Szerkesztette:
Gegus Dániel,
Herceg Hohenlohe Károly Egon,
Dr. Laurentzy Vilmos felelős szerkesztő

258-284. oldal
(A lapok alja van számozva)

Nem szorul indokolásra, ha az alábbiakban a protestántizmusra szorítjuk figyelmünk körét. Rajta kívül is bőven kínálkoznék persze anyag a szemlélődésünk számára. Napjainkat éppen az jellemzi, hogy az egész vonalon emelkedőben vannak a vallásos élet áradásai, és ezért minden téren sűrűn vetődnek föl aktuális vallási kérdések. A római katholicizmusnak, a görögkeleti keresztyénségnek, a zsidóságnak, az európai és amerikai kultúrvilágon kívül uralkodó nagy vallásoknak is, mint az iszlámnak és a buddhizmusnak egy sereg mélyreható kérdés élénkíti meg jelenleg az életét. A nyugati emberiségnek ezenkívül megvannak a történeti egyházak medreitől külön utakon haladó vallási áramnlatai is, mint amilyenek a Nyugat és Kelet vallásainak keveredési kísérleteiből előálló mozgalmak, vagy az ősi nemzeti pogányság föltámasztására irányuló próbálkozások; és - ami szintén idesorolható - a felületes szemlélő előtt egészen vallástalan színben föltűnő jelenségek, amelyekben a "modern pogányság" kiéli magát s amelyek a mélyebbreható lélektani elemzés előtt elárulják rejtett vallásos jellegüket (mint amilyenek "a testkultusz", a "természetimádat," sőt maga a bolsevizmus antikrisztiánus fanatizmusa is). A térszűke miatt azonban tartózkodnunk kell mindazoknak az időszerű vallási kérdéseknek a számonvételétől, amelyek elénkrajzanának, ha tárgyunk mezejét egész kiterjedésében át akarnók fogni. Megmaradunk egyszerűen azoknál a kérdéseknél, amelyek a protestántizmus lelkét foglalkoztatják manapság.

Amikor egy ilyen szemlére kísérjük a nagyvilág protestántizmusanak áramlataitól eléggé távol álló laikus olvasót, természetes, hogy nem csak a szakember igényeire nem lehetünk tekintettel, - neki semmi újat nem mondva, sőt még szakkörökben közismert dolgokban is a felületen maradva, - hanem még az átlagolvasó behatóbb érdeklődését sem elégíthetjük ki. Az anyag még a megvont határok között is olyan bőséges, hogy egészen vázlatosan kell vele elbánnunk, - bizonyára nem egy hiányossággal terhelve meg közben munkánkat.

258

Hogy valamilyen áttekinthető rendet vigyünk bele a dologba, vegyük alapul a szokásos lélektani felosztást, amely szerint a vallási életnek értelmi, érzelmi és akarati megnyilatkozásai vannak. Eszerint vegyük számon először a mai protestántizmus theológiai és világnézeti kérdéseit, azután a kultusz és kegyesség terén előtérben álló kérdéseit, és végül gyakorlati problémáit.

Ha azokra a kérdésekre fordítjuk vizsgálódásunk lámpafényét, amelyek értelmi téren foglalkoztatják a mai protestántizmus lelkét, az első tekintetre is megragad már az a nagy különbség, amely a jelent a közelmúlttól, mondjuk: a háború előtti évektől elválasztja. Olyan kérdések, amelyek akkor az érdeklődés homlokterében állottak, eltűntek, és helyükbe egészen új kérdések nyomultak. Akkor úgyszólván az egész gondolati munka, amelyet a protestáns vallási élet kifejtett, akörül a kérdés körül forgott, hogy hatalmassá nőtt ellenséges, vagy legalábbis rivális szellemi hatalmak között hogyan védheti meg a maga pozícióját. A védekező harcnak és ezzel kapcsolatban az alkalmazkodás taktikájának a kora volt ez. Ma ellenben az a helyzet lényege, hogy visszanyert biztonságérzetének birtokában a protestántizmus lelke, nem nézve se jobbra, se balra, ismét offenzívában van: tudja, hogy megvan a mondanivalója, a sajátos megbízatása, és kétes értékű szövetségekbe nem elegyedve, semmilyen ellenféltől meg nem ijedve, a maga lábán igyekszik előnyomulni küldetésének útján. Persze, a tegnap nem tűnt el egy csapásra, és még sokhelyt tovább él. De a mai helyzet jellegzetességét nem az adja meg, ami még nem múlt el egészen, hanem az az új, ami egyre erőteljesebben bontakozik ki.

Ahhoz, hogy ezt az újat megértsük, jó lesz felidéznünk röviden az előző korszak jellemző vonásait. Két nagy szellemi hatalommal találta szemben magát a protestántizmus evangéliumi keresztyénsége a közelmúltban. Az egyik a "természettudományos világnézet" volt. Már túlhaladt ugyan a delelőjén akkor is, de még mindig fönt ragyogott a szellemi élet égboltozatán, - a művelt emberek nagy része még lelkesen hódolt neki. A természeti törvények fétise állott a középpontjában. Bennük vélte föltalálni a kulcsát az ember egész világának. Rejtély szerinte csak az lehet, aminek a törvényeibe még nem hatolt be az emberi tudás. Minden titokzatosság csak ideiglenes, - majd eloszlatja az ész fáklyafénye. Nincs más, csak egyetemes törvények szerinti történés, és ezért rábízhatjuk magunkat az értelem vezetésére, amely egymás után földeríti ezeket a törvényeket. Alapjában véve, elvileg, minden megmagyarázható és megérthető. A világ s benne az emberi élet is, minden megnyilatkozásával úgy jár, mint valami bonyolult nagy gépezet, amelynek csak rá

259

kell jönni a nyitjára. Akkor aztán hatalmunk is van fölötte: szolgálatunkba hajthatjuk a természet erőit, tetszésünk szerint formálhatjuk az élők világát, sőt kezünkbe kaparinthatjuk az emberi sors kormányzását is.

Egyrészt, természetszerűleg, materializmusra hajlott ez a világszemlélet, - mert hiszen az anyagi világban tudta legbiztosabban keresztülvinni mechanisztikus elveit. S ezzel egyúttal lealacsonyította az embert is, - elsikkasztva az anyaginál magasabbrendű lényegét: lelkiségét. Másfelől ebben a degradált emberben mégis bizonyos mindenhatósági önérzetet szított föl: elhitette vele, hogy úr lehet mindenek felett, csak fejtse ki tudásának az erejét.

Ez a világszemlélet természetesen úgy viszonylik a keresztyénséghez, mint tűz es víz. Benne semmi helye nem marad a világot kormányzó személyes Istennek, sem az Isten személyes uralma alatt élő emberi személyiségnek. Bűn és megváltás, hit és imádság, megszentelődés és üdvösség mind tárgytalan fogalmakká válnak.

A másik szellemi hatalom, amellyel számolni kellett, egy szóval megjelölve: az idealizmus világnézete volt, amely a múlt század második felében egyre erőteljesebben nyomult szembe a "természettudományos" mechanizmussal és materializmussal. Táplálékát abból merítette, hogy az emberi gondolat újra erőteljesebben fordult befelé: a külső természet helyett magába az ember szellemi világába. Azt vallotta, hogy még sem a természet adja kezünkbe a mindent megoldó kulcsot, még az ember megértéséhez ís, hanem fordítva: az ember hordja önmagában a kulcsát még a természet világának is. Az egész világ azoknak a szellemi hatalmaknak a kivetítődése, amelyek az emberben jutnak igazán diadalra és kibontakozásra. És ezért az ember legfőbb dolga, hogy önmagát értse meg. A saját történelmében láthatja meg azoknak az erőknek az előretörését és egyre tisztább jelentkezését, amelyeknek a szolgálatában értelmet és értéket nyerhet az élete. Olvassa ki feladatait a múltnak nagy vívódásaiból és győzelmeiből, és az útmutató nagy hősök nyomába szegődve szolgálja azoknak az eszményeknek az uralmát, amelyek bennük testet öltöttek.

Érthető, hogy a "természettudományos" hitetlenség lelki sivárságával szemben, a szorongattatásában megriadt protestáns keresztyénség bizonyos rokonszenves melegséget érzett kisugározni ebből a szellemiségből, és szövetségestársat látott benne a közös ellenséggel szemben. Nem vette észre azokat a nagy ellentéteket, amelyek ettől az irányzattól is elválasztották, hanem igyekezett hozzádörzsölődzni és közösséget találni vele. Megpróbálta lefordítani a maga mondanivalóját az idealizmusnak a nyelvére. Igyekezett kimutatni, hogy az ember szellemisége nem csak tudományban, művészetben, erkölcsiségben virágzik ki, hanem vallásban ís, sőt ebben találja meg legtömörebb formáját, minden egyéb meg-

260

nyilatkozásának is egységgé jegecesedését. És szót kért az emberiség szellemi életében magának is azon a címen, hogy birtokában van a múlt legnagyobb vallási értékeinek, amelyekből ihletést meríthet a további fejlődés. Kínálta a világnak Jézust, mint a vallásnak - eddigelé legalább legtisztább és legteremtőbb erejű, és talán ezután is soha fölül nem múlható - hősét, és kínálta a Krisztus előtti és utáni történetnek mindazokat a példaadó és nevelőhatású vallásos géniuszait, akiknek lelke ott tüzel a Biblia és a keresztyén egyháztörténet lapjain.

Elősegítette ezt az idealizmushoz való hozzásimulást az is, hogy ugyanakkor a protestántizmus vallási gondolkozásában nagy krízis játszódott le a Biblia körül. Régebbi nemzedékek Biblia-szemléletével éles ellentétben, amelyek minden más irodalmi okmánytól élesen elkülönítve és messze azok fölé helyezve őrizték a Bibliát, mint az Isten kijelentésének csalhatatlan tekintélyű szent könyvét, - a múlt század megtanulta a Bibliát is belevonni ugyanabba az irodalomtörténeti és történeti-kritikai vizsgálódásba, amelyet filológusok és histórikusok általában kiterjesztenek a múltnak irodalmi hagyatékára. És - bár eltérő és ellentétes nézetek nagy vitája támadt sok nehéz kritikai kérdés körül, - mégis kitűnt, hogy rendkívül érdekes és érdemes dolog volt a Bibliát így beleállítani a történelem összefüggésébe, vizsgálni a tudományos vizsgálat minden eszközével és módszerével, hogy kik írták a könyveit, mikor és miért írták, és milyen küzdelmek és fejlemények játszódtak le azoknak a nemzedékeknek az életében; amelyeknek a lelki lecsapódása tükröződik ezekben az iratokban. Egy egész új, éspedig lebilincselően gazdag világ tárult így fel a Bibliában megörökített emberi történésekben, és úgy látszott, hogy ha odavész is a Bibliának az az isteni tekintélye, amelynek fényében addig ragyogott, ezért elégséges kárpótlást nyújt az az emberi melegség, színgazdagság és ösztönző erő, melyet az új vizsgálat fölfedezett benne.

