SINAY MIKLÓS

6. A reformáció előhaladásáról Magyarországon

Most pedig fölvesszük a fentebb történtek előadásának fonalát, és előadjuk a magyarországi reformáció haladásának történetét kezdve az 1545. évnél, mely évben Magyarországon a legtöbb egyháznak a római katolikus

223

egyháztól való nyilvános elválása megtörtént és befejeződött.

Dévai Bíró Mátyás Sárvárról (Vas m.) 1535-ben eltávozván, kiment Németországba, hogy a Szegedi Gergely megcáfolására kidolgozott műveit napvilágra bocsássa, mivel Magyarországon egyáltalán nem volt kedvező az alkalom e művek kiadására.

Wittembergbe igyekezvén, útja Nürnbergen, a császári városon vitt keresztül, és itt barátjánál Vitus Tódornál, ez egyház papjánál, ki kevéssel ezelőtt tanulótársa volt a wittembergi egyetemen, megállapodott Dévai, és itt elbeszélte neki Magyarországon az evangélium terjesztéséért viselt küzdelmeit és szenvedéseit, amiket Vitus nagy megilletődéssel hallgatott, majd kérte őt, hogy a börtönben Fáber János püspökkel tartott colloquiumát írja le és adja át neki, amit Dévai meg is tett. Miután e colloquiumot leírta és odaadta Vitusnak, elment Wittembergába, hogy üdvözölje tanítóit, mit elvégezve egy ideig ott tartózkodott két művecskéjének kiadása végett, amiben, úgy látszik, segítette Melanchton Fülöp, ki előszót is írt műve elé.

Így adta ki munkáit azzal a vizsgálattal együtt, mely 1533. július 15-én a bécsi börtönben folyt le. (1) Az előszóban aztán meg van említve, hogy e művecskék zsengéi azoknak, amelyek Krisztus Urunk evangéliumáról Magyarországon először megjelentek. Kinyomatván e művek Németországban, visszatért Dévai Magyarországba könyvekkel megrakodva. Visszatért pedig sajátképpen Vas vármegyébe gróf Nádasdy Tamás birtokaira, ahonnan kevés-

(1) E művek bő ismertetését s jó részben sző szerinti fordítását ld. Révész I. Dévai Bírő Mátyás életrajza 69. sköv. o. Ugyanitt van a mű nyomtatási helyét (Révész szerint Basel) illető következtetés. Ezzel szemben Szilády Áron Nürnberg mellett foglal állást. Ld. A tiz parantsolatnac... mag'ara'zatta. Kiadja a Magy. Tud. Akad. Budapest. 1807. 115. sköv. o. Sinay pedig, mint látjuk, Wittenbergről állítja, hogy ott nyomták ki e műveket. (Ford.)

224

sel azelőtt elindult és Melanchtontól ajánlólevelet hozott Nádasdyhoz, mely ma is megvan, és gyönyörűséggel olvasható, s látható belőle, hogy Dévai mennyire otthonos volt Nádasdy Tamás birtokain. Úgy látszik azonban, hogy nem sok idő múlva eltávozott Vas megyéből, és Magyarországból kiment Svájcba, a helvét teológusok megismerése és hallgatása végett. Hogy pedig ez csakugyan megtörtént: az ágostai hitvalláshoz csatlakozók bizonyságaiból meglátható, amilyen volt pl. Skultéti Severin, de ezenkívül abból is bizonyos, hogy ez időtől fogva, nevezetesen 1539-től főleg az úrvacsoráról, a helvétek tanát adta elő s tanította Dévai Magyarországon, s így a helvét teológusok tudományát terjesztette. Ezt tette éppen Eperjesen (Sáros m.), amiért aztán az eperjesi papok levelet intéztek Lutherhez, és keservesen panaszkodtak, hogy Dévai az úrvacsorára nézve elpártolt az ágostai hitvallás tanától, és a helvét teológusok tanának pártjára állott. Luther aztán levélben válaszolt, mely most is megvan, és bizonyság arra nézve, hogy Dévai a helvét teológusokhoz pártolt, de megvallja, hogy Dévai azt a tudományt som tőle, sem pedig Melanchtontól nem tanulta.

Ugyanebben az időben nagy változásoknak volt kitéve Török Bálint, a kiváló főúr is, akiről már említettük, hogy megyéiben: Somogyban, Veszprémben, azután Biharban, Hunyadban (Erdély) és városaiban: Debrecenben és Hunyadon kiváló pártfogója volt az evangéliumi tudománynak János király életében. Meghalt ugyanis Zápolya király 1540-ben. Ekkor a rendek és az ország törvényeinek rendelkezése szerint ez a Török Bálint is magára vállalta a királyi csecsemő védelmezését, s a királyi hadsereg fővezérévé lett. A következő 1541. évben Szolimán szultán benyomult Magyarországba, s a királyi csecsemőt Budán kívül a táborba maga elé hozatni rendelte. A többiekkel együtt e főúr is jónak tartotta Szolimán akaratának engedelmeskedni. Ezért hát kivitték hozzá a csecsemőt, s míg a többi előkelőket vele együtt visszabocsátotta, Török Bálintot magánál tartotta, s őt bilin-

225

csekbe verve foglyul vitette Konstantinápolyba, s Galatában a 7 torony börtönébe záratta.

