Szabó Dezső a magyar irodalom nehezen besorolható alakjai közé tartozik. Életműve ma is érzelmi viharokat gerjeszt, sokan prófétáskodó, túlmagyar nacionalistának tartják. Én a magam részéről nam kívánok az ő politikai és irodalmi jelentőségével kapcsolatban állást foglalni, mint ahogy ez az írása is inkább saját református felekezetéhez, mint az ország nagyjaihoz szólt. Annak, amit a szerző a maga korában leírt, ma inkább csak dokumentumértéke van; a magyar protestantizmus azóta nem egy válságot átélt már. Mégis érdemesnek tartottam kitenni ezt a különös és ritka írást, amelyből - némely, kissé naivnak vagy elfogultnak tűnő megnyilvánulása ellenére is - a mai olvasó is tanulhat, általa buzgóbb és életszerűbb hitre serkenhet, vagy magában olyan hibára bukkanhat, amelyet jónak talál visszaszorítani.

A szöveg helyesírását részben megváltoztattam, de csak az olyan helyeken, ahol a különös megoldások ma már nem költőinek, hanem mulatságosak hatnak. A szövegbe ágyazott [sic!] vagy egyszerűen [!] jellel láttam el a stílus szempontjából szándékosnak látszó ortográfiai vagy szóválasztásbeli megoldásokat. - NF

Tiszteletes és világi Urak! Aki most ezt az írást azzal az alázatos kéréssel küldi Önök elé, hogy méltóztassanak figyelembe venni, mikor a magyar protestántizmus sorsáról tanácskoznak, nem először ír erről a témáról. Ezelőtt tizenhárom évvel, a fiatalság reformátori hevében, s már hallva a közeledő tragédiák lépteit: ugyanezen a címen egy rövidebb tanulmányt küldött a magyar lelkek felé. A cikk sok megbotránkozást, haragot, szidalmat és vádat vont írójára. Megvallom: én voltam a hibás. És töredelmesen bocsánatot kérek mindenkitől, akinek fájdalmat okoztam vele. Nem mintha a cikk lényegéért nem vállalnám most is a felelősséget. Hanem mert hangomba nem tudtam elég szeretetet önteni, mert a korbácsot tévesztettem a rábeszélés eszközének. Mert nagyon fájtak az ott elpanaszolt dolgok, hát nagyon ütöttem. Mert nagyon akartam javítani, csak bántani tudtam.

*) Július végén úgy értesültem vidéken, hogy szeptember végén Budapesten országos protestáns kongresszus lesz. Feljőve a fővárosba, belekezdtem az írásba. Közben a kongresszus, más formában, mint én hallottam, megtörtént vidéken. De azért a Nyílt levél formát megtartottam, hisz elsősorban úgyis azokhoz szólok, akik ezen a kongresszuson részt vettek volna.

4

Azóta sok idő, - ha a szenvedésekkel és ránk zuhant tragédiákkal mérnők az időt, - századok teltek el. Szenvedések, tapasztalat s az évek hűvös érintései megtanítottak, hogy nem elég megmutatni a sebeket, nem elég a gyógyító szándék, és hogy a korbács és azt ütő szó sokszor csak a sebek tudatát teszi sajgóbbá. Nagy szeretet s a mindennapok közt vergődő ember miniden viszonylatának kímélő, megértő számbavétele kell ahhoz, hogy az alvókat a vigyázás, a betegeket az egészség, a haldoklókat az élet felé könyörögjük. Könyörgés lesz minden szavam Önökhöz annak a fajnak az érdekében, mely Európában kapott új istenéhez ezer éven át hiában könyörgött.

Mert itt van az a pont, mely jogot ad és kötelességet szab, hogy hozzászóljak a kérdéshez: Itt a magyarság tekintélyes zömének életérdekeiről, holnapjairól van szó. Ha két felekezet, két hitforma küzdene egymással, nem érdekelne a dolog. Vagy mosolyogva nézném, mint egy napjainkba tévedt középkori lelki kakasviadalt. De itt alaposan egyébről van szó. Itt arról van szó, hogy a kálvinista magyar anya ne azzal a fájdalmas teherrel szülje gyermekét, hogy a magyar munkával, magyar vérrel, magyar szenvedéssel vásárolt magyar földön a falat elnyerésénél, az életbe indulásnál, állásba jutásnál, az élet minden adományánál az ő gyermekének nehéz hátrány idegen kitúró fajok gyermekeivel szemben, hogy magyar és kálvinista. Arról van szó, hogy az életbe induló magyar kálvinista fiú ne tapasztalja minden lépésénél, hogy ő saját hazájában csak mostoha, csak megtűrt másodrendű valaki idegen fajok gyermekeivel szemben, csak azért, mert azok katólikusok. Itt arról van szó, hogy a kálvinista magyar falu, a kálvinista magyar iskola, a kálvinista magyar közösség abban a száz viszonylatban az állam-

5

hatalommal, melyektől fejlődése, jóléte, kultúrája függ: ne legyen elsenyvesztő mellőzésben abban a magyar államban, melynek lassanként minden hatalmi és irányító helye idegen hódító fajok törtető katólikusai kezébe kerül. Itt arról van szó, hogy ezt az európai kultúráért ezer évig verekedett maradék magyarságot, mely még annyi fiatal erőt, annyi termést rejt az emberiség számára: nagyon kegyes, nagyon konstruktív és valláserkölcsös címek alatt bekönyöklött fajok katólikus étvágya ki ne túrja földjéből, kenyeréből, lelkéből, apái minden nehezen fizetett jogából.

Nagyon könnyű kézzel megfogatni bárkivel, hogy a katólikus internácionálé hódítása ellen felmozduló önvédelmi harc nem lesz felekezeti, nem lesz vallási, nem lesz kultúrharc. Hogy ez a küzdelem a katólikus magyarságnak éppen olyan vérszerinti életérdeke, mint a kálvinista magyarságnak. Hogy ennek a küzdelemnek nem csak a protestáns felekezetek jövőjéért: hanem az egész magyarságért meg kell vívatnia. Hiszen ezeket a sorokat olyan írja, aki sohasem fogja megérteni, hogy mi a különbség a katólikus magyar és a kálvinista magyar közt. Aki csak magyart ismer. És aki minden erejével ellene lenne olyan küzdelemnek, mely csak egyetlen magyart is ki akarna zárni az életből, mely csak egyetlen magyarnak is kevesebb kenyeret, kevesebb kulturális lehetőséget, kevesebb jövőt jelentene.

De ez a küzdelem nem vallási, nem a belső hit küzdelme lesz. Ez a küzdelem nem hogy el nem választja, hanem éppen egy táborba egyesíti a katólikus és protestáns magyarokat. Mert az a hódítás, mely ma itt a vallás ügyesen varrt burkában történik: voltaképpen idegen mohóságok könyörtelenül kitúró harca a magyarság ellen.

Végtelen fontosnak tartom, Uraim, hogy ezt

6

a tényt Önök is meglássák és így lássák. És a küzdelmet ennek a meglátásnak a horizontjában szervezzék meg.

Mert valóban: hittételek, dogmák, a hitbeli megismerés formái harcolnak itt egymás ellen? Méltóztassanak, Uraim, kísérleteket tenni Budapest, Eger, Debrecen, Inárcs-Kakucs, Nemestördemic, vagy bármely város vagy község utcáin. Méltóztassanak a falat, az üzlet, a mező gondjaihoz siető katólikus és református magyarokat megkérdezni: - A Szent Lélek az Atyától vagy a Fiútól származik? - A hitbeli megismerés kritériuma a tekintély-e, vagy az egyéni intuíció? - Van-e pokol, purgatórium és mennyország, vagy csak pokol és mennyország? - Testünk is fel fog támadni, vagy csak a lelkünk s ha igen, melyik állapotában? - Az illető temperamentuma szerint vagy fel fog kacagni, vagy bosszankodva kiált fel: - Ugyan kérem, nem érek rá az effélére, eresszen dolgomra! - Mert ma már az emberek egymás hitének tartalmával abszolúte nem törődnek. Mert ma már normális embernél a lelki élet megnyilatkozási formája, a legmélyebb lelki érdekek megnyilvánulása abszolúte nem lehet mások hittételeinek szagolgatása vagy tagadása. Hiszen: ma már az egyes religiók saját híveik kilencvennyolc percentjében nem a hittételek, dogmák s az egész hittartalom kötelező paragrafusaiban élnek: hanem csak egy bizonyos általános lelkiformában s az ezt kifejező és fenntartó külső úzusokban. A részek iránt önmagukban sincs érdeklődés.

De még mélyebb okokra is rámutathatunk. Olyanokra, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a katólikus és a protestáns magyarságnak mennyire közös életérdekeik vannak, hogy egyiknek a bántása mennyire sérelme a másiknak is, s hogy csak az összefogás erejében kereshetnek védelmet.

7

Méltóztassanak részletes és tudományosan elfogulatlan vallás-psychológiai tanulmányokat végezni a magyar vérű katólikus és református falvakban. És azután ugyanilyen vizsgálatot ejteni, meg az idegen eredetű katólikus falvakban. Arra a meglepő eredményre fognak jutni, hogy a magyar vérű katólikus vallásos psychéje majdnem az azonosságig közelebb van a magyar kálvinista psychéhez, mint a germán vagy szláv katólikus lelki formákhoz. Csak nem kell bizonyos szokássá fegyelmezett külső mozdulatoktól és mondatoktól megtévesztetni magunkat. Ugyanaz a határozatlan vonalú természeten át beszélő isten, aki esővel és nappal büntet és jutalmaz. Ugyanaz a mély keleti fátálizmus, mely megmagyarázza azt a sajátos jelenséget: hogy az emberi akarat hibájából okozott legkisebb kárért éktelen haragra gerjed, de a természet nagy veréseit az elrendelés ős nyugalmával fogadja. Az emberi méltóságnak ugyanaz az ösztönös, királyi tudata, mely még isten előtt sem teszi térdencsúszóvá, s amely miatt a magyar klerikális vagy papszolga sohasem lehet. A föld roppant végzetében élőknek ugyanaz a közömbössége az apró hittételek iránt stb.

Hiszen ez a mélyre ásott psychológiai valóság magyarázata egy megdöbbentő jelenségnek, melyet nem lírai agitátorok, nem Peturbánoskodó elégületlenkedők, hanem a statisztika irtózatosan érzéstelen adatai kiáltanak világgá: A magyar katólikus egyház hatalmi helyei és bő zsírral folyó forrásai mindig és ma is nyolcvan, kilencven, kilencvenöt percentben germán és szláv eredetű boldogokat boldogítanak, vagy arisztokratát, a háromszorosan idegent. Mert a katólikus internácionálé érdekszövetsége előtt ma is pogány-szagú, gyanúsan véréhez húzó a magyar, s így a katólikus nemzetközi hatalmi érdekek halálos veszélyét lát-

8

ják abban, ha véletlenül, a történelem egy csodálatos helyre-zökkenésével, a magyarság számának és történelmi munkájának megfelelő hatalmi és gazdasági súlyhoz jutna Magyarországon. Ezért kell a sok-kincsű várakat mindenre bebiztosított, magyar fájdalmaktól mentes idegen vérűekkel megrakni. És érdekes: mikor egy germán vagy szláv vérű katólikus főpap egy fajtestvérét egy jó állással begyökerezteti a magyar földbe hasonló vérű községben: úgynevezett "fajvédő" idegen kóklereink diplomata arccal mondják: - Ez csak természetes, a lakósságnak hasonló vérű papot kellett adna. - Ha pedig ugyanazok a főpapok magyar lakósság kebelében juttatják hájhoz fajtestvéreiket, akkor is kész a felelet: - Ugyan, hiszen a kinevezett idegen eredetű papok jobb magyarok a magyarnál. A szegény magyar tehát lemarad az idegen eredetű községek emlőiről, mert ő nem lehet jobb sváb, mint a sváb, vagy jobb tót, mint a tót. És lemarad a magyar községek kenyeréből, mert ő a rosszabb magyar, mindig ő a rosszabb magyar. Hát nem veszik észre a korlátlan asszimiláció főbekólintottjai, hogy itt egy végleges gyilkosság és kitúrás folyamataival állunk szemben?

Igen, Uraim, ez a lényeg, melyet nem szabad szem elől téveszteni: itt felekezeti látszatok mögött éhes és ügyes idegen fajok mohó hódításáról van szó. Idegen vér imperiálizmusáról, idegen törtetőkről, akik a katólikus internácionálé örök hadmozdulataiban ügyesen elhelyezkedve s annak érdekeit magukra állarcozva [!], tudatos haditervvel szorítják ki, nem pálinkával, mint az amerikai rézbőrűt, hanem pálinkánál olcsóbb frázisokkal és magyarkodással a megkloroformozott magyarságot. És ennek a ténynek kell a mindig hátra szorított, fejlődési lehetőségeiben korlátolt magyar

9

vérű katólikusokat hozzá fájdítnia a fejlődéstől visszalökött magyar protestánsok igazához. Tudom, Uraim, hogy mikor én így rámutatok a magyarság halálos veszélyeire, az idegen fajvédelem csirkefogói azzal igyekeznek lepárnázni szavaim hatását a magyar lelkekben, hogy gúnyosan mániákus Peturbánnak stilizálnak, aki mikroszkóppal vizsgálom az emberek vértisztaságát, s egy állam-politikailag lehetetlen magyarkodást hirdetek. Ezt hazudják rólam, aki ezerszer elismételtem és programom vezető elvévé tettem: - Én a magyarság történelmi munkájában egyenlő szeretettel fogadok minden vérű jószándékot, bármily eredetű tehetséget. Nem azt akarom, hogy a magyar más vérűt kitúrjon az ország földjéről: csak azt, hogy mások se túrhassák ki a magyart. Nem azt akarom, hogy a magyar más vérűeket elnyomjon: csak azt, hogy őt ne nyomják el se politikailag, se gazdaságilag, sem kulturálisan. Nem azt akarom, hogy más vérűnek hátrány legyen a származása; csak azt hogy ne legyen előny az érvényesülésben az, hogy idegen eredetű. - Tisztelt Uraim, lehet-é ennél szélesebben emberi liberálizmust hirdetni az öngyilkosság és őrület határain kívül? Ha ezt az elvet egy olasz, francia vagy német író mondaná ki, fajtestvérei talán leütnék, mert vérük természetes, ösztönös imperiálizmusa túlszerénynek, félénknek érezne egy ilyen elvet. És ha a magyar faj érdekében egy magyar író ilyen félénk és könyörgő elvet hirdet: azt a magyar lelkek előtt fogelfrájjá, destruktívvá, kétségbeesetten magárahagyottá marhatják az idegen hódítás svihákjai. Hát nem külön harakiri-fajtája vagyunk az Úristennek? Ha más faj érvényesüléséért döngeti a kapukat: a liberálizmus és keresztény politika. Ha mi kérjük, hogy hagyjanak élni: az vad nácionálista elfogultság és reakció.

