő Gyulára Békés megyébe. Úgy látszik, hogy a Bánság ugyanezen megyéjében érték az evangéliumi világosság első sugarai Petrovics Pétert is, aki Pozsegában, Szlavóniában született, de mivel rokonságban volt Zápolyával s aztán nagy méltóságokra is emelkedett, majd a mohácsi vész után a hadsereg vezére lévén, legtöbbet tartózkodott a temesi bánságban, Becskereken, Lippán, Temesváron, azért látszik valószínűnek, hogy az evangéliumi tudományban itt világosíttatott meg. Hogy pedig mit tett a református egyház érdekében, alább fogjuk elmondani.
Most már azon vidékek tárgyalásához jutottunk, melyek a Maros és a Körös folyók között terülnek el, és ezeknek tárgyalása folyamán végeztünk Békés és Bihar megye nagy részével is. Lássuk hát, kik voltak és mely főnemesek pártfogása alatt voltak azok, akik az evangéliumi igazságot e vidéken terjesztették és védelmezték. Erre vonatkozólag kiváló hely van, már az előbbiekben említett Nadányi János írónál, ki Florus Hungaricus műve 4. könyv I. fejezetében 1532-nél ezeket mondja: "Nadányi-Mélius, Gyárfás és István, Ozorai Imrét, Gálszécsi Tamást, Litterati Lukácsot és más, a Körös és Maros folyó között levő evangélikusokat türelmesen oltalmaztak." Geleianus névtelen pedig e dologra vonatkozólag így beszél: "Békést reformálta Ozorai Imre a nagyságos Ladányi és Massai urak idejében." Nadányi Meliusról és Gyárfásról semmit sem találunk ez idők történetíróinál és bizonyságaiban,
212
Nadányi Istvánról azonban a legbiztosabban tudjuk, hogy neki roppant nagy birtokai voltak Békés megyében, éspedig Körösladányon, Békésen és Gyulán.
A reformáció másik pártfogója volt nagyságos Massai férfiú, amint Geleianus Névtelen előadja. Erről azt állítják, hogy az olaszországi Massai őrgrófoktól vette eredetét, s Bihar megye vidékein nagy jószágai és földjei voltak. Istvánfy azt mondja, hogy egy Massai Imre nevű Gyulán járt iskolába, viszont Szikszai Fabricius Demeter iskolamester költeménye meg azt bizonyítja, hogy Váradon nagy házai voltak. De erre vonatkozik az is, hogy Gyula várának kapitánya Mágócsi Gáspár, akit körülbelül 1552-ben tett meg Ferdinánd kapitánynak – ebben az időben vette feleségül Massai Euláliát, akihez aztán Mélius Péter debreceni lelkész egy magyar könyvecskét ajánlott. (1) Mindezeket pedig azért hozzuk fel, hogy kimutassuk, hogy ebben az időben csakugyan volt Békés megyében valami Nagyságos Massai férfiú, aki szíves vendégbarátsággal fogadta az evangéliumi tudomány hírnökeit, mint többek között Ozorai Imrét. Nadányi János azokat az evangélikus írókat is megemlíti, kiknek munkássága folytán történt és terjedt el az evangélium hirdetése egész Békés megyében, csak Gálszécsi nevében tévedett, akit Tamásnak nevez, holott az nem Tamás, hanem István volt. A többiek, mint Ozorai és Litteratus Lukács, azután Gálszécsi István is teológiai tudományukról voltak híresek, mint akik Luther Márton és Melanchton Fülöp alatt 1531 körül végezték tanulmányaikat, ahogy Laskói "Magyarok Katalogus"-ából kitetszik, mert 1530-ban ezeket jegyzi meg: "Ebben az évben a következők jöttek: Erdélyi Simon, Tsuda Demeter, Ozorai Imre és Túri Lukács." (2) Ez
(1) Melius műve, melyet Mágócsinénak ajánlott: Válogatott praedikatioc a prophetac es apostoloc irassabol. Debrecen, 1563.