Szolimánnak Török Bálint iránt való gyűlölete okáról különféleképen vélekednek a történetírók. Némelyek azt tartják, hogy azért sértődött meg, mert megérkezése előtt, mikor a török sereg egy része Izabella királynőnek Török Bálint alatti csapataival már egyesült, hogy Budát Ferdinánd seregének ostroma ellen védelmezze, Török Bálint a felé száguldó Perényi-lovasok fővezérét, Varkocs Tamást megpillantván Ferdinánd seregében, a törökök füle hallatára fennhangon megszólította, s azt mondta neki, hogy régi jóakaratához és szeretetéhez képest, amellyel iránta és a keresztyén hit művelői iránt viseltetik, kéri: üzenjék meg Perényinek, hogy jön keletről az a roppant nagy vadállat, tehát ha okosak, jókor vonuljanak vissza, nehogy szájának egy tátásával elnyelje őket. Azt gondolják tehát, hogy ez a mondás szerzett gyűlöletet Török Bálintnak, és ezért tartotta vissza és fogatta el őt Szolimán. De ott volt Szolimán lelkében a török sereget ért vereségnek, halálnak és gyilkolásnak emléke is, amiket Bécs ostroma idején 1529-ben és Kőszeg ostromának idején 1532-ben Török Bálint okozott a török hadseregnek, s úgy látszik erre vonatkoznak Szolimánnak azok a szavai, amiket ekkor mondott Török Bálintnak (Mélius említi egy, Török Bálint fiához, Istvánhoz intézett ajánló levelében): "Nem tudom, vajon te félsz-e éntőlem, de én, mikor Konstantinápolyban vagyok is, rólad álmodom". De Szolimán gyűlöletének és haragjának okai közül azt sem kell ám kizárni, hogy Martinuzzi György szerzetes, ki a csecsemőnek gyámja is volt, roppant haragudott erre a Török Bálintra részint a megtisztított tudomány befogadása és birtokain való terjesztése miatt, részint pedig ama nagy tekintély miatt, amellyel az ország igazgatásában mások felett bírt.

E főúr aztán Konstantinápolyban tíz esztendei fogság nyomorúságát volt kénytelen elszenvedni, amiket azonban nagy lélekkel tűrt. Minden vasárnap evangéliumi beszédet

226

hallgatott börténében erdélyi Picus Jánostól. A börtönben eltöltött tíz esztendő alatt felesége és fiai, István és Ferenc roppant nagy költségeket áldoztak kiszabadításáért, hogy őt megnyerhessék, de nem értek el semmit, s még Izabella királynő közbenjárása sem ért semmit, s így ott halt meg a héttorony várában 10 esztendei fogság után, két fiút hagyva maga után, kik jószágainak és érzéseinek egyedüli örökösei lettek.

Az evangélium első pártfogói közül egy másik, ti. Perényi Péter majdnem olyan sors között hányattatott, mint Török Bálint. S ez az egyházak védelmezésétől egész idejét elvette. Perényi Péter ugyanis nem állt meg a Zápolyának ígért hűségben, hanem Zápolya János lakodalma alkalmával 1539-ben Serédy Gáspár izgatására engedte magát átcsalogattatni a Ferdinánd pártjára, de azzal a feltétellel, hogy Magyarország királyának kancellári tisztségét, meg az egri püspökség jövedelmét Ferdinánd neki adja, amiket még akkor mind meg is adtak neki, sőt még nagyobbakat is, mert Ferdinánd magyar seregeinek fővezérévé tette.

Azonban ezek a királyi adományok gyűlölséget támasztottak ellene, s végül tönkre is tették, mert részint hatalmának nagysága, részint az állhatatlan jellemétől való félelem, végül az evangéliumi vallás iránt való gyűlölet, melyet ő is vallott, azt eredményezték, hogy Ferdinánd tőle elidegenedett, és midőn 1541-ben Buda és Pest városok ostroma nem sikerült Ferdinánd seregének: ezt Perényi Péternek rótták föl hibául úgyannyira, hogy Ferdinánd meghagyta a táborban levő néhány spanyol vezérnek, hogy Perényi Pétert tanácskozás ürügye alatt hívják Esztergomba, s itt fogják el és verjék bilincsekbe, ami meg is történt. Innen rövidesen átvitték Bécsbe, Bécsből pedig Bécsújhelybe, Ausztria egy városába, és itt tartották börtönben több következő esztendőn át.

Magyarország előkelői közül többen igyekeztek őt védelmezni s oltalmazni Ferdinánd előtt, különösen pedig Thurzó Elek, ki Perényi feleségének nőtestvérét bírta

227

feleségül, de hiába, mert nem bocsátották szabadon. Két évvel azután négy vármegye, Heves, Abaúj, Ung, Zemplén könyörgött érte, végül az egész Magyarország így könyörgött érte 1545-ben a nagyszombati országgyűlésen az 54. cikkelyben: "A királyi felség bocsássa szabadon immár végtére kegyelmesen Perényi Péter urat híveinek oly sok könyörgésére. Hiszen a Perényi Péter ajánlatai, amiket Őfelségének tett, elégségeseknek látszanak, és máskülönben is az ország lakói Perényi hűségének és hűsége megtartásának fejében kezesekül ajánlják fel magukat, s nem látják, hogy mit vétett oly borzasztót Perényi azoknak a spanyol kapitányoknak, kik az ország oly nagy romlását okozták, és mégis sértetlenül elbocsáttattak, és talán még meg is jutalmazták őket!"

Azonban még e könyörgések után sem nyerhette vissza soha szabadságát, és nem szabadulhatott bilincseiből, úgyhogy hosszas betegségtől kínoztatva 1548-ban meg is halt, amikor holttestét kiadták eltemetés végett özvegyének, Székely Klárának és fiának, Perényi Gábornak, akik őt Sárospatakra hozták, és itt újonnan ásott sírba helyezték és temették el.

