Forrás: Az egyház a világban.
A magyarországi ökumenikus egyházak bizonyságtétele az amsterdami világzsinat alkalmából.
A Magyarországi Ökumenikus Bizottság kiadványa
Budapest, 1948.

A lapok teteje van számozva!

A Biblia tanítása az Egyházról

Dr. VICTOR JÁNOS református lelkipásztor, Budapest.

A fenti dolgozat lényegében véve azonos egy előadással, amelyet a Sopronban 1947 májusában tartott "ökumenikus konferencián" tartottam ugyanezen a címen. Már akkor arra igyekeztem, hogy ha a református színezet óhatatlanul kiütközik is előadásomon, mégis lehetőleg kerüljem annak olyan kidomborítását, amely a konferencia nem-református résztvevőinek megnehezítené az előadottakkal való egyetértést. Ugyanennek a tárgynak a köréből elhangzott ott azután több evangélikus teológus előadása, és csak a következőket említem meg: Dr. Nagy Gyula és Zulauf Henrik szintén "A Biblia tanítása az Egyházról" címen, Scholz László pedig "Az Egyház dicsősége és gyalázata" címen folytatták az eszmecserét. Ezeknek az előadásoknak a világánál kitűnt, hogy az én előadásom egynémely ponton kiegészítésre szorul, ha azt akarom, hogy benne, ha nem is tökéletesen, de csak megközelítőleg is, az egész magyar evangéliumi keresztyénség meggyőződései tükröződjenek. Fenti dolgozatomat ennek szem előtt tartásával öntöttem végleges formájába. Továbbá elláttam néhány jegyzettel is, amelyben az említett evangélikus teológusok egy-egy fontosabb megállapítására még külön is ráirányítom a figyelmet.

Ezt a tárgyat történeti hosszmetszetében a biblikus teológia, rendszeres keresztmetszetében a dogmatikus [teológia] munkásai számtalan dolgozatban feldolgozták már, összefoglaló műveikben csakúgy, mint monografikus tanulmányokban. Ahelyett tehát, hogy megkísérelnők valamilyen vázlatos formában még egyszer feldolgozni, szorítkozzunk inkább csak arra, hogy néhány olyan részlet-kérdésével foglalkozunk, amely számunkra manapság különösebb jelentőséggel bír. Azt a nemzetközi ökumenikus eszmecserét is, amelybe dolgozatunkkal belekapcsolódunk, így szolgálhatjuk legjobban a magunk szerény, de azért bizonyára mégis sajátos hozzájárulásával.

107

I. A Biblia és az Egyház viszonya

Így eleven kérdéssé vált számunkra elsősorban az, hogy mi köze van egymáshoz az Egyháznak és a Bibliának.

Ha a kérdést ebben a megfogalmazásában vetjük fel, akkor természetesen hiába keresünk reá választ magában a Bibliában. A Biblia íróinak a látóhatárán nem szerepel még olyan kánoni iratgyűjtemény, amelybe majd az ő írásaik egybe fognak foglaltatni. Ezért a mi Szentírásunkról és annak az Egyházhoz való viszonyáról ők nem is beszélhetnek. Ellenben nagyon határozott tudatában vannak annak, hogy amit ők hirdetnek, az – bár emberi szavuk által hangzik el akár az élő, akár az írott beszéd formájában, – Istentől kapott kijelentés, és hogy Istentől kapták annak hirdetésére is a parancsot, tehát általuk Isten akarja az Ő kijelentését közölni az emberekkel. Az Egyház is éppen ezért foglalta egybe a Kánonba az ő reánk maradt írásaikat: elismerte, hogy azokban valóban Isten Igéje szólal meg, és ezt az Igét akarta magának megőrizni eredeti tisztaságában és erőteljességében Ezzel megállapítottuk azt az egyszerű történeti igazságot, hogy először volt Egyház, és azután jött létre a Biblia, az Igének ez a kanonikus irodalmi formája. Részleteiben is, egészében is az Egyház termelte ki a Bibliát. De ha nem az irodalmi formára, hanem a lényegre, magára az Igére nézünk, amely már írásművekben való megörökítése előtt hirdettetett, akkor megfordul a viszony: előbb volt az Ige, és annak függvényeként bontakozott ki az Egyház élete. Nem férhet hozzá kétség: a Biblia íróinak is ez a nyomatékos tanítása.

Nem is más szerintük az Egyház, mint az Igének visszhangja, foganatja és eredménye az emberi életben. Vagy pontosabban szólva, – mert hiszen beszél a Biblia arról is, milyen eredményeket szül az Ige [a nem] (*) külön-külön szemlélt egyén életében, – az Egyház az az eredmény, amely az emberek közösségi életében terem az Ige nyomán.

Érthető tehát, hogy az egyház történeti kialakulása a Biblia lapjain együtt halad magának az igének a történeti kiteljesedésével. Amint megvan magának az Igének "az idők teljességét" előkészítő, előremutató formája az Ótestamentumban, ugyanúgy megvan az Ótestamentum korszakában magának az Egyháznak is embrionális, ígéretszerű életformája az Isten "választott népének" burkában. Amikor Jézus Krisztusban megjelenik a "testté lett

(*) Lapszéli betoldás kézzel [NF]

108

Ige", ezzel új stádiumba lép az Egyház élete is az Ő tanítványainak körében. Végül, amikor az Ő elvégezett váltságművére feltámadása és mennybemenetele reányomja az isteni pecsétet, és ennek alapján az apostolok bizonyságtételében már teljes zengésével szólalhat meg az Ige, az Egyház is elérkezik – a pünkösdi eseménnyel – a maga végleges, újtestamentumi életformájára. (1)

Az Isten Lelkének munkáját jellemző kontinuitásból folyik, hogy az Ige által életre hívott Egyház egyben hordozója is az Igének. Azt a forrást, amelyből léte fakadt, tisztán kell tartania, hogy onnan nyerje további létezését, megmaradását, sőt növekedését és fejlődését is. Ezért őrzője az Egyház az Igének, mint emlékezetben tartandó történeti kijelentésnek. Nem képzelhető tehát el az Egyház történeti élete az Ige irodalmi formában való megrögzítése nélkül, a Kánon elhatárolása és tekintélyének tiszteletben tartása nélkül. Ugyanígy nem nélkülözheti az Egyház, létének kockáztatása nélkül az Igének élőszóval való szakadatlan továbbhirdetését sem. Nem is kell nélkülöznie, mert az Isten, aki a történelmi kijelentésben szólott, mindig gondoskodik róla, hogy ez az egyszer s mindenkorra megszólalt szava nemzedékről-nemzedékre továbbzengjen az Egyházban erre kiválasztott és elhívott bizonyságtevői által. Az Egyház legfőbb életparancsa tehát az, hogy egész élete az így hirdetett Ige körül, mint középpont körül, alakuljon ki és rendeződjék el. "Ecclesia Verbo nascitur, crescit et viget" (2) (*)

Azzal a megállapítással, hogy az Ige ilyen Egyházat szülő és éltető hatalom, voltaképpen analitikus ítéletet mondunk ki. A belőle megszülető és élő Egyház nélkül az Ige nem is volna az, amit Ige alatt értenünk kell: Isten élő és ható beszéde. Ha Isten úgy jelentette ki magát, hogy Jézus Krisztusban "Jó Pásztorunkká" lett akkor ebben az is benne foglaltatik már, hogy "nyájat" is gyűjt, s ha Őt "Úrrá és Fejedelemmé" tette, akkor ebben az is benne foglaltatik már, hogy neki "népet" is szerzett ezen a világon. Isten nem beszélhet tehát az Igében magáról úgy, hogy ne beszélne egyúttal az Ő Egyházáról is, amelynek Ő Istene.

Eszerint az Egyház nem csak eredménye és hordozója az Igének, hanem az Ige tartalmának magának is lényeges mozzanata, és mint ilyen az Ige egész tartalmával együtt az Igére hittel válaszoló ember számára hitének tárgya. De ha ez így van, akkor ez azt is jelenti, hogy az Igében az Egyház megkapja a maga életének egyedül ér-

(*)Az Egyház az igétől születik, általa növekszik és erősödik. [NF]

109

vényes és megfellebbezhetetlen normáját. Az világlik ki előtte itt, hogy mi az Egyház, milyen az Egyháznak a lét-alkata és életrendje magának Istennek a gondolatai szerint, amitől való minden eltérés természetesen engedetlenség és csak romlást vonhat maga után. Ez nem annyit jelent, hogy az Igében olyan minta tárul az Egyház elé, amelyet egyszerűen csak le kell másolnia. Az Egyház kezdeteinek az a korszaka, amely a Bibliában elénk tárul, régen elmúlt már, s azt az életet, amelyet az Egyház abban az egyszeri korszakában élt, soha többé nem ismételheti meg és nem utánozhatja. Nem is olyan eszmény-féle tárul elénk a bibliai egyházban, amelyről tudhatnók ugyan, hogy soha egészen el nem érhetjük, de amelynek megközelítésére való törekvés állandó irányt szabhatna az Egyház életének. A Bibliában megjelenő Egyház is telve van hibákkal és fogyatkozásokkal, még olyanokkal is, amelyektől talán a magunk egyházi életét mentesnek mondhatjuk. De mindezek ellenére úgy jelenik meg itt előttünk az Egyház, annak mivolta, életfunkciói, rendeltetése, hogy – mivel mindez az Igében foglaltatik, – ebből felénk Istennek parancsa és ígérete hangzik.

