SINAY MIKLÓS

5. Erdély reformációjáról a mohácsi vész után

Mindenekelőtt azt lehet mondani, hogy az evangéliumi igazságnak nagy nehézségekkel kellett megküzdenie, míg vallása Erdélyben nyilvánvalóvá lehetet. Szebenben ugyan, a szászok fővárosában már a mohácsi vész előtt kezdett fölemelkedni az evangéliumi igazság, Pemflinger Márknak, a szászok grófjának és bírájának pártfogása alatt. De a mohácsi vész után, amikor Zápolya Jánost választották az ország királyává, ez a fejét felütni igyekező igazságot, amennyire csak tehette, elnyomta; 1527. január 29-én igen szigorú rendeletet küldvén Szebenbe, melyben megparancsolta, hogy tűzzel-vassal ki kell nyomozni és megbüntetni a lutheránusokat; e rendelet kiádására pedig annyival is inkább kész volt Zápolya, mivel a szebeniekre nézve kétséges volt, hogy Jánosnak vagy Ferdinándnak a pártját védelmezik-e. És csakugyan, a következőkből kitűnik, hogy ők inkább Ferdinándkoz akartak csatlakozni, és Zápolya rendeleteit és parancsait a következő hét év alatt semmibe sem vették. E hét keserves év alatt Pemflinger az övéi mellett állt, és őket a vallás ügyének rendezésében is – bár inkább titokban –

217

segítette. Úgy látszik, ennek eredményeképpen történt az, hogy 1529. február 18-án a szebeni szerzeteseknek a tanács közhatározata folytán ki kellett takarodniok zárdáikból, bár ekkor még megvolt a katolikus tan a maga épségében, s az egyházban meghagyták a pápista szokásokal, annyival bizonyosabban, mivel 1533-ban Pemflinger Márk is odahagyta a maga szászait, és Ferdinánd részeire, majd Németországba ment át.

Ezekben az időkben tehát, valamint a következőkben Zápolya alatt a vallás dolga és sorsa, egész Erdélyben és Magyarországon is, az erdélyi vajdák felfogásától és hangulatától függött, akiket a két király az idők változása szerint állított a dolgok élére, amilyenek voltak: Perényi Péter, kit egyideig Zápolya is, Ferdinánd is élére állított Erdélynek, azután Somlyai Báthori István, azután Thallóczi Bánfy Boldizsár, utána Czibak Imre, a váradi püspökség kormányzója; ennek halála után ketten voltak, ti. Majláth István és Balassa Imre. Ezek közül a vajdák közül aztán némelyek lelkükből kedveztek az evangéliumnak, mint Perényi Péter, Majláth István, kinek felesége Nádasdy Anna volt, Nádasdy Tamás nőtestvére és Balassa Imre; mások pedig a leghevesebben ellenezték, ezek voltak: Báthori és Czibak. Ezért aztán az ilyenek kormányzása alatt nagyon kétséges helyzetben volt az evangélium Erdélyben, és ha az előkelők közül némelyek azt akarták hallgatni, csak titokban tették, míg mások nyilvánosan visszautasították, sőt kiűzték és minden erejükkel törekedtek ellene.

Zápolya és Ferdinánd királysága alatt az előbbi időkből többeket lehet előszámlálni, akik vagy az evangéliumi igazsághoz állottak, vagy pedig ellene fordultak törekvéseikkel: bár Zápolya uralkodásának vége felé, az ő mérsékeltsége folytán, amellyel az ellenzőket türelemre késztette, kezdtek megerősödni az evangéliumi igazság vallói. Ilyenek voltak: Bebek Imre gyulafehérvári prépost, Bottyáni Orbán, egy csapatnak a vezére, Petrovics Péter, a hadsereg vezére, Majláth István, azonkívül Csáki Mihály titkár és

218

Kálmáncsehi Márton, szintén gyulafehérvári kanonok és iskolaigazgató. Akik pedig nyíltan ellenezték az evangéliumot és annak a hitvallását, azok főleg a Zápolyához csatlakozott püspökök voltak, különösen három: Frangepán Ferenc kalocsai érsek és egri püspök, Martinuzzi Fráter György, Czibak Imre erőszakos halála után váradi püspök és végül Statileo János gyulafehérvári püspök, aki az óbudai prépostságból lett Gosztonyi János halála után gyulafehérvári püspök. Különösen ez utóbbi, akinek felvigyázása és joghatósága alá az erdélyországi magyar egyházak tartoztak, az evangéliumi tudomány pártolói iránti gyűlöletét és beléje rögzött vadságát kénye-kedve szerint töltötte ki, s valami Ferenc nevű vikáriusával együtt az egyházmegyéjében lakók lelkiismerete ellenére gyakorolta. Ennek az időnek évkönyvei elmondják, hogy egyebek között ezt a gonoszságot is véghez vitte Statileo: Egy szerencsétlen papot, ki beszédében azt tanította, hogy a húsevés nincs megtiltva a Szentírásban, bilincsekbé veretett, s néhányszor megvesszőztetve, kihozatott a tömlöcből és ilyen büntetéssel sújtott: testét köröskörül rakatta róla lecsüngő nyulakkal, ludakkal és tyúkokkal, s miután így a város utcáin meghurcolták, vad, harapós kutyákat ingereltek fel, s azokat ráuszították, hogy amit szájukkal leszaggathatnak róla, tépjék le, s testét is marcangolják szét. A jó erdélyi pap tehát így veszett el kutyáktól szétmarcangoltatva, ami minden jóérzésű embernek szomorú, a gonosznak ellenben nevetséges látványul szolgált Gyulafehérváron. (Statileo e gonosz tettét előadja Debreceni Ember Pál a medgyesi káptalan arch. kivonatában, 682. oldalon.) Ilyen érzülettel viseltetett a más nézetűekkel szemben ez a Statileo, míg csak élt, azaz 1542-ig. Mert azt mondja Siegler János krónikájában (L. Bél Mátyásnál, a Magyarország történetéhez való apparátusban), hogy ebben az évben halt meg.