Hogy pedig milyen lélekkel és megadással tűrte, hordozta mintegy hat éven át a szomorú fogságot, megérdemli a fáradságot, hogy lássuk és ismertessük. Szikszai Fabriczius Vazul, a pataki kollégium egykori tanára, abban a gyászbeszédben, (1) melyet e Perényi Péter fia, Gábor temetésén tartott, így beszél e dologról: "Mellőzhetetlennek tartom a jámbor kegyességnek azt a példáját, amellyel ő annak a hosszú fogságnak undokságát és undorát minden bűntől tiszta, oly bátor és fennkölt lélekkel tűrte, hogy valami nemes és jámbor megadással mindig felvidámította

(1) Oratio de vita et obitu Spectabilis et Magnifici Domini Gabrielis Perenii comitis comitatus Abaujvariensis perpetui etc. habita a Basileo Fabricio Zikzai, ludimagistro in Sárospatak Anno Chr. 1567. Julij 28. Witebergae 1568. Megvan a debreceni főiskolai könyvtárban Sinaynak egy gyűjteményében (Miscellanea Hung. Collecta).

228

magát, és a fogság iránt való utálatot kiűzte lelkéből. Az Ó- és Újszövetség kiválóbb történeteit összeszedegette, és egy festővel, akit erre a célra tartott, azokat a legügyesebben lerajzoltatta, s az így összegyűlt festmények alá szépen összhangzó verseket függesztett." Az igazságnak emez, akkor alkotott képei ma is megvannak, s bizonyságul szolgálhatnak, hogy e mágnás mily fennkölt szellemű volt, s hogy mennyire foglalkozott a Szentírással. Az ő birtokain nyugodtan és csendességben élő evangéliumi egyházakról még bilincsei között sem feledkezett meg, és a róluk való gondoskodást és védelmet fiára, Gáborra utolsó akaratával is hathatósan reábízta, amiről így beszél Szikszai Fabriczius Vazul: "Végrendeletében lelkére kötötte Gábor fiának, hogy az akkor Magyarországon már szerte nagyon elterjedt tisztább tudomány védelmezését a maga birtokán állhatatosan magára vegye, és az evangélium tanítóit minden ellenség törekvései ellen védelmezni siessen példájával, ama kegyes buzgóság terjesztésében biztos segítségét és az égi igazság megismerését fogja nyerni Istentől."

Mielőtt még bevégeznők Perényi Péter történetét, meg kell említenünk egy ocsmány elbeszélést és egy pár pápista történetíró paptól koholt mesét Perényi Péter holttestének Terebesen egy zárdában történt eltemetéséről, amit nagy megegyezéssel ad elő Timon, Lombard Mihály és Benger. Ezek az írók ugyanis azt mesélik, hogy azt a templomot, amelybe Perényi Péter holttestét helyezték, évenként derült égből villám sújtotta, s a templomban a sírt, melybe Perényi holttestét helyezték, azon a részen ütötte meg a villám, mely a szívének megfelelt. Hogy pedig ez ne tartson örökké, hamvait és csontjait kiszórták a terebesi templomból abban az időben, amikor a Remete Pál terebesi zárdájának Benkovics Ágoston állott az élén 1690-ben. Hogy ez az elbeszélés Perényi Péterre rosszindulatból költött mese: világos dolog. De világos ebből az egy példából, hogy mennyi hitelt érdemelnek a pápista írók, valahányszor a protestánsok dolgairól beszélnek és

229

írnak: azaz semmit, mert a lehető legbizonyosabb, hogy Perényi Péter – amint már említettük – nem Terebesen a zárdában, hanem Sárospatakon lőn eltemetve abban a templomban, melyet saját költségén emeltetett. Bizonyítja ezt az a sírirat, melyet Gábor nevű fiának készített Szikszai Fabriczius Vazul, s a következő években oda illesztettek, mely feliratnak utolsó része így hangzik:

E sír alá temeté porait szint' atyja elébb még
Péter is, aki ezen várost kőfallal övezte.
Anyja is aztán majd, aki Székely nembűl eredt volt,
S nőtestvére Boris, kit a végzet elébb ragadott el,
Gábor is egygyé lett velök, aki a törzsön utolsó
És az egész had most dicséri a mennyben a Krisztust. (1)

A sír tehát, amelybe Perényi Gábort helyezték, bizonyos, hogy Sárospatakon volt abban a templomban, mely a várban mai nap is megvan, így tehát amint a vers előadja, ugyanabba a templomba és sírba helyeztetett Perényi Péter is. Mondja továbbá, hogy azt a várost kőfalakkal övezte, melyben eltemették, tehát nem Terebest övezte falakkal, hanem Sárospatakot, amit mind más történetírók, mind Spervogel, mind pedig Szikszai Fabritzius Vazul gyászbeszédében említenek. Mert ebben Szikszai ezeket is mondja: "Perényi Péter hat esztendei méltatlan fogságban, szomorúságtól és gyalázattól megtörve végezte be életét 1548-ban, életének 47. esztendejében, mikor már ezt a várost, Sárospatakot nem egészen két év alatt megalapozta és kőfalakkal vétette körül, és erényének, szorgalmának és bölcsességének igen kiváló emlékeit adta és hagyta az utókornak követendőkül." Mindezekből az következik, hogy Perényi Péter nem Terebesen, hanem Sárospatakon volt eltemetve, s éppen ezért azoknak, a szemtelenül Perényi Péterre halmozott hazugságoknak egyvelege oly nagy vétek, hogy azoknak szerzőit Isten egykor számadásra vonja.

(1) Szinnyei Gerzson fordítása. A sárospataki ev. ref. egyház templomairól. Sárospatak, 1896. 19. o.

230

Megfosztatván hát a tisztább evangéliumi vallás ily nagy pártfogóitól, mint Török Bálint és Perényi Péter, úgy látszott, hogy már-már magától el fog esni, és ellenségeinek hatalma erőt vesz rajta (*) Magyarországon. Ám mégis az isteni gondviselés folytán, mely még a gyönge eszközökben is saját hatalmát szokta megmutatni, éppen ellenkezőleg történt, s az evangélium egyházai eme pártfogóinak halála után, az országban csaknem mindenütt kezdte felütni a fejét, és szerteszét külön gyülekezetei alakultak az országban, amit példákkal megvilágítva fogunk előadni a következőkben.