Gyakorlati egyházi életünk egész problematikája abba a kérdésbe sűríthető össze: mennyiben éljük ezt az Isten akarta egyházi életet? Az Igében kapott normától való minden hanyag és engedetlen eltérésünkért bűnbánatot tartva megújult igyekezettel kell rajta lennünk, hogy Isten parancsoló szava valóban uralkodó hatalommá váljék egyházi életünk minden vonalán. S ugyanakkor megújult hittel kell erőt mentenünk erre az igyekezetre abból, ami Isten ígéreteként hangzik felénk a Bibliából az Egyházra vonatkozólag. Hiszen semmi reménységünk nem lehetne a tekintetben, hogy az Igében foglalt normának valaha is meg tudna felelni egyházi életünk, ha nem hangzanék felénk az Igéből egyúttal az a biztatás is, hogy maga Isten akarja és munkálja azt, amit az Egyház élete számára normaként elénk adott.

II. "Láthatatlan" és "látható" Egyház

Az elmondottakban benne foglaltatott már az, hogy az Egyháznak a Bibliában elénk táruló képe sajátos kettősséget mutat fel: egyfelől Istennek műve, másfelől mégis emberi szolgálat közreműködésével alakul ki, Istennek műve, mert tulajdon Igéje által szüli, táplálja és fejleszti az Egyház életét, amibe beleértendő a szóban megszólaló Ige

110

mellől el nem maradható "látható Ige:" a sákramentum is. Hathatóssá az Ige hirdetését és a sákramentumban való megpecsételését mindig maga Isten teszi Szent Lelke által, – "ubi et quando visum est Deo." (*) Istennek ez az Egyházat létesítő és építő munkája emberi tekintet elől elrejtetten és emberileg nem ellenőrizhető, titokzatos módon megy végbe. Másfelől azonban hozzá van kötve a Jézus Krisztusban adott történeti kijelentéshez, és eszközei, az Igének hirdetése és a sákramentumok kiszolgáltatása ezt a történeti kijelentést idézik emlékezetbe és teszik gyümölcsözővé. Ezek az eszközök pedig emberi szolgálatokra vannak bízva, és ezért nyilván emberileg megfigyelhető módon töltik szerepüket. Ezért az igehirdetés és a sákramentumok központja körül éppúgy él és munkálkodik az általuk egybetömörített emberek közössége, ahogy emberi közösségek általában szoktak megjelenni megfigyelő tekintetünk előtt.

Az Egyháznak ebből a kettős, isteni és mégis emberi, emberi és mégis isteni mivoltából adódik az Egyház kétféle értékelésének a lehetősége. Mivel mindaz az emberi szolgálat, amit az igehirdetés és a sákramentumok kiszolgálása körül Istennek méltóztatik felhasználni az Egyház javára, bűnös emberek által megy végbe, s ezért állandóan telve van sok hibával és fogyatkozással, az Egyház élete – erről az oldaláról nézve – tele van tökéletlenséggel. Alája van vetve sok bizonytalanságnak és megszégyenülésnek. Életének vonala föl és alá hullámzik. Vannak történetében olyan siralmas elhanyatlások, amikor már egészen elrontott és vesztett ügynek látszik. De legvirágzóbb korszakaiban is bűnbánattal kell elismernie, hogy csak bűnbocsánatból, Isten ingyen megigazító kegyelméből él. A másik oldaláról nézve azonban egészen más képet mutat. Isten tökéletes munkát végez benne és rajta. Nem maga a mű tökéletes, legalábbis addig, míg befejezve nincs. Ebben a jelenvaló világban, az épülőfélben levő Egyház korszakában, Isten munkájának a szálai úgy egybeszövődnek a bűnös emberi életnek a szövedékével, hogy a maguk tiszta tökéletességében nem tűnhetnek elő. De maga a munka, – az, ahogy Isten ebben a zavaros helyzetben a maga szálait szövögeti, hogy művét majd egyszer "maga elé állítsa dicsőségben", – hibátlanul tökéletes. (3)

Az Egyháznak ez a két, egymástól annyira elütő nézete azonban sohasem felejtetheti el velünk azt, hogy mindkettőben egyugyanazon valóság jelenik meg előttünk: maga az Egyház, amelyben az emberi szolgálatok sok tö-

(*) Ahol és amikor Istennek úgy tetszik. [NF]

111

kéletlenségének bonyodalmain keresztül mégis Isten végzi a maga tökéletes munkáját céljainak dicsőséges megvalósulásáért. A Bibliának az Egyházról szóló ezen tanítása volt az, amit a reformáció korszaka a "láthatatlan" és a "látható" egyház megkülönböztetésével fejezett ki, s ezért ezt a teológiai gondolatot maradandó értékűnek kell tartanunk.

Ha újabb időkben ez a gondolat sokfelől támadások tüzébe került, annak csak az a magyarázata, hogy a vele űzött visszaélések diszkreditálták. Az idők folyamán sokan már más értelmet tulajdonítottak a "láthatatlan" és a "látható" egyház fogalmainak, mint amit a reformátori korszak értett alattuk az Ige tanítása nyomán. Világosan megfigyelhető, hogy a támadások ez ellen a más értelem ellen irányulnak (rendszerint teljes joggal), nem pedig az eredeti reformátori értelem ellen. A téves eltolódás főképpen abban állapítható meg, hogy a "látható egyház" alatt hovatovább a történetileg kialakult különböző intézményes egyházi szervezeteket értették az emberek, tehát olyasvalamit, amiről nem is lehet egyes számban, mint "látható egyházról", hanem többes számban, mint "látható egyházakról" kell beszélni. Mivel ezekben az "egyházakban" az egység attribútuma, amely lényegesen hozzátartozik az Egyház mivoltához, már eleve hiányzott, nem is lehetett tőlük szigorúan megkövetelni, azokat az egyéb attribútumokat sem, amelyek az Ige szerint jellemzik az Egyházat. Az ebből fakadó hiányérzetnek a kielégítésére látszott azután alkalmasnak a "láthatatlan egyház" gondolata. Azt lehetett vallani, hogy ha a "látható egyházban" nem is, de valamilyen eszményi vagy misztikus síkon – a "láthatatlan egyházban" mégis megvan mindaz, amit az Ige az Egyházról tanít. Így végül is olyan alibifélévé vált a "láthatatlan egyház" gondolata, amelynek címén a "látható egyházak" sok minden alól mentesíthették magukat, ami az Igében mint az Egyházra vonatkozó parancs és ígéret szólal meg.

Az Egyház valóságának ilyen kettészakítása a Biblia tanításától természetesen egészen idegen elgondolás. Ilyesmi ellen maguk a reformátorok is állandóan óvást emeltek, amikor elég sűrűn hangoztatták azt hogy az Egyház egyáltalában nem valami "Platonica civitas," (*) hanem – még akkor is, amikor úgy beszélünk róla, mint "láthatatlan egyházról" – ebben a valóságos világban élő valóságos emberekből álló társaság. "Láthatatlannak" csak azért nevezhető, mert élete benső lényege szerint "a Krisz-

(*) Platón képzeletbeli Államához hasonló [NF]

112

tussal az Istenben elrejtett" élet, Istennek olyan "titka, amely nem esik emberi számonvétel alá, és majd csak az idők végén fog "megjelenni", "nyilvánvalóvá lenni" igaz valóságában. Ugyanakkor azonban ez nem azt jelenti, hogy ebben a jelenbeli világban semmi sem jelenik meg belőle. Egy remekbe készülő hímzésnek a színe el lehet előlünk rejtve, hogy majd csak akkor táruljon a szemünk elé, amikor egészen elkészült. De a visszájáról addig is – bár sok tekintetben homályosan, zavarosan, sőt eltorzultan, – kirajzolódnak elénk mintájának a körvonalai. Az Egyház valóságának ez a felénk fordított visszája az, amit "látható egyháznak" nevezünk. Ugyanaz a valóság ez, mint a "láthatatlan egyház", csak a mi látásunk homályán át megtört és összekuszálódott megjelenésében. Úgy is mondhatjuk: a "látható egyház" nem más, mint a "láthatatlan egyház" elrejtett valóságából az a néha több, néha kevesebb, annyi, amennyi, ami mégis megfigyelhető és számonvehető emberileg is.

Tegyük hozzá: a "látható egyház" a "láthatatlan egyház" valóságában az, ami – emberi megfigyelés és számonvétel alá esvén – ezért emberi felelősségünk és szolgálatunk tárgyává is válik. És mennél engedelmesebben és hűségesebben végezzük el ezt a reánk tartozó részt az Egyház építésének munkájából, annál inkább remélhetjük, hogy nagyobb tisztaságban tükrözi vissza a "látható egyház" az Egyháznak azt a valóságát, amely teljes valójában csak Isten szeme elé tárul oda.

III. Az Egyház, mint Isten műve

Le kell mondanunk most arról, hogy akár csak legfőbb vonásaiban is számon vegyük, mit tanít a Biblia Istennek az Egyházért, az Egyházban és az Egyház által végzett munkájáról. Ehelyett csak arra szorítkozhatunk, hogy megnézzük: Istennek ez a munkája milyen magatartást feltételez az Egyház részéről.