10

Mikor tehát mi a kálvinista magyarság sérelmeit panaszoljuk, s a kálvinista magyarság érdekeinek védelmére mozdulunk: e küzdelem minden pontjában az egyetemes magyarság életérdekeit szolgáljuk. Most csak az a kérdés: megokolt-é az ilyen panasz és az ilyen küzdelem? Nem csak oktalan ellenzéki viszketegségről, nem csak egy túltyúkszemes elfogultság beteg érzékenységéről van itt szó?

Bár így volna. De a dolog úgy áll, hogy már maga e kérdés feltétele kegyetlen és rosszakaratú gúny lehet csak. Ennek a soroknak íróját kálvinista részről sokszor illették azzal a váddal, hogy átpártolt a katólikus érdekekhez, vagy - hogy a vád magyarul zaftos legyen -: eladta magát a klerikálizmusnak. Mert én, az ősi kálvinista családból szakadt kálvinista magyar, a magyar egység kedvéért a megértés legvégső határáig és azon túl mentem a katólikus psyché és a katólicizmus világtörténelmi és szociális szerepének értékelésében. És ezt az értékelést ma sem tagadom meg. Senki sem gúnyolta nálam jobban a kálvinista zsörtölődést mint l'art pour l'art-t, a kálvinista tagadást mint örökölt üres ellenziékieskedést. És ez a gúny azokra a jelenségekre még most is megvan bennem. És most én, aki a germán-kurzus első évében - saját belső félelmem dacára is - mindent elkövettem az "egység" érdekében, és aki - ezt csak nem fogja senki letagadni, - megteremtettem a magyar főiskolai ifjúság egységét, ma azt mondom: Ez a felszínes egység, ez a látszatos béke minden küzdelemnél halálosabb veszély, mert a magyarság kijátszását, végleges kitúrását jelenti mindenből, ami élet. A küzdelemnek az egyetemes magyarság érdekében meg kell indulnia. E küzdelem megszervezésének elhalasztása vagy feladása: az egyetemes magyarság leg-

11

elemibb életérdekeinek feladása, elárulása volna. Kell-é becsületes látó szemnek tényeket felhoznom ez állításom bebizonyítására? Rá kell-é mutatnom a folyton növekvő szerzetes- és apácalavinákra, melyek rázuhannak a magyar fejlődésre? Rá kell-é mutatnom a nagyrészt közköltségen épített nagyszámú katólikus templomra, szerzetes épületekre, plébániákra a magyarság fővárosában, Budapesten? Mindannyi ólomnyomtatók, melyek a magyarságot egy életérdekeivel ellentétes múlthoz és idegenek uralma alá dermesztik. Egyenlő elbánásban részesülnek-é az állam részéről a kálvinista magyar egyházak és iskolák a katólikusokéival? Abban az államban, melynek lakóssága 90 percentben magyar s e magyarságnak nagyobb zöme kálvinista. Lehetett és lehet-é ebben a Magyarországban a magyar lélek-formálás irányítója: közoktatásügyi miniszter kálvinista magyar ember? Abban a Magyarországban, ahol, hogy csak egy óriási és minden szatírát túlrontó tényt említsek, melyhez képest Swift sivító gúnyja s Rabelais vastag röhögése halvány hamis mosolygások: Haller István közoktatási miniszter lehetett, mert sváb és katólikus!! Végrehajtották-é már az 1848. XX. törvényeket, melyeket katólikus és protestáns magyarok együtt hoztak, hogy a magyarságot a hódító idegenekkel szemben egyenlő feltételekhez segítsék? Nem megtörténhetnek olyan esetek, hogy például egy a határon hétfőn átgurult kimondhatatlanul idegen nevű szerzetes, aki köré kalandos események a Féval-regények furcsa levegőjét borzongatják: kedden már a magyar küszöb, a magyar bölcső, a magyar anya egyetlen védőjének, a magyar nemzeti hadseregnek a püspöke? És Kossuth Lajos, aki eddig legnagyobb kaput tárt a magyarságnak a jövő felé, s aki legtöbb becsületet szerzett a külföldön a magyar névnek:

12

nem kaphat helyet a magyar parlament előtt, mert idegen éhesek és rabló érdekszövetségek megakadályozhatják.

És hogy a magyar protestántizmus tűrte mindezt, tűrte a magyar egységért, tűrte szétroncsolt országunk nyugalmáért: az idegen internacionálé parancsaira hallgató klerikálizmus felemelte most már vastagabbik ostorát a magyar arc, a magyar psyché ellen. Kiadta ismert rendeletét: a magyarság még Istene előtt sem lehet együtt, külön kell tépni őket minden áron, nehogy meglássák egymásban az egy szenvedést. Ez a rendelet nem protestáns sérelem: a magyar protestántizmns nem lesz kisebb általa. Ez a rendelet ártó tett az egész magyarság s a testvériség ős-emberi vágyakozása ellen. Milyen fájdalmas lehet annak a magyar anyából szakadt magyar katólikus magyarnak: látni, hogy még legmélyebbről jövő ünnepi megnyilatkozásában is, mikor könnyebb a megértés és nagyobb a testvéri ölelkezés vágya, eltépik teste élő felétől, különkergetik idegen vérű kegyesek mellé: nektek ezeket kell szeretnetek, ezeknek a szekerét kell tolnotok saját magyar testvéreitek ellen, mert azok csak féljogúak e földön s örök kárhozatra átkozottak a másik világon.

Tisztelt Uraim! Hosszas belső latolgatás s az élet és halál minden lehetőségének megfontolása után, teljes lelkiismereti felelősséggel merem kimondani: a protestáns magyarságnak fel kell venni a nagy küzdelmet - nem a katólikus vallás - hanem a katólikus nemzetközi érdekszövetség hódítása s a mögötte ható idegen faji elnyomás ellen. Fel kell vennie az egész magyarság, fel kell vennie az örök emberi értékek érdekében. Csakis saját erőinkben és szervezkedésünkben bízhatunk. Mert külföldi példák minden időből mutatják,

13

hogy a politika hatalmasainak ide vagy oda tartozására építeni semmit sem lehet. Mert a politika aranyásói a megszerzett vagy megszerzendő hatalmuk körül szervezett érdekszövetségnek mindent feladnak, mindent zsákmányul bocsátanak.

De e küzdelemmel egyidejűleg a magyar protestántizmusnak meg kell újulnia belső életében is: meg kell újulnia a magyarság korszerű érdekei értelmében. Mondanivalóimat tehát két részre osztom: I. A magyar protestántizmus történelmi feladatai. II. A magyar protestántizmus belső megújhodása.

14

Mi volt a protestántizmus értelme a magyarság életében? Vagy talán nem lesz tudományos nagyképűség, ha így kérdem: Mi volt a protestántizmus élettani feladata, biológiai funkciója a magyar orgánizmusban? Hiszen nagyon gyors és egyetemes elterjedése az Új után éppen nem kapkodó magyarságban oly csodálatos, hogy mutatja: valami mély és sürgető szervi szükség parancsa teljesült itt meg.

Kézikönyveink és tudóskáink, amelyek és akik ha egyszer rábukkannak egy mondatra, azt elzörgetik a századok összeromlásáig, azt tanítgatják, hogy a mohácsi vész adja meg ennek a sajátos tüneménynek a magyarázatát. A dolog pedig úgy áll, hogy a mohácsi vész még sajátosabbá, még csodálatosabbá teszi a protestántizmus gyors elterjedését. Mert mióta világ a világ: a nagy nemzeti veszteségek után az illető nemzet még jobban belekapaszkodott a maga vallásába, a nagy nemzeti csapások utáni idők mindenütt a vallásos reakció évei voltak. Ha mélyebb természeti okok nem tiltották volna, a mohácsi vész után még katólikusabb lett volna Magyarország. Katólikus a menekülés égő vágyával, a jövő-keresés félő szorongásával.

De tiltották. Természeti, mély szervi okok tiltották. Már az előbbi fejezetben említettem, hogy a magyarság sohasem tette vérévé, ösztönös életformájává a katólicizmust. Katólikusak voltak az

15

idegen papok, az idegenből átültetett urak, az idegen, nagyrészt germán iparosok, kereskedők, bányászok, várost építők. Mindazok az idegen elemek, melyekkel az akkori politika államot, egyházat, ipart, kereskedelmet csinált. A katólicizmus idegenség volt Magyarországon: idegen életérdekek szervezete, idegen fajok építése, jelene és jövője. A magyarság idegenül, izolálva, hátralökve, beharapott rosszkedvvel és szeretet nélkül állott az Egyházzal szemben. Minden kereszténysége csak epidermisére égetett parancs volt. Ősi pszichéjét, vérét, ösztönös élete mélységeit meg sem érintette az a vallás; mely szemében idegeneknek adta az országot, a hatalmat és a dicsőséget.

A mohácsi vész után ez az ősi érintetlen lélek a legelső alkalomra, egyetlen természetes mozdulattal elfogadta azt a vallást, mely kiszabadította az idegen kötelékből, s megengedte, hogy visszatérjen ősi egyéniségéhez. A protestántizmus villámszerű elterjedése a magyarságban csak látszólagosan forradalmi és újdonságba lendülő. Lényegében: a magyarság visszaeszmélése ősi egyéniségére, a lefojtott magyar pszihé [!] fellélegzése az új, szabadabb keretek közt, melyek már lényegében, ősi, földtől és vértől adott valójában nem bántották. A protestántizmus elterjedése csak kisebb arányban vallási jellegű. Egyetemes jelentésében: az egész ország, a föld, az állam, az egész magyarságon termett élet visszahódítása a magyarság szerves érdekeibe, fejlődésébe.

Hogy tényleg ez az egyetlen lényegszerű magyarázata a protestántizmus gyors elterjedésének: mutatja a magyar protestántizmus egész történelmi szerepe a múltban. Mert ez a szerep csak orgánikus, természetileg szükségszerű következménye e lelki ténynek. E szervileg szükségszerű következmények ezek voltak:

16

1. A protestántizmus a magyarságban tehát mindenekelőtt az ősi magyar pszihé, a faji egyéniség felébredése, megerősödése volt. Ezalatt természetesen nem valami talmi pogánykodást, link hadurakat, vagy idegen csirkefogóktól összebokázott ál-turánkodást értek. Az anyai nyelv használatával visszajön élni és éltetni az a lélek, mely ezt a nyelvet kitermelte. Az ősi pszihé legmélyebb kincsei: a népköltészet eddig elátkozott virágai felfakadnak az irodalomban. És nem csak a műköltészetet termékenyítik fejlődésbe, hanem a népköltészet, a népnyelv, a népi gondolkodás: az ősi lélek színei átszívódnak az egyházi beszédek szövetébe, az imákba, a templomi énekekbe, a hitvitákba. A magyar lélek kezd otthonabb lenni egy nekivalóbb, ismertebb, otthonosabb istennél, ki érti a szegény magyarok nyelvét a szegény magyarok lelkét is. A magyarság járhat a saját lelkében, a saját hazájában s nem ostorozzák, nem börtönzik, nem böjtöltetik és nem égetik érte.

2. Ebből természetszerűen, a szervi élet ösztönös logikájával folyik, hogy a magyar protestántizmus állandó organikus tiltakozás és védekezés lesz az idegen imperiálizmus és az idegen pszihé hódítása ellen: minden olyan idegen elem ellen, mely ki akarja földjéből, életéből, lelkéből túrni a magyart. Tiltakozás és védelem különösen a germán imperiálizmus szörnyetege ellen, melynek örök hatalmi célja múltban és jelenben: felszívni hódító erőibe a magyarságot. Tiltakozás és védelem a germán faji imperiálizmust beépítő megemésztő Habsburg-dinasztia ellen. A magyarság éppen oly szervi szükségszerűséggel termi ki a magyar kálvinizmusban a német-ellenes és Habsburg-ellenes politikát, amint az oroszlán élettörvényei kitermelik fogazatát, karmait és izomrendszerét. Amelyik percben letér a magyar kálvinizmus erről a politi-

17

káról: kálvinizmusa is dekadenciába megy, s az egész szervezetet a halál támadja meg.

3. Ebből megint élettani szükségszerűséggel következik, hogy a magyar protestántizmus őrzője, védője, örök követelője a magyar történelmi munka függetlenségének, a nemzeti egyéniség önállóságának. Csak egy politikailag, gazdaságilag és kulturálisan teljesen független állam fejlődésében valósíthatják meg magukat a magyar lélek termő erői, csak így hozhatja meg termése teljességét önmagának és az emberiségnek. A magyar kálvinizmus életföltétele, a magyar kálvinista politika sine qua non-ja: Magyarország független önállósága, öncélúsága.

4. Ez a protestántizmusban magára eszmélt ősi pszihé, ez az új életre kelt faji egyéniség: a nép nagy rétegeiben rejtőzött. Ezért a magyar protestántizmus megnyilatkozása, természetes életformája, fejlődésének fizikailag is egyetlen lehető útja: a demokrácia: a magyarság nagy tömegeinek érvényesülése politikai, gazdasági, kulturális téren egyaránt. És a kálvinizmus már belső berendezésében, egyházainak presbiteri rendszerében első példáját adja a fejlődésnek a demokrácia és autonómia felé. A kálvinista politika az állam szerepét szükségszerűen abban látja, hogy intézményeivel odafejlessze a tömegeket: hogy életükkel önmaguk számára teremjenek életet és jövőt, és ezt az életet önmaguk tudják kormányozni. Az államnak csak felügyelő és koordináló szerepe marad. A kálvinista politika a dolgozó tömegek, tehát a magyarság nagy és ősi rétegének demokratikus érvényesülése.

5. A protestántizmus kezdete volt annak a nagy történelmi, folyamatnak, mely az egyént felszabadította. Pontosabban: mely a közösség egészséges fejlődését abban látja biztosítva: ha

18

az egyén minden csíráját szabad termésre hívja, életbe fejleszti. A termő egyéni erőknek pedig természetes tápláléka és életlehetősége: a szabadság és a haladás. Ez megegyezett a felébredt magyar pszihé életakaratával a fejlődés és a jövő felé. A magyar protestántizmus életföltételét követi, mikor kézenfogva jár az emberiség haladó eszméivel, s védi és követeli a lelki szabadság minden formáját.