Ide tartozik a Felső-Magyarországon fekvő hat szabad királyi városnak, úgy mint: Késmárk, Lőcse, Eperjes, Szeben, Bártfa és Kassának a reformációja, melyekben ebben az időközben kezdett megerősödni az evangéliumi tudomány, s a következő időkben a reformáció be is fejeződött. Ide tartozik különösen Stöckel Lénárd esperes története, akinek a Sáros és Szepes megyékben levő egyházak reformációja és alapítása legtöbbet köszönhet. Ez Bártfáról, ahonnan származott, már jókor kiment Wittembergába, s itt, miután Luthert, Melanchtont és másokat hallgatott, s egy darabig ezután az eislebeni iskolának Mansfeld tartományban mint igazgató állott az élén, 1539-ben, teológiai tudománnyal és Luther ajánló levelével ellátva visszatért hazájába, s ettől kezdve a bártfai iskola igazgatója lett, serény igyekezetet fordítva a tisztább tudomány tanítására szerte Sáros és Szepes megyékben, mivel ebben az időben Lutherrel és Melanchtonnal állandó levelezésben volt, amiről tanúskodik Boerner Praesesnek a levele, melyet besztercebányai védőjéhez, Fabri Pálhoz írt, 10. lap.

Ugyanebben az időben tért át az evangéliumi tudomány nyilvános vallására Révai Ferenc főúr, Túróc megye főispánja, kinek kiváló tettei és cselekedetei a politikai történetben vannak előadva. Az evangéliumi igazságokról való meggyőződésének hiteléül 1539-ben levelet írt Lutherhez, s tőle igen fontos teológiai kérdésekben kért tanácsot –

(*) Szövegjavítás, a könyvben "el fog kerülni" szerepel, noha a párhuzamos latin szöveg így hangzik: "videbatur jam per se se casura et inimicorum potentia opprimenda fore." [NF]

231

Luther levélben válaszolt Révai Ferenc kérdéseire, mely levélből egy s más dolgot ide iktatunk: "Bár látom – úgymond – kiváló Férfiú, hogy leveledet sokféle elfoglaltságok között írtad, mégis csodálkozom, hogyan ragadt meg nálad az úrvacsora dolgában a Zwingli-féle érvek oly nagy bősége, és igen sajnálom, hogy azok az érvek reád olyan hatással vannak. De mivel én magam is jobban el vagyok foglalva, hogysem írnom lehetne, addig is Krisztusra és az üdvösségedre kérlek: ne ess bele abba a tévelygésbe, hogy csak kenyeret és bort higgyél az úrvacsorában, s nem testét és vérét Krisztusnak. Mert érveid Zwingliéi, amik ellen mi már sokat írtunk hazai nyelven és Istennek hála, sokakat meg is térítettünk!" (1) Luthernek e leveléből ezek a következtetések vonhatók le: a helvét teológusok tudománya nem volt annyira ismeretlen, hogy az úrvacsoráról való tanra nézve a főbb embereket meg ne hódítsa; a lutheránus történetírók eme bizonyságot megcáfolják, mint Skultéti Hypomnémájában, aki bártfai pap volt a XVI. században, s írt egy könyvet a Luther-féle tannak megtartásáról az úrvacsorára nézve.

Ez a főúr az, akihez Ferdinánd 1544. július 1-jén rendeletet küldött, melyben neki mint nádorhelyettesnek komolyan megparancsolja, hogy nyomozza ki a protestánsokat Magyarországon, és azokat személyükre való tekintet nélkül büntesse meg, ha ilyeneknek találja. E rendelet szavai olvashatók Timon (2) Kronológiájában, az 1544. évnél így: "Kértük, amint tudod, Magyarország Új-Zólyorn megyében levő rendjeitől, kik között Révai is ott volt, hogy azoknak az eretnekségeknek a kiirtását, melyekről azt mondják, hogy nemcsak felburjánzottak a mi országunkban, hanem erőre is kaptak, rendeljék el. Ez oknál fogva mi téged bíztunk meg, hogy akiket ilyenekül

(1)Luther levele közölve Ribini Memorabilia I. k. 43. o. (kiadva 1787.) s utána Egyháztörténeti Emlékek. III. 385. o. (Ford.)

(2) Timon Sámuel (jezsuita): Synopsis novae chronologicae Regnorum Hungariae. Nagyszombat. 1714. Újabb kiadása: Epitome chronologicae címmel.

232

találsz, azok ellen kötelességedből folyólag nyomoztass és intézkedjél, hogy az igazhitű vallástól idegen, bármely eretnekséget az országból kiűzz. Hogy pedig ezt mind e mai napig nem tetted, azon nem győzünk eleget csudálkozni. Azért akarjuk és hűségednek ismét meghagyjuk bosszúállásunk büntetésének terhe alatt, hogy amennyiben valakiről a mi magyar királyságunkban ilyeneket megtudsz; aki eretnekséget és hamis tudományt, mely az Isten és egyház örök igazságától eltérő, vagy követni vagy tanítani merészel, azt bármilyen személyű, bármilyen hivatalba vagy méltóságba helyeztetett egyén is legyen, minden kedvezés és kegyelem nélkül kinyomozni és minden alkalmas módon megbüntetni tartozol és rendeltetel." Révai Ferenc azonban, jóllehet tisztelettel volt a fejedelem iránt egész életében, e vallásra vonatkozó rendelet végrehajtását illetőleg úgy gondolkozott, – minthogy ekkor már ő maga is az evangéliumi tudományhoz csatlakozott, – hogy mindenekelőtt maga magát kellett volna megbüntetnie, annyival is inkább, mert már ekkor igen bölcsen úgy vélekedett ez az igen kiváló főúr, hogy a vallás tudományának dolgában inkább Istennek, mint embereknek kell engedelmeskedni. E rendeletben továbbá figyelmet érdemel az, hogy I. Ferdinánd azt mondja, hogy az eretnekségek Magyarországon nem csak felburjánzottak, hanem erőre is kaptak, ami azt jelenti, hogy abban az időben, mikor e rendelet kelt, a reformáció már szerte Magyarországnak Ferdinánd alá vetett részein szerteszét megtörtént, s hogy Magyarországon már szanaszét voltak a pápistáktól elkülönzött protestáns gyülekezetek. E szavak azért jegyzendők meg, mert belőlük a felsőmagyarországi bevégzett és ténnyé vált reformáció idószakát ismerjük meg. Hogy pedig Révai Ferenc ezután is állhatatosan megmaradt az evangéliumi igazságban, még abból is megtetszik, hogy két gyermekét taníttatás végett Gyalui Torda Zsigmond evangélikus férfiúra bízta, aki 1539-ben ment Wittembergbe, és azokat, akik tanulmányaik tökéletesbítése végett Itáliába kimentek, követni akarta Tordai