Ezzel az értékkel, gondolták, föltétlenül előkelő helyet biztosíthat magának a protestántizmus a modern szellemi életben. Hiszen, ha a jövő útját a múlt nagy fároszainak a fénye világítja meg, akkor nem nélkülözhető ebben azoknak az útmutatása, akik az Isten felé való emberi viaskodásban voltak a legmesszebb fénylő útjelzők. Igaz ugyan, hogy az emberiség vallási életén, a Biblián, tehát a keresztyénségen kívül megtalálható nagy géniuszok is mélységes nyomokat hagytak - és talán nem is helyes őket egészen kívül hagyni a vallásos látókörünkön. De utóvégre az európai szellem jellegzetes vallásos alkatát annak a történelmi folyamatnak köszönheti, amely a Biblia lapjain tükröződik. Ami ezen kívül van, ahhoz sohasem lehet olyan szoros köze, mint éppen ehhez, és elfogultság nélkül megállapíthatja azt is, hegy nincs oka elcserélni a maga vallási örökségét semmilyen mással, mert az fölötte áll minden egyébnek.

Nem is lehet panaszkodni amiatt, hogy az idealizmus elzárkózott

261

volna a protestántizmusnak ezzel a felkínálkozásával szemben. Gazdagodott általa a szemlélete és a programmja. Helyet engedett hát neki a maga házánál és úgy látszott: ez a módja a protestántizmus biztosításinak a kor veszedelmes, hit-ellenes viharaival szemben.

Azonban mindig voltak jelentős elemek, amelyek tartózkodtak a protestántizmusnak ilyen elszállásolásától. Világosan látták, hogy túl nagy árat kell érte fizetni. Észrevették, hogy ez a "modern", vagy "liberális" átszövegezése a protestántizmusnak elalkudja és elejti a protestántizmusnak olyan javait, amelyek a lényegéhez tartoznak. Felelősnek érezve magukat ezekért a javakért, megmaradtak tehát a konzervativizmus álláspontján, és ha már mást nem tehettek, - védekeztek. A szellemi világ élte a maga életét körülöttük függetlenül tőlük, - ők, bezárkózva a maguk körébe, legalább arra vigyáztak, hogy az atyáik vallásos élete épen szálljon a fiaikra. A protestántizmus testén pedig egyre aggasztóbban mutatkozott a szakadás e között a két szellem között, amelyeknek egyike kompromisszumokban élt, hogy széles pozícióit biztosítsa, a másik viszont visszahúzódott a védelem hátsóbb sáncai mögé, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötnie, - de mindkettőt az jellemezte, hogy egyiknek sem volt olyan vezéri szava, amellyel az élet élére állhatott volna.

Ez az a helyzet, amely mára lényegesen megváltozott már. Elősegítette a fordulatot az is, hogy a "természettudományos világnézet" időközben csődöt mondott. Napjaink műveltségében már fölülkerekedett az a belátás, hogy borzasztó egyoldalúság volt mindent csak egyetemes törvények hálózatában befogva látni. Maga a természettudomány is egyre több figyelmet szentel annak, ami a természetben a mechanizmuson túlesik, az élet csodálatosan gazdag világának, amelyben lépten-nyomon sajátos adottságokba ütközünk, és félretéve az egyetemes törvényekkel való magyarázati kísérleteket, egyszerűen tudomásul kell vennünk dolgokat, anélkül, hogy megértenők őket. Így aztán annál inkább szóhoz juthat az egyszeri és vissza nem térő tényeknek az a gazdag világa: az emberi történelem is, és általában az ember saját világa, amelynek tényeiből az idealizmus táplálkozik. S ha az idealizmus győztesen marad a porondon a naturalizmussal szemben, - a protestántizmus nincs többé abban a kísértésben, hogy mindenáron kiegyezkedjék vele a közös ellenfél elleni harcban, hanem revízió alá veheti azt a kérdést, hogy mi köze is van neki voltaképpen ehhez a bármennyire is rokonszenves szellemi hatalomhoz?

Ehhez a szellemtörténeti eltolódáshoz hozzájárult azoknak a megrendítő válságoknak a hatása, amelyekbe szerencsétlen külső sorsa döntötte a mi nemzedékünket. A lendületes fejlődés büszke magasságaiból egyszerre a nyomorúságoknak olyan mélységeibe zuhant az élet, amelyeket senki nem mert volna megjövendölni csak néhány évvel azelőtt is.

262

És a "de profundis" fölszálló vívódó kérdésekre sokan újult erővel kapták meg az onnan felülről jövő, megmentő választ: az Evengélium szavát. Az Evangéliumnak ez az erőteljesebb, szükség szülte megragadása magával hozta azután az idealizmussal való szövetkezés teljes fölmondását. Nem is látszott már szükségesnek, mert az Evangélium igazsága megint olyan világosan kiragyogott, hogy szentségtörésnek látszott idegen segítséggel megtámogatni és biztosítani. De, ami még fontosabb: veszedelmesnek látszott most már az addig keresett szövetség, mert nyilvánvaló lett, hogy benne éppen az tompult le, sőt veszett el, ami az Evangélium sava és borsa.

Fájdalmasan érezhetővé vált, hogy az idealizmussal való frigyben mennyire elhumanizálódott a keresztyénség. Úgy szerepelt mindig, mint az emberi léleknek egyik - bár legmagasabbrendű - megnyilatkozása. Voltaképpen mindig az emberi élet körében és határai között mozgott. Most pedig éppen "a humánum krízise" következett be, - nyomorultnak és tehetetlennek bizonyult az ember mindenestől fogva, még vallásában is. És újra kivilágosodott, hogy az Evangéliumnak éppen az a lényege, hogy benne nem az ember törekszik föl, hanem az Isten száll alá őhozzá, hogy tehát éppen a végszükségbe jutott emberhez a saját életköre határain túlról jövő szabadító üzenet. Az emberi lélek összetörten állott újra Isten előtt, és döntő jelentőséget nyert az, hogy Isten jelenti meg magát neki lesújtó ítéletben is, de megbocsátó kegyelemben is. A jelszó tehát ez lett: "el a pszichologizmustól!", - vagyis attól az egész beállítottságtól, amely az emberi lélekben lejátszódó vallásos életre szegezte a figyelmét és nem az emberhez szóló Istenre. A vallás helyett az Ige került a figyelem középpontjába; az ember szubjektív élményeiről teljesen átlendült a súlypont arra az objektív hatalomra, amely az élményeket kiváltja az emberben.

Ezzel együtt felhangzott egy másik jelszó is: "el a historizmustól!" - Vagyis hadat üzent az új szellem annak a fölfogásnak is, amely a vallást mint történelmi fejlődési folyamatot tartotta olyan nagyra, és Jézus Krisztust is, meg a Biblia egész tartalmát is abból a szempontból értékelte, hogy milyen történelemformáló erők duzzadtak meg benne és áradtak ki belőle. Ez az egész szemléleti mód is megmarad a humánum körén belül. Megvan természetesen a maga helyén a jogosultsága. Érdekes és tanulságos dolog utánajárni, hogy mint szövődtek a Biblia történeti szálai és mint szövődnek bele azóta is a történet szövedékébe. De a nyomorúságaiból szabadulást kereső embert nem ez érdekli, hanem az, hogy a Biblia történetileg lett és történetileg ható könyvein át történetfeletti, örök érvényességgel és tekintéllyel szól az Isten. A fődolog a Bibliában az, ami kiemelkedik a múltból és egyidejűvé válik a mindenkori emberrel, - az Ige, az Istennek élő önmegnyilatkozása, amelyben szentsége ítéletet

263

mond felettünk, és kegyelme feloldoz bennünket. Jézus megint nem csak Jézusként, hanem Krisztusként áll így előttünk; sokkal több, mint páratlan intenzitású és mélységű képviselője a vallásos életnek, - maga "a testet öltött Ige", az a tárgy, amelyre a mi vallásos életünknek irányulnia kell, ha nem akar magának csinálni koholt isteneket, hanem el akarja fogadni azt, amit Isten maga jelent ki önmagáról. És a próféták és apostolok is nem csak és elsősorban nem lelkesítő és fölemelő vezéralakok‚ akik magasra tartott fáklyával az élén járnak vallási fejlődésünk karavánmenetének, hanem egyszerű eszközök, közegek, akiken át az Ige szólott, és szól ma is, és szólani fog mindenkor, mert tetszett az Istennek, hogy őket szemelje ki kijelentésének szócsöveiül.

A nagy átalakulás, amelynek alapgondolatait ezekben. elmondottuk, egy svájci eredetű, német theologusnak, Barth Károly azelőtt münsteri, majd bonni professzornak és néhány munkatársának az irodalmi és igehirdetői működéséhez fűződik. A "barthi iskola" megszületésében mint valami magas feszültségű áram hirtelen kisülése, nagy csattanással és heves hullámvetések kíséretében jelentkezett a fordulat. De a dolog lényege sokkal mélyebben gyökeredzik, semhogy egyetlen iskolára volna visszavezethető. És maga az a példátlan hatás, amellyel a "barthianizmus" futótűzként bejárta az egész protestántizmus világát, nyilván mutatja, hogy a fordulatot nem egynéhány neves és súlyos vezetőember idézte elő, hanem sokkal egyetemesebb okok érlelték ki. Válságba jutott az idealizmussal elegyített protestántizmus; sekélyesnek és elégtelennek bizonyult a legsúlyosabb vívódások óráiban, és segítség megint csak onnan kínálkozott, ahonnan a protestántizmus eleitől fogva vette a maga igazságát és erejét: az Igéből. Az ember megint elhallgatott a maga beszédével, mert rájött, hogy mellékes az, hogy ő mit mond Istenről; és megint szóhoz jutott Isten maga, mert egyedül az fontos, hogy Ő mit mond.