6. Mindezekből következett, hogy a magyar protestántizmusnak a szellemi termés, a kultúra fejlesztése legfőbb életmegnyilvánulása volt. Ez a funkciója három irányban hatott: 1. Megismeri, megtartja, átviszi az új nemzedékek vérébe a magyar lélek ősi terméseit. 2. Továbbfejleszti ezt a termést, csinál irodalmat, tudományt, stb. 3. Éberül vigyázza a nyugati kultúra újabb és újabb terméseit s azokat folyton-folyvást beasszimilálja a magyar életerők eszközei közé, és így a magyarságot mindig benne tartja Európa legújabb szellemi horizontjában.

Ezekben a pontokban összegeztem a magyar protestántizmus, a magyar kálvinizmus történelmi funkcióit a magyarság múlt életében. És azt hiszem, Uraim, nem akad Önök közt olyan, aki rám akarjon hazudtolni. Mikor Moháccsal ég és föld reánk szakadt, mikor mindenfelől idegen erők dűltek megsemmisítésünkre, mikor idegen érdekű s nagyobb részt idegen vérű ragadozó főuraink eladtak bennünket a megemésztő Habsburgoknak: akkor a magyar orgánizmus legmélyére ásott életösztönök egy nagyszerű megriadással kitermelték a magyar kálvinizmust, mely a halál minden veszélyével szembe tud egy-egy védő, megtartó és továbbfejlesztő funkciót beállítani a magyarság életébe. És a magyar protestántizmusnak ez a sok irányú élettani funk-

19

ciója a történelem folyamán axiómákká teszi a magyar egészség, a magyar fennmaradás, a magyar fejlődés következő feltételeit, melyeket a politika későbbi prófétái csak ismételni tudnak: 1. A magyarság csak úgy állhat fenn Európa idegen versenyében, ha minden felekezeti s más kapcsok fölött vérszerinti összetartozását tartja legszentebbnek, legegyetemesebben kötelezőnek. 2. Mivel a magyarság az ország népének nagy tömegében van, a magyarság életének alapföltétele egy lehető legszélesebb demokráciába fejlődés. Minden ellentétes érdek: idegen érdekű és vérű arisztokrácia, kiváltságok és élősdiség megszüntetése a magyarság legelemibb életérdeke. 3. A magyarság életének, fejlődésének érdekei lényeg szerint egyirányúak, megegyezők az egyetemes emberi haladás érdekeivel. És így a magyarság csak akkor érvényesíti életérdekei teljességét, ha a szociális, gazdasági és kulturális haladás élére törekszik.

Ezeknek az életigazságoknak az erejével lett a magyar kálvinizmus évszázadokon át az egész magyarság csodálatos eposzává. A "csodálatos" és az "eposz" szó itt nem díszítő jelző és nem metafora. Ellenséges uralkodóház, idegen hordák, idegen és ellenséges érdekű urak s a katólikus internácionále minden halálos fenekedései közt: a kálvinista pap, szétgyökerezve népe lelkében, véd, vigasztal, életet vezet, iskolát teremt, nyomdát alapít, könyveket ír, s a külföldi kultúra forrásait odavezetgeti a lelkekhez. Közben üldözik, börtönbe vetik, kínozzák, gályára hurcolják. iskoláját eltiporják, templomát elkobozzák, házát felgyújtják, családját koldussá kergetik. A gyűlölet és rabló érdek minden ijesztései feltámadnak ellene. Ő végzi egyháza kötelességeit, építi a magyar kultúrát s ezer sebben, ezer jaj-

20

gatásban tud végtelen öleléssel, törhetetlenül életfakasztó termő magyar lenni. És ha kihull a biblia a kezéből, ha a lelkek ekéjéről lecsuklanak ujjai, maga helyébe állítja fiát. Nem hitegeti, nem ad csalfa reményeket alája: - Légy erős, légy hős, légy mártír, légy milliókat egybe ölelő termő élet a szegény magyarság számára. Jutalmad: koldusbot, gyötrelem, börtön és halál.

Ó, Uraim, ha valaha csak az erdélyi kálvinizmus kultúrtörténetét fogják részletesen megírni, el fog a világ ámulni: mit tudott a kálvinista magyarban teremni - minden pokol dacára - a magyarság halhatatlan szeretete. És a magyar protestántizmus fennebb felsorolt történelmi funkcióit híven teljesítette egészen ezernyolcszáznegyvennyolcig s az egyetemes gyász utána következő éveiben. A létét orgánikusan megokoló, a lényegét jelentő történelmi funkciókhoz 1867-től kezdve lesz hűtelen, a dekadencia ekkor kezdődik.

Tisztelt Uraim! Fájdalom, a következőkben mindegyre kénytelen leszek bizonyos kritikát gyakorolni, bizonyos szomorú jelenségekre rámutatni. Mély tisztelettel kérem Önöket: ne befolyásolja ítéletüket az első olvasás rossz érzése. Higgyék meg: nekem fáj annyira leírni ezeket, mint Önöknek olvasni. De hiszen a becsületes, javításra törekvő kritikát s a jelenségeknek saját lelkiismereti szabad megvizsgálását éppen a kritika és szabad vizsgálás jogaira épített kálvinizmus nevelte belém. És lehet-é új egészség, új életre újhodás anélkül, hogy betegségeinket, hiányainkat meg ne ismerjük? És vajon a mai tragikus történelmi pillanatokban, mikor az élet és halál kérdései zúgnak a félrevert napokban: nem kötelességünk-é az önvizsgálat, a hibáink tudatába elmélyülés? Nem úgy állok Önök elé,

21

mint bírói hivatalra jogosult, aki fölényesen ítél. Úgy könyörgök Önök felé, mint a testvéreiért megrémült fiú atyjához: - Atyám, testvéreim közt ilyen és ilyen betegség pusztít, könyörgöm, jöjj segíteni.

Az 1867-es évszám minden tatárjárásnál, minden mohácsi vésznél tragikusabb évszám a magyarság életében. Az a réteg, mely eddig az idegen dinasztiával, a ragadozó főurakkal s az internácionális klérussal szemben, - ha az egyes korok hibáitól nem is mentesen, - de mégis magyar politikát csinált, s a magyar élet-akaratot vitte be az államélet kialakításába: a nemesség sok okból, a ránk egyszerre szakadó demokrátikus szabadversenyben szétzüllött, elkallódott, megszűnt egységes külön történelmi tényező lenni. Csakhamar magyar kálvinista politikus vállalkozott arra, hogy azoknak a faji megnyilatkozásoknak ellenére, sőt, ha lehet, azok kiölésével csinál új modern magyar államot és politikát, melyek eddig a magyar életösztön legmélyebb és természetileg szükségszerű megnyilvánulásai voltak. És ezek a megnyilvánulások éppen azok, melyeket mint a magyar protestántizmus történelmi funkcióit láttunk a magyarság életében: ösztönös védekezés a hódító idegenek anyagi és pszihikai elborítása ellen, orgánikus tiltakozás a ránk minden halált jelentő Habsburg uralom ellen, s a magyar történelmi munka függetlenségének sajgó féltékenysége. Ami pedig a demokráciát illeti: az 1867-ben behozott demokrácia, mely csak egy szűk; az "állam" roppant üzemében közvetlenül részesedő részvénytársaságnak volt modernebb és könnyebb népfejő masinája, lényegében és minden elemében más volt, mint az az igazi és becsületes demokrácia, melyet a magyar protestántizmus kez-

22

deményezett. Így tehát a magyar protestántizmus egyszerre elveszti élettani funkcióinak politikai jelentőségét, sőt: ezek a hosszú múlt folyamán atavisztikussá lett folyamatok hátrányára lesznek az új hatalmi viszonylatban. És valóban mi történik? A kálvinista magyarság egy kis része, különösen az előkelőbbek, az állam sugárzó büffetjéhez közelebb állók, megtévesztve nem csak az egyéni étvágytól, hanem attól is, hogy ami történik, azt kálvinista magyar csinálja: odaállanak a Tisza Kálmán rúdjához, s kijelentik, hogy ennek a rúdnak a tolása az igazi kálvinizmus, a hazafiság, a magyarság és az alkotó munka. De a kálvinista magyarság óriási zöme félrezsörtölődött attól a politikától, mely egész múltjának, orgánikus létének ellentéte volt: és lett meddő ellenzéki gép, melyben unos-untalan felismételt frázisok kattogtak. És ez a jelenség nem csak abban volt súlyos baj, hogy a magyarság tekintélyes része megszűnt tényező lenni az államélet szövésében. Hanem abban is, hogy ezek az ellenzéki magyar falvak és városok kiestek a kormány segítő kegyelméből s kevesebb fejlődést: iskolát, gyárat, hivatalt, városrendezést, stb. kaptak, mint az idegen vérű, mohó behódolással hódító fajok falvai és városai. Így lett bitang árva a magyarság a saját hazájában. Viszont végzetes volt az is, hogy a magyar protestántizmus főbbjei, vezetői a magyarság életösztöneivel ellentétes politikát toltak. Ellentétest két értelemben: 1. Idegen elnyomást jelentő Habsburg-politikát. 2. A kiváltságosok és hatalmasok érdekében a magyarság nagy tömegei ellen antidemokrátikus, tehát magyarellenes politikát. Mert ezek hatása lassanként egy olyan nagyságos, méltóságos és kegyelmes ideológiát, vagy talán csak frazeológiát termelt ki, mely a protestáns magyarság

28

fiatal nemzedékének jó részét megtévesztette, s a magyar protestántizmus történelmi jelentőségétől, raison d'étre-jétől félrecsúsztatta. A boldogulás érthető vágya és igen sok esetben jóhiszemű megvakulás azt az öngyilkos szellemi babonát terjesztette el az új protestáns nemzedékek jelentékeny részében, hogy a magyarság nagy tömegein élősködő történelmi érdekszövetségek jelentik a nemzetet, vagy legalább is azok a nemzet fenntartói. És hogy a történelmi küzdelemben nem sorstársaik: a magyar paraszt és a magyar munkás mellé vagy élükre kell állniok, hanem ezeknek az érdekszövetségeknek kell vak eszközeivé lenniök, amelyek éppen saját fejlődésükre is halált jelentettek. Így a protestáns magyarság egy részének reakcióssá: nem protestánssá züllött politikája az egész magyarságot is tovább lökte az öngyilkosság felé.

De ha már az országos politikában végzetesen csődbe jutott a magyar protestántizmus: ott volt a kultúra-termés, kultúra-átvétel és kultúra-terjesztés óriási feladata. És ha valaha, úgy most téresült ez a feladat végtelenné: mikor egyszerre toppant elénk a szükségszerűség, modern államot, modern várost, ipart, kereskedelmet, sajtót, iskolát, tudományt teremteni. És talán itt találjuk a legfájdalmasabb jelenségeket, itt súlyosodnak elénk a legnehezebb mondanivalók.

Távol áll tőlem, hogy a következő szomorú tényekért a magyar protestántizmust mint protestántizmust tegyem felelőssé. Ellenkezőleg: minden szomorúság, ami bekövetkezett, éppen a protestántizmus értelme, lényege, természetes életiránya ellen történt. Az ok a nehéz anyagi viszonyok, a kormány magyartalan politikája, az egyház gazdagjainak megcsappant áldozatkészsége mellett sok más külső vagy pszihikai tényre

24

vezethető vissza, melyeket itt nem tárgyalhatok. Talán csak egyre szükséges még rámutatnom: az új, nagyobbrészt idegen szerveken felhemzsegő kultúrában a magyarság nem látta az egészséges asszimilálás öncélú, saját magának jövőt nyitó pályát és így félrekedvetlenedett tőle.

Az e téren bekövetkezett tragikus tünetek megvilágítására: bátor vagyok a következő tényekre hívni fel a figyelmet. A magyarság kebelében már a tizennyolcadik század közepén egy hatalmas megújhodási folyamat keletkezik, melynek kettős célja: a nyugati kultúrát asszimilálni, s a magyarság szellemi csíráit egy új nagy kultúrtermésbe csalni. E folyamat folyton szélesedő előbomlása ezt a száz évet a magyar szellem legszebb, legegészségesebb korává teszi. A magyarság a saját szervi törvényeinek megfelelőleg asszimilál és terem tudományt, irodalmat, művészetet. És a történelmi tudományok, a matematika, a nyelvészet, a népköltészeti kutatások terén a lírában és a színművészet terén olyan eredményeket ér el, melyeket minden szégyenkezés nélkül lehet Európa vezető nemzeteinek hasonló munkássága mellé állítani. A feltámadás gyönyörű örömiével mohón és dúsan szívott fel és termelt modern kultúrát a magyarság, mert munkáját az öncélúság ereje hatotta át, s érezte, hogy minden lépés, melyet előbbre tesz a szellemi téren: saját gyermekeinek jelent szélesebb horizontot, több eszközt az élet harcában, több kenyeret, több jövőt. 1849-ben a Habsburg-csizma végzetesen s többé jóvá nem tehetően tiport rá erre az egészséges, szervesen fejlődő termésre. Mármost: 1867-ben egyszerre megnyílt minden kapu, s az emberi kultúra minden árama, minden kor, minden irány, minden teória; minden

25

pszihé zsiliptelenül ömölhetett az országba. Ha valaha: úgy most kellett volna, hogy a magyarság fokozott tevékenységgel, az új napok igényeihez és szervi szükségeihez képest, életévé, életfegyvereivé dolgozza ezt a sokrétegű, sokszínű kultúrát. De fájdalom, az új politikai hatalom eszének legtávolabbi ágacskájában sem volt szándék vagy messzelátó terv arra, hogy a magyarságot ráidegezze erre az önmagáért való‚ építő munkára, s a kultúra új feladataira. Államot, politikát, ipart, kereskedelmet, kultúrát azokkal csináltak a Tiszák, akik hozzájuk futottak, akik feléjük könyököltek, akik nékik rikoltottak, akik az ő politikájuk vak eszközeivé lettek. Ezek pedig természetszerűleg kilencven percentben különféle idegenek voltak, akiket hagyományok és tegnapi fájdalmak nem kötöttek. A kálvinista magyarság nagy zöme, még alvadt vérrel a tegnapi sebeiben, még fagyott könnyel a tegnapi gyásztól, és mert természete sem ösztönzi a könyöklésre: nem csak a politikában lett ellenzéki félrebúsulásával meddő, hanem gyanakodva, féltékenyen, nemzetietlennek, destruktívnak, élete támadásának nézte azt az új kultúrát, mely idegenek hódító eszközévé lelt. Ráadásul: anyagilag összezúzva, s mint ellenzéki elem a kormánytól nem kapva támogatást, gazdaságilag is hátrább került a verseny minden lehetőségében az idegen fajoknál.