Ha az Egyház Istennek a műve, akkor ez azt jelenti, hogy bármilyen egyéb emberi felelősségről és szolgálatról lehet is még szó az Egyház életében, alapjában véve egyetlen emberi magatartásnak kell uralkodnia az Egyházban: a hit magatartásának, amellyel az ember bizalommal kitárulkozik Isten előtt, és engedelmesen átengedi magát neki, hogy Ő végezze el a maga munkáját. S ennek a magatartásnak nemcsak egyénenként kell meglennie az Egyház tagjaiban, hanem uralkodó vonásnak kell lennie

113

az Egyház közösségi életében is. Így lesz az Egyház életében a legfontosabb, a központi jelentőségű funkcióvá a kultusz. Hiszen a Biblia tanítása szerint nincs más "okos istentisztelet" és "szent és Istennek kedves áldozat", mint az az Isten elé való készséges odaállás és neki való felajánlkozás. Azzal, hogy az Egyház az így értelmezett kultuszt gyakorolja mint legfőbb funkcióját, vallja meg azt, hogy Isten műve akar lenni.

Hogy ez a közösségi kultusz milyen formákat öltsön, arra nézve nincs a Bibliának mondanivalója. Formai kérdésekben az Ige azzal a nagyszerű szabadsággal ruházza fel az Egyházat, hogy az időkhöz és helyzetekhez mérten mindig lelkiismerete szerint találja meg a legjobb megoldásokat. Annál inkább felragyogtatja előttünk az Ige a dolog belső lényegét. Vannak korok, amikor éppen ennek a lényegnek a fontosságától megragadva az Egyház megújult komolysággal keresi a legméltóbb és legalkalmasabb formákat, amelyeknek edényébe belefoglalhatja a kultusznak drága nárdus-olaját. Ilyenkor születnek meg az Egyházban a liturgikus mozgalmak. Más nemzedékek idejében viszont a lényegnek ugyanez a kiragyogása arra vezethet, hogy ők elfordulnak az addig talán túlbecsült formáktól. Ilyenkor jelentkezik a liturgiai közönyösség és hanyagság. Akárhogy hullámzik is azonban a formák kérdése körül az Egyház változó élete, maga a kultusz lényegében változatlanul kell, hogy továbbfolyjék. És folyik is, mert olyan életfeltétele az Egyháznak, mint testünknek a lélegzetvétel és a táplálkozás.

A dolog lényegére vonatkozólag pedig világosan tanítja a Biblia, hogy mivel Isten Jézus Krisztusban lép velünk közösségre, az Egyház is csak úgy tárhatja ki a lelkét előtte, ha Jézus Krisztusra szegezi a figyelmét, és Őt akarja mindig újra befogadni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy mivel Jézus Krisztus a róla bizonyságot tevő Igében és az általa erre rendelt sákramentumok által található meg, az Egyház kultuszának a középpontjában ezeknek a "kegyelmi eszközöknek" kell állaniuk. Emeljük ki, hogy a dolog természete szerint mindebben elsősorban és főképen receptív szerepe van az Egyháznak: befogadja Istennek az igehirdetés és a sákramentumok által munkálkodó erőit. Megvan természetesen a jogosultsága annak is, hogy az Egyházról úgy beszéljünk ezzel kapcsolatban, mint alanyról, azt mondván, hogy az Egyház végzi az igehirdetést és szolgáltatja ki a sákramentumokat. Annyiban jogosult ez a szemlélet, amennyiben a maga életének

114

a berendezésében tényleg maga az Egyház biztosítja az igehirdetés állandó rendjét és gondoskodik a sákramentumok rendes kiszolgáltatásáról. Hiszen ezzel a saját életének a forrásait őrzi. De alapjában véve nem tesz többet, mert nem is tehet többet, mint hogy megteremti az alkalmak kereteit. Azoknak valóságos tartalommal való kitöltése Isten dolga. Az igazi igehirdetés és a hathatós sákramentum Istentől jövő ajándék. A Biblia tanítása egészen erre helyezi a súlyt. Az pedig már a Bibliában uralkodó szemlélettel egészen ellentétes elgondolás, amely azért tulajdonítja a igehirdetést és a sákramentumok kiszolgáltatását az Egyháznak, mint cselekvő alanynak, mert ezek a szolgálatok külön erre elhívott emberek által mennek végbe. Ők nem az Egyház, hanem annak szolgálatára rendelt eszközei Istennek. Ebben a szolgálatukban nem is képviselik a Egyházat, mintha annak a nevében funkcionálnának, hanem Isten nevében szólnak és cselekesznek, aki általuk a maga munkáját végzi az Egyház épülésére. A Biblia nagyon magas polcra helyezi az "egyházi szolgáknak" ezt az eszközi szerepét, de semmi kétséget nem hagy fent afelől, hogy szerepüket akkor töltik be jól, ha az emberek nem ővelük érzik szemben magukat, hanem az őket eszközeiül felhasználó Istennel. Csak ezen az alapon képezheti az ő szolgálatuk a kultusznak, az Isten előtt való kitárulkozásnak és a vele való találkozásnak a tengelyét.

Vannak az Egyháznak más életmegnyilvánulásai is, amelyekben már inkább az emberi aktivitás és spontaneitás lép előtérbe. De alapjában véve ezekre is áll az, hogy minden emberi tevékenység csak eszközi jelentőséggel bír az Egyház életében, és csak annyi haszon származhatik belőle, amennyire Istennek méltóztatik felhasználni a maga munkájának folytatására. Ezért az Egyház körül végbemenő minden emberi munkát is annak a léleknek kell áthatnia, amely alázatosan felkínálkozik Istennek, bízva abban, hogy Ő ezt az emberi munkát "kedves áldozatul" elfogadja és kegyelmesen felhasználja a maga céljaira. Ebben az értelemben tehát az Egyháznak nincs is más funkciója, mint a kultusz, mert akármi megy is végbe benne, annak mindig kultusznak kell lennie.

115

IV. Az Egyház és az egyéni hívők

Azoknak alapján, amiket az Igének és az Egyháznak viszonyáról megállapítottunk, világos, hogy az a kérdés: "legyen-e egyház?" – vagy: "szüksége van-e a hívőnek az egyházra?" – nem lehet emberi megfontolás és döntés tárgya. Aki Istennek a Jézus Krisztusban való kijelentését hittel elfogadja, az azzal együtt már elfogadta az Egyház valóságát is, és számára elintézett ügy az, hogy Jézus Krisztushoz tartozván, egyúttal az Ő Egyházához is tartozik. A hitben való olyan egyéni életről, amely ne volna egyben az Egyház közösségében való élet is, a Biblia nem tud semmit. Eszerint az Egyház léte független a hívők elhatározásától; nem azért van, mert ők egy akarattal megegyeztek afelől, hogy legyen; mindnyájuk számára Isten akaratából való adottság, amelyét ők csak felismerhetnek és hálásan a magukévá tehetnek. Úgy is mondhatnók: nem az Egyház függ a hívőktől, hanem fordítva: a hívők függenek az Egyháztól, mert hiszen az Egyház nélkül nem is volnának hívők. Minden hívő csak más hívőknek a bizonyságtétele és szolgálata által juthatott el a hitre; a hitben való megmaradása, helytállása és előbbrehaladása szempontjából is állandóan rá van utalva arra a segítségre, amelyet a többi hívővel való közössége nyújt neki; és az egyéni hívők életének ez az egybefonódása, amely nélkül nincs hívő élet, az Egyház valósága.

Jól figyeljük azonban meg, az egyéni hívőknek az Egyháztól való ezen függése a Biblia lapjain nem úgy tűnik elénk, mintha a hívők az Egyháznak valamilyen, a fejük felett lebegő misztikus valóságától függenének. Az Egyház nem valami emberfeletti forrás, amelynek áldásaiból élnének a hívők, hanem emberi viszonylatoknak vezetékhálózata, amelyen át az egyetlen Forrás: a Jézus Krisztusban magát kijelentő Isten árasztja szét jótéteményeit. Bármennyire kidomborodik is a Bibliában annak jelentősége, a röviden az Egyház "anyai" szerepének lehet nevezni, még sincsen nyoma sem olyan tendenciának – amilyent a későbbi évszázadok folyamán mindmáig sokszor látunk megnyilvánulni –, amely az Egyházat "anyai" mivoltában odamagasztalná Isten és a hívők közé valamilyen félig emberi, félig isteni hypostasisként. Az Egyház léte misztérium, de a "Krisztus tibennetek" misztériuma, és nem valami egyéb. Emberek közössége, amelyet Krisztus a maga "testévé" avat azáltal, hogy titokzatos módon benne lakozik és ál-

116

tala munkálkodik. Az egyes hívő számára, mint mondottuk, olyan adottság az Egyház, amellyel szemben találja magát. De a hívők összessége már nem találhatja így szemben magát az Egyházzal, mert az Egyház ő maga. (4)

Ezért a fentebbi tétellel szemben fel lehet állítani ezt a látszólag vele ellentéteset is, amely voltaképpen csak kiegészítéséül szolgál: hogy az Egyház is függ az egyéni hívőktől. Ahogy nincsenek hívők Egyház nélkül, úgy nincs Egyház sem a hívők nélkül. És ahogy az Egyházat nem a hívők hívják létre, úgy a hívőket sem az Egyház szüli (eltekintve ennek a kifejezésnek költői képként elfogadható, de szigorúan sohasem értelmezhető használatától), hanem Isten az, aki Igéje és azt foganatossá tevő Szent Lelke által a hívő egyént is, a hívők közösségét is uno ictu (*) életrehívja és életben tartja. (5)