233

Geloi Zsigmond, s két évet velük együtt akart tölteni, amint előadja maga Gyalui Torda Zsigmond Melanchtonhoz 1546-ban, éppen Krisztus születése napján írt levelében: "Én – úgymond –, ahogy ezelőtt elhatároztam, hogy ebben az időben visszatérek hozzátok, bár vonz az irántatok való csodálatos vágyódás, nem tehetem. Magamra vállaltam Itáliában Révai Ferenc helyettes nádor gyermekeinek tanítását azzal a feltétellel, hogy két évnél tovább Itáliában kint lenni ne kényszeríttessem." Ennyit Révairól.

Thurzó Elek gróf Szepes, Árva és Trencsén megyékben igen nagy kiterjedésű birtokain szintén hathatósan védelmezte az evangéliumi tudományt, s az ő buzgó támogatásának köszönhető, hogy az evangéliumi tudomány azon a vidékeken is felütötte fejét, s ott az evangélikusoknak sok gyülekezete keletkezett. Azonban e kiváló kegyességű főúr 1543. január 25-én meghalt, megcsinálván jeles végrendeletét ugyanezen hónap elején, amelyben – úgy látszik – a legkegyesebb vallástételt tett arról, hogy az üdvösség dolgában hitével egyedül a Jézus Krisztusra akar támaszkodni. (Thurzónak e végrendeletét kiadta a jezsuita Wagner Károly, budai könyvtáros Analecta Scep.) E végrendeletben nagyszerű alapítványt tett a lőcsei szentegyház papi hivatalának ellátására, valamint a Szentírással foglalkozók segélyezésére és fenntartására, mely kegyes alapítvány szavai így vannak a végrendeletben: "Akarom – úgymond – ilyen végzéssel, hogy szerzett vagyonom jövedelméből a lőcsei parochiális egyházban egy tudós és alkalmas szónok kapjon évenként 100 forint segélyt, hogy az Isten igéjét szorgalmasan hirdesse, valamint hogy tartsanak a gimnáziumokban két jóerkölcsű iskolás fiút, kik főleg a Szentírást tanulják arra a végre, hogy annak idején taníthassák és hirdethessék az igét, és ha a tanításra alkalmasoknak látszanak, hasonlóképpen más kettő vétessék föl a gimnáziumba tanulás végett, és tanulmányaik folytatására egynek-egynek 40 vagy 50 forint adassék évenkint, amint a lőcsei tanács azt jónak, megfelelőnek

234

látja." Hogy ez intézményével Thurzó Elek nem kis mértékben támogatta az evangéliumi tudomány hirdetését Magyarország már említett megyéiben, kétségen felül áll.

A Dunántúl, Vas vármegyében gróf Nádasdy Tamás védelme alatt az evangéliumi tudomány megtartásában megerősödtek az egyházak, majd az Újszigeten állított iskolából és nyomdából pedig új előhaladást vettek, mert ebben az iskolában és nyomdában tétetett közzé Újszigeten, 1541-ben az igazgatónak, Sylvesler Jánosnak magyar fordítású Újtestarnentuma, és ennek az egész Újszövetségnek első magyar nyelven készült kiadása I. Ferdinánd fiainak: Miksának és Ferdinándnak volt ajánlva.

Következik most már annak megvizsgálása, hogy Magyarország ama részein, melyek 1540-tél fogva Buda városával együtt török iga alá voltak vetve, hogyan tört elő a reformáció és hogyan jutott erőre az evangélium. Ide tartozik az, amit éppen Magyarországból írtak Lutherhez Székesfehérvár reformációjáról 1543-ban, melyről Manlius Collectaneájában a 122. lapon ez olvasható: "Székesfehérváron, melyet Stuhlweissenburgnak hivnak, tisztán tanítják az evangéliumot és szolgáltatják ki a sákramentumokat Krisztus rendelése szerint. A pápisták ugyan követelték, hogy az egyház tanítóját, valamint a sákramentumokkal élt polgárokat vessék tömlöcbe, de a város polgármestere azt felelte, hogy ő e tekintetben inkább Istennek, mint embereknek engedelmeskedik, minden egyéb dologban tévén kötelességét." Torda Gelói Zsigmond pedig Melanchtonhoz 1546-ban, éppen Krisztus születése napján kelt levelében annak a vidéknek reformációjáról, mely a török alá volt vetve, ezeket írja: "Tudd meg – úgymond –, hogy a törökök joghatósága alatt szabadabban hirdethetik az evangéliumot, úgyhogy Isten igen nagy jótéteményének kell mondanom, hogy e földeket meghódoltatni engedte, mert bár testileg szolgálnak, de bizonyára fénylik előttük az evangélium ama nagy világossága és a lélek legteljesebb szabadsága, amit a mi királyaink, ha kezükbe kerül a főhatalom, fegyverrel és