Súlyos és az egész magyarságra tragikus következményei lettek ennek a ténynek a kálvinista magyar lélekben, a kálvinista magyar életben. Lassanként olyan érzelmi elfogultság és ideológia gyűlt a magyar kálvinista pszihé mélyére, mely a kálvinisták igen jelentékeny részét valami sajátságos: túlon-túl stilizált Garamvölgyi Ádámokká betegíti. Az a különös, talán nem mindig tuda-

26

tos gondolatokba jegecesedett tétel, hanem általános vak-érzés lesz úrrá e lélekben: hogy 1848-cal nem csak Magyarország, de egész Európa egészséges kultúrális fejlődése lezáródott. Csak az szép, nagy és jő a szellemi téren, ami azelőtt történt. Minden, amit Európa azután termett tudományban, szociális téren, irodalomban, művészetben: dekadencia, erkölcstelenség, betegség s destrukció.

Addig a kálvinista parókia, a kálvinista papnevelő, a kálvinista iskola: őrhelyek voltak, honnan vigyázó szemek kémlelték az egész európai szellemi termést, hogy minden új gondolatot bevegyenek a magyar vér életszerző erői közé. 1867 után a kálvinista teológus, a kálvinista pap és tanár frázeológiájában megmaradnak a "haladás" és "világosság" szavak, mint határozatlan, fényes ködű rakéták. De ugyanakkor a modern Európa szociális, irodalmi és művészi termését "destrukciónak", "új nyugati dekadenciának", "modern fekélynek" bélyegzi. Mégpedig, fájdalmasan, úgy, hogy még elemi tapasztalata sincs az elítélt dolqokról, sem neki, sem azoknak, akik lelkébe vitték ezt az ítéletet. Azt a szellemi forradalmat, mely a 18-ik század végén s a 19-ik század első felében létrehozta a nagy francia forradalmat és a júliusi s februáriusi forradalmakat, dicsőítette: hiszen ezek hullámverései hozták nekünk 1848-at. De már ennek a szellemi forradalomnak szükségszerű, a mai viszonyoknak megfelelő továbbfejlődését betegségnek, kárhozatnak dörögte vagy orrhangozta. A nyelvismeretek régi mohó megszerzése majdnem semmire csökkent. A fiatal pap úgy került ki a teológiáról a magyar nép lelki vezérének, hogy kora lelki térképét, modern problémáit és szükségeit, a megoldási próbálkozásokat, a 19-edik század máso-

27

dik felének egész roppant emberi haladását nem ismerte. Voltak jó öreg mondatai a szabadságról és szabadosságról, a világosságról és az éjszakáról, a felséges népről és a császárnak megadandó császári megadandóságokról, és ezzel vasárnaponként félóráig szépen elintézte az új, mérhetetlenül bonyolult modern élet problémáit, s a világ forgott tovább a maga jajgatásaival és harapásaival.

A középiskolákban, a kálvinista gimnáziumokban (a többiben is) hasonló baj kísértett. És higgyék meg, Uraim, hogy semmi sincs tőlem távolabb, mint az, hogy vádat emeljek vagy tiszteletlenül beszéljek azok ellen a tiszta és szent férfiak ellen, akiknek az édesanyám legnagyobb megindításán kívül köszönhetem, hogy életem nagyszerű feladattá lett, mely minden bántásért, rágalomért és egyedülvalóságért kárpótol. Nagyon jóhiszemű, jóakaratú, becsületes és lelkes emberek voltak a kolozsvári kálvinista kolégyom tanárai, de fájdalom, ők sem voltak koruk színvonalán. Ahhoz a művelt magyar középosztályhoz tartoztak, amely - hogy csak egyes példákat hozzak fel - az utolsó évtizedek modern európai lírájából annyit tudott, hogy Baudelaire ás Verlaine szexuális szempontból nem voltak kifogástalanok. A modern nyugati regényirodalom roppant teljesítményét pedig abba a nagyon távolról összeverődött mondatba foglalták össze, hogy az "az emberi szenny fertőjében fetreng", pedig nem a való, de annak égi mása stb.

Így szűnt meg a magyar kálvinista-lélek a magyarság folytonosan, mohón asszimiláló szerve lenni Európa új és új szellemi 'termésében. Sok derék jó kálvinista pedig még mindig azt hitte, hogy azzal, hogy nem hisz a purgatóriumban vagy a szentekben: a haladást és a modern szel-

18

lemet képviseli Magyarországon. És ezzel az egész magyarság félrecsúszott a szellemi vezetéstől, a magyar kultúra irányításától. Ez a szerep átsiklott idegen fajok kezeibe, melyek - természetesen - ezt a munkát öncélúsággal, saját ösztönös imperiálizmusuk szerint teljesítették. Beláthatatlan következményei lettek ennek, és a következmények öngyilkosságunk utolsó két évtizedében minden mérgüket kiadták.

A magyar lélekformálás, a magyar szellemi élet hatalmi és irányító helyeit idegenek, nagyrészt germánok foglalják el. Ha itt helye volna statisztikát nyújtanom ebből a szempontból a közoktatási, a különböző minisztériumi és más tér irányító helyeinek elfoglalóiról, vagy a magyar egyetemi katedrá[k] nem mondom: betöltőiről, de beülőiről: ezek a hidegvérű számok még a korlátlan asszimiláció kotyogósait is lázítóan vernék meg. A katólikus internácionále ezt természetesen jó szemmel nézi, mert a magyar klerikális szempontból sohasem eléggé megbízható. Ezek az idegen eredetűek a középiskolai és egyetemi tanszékekben a minisztériumokban a hivatalokban 'akaratlanul is, tudattalanul is, vérük ösztönös parancsa szerint idegen érdekű tudományt (humaniórák, történelem, szociológia stb.) idegen érdekű irodalomtörténetet, filozófiát csinálnak. Ennek logikus következményei:

1. A magyar szellem nagyszerű termését igyekeznek idegen kultúrák gyarmati termésévé feltüntetni. Irodalomtörténetük, esztétikájuk nyolcvan percentben az úgynevezett "idegen hatások" vadászatából áll. Merész butasággal és arcátlan gazsággal egyesek idegen vagyonná lopják Berzsenyi, Csokonay [!], Vörösmarty, Petőfi legsajátosabb, magyar humuszból fakadó termését. Hogy a magyar ifjú öntudatát gyökerében át-

29

rágják: hogy a magyar lélek csak mint idegen élet függvénye tarthatja fenn magát.

2. A modern magyar szellem legkiválóbb termőitől s magától az egész csodálatos terméstől, mely a lírában és regényben oly magasan fölötte áll az óriási német nép hasonló erőlködésének: a destrukció, az erkölcstelenség vádjával s más gyalázatos rágalmak terjesztésével rémítik el a magyar ifjúság lelkét. Így terjesztették el egyes hálátlan, nyakig ajándékozott svábok azt a becstelen hazugságot, hogy a magyar irodalom elnemzetietlenedett az új magyar generációkban. Pedig Ady, pedig Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád. Juhász Gyula, Oláh Gábor pszihéjükben, nyelvükben, sírásukban a magyar faj legmélyebb mélységeit hozták fel az élet irgalma felé. (Egyet kivéve mind kálvinisták és mind vér-szerint magyarok!) Igaz, hogy ezeknek az íróknak nem tízezer boldog kalóz, nem az élősdiek, nem a kizsákmánylók jelentik a magyarságot és a nemzetet. Hanem a protestántizmus ős elhivatása szerint: a munkás magyarok milliós tömegei.

3. A magyar lélek legmélyebb kifejezőinek hontalanná rágalmazásával párhuzamosan jár ezeknél a bekönyöklött idegen hódítóknál a saját vérű, középszerű vagy harmadrendű szellemi stréberek páratlanul nagy íróvá s egyetlenül pátentos magyarrá reklámozása. Így jutunk megint ahhoz a minden más náció előtt tébolyodott képtelenséghez, hogy a magyar vérből fakadt géniusz és tehetség, aki magyar lelket, magyar életakaratot, magyar sírást hoz napfényre: elátkozott, elhagyott, "rossz magyar" a saját fajtája előtt, melynek ő a világraszóló igazolása, jogcíme az élethez. A. kiváló, a jó, sőt jobb magyar, a körüldédelgetett, a torkig etetett: az a befurakodó jóétvágyú közepes szellemi stréber, aki striciirodal-

30

mat szállít a magyarság kizsákmányolóinak minden harapásához. És ez az ügyes és sunyi idegen terror oda hatott: hogy jó hazafi és előnyösen törtető legény vagy, ha a magyarság legértékesebb megnyilatkozóit a legbecstelenebb rágalmakkal illeted. De ha a legmérsékeltebb kritikát mondod erről a besíkporozott selyemfiú-irodalomról vagy pláne, ha rámutatsz, hogy az ő hazafiaskodásuk és magyarkodásuk hogy túrja ki a magyart: felforgató, kommunista, hazaáruló és fogelfráj vagy. Lehet-é az itt elmondottakra vérbe döbbentőbb példát hozni, mintha két alakot felidézek? Az egyik Ady Endre, akinél halálosabb, végzetesebb szerelem, mélyebbről felásott zokogás a magyarságért még soha nem lett költészetté. És életében gúny, üldözés, kiátkozás, rágalom volt a jussa, s még a halál sem volt menedék számára. A másik Herczeg Ferenc, ez a sváb irodalmi droguista, aki ügyes tégelyeiből enyhe könyvekbe kenegetett mindent, ami csiklandozza az úri meddőséget. És teleajándékozzák, teleünneplik, s a Kárpátoktól az Adriáig minden keserűlapu pálmává lobog számára. És akkor ez a túlhizlalt vén jövevény előre megfontolt hazug rágalmakkal megpiszkolja a legmagyarabb és legtragikusabb magyar zsenit a sírjában. És erre ezt a közepes irodalmi idegen Edmondot: mint a magyar szellem legnagyszerűbb kifejezőjét, mint a magyar lélek legkukkabb csücskét odatartják a Nobel-díj sugárzása alá. Hát lehet-é durvábban belerúgni a magyar lélekbe? Lehet-é gyalázatosabban lekisebbíteni a magyar szellemet a külföld előtt?

És fájdalom, Uraim: újabb időben mind több kálvinista egyházi és világi előkelőség csatlakozott e magyarságot kitúró, magyar lelket meggyalázó falkához. Akadtak, nem is jelentéktelen állású egyházi férfiak, akik - bizony igen sokszor

31

impotens irodalmi vágyakozásuk etetésére katólikus püspököktől kölcsönzött orrhangon és frázisokkal dünnyögnek e nagyszerű és kétségbeesetten magyar új irodalom ellen. Fájdalom, ugyanezek a kegyes megbotránkozók nem tudnak elég orrhangot és a la Prohászka prófétaságot találni magukban, hogy csak egy kissé hallhatóan megintsék a Nemzeti Kaszinóban ezer és ezer magyar család kenyerét elkártyázó gyalázatos destrukciót, s azt a főúri és nagybirtokos destrukciót, mely az ország ezer és ezer helyén halálos bűnöket követ el a magyar nép nagy tömegei ellen, a magyar jövő ellen. Vagy az lesz ezentúl protestántizmus és kálvinistaság, hogy mi a katólikus püspököket tarkón konkurráljuk a kegyesen pislogató reakcióban? Vagy az lesz ezentúl kereszténység és magyar kálvinizmus, hogy mi amellé állunk, aki idegen, aki elnyom, aki kizsákmányol, aki tétlenül élősködik azzal szemben, aki magyar, aki terem, aki dolgozik, akit elnyomnak, akit kizsákmányolnak?

4. Ezek az irányító és hatalmi helyeket betöltő idegen vérűek az egyetemeken, az iskolákban, a minisztériumokban, a hivatalokban: természeti kényszerből, a vér és pszihé ösztönös s legtöbb esetben tudattalan érdekeiből a megürülő helyekre falathoz, befolyáshoz, irányításhoz lehetőleg saját vérűeket választanak ki, hisz ezekben látják önmaguk érdekeinek igazolását és védelmét. Annak a magyarnak, aki be akar jutni választásukba: tehetségtelenségével és engedelmes együtt-pengésével előre biztosítékot kell adnia, hogy nem fogja zavarni a hódító játszmát. Így a magyarság a szellemi versenyre nem erős, hogy kifejezőbben mondjam: horváthjánosi elemeivel jut be a magyar szellemi irányításba, s így a jövőben mind mohácsabb Mohácsok várnak a magyar lélekre. Tehát

32

az a kiválasztás, mely az ország hatalmát és lelkét adja egyesek kezébe, mindinkább idegenek hatalmába kerül. A magyar tehetség, a magyar géniusz: minél inkább tehetség, minél inkább géniusz és minél inkább magyar, annál kétségbeejtőbben elhagyott a magyar izzadás, magyar vér, magyar kenyér hazájában. Mehet Amerikába, vagy ha nincs jegyre pénze, mehet alulról szagolni az ibolyát, hogy aztán a Nobel-díj Herczegje nobelül megállapítsa róla, hogy hitvány magyar volt, amíg mozgott. A magyar kálvinista szellem nem védelem, nem kiválasztó erő, nem az emberi haladás élére küldő heroikusan szabad lélek többé.

5. Ezek az idegen beültek szükségszerűen reakciós irodalmat, reakciós esztétikát, szociológiát, történelmet: reakciós szellemi életet jelentenek. Mert ez a szellemi átmoszféra tartja meg a magyarságot továbbra is az idegen érdekű arisztokrácia, a katolikus internácionále s az idegen hódítók érdekkörében. Hiszen a végzetes, az egyetlen veszély rájuk: a magyarság dolgozó nagy tömege. A modern emberi szellem termései pedig oly eszközöket adnának a magyarság kezébe, hogy éppen dolgozó nagy tömegeit szabadítaná fel velük fejlődéshez, érvényesülésihez, történelem-csináló hatalomhoz. A modern tudomány, modern szociológia, modern eszmék erejével máról holnapra megtörténnék az az istentelen és hazafiatlan destrukció: hogy a magyar úrrá lenne Magyarországon. Ezért kell a magyar Vazul szemeiből és füleiből kirágalmazni, kizárni, kiátkozni Európa minden felszabadító gondolatát. És amíg ez történik, amíg napról napra irtózatosan nyirbálják a magyar Toldi testét az előre elkészített koporsóhoz: a magyar kálvinisták egy része kegyes orrhangon tercel a nyirbálóknak. Más része pedig tétlen-meddőn kedvetlenedik félre. Ó, a magyar

33

kálvinizmus nem gát többé a magyar halál ellen. A magyar kálvinista lélek nem Szent György lándzsája többé a reakciós germán imperiálizmus irtózatosra tátott szája ellen. A magyar kultúra tető-germánja, Klebelsberg gróf, aki pláne Kúnó, mikor mintegy tábornokát, végigsétáltatta a porosz kultuszminisztert a szerencsétlen magyar ifjúság lelke előtt, büszkén jelenthette: - Herr General, melde gehorsamst, a magyar lélek Hermánfáter lábainál fekszik.