Az a tényállás, hogy az Egyház is függ a hívőktől, szabja meg azt az emberi felelősséget, amelyet az, Egyház életéért a hívők viselnek. Ennek a felelősségnek a mértéke lehet nagyon különböző aszerint, hogy milyen "kegyelmi ajándék" birtokában milyen szerepre rendeltetett valaki a hívők közösségében. De hogy az Egyház, "az egész test", jól "végezhesse a testnek növekedését a maga felépítésére", ahhoz az szükséges, hogy ez "minden egyes tagnak mértéke szerinti munkássággal," vagyis minden hívőnek a tőle telhető közreműködésével menjen végbe. Az Isten felé forduló kultuszból, amelyben az Egyház az Isten munkája számára tárul ki és ajánlkozik fel, ki kell nőniük az Egyház mindazon életmegnyilvánulásainak, amelyeket egy szóval a koinonia neve alá foglalhatunk, s amelyekben az Ige és a sákramentumok által elnyert javakat ki-ki igyekszik a maga módján megosztani a többiekkel, hogy gyümölcsözőkké váljanak azoknak a javára is egyenként, és gyarapodjék ezáltal az Egyház összessége is. Hogy az Egyház közössége milyen nélkülözhetetlen minden egyes hívő számára, az legvilágosabban éppen itt tűnik ki: ebben a közösségben megy végbe egymás kölcsönös "intése", "vigasztalása" és mindennemű serkentése és gyámolítása által a szeretetnek az a sokféle kölcsönös szolgálata, amelyből bárkinek kivonnia magát annyi, mint Krisztustól elszakadnia.

Noha a Bibliában az Egyház történetének csak egy-két nemzedéknyi időre terjedő szakasza tükröződik, ez is elég ahhoz, hogy kitűnjék: az egymás által való épülésnek ez a koinoniája az időbeli távolságokon át is érvényesül az Egyház életében. Egyik nemzedék segíti a maga szol-

(*) Egyszerre [NF]

117

gálataival a másikat, az utána következőt is. Ezért emennek "emlékeznie" és "figyelmeznie" kell az előtte jártakra. Mennél tovább folytatódik azután az Egyház élete, természetesen annál gazdagabb lelki örökség halmozódik fel benne minden újabb nemzedék számára. S így általánosságban szólva – minden újabb nemzedékbeli egyéni hívő csak annál parányibbnak érezheti azt a hozzájárulást, amelyet ő róhat le az Egyház életében, ahhoz képest, amivé az Egyház már előbb kifejlődött egyre nagyobb időbeli távolságokat átfogó közösségével. Az Egyház, amely eleitől fogva elvi adottság volt az egyéni hívő számára, egyre nagyobb mértékben történeti adottsággá is válik. De ez nem változtat azon, amit a Biblia az egyes hívőnek a felelősségéről tanít: akármilyen kicsiny mértékben is, de ki kell vennie a részét az Egyház "épüléséből."

V. Az Egyház tagságának kérdése

Azok között a kérdések között, amelyek az Egyház életét illetőleg a felelős emberi gondosság körébe tartoznak, előkelő helyen áll az egyháztagság kérdése, vagyis az a kérdés: kivel és milyen alapon vállalhatnak a hívők közösséget, mint velük együtt az Egyházhoz tartozókkal?

A "láthatatlan egyház" oldalán ez a kérdés természetesen nem merül fel, mert az ebből a szempontból is magának Istennek a műve és "ismeri az Úr az övéit." De mivel ebben a világban az Egyház emberi szolgálat által is épül, kell, hogy legyen valamilyen emberileg kezelhető elv, amely szerint eldöntheti az Egyház: kik tartoznak hozzá?

A Bibliának tanítása nagyon egyszerű és világos ebben a tekintetben és mindabban, amit fentebb az Ige és az Egyház viszonyáról már elmondottunk, voltaképpen már bennefoglaltatott: az Egyház olyanoknak közössége, akiket az Ige gyűjtött maga és a sákramentumok köré. Vagy, ahogy a reformátorok szövegezték meg röviden a Biblia tanítását: az Egyház a hívők közössége, coetus fidelium, vagy ami ugyanazt jelenti: a szentek gyülekezete, congregatio sanctorum. Igaz ugyan, hogy az Igére felelő "hit" is a szívnek titkos belső ügye, és ezért csak a szívek titkait látó Isten veheti számon. Az emberi ítélet csak a megnyilatkozásait figyelheti meg, s mivel ezek lehetnek nagyon kétes értékűek, az emberi ítélet is mindig csak kétes értékű. Meglehet, hogy a látszatok a hit meglétére vallanak,

118

holott az valójában nincs meg mögöttük, viszont más esetekben meglehet, hogy megvan a hit, de olyan fejletlen és erőtelen, hogy nem tud mások által megfigyelhető módon megnyilatkozni. Ezért az emberi ítélet arra kell, hogy törekedjék, hogy judicium charitatis legyen, vagyis annak a szeretetnek a szellemében, amely "mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr", bizalommal kell fogadnia a legszerényebb megnyilatkozást is, amely a hitnek meglétére vall. Ezt a bizalmat érheti sok csalódás már ebben az életben is. Az élet próbáinak a hevében sok embernél elsülhet az Ige magvetése nyomán reményteljesen sarjadó vetés is, és akkor kitűnik, hogy "csak egy ideig hittek." Mások felől pedig majd csak az örökkévalóságban fog kiderülni a lesújtó igazság, hogy hiába sorakoztak látszólag joggal a hívők közé az ő "Uram! Uram!" vallástételükkel, valójában "sohasem ismerte őket" az Egyház Ura. Ezért ez a nagyon tévedhető emberi ítélet, amely a "látható egyház" tagságának kapuját nyitja és zárja, sohasem felejtheti el, hacsak nem akar az Isten jogaiba belekontárkodó felfuvalkodottságba esni, hogy nem vonatkozhatik egyúttal a "láthatatlan egyházhoz" való hozzátartozás kérdésére is, mert annak eldöntését magának tartotta fent Isten.

A hitnek az a legelemibb megnyilatkozása, amelyre ez az emberi ítélet támaszkodhatik, a hitnek megvallása. Aki maga sem vallja magát Jézus Krisztusban hívő embernek, az természetesen nem sorolható a benne hívők közé Ezenkívül megkövetelheti a "látható egyház" a hozzá tartozni akaróktól természetesen azt is, hogy ne szájukkal vallják meg hitüket, hanem gyakorlati maguktartásával is erősítsék meg ezt a hitvallásukat. Aki távoltartja magát az Egyház életmegnyilvánulásaitól, aki nem vesz részt az Egyház kultuszában, amely által hitét az Ige és a sákramentumok erejével táplálhatná, és aki kivonja magát az Egyházban érvényesülő koinonia életfegyelmező és előbbresegítő szolgálatai alól, az természetesen maga rontja le ezzel hitvallásának az értékét.

Abban a történeti helyzetben, amelyben a Biblia mutatja fel előttünk az Egyházat, ezek az elvek szinte maguktól érvényesültek az Egyház gyakorlatában. Amikor az Egyház, először a zsidóság, majd a pogány világ körében is, mint újdonság lépett fel, természetszerűleg csak olyanok csatlakoztak hozzá, akik magukévá tették hitét, és részt akartak venni életében. Ez a helyzet azonban alaposan megváltozott azóta. Amióta az Egyház hatása egész

119

népek életére kiterjedt, milliók éltek benne, akiknek nem valamilyen idegen vagy éppen ellenséges más világból kiszakadva kellett hozzá csatlakozniuk, hanem már születésüktől fogva benne nevelkedhettek az Egyházban. A Bibliának szóbanforgó tanítása azonban nyilván nem csak egy rég letűnt történeti helyzetre bírt érvénnyel, hogy az azóta kialakult más helyzet közepette már túltehetné magát rajta az Egyház. Az Egyház lényegi mivoltából folyó parancsról van szó. Ha az Egyház, mint "látható egyház," meg akar maradni annak, aminek Isten szánta, akkor sohasem mondhat le arról a jellegéről, hogy a Jézus Krisztusban hívők közössége, és sohasem válhatik egyszerűen a leszármazáson és népi hovatartozáson alapuló közösséggé.