Mindazok a kérdések, amelyeket a "természettudományos világnézettel" való küzdelem vetett föl annakidején, elvesztették az aktualitásukat. Hogy hogyan egyeztethető össze Isten teremtő munkája a világ előállásairől szóló modern elméletekkel, geológiai és evolúciós hipotézisekkel; hogy lehet-e még hinni Isten világkormányzásában, gondviselésben és az imádság meghallgatásában, amikor természeti törvények "uralkodnak" minden történés felett; hogy hogyan tartható fent mindaz, amit az ember istenképűségéről, a bűnért való felelősségéről, lelkének halhatatlanságáról vall a keresztyénség - szemben mindazzal, amit az ember fiziológiai, átöröklési és pszichológiai determináltságáról tudunk; és egy csomó más hasonló kérdés - a tegnap kérdései már és nem a máéi.

A mai kérdések azon a fronton találhatók meg, amely az idealizmus és a protestáns keresztyénség, között húzódik el. A hajdani szövetséget az tette lehetővé a két fél között, hogy a protestántizmus tudatában volt

264

bizonyos értékeknek, amelyek közös kincsének látszottak az idealizmussal. Most az a kérdés, hogy nem tagadja-e meg és nem veti-e el ezeket az értékeket, csak azért, hogy az idealizmussal megtagadja a közösséget?

Ilyen értéke volt: a Bibliának, mint emberi, történeti okmánynak, és a benne szereplő személyiségeknek, beleértve magát Jézust is, - mint emberi, történeti személyiségnek a sokkal világosabb, megragadóbb ismerete, mint amilyennel előző korok rendelkeztek. Most a Biblia megint úgy ragyog előttünk, mint emberfeletti tekintély, mint történetfeletti reveláció; és Jézus Krisztus is megint úgy áll előttünk, mint nem ebből a világból kimagasló alak, hanem mint aki ebbe a világba "jött", mint az örök isteni Szó emberrélétele. A hitnek az a feltétlen hódolata, amellyel az embernek meg kell hajolnia, ha Isten szól hozzá, mármost hogy viszonylik ahhoz a közvetlen emberi melegséghez, amellyel megszoktuk a Biblia íróit és személyiségeit megközelíteni? A Bibliára vonatkozó tudományos kutatások szabadságát nem érinti az a kérdés, mert hiszen az nyilvánvaló, hogy a Biblia emberi írók emberi írása is, tehát nem vonható ki semmilyen kritikai vizsgálódás alól, amelyet az irodalomtudomány általában ki azokott fejteni. Csak az a kérdés, hogy amikor már nem az érdekel bennünket, hogy mikor, ki, miért írta ezt vagy azt a könyvet a Bibliában, hanem az a sokkal életbevágóbb dolog, hogy mit mond benne nekem vagy nekünk Isten, - ebben a hívő, alázatos figyelmezésben el kell-e hessegetnünk magunk elől a Bibliából felénk tekintő, meghitt és ismerős emberi arcokat, hogy az Isten szavát fölfoghassuk? Vagy pedig megmarad-e azoknak az értéke is éppen a hit igényeinek a kielégülése szempontjából?

Azután: az Ige tekintélyének a helyreállítása nyilván megbecsülhetetlen nyereség, sőt életmentő fordulat a protestántizmus számára. Hiszen vagy van Istentől kapott üzenete a világ számára, és akkor az előtt az embernek össze kell törnie és meg kell alázkodnia, - vagy nincs egyéb mondanivalója, csak tapogatódzó emberi szó, amellyel szemben különvéleményt is lehet bejelenteni, de akkor meg is van pecsételve a sorsa. Azonban itt fölmerül a kérdés: mi választja el az Ige abszolút és jogos tekintélyét azoktól az egyéb tekintélyektől, amelyek után ma kapkodnak az emberek? Mert az bizonyos, hogy a mai ember, belefáradva harcaiba, vezettetni akarja magát, tekintélyre éhezik és szomjazik, amely levegye róla a felelősséget. És nem lehet kétség afelől, hogy a mai embernek ez a vonása a gyávaság és gyöngeség szomorú szimptómája. A protestántizmus mindig arra volt büszke, hogy a maguk lábán megálló, felelős egyéneket nevelt, nem pedig dogmatizmus szálain vezetett nyájembereket. Mármost, amikor az Ige hirdetője azzal az igénnyel megy föl a szószékre, hogy Isten nevében beszél, és Isten előtti engedelmes meghajlást

265

követel, - hol van az a határ, amelyen innen csakugyan azt az Igét szólja, amely előtt meghódolni a legünnepélyesebb felelősség aktusa, - és hol fenyegeti már az a veszély, hogy olyan területre lép át, amelyen már emberi dogmatizmus előtt meghunyászkodó, felelőtlen megbúvás volna szavának a megfogadása?

Ugyanezt a kérdést még jobban kiélezi egy további körülmény. Az idealizmustól való elválás és az Igében bírt elégséges erőre való ráeszmélés azzal a következménnyel járt, hogy a protestántizmus megújult hangsúllyal domborított ki olyen mozzanatokat, amelyeket azelőtt vagy bátortalanul háttérben hagyott, vagy egyenesen tehertételek gyanánt törölni igyekezett leltárából. A bűn és a kegyelem fogalmai, a hit és a megigazulás igazságai, a Krisztus isteni természetéről és váltsághaláláról szóló tanítások, - legjobban talán úgy mondhatnók, hogy mindaz, ami az evangéliumi történeteken túl inkább az apostoli iratokból hangzik felénk az Újtestamentumban, újra megragadó értelmet és teljes zengést nyert. Míg azelőtt a figyelem elsősorban a három szinoptikus evangélium felé fordult, amelyekben aránylag a legkevesebb a Jézus Krisztusról szóló hitbeli bizonyságtétel, és aránylag a legtöbb a róla való történeti beszámolás, addig most megint előtérbe nyomult a Pál leveleiben és a János írásaiban foglalt tanúságtétel a Jézus Krisztusban adott váltságról és üdvösségről. Más szóval ez azt jelenti, hogy a protestántizmus újra teljesebben visszhangozza a XVI. századbeli nagy reformátorok szavát, amely az előző korszakban meglehetősen elhalkult. Luther és Kálvin, akik szimbólumokká és történelmi hősökké váltak időközben, megint tanítómestereivé lettek késői ivadékaiknak. Es általában visszahajlik a mai protestántizmus lelke a XVI. század gazdag és határozott szavú hitvallásaihoz, a történelmi konfessziókhoz. És ez eléggé meg nem becsülhető fordulat, mert hiszen hogyan lehetne egyház a protestáns egyház, ha nem épül föl nemzedékről nemzedékre tovább zengő, egyéneket közös hitbe összefogó vallástételen, amelyet tekintéllyel ruház fel az, hogy magának az Isten kijelentésének a sommázását adja?

Azonban az ősi egyházi konfessziók és dogmák felújuló tisztelete mégsem jelentheti az idők kerekének a visszafordítását! A reformáció óta eltelt évszázadok alatt a protestántizmus éppen abban találta hálás büszkeségét, hogy semmilyen kegyeletes tekintet a múlt iránt nem volt megkötő béklyója a továbbhaladásban, és megmerevedés nélkül, életteljes szabadságban fejlődhetett és fejlődött. Az idealizmussal való ezen rokonsága mármost hogyan viszonylik a reformátori örökséghez való kiújult ragaszkodáshoz? Van egy bizonyos határ, amelynél a múlt elhanyagolt kincseinek ez a visszahódítása már átcsap a reakció, a jövő elől a múltba visszaszökés veszedelmébe, - de hol van ez a határ?

Egy további súlyos kérdés abból adódik, hogy az idealizmussal kar-

266

öltve a protestántizmus úgy szerepelt, mint az emberi művelődésnek, szellemi és társadalmi emelkedésnek egyik legértékesebb emeltyűje, viszont az Igére való ráeszmélést éppen az váltotta ki belőle, hogy ebben a kultúrmissziójában keserves kiábrándulások érték. Az a bizakodás és az a hivatásérzet, amellyel kivette a részét az embervilág neveléséből és fejlesztéséből, megrendítő válságba jutott. Az ember arca, minden XX. századbeli kifinomultság ellenére is, olyan démoni torzképben meredt elébe az átélt világtörténeti eseményekben, hogy éppen ettől való iszonyata szorongásaiban kellett menekülést keresnie. Meg is találta abban az Igében, amely a bűn ítélete alá rekeszti az embert minden fölfelé törekvő igyekezetével együtt, és csak a kegyelem ingyen való ajándékával állítja helyre az ember istenfiúságát. Bánni és szégyenleni való dolog, hogy az Igének ez a kemény beszéde feledésbe merült, és magukat protestánsoknak nevező nemzedékek átadhatták magukat olyan kultúroptimizmusnak, amely előbb vagy utóbb össze kellett, hogy omoljon. De ha most már az Ige fényében tisztán látjuk, hogy az emberi élet, legnemesebb megnyilatkozásaiban is, telve van a bűn fertőző anyagával, - azt jelenti-e ez, hogy a pesszimizmus sanyarúságával hátat fordítsunk neki? A protestántizmusnak óriási nyeresége, hogy újra élesen látja: mi választja el az ő sajátos küldetését minden kulturális, társadalmi, politikai szolgálattól. Mindez emberi tevékenység és legnagyszerűbb gyümölcsei is emberiek. A protestántizmus dolga pedig Istent képviselni az Ő lgéje által. Úgy viszonylik egymáshoz ez a két dolog, mint a sötétség és a napfény, - össze nem zavatható. De másfelől mégis csak meg kell találni ennek a negációnak a sértetlen fenntartása mellett is a pozitív kapcsolatot a világ életével: valamilyen új, félreértésektől mentes formában mégiscsak meg kell szövegezni azt a programmot, amelyik szerint éppen az Ige parancsai alapján formálni és irányítani akarja a protestántizmus az embervilág életét.

Ugyanez a kérdés még mélyebb gyökerében is megragadható: új feladatként áll a protestántizmus előtt általában az egész ethikai programmjának a megfogalmazása. Az előző korszakban majdnem oda jutott az idealizmus hatása alatt, hogy mindenestől fogva ethikában élte ki magát. Most megint megtanulta, hogy a legtisztultabb emberi élet is szennyes az Isten ítélő szeme előtt, és nem állhat meg másképpen, mint a Krisztus vére által tisztára mosottan, kegyelemből nyert bocsánat, megigazulás által. És szinte fél, hogy miközben erkölcsi magaslatok felé akarna törekedni, meg találna felejtkezni arról, hogy Isten előtt helytálló eredményeket úgysem vívhat ki sohasem. Pedig vissza kell nyernie valahogy ethikai bátorságát, - mert ha nem, akkor ki lesz vajon a "föld sava" helyette?