Tiszteletes és világi Urak! A magyar kálvinizmusnak ez a dekadenciája, ez a félrezüllése szervi funkcióitól, történelmi értelmétől - halálos átok az egész magyarságra. Tanúk a három világrészben szétszórt magyar sírok, a szétroncsolt ország és minden magyar nyomorúság. A legutolsó történelmi perc érkezett el, amikor minden magyar jajgatás, minden magyar seb könyörög, sürget, parancsol: hogy a magyar kálvinizmust visszaemeljük eredeti nagyszerű történelmi feladataihoz, s megint a magyar önvédelem, a magyar haladás és demokrácia élő szerévé tegyük.

Haladás és demokrácia nélkül éppen úgy nincs élő magyar kálvinizmus, mint Isten nélkül nincs vallás. A haladás pedig nem frázisok görgetege: hanem a világ mindennapi szellemi termésének megismerése s beillesztése a magyar élet építő erői közé. A demokrácia pedig azt jelenti, hogy a magyar kálvinizmus nemzeti és emberi feladatainak tárgyát és célját a magyarság három munkás rétegében: a parasztságban, a munkásságban és a középosztályban látja, s nem a kiváltságos és kizsákmányoló kevesekben.

És mikor a haladásnál a megismerést, az ősi protestáns szellemi alapot hangsúlyozom: ezt a becsületesség minden követelményével teszem. Becsületes szellemi tény volna az, ha valaki a protes-

84

tántizmus értékét az inárcs-kukacsi katólikus plébános böjti előadásából állapítaná meg? Hát becsületes dolog akkor Ady költészetét a Prohászka szlávul katolikus gargarizálásából vagy a Nobel Herczeg tisztességtelenül meghamisított idézeteiből ítélni meg? Minden gondolatot, elméletet, tant, irodalmi művet magából az eredeti forrásból kell megismerni, mert ez a becsületes, ez a protestáns dolog. Nem volt-é mérhetetlen kárára a magyarságnak, hogy a protestáns szellemi becsületességről leficamlott kálvinista prófétácskák a szociáldemokráciáról, mely Német-, Francia-, Angolországban a német, francia, angol életakarat része, katólikus legényegyleti írásocskák s keresztény-szociálista analfabéták csicsergései alapján golyváskodtak szörnyű hazafiasan puffanó ostobaságokat? A magyar protestántizmus azzal fog visszatérni élő és méltó önmagához, ha minden tényével és intézményével arra törekszik, hogy a magyarságot az emberi haladás élére emelje. Legyen minden új gondolat, minden új irány, minden új szépség ott a magyar protestántizmus folyton gazdagodó fegyvertárában.

Természetes, hogy ehhez a munkához meg kell szereznie az egyenjogúság és szervezkedés minden előnyét. A magyar protestántizmus legfőbb, legsürgősebb teendői:

1. Ki kell küzdenie minden áron az 1848. XX. törvény teljes százpercentes életbeléptetését.

2. Ki kell küzdenie minden áron, hogy kultuszminiszter felváltva kerüljön ki a magyar katólikusok és magyar protestánsok sorai közül. Hogy a kultuszminisztérium és az egész állami közoktatás irányító helyein ötven percentben protestáns magyarok legyenek.

3. Minden évben jöjjön össze egy országos protestáns vándorparlament, hasonló a katólikus

35

nagygyűlésekhez. Ezen minden meghívás nélkül jelenhessen meg az ország minden protestáns polgára, s ha előre bejelenti szándékát és témáját: részt vehessen a tanácskozásban. Itt, az egész ország protestáns lelkiismerete előtt vitassák meg évről évre a magyar protestántizmus teendőit, bajait, sérelmeit stb. Azért jöjjön össze ez a protestáns parlament (vagy akárhogy hívjuk) évről évre más-más pontján az országnak, hogy mindig új és új elemeknek adjon könnyebb lehetőséget a részvételre, s új és új helyi viszonyokat ismerjen meg.

4. A magyar protestántizmusnak teljes erővel részt kell vennie az országos politikában, mert nálunk minden élet gyökerében politika. De bűnös merénylet volna a magyarság ellen és őrült harakiri a protestántizmus életén, ha egy külön protestáns vagy pláne kálvinista politikai pártot alakítnánk. Különben is itt először társadalmi téren várnak óriási feladatok, s csak az eredményes társadalmi propaganda teremthet új, egészséges politikát. Ki kell égetni a magyar társadalom lelkéből a magyargyilkos, ragadozó és perverz ellenforradalmi ideológia minden nyomát, mely a középosztályt a magyarság kizsákmányolóihoz jobbágyítja a magyar faluval és magyar munkássággal szemben. Meg kell mutatni, ész-kényszerré kell tenni minden emberben, hogy a magyar megváltás egyetlen útja csakis egy minden élősdiséget eltörlő demokráciában és a szabad szellemi haladásban van. És valóban, mit látunk más országokban? Annak idején Franciaország, Németország, újabban Törökország ilyen társadalmi szervezkedéssel készítette elő és valósította meg nagy politikai megújhodását. Meg kell alakítani magyar Egység, Haladás és Demokrácia szervezeteit. Hiszen kálvinista dermedtjeink, ha frázisaiknak csak tíz percentjéről

36

mondanak is le, huszonnégy órából huszonöt órán fognak ráérni erre a magyarságot megmentő munkára. Be kell venni e szervezetekbe férfit és nőt, gyermeket, felnőttet és öreget, katólikus és protestáns magyart egyaránt: minden jószándékot, minden erőt, minden tehetséget. Szakemberek segítségével, az egész modern külföld horizontjában, a modern szociális, politikai, gazdasági és kulturális fejlődési lehetőségek minden anyagi és lelki adatának számbavételével: ki kell dolgozni egy hatalmas corpusba az új Magyarország, a magyar föltámadás legkisebb részletekre kiható programját. Ennek a programnak nagy iránya: 1. Minden kiváltságos és élősdi osztály vagy elem teljes megszüntetése. 2. A címek és születési rangok eltörlése. 3. A nagybirtok megszüntetése abból a célból, hogy a magyar parasztság végleg hazához jusson az országban. 4. Intézményes biztosítékok arra, hogy az új középosztály a magyar parasztság és magyar munkásság arravaló elemeitől fejlődjék új történelmi tényezővé. 5. A magyar népképviselet reformja, mely a mai történelmi öngyilkosságot lehetetlenné teszi. 6. Mindennemű papságnak teljes kizárása az állami akarat kialakulásából. 7. Egy erős és minden ízében magyar nemzeti hadsereg megszervezése, mely a magyarság demokratikus szolidáritásának legegyetemesebb, az ország minden tagját magába ölelő iskolája lesz. 8. Az egész alkotmány olyan demokrátikus újból teremtése, mely az ország három osztályának: a parasztságnak, munkásságnak és középosztálynak jogait kötelességeit, érdekeit termő harmóniába hozza, s minden egyéb elemet megszüntet. 9. Minden hivatali ág, közéleti funkciókör autonomikus demokratikus megszervezése, az állam szerepe csak a legszükségesebb felügyeletre és koordinálásra szoruljon. 10. A közoktatás egységes újból-

37

szervezése a demokrácia és a magyar pszihé erőinek teljes felszabadítása szempontjából. E közoktatásban a magyar nyelv legalább annyi időt és helyet kapjon, mint a francia nyelv a francia közoktatásban. 11. A magyar falu külsejének és pszihéjének regenerálása a magyar népművészet, a magyar népköltészet, népzene és egy új egységes falu-kultúra megteremtésével stb., stb., stb.

Minden magyar protestáns legyen minden képességével és erejével katonája, prófétája s ha kell, mártírja ennek a szervezkedésnek. Ennek a programnak döntő irányelveit mindennapi kitartó szuggerálásban tegyék az ész, az ösztönök, a vér katekizmusává a magyar falu, a magyar munkásság s a szerencsétlenül született magyar középosztály kebelében. Minden ideát belekapcsolva a magyar kenyér, a magyar bölcső, a magyar jövő: a nagyobb jólét, a megszerezhető egészség, az életet életebbé tevő kultúra, a földbe, anyagba, hatás-körbe beépített reálitások erős ígéreteibe. És meg kell mutatni a nagy összefoglaló gondolatot: a magyarságot Magyarországon számához és történelmi munkájához illő politikai, szociális, gazdasági és kulturális jóléthez és hatalomhoz juttatni, anélkül, hogy ez jogtalanságot jelentsen bármily jó szándék számára.

5. Addig is: a politikai választásokon minden magyar protestáns szavazzon olyanra: akiben a magyar demokráciát, a magyar szellemi haladást, a magyarság gazdasági, szociális és kulturális felszabadítását biztosítva látja, legyen az illető katólikus vagy protestáns magyar.

38

Tiszteletes és világi Urak! Most érek előterjesztésem legnehezebb részéhez. És itt arra kérem Önöket, hogy minden szavam mögött lássanak egy alázatos könyörgést, mely arra kéri Önöket, hogy mielőtt hirtelen fellobbanó indulat vagy belső mechanizmussá vált lelki megszokottság ellökné: méltóztassanak mondásaimat a protestáns lelkiismeret törvényei szerint a magyarság és magyar protestántizmus érdekeinek horizontjában megvizsgálni. Ha magunk ismerjük fel bajainkat és magunk keresünk rájuk gyógyítást: ez nem jelenti azt, hogy a protestántizmust kifelé kompromittáljuk vagy eláruljuk. Ellenkezőleg: diadalmas jelét adjuk, hogy nem félünk az önvizsgálattól, mert szervezetünkben van elég élet és erő, hogy a múló betegségeket leküzdje.

A főcél ugyebár az, és nem lehet más, hogy az egész kálvinizmust egy életerőtől és kedvtől duzzadó, a modern kultúra minden fegyvereivel ellátott közös célú, folyton alkotó, védő és jövőt építő egységbe hozzuk önmaga és az egész magyarság számára. Ennek feltétele: a lélekformálás, a nevelés reformja a kálvinista élet egész vonalán. Természetes, hogy a szűk keretekben nem adhatok kidolgozott rendszert, csak egy pár legszükségesebb rámutatást.

Mindenekelőtt a vallástanítást kell új, egységes gondolatú reformmal élő szuggesztióvá tenni. Teljesen felesleges, sőt veszélyes, a vallás-

39

tanítás keretében elsorolni, pláne elhadakozni, hogy mi mit nem hiszünk és mit tagadunk. Ennek a mai korban már semmi értelme nincs. Különben is: egy ilyen elsorolásnál nem volna értelme éppen csak erre vagy arra a hittételre vagy vallásra mutatni rá. Elő kellene sorolni mindazt, amit a gömbölyű földön élő ezernyolcszáz millió ember összehiszeget és mi nem hiszünk. Ez pedig évtizedekig tartó nagy strapa volna. És az így végleg átprotestált negyven vagy ötven éves ember úgy lépne az életbe, hogy tudná, mit nem szabad hinnie, mit nem kell követnie, mit tilos tennie. De nem tudná, mit kell hinnie, követnie, tennie a sok problémájú világban.

A kálvinizmus nem tagadás, nem ellenzék és még kevésbé ellenzékieskedés. Hiszen akkor nem saját életű külön egyéniség volna: élete, léte, minden feltétele abban volna, amit tagad, aminek ellenzéke. Ha az máról holnapra megszűnnék: a kálvinizmus önmagától, minden ráhatás nélkül már nem is volna. Még a halál folyamatait sem kellene végigstrapálnia. A kálvinizmus az emberiség lelki beszédében nem csak egy, a többi szavak mellett jelentős ellentétes kötőszó: de, habár, azonban, mindazonáltal. A kálvinizmus az élet önértelmű pozitív igéje: vagyok, melynek határozott tartalma van.

A kálvinizmus nem is ebben vagy abban a hittételben van. Ha nem félnék a félreértéstől, azt mondanám: a kálvinizmus nem is a tegnap vagy ma hitt tételeinek összességében van. A kálvinizmus lényege: az ember ötök haladása a lélek és kultúra folyton-folyvást előteremlő [!] eszközeivel a minden életértékét teljességre kifejtő, minden életértékét embertársai fejlődésében értékesítő legjobb, leghasznosabb, legtökéletesebb ember felé. (Élek többé nem én, hanem él ben-

40

nem a Krisztus.) Az egyéni és szociális princípium egyesítése az örök emberi haladásban: ez a kálvinizmus.

Egy ilyen: magát folyton jobbá, értékesebbé trenírozó, egyéni erőit a közösség céljaiba építő modern lelki atléta: ez a kálvinista nevelés célja. Ha az életre ébredő lelket fejlődése elején, mikor oly érzékeny minden benyomásra, tagadásokkal és analizáló kritikákkal etetjük: vagy egy életehullott, akarattalan, minden iránt közömbös ténfergő, vagy csupa tagadásban és ellenzékieskedésben rángatózó cinikus lesz.

A legnagyobb súlyt kell fektetni arra, hogy a gyermek vagy ifjú lelkébe adott minden szónak pozitív képzettartalma legyen. Amint ismernie kell a pénzjegyek pontos értékét: ismernie kell minden egyes szónál, hogy az a szó egyéni életében milyen kötelességet, jogot, az életnek milyen értékű és következményű folyamatait, milyen kapcsolatokat a többi emberekkel, vagy a közösség életében milyen funkciókat, s az állam életében milyen értékű szellemi vagy anyagi folyamatot jelent. A legnagyobb veszély a fiatal lélekre, ha "eszme", "ideálizmus", "bűn fertelme", "szabadság", "erkölcsi világrend", s más hasonló végtelenül tág határú szavakkal töltjük meg, anélkül, hogy megadnók e szavak pozitív valutáris értékét, élet-termő és védő lehetőségeit az egyén és a közösség életében. Szegény rajongó, millió élet átölelésére született gazdag életű gyermek: ötéves koromtól fogva minden este megesküdtem ágyamban az esti ima után, hogy az "eszméért" inkább vérpadon halok meg, de el nem árulom. És csak huszonkét éves koromban vettem észre, egy már hűvösebb ágyban, hogy tudom: mi a vérpad és mi a halál. De fogalmam sincs arról, hogy mi az az eszme, melyért ezen a

41

vérpadon azzal a halállal meghalok. Az ilyen numenekké fújt bolygó ködű szavak vagy balek vitorlává bontják az ifjú lelkét, mely minden bolond szél játéka lehet, vagy pedig a sok buborék szétpattanása után keserű csalódás fanyarítja el a közösség minden nagy, transcendens érdekétől.