Hogy a hitbeli közösségen kívül ilyen természeti kapcsolatok is belejátszhatnak az Egyház kialakulásába, annak nyomaival szintén találkozunk a Bibliában. Egyes esetekben már a legelső időkben is megtörtént, hogy a Jézus Krisztusban való hitre eljutottak "házuk népével együtt" nyerték el a keresztséget és ezzel az Egyházba való felvételüket. De ha ezek a családtagok – feltételezhető zsenge koruk esetében – nem is a saját hitvallásuk alapján, hanem a családi közösségbe való beletartozásuk címén vétettek fel az Egyházba, ez mégis nyilván abban a reménységben történt hogy a hívők közösségének az ölén nevekedve fel, ők is el fognak jutni a hitnek megvallására. Ennek értelmében a Biblia alapján igenis igazolható az, amit a Biblia utáni korszak Egyházában mér intézményes formában is megtalálunk a katechumenátus rendjében, hogy ti. az egyház közösségének van egy olyan udvara, amely azokat öleli fel, akik nem jutottak ugyan még el a hitnek megvallására, de már az Egyház lélekformáló hatásai alatt élnek, s ennyiben részesei az Egyház közösségének. Azonban az Egyház állagának a "magva", amely – emberileg szólva – hordozója az Egyház életének, mégis csak azokból állhat akik hitvalló egyháztagok. A Bibliának az Egyházról szóló tanításával semmi esetre sem egyeztethető össze az olyan rossz értelemben vett "népegyházi" állapot, amelyben a hitvalló elem csak a vegyes tömegben eltűnő és számot alig tevő kisebbséggé vált, amelyben tehát az Egyház fenntartó ereje nem az Ige által munkált hitben rejlik, hanem népszokásokban és egyéb evilági támasztékokban. Természetesen ellenkezik a Biblia tanításával ennek a beteg állapotnak a betegségnél is rosszabb azon orvoslási módja,

120

amelyet a történelemből jól ismerünk, amely ti. úgy akarja megvédeni és biztosítani az Egyház ügyét az ilyen elegyes helyzetből adódó veszedelmek ellen, hogy az Egyházért való felelősséget valamilyen klérusszerű vezetőségre összpontosítja, az egyháztagoktól pedig főképpen csak azt kívánja meg, hogy ennek a vezetőségnek magukat engedelmesen vessék alája. (6)

Egyébként annak az elvnek, hogy az Egyház a hívők közössége, nem csak kizáró, hanem bezáró jelentősége is van, és ezt is jó nyomatékosan kiemelni a Biblia tanításából. Az, hogy az Egyházhoz való hozzátartozáshoz a hit kívántatik meg, azt is jelenti, hogy semmi más nem kívántatik meg, minden egyéb kívánalom pedig már csak az Egyházon belül juthat szóhoz, mint az Egyházhoz már hozzátartozó emberre vonatkozó. Nem lehet tehát az egyháztagság kritériuma az, hogy valaki mennyire jutott el hitének öntudatosságában, bizonyosságában vagy erőteljességében. A Biblia természetesnek tartja azt, hogy az Egyházban vannak "erőtelenek," "testi" emberek, "tévelygők" és sok másféle fogyatkozásban leledzők. Az Egyház közösségi életének éppen az a próbája, hogy mennyire tud segítségére lenni az ilyeneknek. A Biblia szerint tehát az Egyház éppen nem minta-hívők válogatott társasága, akik egymás kiválóságát élvezik közösségükben, hanem szeretetközösség, amelyben az emberek egymásnak sokféle "terhét hordozzák." Csak az olyannak nincs helye az Egyházban, aki a közösség serkentései és intései elől elzárkózva megmakacsolja magát bűneiben és fogyatkozásaiban, s ahelyett, hogy a közösség segítségét igénybe véve küzdene azok ellen, ragaszkodik hozzájuk. Az ilyen ember ezzel a magatartásával voltaképen magamagát zárta már ki az Egyházból, s ezt a valóságot az Egyháznak nem szabad azzal a hazug látszattal ellepleznie, hogy az illetőt mégis megtartja tagjai között.

VI. Egyházszervezeti kérdések

Bármennyire Isten munkája az Egyház, ha egyszer emberek életében, sőt emberek öntudatos közremunkálása által is alakul ki ebben a világban, akkor természetesen éppúgy alája van vetve az intézményesülés törvényének, mint minden emberi közösség. Vagyis óhatatlan, hogy előbb-utóbb bizonyos állandó, szabályokba foglalható és ezért jogi jelleggel is bíró formákat ne öltsön az élete. A felületes szemlélő az Egyház történetében nem is lát

121

egyebet, mint az ebből adódó intézményes egyházi szervezeteknek a történetét. Ha azonban a Bibliának az Egyházról szóló tanítását vizsgáljuk, akkor talán minden egyébnél jobban megragadhatja a figyelmünket az a körülmény, hogy az ilyen intézményes formáknak a dolgában a Biblia nem nyilatkozik. Ennek kézenfekvő a történeti magyarázata: a Bibliában az egyháznak az a legelső korszaka tükröződik, amelyben élete még egészen plasztikus volt, és a szilárd formákat még nem alakította ki. Elvileg az a nagy jelentősége van ennek, hogy a Biblia ebben a kérdésben is ugyanolyan szabadságot enged az Egyháznak, hogy a történeti fejlődés során maga alakítsa ki mindenkor a legmegfelelőbb formákat, mint ezt a kultuszi formák kérdésénél is láttuk. Ebből a szabadságból ered az Egyháznak jogosult történeti "pluriformitása", amelynél fogva különböző részei eltérő szervezeti formákat is éppúgy ölthetnek magukra, ahogy egymástól eltérő kultuszi formákban is gyakorolhatják a lényegében véve mindig egy és azonos kultuszt.

Ellenben igenis ad a Biblia az Egyház intézményes kialakulására vonatkozólag lényeges útbaigazítást bizonyos általános elvek erejéig, amennyiben felmutatja az Egyház életének szükségképpeni funkcióit és az Egyház lényegében rejlő bizonyos szerkezeti vonásokat. Minden intézményes forma jó lehet, amely ezeknek a funkcióknak a működését egy adott történeti helyzetben biztosítja, és ezekkel a szerkezeti alapvonásokkal összhangban áll.

Az Egyház életfunkciói között a fentebb elmondottak értelmében első helyen a kultusz, vagyis az Igével és a sákramentumokkal való élés áll. Csak az olyan intézményes rend lehet tehát jó az Egyház számára, amely elsősorban ennek a szükségletnek a személyi és dologi feltételeit biztosítja. (7) Ugyanígy elengedhetetlen, hogy gondoskodás történjék annak a koinoniának az intézményes biztosításáról is, amely az Egyház másik lényeges élet-funkciója; vagyis kell olyan felelős tényezőnek lennie, amely felügyel arra, hogy ne legyenek az Egyház életében elhanyagoltan sínylődő és sorvadó részek, amikor más részeiben volna elegendő erő a bajok orvoslására. Sőt hozzátartozik az Egyház intézményes rendjének teljességéhez még az is, hogy állandó gondoskodás történjék ennek a koinoniának még a testi javak területén való érvényesítéséről is, hogy "ne legyen szűkölködő" az Egyházban. Végül, – ha erről eddig nem volt is szó –, elmaradhatatlan életműködése az Egyháznak a terjeszkedés is,

122

és ezért csak az olyan intézményes forma felelhet meg a lényegének, amelyben nem csak az Egyház életébe befelé, hanem a rajta kívül állók felé, kifelé szolgáló, tehát missziói szervek is működnek.

Azok között az Egyház lényegében rejlő szerkezeti vonások között, amelyeket büntetlenül nem hanyagolhat el semmilyen szervezeti forma, először is kiemelendő az egyéni hívőknek az a jelentősége, amelyről a fentebbiekben szólottunk. A Szent Léleknek az Egyházban való jelenléte és munkálkodása csak annak révén valóság, hogy a maga "templomaivá" szenteli az egyes egyháztagokat, még hitük fejletlensége és erőtelensége eseteiben is. Az egyéni hívőnek ez ellen a méltósága ellen vét az Egyháznak minden olyan intézményes berendezkedése, amely az Egyház ügyeinek felelős hordozását valamilyen kiváltságos, az egyháztagok feje felett működő és tőlük független vezetőségre korlátozza, mintha a Szent Lélek ajándéka is csak annak jutott volna osztályrészül. Kiemelendő vonás továbbá a hívők egyes helyi gyülekezeteinek a jelentősége, mint amelyekben első renden jelenik meg gyakorlati valóságként a "látható egyház" közössége. Róluk, a helyi "ekklesiákról", ugyanolyan hangon beszél a Biblia, mint magáról "az Ekklesiáról," mert a dolog természeténél fogva ők hordozzák magukban – ha nem is mennyiségi, hanem csak minőségi tekintetben – az Egyház valóságát. Minden föléjük épülő, átfogóbb jellegű egyházi alakulat is onnan nyeri egyházi jellegét, hogy ilyen helyi "egyházakat" egyesít magában, és nem úgy áll a dolog, mintha ezt a jelleget ők kapnák valamilyen felettük álló egyházi hatóságtól.

Ugyanúgy azonban, ahogy az egyéni hívő sem gondolható el valamilyen gyülekezeti közösség kapcsolatai nélkül, ezek az "ekklesiák" sem nélkülözhetik, ha nem akarnak véteni az Egyház lényeges természete ellen, az egymással való közösség kapcsolatait. Hiszen egyenként mind csak apró részecskéi az Egyház egészének. Amilyen fontos tehát, hogy az intézményes egyházi forma ne fojtogassa, hanem ellenkezőleg, fejlessze az ő önálló életüket, ugyanolyan fontos az is, hogy ki legyen építve egymással való kölcsönös közösségük, amelyben úgy viszonyulhatnak egymással, mint egyazon testnek tagjai. Miközben ez az intézményes közösség kiépül, természetesen szóhoz jutnak olyan szempontok, amelyek ezt a közösséget egyes esetekben szorosabbra fűzik, más esetekben pedig lazábbra engedik. Bensőbb viszonyok szövődnek földrajzilag egymáshoz kö-

123

zel élő gyülekezetek között, mint egymástól távolabb élők között. Népi és nyelvi adottságok, továbbá történeti hagyományok és emlékek is természetesen belejátszanak ebbe a kérdésbe. Az ilyen differenciálódásnak a kezdeti nyomai megfigyelhetők már az Egyháznak a Bibliában elénk tűnő képén is. Azonban nem szenvedhet kétséget, hogy ez a differenciálódás a Biblia értelmében csak egyazon élő testnek, az Egyháznak az életén belül mehet végbe, és nem lehet más a célja, mint az Egyház életének a maga egységében való annál hathatósabb szolgálata.