Még általánosabban fogva meg, lényegében ugyanezen kérdést, új

267

tisztázásra vár az egész földi élettel szemben elfoglalandó pozitív álláspont. A régebbi hamis pozitív álláspont, amelyre az idealizmus csábított, megdőlt. Nem lehet egyhamar megint beleesni abba a hibába, hogy ez a földi világ egyszerűen a jó erők győzelmes harcainak a színtere gyanánt mosolyogjon ránk, amelyről fokozatosan leszorulnak és eltűnnek a rossznak hatalmai. Az Igének visszanyert teljesebb értelme "eschatológikussá" teszi a látóhatárunkat. Vagyis világos előttünk, hogy ebben a világban, a halál korlátai által berekesztett területen, minden, ami emberi, bűnös - és az is marad. Minden ígéret, amely harcainkban föntarthat és éltethet, igazában a jelen világ határain túlra veti a fényét. Az időben való élet nyomorúságaival szemben újra megtanultuk az Isten örökkévaló világára szegezni a reménységeinket, és nem egykönnyen függesztjük rá újra a lelkünket bármilyen evilági célkitűzésre úgy, mint ami abszolút értelmet és kielégülést adhatna harcainknak. De ez a zarándoklásra beállított élet még sem válhatik megfutamodássá. Mégis úgy akarunk átvonulni ezen a világon, hogy Istent dicsőítő nyomokat hagyjunk hátra benne nemzedékről-nemzedékre.

Ezek a mai vallási kérdések. Egy dolog világosan kitűnik belőlük: ezek nem a biztonságában megtámadott protestáns lélek védekezési és önigazolási kísérleteiből merülnek föl, hanem a megújult erővel és biztonságérzettel föllépő protestántizmus tájékozódásából születnek meg. Eltelve attól a tudattól, hogy Istentől kapott üzenete van a világ számára, senki előtt nem mentegetődzve, sem tanácsért nem tudakozódva, indul el újra a maga küldetése útján, és csak arról van szó, hogy éppen ebben az erőteljes új lendületében mire kell vigyáznia, hogy egyoldalúságokba ne essék és kárt ne tegyen önmagában.

Kérdés, hogy végül is nem kell-e majd valamilyen új viszonyra lépnie az idealizmus erőivel? A világért sem úgy, hogy megint bekéredzkedjék annak házába, alkalmazkodni köteles lakó gyanánt, a védekezés kedvéért, - hanem úgy, hogy a maga házához fogadja be azt, szolgának, akit ő használ fel a maga céljaira. Az Ige valóban nem az emberi szellem terméke, hanem úgy hasít bele annak vízszintesen haladó életvonalába, mint a fölülről jövő merőleges metsző vonal. De az Ige legnagyobb győzelme mindig az volt eddig, hogy az emberi szellem munkáját a saját edényévé tudta formálni, amikor az Ige tartalma a legjobb és legtisztultabb emberi gondolatokat gyúrva át a maga kifejezési eszközeivé. És erre a mai ember világában mégis az idealizmus kínálkozik fölhasználható anyagul. Jó hangsúlyozni azt, hogy amikor Isten megjelenti magát, akkor mindig észfölötti, megoldhatatlan ellentmondásokat magukban rejtő, paradox ismeretek birtokába jutunk. De az Igének magát ezt az irracionális voltát is legélesebb megvilágításba a ráció helyezheti; és kérdés, hogy az új irányzat előharcosai maguk is, miközben az Isten ki-

268

jelentése "egészen más" voltáért harcolnak minden emberi gondolattal szemben, vajon nem használnak-e máris olyan fegyvereket, amelyek "egészen olyanok", mint éppen az idealizmus műhelyében kovácsolt szellemi pengék, - vagyis nem köszönhetnek-e sokkal többet az ellenfélnek, mint amennyit hajlandók volnának elismerni? Hátha öntudatosan, szolgálatba fogva, parancs alá vetve egészen hasznos segítségnek bizonyulna?

Ha az értelmi téren ma aktuális vallási kérdések mind akörül forognak, hogy hogyan lehet az emberi gondolatoktól elhatárolni és mégis az emberi gondolatok közé beállítani azt, ami az emberi gondolat számára megfoghatatlan, paradox, isteni igazság, - akkor ebben a fordulatban gondviselésszerű ajándékot kell látnunk. Mert ha a protestántizmus vallási gondolkodása, ahelyett, hogy az Igében bírt titkok gazdagságát hittel megragadná, továbbra is abban látná a maga érdekét és feladatát, hogy az idealizmushoz hozzásimulva mennél elfogadhatóbbá tegye magát az emberi gondolkozás számára, ebből jóvátehetetlen bajok származnának. Rövidre fogva a dolgot: az történnék meg, hogy a kornak a lelke, belefáradva az emberi gondolatok sekélyes beszédébe, azon a másik úton menekülne mégiscsak az isteni titkokhoz, amely még hátra van számára: az érzelmek útján. Ezzel pedig vagy szétfolynék a protestántizmus vallási élete, vagy ha mégis össze akarná fogni önmagát, olyan eszközökhöz kellene fordulnia, amelyek teljesen idegenek a lényegétől.

Már az előző korszak racionalizáló törekvéseit nyomon kísérte az jelenség, hogy a vallást nem védeni és igazolni, hanem élni akaró lelkek az érzelmek világában kerestek kárpótlást azért, amit az ellaposodott és meghűvösödött vallású gondolkodás megtagadott tőlük. Mert nem mutattak nekik utat arra, hogy hogyan lehet Istent az Ő teljes titokzatosságában megismerni az Igében, legalább az érzéseikkel akarták átélni a titkot. Es azok a viszonyok, amelyek az elmúlt években ostorcsapásokkal hajtották vissza az embereket az Isten-távolból az Isten-keresés útjaira, még inkább közkeletűvé tették az érzelmi élményeknek ezt a nagyrabecsülését. A fődolog, mondották sokan, a léleknek áhítatos megrendülése és boldog fölujjongása a Szentséges lehelletének megérzésére. "Numen adest" [Isteni erő van jelen - NF] - ez az érzés suhanjon ár a lelken, ebben csendesedjék el és találja újra meg magát.

Ez az érzelmi megilletődés és fölvillanyozódás természetesen nélkülözhetetlen velejárója a komoly és eleven vallási életnek. De ha fődologgá válik, ha nincs alárendelve valami határozottan megismert és megvallott tárgynak, amely kiváltja, vagyis ha nem pusztán kísérőjelensége az Isten megszólalásának az Ő Igéjében, mi hozza akkor egymással közös nevezőre az egyénileg egymástól annyira különböző egyéneket, mi teremt-

269

het akkor közöttünk egyházi közösséget? Az érzelmek játéka más-más módon játszódik le minden léleknek külön, zárt világában, és nyugodtan járhatja mindenki a maga útját anélkül, hogy mélyebb köze volna a többiekhez, legfeljebb a vele rokon, hasonló rezonanciájú lelkek társaságát keresheti, ha éppen szükségét érzi ennek.

Csak egy mód van az ilyen érzelmileg hangsúlyozott vallási élet mellett arra, hogy az egyház kollektív és intézményes élete szét ne hulljon: az, ha az egyház maga válik olyan meleg kohójává a vallásos érzelmi élményeknek, amilyen máshol nem található. Ezt a célt pedig istentiszteletével, kultuszával érheti el az egyház, ha azt úgy rendezi be, hogy mennél hatásosabb, meghatóbb, megragadóbb legyen. Megvannak a hangulatkeltésnek és az érzelmi megrezegtetésnek a lélektan sugallta technikai módozatai, - ezeket kell gondosan alkalmazni. Az az út nyílik meg itt előttünk, amelyet ösztönös, finom pszichológiai érzéktől vezettetve már évszázadok óta jár a római egyház, istentiszteleteinek formákban, szimbólumokban, művészi eszközökben fölülmúlhatatlan gazdagságával. Az érzelmi elem fölülkerekedése nem hagyna más megoldást hátra protestántizmus számára sem, mint szégyenszemre visszakanyarodni arra az útra, amelytől a reformációban határozottan elvált.

Ha nem is a római egyház példájára hivatkozással, de a vele való félreismerhetetlen rokonság jeleit nyilván elárulva - itt is, ott is jelentkeznek a protestáns egyházi életben az érdekes törekvések az istentisztelet megreformálására. A lényeges mindig ugyanaz: elégedetlenség az igehirdetésnek az eddigi központi szerepével. Az istentiszteletek - mondják - nem felnőttek iskolája, hogy hosszú oktató beszédek hangozzanak el benne, hanem az, amit a neve mond: Istennek tisztelete, a gyülekezetnek imádatteljes megjelenése az Örökkévaló színe előtt. Az emberi beszéd, - mondják, - annál jobb ilyenkor, mennél kevesebb hangzik el belőle, hagyjanak a léleknek békét, csendet, szabadságot az önként való kitárulásra a Láthatatlan Úr előtt.

Így születnek meg az olyan javaslatok, hogy hagyni kell az istentisztelet alatt sok időt az abszolut csöndre, amelyben reátelepedhetik a hívekre az Isten fenségének és mégis aláhajló közelségének az érzése; hogy sokkal nagyobb szerephez kell juttatni megint az olyan egyházi zenét és éneket, amelynek fölemelő, más világba ragadó hatását passzíve élvezhesse a templomi gyülekezet; hogy a templom építészeti formáiban, berendezésében és díszítésében sokkal több eszközt kell megragadni az áhítatkeltésre; hogy a fülön keresztül ható prédikáció mellett prédikálni kell a szemen keresztül is - drámai jelenetezésekkel, kultikus ruházatokkal, jelképes cselekményekkel - és így tovább. Mindebben lehet sok megszívlelendő és hasznos gondolat, ami fölött nagy hiba volna napirendre térni. A háttérben ott settenkedő nagy veszedelem az Ige lebecsü-

270

lésében rejlik. Mintha az Isten bármi más által olyan közel férkőzhetne hozzánk és mi Őhozzá, mint az Ő kijelentésének a szavában! Mintha az az emberi szó, amely ezt az Igét hirdeti, nem lehetne és nem volna tényleg is, sokkal több puszta emberi szónál! És mintha lehetne akárhogyan is jobban leborulnia a léleknek imádatteljes és boldog hódolatban, mint éppen erre az Igére való alázatos és engedelmes figyelmezésben!