És talán most már, annyi század irtózatos ütései, a világháború magyar pazarlása, a széttépett ország sírásai, a két forradalom és a sváb kurzus tanulságai után szabad kimondanom: a lelki élet minden mozdulatát gyökereztessük megfogható reálitásokba, az anyagból előteremlő emberi élet valóságaiba, érdekeibe. A katolicizmusnak óriási ereje éppen az, hogy talán minden más iránynál jobban tudja a maga spirituális tartalmát az élet reálitásaiba: a kenyérbe, földbe, pénzbe, térfoglalásba, politikába, befolyásba, hatalomba építeni. Hiszen ha Isten csak az "ideálizmus" szakmában akarta volna alkalmazni az embert: nem teremtette volna a lélekre ezt az erősen rágombolt, sok nehézségű és sok szükségű test-űbercíhert, hanem tiszta lelkek sétálnának a földön. Így nem csak a textilipar, de felesleges volna az emberi öltözés és evés-ivás annyi millió megnyilatkozása, melyek igaz, sok gyilkosság és gonoszság forrásai, de forrásai az emberi akarat nagyszerű erőfeszítéseinek, minden szépnek és gondolatnak: az egész emberi eposznak. És éppen ezért bűnös lázadás a teremtő gondolat ellen, rá nem nevelni a gyermeket mindazokra a fegyverekre, melyek sikert biztosítanak neki ebben az eposzban. Gonosz és aljas dolog, csak úgy vaktában ilyeneket köpni a fejlődő lélekbe: - A pénz nem boldogít, a tiszta lelkiismeret a fő. Ha valaki arcul üt jobbfelől, tartsd oda neki a bal orcádat, a nénéd és a kis öcséd orcáit is, mert az a százfokos denaturált kereszténység. - Ha valaki elveszi a felső kabátod, add neki oda minden ruhád és minden fehérneműd és üld le panasz nélkül azt a dutyit, melyet a rendőrség közszemérem megsértése miatt rád szab. - Igenis, meg kell mutatni a gyermeknek, az ifjúnak, hogy az élet gyilkos piac, ahol mindenki megcsalni, megrabolni, eltiporni, kizsákmányolni akarja. Hogy éppen ős lelki kincsei érdekében erősnek, ravasznak, hidegeszűnek, anyagi érdekei ügyes építőjének kell lennie. Hogy a pénz: életebb élet, emberibb emberiség, a magyar faj biztosított jövője. Hogy "hazafiság" és "magyarság" nem harakiri istenek, melyekért okvetlenül el kell vágni a nyakunkat. Nem is beteg szuggesztiók, melyeknek hatása alatt az első hozzánk botló idegen kóklernek vagy Petőfit idéző kizsákmányolónak pőrére kell vetkeznünk, s odaadnunk földet, levegőt, püspökségeket, hatalmat, országot és dicsőséget. Hazafiság és magyarság roppant szervezkedések, hogy a magyar gyermeknek több teje, jól táplált mamája, szép játszó kertje és egészséges kacagása legyen. Hogy a fejlődő magyar ifjúnak minden eszköze meglegyen az élet meghódítására. Hogy a magyar anyagi vagy szellemi munkásnak háza, kertje, vagyonkája legyen; Hogy a magyar kenyér, a magyar föld, a magyar munka, a magyar élet a magyaroké legyen. Meg kell mutatni neki az üzlet, az ipar, a modern verseny gigászi eposzát, meg kell adni neki a lelki eszközöket, hogy győzője legyen e harcnak. Meg kell mutatni neki a szerzés gyönyörű örömét, ha ez a nagyobb egyéni jóság, az egészséges család s a magyarság fejlődésének érdekében történik.

Éppen ilyen pozitív tartalma legyen azoknak a szuggesztív emberi típusoknak, kiket példákul

43

viszünk a gyermek és az ifjú lelkébe. Az élet, a fejlődés pozitív adataival kell megmutatni, hogy miért volt valaki "nagy ember" a közösség életében. Hogy mennyivel jelentett több kenyeret, több jogot, több szellemi fejlődést a dolgozó tömegek életében.

Részletesen bele kell vinni az ifjú lelkekbe a családalapítás, a nagy család, a gyermeknevelés, az apaság és anyaság örömeit, kötelességeit, nem általános frázisokkal vagy morális tanácsokkal, hanem gyakorlati részletességben. Így kell megtanítani az állampolgár jogait és kötelességeit is.

Bele kell nevelni az ifjú lélekbe az ösztönös mohóságot, hogy választott pályája szerint folytonos éberséggel vigyázza a modern külföld ipari, kereskedelmi, szociális és szellemi új és új termését, s azokat közvetlen megismeréssel beasszimilálja a magyar lélek életerői közé.

A legnehezebb s kétségtelenül egyik gyökér-problémája a magyar kálvinizmusnak: a papnevelőintézet, a teológia reformja. Nehéz és kényes, mert sok élet-mechanizmussá lett lelki megszokottságot, sok érzékenységet - s talán nem tévedek, - sok elfogultságot érint. És különösen érinti az idősebb nemzedékeknek azt az érthető ösztönös vágyát, hogy az új generációkat a saját képükre teremtsék, mert így látják bennük önmaguk igazolását. De én azt hiszem, ha csak egy percre is nézzük szemeinkbe a magyarság sebeit s a körülfenyegető veszélyeket: ezek a tiszteletreméltó aggódások el fognak hallgatni az idők parancsai előtt.

A magyar kálvinista papság tagjai általában, - vagy talán így is mondhatnám: kivétel nélkül -, derék, becsületes, jóhiszemű magyar emberek. Lelkük mélyén megvan minden jó szándék, hogy saját munkásságukat, családjuk fejlődését s a

44

rájuk bízott hívek életét lehető legtermőbbé tegyék a magyarság számára. És mégis az a megállapítás: hogy a kálvinista papság ma nem jelenti a magyarság életében azt a védelmet, szervezést és haladást, melyet jelentenie kellene, s melyet összes képességei életre mozdításával jelenthetne: még egyházi férfiak részéről sem tagadtatik.

De viszont: mikor egy-egy szomorú esetről hallunk, hogy a kálvinista papban elbukott az ember és magával rántotta a papot, hogy nehéz szenvedélyek és méltatlan élet csúfja lett: nagyon meg kell gondolnunk valamit, mielőtt ítélnénk, és ennek a meggondolásnak kell az irányító szempontnak lennie a kálvinista papnevelés reformjánál. És ez a következő: Az a fiatalember, aki teológiára megy, földnél, falunál, népnél sohasem élt, vagy ha igen, elszakadt onnan a könyvhöz, a városhoz. Aki valaha huzamosan, minden évszakban, éveken át élt falun: az tudja, hogy micsoda rendkívüli lélekerő és életgazdagság kell még a mindig falun élt intelligens embernek is, hogy az élet egyhangúságát, unalmát és bizonyos értelemben: a környezet sivárságát elbírja minden mesterséges zsongítás nélkül. Lehető társasága, - jegyző, tanító, erdész, szolgabíró, gazdatiszt, földbirtokos, - szükségszerűen csekély kultúrájú, egyszerű emberek. A velük való időtöltés: borban, kártyában, kugliban történhetik, s egy már beidegzett politikai frázis vagy idétlen adoma jelent minden szellemi érintkezést. Szellemi ösztönzéseket, megtermékenyítő kulturális áramokat sehonnan sem kap. Hozzá járul ehhez az az igen nagy baj, hogy papi hivatala rengeteg időt hagy neki, majdnem huszonnégy órát egy napon. Minden menekülése csak családjának mindennap azonosan megújuló élete és önmaga. Hogyan

45

bírja ezt el egy átlagember éveken, egy egész életen át, mikor a leggazdagabb kedély, a legtöbb csírájú zseni is könnyen elzüllene ebben az életben? Mi történik tehát?

1. Ha ért a gazdasághoz és hajlama van hozzá: beleveti magát a földbe, a vetésbe, a kenyér ezer gondjába, s lesz gazda a gazdák között, akinek vasárnap a második harangozáskor eszébe jut, hogy hetenként egy félóráig pap is. Mert ebben a reggeltől estig folyó szorgoskodásban szükségszerűen kifejlődik benne a gazdapszihé: a kenyér, a szerzés, a csak materiális gondoskodás mindent kitúró szenvedélye. A falu életében, a falu lelkében nem tényező, nem élet, nem pásztor. Pedig még ez a típus a legszerencsésebb, mert az ilyen pap rendesen anyagilag jól áll, s így külső tekintélye van hívei előtt.

2. A papságra kikerülő fiatal ember jó tanuló, szorgalmas, könyvekre szopott [!] lélek. Ez a szorgalom olyan, mint az eldobott tárgy nehézkedése: tovább mozgatja egész életén át. Kiérkezve új állomására: első percben szemébe ijedi a falut, az arcokat, a viszonyokat és minden szomorúságot. Erre aztán égszakadás, földindulás, úgy befut a könyvei közé, hogy a fülei sem látszanak ki. Tanulmányozza a hollandiai teológia fejlődését, szavakat szed ki egy angol prédikációskönyvből, vagy gyökérszálig kutatja, hogy a századok gurulásában melyik nemzetnél, melyik korban kinek milyen véleménye volt, vagy milyen véleménye nem volt a test feltámadásáról. A falu őt idegennek, különcnek és ütődöttnek: három- vagy ötkerekűnek fogja nézni, s még a muszáj-tiszteleten át is felserked arcukra valami komikus vagy szánakozó mosolygás. Ő ezt valahogy lelke vak könyökeivel megérzi és mindinkább idegennek érzi magát, s minden találko-

46

zása híveivel égető sajgás lesz, tehát mind jobban bújik tőlük. És mert kell menekülés és kárpótlás az anyától szült embernek: valami betű-gőg s az egész falu fölött álló kulturáltságának dölyfös tudata gyűl fel benne. Megveti, utálja a parasztokat, akik még azt sem tudják, ki volt az a William Langland, hívei pedig kamatozva viszonozzák ezt az érzést. A falu nem jelent semmit a papnak, a pap nem jelent semmit a falunak, viszonyuk két vak meddő farkasszemet nézése a rohanó időben. Nem tudom: nem ez a pap-típus a legszomorúbb?

3. Akad aztán pap, aki nem bírva ezt az élettelen életet: a kártya vagy a bor halálos életébe menekül. Ne részletezzünk.

4. Van, amelyik lemozogja a maga prédikációját, temetését, keresztelését. És aztán egész napon át ténfereg, vagy a divánján hever. Se nem rossz, se nem jó, se nem zápor, se nem napsütés. Halott húsz, harminc, negyven évig a halála előtt.

5. Van, aki a napi politikába veti magát, zúg uraságoktól levetett mondatokat, felborzolja a falu lelkét, balekja vagy eszköze úri aranyásóknak.

Még egyszer hangsúlyozom: a legbolondabb rágalom volna azt állítani, hogy minden kálvinista pap beletartozik e szomorú lehetőségek valamelyikébe. De a kálvinizmus belső megújhodására irányuló törekvések előtt ott kell lennie annak az ijedelemnek, hogy igenis, minden kálvinista papot fenyegethet e lehetőségek valamelyike. Még egyszer mondom: e lehetőségek kikerülésére olyan páratlanul rendkívüli erejű és gazdagságú lélek kell, melyet nem lehet követelni az emberektől semmilyen foglalkozás keretében. Ezért kell valamit tenni, kell okvetlenül,

47

mert itt van az élet és a halál vitája. És meg kell gondolni, hogy a kálvinista pap egyháza életének sokkal fontosabb, döntőbb tényezője, mint a katólikus pap a katólikus egyháznak. A katólikus egyház roppant formái, szimbólumai, szentségei, szertartásai akkor is kézen fogják a hívek lelkét, ha a pap méltatlan, félreficamodott ember. Nálunk az egyház, a vallás úgyszólván egészen a papban van, s ha mérgezett vagy szemetes a forrás, beteg az egész falu. Mit kell tehát tenni?

Egyetlenegy felelet van rá, s ebben a feleletben a magyarság és a kálvinizmus érdeke azonosan egyek: foglalkoztatni kell a kálvinista papot. Prédikáció-tanulás, teológiai firtatások nem foglalhatnak le egy egészséges életet. A pap ne csak vallási, de társadalmi, gazdasági és kulturális vezetője legyen a népnek. Kell, muszáj, hogy az legyen. És ezzel adva van a papnevelés egyetlenegy egészséges reformja. Erre a munkára képességeket és ismereteket kell nevelni a teológia négy évén át.

Mint nem egyházi ember, félénken, de a legnagyobb tekintélyekre támaszkodva emlékeztetek arra, hogy a kálvinista vallásban a dogmáknak közel sincsen meg az a jelentősége mint a katólikus vallásban. Azt pedig minden tekintély nélkül, mindenki becsületes szemeire hivatkozva merem állítani: hogy a protestántizmus élete az életben, beépítése a hívekbe, s a hívek beépítése a nemzeti közösségbe majdnem teljesen független a teológiai tudás szakszerű tartalmától. Ne méltóztassanak azt hinni, hogy ezt a tudást kicsinylem vagy becsmérlem. Hiszen akkor más lelki alapra állanék, mint amelyen önök vannak, és akkor szavaimnak csak olyan hangzása volna Önök előtt, mintha kínaiul beszélnék. Tisztán csak ahhoz az alig tagadható megállapításhoz

48

akarok jutni, hogy a speciális teológiai tanítást a papnevelés négy éve alatt oda lehet tömöríteni, hogy bőven marad idő olyan ismeretek tanítására, melyek a fiatal papjelöltet a magyar élet modern építőjévé, a magyar lélek ható tényezőjévé tehetik.