Az olyan – akár egyes nemzetek körére kiterjedő, akár nemzetközi jellegű – egyházi szervezetek kialakulásának, amilyeneket a mai szóhasználat "egyházaknak" nevez, a Bibliának a tanítása tehát nem áll tiltólag az útjába. Még annak a lehetőségét is nyitva hagyja, hogy az ilyen "egyházak" egymástól egyben-másban eltérő hitvallások alapján alakuljanak ki. Hiszen, ha az Igét a mi "rész szerint való ismeretünk" miatt nem tudjuk minden tekintetben egyetértően felfogni, nyilván megvan a jogosultsága annak, hogy az egy értelmen levők egymással szorosabb közösségbe fogva együttesen képviseljék ezt vagy amazt az Igéből merített hitvallásukat. Ellenben megköveteli a Biblia tanítása az ilyen "egyházaktól" egyfelől azt, hogy ne akarjanak a bibliai értelemben vett "egyházak," a helyi gyülekezetek felett uralkodni, hanem azoknak, mint a "látható egyház" elsődleges megjelenéseinek, csak szolgálni igyekezzenek, másfelől pedig ne akarjanak a Biblia értelmében vett egyháznak, a Krisztus "testének" méltóságában tetszelegni, hanem megmaradva annak alázatos tudatában, hogy az egésznek csak egy részét ölelik fel, illeszkedjenek bele az egésznek életközösségébe. Attól, hogy ezeknek a követelményeknek mennyire felelnek meg, függ az, hogy mennyiben viselhetik ezek a szervezetek joggal az "egyház" nevezetet.

VII. Az Egyház rendeltetése

Az Egyházban végbemenő minden emberi szolgálatnak attól függ az értelme, hogy mi az Egyházzal magának Istennek a célja. Arra a kérdésre, hogy mi végett munkálja Isten az Egyházat ebben a világban, a Biblia feleletét abban foglalhatjuk össze: Isten meg akarja dicsőíteni magát az Ő egyházában. Eszerint tehát az Egyház öncélú életet él abban a viszonylagos értelemben, amelyben Isten világában öncélúságról lehet szó, vagyis

124

végső célját, Isten dicsőségét, önmagában, a saját élete kifejtésében szolgálhatja, nem pedig azzal, hogy bármilyen más, evilági cél szolgálatában akarna jó eszköz lenni.

Azt a vaskos félreértést talán felesleges is elhárítanunk, mintha ez a történetileg kialakult felekezeti "egyházak" öncélúságát jelentené. Az imént elmondottak alapján azt már tisztázottnak tekinthetjük, hogy ezeknek az intézményes szervezeteknek egyetlen létjogosultságuk abban van, hogy eszközeiül szolgáljanak a bibliai értelemben vett Egyház mennél teljesebb kifejlésének. Komolyabban szemébe kell azonban néznünk annak a másik felmerülhető félreértésnek, mintha az Egyház öncélúságának ezzel a Bibliából kiolvasott gondolatával azt mondanók, hogy eszerint tehát az Egyháznak csak a maga életébe befelé néző, a környező világnak pedig hátat fordító beállítottsága lehet a helyes. Hogy ez egészen téves következtetés volna, az már abból is kitűnik, hogy az Egyháznak az a mennél teljesebb kifejlése, amelyre öncélúságánál fogva törekednie kell, magában foglalja növekedését, terjeszkedését is, ami pedig éppen ellentéte a magábazárkózásnak. Végső kiteljesedése felé csak úgy haladhat az Egyház, ha állandó érdeklődéssel fordul az őt körülvevő világ felé is, hogy abból egyre több új elemet gyűjtsön és építsen bele a maga életébe. Megjegyezhetjük: ezzel nem is csak mennyiségi gyarapodását munkálja, hanem egyúttal minőségbeli meggazdagodásában is előbbrehalad, hiszen egyre újabb elemek bevonásával egyre több színezettel is gyarapszik.

De még ettől a missziói beállítottságtól eltekintve is, mellyel az Egyház saját életérdekeinek tartozik, megállapíthatjuk, hogy súlyos kárát vallaná annak, ha ablakain lebocsátaná a függönyt, és nem törődnék azzal, hogy mi megy végbe körülötte. Az ilyen közönyös bezárkózás azt jelentené, hogy az Egyház abbahagyja azt a "vigyázást", amely pedig elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy jól megharcolhassa harcait a maga életének fenntartása és épsége érdekében. Az "új embernek" azt az "új életét", amelyet Isten az Egyházban munkál, állandóan fenyegetik az "ó ember" hatalmai, amelyek magában az Egyházban is fel-feltörnek, de uralmukat igazában az Egyház körén kívül fejtik ki. Ott, a világ életében ütközik ki a légszemléletesebben az a romlás, amely ellen az Egyháznak állandóan védekeznie kell, már csak azért is, mert annak fertőzete nem csak onnan kívülről fenyegeti az életét, hanem – amíg ebben a világban él benne maga is –,

125

saját magában is mindig ott lappang. "Ne szabjátok magatokat a világhoz!" – élete kifejlésének ezt a parancsát hogyan követhetné az Egyház, ha nem figyelné állandó éberséggel a körülötte zajló életet, hogy azzal szembefordulva fejtse ki a maga és más életét Ez az éber szembefordulás a világgal negatív viszonyulás ugyan, de mindenesetre olyan viszonyulás, amely szöges ellentéte a világgal nem törődő magábazárkózásnak.

Adódnak ebből a negatív viszonyulásból pozitív szolgálatok is, amelyeket az Egyház a világ életében leró. Hiszen mennél erőteljesebben és tisztábban kifejti az Egyház a világ ellenében a maga sajátosan más életét, annál inkább megváltozik a helyzet magában a világban is, annak javára. Amikor az Egyház a saját kebelében leküzdi az "ó ember" bűneit és felerősíti az "új ember" életét, ezzel nem csak a maga számára ér el eredményeket, hanem általában a világ számára is, amelyben benne él. Tagjai olyan más lélekkel fogják betölteni evilágbeli hivatásaikat, egyenként is, alkalomadtán csoportosan is, hogy az Egyháztól általuk szétsugárzó hatások által megoldódhatik a világ életében sok olyan kérdés, amelynek megoldatlanság5 különben senyvesztené és bénítaná a világ életét.

Azonban a világ életébe kiáradó ilyen tisztító, gyógyító és előbbresegítő hatások csak melléktermékei az Egyház életének, és annál bőségesebben fognak áradni az Egyházból, mennél kevésbé összpontosítja rájuk a maga igyekezetét. Amikor az egyház ilyen evilági, bármennyire kívánatos és hasznos szolgálatok után fut ahelyett, hogy egyszerűen a maga életének mennél teljesebb kifejtésében látná egyetlen rendeltetését, éppen azt a ható erőt gyengíti meg magában, amelyet érvényesíteni akarna. Azokat az eredményeket is, amelyeket életének a melléktermékeiként mutathat fel a világ életében annak javára, voltaképpen úgy kell értékelnie, mint eszközöket, amelyek által annál jobban megvalósulhat egyetlen igazi célja: a saját életének egyre teljesebb kifejlése. A világ életében teljesített minden jó szolgálatában is bizonyságtételre kell törekednie, amely odafordítja a világ figyelmét, ahova magának az Egyháznak a figyelme fordul, vagyis úgy kell felfognia az ilyen szolgálatokat, mint cselekedetekkel való megerősítését és példázatát az Ige szavának, amely a világ felé is elhangzik. S az egyetlen eredmény, amelyre az Egyháznak vágyakoznia és törekednie kell az ilyen világbeli jó szolgálatai révén, csak az lehet, hogy ezek által is men-

126

nél többen vonassanak be a saját közösségébe. Tudnia kell az Egyháznak, hogy amennyiben ez az eredmény nem következik be, minden más eredmény csak kétes értékű lehet, a világ életének csak a felszínét érinti, de romlásának és nyomorúságának a lényegén mit sem változtat, sőt előbb-utóbb visszájára is fordul: a világ még azokat az előnyöket is, amelyeket az Egyház szolgálatainak köszönhet, csak a maga romlásának és nyomorúságának a fokozására fogja felhasználni.

VIII. Az Egyház és a világ

Az Egyház rendeltetéséről elmondottakban már érintettük az Egyház és a körülötte élő embervilág közötti viszonynak a kérdését, de hogy ez a kérdés teljes megvilágításban álljon előttünk, kiegészítésül még egy-két megállapításra van szükség.

Láttuk, hogy az Egyház a világnak természeti erőkből kifejlő életével ellentétben kell, hogy kifejtse a maga Isten Igéjéből és Szent Lelke erejéből táplálkozó életét. Vagyis az Egyház ebben a világban csak úgy élhet, mint ecclesia militans. (*) Ezzel szemben azonban fennáll az Egyház és a világ között az a pozitív viszony is, hogy a világ élete szolgáltatja azt a keretet, amelyben az Egyház élete kibontakozik. Legelső napjaiban, amelyekről a Biblia szól, adva volt az Egyház számára a világnak egy bizonyos állapota, amely lehetővé tette, hogy elinduljon pályafutására: volt olyan nyelv, amelyen minden nép számára érthetően lehetett megszólalnia az Igének, voltak olyan gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyok, amelyek lehetővé tették a hívők gyülekezeteinek megalakulását és növekedését, volt olyan politikai és jogi rend, amely az Egyház kibontakozását elősegítette. Hogy csak az utóbbinál maradjunk példa kedvéért: az a tény, hogy az Egyház a jogi és politikai hatalmasságokért való könyörgést is – éspedig azok pogány voltának ellenére is – belefoglalta a maga kultuszába, világosan mutatja, mennyire tudatában volt annak, hogy ezeknek a "felsőségeknek" köszönheti azt a "csendes és nyugodalmas életet," amelyre a maga életműködéseinek a kifejtéséhez szüksége van.