A reformáció idejében a protestántizmus nem szakított a maga egészében egyforma gyökerességgel a római egyház istentiszteleti formaságaival. Az anglikán egyház a római hierarchikus egyházi szervezettel megtartotta úgyszólván az egész római kultikus berendezkedést is, - a templomi oltártól kezdve a színdús liturgián át (természetesen más hittartalommal töltve azt meg) egészen olyan részletekig, mint a papi ruházat. A lutheri reformáció is úgy ment végbe, hogy többet-kevesebbet meghagyott az előző évszázadok hagyományos külsőségeiből. Többet ott, ahol a reformáció kevesebb harc árán, simábban ment végbe, mint pl. a skandináv államokban; kevesebbet ott, ahol jobban kiéleződtek a római egyházzal való ellentétek, mint a közép-európai nemzetek körében. Gyökeres nagytakarítást az istentisztelet körében a svájci reformáció hajtott végre: azok az egyházak, amelyek a kálvinizmus szétágazó életéből sarjadtak, különösen az angolszász világban. Ebből érthető, hogy legtermékenyebb talajra az istentisztelet Rómára emlékeztető reformjavaslatai ott találnak - elsősorban az anglikán egyházban, másodsorban az északi lutheránus egyházakban, még Németországot is ideértve, - ahol úgy is megmaradt a hajdani középkori formaságokkal való történelmi kapcsolat. Viszont leggroteszkebbül ott hatnak a dúsabb, színesebb rítust meghonosító kísérletek, ahol a reformáció óta már ősi hagyománnyá vált a puritán egyszerűség és az igehirdetésnek félreérthetetlen központi jelentősége.

Komolyabb veszedelmet csak azért nem rejtenek magukban ezek a "ritualisztikus" jelenségek, mert amint láttuk, a protestántizmus lelke máris ráeszmélt arra, hogy ereje nem a vallási érzelmek hevében, hanem az Ige nyujtotta Isten-ismeretben van. Ennek a birtokában nyugodtan meg lehet hallgatni minden reformjavaslatot, és ki lehet rostálni azt, ami értékesíthető belőle.

Teljesen egyet lehet érteni azzal, hogy az istentisztelet valóban az Isten tisztelete kell, hogy legyen. Es ebből le kell vonni a komoly konzekvenciákat a prédikálásra vonatkozólag. A prédikáció csakugyan nem felnőttek oktatása, nem előadás, még nem is csak lelkesítő, építő, fölemelő szónoklat, hanem egyszerűen (vagy talán minden inkább ez, csak éppen nem egyszerű dolog?) - az Isten kijelentésáben adott üzenet tolmácsolása.

Az is igaz, hogy ebből az alapgondolatból, hogy az istentisztelet nem

271

más, mint a gyülekezetnek Isten imádására való elébejárulás, - sok szükséges reform folyik templomépítési stílusra, a liturgia rendjére, az éneklésre stb. vonatkozólag. Üdvös dolog a liturgiának olyan meggazdagítása és kiképzése, hogy benne az Ige mennél bővebben áradjon, s a gyülekezet mennél frissebb lélekkel reagálhasson reá tevőleges részvételével; vagyis jó az istentiszteletet bibliásabbá és változatosabbá tenni, - mint ahogy erre igyekszik manapság az egész protestántizmus. Jó dolog az éneklést is méltóbbá tenni az Isten színe előtt való jelenlét tudatához, vagyis - ott, ahol ez szükséges, mint sok helyt a protestáns külföldön, - zenében és szövegben visszatérni régebbi korok ünnepélyesebb, méltóságteljesebb és művészileg sokkal maradandóbb értékű termékeihez.

Nyeresége a "romanizáló" szélsőségekbe kilengő irányzatnak az ts, hogy újra nagyobb megbecsüléshez juttatta általában a sakramentumokat. A protestántizmus túlnyomó nagy zöme részéről természetesen csak tiltakozás lehet a válasz minden olyan kísérlet ellen, amely a sakramentumi szertartás túlbecsülésével azt akarná a vallási élet középpontjába állítani. Az a gondolat, hogy az Istennel való találkozás és a kegyelemmel való tápláltatás elsősorban és főképpen látható jegyek és külső cselekrnenyek által mehet végbe, nyilván a miséhez való visszatérést és ezzel az egész reformáció megtagadását jelentené. De hogy még ilyen gondolatok is szóhoz juthatnak manapság itt-ott (különösen az anglikán egyházban), az arra vall, hogy a sakramentumokban több értéknek kell lennie, mint amennyit a protestántizmus a közelmúltban általában kiaknázott. S ezért a miseáldozat fölújításáért szót emelő képtelen következetlenség is hasznos ösztönzésül szolgálhat arra, hogy sokkal komolyabban vétessék az egyházi életben az a minimális külső szent cselekmény, amelyen túlmenni tiltja ugyan az Ige szellemi volta, de amelyet mellőzni, vagy elhanyagolni szintén tiltja az Ige realizmusa és világos parancsa.

Az egész áramlatnak, amely az érzelmek kultiválásában keresi a vallási élet kiteljesedését, el kell ismerni nagy értékét és hasznát. Egyház nem épülhet ezen az alapon, legalább protestáns egyház nem, - mert ehhez az kellene, hogy beleöltözzék megint a vallási külsőségek és szertartások középkori ruházatába. De ha egyházba csak az Ige ereje foghatja is össze az egyéneket, az egyéni életükben az Ige által megindított és táplált lelkiség érzelmi színei adhatják meg a bensőséget és elevenséget. Nem az érzelmi élmény a gyökér, hanem az Isten élő és ható beszéde. De a lombozat, amely belőle kihajt, az érzelmi élmények által nyeri nedvdús életképességét és élénk színeit. S az egyház egészségéhez az is hozzátartozik, hogy ne csak egyek legyenek benne a hívek, hanem ebbe az egységbe hozzák magukkal egész valójukat, magas feszültségű odaadásukat, minden álmatagságtól, fásultságtól mentes, lüktető szívüket. Megvan a jogosultsága tehát annak, hogy az egyéni kegyességet - és tegyük hozzá:

272

a családi kegyességet mindig újra fölfrissítsék erősebb érzelmi színezetű hullámok is. És a megoldandó, aktuális kérdés éppen az, hogy az Ige erőteljes zengése által összetartott egyház masszív épületében hogyan tehetők meleggé, lakályossá, virágdíszessé az egyéni élet kamrácskái és a családi lakások szobái, - hogyan ápolható a vallási élet érzelmi oldala úgy, hogy mégse ez legyen benne a fődolog, hanem csak interieur-je az Ige örök fundamentumán fölépülő erős falazatú háznak, - az egyháznak.

Áttérve végül a vallási élet akarati megnyilatkozására, amelyeket a jelen napok kiváltanak vagy megkövetelnek, elsősorban is arra mutathatunk reá, hogy ma úgyszólván az egész vonalon aktív odaadást kíván a protestántizmus a maga híveitől az egyháznak megszilárdításáért. A közelmúltban e tekintetben nagy különbség állott fenn kétféle egyházi helyzet között. Voltak országok, amelyekben az egyházi élet annyira biztosítva volt az állam részéről, hogy a híveknek úgyszólváan semmilyen erőfeszítésbe nem került az egyházuk fenntartása. Legfeljebb passzív adóalanyok voltak, de talán még azt az anyagi áldozatot is, amit reájuk rótt az, hogy van egyházuk, az állam vette be rajtuk egyéb adókkal egybefoglaltan, s ugyancsak az állam gondoskodott azután az egyházi költségek fedezéséről, az így megtöltött közpénztárból. Viszont voltak más országok, ahol az egyházak, vagy legalább egyes egyházak a maguk lábán járva, csak annyiban tudták fönntartani szervezetüket, intézményeiket, egész működésüket, amennyiben a híveik öntudatos anyagi és szellemi összműködése erre alapot adott. Még ma sem mondható távolról sem, hogy ez az utóbbi helyzet általánossá vált volna, és az előbbi mindenütt megszűnt volna. De - az eltolódás az önálló életet élő egyház típusa felé nagyon jelentős lökéseket kapott. Részben az utóbbi évek nagy politikai átalakulása miatt (mint Németország sok államában) nagyon meglazultak az állam és az egyház kötelékei, részben az egyház és az állam szoros kapcsolataiból a mai modern viszonyok mellett megszülető fonák helyzetek (mint amilyen az anglikán egyház és az angol parlament között nemrégen kiéleződött viszony) terhessé válik az egyházra a teljes önállóság hiánya; részben a bekövetkezhető szakítás esélyeire való felkészülés végett válik tanácsossá az egyház önálló életre való berendezkedése még ott is, ahol egyelőre megvannak még az állam nyújtotta támaszok: részben a közélet mai súlyos bajaival az egyházra háruló lelkiismereti kötelességek (amelyekre mindjárt vissza kell térnünk) teszik kívánatossá azt, hogy az egyház minden lekötelezettség feszélyezettsége nélkül emelhesse fel szavát a reábízott Ige értelmében, ha kell, még az állammal szemben is. Sok indíték játszik tehát közre a tekintetben, hogy minden egyház, azok is, amelyek eddig nem szoktak még hozzá, az önnön

273

élete aktív hordozóivá nevelje a tagjait. Az "egyetemes papság" elve jut ebben a folyamatban nagyobb érvényességre, mint amilyenre a múltban emelkedett, és egyre világosabbá lesz, hogy protestáns egyház nem lehet olyasvalami, amit a hívek egyszerűen tudomásul vesznek, mint meglévő dolgot s aztán ráhagyják azokra, akiknek az a hivatala, hogy intézzék az ügyeit, - hanem olyasmi lehet csak, aminek a meglétéért, fejlődéséért, virulásáért élni és dolgozni kell mindenkinek, aki hozzátartozik.