Mindezeket, amit elmondottunk, ti. hogy kik pártolták, bár titkon, az evangéliumot, és kik üldözték nyíltan Erdélyben – ezt világosan megerősíti

219

annak a nyilvános vitának lefolyása, melyet Segesvárt, 1538-ban János király jelenlétében tartottak.

Ugyanis midőn ebben az évben János király Magyarországból Erdélybe vonult, hogy az Oláhországban dúlt Szolimánnal, ha betörne Erdélybe, szembeszállhasson, a három hozzácsatlakozott püspök elibe állíttatott Magyarországból egy Szántai István nevű hitszónokot, aki félelmet nem ismerő bátorsággal tanította az evangéliumi tudományt Kassán, és a szomszédos helyeken és nagy zajjal kérték a királyt, hogy kiadott rendeletei értelmében Szántait mint nyilvános lutheránust tűzhalállal büntesse meg. János király azonban nyilvános vitát rendelve úgy határozott, hogy először tudományát vizsgálják meg Szántainak, és bírákat jelölt ki, hogy azok hozzanak ítéletet Szántai tudománya fölött. Két ilyen bírót rendelt: Adorján gyulafehérvári orvost, doktort és Kálmáncsehi Márton gyulafehérvári rendes iskolaigazgatót. A nyilvános vita emez elrendelése nem tetszett a püspököknek, kik azt hajtogatták, hogy azokkal az eretnekekkel, akiket a római egyház már kiátkozott, nem kell vitatkozni. Mindamellett a király megmaradt elhatározásában, és elrendelte, hogy a nyilvános vitát tartsák meg, melynek a kimenetele az lett, hogy Szántai minden állítását a Szentírásból igazolta, a szerzetesek és az összes papok pedig tudományuk védelmezése végett a bizonytalan, emberi hagyományokra hivatkoztak.

A királytól választott bírák aztán éjjel titkon összeülvén, kérték a királyt, hogy ne kényszerítse őket a Szántai pártfogására irányuló véleményük előterjesztésére. A király aztán még ez éjjel magához hívatván Szántait, e szavakat mondván neki: "Barátom! Ne maradj az országban, mert a mágnások elfognak, és mindenképpen halálra adnak. Én nem vagyok képes téged megvédelmezni, s esetleg magamnak is bajt csinálnék. Menj el hát, add el, ami jószágod van, és húzódj meg fejedelmed pártfogása alatt, ahol szabadon vallhatod a megismert igazságot!" (Lásd ezeket Bod Péter ki-

220

tűnő értekezésében: "A reformáció szolgáiról Magyarországon." (1)

A szász nemzetiségű egyházakban szintén hasonló nehézségekkel kellett küzdenie az evangéliumi igazságnak, mely míg Zápolya élt, sem elő nem törhetett, sem pedig azt szabadon hirdetni nem lehetett. Mert Stalileo János és helyettese, Ferenc gyulafehérvári kanonok oly őrködó szemekkel vigyázott a szász egyházakra is, hogy ha valamelyik szónok szavaiban az evangéliumi tudomány iránt a legcsekélyebb pártolást mutatta, azt onnan nyomban elkergették. Így járt el Statileo Glatz Mátyással, a kőhalmi kanonokkal, a tudós férfiúval, akit azért, mert megtudta, hogy tudománya a pápaság ellen némely dolgokban felvilágosító, a kőhalmi káptalanból kiűzött, amikor aztán ez a Glatz Mátyás a szászok másik fővárosába, Brassóba (szabad királyi város) ment; tehát ebből is kiviláglik, hogy Brassó menedékhely kezdett lenni a tisztább tudomány követői számára, s hogy ott az evangélium hirdetésének szabadsága nagyobb volt, mint más szász városokban. Ez pedig alkalmat szolgáltat nekünk arra, hogy e városban a reformáció kezdetéről és első haladásáról egyet-mást mondjunk.