235

börtönnel akadályoznának! Abádi Benedek igen feddhetetlen és tudós férfiú, aki csak egy éve került Szegedre, mely város igen gazdag és legnagyobb részben a Tisza mellett fekszik, mind a templomban, mind az iskolában a Basa nagy kedvezésével tanít, annyira, hogy a minap egy vitatkozáson maga a Basa rendelt hallgatást a szerzeteseknek, akiket bolondoknak tart, és megfenyegette őket, hogy rövidesen kiűzi a városból, amit én részint az elébb érkezett hírből, részint Abádi Benedektől tudok. Szegedi István pedig, aki egyideig Wittembergában tanított, Cegléd városában szónokolt, melyet nyolc mérföldnyire Buda alatt a törökök bírnak. Eszéki (Sigerius) Imre, aki csak nemrég tért ide, egyenesen Tolnába ment, mely a Duna túlsó partján fekszik, és török őrséggel van megrakva. Végül bármely iskolatanítónak és szónoknak szabad átmenni tanítani oda, ahová akar, akár iskolában, akár templomban, és szokott fizetését nem csonkítják meg a tanítónak."

Mindezek pedig, amiket Torda Gelói Zsigmond a törökök alatt megengedett evangélium hirdetéséről előad, oly szépek, s az egyenlőségnek s a természetadta igazságosságnak annyira megfelelők, hogy csodálatos, hogy ezt az egyeneslelkűséget némely keresztyén fejedelmek a törökökről elhinni nem akarták. És nemcsak Szegeden, Cegléden és Tolnán hirdették a törökök alatt Magyarországon ebben az időben az evangéliumot, hanem magában Magyarország fővárosában, Budán is, ahol 1547-ben erőre is kapott ez az evangélium, ahogy ez Melanchtonnak Mollerus Joachimhoz ez évben kelt leveléből világosan megtetszik. De hogy Torda Gelói Zsigmondnak Melanchtonhoz írt levelére visszatérjünk, említ ő abban a levélben más dolgokat is magában a török birodalomban és Konstantinápolyban tartózkodó magyarok között ez időben tartott evangéliumi hirdetésről, amik lehetetlen, hogy a keresztyénség érzetével telt lelkeket nagy örömmel ne érintsék: "Magában Törökországban sokan hirdetik a Krisztust, Picus Ferenc szegedi magyar, egyszer Galatában, másszor pedig

236

Konstantinápolyban a hallgatók nagy seregében tanít, nem úgy, mint a francia szónok vagy más keresztyének, akik itt vagy szolgák vagy kereskedők. Majláth István erdélyi vajda mintegy második Manasse, bilincsekbe verve a fogolytársával, Török Bálinttal együtt tartatik a konstantinapolyi börtönben, s naponként hallgat jó evangéliumi beszédeket, írt a minap feleségéhez egy igaz keresztyén hitvallást, s Krisztus dicsőségére kéri, hogy engedje reformáltatni az egyházakat az ő körében." Isteni gondviselésből történt, hogy Torda Gelói Zsigmondnak e levele annyi hányódás között megőriztetett és fentmaradt a mi korunkig, mert enélkül a tudásra legméltóbb dolgokról s a magyarok iránt lett isteni gondviselésről semmit sem tudnánk.

Most már Magyarország ama vidékeit vizsgáljuk meg, amelyek Izabella királynő hatalma alatt voltak, miután Budáról eltávozott, aminők voltak az egész temesi bánság, Békés, Szatmár, Közép-Szolnok megyék és Erdély Máramaros, Zemplén, Abaújvár megyékkel. A Bánát élén ebben az időben Petrovics Péter főúr állott, kit Zápolya végrendeletével királyi csecsemője másik gyámjául rendelt, s aki Török Bálint fogságra jutása után Izabella egész magyarországi hadseregének fővezére volt, és Temesváron, a török birtokokkal szomszédos várban a legtöbbet tartózkodott. Itt a maga és a városban meg a várban összegyűlt evangélikus gyülekezetek kedvéért két evangélikus szónokot hozatott és tartott a főúr, kik 1548-ban név szerint Lippai Kristóf és Szegedi Kis István voltak, mindkettő a wittembergai akadémián isteni és emberi tudományokban kiművelt férfiú. Jóllehet azonban Szegedit a temesvári iskola igazgatására hívta meg e főúr, mégis ő nemcsak az ifjúságot tanította, hanem népszerűen is szónokolt társával, Lippai Kristóffal együtt, amint ezt bizonyítja Skaritza Máté.

Azonban a temesvári iskolának és egyháznak e virágzó és békés állapota, melyhez – amint hinnünk kell – hasonló nyugalomban voltak e vidék más városai is, csak

237

három évig, nevezetesen 1551-ig tartott. Ebben az évben ugyanis odahagyta Petrovics e vidéket, és Izabella királynőnek kísérésére, aki György szerzetes cselfogásai és rábeszélése folytán kénytelen volt kimenni az országból, Erdélybe jött, s innen Gyulafehérváron, Kolozsváron és Munkácson át sírva és szomorúan követte Izabellát Magyarország határáig.