Ennek egyik fontos konzekvenciája az, hogy nagy lépéssel előbbre lendül a laikus vallási tevékenységnek az egyház közvetlen szolgálatába állítása. Hogy a közelmúltban ennek a laikus tevékenységnek jó nagy része, itt-ott a túlnyomóan nagyobb része az egyházon kívül, jobban mondva az egyházzal csak közvetett kapcsolatban találta meg a munkamezejét, annak persze több oka volt. Az egyik ok abban rejlett, hogy az egyháznak nem volt biztos zengésű a bizonyságtétele, védekezésbe szorult, ahelyett, hogy prófétai erővel lépett volna fel az Ige szavával. Az ilyen vegetáló egyházi életben nemigen helyezkedhettek el a munkára feszülő vallási erők. Ez az ok, mint fentebb láttuk, múlóban van. Egy másik ok az egyházi élet sokhelyt káros méreteket öltött szétforgácsoltságában rejlik. Jobbnak látszott mellőzni azt a sok - és sokszor egyenesen jelentéktelen - felekezeti különbséget, amely az egyházakat egymástól elkülöníti, és az egyházi kereteken kívül összefogni a közös célok szolgálatára feszülő erőket. Ez az ok - ott, ahol - még mindig fönnáll, és a továbbiakban foglalkoznunk is kell vele. De a legkomolyabb okot mégis abban kell keresnünk, hogy az egyház maga nem érezte szükségét a laikus munkaerők értékesítésének, - mert nélkülük is biztosítva látta sorsát a külső támogatás által, amelyet élvezett. Amily mértékben függetleníti az életét minden külső gyámkodás alól, olyan mértékben kénytelen munkára mozgósítani minden fölhasználható erőt, illetve bekapcsolni a maga közvetlen szolgálatába azokat az erőket is, amelyek eddig az egyházon kívüli szervezetekben és mozgalmakban találták meg a medrüket.

Az egyházi élet függetlenségi törekvésének egy másik konzekvenciája az, hogy a helyi gyülekezet autonómiája és az egyházi szervezetnek erre való felépítése ott is utat tör magának, ahol eddig fölülről lefelé kormányozták az egyházat. Vagyis az az egyházkormányzati forma, amelyet presbiteriálisnak nevezünk, áttöri a konzisztoriális, sőt még az episzkopális egyházkormányzati formákat is. Nem államkormányok által kinevezett tanácsok, még csak nem is püspöki rend által felhatalmazott lelkészi kar vezetése alatt, hanem a gyülekezetek által megválasztott "vének" kormányzata alatt érezheti csak biztonságban magát az olyan egyház, amely meg akar állani a maga lábán. Az episzkopalizmus továbbra is

274

érvényben van a protestántizmusnak nagy részében, sőt, amint meg fogjuk látni, újabb táplálékot is nyert bizonyos okokból, de átalakulóban van olyan alkotmányos jellegű, "reprezentatív episzkopalizmussá", amely végeredményben a gyülekezetek közbizalmán épül fel.

Ezeket a folyamatokat rohamosan érleli az a stratégiai helyzet, amely egyre határozottabban rajzolódik ki az egyház körül, s amelynek a lényegét abban fejezhetjük ki, hogy ma már csak nagyon habozva beszélhetünk "keresztyén népekről". Ahol az egyház szervezete egészen független minden állami kapcsolattól, ott eddig is a lakosságnak csak egy részét, talán csak a kisebbik felét számlálhatta a tagjai közé. Most olyan országokban is, ahol az állami támogatás révén vagy az egész lakosság beletartozik az egyház kötelékébe, vagy legalább is csak egy töredéke szakad el nyíltan az egyháztól, - egyre érezhetőbbé válik, hogy emögött a rendszer mögött is, elleplezve bár, de ugyanaz a valóság: az egyház igazán a magáénak nem tekintheti mindazokat, akik a nevét viselik, csak egy kisebb vagy nagyobb részüket, - a többit elvesztette. Csak két lehetőség van: vagy napirendre térni efelett a helyzet felett és tovább zsugorodni, vagy tudomásul venni a valóságot, és fölvenni a harcot az elvesztett területek visszahódítására. Természetesen csak az utóbbira eshetik az egyház választása, ha egyszer biztos a maga dolgában: az Igével való megbízatásában. Ezért mindenfelé megélénkül a "belmisszió", vagy a "népmisszió" neve alá foglalható tevékenység, ami nem tévesztendő össze a gyülekezet önmagát építő munkásságában felhasznált különböző munkaágakkal és módszerekkel. A szó szoros értelmében vett "misszióról" van szó, mintha pogányokat akarna megtéríteni és megnyerni az egyház, csak nem kell értük elmenni Ázsiába és Afrikába, hanem megtalálhatók Európa és Amerika nagyvárosainak előkelő köreiben és proletárnegyedeiben. És van még egy különbség: az, hogy könnyebb a keresztyénség számára meghódítani fétisimádókat és sokistenhívő pogányokat, mint olyanokat, akik úgynevezett keresztyén népek körében élnek, talán maguk is keresztyén nevezetet viselve, - de úgy, hogy semmi közük sincsen a keresztyénséghez.

A valóságban nem-keresztyén tömegekért érzett missziói felelősségen kívül még egy nagy gond hárul az egyházra abból a helyzetből kifolyólag, hogy nem tekintheti már magát olyan viruló hatalomnak a népek lelke felett, mint amilyen volt a múltban. A gyermekei neveltetésének gondja ez. Ott, ahol az egyház saját iskolarendszer birtokában van, nem aktuális ez a gond. Ott csak az a kérdés, hogy kihasználja-e az egyház valóban az iskoláiban rejlő lehetőségeket, és csakugyan a reábízott ügy számára nevelődnek-e az ilyen iskolákban az új nemzedékek, vagy pedig csak a múltból átöröklődött, és hogyan - hogyan nem megüresedett keretek-e az egyházi iskolák. De az általános rend világszerte az állami

275

iskolarendszer. És mennél aggasztóbban érezhető az a tény, hogy az államban megszervezett nemzettestnek csak egy megfogyatkozott része azonos az egyházzal, annál kétségesebb, hogy reábízhatja-e az egyház a maga zsenge jövendőjét ilyen bizonytalan színezetű és szellemű nevelés kezére? Érthető, ha mindenütt élénk tárgyalás és viták középpontjába kerül az állami iskolák kérdése az egyház szempontjából, és újabban egyházi iskolák szükségességét hangoztatják olyan országokban is, ahol néhány évvel ezelőtt mint egészen tárgytalan gondolatot utasították volna el ezt. Természetesen megvan az egyháznak az útja-módja arra, hogy akármilyen az iskola, az iskolán kívül ő maga is foglalkozzék gyermekeivel, s a családi nevelés révén, a gyermekek pásztori gondozása révén, sőt intézményes tanítás révén is, amint az a vasárnapi iskolákban folyik, nevelje az új nemzedéket a maga jövendője számára. De az iskola, a maga nap nap utáni nevelő hatásaival olyan hatalom, hogy sem nem nélkülözhető az egyház szempontjából, sem nem ellensúlyozható egyéb hatásokkal. Még a vasárnapi iskola munkája is, bármilyen becses és szükséges, - magában véve, a mindennapi iskola más szellemű határaival szemben - elégtelennek bizonyult, legalább is növendékeinek nagy részét tekintve, akik kinőve belőle, nem nőttek bele az egyházi életbe. Ugyanez áll természetesen a serdültebb ifjúság lelki gondozása érdekében működő különböző egyesületi és egyéb szervekre is. Nagyrabecsülendők a szolgálataik. De nem elegendők ahhoz, hogy az egyház félvállról vegye az iskolakérdést ebben a mai világban, amelyben egyháziatlan, rivális szellemi hatalmak járják át a közéletet, és azzal együtt, ha nem ma, akkor talán holnap, az iskolát is.

Az úgynevezett keresztyén népeknek a keresztyénségből való nagymérvű kivetkőzöttsége maga után vonván az emberi természetben rejlő nyers erőknek fölszabadulását, olyan súlyos bajokat és válságokat idézett föl - erkölcsileg, gazdaságilag, szociális és politikai tekintetben, - hogy ennek révén is egyre komolyabb gond és felelősség nehezedik az egyházra. Nem csak abban a tekintetben, hogy ki kell terjesztenie a maga samaritánusi szolgálatait az élet kíméletlenül dúló harcaiban elesettekre. Ez már nem a mának kérdése. Legfeljebb csak továbbfejleszteni lehet, itt-ott mutatkozó elmaradottság helyrehozásával, azt a sokfelé elágazó karitatív munkát, amelyet az egyház vagy maga kiépített már, vagy amelynek kiépítésére legalábbis ösztönözte a híveit, ha aztán más címeken megszervezkedve hívták is létre. A protestántizmus intézményes szeretetmunkája lényegében véve már jó ideje nagyszerű üzemben van (kivéve a kivételes elmaradottság eseteit). Aktuális mai kérdést ezen a ponton csak az a körülmény vet fel, hogy ugyanakkor üzemben van már mindenütt az általános társadalmi és a közhatósági karitatív és szociális gondozó munkának kiterjedt intézmény-hálózata is - és kívülről, de

276

néha belülről is kétségbevonják annak jogosultságát, hogy ilyen körülmenyek között mégis föntartsa az egyház a saját, nagy erőfeszítésekbe kerülő szeretetintézményeit. Az a szellem azonban, amelyet az egyház vihet bele az Igéből vett indíttatásokból ebbe a munkába, mindig biztosítani fogja szeretetintézményeink olyan értéktöbbletét, amely igazolni fogja fönntartásukat az állami, községi és egyéb rokonintézmények mellett. Ezenkívül mindig megmarad a gyülekezeti szeretetmunkának az az egyénenkénti és családonkénti bensőséges, testvéries segítő és mentő szolgálata, amely utánozhatatlan művészete az Igében összeforrott közösségnek.

De a tulajdonképpeni mai kérdés más területen vetődik föl. Mindenfelé elégedetlenné vált már az érettebbé fejlődő köztudat a pusztán csak samaritánusi szolgálatot végző segítséggel. Jó dolog a harcban megsebesülteket ápolni és a megrokkantakat istápolni, - de még jobb volna megelőzni a bajt: véget vetni a kíméletlen harcnak, amely szakadatlanul és bőven termeli a megsegítésre szorulókat. Általános nagy reformokat sürget a belátás, amelyekkel betömhetők volnának a teméntelen nyomorúság, testi és lelki leromlás forrásai. A protestántizrnus már most, bármilyen elidegenedett tömegekkel áll is szemben az egyes nemzetekben, még mindig sokkal számottevőbb táborra tekinthet, semhogy a közjónak ilyen életbevágó érdekeivel szemben akár tehetetlennek, akár a felelősség alól felmentettnek érezhetné magát. Sőt, mennél nagyobb tömegeket vesztett el, annál inkább meg kell mutatni, hogy olyan erők birtokában van, amelyeknek az áldásai nélkülözhetetlenek a népek életében. Éppen az adott stratégiai helyzet követeli meg, hogy vállalkozzék a közélet nagy bajainak az orvoslásában az útmutató és a serkentő szerepére: váljék a nemzetek élő lelkiismeretévé, amely nem hagy nyugtot addig, amíg a közélet tátongó sebei orvoslást nem nyernek.