(2) Erdélyi Simon 1530. Kőrösi Csuda Demeter, Ozorai Imre és Túri Lukács 1532-ben. Vö.: Frankl: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. 296. sköv. o. és Révész Imre: Magyar tanulók Wittenbergben. Magyar Történelmi Tár. VI. 205. sköv. o.
213
utóbbi kétségkívül azonos azzal a Litteratus Lukáccsal, akit Nadányi János említ, akit ugyanis így emlegettek az utódok, kiváló tudományáért akarták megtisztelni s ezért nevezték Litteratusnak. E három férfiú tehát a Massaiak és Nadányiak pártfogása alatt Békés megye egyházaiban munkálkodva a föld azon részét, mely a Maros és a Körös között fekszik, az evangéliumi tudományra térítették, különösen pedig, mikor Gálszécsi István e tudományt a gyulai iskolába is bevitte. Megtetszik ez művéből, amelyet ebben az időben készített, s melynek ilyen címet adott: "Keresztyén Tudományról való könyvetske. Gálszécsi Estván Mestertől szereztetett." E könyvet aztán ki is adta magyar nyelven Krakkóban, Lengyelországban 1538-ban. A mű hat fejezetre oszlik; az első tárgyai a dekalógusról, Istennek tíz parancsáról, s azokat egyenként felfejti és megvilágítja; a második tárgyal az apostoli hitvallásról; harmadik a vasárnapi beszédről; negyedik a hitvallásról; ötödik a sákramentomokról, s állítja, hogy csak kettő van; hatodik a keresztyén szabadságról. Mindezen cikkelyek kifejtését úgy viszi véghez, hogy a keresztyénség alapvető és lényeges tanairól helyesen vélekedik, bár – úgy látszik – ragaszkodik bizonyos szokásokhoz és szertartásokhoz. De ezt, hogy ti. némely szertartásban ingadozott, ő maga is elismeri azokban a szavakban, melyekkel művecskéjét zárja. "Rövid nap, ha Isten életemet meghosszabbítandja, s ennyi scholai gondolatoktól megszabadítand, ezekről nagyobb könyvet írok, hol mindeneket sok helyekkel megbizonyítok, azért eddig ezt minden ember jó neven végye én tőllem és kevés botránkozásimért, hogyha valaki valamit találand, mindeneket ne szidalmazzon." (1)
Ami különösebben Bihar megyét illeti, hogy Váradon ebben az időben nem erősödhetett meg a reformáció, annak az oka az, hogy itt igen heves ellenkezője volt a
(1) Gálszécsi e könyvéből ma egy példány sem ismeretes. Valószínű, hogy Sinay könyvtárában megvolt. Lásd: Századok, 1876. évf. VI. füzet melléklete, 2. lap.
214
reformációnak Czibak Imrében, aki mint másutt, úgy Váradon is tűzzel-vassal dühöngött az előtörni akaró reformáció ellen.
Lássuk most már, hogy Szatmár megyében ki lobogtatta a reformáció fáklyáját, s azt kinek a pártfogása alatt vitte véghez. Először is tárgyaljuk az evangélium pártfogóját Szatmár megyében. Ez pedig az összes történetírók bizonyságai szerint Drágfy Gáspár főispán, kinek székhelye Erdőd várában volt, s aki Magyarország főurai közül igen híres családból származott. Mert nagyatyja, Drágfy Berthold Mátyás alatt Erdély vajdája volt, és ez építtette az erdődi várat és templomot; atyja pedig, Drágfy János, II. Lajos alatt a királyi kúria bírája. Róla fent maradt, hogy a mohácsi csata előtt elö lvivén SzűzMária igen nagy zászlóját és az ország jelvényeit, hogy a csatából meg ne futamodhasson, csizmáiról a magyarok ősi szokása szerint levette a sarkantyúkat. Így adja elő Brodarics István, az ország kancellárja és váci püspök a mohácsi vészről való elbeszélésében. (1) Ennek fia volt a Drágfy Gáspár, (2) ki atyjának a mohácsi csatában történt halála után nemcsak az összes atyai vagyonnak lett örökösévé, hanem főispáni méltóságot is nyert Kraszna és Közép-Szolnok megyékben. Tehát ilyen helyzetben és állásban volt Drágfy Gáspár, amikor a mohácsi vész után az evangéliumi tudomány szeretetére eljutott, és megengedte, hogy azt hirdethessék.