Ha az Egyháznak eleitől fogva ilyen pozitív módon is lehetett és kellett is értékelnie a világ életét, akkor későbbi történeti helyzeteire vonatkozólag nyilván folyik ebből az az útmutatás, hogy még inkább lehet és kell is hálás megbecsüléssel számon tartania azokat a világ életében

(*) Küzdő egyház [NF]

127

kínálkozó és a maga kifejlésére felhasználható előnyöket, amelynek a kialakulásában neki magának is része vagy talán éppen döntő szerepe volt. Természetes, hogy mennél jobban rányomja az Egyház a világ életére azoknak a hatásoknak a bélyegét, amelyeket magából kisugároz, a világ annál alkalmasabb keretül szolgál az Egyház életének még teljesebb kifejlése számára. Néha már egyenesen úgy látszhatik, mintha az Egyház és a világ között eredetileg fennállott ellentét egészen el is oszlott volna: a világ nem hogy nem támadja és üldözi az Egyházat, hanem tiszteletadásaival halmozza el, elfogadja irányítását, és mindenben a rendelkezésére áll, hogy kiszolgálja. Azonban az Egyháznak ilyenkor is tudnia kell a Biblia tanításából, hogy ez csak felszínes látszat, amelynek leple alatt az ősi ellentét változatlanul fennáll. Fel kell ugyan használnia a maga életének a kifejtésére minden előnyt, amelyet a világ felkínál, de állandóan résen kell lennie az ellen a veszedelem ellen, hogy a világ a látszólagos meghódolás színe alatt voltaképpen a maga szolgálatába akarja hajlítani, hogy ne azt az öncélú életet élje, amelyre rendeltetve van, hanem eszközül legyen felhasználható a világ céljaira. Nem szabad meglepődnie az Egyháznak, ha – talán hosszú békés korszakok után – az ellenségeskedés újra nyílt támadásokban is kitör. Ilyenkor csak az elleplezett igazság jut megint napfényre: az Egyház ebben a világban nem élvezheti az ecclesia triumphans (*) biztonságát és zavartalan boldogságát. Efelé, mint a jövendő világ ígérete felé, csak zarándokúton jár, és közben mindig késznek kell lennie arra, hogy a kereszt terhét és gyalázatát viselje.

Ennek a maradandóan ellenséges és másfelől mégis pozitíve is értékelendő viszonynak az ellentéte abban oldódik fel, hogy az Egyházon kívül, a világban is ugyanaz az Isten uralkodik, aki magában az Egyházban munkálkodik. Ugyanakkor, amikor az Ő Krisztusát megtette "az anyaszentegyház Fejévé", egyúttal "mindeneket vetett az Ő lábai alá." Ennek köszönhet az Egyház minden könnyebbséget, amit a világ életének az alakulása nyújthat az ő tulajdon élete kifejlése számára. De ugyanennek a mindeneket igazgató Úrnak a kezéből kell fogadnia azt is, ha ezek a könnyebbségek megszűnnek, és helyettük szorongattatásban és üldöztetésben van része a világ részéről. Az ilyen helyzetbeli változásokat igazgatni nem áll az Egyháznak hatalmában, nem is feladata hát neki. Az ő dolga az, hogy akármilyen helyzetben találja is magát,

(*) Diadalmas egyház [NF]

128

fejtse ki a maga életét mennél teljesebben. Olyankor, amikor a világ barátságosabb magatartást tanúsít iránta, ne bizakodjék el, mintha ez a saját sikereként volna elkönyvelhető, amelynek párnáin most már megpihenhet, hanem lássa benne hálás alázattal Isten ajándékát, aki nyugalmas időkkel is megajándékozza Egyházát, s a "nyitott kapukat" használja fel annál nagyobb munkásságra. Viszont amikor csak heves harcok közepette tudja fenntartani életét, mert a világ kimutatja iránta a foga fehérjét, ne panaszkodjék és ne csüggedezzen, mert csak az történik vele, amire eleitől fogva el kellett készülnie: Isten fájdalmak nehéz iskolájában neveli Egyházát azzá, amivé lennie kell.

Hogy az Egyház sorsa független a világnak akár kegyes, akár kegyetlen szeszélyeitől, mert benne Isten viszi véghez a maga munkáját, ez olyan igazság, amely lényegesen hozzátartozik az Ige tartalmához, és ennek állandóan hirdettetnie kell az Egyházon belül is, az Egyházból a világ felé is. Befelé hangozva ez az igazság teheti az Egyházat éberré a jószerencse napjainak kísértései között, és állhatatossá, nyugodttá a viharos napokban. Kifelé hirdetve pedig "megfeddheti" ez az igazság a világot azért a hazug önistenítésért, amelyben azt hiszi, hogy szabad jótetszése szerint cselekedhetik, mintha felette is nem az Egyház Ura uralkodnék, aki égen és földön mindent hatalma alatt tart és számadásra von.

Ennek a kifelé elhangzó bizonyságtételnek sok esetben az lehet a gyümölcse, hogy az emberek meghajolnak Istennek és az Ő Krisztusának az uralma alatt, és az Egyház így velük is gyarapodva halad előbbre a maga növekedésének az útján. Más esetekben azonban a világ megkeményedik, és marad az, ami volt. Így az Egyház mindvégig olyan világban kénytelen élni, amelyben tovább folyik az Isten ellen való lázongás is. Azt a feszültséget, amely az Egyház és a világ között ebből adódik, semmilyen történeti fejlődés egészen nem oldhatja fel sohasem. A megoldást csak az a Vég hozza majd meg, amely majd lezárja az Egyháznak és egyben az egész világnak is a történetét. A "menyegzőnek" a napja lesz az, amelyre az Egyháznak, mint a Krisztus "menyasszonyának" eljegyzettnek kell éreznie magát, és állandó előkészületben kell élnie. Amikor Krisztus megjelenik az Ő "dicsőségében," véget vet a világ jelenbeli elegyes állapotának, elválasztja a konkolytól az Ő maga vetette "tiszta búzát," és betakarítja azt az örökkévaló világ csűreibe. Erről a jövendőről sohasem

129

szabad az Egyháznak levennie a tekintetét még akkor sem, amikor a legkedvezőbben alakul evilágbeli helyzete. Ellenkezőleg, minden részleges győzelem, amelynek örvendenie olykor megadatik neki már ebben a világban, csak annál fájóbb sóvárgást kell, hogy ébresszen benne az igazi, a végső és teljes győzelem napja felé. Viszont a legsötétebb napokban is, a látszólagos tehetetlenség és vereség napjaiban is, elégséges erőforrás lehet az Egyház számára az, hogy ez a végső reménység fényesen világol előtte.

JEGYZETEK

(1) Zulauf tétele: "Pünkösd óta van keresztyén anyaszentegyház," összhangban áll a fenti szemlélettel.

(2) A fenti bekezdés lényege azonos azzal, amit Scholz ebben a fejezetcímében foglal össze: "Az Egyház, mint az Ige műhelye." "Nincs az Egyháznak nagyobb dicsősége, mint az, hogy az Isten Igéje működik benne..." Amit ezzel kapcsolatban az Ágostai Hitvallás V. cikkelye alapján "az egyházi hivatal" méltóságáról mond, amelyet "Isten rendelt az Evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására," arról lásd az "egyházszervezeti kérdésekről" alább a VI. fejezetben elmondandókat.

(3) Különösen ezen a ponton nehéz hallgatással elsiklania a református teológusnak olyan dolgok felett, amelyeknek az Igéből való felismerését és ennek alapján való hangoztatását sajátos adományának és feladatának érzi. Istennek minden munkáját az Ő öröktől fogva elvégezett terveiben látja megalapozottnak, s ezért az Egyházban folyó munkája mögött is ott látja az örök kiválasztás és eleveelrendelés félelmes titkainak a hátterét. Az Egyház kérdése körül jelenleg folyó ökumenikus eszmecsere azonban nem kívánja, hogy fejtegetéseinket ebbe az irányba is kiterjesszük. Ezért az V. fejezetben alább az egyháztagság kérdésénél is elég lesz majd egyszerűen csak utalnunk a dolgoknak erre az előlünk elrejtett hátterére.