Fölmerül ugyan itt az a nehéz kérdés, amelyre már föntebb utaltunk: beleelegyedhetik-e a protestáns lélek a világ ügyeibe, amikor az ő megbízatása nem a jelen "ad hoc" ügyeinek a megoldása, hanem a minden időkhöz egyaránt szóló, örök Ige képviselete? Azonban végeredményben csupán elméleti nehézségekről van szó. Az Ige világfölötti kincsének a birtoklása csak attól tilt el teljes határozottsággal, hogy a protestántizmus egynek tartsa magát valamilyen reformprogram szolgálatával, bármilyen bölcs és nemes is legyen az. Reformprogramok mindig ideig-óráig érvényesek csak, - aztán elévülnek. Az a protestántizmus, amely kimerülne valamilyen reformprogram szolgálatában, rövidéletűségre ítélné magát ezzel. Az az Ige, amelynek birtokában van, nem ad ilyen pontokba és tételekbe foglalható utasításokat a világ bajainak orvoslására. De igenis ad az egyes embernek és ad az egyháznak napról napra megújuló parancsokat, - mást ma, mint tegnap és holnap is me-

277

gint mást, mint ma, - az élő Isten parancsait az élő ember számára. És most éppen arról van szó, hogy vajon van-e és ha van, akkor miben áll az Ige parancsa a mai egyház számára a mai világ nyomorúságai közepette?

A közelmúlt években elméleti beállítás dolgában két nagyon különböző színezetű tábor állott szemben egymással a protestántizmusban. Az egyiket egészen átjárta az idealizmus kovásza, - a jobb emberi jövoért való küzdelemben látta a maga egész feladatát, és naív lelkesedéssel álmodott az embervilágnak arról az újjáformálásáról, amelyért élt és dolgozott. A másik tábor világosabban látta, hogy ha minden mai nyomorúság megoldódik is, az utána következő holnap sem lesz azért még földi mennyország, hanem továbbra is csak bűnös emberek fogják élni a maguk sok átokverte életét ezen a sárgolyón. A két tábor közötti viták elcsendesedtek azóta. Az optimisták is kaptak időközben néhány kijózanító, kemény leckét (más szóval: az amerikai protestántizmus is közelebbről megérezte a legutóbbi években a mának igazi keserveit); általában tisztázottabb lett a protestántizmus sajátos és semmilyen emberi üggyel össze nem téveszthető küldetése. De főképpen az tompította le a vitát, hogy kitűnt: milyen kevés gyakorlati különbség választja el egymástól a feleket, a közvetlen teendőket illetőleg. Abban nem volt eltérés, hogy a protestántizmus lelkének magára kell vennie a nagy köznyomorúságok terhét, és azok súlya alatt föl kell jajdulnia úgy, hogy senki ne törődhessen bele az állapotokba úgy, mintha másképpen nem is lehetne, s még kevésbé merülhessen el bárki azoknak az élvezetébe azért, mert ő maga hasznot húz a mások bajaiból. Világos volt az Ige parancsa - még ha nemzetenként, a különböző viszonyok szerint más-más tartalommal telítődött is meg: hirdetni kell az Isten ítéleteit, hogy megtérjenek az emberek azokból a bűnökből is, amelyek közbűnök, s ezért közromlást vonnak maguk után.

Az egyház ezzel a prófétai szolgálattal nyújtja a legjobb segítséget. Az ebből fakadó ösztönzések aztán továbbhamak a sajtóban, közgondolkozásban, társadalmi szervezkedésben, el egészen a politikai intézkedésig. Egyes részletkérdésekben már kipróbálta az egyház a maga erejét. Így az amerikai egyházi élet síkraszállott teljes erejével az alkoholkérdésnek a megoldásáért, - úgy, amint az a legbiztosabbnak látszott. Hogy a törvényerőre emelt reform, a prohibíció, csakugyan a legjobb módszer-e, az külön kérdés természetesen. Tény az, hogy az amerikai protestántizmus lelkiismereti kényszer alatt támogatta és sürgette ezt a reformot, mivel ez látszott legjobbnak egy tűrhetetlenné vált közerkölcsi kór meggyógyítására - és a reform keresztülment.

Hasonló részletkérdések felsorolása helyett hadd utaljunk arra a két

278

legsúlyosabb kérdésre, amelytől ma az egész világ betegszik, s amely éppen ezért a protestáns lelkiismeretnek is egyre szorongatóbb kérdése. Az egyik a szociális kérdés: a mai gazdasági rend válsága. Világszerte foglalkoztatja a protestántizmust az, hogy mi az ő küldetése ennek a lázas betegségnek a meggyógyításában. Nincsen pápája, aki világgá elhangzó enciklikák szavában szólhatna hozzá ébresztő és irányító módon problémák bonyolult szövedékéhez. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a protestántizmus alszik ezekkel a problémákkal szemben. Egyházi gyűlésein, szószékein, sajtójában az egész vonalon napirenden tartja őket.

Komoly hangok jelentkeznek a világ nagyon különböző helyein, amelyek a mai társadalmi rend gyökeres átalakulásában, éspedig a szociálizmus értelmében vett átalakulásában látva a megoldást, egyenesen ebbe az irányba szeretnék mozgósítani a protestántizmus erőit. Ezek a tiszteletreméltó egyének és csoportok sokszor két malomkő között őrlődnek: a szociálizmus táborában éppúgy támadják őket az egyházzal való összeforrottságuk miatt, mint ahogy az egyházban támadják őket szocialisztikus célkitűzéseik és reménységeik miatt. Bárhogy vélekedjék is róluk az ember, az bizonyos, hogy szembeszökő szimptómái a protestáns léleknek a szociális problémával való komoly viaskodásának. Nem is szorítkozik ez a viaskodás őreájuk. Sokkal többen vannak azok, akik nem a kapitalizmusnak egy más gazdasági rend által való fölváltásában, hanem a mélyreható megtisztításában és korrektúráiban látják a megoldást, és ezek is legalább olyan lelkiismereti kényszer alatt állva, legalább olyan emésztő odaadással igyekeznek mozgósítani a protestántizmus erkölcsi erőit, mint amazok.

A másik súlyos kérdés, amelynek forrásaiból beláthatatlanul sok szenvedés ered a világra, - a háború, véres és vértelen formájában egyaránt. Érthető tehát, ha a nemzetközi életnek mai, ellentétekkel és gyűlölségekkel telített, tarthatatlanná vált állapota is súlyos lelkiismereti teherként nehezedik rá a protestáns lélekre - éspedig világszerte. Aszerint, hogy egyes nemzetek körében mennyire érett és széleskörű a politikai közérdeklődés - éppen nemzetközi kérdések tekintetében, - természetesen, hol inkább, hol meg kevésbé áll az egyházi életnek is előterében az igazi nemzetközi béke ügye. De valamennyire ott található minden nemzetbeli protestántizmus tevékenységében és egyes nemzetek körében szinte a legfontosabb tételként, - a nemzetek egymás elleni kollektív bűnének ostorozása és a kölcsönös becsületes megértés és jóakarat követelményének a sürgetése. Az egyháznak természetesen ebben a kérdésben is, csakúgy, mint a szociális válság kérdésében is, az az egyetlen feladata, hogy élő lelkiismeret legyen az egyes népekben, napirenden tartsa a kérdést az Isten parancsának kényszere alatt, és szétlövellje tagjai által az életbe az ösztönző hatásokat. A többi már nem az ő dolga, - de nem is

279

fog elmaradni, ha az egyház ezt a maga dolgát elszántan és állhatatosan végzi.

Fölmerül ugyan az a kérdés is, hogy ha nem maga az egyház, mint olyan, de legalább a tagjai, mint a közélet részesei, mint állampolgárok, ne menjenek-e tovább is egy lépéssel, és az egyháztól nyett indíttatások szolgálatában ne szervezkedjenek-e meg, mint olyan gazdasági alakulatok, sajtóvállalatok és politikai pártok, amelyekben az egyház szava ölt gyakorlatilag testet, és igyekszik érvényt szerezni a maga igazságainak? Pro és kontra sok érv hozható föl az ilyen külön közéleti szervezkedés kérdésében, - és az érvek súlya nagyon változó az egyes nemzetekben meglévő közéleti adottságuk szerint. Ami célravezető itt, teljesen eltévesztett dolog volna amott. De az kétségtelenül az egész világon égető kérdése a protestáns léleknek, hogy azt a felelősségérzetet, amelyet közéleti bajok gyógyítása tekintetében fölkeltett benne az Ige, - hogyan tehetné gyakorlatilag mennél hatékonyabbá és gyümölcsözővé a körülötte élő világban?

Egy dolog egészen világossá vált, amióta ez a felelősségérzet erősebben jelentkezett a protestáns egyházakban. - az ti., hogy ez teljességgel közös ügyük, amelyet csak együtt végezhetnek el jól. A bajok, amelyekre rá kell fordítani az Ige megítélő fényét, s amelyek ellen segítő harcba kell szólítani a segíteni akarókat, - annyira átfogják az emberek kollektív életét, hogy velük szemben az egyház is csak a maga kollektív egészében léphet föl. Egyes felekezeti egyházak hiába szállanak ki gerillaharcokra, ha a többiek tétlenül maradnak, vagy éppen kereszteznék a törekvéseiket. Sőt annyira nemzetközi elágazású a szociális kérdés sok vonatkozása, a háború és béke kérdése pedig mindenestől fogva olyan világosan nemzetközi kérdés, hogy még nem is elég a felekezetközi egységfront kiépítése, ha az egyház hatással akar lenni az életnek ezekre az óriási kérdéseire, - hanem nemzetközi munkaközösségre kell egymással összefogniok az egyházaknak. Talán semmi sem bizonyítja jobban a helyzet komolyságát, mint az, hogy a sokfelé szétszakadozott protestántizmus, elégedetlenné válva a partikularizmusban rejlő óriási erőfecsérléssel, komolyan elindult az összefogás útján, az egyes nemzeteken belül is és világviszonylatokban is. És talán egyetlen más kérdése sem olyan terhes egyháztörténelmi következményekkel, mint éppen az összeműködésre és egységesítésre irányuló igyekezeté. Országonként egyházközi szövetségek alakulnak, amelyek közéleti kérdésekben az egységes protestántizmus szavát hallathatják, és egyházközi mozgalmak működnek, amelyek a nemzetközi jóbarátság útjait egyengetik. A közéleti (erkölcsi, társadalmi, gazdasági stb.) kérdésekben való protestáns világfront kiépítésére az emlékezetes stockholmi világgyűlés (1925.) tette meg az első nyilvános és sikeres lépést, és azóta is folytatódik ez a törek-

280

vés az "Élet és Munka" nevű mozgalomban. A világbékének egyházi erőkkel való megalapozására pedig szintén nemzetközi szervezet fogja egybe az egyes országokban működő mozgalmakat. Megjegyzendő, hogy mindkét munkaközösség nem is csak az egész protestántizmust igyekszik átfogni, hanem az egész keresztyénséget. Rajtuk kívül álló okokból a római egyházat nem sikerült bevonniok a közös harcvonal együttműködésébe, - de a görögkeleti egyházak tőlük telhető módon részt vesznek benne.

