BURCKHARDT: A RENESZÁNSZ-KORI MŰVELTSÉG OLASZORSZÁGBAN
ELSŐ FEJEZET
Az erkölcsAz egyes népek viszonya a legfőbb dolgokhoz, Istenhez, erényhez, halhatatlansághoz egy bizonyos fokig kikutatható ugyan, de soha szigorú párhuzamban föl nem tüntethető. Mennél világosabbaknak tetszenek e téren a nyilatkozatok, annál inkább kell föltétlen elfogadásuktól és általánosításuktól óvakodni.
Különösen áll ez az erkölcsre vonatkozó ítéletünkről. Egyes ellentéteket és árnyéklatokat bőven lehet a különféle népek közt kimutatni, az egésznek abszolút összegét azonban emberi belátás képtelen megállapítani. A nemzeti jellemet, bűnt és lelkiismeretet illető nagy leszámolás már azért is rejtett marad, mert a fogyatkozásoknak még egy másik oldaluk is van, amelyről nézve nemzeti tulajdonságoknak, sőt erényeknek is látszhatnak. Az oly szerzőket, akik szeretnek a népekről általános, mégpedig némelykor a legindulatosabb hangon írt osztályzatokat adni, kár volna élvezetükben megháborgatni. Nyugati népek bántalmazhatják, de szerencsére el nem ítélhetik egymást. Egy nagy nemzet, mely műveltség, tettek és élmények által az egész újabb világ életével össze van fűzve, nem bánja, vajon vádolják vagy mentegetik-e; tovább él az, akár tetszik a teoretikusoknak, akár nem.
214
Ami itt következik, eszerint nem is ítélet, hanem oldaljegyzetek sorozata, amint az olasz reneszánsz több évi tanulmányából önként előállottak. Érvényük azért is korlátoltabb, mivel többnyire a felsőbb rendek életére vonatkoznak, amelyekből itt jóban és rosszban aránytalanabbul gazdagabban vagyunk értesülve, mint más európai népekéről. De mert dicsőség és gyalázat itt szózatosabbak, mint bárhol egyebütt, azért magához az erkölcs egyetemes mérlegéhez csak egy lépéssel sem jutottunk közelebb.
Kinek a szeme hat a mélységbe, ahol a népek jelleme és sorsa képződik? ahol a veleszületett és az átélt egy új egésszé alakul, és második, harmadik természeti mivolttá lesz? ahol még oly szellemi tehetségek is, melyeket első tekintetre eredetieknek tarthatnánk, csak aránylag későn és újonnan képződnek? Vajon pl. az olasznak a XIII. század előtt is sajátja volt-e már az a könnyü elevenség és biztosság, az aminden tárggyal szóban és formában egyaránt játszó alakító erő, amely azóta tulajdona? Ha pedig ilyen dolgokat nem tudunk, hogyan ítélhetnők meg azt a végtelen gazdag és finom érezetet, amelyen át szellem és erkölcs folytonosan egymásba ömlenek? Van bizonyára személyes beszámítás, és ennek szózata a lelkiismeret; azonban a népeket ily általános tételektől jó lesz megkímélni. A látszólag legbetegebb nép közel lehet az egészséghez, s a látszólag egészséges, erősen kifejlődött halálcsírát rejthet magában, melyet csak a veszély hoz napvilágra.
A XVI. század elején, midőn a reneszánsz műveltsége delelő pontjára jutott és ugyanekkor a nemzet politikai
215
szerencsétlensége jóformán elháríthatatlannak tetszett, nem hiányzottak a komoly gondolkozók, akik e szerencsétlenséget a nagy erkölcstelenséggel hozták összeköttetésbe. Nem oly erkölcsprédikátorok teszik, akik minden népnél és minden korban azt hiszik, hogy a rossz idők fölött jajgatni kötelesek, hanem egy Machiavelli teszi, aki egyik legfontosabb gondolatsorozatában (1) nyíltan kimondja: igenis, mi olaszok kiválóan vallástalanok és gonoszak vagyunk. Egy másik talán azt mondta volna: mi egyénileg különösen kifejlődöttek vagynnk; a faj kibocsátott bennünket erkölcse és vallása korlátai közül, a külső törvényeket pedig megvetjük, mert uralkodóink törvénytelenek, hivatalnokaik és bíráik pedig elvetemült emberek. Machiavelli maga hozzáteszi: mert képviselői által az egyház a legrosszabb példát adja.
Hozzátegyük-e itt még: "mert az ókor kedvezőtlen befolyással volt?" az ily föltevés mindenesetre gondos körültekintést kívánna. A humanistáknál (I. k. 374. o. ff.) leginkább lehet erről szó, különösen szennyes érzéki életüket illetőleg. A többinél körülbelül úgy állhat a dolog, hogy a keresztény élet-ideál helyébe: a szentség helyébe, mióta az ókort ismerték, a történeti nagyság ideálja lépett (I. k. XIII. kitérés). Kézenfekvő félreértésből azután azokat a hibákat is közömböseknek tartották, amely hibák ellenére is a nagy emberek nagyok voltak. Alkalmasint ez majdnem öntudatlannl történt, mert ha elméleti nyilatkozatokat akarunk erre idézni, ismét a humanistáknál kell azokat keresnünk, mint pl.
(1) Discorsi, I. könyv, 12. fej. Az 55. fejezetben is : Olaszország romlottabb minden más népnél; ezután következnek közvetlenül a franciák és spanyolok.
216
Paoló Gioviónál, ki Gian Galeazzo Visconti esküszegését, amennyiben általa egy birodalom alapítása vált lehetővé, Julius Caesar példájával menti. (1) A nagy firenzei történetírók és politikusok az ily szolgai idézetektől egészen mentesek; és ami ítéleteikben és tetteikben ókorinak tetszik, azért olyan, mert állami rendjük szükségképpen keltette azt a gondolkodásmódot, mely az ókornak némileg megfelelt.