A királynő Lengyelországba, Lembergbe történt távozása után pedig gróf Petrovics Munkács magas várába húzódott egy darabig, melyet neki I. Ferdinánd önként átengedett, és itt is a keresztyén tudomány terjesztésével foglalkozott egy evangéliumi pásztor segítségével, nevezetesen a Kálmáncsehi Sánta Mártonéval, aki ekkor a szomszédos beregszászi egyházban volt szónok, s akiben, mikor az úrvacsoráról való tanban a helvét teologusok nézetére térítette, holott azelőtt a szászok értelmét követte, a királynő iránt való hűsége és utazása révén kiváló szellemi hasznot és azelőtt rejtve levő szellemi gyöngyöt talált és fedezett fel. A temesvári bánság kapitányi tisztében pedig az I. Ferdinándtól oda küldött Losoncy István váltotta fel, aki derék katona volt ugyan, de a pápista vallásnak kelleténél buzgóbb követője volt. Világosan mondja ugyanis róla Skaritza Máté, hogy mivel nyilvánosan is a pápista párt leghevesebb védelmezőjének akart látszani lelkének vadságán felül, nemsokára több más igazhitűvel együtt György, egykori decsi pásztor után elűzette onnan Szegedi Kis Istvánt is.

Békés megyében a Nadányiak és Massaiak pártfogása alatt az evangéliumi tudományt ebben az időben Békésen Ozorai Imre, Gyulán pedig Gálszécsi István plántálgattak, hol ők lelkészi tisztet viseltek, s az előbbi (Ozorai Imre) ki is adott egy magyar nyelvű munkácskát "De Christo et eius ecclesia, item de Antichristo et eius ecclesia", (1)

(1) Ozorai Imre e műve első kiadásban Krakkóban jelent meg 1535-ben. 8^o 226. levél. Ma csak négy példány ismeretes belőle. Második kiadása szintén Krakkóban 1546-ban. Ez van meg a debreceni református koll. könyvtárában. Lásd Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. 3. és 9. o. Sinay a csonkapéldányban megjegyzi, hogy a második kiadás 1559-ben Krakkóban jelent meg, aminek bizonyságára felhozza Székely István Magyar Krónikáját, melyet Skrikovi Lázár nyomdász ugyanott, ugyanazon betűkkel nyomtatott.

238

mely műnek Krakkóban Hieronymus Viktor által eszközölt két kiadása van a magyarok kezében, melyek közül az utóbbi rendesebb betűkkel van nyomtatva, de amelyből megtetszik az, hogy az előbbi formátlanabbul 9 vagy 10 évvel azelőtt ugyanott került napvilágra. Az a tény pedig, hogy e mű kiadása oiy gyorsan ismétlődött, a művecske jóságának nem középszerű jelét mutatja.

Ozorai Imre e tudósan és bölcsen írt művecskéjéből a békésmegyei és szomszédos megyék egyházai reformációjának egész lényege áttekinthető, ami szintén nagyon ajánlatossá teszi a művecske olvasását.

Bihar megyének ebben az időben Martinuzzi Fráter György váradi püspök, Izabella királyné kincstartója volt az élén, ki székhelyén, Váradon keményen igyekezett fenntartani a pápistaságot, míg az evangéliumi tant vad kegyetlenséggel akarta kiszorítani. Kegyetlenségének említésre méltó példája található D. Ember Pálnál (Lampe 682. o.), hol e szavak olvashatók: "Fráter György szerzetes, a királyi kincstár kezelője, midőn az ország kormányzóságát elnyerte, egy egyházfit, ki a templomban egy szobor előtt imádkozó asszonyt arcul ütött, megégettetett." De csak nem akadályozhatta meg ez a régi vallás iránt oly igen buzgó szerzetes a reformáció terjedését, mert Debrecen városa a vallásbeli dolgok reformálásában, melyet földesura, Török Bálint alatt nehány évvel ezelőtt megkezdett, állhatatosan megmaradt, s azt lelkipásztora, Radán Balázs munkálkodása által szerencsésen diadalra juttatta, s még ennek idejében végbe is ment az egész város reformációja. Ez a Radán Balázs, az egyik református lelkipásztor szerzé azt a felséges, égbevezérlő érzésekkel és lelki kenettel teljes éneket, melyet az Isten igéjének hallgatása előtt kellett énekelni, s amely még

239

ina is meg van a zsoltárkönyvben a dicséretek között, s így kezdődik: "Buzgó szívből Te fijaid Édes Atyánk néked könyörgünk" stb. a 280. dicséret.

Ugyancsak az ő papsága alatt más tudós emberek is szerzének ez egyházban énekeket, mely szerzők közül legnevezetesebb Dési András, aki vagy Radán lelkésztársa, vagy pedig a debreceni iskola igazgatója volt. Ezek az énekek, ahogy a régebbi énekeskönyvben ránk maradtak, kiválogatva ma is használatban vannak, s egynél a versek kezdőbetűi e szavakat rejtik magukban: "A leghívebb férfiúnak, Radányi Balázs úrnak, a debreceni egyházban az Isten igéje gondozójának nagy igyekezettel ajándékozta Dési András." Egy másik éneknél meg ez a megjegyzés van: "Dési András Isten akaratából Debrecenben írta." S ez énekek szerzésének ideje az utolsó előtti versszak e szavaiban van kifejezve:

"Tanulságul adá egy jó kedvében
Nevét ki megjegyzé versnek fejében,
Születtűl fogva ennyi időben
Másfélezer negyvenkilencedikben. "

Tudniillik Török Bálint özvegyének s két fiatal, de már kiváló hadi vitézséggel ékeskedő fiának pártfogása idejében, akik alatt Fráter György váradi püspök támadásától a debreceni egyház leginkább biztosítva volt.