Ezt a reformot részletes rendszerbe csak egy olyan bizottság dolgozhatja ki, melynek nagyobb számú világi tagjai közt olyan gazdasági, szociológiai, irodalmi szakemberek lesznek, kiknek teljesen modern horizontjuk van az illető ismeretek terén. Voltaképpen leginkább ezekről az ismeretekről van szó: irodalom, ethnográphia, mezőgazdaság, szociológia s talán hozzá lehetne venni - a jelöltek hajlamai szerint - valamelyikét a mindenkitől megtanulható, mindenki számára gyümölcsöztethető kézügyességeknek (faragás, esztergályos munkák etc.). És ez ismeretek tanításának három elengedhetetlen követelménye legyen:

Az első: hogy az ismeretek tanítása ne valami elvontan tudományos elméleti tanítás legyen, mely a fiatal papjelölteket egy egyetemi magántanárság cingár kappanyságára [!] képesítse. A legtávolabbról sem lehet szaktudós nevelése a cél. Ez a tanítás azt jelentse eredményeiben, hogy a parasztok, munkások, iparosok, kereskedők, kisemberek közt élő pap úgy menjen hívei közé, hogy azoknak életében, munkakörében nagyobb praktikus horizontot, több gyakorlati tudást, több eredményt adó fejlődést jelentsen. Így például a néprajzi ismeretekből nem azt kell beléje tölteni, hogy melyik néphímzési motívumot hogy sumirgatták a sumirok és hogy baskirgatják a baskirok, vagy melyik népdaltípus hogy buggyan ki a szamojéd háztartási alkalmazott turáni gégéjén. Ismerje minél mélyebben a népköltészet kincseit, ismerje, hogy díszítette a magyar nép házát, kertjét, bútorait, ruháját, és ezeknek terjesztésével hívja a falut egy új magyar népi művészetbe, megmutatva, hogy ez pénzt is hoz a konyhára. Ismerje, hogy a művelt világon milyen módozatai vannak a falu, a munkásság, a kisiparosok etc. kulturális és gazdasági megszervezésének, milyen formái a szövetkezeteknek, milyen védelme a paraszt termő munkájának, milyen formákban lehet felvenni a harcot a betegségek és rossz szenvedélyek ellen, hogyan lehet a magyar élet, magyar jólét, magyar haladás alapformájává tenni a családot stb., stb. Kidolgozandó program szerint kutya-kötelessége legyen ez a munkásság a kálvinista papnak, s ha erre alkalmatlannak bizonyul, irgalmatlanul el kell küldeni, menjen politikusnak, az minden léhűtő lehet. Így lassanként minden kálvinista egyházközség egy élettől, kedvtől, erőtől lüktető műhelye lesz a magyarságnak, melyek egymásba kapcsolva egy közös vérkeringésű rendszerbe, össze fogják adni a modern magyar élet, a magyar haladás, a magyar élethódítás vidám és egészséges eposzát.

Második követelmény: ezeket az ismereteket folyton-folyvást a meg-megújuló modern élet eredményeiből vegyék, s mindig az eredeti forrásból, akár egészségtanról, akár szociálizmusról, bármiről van szó.

Harmadik követelmény: Mindezen ismeretek tanításának a teológián, s mindezeknek a papi munkásságoknak az életben minden mozzanatukban arra kell törekedniök, hogy a magyarság dolgozó tömegeit tegyék állammá, életté, történelemmé és kizárólagos hatalommá az országban. A magyar kálvinizmusnak vissza kell nemesednie ősi demokrátikus életakaratához, ahhoz a

50

tiszta harchoz, melyet Heltai Gáspár olyan szép heroizmussal küzdött meg meséiben.

Ha külföldre küldik a papjelöltet vagy papot, a sajátos teológiai ismeretek beszerzésén kívül kapja kötelességéül a többi ismeretek valamelyikének gyakorlati kibővítését (munkáskérdés, falukultúra tanulmányozása stb.) A papjelölteket nyáron mind a négy évben (már az első év után is) egy-egy falusi vagy kisvárosi pap mellé kell küldeni vakációra, különösen abból a célból, hogy a hívek pszihéjét, szükségeit, életét megismerje és hogy ebben a megtágult papi munkásságban gyakorolja magát. Ez legyen kötelező, s az ilyen vakációi tevékenységéről szóló bizonyítvány elsőrendűleg számítson be a minősítésébe. A modern nyelveket is új lendülettel kell beilleszteni a papnevelés programjába. Én ezt a két nyelvet ajánlom: a franciát és az angolt. Ez az emberi lélek két nagy dialektusa, melyben minden megvan, ami emberileg történt. És ezekkel lehet utazni az egész világon. A német nyelv teljesen mellőzendő. A német irodalom, egy-két dolgát kivéve, másodrendű, nem egyetemes érdekű irodalom. Egy törzslélek zárt világát és bizarr ormosságait adja. Különben is a magyarság annyira a germánizmus átmoszférájába van bebetegítve, hogy egy nagy és végleges klebelsbergtelenítés elmaradhatatlan történelmi kötelesség.

Az én ideálom tehát: a kálvinista pap egy a magyar pszihé minden kincsével megtelített, a modern emberi kultúra minden fegyverével ellátott, minden percében élő élettel ható munkása és harcosa a magyarságnak. Erős, vidám, atlétája az életnek, aki a halál borzalmával undorodik minden frázistól, akinek életszüksége a tett: aki lélek, kenyér, jog, egészség és haladás hívei

51

életében. Bűn-é ez, destrukció ez, hazaárulás-e ez?

A másik elmaradhatatlan reform: a magyar kálvinista egyházi szónoklat, a templomi prédikáció reformja. Reform formában és szellemben, a mai magyar lélek és élet szükségei szerint.

Mi a templomi prédikáció célja? A biblia és a vallási érzés szuggesztiójának erejével beidegezni a lélekbe az élet nagy kötelességeit a hívő önmaga, családja, s a közösség iránt. Kézen fogni az élet ezer problémája, ezen szenvedélye és szükségei közt tántorgó embergyermeket és mutatni: ide lépj, ezt kerüld ki, ez az egészség, ez a termő élet. Belső látásává, eszének, akaratának, érzéseinek szükségszerű mozdulatává tenni, hogy csak akkor él igazán az egyén, mikor erőit mások életében: családjában, falujában, nemzetében fejti ki, mikor ezeknek termés, élet és jövő. És megmutatni, hogy az élet különböző vonalán milyen külső és belső eszközökkel lehet ezt elérni. És azután még célja az egyházi beszédnek: a belső sebek gyógyítása, vigasztalás, megerősítés.

Tisztelt Uraim! Nem állítom, hogy e céloknak megfelelő nagyszerű és ható beszédek el nem hangzottak a kálvinista katedrában. De sok egyházi férfiúval beszélgetve meggyőződtem, hogy általában látják a tényt: a mai kálvinista egyházi prédikáció nem felel meg a mai lélek szükségeinek. És meg kell gondolni, hogy milyen nehéz feltételek mellett beszél a kálvinista papok nagy része. Alig valamilyen műveltségű, elvont dolgok megfogására képtelen elmék. Fáradt, munkatört emberek, akik egész héten pitymallattól be az éjszakába küzdöttek a földdel, az időjárással, az anyag irgalmatlanságaival, s egy heti robot ki nem aludt fáradságával jönnek templomba. Talán nem lesz halálos bűnöm, ha a kálvinista egyházi beszéd egy

52

pár tipikus hibáját - a megújhodás érdekében - megrajzolom. Hiszen annyi fényes kivétel hozhat vigasztalást megállapításaim ellen.

1. A prédikáció a megfoghatatlanságig elvont téma és elvont mondatok zuhataga. Van pl. egy nagyon elterjedt kálvinista prédikáció, szerzőjét felesleges megneveznem. Ez körülbelül így kezdődik: "Az éj és a nap, a világosság és a sötétség, a bűn és az erény mindenha küzdöttek egymással a természet és az ember életében. Sokszor már-már felülkerekedik a sötétség, a gyarló ember már azt hiszi" stb., stb.

Nagyon kérem, méltóztassanak megfigyelni, mi történik ezalatt egy egyszerű átlag-lélekben. Megjelenik a lelki mozi vásznán egy határozatlan körvonalú, anonymus-arcú, szétködlő fehérségű pékinas: "az erény," és egy hasonló határozatlan körvonalú, anonymus-arcú, szétködlő feketeségű kéményseprő legény: "a bűn", és elkezdik bokszolni egymást. Háttérben pedig, mint álmos statiszták, az ad hoc felfogadott éj és nappal, világosság és sötétség szétfolyó havelockban ténferegnek, hogy miért, azt csak az irgalomnak kiapadhatatlan forrása tudja. A két alak aztán hömpölygő és zúgó mondatokban addig bökdösi egymást, amíg a pékinas is kéményseprővé feketedik, s a kéményseprő is pékinassá fehérül. Mert a bibi éppen ott van: hogy "a bűn" és "az erény" végtelenül tág szó-trikók, melyeket a lelki cirkusz törpe klaunja és óriás díjbirkózója egyaránt magára húzhat. Hiszen az a szegény, élettől megkergetett ember-bárány éppen azért fut Isten jászlához, hogy megtudja, hogy az élet millió viszonylatában, ahol egy és ugyanaz a lépés különböző esetben lehet bűn és lehet erény: mikor melyik lépése bűn, mit kell tennie adott esetben és mit nem kell tennie. Ehelyett egy fehér és egy fekete ködű pöffentyű szur-

53

kálgatja egymást az egész prédikáción át, melyeket nem tud eszével értelemmé fogni, nem tudja beállítani őket napi élete körülményei közé. Valósággal örvend, mikor az ámen bicskája szétpuffasztja mind a kettőt.

2. A másik fenerákja a magyar kálvinista egyházi beszédnek: a "szép beszéd", a rétori cicomák ledér keresése. Tiszteletes és világi Urak! Engedjék meg, hogy itt ezen az egy helyen tárgyszerűleg (objektíve), minden ős undorodásommal kíméletlen legyek: keserű orvosság durva fakanálban. Nemcsak azért, mert a szép frázisok kéjgáza a tettekre nehéz magyarság halálos nyavalyája. De amikor száz és száz egyszerű ember fut a templomba, tele a mindennapok friss sebeivel, száz szorongással, hogy hova lépjen, mit tegyen, hogy meg ne piszkolja magában az anyjától csókolt gyermeket és el ne prédálja életét, - ezer kérdéssel, hogy hogyan legyen élet az övéi életében, zokogó könyörgéssel, hogy egy nagy vigasztalás átmossa és megerősítse: és akkor metaforákat, hasonlatokat, százszor megrágott buta természeti képeket vomitálni [!] ebbe a nagy emberi szorongásba! Micsoda silány, sivár, üres, rétor, és nem, ezerszer nem papi lélek az, aki, mikor előtte kísért a végtelen emberi nyomorúság ezer és ezer sápadt arca: mint egy vén ledér kokott, "szép beszédet", költői figurákat rúzsoz és rizsporoz a "jaj be kiváló szónokságára!" Hogy az a szerencsétlen, Isten lábaihoz tördelt lélek érezze, hogy milyen elhagyott, milyen egyedül van a papja rétorságával szemben.

Két csoportot lehet megkülönböztetni a "szép beszédek" szomorú garmadájában. A régi stílusú, ostor-mondatú, fergeteges hasonlatú prédikációkat, melyekben a tenger szörnyen hullámzik, a villám és a menydörgés valóságos kozmikus rekordokat érnek el, a csillagok milliárdjai pedig min-

54

den sibert [!] túlmilliárdoznak. A végtelenség ezekben lene végtelenül végtelen, a sötétség tombolva sötétség, a világosság csürdöngölőzik a világosságával. És az Isten nagyságos nagyságú nagysága olyan hangon reklámoztatik bennük, mintha nem Isten papja beszélne a szószéken, hanem egy impresszárió rikoltana az óriáskígyó sátra előtt. És ezek még a jobbhiszeműek, s szomorú tévedésükben mégis van valami fanyar magyarság, s a hagyományok ódon ritmusa. De - ha nem tévedek - vagy húsz-harminc év óta egy másik irány is beserkedt a magyar kálvinizmusba. Megfésült prédikátorok, akik a katólikus grófi püspököktől valami szentséges orrhangot s túl-vizslás destrukciószimatot, külföldről holmi sajátságos szemüveg alól pisláncsoló kegyességet hoztak be. A magyar kálvinista lélek előtt halálosan idegen alakok ezek, akik a bibliai idézetekkel megspékelt kenetteljes nyöszörgést a Nyugat legkisebb íróinak modernkedő stílusából kölcsönzött modoros gyönyörűségekkel keverik az öreg Beöthy tíz generáción át kapott retorikai vájdlingjában. Egy ilyen, a Mansz Melanie-któl és Kansz Tiboroktól igen körülrajongott szónokot meghallgattam. Az alkalom ünnepélyes volt, s milyen szomjas, milyen becsületes vágyakozású lelkek vártak megtermékenyítésre! És a "kiváló szónoklat" ilyenféle finom metaforák sorozata volt: - A csoda olyan mint egy ántik görög váza, minél mélyebben nyúlnak belé, annál több, annál titokzatosabb kincseket találunk stb. - Hát aztán; ha modern Zsolnay-ibrik, vagy középkori hottentotta-levesestál a csoda? Micsoda gyógyítást ad az ilyen finom metafora ez én életsebeimre? Milyen leletet ad az életben eltévedt lélek szorongó kérdéseire? Milyen irányt mutat a kötelességnek a mindennapok irtózatos bábelében? Mivel lesz több erő, megacélozott akarat, megnőtt

56

jóság, megszélesedett horizont a hívők lelkében? Hogy lehet valaki ennyire frivol és embertelen az örök élet házában a megkergetett emberi lélek nagy szomorúságai előtt! És mindez elmondva valami furcsa önzsírozó hangon, mintha minden metafora meleg hájba mártott toll volna, mellyel önmagát kenegetné ünnepi kaláccsá, valami tikkadtan kegyeskedő tükörbe-nézéssel. Hát ez a lelki élet, ez a keresztyén egyszerűség, ez a vallás, ez az ős tisztaságú forrás a megszomjúhozott élet-lázas ember számára? Hát luxus-fürdő a templom, ahol az ember esztétikai talpát húsz nemzedéktől elhullatott metafora-tollakkal csiklandják? És ami még súlyosabb, ezek a "kiváló szónokok" irodalmi ambícióval is keserítik az országot, s a papságtól átkölcsönzött tekintéllyel ítélkeznek a magyar szellemi élet fölött. Ezek mondanak ilyen szép méltatást: - Petőfi az Alföld lelke. - Hát mit értet, mit mutat meg nekem ez Petőfi lelkivilágából, költészete előteremléséből? [sic!] Hát Arany nem az Alföld lelke, s ha ő is az, akkor Arany mért nem Petőfi, és Petőfi mért nem Arany? Igaz, hogy ilyen metaforákat édes szendergésben is csinálhatsz: Kemény Zsigmond Erdély agyveleje, Leopardi Itália epéje, Herczeg Ferenc Púdaőrs [!] püspökfalatja stb., stb. És jellemző, hogy ezek a finom szónokok azok, akik Prohászkával versenyt dünnyögnek a modern magyar szellem feltámadáshoz vezető tragikus hősei ellen. E lelki forma végső megmutatására tegyen elég: egyikük, egy nagyon fontos állásba nagy szeretettel behelyezett férfi, most, mikor a mai történelmi válságban lelkünk minden mozdulata, agyunk minden atomja cselekvő erő kell, hogy legyen a magyarság, a magyar kálvinizmus felemelésére, megszervezésére: reggeltől estig jajgatja: - Én esztétának születtem, én esztétának születtem. - Hát metafora-kappanyokkal

56

esztéta-eunuchokkal fogja megnyerni a magyar kálvinizmus az élet és halál nagy csatáját?