(4) Ezt a gazdag jelentésű bibliai gondolatot, hogy "az Egyház Krisztus teste," Nagy Gyula a következőképpen élezi ki: "Krisztus Urunk az Ő első, önmagát megüresítő, és második, dicsőséges eljövetele között az egyházban az ekklesiában "test:" azaz általa van jelen valósággal, elrejtetten és mégis láthatóan, hallhatóan itt a világban." Nem két olyan gondolat fonódik-e itt egybe, amelyet, bármilyen szorosan összefügg is, a világosság kedvéért mégis jobb külön szemügyre vonni? Az egyikben helyhatározói jelentősége van (persze átvitt értelemben) ennek a szónak: "az egyházban." Eszerint az Egyház az a kör, amelyen belül az Egyház megdicsőült Ura itt ebben a földi valóságban megbizonyítja magát "elrejtetten és mégis láthatóan, hallhatóan." Eszközei, amelyek által ezt cselekszi: az Ige és a sákramentumok. Nagy Gyula is mindjárt ezeknek ilyen értelem-

130

ben való méltatására tér át. "Jelen van (Krisztus Urunk) először is az igében" – úgymond, s aztán ugyanezen a vonalon tárgyalja a keresztséget és az úrvacsorát is. De érthető Krisztusnak "az Egyházban" való jelenléte úgy is, hogy maga az egyház szolgál eszközéül az Ő titokzatos és mégis megnyilvánuló jelenlétének: éppen azáltal, hogy az Egyház körében hat az ige és a sákramentumok által jelen levő mennyei Úr, az Egyház állandóan közösséggé szentelődik meg, amely minden másféle közösségtől különbözik: tagjait a mennyei Krisztus fogadja a maga tagjaivá és szervezi egybe: olyan organizmussá, amely által "elrejtett" életét és hatalmát itt ebben a világban is "láthatóan-hallhatóan" kifejtheti. Amaz a gondolat, hogy az Egyház az a kör, amelyben az Ige és a sákramentumok által megbizonyul az Ő jelenléte ebben a világban, az elsődleges ás alapvető a kettő közül. Rajta épül fel az a másik gondolat is, hogy maga az Egyház is olyan szerve, vagy jobban mondva: szervrendszere, egyszóval "teste" Krisztusnak, amelynek révén nyilvánvalóvá teszi mennyei valóságát. A "Krisztus testéről" szóló bibliai allegóriában azonban nyilvánvalóan ez az utóbbi gondolat jut kifejezésre elsősorban.

(5) Nagy Gyula egy helyen azt hangsúlyozza: "Nem a hívők alkotják az egyházat, mint ahogyan nem a levelek hordozzák a fát." Ezzel mintha a fentiekben kifejtett szemlélettel ellentétben azt vallaná, hogy az egyes hívők és az Egyház között az egymástól való függésnek viszonya csak olyan egyoldalú értelemben áll fent, hogy az egyes hívők függenek az Egyháztól, de az Egyház viszont nem függ a hívőktől. Azonban már maga a hasonlat is, amelyet használ, mást mutat, mert hiszen a "fa" sem élhet meg a "levelek" nélkül, és biológiailag bizony a "levelek" is "hordozzák" az egész "fának" az életét, mint annak részei. Az összefüggésből aztán egészén világosan kitűnik, hogy voltaképen hova céloz. A hangsúly azon van fejtegetéseiben, hogy az Egyház által "őrzött ige és szentségek, még közelebbről a bennük jelenlévő Krisztus" az, aki "alkotja és hordozza a hívők közösségét." Eszerint tehát a helyzetet az érti meg, aki a "levelektől" nem is csak a "fához," az egyes hívőktől nem is csak az Egyházhoz, a hívők közösségéhez fordul a magyarázatért, mert onnan vissza is fordulhatna a figyelme oda, ahonnan elindult – hanem arra a láthatatlan erőre figyelmez, amely az egészben és annak részeiben egyaránt megnyilvánul, az egészet és annak részeit egyaránt élteti, egyberendezi, növeszti és fejleszti. Ez pedig pontosan ugyanaz a szemlélet, amelyet a fentiekben is kifejtettünk. Az a tétel egyébként, amely ezzel kapcsolatban el szokott hangzani (Nagy Gyulánál is megtalálható), hogy "nem a hívők alkotják az Egyházat," pontosabb körülírásra szorulna, mert így ugyanolyan kétes értelmű, bizonyos értelemben alapvető igazság, más értelemben meg téves, mintha azt mondaná valaki: "nem a testrészek alkotják a testet." Genetikailag természetesen igaz ez, mert nem úgy áll a dolog, hogy előbb voltak testrészek, azután az ő – akár megfontolt elhatározásukból eredő, akár öntudatlanul végbemenő – ténykedésükből állott elő a test. Ellenben morfológiailag nézve a dolgot, nincs miért tagadni, hogy a testet a testrészek

131

alkotják. Ha ebben az értelemben tehát az is áll, hogy igenis "a hívők alkotják az Egyházat," akkor természetesen nagyon komolyan kell ebben vennünk azt, hogy "hívőkről" van szó. Nem egyszerűen emberekről, hanem olyan emberekről, akik hitük által Krisztusban élnek, és akik hitük által a Krisztus életében részesednek, akikben tehát az a legfontosabb, ami nem is bennük, hanem felettük, Krisztusban magában van. Ez az "egyénfeletti" valóság, maga Krisztus az, ami, jobban mondva: aki, az ő közösségi életüket, az Egyház életét is fundálja és fenntartja. De amint ők ezért sohasem nyerhetik el életüknek ezt a "többletét" az Egyház közösségétől függetlenül, viszont az Egyház közösségében is csak annak révén van ez meg, hogy megvan tagjaiban egyenként is.

(6)Hogy mire utal a fentiekben a "rossz értelemben vett" "népegyházi" jelző, és milyen volna az a jó értelemben vett "népegyházi" állapot, amely megfelelne a bibliai egyházfogalomnak, az az összefüggésből remélhetőleg eléggé kiviláglik. Ezen a ponton válik nagyon komoly s egyben nehéz kérdéssé a keresztség sákramentumának a kérdése. Az Ágostai Hitvallást követő pregnánsabb sákramentum-felfogásuk értelmében különösen az evangélikus teológusok elé mered ez a kérdés, de e tekintetben csak fokozati különbség van köztük és református társaik között. Az olyan megállapításokat, hogy "keresztség által van az egyház" (Zulauf), meg hogy az Egyházra. ugyanígy áll a "coetus baptizatorum," [megkereszteltek társasága] mint a "congregatio fidelium" [hívők társasága] meghatározás, és a két jelleg közötti feszültség kiküszöbölhetetlenül hozzátartozik az Egyháznak evilági életéhez (Nagy Gyula), – református teológusok is aláírhatják, mint a Bibliából kiolvasott igazságokat. Hiszen evangélikus teológusoknál sem hiányzik, nem is hiányozhatik sohasem a keresztség jelentőségének bármilyen kiemelése mellől sem a hit követelményének a hangsúlyozása (Nagy Gyula: "Hit és keresztség: ez a kettő a Krisztushoz tartozás ismertetőjegye"). Viszont abban sincsen nézeteltérés, hogy amikor "a hívők kicsiny serege" és a "megkereszteltek nagy tömege" között úgy eltolódik az arány, hogy "súlyos kérdéssé" válik: "kik alkotják az egyházat," csak amazok, vagy emezek is? (Nagy Gyula) – és amikor "óriási hitetlen, legalábbis közönyös tömegek jege borítja a gyülekezeteket" (Scholz), – akkor ez az egyházi életnek olyan megromlott állapota, amelyből meg kell találni a kivezető utat, – éspedig az egyháztagság bibliai fogalmának – a világánál.

A megoldást természetesen semmiféle egyháztagsági reform nem hozhatja meg. Az egyházi életnek a maga egészében kell megújhodnia abból a forrásból, amelyből kapta és mindig újra megtisztultan és meggyógyultan visszakaphatja az életét. Legkevésbé keresendő a kibontakozás annak révén, hogy a keresztséget leszállítjuk az őt megillető méltóságról. Ellenkezőleg: vissza kell emelnünk a gyakorlatban is annak az ünnepélyes, ígéretekkel is, de elkötelezettségekkel is telített aktusnak igazán sákramentális méltóságába, amelynek az Ige mutatja be.

(7)Ez gyakorlatilag annak az intézményes biztosítását jelenti, amit evangélikus teológusok – a kifejezés kat'exochén [tulajdonképpeni] értelmében – "az egyházi hivatalnak" szoktak nevezni. Zulauf nemcsak

132

azt állapítja meg, – a Scholztól már fentebb idézettekkel egybehangzóan, – hogy "az egyházi hivatal, amely az Egyház ige- és szeretetközösségének a hordozója, hozzátartozik az Egyházhoz," hanem tovább is megy: "Lényegileg egyetlenegy egyházi hivatal (szolgálat, diakónia) van: az igehirdetés hivatala." Ez utóbbihoz református részről az a megjegyzés kívánkozik, hogy a "lényegileg" szó értelmezésén fordul meg a dolog. Az igehirdetés nyilván olyan életfunkcióját szolgálja az Egyháznak, – a fentiekben "kultusznak" neveztük –, amely nélkül nem volna Egyház. Azok az egyéb funkciók, amelyeket a fentiekben a "koinonia" neve alá foglaltunk, ennek csak folyományai és függvényei. Azok a szolgálatok, amelyek itt érvényesülnek, nem állíthatók tehát egyenrangúakként az igehirdetés mellé. Az csakugyan egyetlen a maga elsődleges mivoltában, és hozzá képest minden egyéb csak másodlagos jellegű. De azért ezek az egyéb szolgálatok is nélkülözhetetlenek a maguk helyén, – ami felől nincs nézeteltérés. – És hogy az "egyházi hivatal" címével felruházzuk-e őket vagy sem, az – a dolgok érdeme felől való egyetértés mellett – már csak szóhasználatbeli különbség.