Szatmár megyében pedig és a vele szomszédos Szilágyságban, mely két vármegyéből – Kraszna és Középszolnok – állott, az evangéliumi vallás kevéssel a királynénak Erdélybe való bejövetele után kitűnő eredménnyel terjedt és virágzott Bélteki Drágfy Gáspár, Kraszna és Középszolnok megyék főispánjának hatalmas pártfogása alatt. Ugyannyira, hogy Erdőd városában, hol lakóhelye volt, az evangéliumi vallás nyilvános gyakorlása azonnal megkezdődött; azután vallásos és más tudományokban képzett férfiakat hívott mind az erdődi iskolába, mind az egyházba, s e kiváló férfiak munkálkodása által az üdvözítő evangéliumi tudományt az erdődi egyházon túl is messzire kiterjeszté. Név szerint az erdődi iskolába

240

hívta a tudós Kovácsi Istvánt, aki 1542-ben ment Wittembergbe a magasabb tudományok művelése okából, s innen visszatérve Erdődön művelte az egyházban úgy, mint az iskolában a vallási s emberi tudományokat, és szorgalmasan tanította a törekvő s hozzá sereglő ifjúságot a latin és görög tudományokra.

Az ő erdődi tanítványai közül került ki Balsarati Vitus, ki a temesi bánságból, Dombegyházáról való volt, majd a szomszédos Balsaráton nevelkedett, azután pedig pártfogónője, Jaxit Anna előbb Gyulára, majd Erdődre küldte Kopácsi István iskolájába. Innen Kopácsival együtt átment Patakra, azután pedig akadémiákat látogatott s orvostudományt is tanult. Így mondja el ezeket, midőn ő 1575. április 11-én meghalt, Fabritzius a felette Patakon tartott gyászbeszédében.

Ez a Drágfy Gáspár azon is gondolkozott, hogy a tiszántúli egyházak pásztorai egy egyházi gyűlésre hívassanak össze, hogy aztán együttesen annak a tudománynak, melyet eddig vallottak, rövid, összefoglalását kiadhassák. Ámde Drágfy Gáspárt, míg ezt forgatta eszében, a halál váratlanul elragadta Erdődön 1545. január 25-én. (1) Maga után hagyta egyetlen neveletlen fiát, kit a halál 10 év múlva szintén kiragadott az élők közül, azután az ő igen kitűnő feleségét, a legjobb asszonyt, Báthory Annát, Báthory István leányát. Báthory Istvánnak ez a leánya az evangéliumi vallás iránt oly igen buzgó asszony teljesíteni és véghez vinni rendelte, amit szerelmes hitvestársa már elhatározott. Ehhez képest tehát 1545. szeptember 20-ára saját erdődi várába hívta össze a magyarországi és tiszántúli egyházak pásztorait zsinatra.

Megjelentek pedig e zsinaton 29-en az evangéliumi pásztorok, kiknek neveit kinyomatta Geleianus Névtelen. Amennyire a nevekből kivehető, az Erdőddel szomszédos helyekről és egyházakból jöttek, bár mások is voltak,

(1) Kiss Áron szerint Drágfy 1546. június 20-án halt el. Ld.: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 4. o. (Ford.)

241

akik távolabbi helyekről jöttenek, úgyhogy a tiszántúli Magyarország majdnem minden részéből voltak jelen. A zsinat elnöke Báthory Anna védnöksége alatt Kopácsi István, az erdődi egyház pásztora, azután jelen volt Tordai Demeter és Batizi András, kik közül az előbbiről biztosan tudjuk, hogy az óvári egyház pásztora volt. A másik pedig, mielőtt akadémiákat látogatott volna (1542 előtt) minden igyekezetét Drágfy Gáspár és családja reformálására fordította, de miután visszatért, úgy látszik, ő reformálta Tokajt. Élete utolsó éveiben lelkészkedett, ahogy Iratosi János előadja. De elmondja azt is, hogy Huszti Tamás is jelen volt a zsinaton, akiről ismét biztosan tudjuk, hogy a szigeti (1) egyház pásztora volt ebben az időben.

Ezekből pedig csak az tűnik ki, hogy a zsinatra meghívták a távolabbi megyék pásztorait is. Az egyetemes zsinatra összehívott 29 pásztor aztán kiadta az evangéliumi tudomány rövid summáját 12 cikkben és 12 fejezetben, s ki is nyomatták ily renddel:

A természetben egy, személyében hármas Istenről.
A közbenjáró Jézus Krisztusról, ki Isten is, ember is egy személyben.
A bűnös ember megigazulásáról.
A hitről.
A jócselekedetekre nézve előterjeszti saját véleményét, hogy ti. azok az örök életre nem üdvszerző hatályúak.
Az egyház sákramentumairól, hogy Jézus csak kettőt rendelt.
A szentek tiszteletéről, ahogy a pápisták követik.
A bűnök bevallásáról, hogy ti. egyedül Isten előtt kell azt tennünk, nem pedig a papok fülébe sugdosni.
A keresztyén szabadságról. A keresztyének többé nem szolgák, sem pedig zsidós szertartások járma alatt nincsenek.

(1) Érti itt Máramarosszigetet. (Ford.)

242

A római egyház fejéről. A keresztyén egyháza feje nem a pápa, hanem a Jézus Krisztus.
A pápától és a pápista egyháztól való elszakadásról, kitérés módjairól.
Összefoglalták pedig e hitvallást ily módon: A hit többi cikkelyeiben egyetértünk az igaz egyházzal, amint ez ki van fejezve az V. Károlynak benyújtott hitvallásban. (1)

E cikkeket, melyeket a pásztorok kiadtak, a katolikus papság semnmiseknek nyilvánította, pedig ezek mutatják legjobban, hogy mily hamar napvilágra került s mily hamar megerősödött Magyarországon a Tiszántúl üdvözítő tudomány. Ennyit Szatmár megyéről.

(1) Sinay ez articulusokat nem Lampe-Ember (ld. i. m. 93. o.) és Párizpápai Rudus Redivivuma s Geleji Praeconiuma (II. 139–146. o.) után közli, mert azok csak az articulusok címeit adják, míg Sinay azok rövid tartalmú kivonatát is. A zsinat végzéseinek magyar fordítását ld. Kiss Áron i. m. 9. sköv. o. (Ford.)