A reformáció kezdetét Hontér Jánosnak, Brassó város polgárának Németországból történt hazatérésétől lehet s kell számítanunk, s hogy e visszatérését annál alaposabban megértsük, helyénvaló lesz a reá vonatkozó irodalomtörténetet behatóbban előadni. Tudjuk, hogy Hontér Brassóban született, atyja Grász György volt, s a tudományok első elemeit szülővárosa iskolájában tanulta, miután pedig magasabb tudományokra vágyakozott, atyja a szabad művészetek művelésében s a legtudósabb férfiakban bővölködő krakkói egyetemre küldte Lengyelországba, ahol is kiváló tanítói alatt rövid idő alatt úgy előrehaladt a magasabb tudományokban, hogy az ottani magyar társaság élére állították, s mint annak a társaság-

(1) E részlet Bod P. nagy egyháztörténelméből Gerdes Dániel "Miscellanea Groningana" gyűjteményében jelent meg 1762-ben.

221

nak elnöke diktálta toll alá tanítványainak és barátainak s az ott tartózkodóknak számára Grammatikájának két könyvét és ugyancsak ő húzta meg s rakta le a Cosmographia tudományának ékes versben megírt alapvonalait. Miután tehát a nyelveknek, a humanioráknak, nemkülönben a régi bölcseletnek törvényeit szerencsésen megtanulta Krakkóban, innen elment Svájcba, Bázelbe, vonzatván az ott tartózkodó és tanító igen tudós férfiak hírétől. Amint mondják, a lengyel király bőkezűségétől s pártfogásától segíttetve, gondoskodott Cosmographiája (1) igen csinos és kellemes versekben megírt alapelveinek kiadásáról négy könyvben, mely művét mind Bázelben, mind más különböző helyeken ismételten kinyomattak; mikor pedig e művével kiváló hírnevet szerzett, s a legtudósabb férfiak barátságát nyerte meg: hazahívták, és ő kiművelve magát hazajött Brassóba 1533-ban nagyon megterhelve, mert hiszen könyvnyomtató felszerelést is hozott magával hazájába, s ennek segélyével bocsátotta napvilágra, jártas lévén ebben is, a különféle iskolai könyveket, (2) melyeket részint ő maga írt, részint pedig más szerzőknek Németországban megjelent műveit szedte kézikönyvbe. Sőt a tudományok megjavítására oly nagy volt benne a buzgóság, hogy kiment a szomszéd barbár népekhez Oláh- és Moldvaországba a régi görögök és latinok emlékeinek összegyűjtésére, s az egész vidéket bejárta, felkutatva az oláhok és moldvák könyvtárait, s néhány régi, ritka kéziratot is hozott haza Erdélybe. Így például megtalálta Nilusnak egy igazán kegyességet lehelő görög művecskéjét, amit aztán kiküldött Bázelbe Neander Mihályhoz, s az Mihály közreműködésével napvilágot is látott. (3) (L. Zwittin-

(1) Rudimentorum Cosmographiae duo libri. Krakó, 1530. Enchiridon cosmographicum cum elegantissimis Tabulis. Zürich, 1537. Nagyon sokféle kiadást ért.

(2) De Grammatica Libri II. Krakkó, 1530. etc.

(3) Honter János: Νειλου Μοναχου κεφαλαια [Neilou Monakhou kefalaia] Brassó. 1540. Neilosnak (Nilusnak) e munkáját legelőször Honter tette közzé. Latin-görög szövegű kiadás jelent meg belőle Baselben 1559-ben.

222

ger János: Specimen H. Litt. Hontér János életénél.) Ugyanebben az időben Brassóban Hontér János tanácsára könyvtárt alapítottak, melyet a törökök borzasztó dühétől elpusztított Görögország különböző könyvtáraiból szereltek fel, s összegyűjtötték bele a leghasznosabb könyveket. Ebben az időben határozta el magában Hontér, végtelen hasznára a közönségnek, hogy Luthernek némely könyveit, az ágostai hitvallást és más, az evangéliumi tudományt magukban foglaló könyveket kinyomatja, hogy így aztán azokat a könyveket, melyeket azelőtt Németországból csak kedvezésképpen s szerfelett drágán lehetett behozni, bárki megszerezhesse S az olvasni akaróknak könnyű legyen a megszerzése és összehasonlítása. Így készült elő tehát lassankint az út Brassóban, Erdélyben a reformációra.

Ebben az időben szállott szembe vele, Plekner Lukács a brassói lelkipásztor, aki 1535-től kezdve viselt hivatalt abban az egyházban. Ez tehát ellensége volt az evangéliumnak, ahogy írja róla Ember Pál a medgyesi levéltár kivonatában (Lampe 694. oldal). Azonban Plekner csakhamar meghalt 1536. november 17-én. Utódja lett Tekkel Jeremiás, aki éppen ellenkezőleg az evangélium hirdetésében buzgalmával és szorgalmával nagy haladást tett, és keresztülvitte, hogy az evangéliumi tudományt nagy tetszéssel befogadták. De ez végre csak Zápolya halála után 1546-ben történt, amikor elvetették a pápista misét, s az úrvacsorát két szín alatt szolgáltatták ki.

A székely nemzet reformációjáról ezúttal semmi mást nem mondhatunk, csak azt, hogy teljességgel nem tudjuk, hogy milyen sorsa volt ebben az időben a székelyeknél‚ az Erdélyben megismert és hirdetett evangéliumnak.