3. Egy másik, tán könnyen érthető tévedés: a biblia l'art pour l'art-tá [!], öncéllá tévedt magyarázata. Itt megint kérem: ne méltóztassanak félreérteni. Tudom, milyen helye van a bibliának a protestáns hitben, tudom, hogy magyarázása fő-kötelesség, és ezt érinteni sem merném, hiszen akkor rögtön megszűnnék a közös alap. De talán nem bűnös követelés: hogy ez a bibliamagyarázás a mai lélek érdekeivel, a mai élet problemáival legyen valami kapcsolatban. Egy prédikáció nem lehet csupán az ó-szövetség valamely részének per longum et latum elmesélése, pláne oly részeknek, melyek a zsidó nemzet történetének intimebb érdekű jelenetei. Egy prédikációt hallottam, mely körülbelül úgy kezdődött: - Kedves atyámfiai, ti bizonyára mindnyájan sokat gondolkoztatok azon, talán álmatlan éjszakákat töprengtetek át vele, hogy annak a Sórek mellett lakó Delilának mi vagy ki adta azt az erőt, hogy a gyenge nő, akinek... stb. stb.

És háromnegyed órán következett a részletes történet, melyben igen derék öreg zsidók és ellenségeik szerepeltek. De a hívők lelke, - mintha mondta volna: van nekünk elég bajunk, mit bajlódjunk az ők bajaival [!] - elúszott az álom vizén valami táplálóbb lelki eledel felé. Azt nem is említem, hogy a templomban senki, nem véve ki a kérdező papot sem, sohasem töprengett ezen a témán. És azt sem, hogy a kész felelet már a kérdéskor mindenkinek a legkülsőbb zsebében volt, hogy természetesen az Istenbe vetett hit adott erőt a Sórek mellett lakó Delilának, és nem a Ganz-gyár villamos motorjai.

4. Ez az utolsó megjegyzés elvezet ahhoz a prédikáció-típushoz, melyekben önmaguktól ér-

57

tetődő, mindenkitől ismert gondolatok órán vagy órákon át magyaráztatnak. Egy különben kiváló délvidéki református pap például két vasárnapra terjedő prédikációban az argumentumok óriási halmozásával bizonyítgatta ezt az alaptételt, hogy: az élet küzdelem. Ha előbb megkérdez egy négyéves gyermeket, aki még az életen kívül, vagy egy kilencven éves paralítikust, aki már az életen kívül van, azok rögtön megmondták volna neki, s annyi fáradságot meg lehetett volna takarítani.

Tisztelt Uraim! Én azt hiszem, hogy az egyházi beszéd nem "szónoki mű", nem stiláris kéjgáz-fejlesztés és legkevésbé "szép beszéd". Én azt hiszem, hogy a papnak nagyon egyszerűnek, nagyon testvérnek és apának, s a szenvedés és szeretet minden gyökerével embernek kell lennie, mikor annyi bántott, tántorgó, szomjas emberi lélek elé áll. Vajon mikor halott édesanyánkat megpillantjuk: gondolunk-e arra, hogy metaforákba és metonimiákba öntsük a megkönnyítő jajt és zokogást? Vajon mikor a fiatal anya egészséges szép gyermeket szül, a boldog apa antik görög vázákon át öleli feléje öröme forró háláját? Tiszteletes Urak! Az Önök elé menekülő lelkekben folytonos halálok és születések történnek: egyszerű jó szavakban találjon lelkük közvetlen érintkezést a lelkekkel, hogy vigasztalás legyenek az élet minden halálában, és megmutassák az élet építő erős örömeit. Egyszerű, testvéri szavak vigyenek több jóságot, több hősiességet, több erőt a szegény, szegény megzilált emberekbe. Még a hangnak sem kell valami kacskaringósan zengő vagy kegyes orrhanggal szentséges külön "katédrai" hangnak lennie. Legyen az az egyszerű mindennapi saját hang, de az a lélek legyen benne, mellyel az apa életnek induló fiát

58

irányítja, mellyel a testvér beteg testvérét vigasztalja.

Egy felvett konkrét lelki eset tárgyalása pozitíve adott viszonyok közt, pozitív rámutatások, hogy az élet ilyen-meg-ilyen viszonylatában hogy tehetem önmagam testileg-lelkileg legegészségesebbé és legtermőbbé a család, a község, a magyarság számára, pozitív tanácsok és megmutatások a családi élet kiépítésére, kötelességeimre az emberekkel, szülőhelyemmel, egyházammal szemben: mindig pozitív tartalom pozitív irányítás, pozitív adatok közt az isteni gondolatok szuggeráló erejével: ez az egyházi beszéd feladata. A pap lelki orvos, szellemi tábornok és apa, aki pozitív orvosságot, határozott irányt és ehető táplálékot ad a lelkeknek. És nem részeg vagy önbájába gárgyult Nárcis-pilóta, aki repülőgépével, átnyúlhatatlan messziségben a hívek feje fölött, vad vagy ékes cikornyákat rajzol az üres levegőbe.

59

Tiszteletes és világi Urak! Önök elé terjesztettem mondanivalóimat. Helyesebben: a magyarság új, egyedül lehetséges életének bennem kialakult nagy rendszeréből ezeket találtam adott pillanatban a legsürgősebb elmondandóknak a magyar kálvinizmust illetőleg. Bár adna az élet egy-két szabad évet, hogy az egész rendszert kidolgozhassam.

Mondhatja valaki: - Jól van, sok helyes dolgot mondasz. De a kálvinizmus mégis mindenekelőtt hit, vallás, felekezet. És megjegyzéseid között semmi sajátosan vallási jellegű nincs.

Erre én először ezt felelem: ez nem az én feladatom, erre én nem vagyok hivatva. Másodszor pedig ezt: vallási téren nincsenek nehézségek, nincsenek megoldandó problémák. A protestántizmus nem egy minden tételében, minden mozzanatában örökre kijegecesedett, lekötött vallás. Így megvan az az előnye, hogy úgy újhodhatik meg az idők folyamán, hogy éppen lényege, az abszolút ideál felé haladás marad érintetlenül. Sok teológiai finomság, mely valaha probléma volt, ma már nem az, s teljesen kihullott a köztudatból. Kihullott minden harc vagy lármás csetepaté nélkül. Az élet egészséges vérkeringése elvégzi a maga munkáját a haladó kor szükségei szerint. A hit terén, a hit-tartalom átadása és átvevése folyamataiban tudtommal nincsenek összeütközések, nincsenek feltűnő bajok.

És ha valaki azt mondja, hogy a témát túl-

60

ságosan kiszélesítettem, túlságosan átvittem az élet más tereire, ezt felelem: Az élet és jövő egyetlen lehetséges útját követtem. Semmi sincs külön az emberi lélekben. A lélek minden egyes folyamata feltételezi, meghatározza, beszínezi és irányítja az összes többi folyamatot: a lélek millió és millió folyamatában egyetlen oszthatatlan történés. A hit nem valami külön házi isten, mely a lélek egy parádés szalonjában elzárkózva él. A hit a hívő ember egész életépítésének, akarata minden viszonylatának az emberekkel és a dolgokkal: belső módosítója és módozata. Holt élet és holtabb hit volna csak "hinni" minden élet-termő, élet-építő tartalom nélkül. A hívő emberben Isten a legszélesebb, kötelességekbe és jogokba rendezett szolidáritása az egyénnek az emberekkel és a világ dolgaival. Én a teljes értelmét mutattam meg a magyar kálvinizmusnak az egyénben, a családban, a községben, a fajban, az emberiségben. Három legösszeölelőbb szóban tudom összegezni ezt a teljes értelme, s e három szó egyesíti magában az egyén, a faj és az emberiség érdekeit: magyarság, demokrácia, haladás. De e három szó csak úgy ér valamit, ha a gyakorlati élet minden vonalára részletesen kidolgozott életprogramja van.

Nagyon kérek mindenkit, aki e sorokat elolvassa, ne engedje oda magát az esetleges első hatásra feltámadt indulatoknak. Álljon meg minden megállapításomnál, minden egyes kritikámnál, minden javaslatomnál. Gondolja végig: milyen értéke van annak az egyén, az egyház, a község és az egész magyarság életében. És ebből a vizsgálatból vonja le ítéletét. És semmi esetre ne aszerint ítéljen, hogy egyes kritika, javaslat vagy megállapítás hogyan érinti saját képességeit, hibáit, vagy hiúságát.

61

Tiszteletes és világi urak. Én ezekben a sorokban arra mertem kérni a magyar kálvinizmust: hogy nagyon éljen, hogy nagyon akarjon, hogy nagyon hasson. Hogy élete az egész magyarság létérdeke, akarata a magyarság megteljesülő életakarata, hatása a magyarság megszélesült boldog jövője legyen.

Tudom, hogy sokat mondtam e sorokban, ami a magyar középosztály 1867 óta előbetegedett [!] ideológiáját sérti, és sért sok kis magánérdeket és lelki megszokottságot. De könyörgök, hogy mondásaim horizontjában nézzenek szét az utolsó évtizedek magyar történetében, és nézzenek szét a mai Magyarországon. Nézzék a magyar faj fokozatos kiszorulását, hontalanságát, elhagyatottságát saját hazájában. Nézzék egy minden vonalon céltudatos, évtizedekre szóló magyar politika teljes hiányát. Jusson eszükbe az árva falu, az árva középosztály s a minden magyar érdektől buta gőggel elrúgott magyar munkásság helyzete a háború előtt. Döbbenjen Önök elé az irtózatos infámia, hogy a magyarságot minden érdeke ellenére, biztos halálos veszélyére bevitték a nagy öldöklésbe a német imperiálizmus érdekeiért, és magyar holttestekkel szórták tele három világrész csataterét. Lássák meg a forradalom napjaiban a legnagyobb bűnt, hogy a Tiszák politikája mennyire szervezetlenül, minden történelmi horizont nélkül, kezdeményezésre és felelősségelvállalásra teljesen képtelenül hagyta a magyarságot. Lássák meg a magyar-gyilkos kurzus minden fertelmét és rablását, a tudatlanság, a tehetségtelenség, az immorálitás és idegen hódítók vad tivornyáit a ledöfött magyarság teste fölött. És most, mikor a katólikus nemzetközi érdekszövetség minden magyar koszthoz jutott svábja és szlávja rikoltja a Regnum Marianumot: vegyék eszükbe: hogy a

62

magyarság minden bukása, hanyatlása, baja egyszersmind a magyar kálvinizmus végzete is. És ebben a meggondolásban vessék latba mondásaimat.

Regnum Marianum! Sokszor hallottuk ezt a kiáltást a történelem folyamán. És mindig ömlő magyar vért, koldussá lett magyar családokat, halálra szült magyar gyermekeket, földből, életből kitúrt magyarságot jelentett. Egyenlő veszélyt jelent ez a név katólikus és protestáns magyarra egyaránt. Jelent szétmart, szétzüllesztett, mindenből letaszított magyarságot, jelent elvesztett hazát, összehullott kultúrát, vándorbotot és koldustarisznyát. És jelenti az idegen zabálók féktelen uralmát, végső honfoglalását.

Ó, magyar vérű katólikus testvéreink! Higgyétek meg, hogy a mi életünk a ti biztonságotok is, a mi sebeinken a ti véretek is elfolyik. Azt hiszitek, hogy nekünk kevésbé fáj a katólikus magyar kiszorulása az életből, mint a protestáns magyaré? Azt hiszitek, hogy minket kevésbé bánt a statisztika lázító beszéde, hogy a magyar vérű katólikus még saját egyháza életet adó pályáin sem érvényesülhet legalább olyan arányban, mintha hússzorta kevesebb lenne? Azt hiszitek, hogy nekünk nem sajog a ti izomrángásotok, mikor germán és szláv hangok összetorlott alpesein kell áttörnötök magatokat, hogy megnevezhessétek püspökeiteket, kanonokaitokat, a hitetekből bővebben élőket? Nem ugyanegy árvaságban vagyunk katólikusan és protestánsul árva magyarok? Idegenül, elhagyatva, meg nem értve idegen boldogokkal szemben?

Tenni kell, tenni kell, tenni kell, Tiszteletes és világi urak! Meg kell újhodnunk, mert itt a halál!

Elpihent héroszai a halhatatlan szeretetnek, jöjjetek vissza az élők szívéhez, s ti legyetek

63

indítás a mozduló akaratban. Mozduljon fel mély síri ágyatok, porszem tapadjon porszemhez, rög álljon rögéhez az édes földnek. Teljesüljön vissza régi arcotok, s térjen vissza belé az elrendeltetett szerelem. Hogy felnyíló szemeitek előtt ne tudjunk hazudni önmagunknak, ne merjünk gyáva lenni, s égő szégyen hajtson a tettre. Jöjj acélöklű, kenyérszívű, óriás, bástyát tartó mell és jövőt nyitó ravasz ész, jöjj csodálatos Bethlen Gábor, aki büntető kard voltál a letiport idegen elnyomó fölött, s ifjú magyar lelkek kibomló fehér vitorlája. Jöjj zsarnokul felszabadító, fösvényül dúsajándékú, hunyorgatva messzelátó, zsémbelve szerető drága zord magyar, jöjj öreg Rákóczy György. Jöjj örök bolygója az egyetlen szeretetnek, mindig megrabolt, mindig adakozó, mindig koldus, mindig ős Szezán: jöjj legszélesebb magyar ölelés, jöjj Szenczi Molnár Albert. Aki nagy lelkedbe hívtál minden magyar szenvedést, s mint kezes galambokat, fehérszárnyú zsoltárokat küldted őket a nagy vigasztalás felé. Jöjjetek Apáczai Cseri, Kőrösi Csoma, Benkő József, Bod Péter, Bolyay, jöjjetek Csokonay, Tompa, Petőfi, Arany, Ady Endre, megváltó eretnekek, szent koldusok, megnőtt élete minden magyarnak, jöjjetek mindnyájan. Lesz-e magyar, aki elátkozza azt az eretnekséget, mely titeket adott? Nézzétek, megint koldus és kitárt, megint megcsalt és megrabolt, megint idegenek zsákmánya a másnak termő faj. Mozduljon fel a századok fájdalma hűlt szívetekből, és hogy fájjunk egymásban, hogy induljunk egymásért, hogy felszabaduljon a dermedt akarat, verjen ránk sírásotok fekete ostora: - Jaj, jaj, mi lesz a szegény maradék magyarsággal! Jaj, hol van a magyar kálvinizmus?!

Pasarét, 1926 augusztus 31.