Hogy pedig kik voltak azok a hirdetők: így ír róluk Geleiánus Névtelen: "Drágfy Gáspárt Batizi András és Dévai Mátyás reformálta." Ugyanezt mondja nem minden mocskolódás nélkül Pázmány Péter: "Drágfy Gáspár is megmételyesedik Batiz András és Dévai Mátyás tanításából. " De ezekre vonatkozólag érdemes meghallgatni
(1) Brodarics műve: De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohács verissima historia. Krakkó. 1527.
(2) E genealógia a csonkapéldány latin szövege nyomán a következő: Drágfy Gáspárnak atyja volt Berthold; János pedig a testvére.
215
a kolozsvári egyház lelkipásztorát, Szatmárnémetit is, aki "Vasárnapi Beszédek" c. műve előszavában kétségkívül régi bizonyságok alapján így beszél e dologról: "A' Méltóságos Urnak – Török Bálintnak – nyomdokát követé a Nagyságos Drágfy Gáspár, Szatmár mellett Erdőd várának ura, ki is bevette a reformációt Derecskei Demetertől, aki a' Szilágyban reformált János király idejében a. 1530." A szomszédos Szilágyságból, melynek szintén élén állott Drágfy, és ahol – úgy látszik – a jobb könyvek olvasása folytán a boldogító tudományhoz csatlakozott, Derecskei Demeter volt a legfőbb lelkész, átment Erdődre, Szatmár megyébe Drágfy főúrhoz, hogy őt tanítsa és megvilágítsa, hol munkájának helyeslői, vagy úgy mondjam, segítői voltak e főúr házi szónoka, Batizi András és Dévai Mátyás, ki elhagyván a zárdát, Erdélyből ide jött. Úgy látszik tehát, hogy a három férfiú buzgólkodása folytán történt, hogy az evangéliumi tudomány a mohácsi vész után elébe táratott e főúrnak, s arról meg is győződött, s így e három férfi munkája volt az, hogy az evangéliumi tudományt elfogadta, azután végül az is, hogy hozzá mentek azok, kik tanulmányaikat Wittembergában végezték, mint pl. Kopácsi István, Boldi Sebestyén bélteki (Szatmár) lelkész.
E főúrnak az evangéliumi tudományban való előhaladásáról csak azt említjük meg, hogy buzgólkodásának jutalma lett az, hogy János királynak és az oldala mellett levő püspököknek haragjától, kik őt az evangéliumi tudomány pártolása miatt gyakran fenyegették, semmit sem félt, hanem még buzgóbb lélekkel védelmezte birtokain a reformációt, és az evangéliumi prédikátoroknak városában, Erdődön menedéket nyitott, ahogy bizonyítja Tolnai István Pázmány ellen írt Kalauzában, melynek szavai így hangzanak: "A tekintetes és nagyságos úr, Drágfy Gáspár, János király és a püspökök megbántódásokkal nem gondolván, sőt azoknak fene kegyetlenségek ellen a reformátor lelki tanítók baját felvevén, szívesen oltalmazá és őket táplálá Erdődön, a maga várában."
216
A királynak és a püspököknek a vallás érdekében Drágfy ellen történt eme föllépése, amit Tolnai említ, úgy látszikg arra az időre esik, amikor Zápolya országának előkelőivel és egyházi nagyjainak, mint Frangepán Ferenc egri, Fráter György váradi és Statileo János gyulafehérvári püspököknek a kíséretében1 1538-ban Erdélybe nyomult, hogy Szolimán török szultánnal, ki a szomszédos oláh vidékeket pusztította, szembeszállhasson, ha Erdélybe is betörne. Tehát e hadjárat alkalmával lett nyilvánvaló a király előtt, hogy Drágfy Gáspár jóakaratot tanúsít az evangéliumi tudomány iránt a Szilágyságban. És jóllehet emiatt zaklatták Drágfyt, mindazonáltal szívvel-lélekkel védelmezte birtokain a prédikátorokat, s őket a veszedelmektől sértetlenül megőrizte.