Ha, amint látjuk, a névleges keresztyén népeknek a keresztyénségről való tömeges elhanyatlása eléggé sürgeti is az egyházaknak ezt az összezárkózását és elválasztó különbségeik háttérbe szorításával a közös feladatok hangsúlyozását, - még hozzájárul ehhez egy további szorongató érdek is: a keresztyénségnek a nem keresztyén népek előtti hitele és tekintélye. A megosztottságban élő protestáns keresztyénség nem tudván megbirkózni odahaza a maga nagy feladataival, már ezáltal is alkalmatlanná vált a nem keresztyén népek missziói meghódítására. S ha méghozzá a nem keresztyén népek közé is át akarja plántálni a maga felekezeti széttagoltságát, teljesen lehetetlenné válik számára annak a világmissziónak a betöltése, amely pedig reá van bízva. Pedig a világmisszió kérdése egyre szorongatóbb, mert az önálló hatalmakká fejlődő nem-keresztyén népek egyre nehezebben megközelíthetőkké válnak a nyugati keresztyénség számára, viszont, ha nem épül ki világszerte az a lelki közösség, amelybe az Ige hatalma foghatja egybe minden nép fiait, ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Természetesen előbb ott kell megmutatnia a keresztyénségnek egyesítő hatalmát, ahol már hiszik és vallják. - különben hiába kínálja föl áldásait a rajta kívül állóknak.

Így vált aktuális kérdésévé napjaink vallási életének még az egyházi összeműködésen túlmenőleg is az egyházak egyesülése. Természetes, hogy nem szerepelhet úgy a jelenben, mint gyakorlati aktualitás, hanem csak úgy, mint távoli cél és eszmény. De azért nem meddő álmodozás a napirenden tartása. Vannak felekezeti válaszfalak, - nem is csak a protestántizmus és a római, meg a görögkeleti egyház között, - a protestántizmuson belül is, amelyek semmilyen emberi elgondolással vagy igyekezettel nem bonthatók le. De viszont vannak olyanok is, amelyeknek a fenntartása bűn volna. Valamikor fontos szolgálatokat tettek, de ma már elavultak és fölöslegesen erőtlenítik az egyház életét. Az egyház egységének a végső eszménye már a jelenben is megköveteli az ilyen válaszfalak eltávolítását. Ss ez folyamatban is van. Máris történtek nagyszabású egyházi egyesülések, pl. Kanadában, Skóciában, stb. További jelentős uniók tárgyalás alatt állanak az Egyesült Allamok, Anglia, stb. tekintélyes egyházai között. Ott pedig, ahol ilyen gyakorlati eredmé-

281

nyek nem várhatók, az is nagy eredmény, ha a különböző egyházaknak egyáltalán fájni kezd az elkülönülésük, és - mint ahogy ez az 1927-ben tartott lausanne-i egyházi világgyűlésen történt és általában az ezzel kapcsolatos "Hit és Szervezet" című mozgalomban folyamatosan történik - testvéries szellemben összegyűlnek annak megbeszélésére, hogy mi is választja hát el egymástól őket.

Különös, de valóban úgy van: a vallási életnek ma így megint aktuális kérdései a felekezeti elválasztó különbségek, megint feléjük fordul a figyelem. Csakhogy egészen más értelemben, mint a múlt századok folyamán. Ma nem a polémia lármája hangzik körülöttük, - nem kitagadni akarja az egyik felekezet a másikat a testvéri közösségből, hanem irénikus célzatú eszmecserék folynak: megérteni akarja az egyik felekezet a másik álláspontját, mert elismeri a vele való testvéri közösségét.

Az így napirendre került kérdések közül csak egyet hadd említsünk meg, amely sajnos, ütközőpontja az eszmecseréknek. Azért sajnálatosan, mert jobb volna, ha az ütközőpont nem ez, hanem mélyebben fekvő kérdés volna. A püspöki rend kérdése áll ugyanis a megbeszélések előterében, mint ahogy általában a "Hit és szervezet"-beli kérdések közül az utóbbiak érdemetlenül sok figyelemben részesülnek az előbbiek mellett most szóban forgó tanácskozások során. A püspöki rendet kínálják egyesek - anglikánusok - mint olyan formát, amelynek keretei között helyreállítható az egyház egysége. "Püspök" alatt természetesen az apostoli kézrátétel (folytonosságban máig tovaszálló) áldásával felavatott egyházfő értendő, akitől viszont mint egyedül illetékestől nyerné a maga felavatását minden pap. Semmi kilátás nincs arra, hogy az anglikán egyházon kívül egyetlen protestáns egyház is magáévá tegye ezt az elgondolást és hozzáidomuljon így a római, görög és anglikán egyház episzkopátusához. De sok helyt mutatkozik hajlandóság arra, hogy amennyire lehet, menjenek elébe az egyházak ennek az elgondolásnak, - bizonyos centralizáltabb, monarchikusabb kormányzatnak az elfogadásával, vagyis bizonyos fajta "püspöki" tiszt fölállításával még ott is, ahol ilyen tiszt nem volt eddig, de még gondolni sem lehetett az említésére sem. A kérdés kicsinyesnek tűnik fel a kor óriási és szorongató nagy problémáival szemben. De éppen azért érdekes, mert azt mutatja, hogy milyen komolyan és mennyi jóakaratú készséggel keresi a protestantizmus lelke az egységnek az útját éppen azért, mert érzi a kor félelmetes feladatainak a súlyát.

Nem fejezhetjük be szemlélődésünket anélkül, hogy még egy pillantást ne vessünk a nagy világ-mezőre, a külmissziónak a munkaterére. Onnan támad, amint láttuk, az az aktuális kérdés is jórészben, hogy nem nagyobb kár és szégyen-e az egyházi megosztottság, mint amekkora szük-

282

ségesség? De egy sereg más aktuális kérdés is útra kel a missziói területekről, hogy a protestáns egyházak lelkére rátelepedjék és élénken foglalkoztasson sokakat. Csak röviden érintve a legfontosabbakat: mi az a nyugati egyházak hitében és életében, ami csakugyan az Igéből való, és amit tovább is kell adniok más népeknek a hűtlenség terhe alatt, de másfelől mi az, ami hitükben és életükben egyszerűen történelmi fejlemény vagy faji sajátosság, és amit más népek lelkébe továbbplántálni annyi, mint erőszakot elkövetni azoknak különleges géniuszán? Azután: a nemkeresztyének felé való missziói közeledésben hol van az a határ, amely elválasztja az Igében való abszolút bizonyosságot, vagyis a keresztyénség abszolút igazában való hitet - attól, ami egyszerűen gőgös lenézése, meg nem értő lekicsinylése a mások vallásos világának a magunkéval szemben? A másik oldalról nézve ugyanezt: ha azt a megértést és megbecsülést tanusítja a keresztyén ember a nem-keresztyének vallásával szemben, amit az elvárhat, s ami nélkül nem is lehet hozzáférni a lelkéhez, akkor hogyan képviselheti előtte mégis a keresztyénségnek minden más vallás fölött álló értékeit? Vagy még egy nagy horderejű kérdés: fönntartható-e még az a helyzet, hogy a nyugati egyházak mintegy a maguk gazdagságából adnak a missziói területek szegénységének a megszüntetésére, vagy pedig úgy áll ma már a dolog, hogy a távoli népek között kifejlődött új keresztyén egyházak, ha számban sokkal kisebbek is, lelki értékek dolgában már egyenrangú testvérei a nyugati egyházaknak, és ha kapnak is azoktól, de vissza is adják az ajándékot a maguk friss, lendületes életéből termett sok becses visszahatással és viszontszolgálattal? Mindezek a protestántizmus világmissziói munkáját gyakorlati célkitűzéseiben, módszereiben, mondhatjuk: missziói egyházpolitikájában súlyosan érintő kérdések, s ezért érthető, ha a misszióval foglalkozó egyházak vallási élete szinte minden gyűlésen, minden folyóiratban föl-fölveti ezeket a kérdéseket.

Ha pedig úgy látszanék, hogy nagyon messze vidékekre kalandoztunk el, amelyekhez vajmi kevés közünk van, megmutathatjuk, hogy igazában nagyon közeli szomszédságban jártunk; egy ugrással itthon teremhetünk megint. Csak arra kell utalnunk, hogy a külmissziói munka legaktuálisabb kérdése, amely egyre nagyobb gondot okoz a munkásainak, a "szekularizmus" térhódítása. Vagyis hovatovább nem az ősi idegen vallások uralmán kell rést törni, hogy a keresztyénség kiterjedhessen az ő területükre is. Az idegen vallások uralma amúgy is megrendült, és sok helyt összeomlásban van. Helyébe a minden vallás nélkül való, anyagias, világias életfelfogás telepszik, és a keresztyénség, ha terjeszkedni akar, most már ennek az uralmát kell, hogy megdöntse. Vagyis ugyanaz a harc vár rá Kína bankárjai és kereskedői között, mint az amerikaiak között, s ugyanazok a nehézségek állják az útját az afrikai szerecsen bányamun-

283

kások között, mint az európaiak között. Mintha egy nagy front húzódnék végig névleg keresztyén és névleg nem-keresztyén népek életében, és ugyanaz a nehéz harc várna a protestáns keresztyénségre a jövendőért minden nemzet körében.

A kívülálló szemlélő mérlegelheti az eshetőségeket és felállíthat optimistább vagy pesszimistább jóslatokat arra nézve, hogy ebben a küzdelemben milyen sors vár a protestántizmusra, és milyen szerepet tart fent számára a jövendő. Aki benne él a protestántizmusnak újra ébredő, világosan magára eszmélő vallási életében, az az aktuális kérdések sűrű rajában sokszor elveszítheti a világos tájékozódást, - de egyet biztosan tud: azt, hogy Isten szól ma is az Igében a világhoz. És ezért - nem kíváncsi a jóslatokra.

284