Mindazáltal Olaszország a XVI. század elején súlyos erkölcsi válságba jutott, melyből a jobbak alig reméltek menekvést.
Kezdjük annak felemlítésével, melyik erkölcsi erőről hitték, hogy a gonosznak leghathatósabban tud ellene munkálni. E nagy tehetségű emberek azt hitték, hogy a becsületérzés ez az erő. A lelkiismeret és önzés ama rejtélyes keveréke az, mely a modern embernek még akkor is megmarad, ha hibájából vagy hibáján kívül minden egyebet, hitet, reményt és szeretetet, elvesztett is. Ez a becsületérzés sok önzéssel és nagy bűnökkel összefér, és óriási csalódásokra képes; de ami nemes az ilyen személyiségben, még megmarad, az mind hozzá fűződtetik, és e forrásból új erőt meríthet. Sokkal tágabb értelemben, mintsem közönségesen hisszük, lett az a mai egyénileg kifejlődött európai ember számára a cselekvésnek döntő irányozója; azok közül is, akik ezenkívül még erkölcshöz és valláshoz híven ragaszkodnak, sokan a legfontosabb elhatározásaikban öntudatlanul azon érzés szerint igazodnak el. (2) Nem feladatunk kimutatni, hogy ez
(1) Paul. Jov. viri illustres; Jo. Gal. Vicecomes.
(2) A becsületérzés ez állásáról a mai világban vö. Prévost-Paradol igen komoly fejtegetéseit: La France nouvelle, lib. III. chap. 2. (írta 1868-ben).
217
érzés sajátságos árnyéklatát már az ókor is ismerte, és hogy utóbb a középkor a becsületet speciális értelemben egy bizonyos rend ügyévé tette. Nem szabad továbbá azokkal vitatkoznunk, kik a becsületérzés helyett egyedül a lelkiismeretet tekintik az igazi hajtóerőnek; szebb és jobb lenne, ha így volna a dolog, minthogy azonban mégis meg kell engednünk, hogy a jobb elhatározások az "önzéstől többé-kevésbbé elhomályosított lelkiismeretből" erednek, hát nevezzük e keveréket inkább a maga nevén. (1) Igaz ugyan, hogy a reneszánsz olaszainál némelykor nehéz e becsületérzést az egyenes hírvágytól megkülönböztetni, amelybe amaz gyakran átcsap. Mindazonáltal lényegileg két különböző dolog ez.
E pontra vonatkozó nyilatkozatokban nincs hiány. Hadd említsünk, különös világossága kedvéért, csak egyet a sok közül; Guicciardini nemrég napvilágra került (2) aforizmáiból való. Aki a becsületet sokra tartja, annak minden sikerül, mert sem fáradságot, sem veszélyt vagy költséget nem kímél; saját magamon kipróbáltam, és azért mondhatom és írhatom: hiú és holt az emberek minden cselekedete, melyek nem ebből az erős ösztönből erednek". Persze hozzá kell tennünk, hogy a szerző életéről másunnan nyert tudomásunk szerint itt csupán csak a becsületérzésről, és nem a voltaképpeni hírnévről lehet szó. Élesebben azonban, mint az olaszok tán mind együttvéve, Rabelais emelte ki a dolgot. Csak kelletlenül keverjük ugyan e nevet kutatásaink közé; amit a hatalmas,
(1) Érdekes ezzel összehasonlítani, mit mond Darwin Az indulatok kifejezése c. művében az elpirulás alkalmából a szemérem érzetéről, ellentétben a lelkiismerettel.
(2) Franc. Guicciardini, Ricordi politici e civili. N. 118. (Opere inedite, I. k.)
218
mindig barokk francia nyújt, körülbelül világossá teszi előttünk, milyen volna a reneszánsz, forma és szépség nélkül. (1) Azonban az ideális állapot leírása a thelemita kolostorban kultúrtörténetileg döntő, elannyira, hogy e magasztos fantázia nélkül a XVI. század képe tökéletlen volna. A tiszta akaratnak rendjéhez tartozó ezen urakról és hölgyekről egyebek közt a következőket (2) mondja: "En leur reigle nestoit que ceste clause: Fay ce que vouldras. Parce que gens liberes, bien nayz, (3) bien instruictz, conversans en compeignies honnestes, ont par nature ung instinct et aguillon qui tousjours les poulse a'' faictz vertueux, et retire de vice: lequel ilz nommoyent honneur." (Regulájukban csak ez a megszorítás volt: Tedd azt, amit akarsz. Mert a szabad emberek, akik jó családból származnak, alapos műveltségűek, s tisztességes társaságban forgolódnak, azoknak természettől olyan ösztönük és hajlamuk van, amely őket mindig jó tettekre hajtja és a bűntől visszatartja, s ezt becsületnek nevezik.
Ugyanaz a hit ez, az emberi természet jóságában,
(1) Legközelebb áll hozzá Merlinus Coccajus (Teofilo Folengo), akinek fennebb többször említett "Opus Macaronicorum" c. művét Rabelais kimutathatólag ismerte és többször idézte (Pantagruel, L. II. ch. 1 és ch. 7, a vége felé). Meglehet, hogy az ösztönzés a Gargantua és Pantagruel megírására általában Merlinus Cocajustól ered.
(2) Gargantua L, I. chap. 57.
(3) A "bien nayz" (jó családból származók) magasabb értelemben veendő, mert Rabelais-nek, a chinoni korcsmáros fiának, nincs oka hogy a nemességnek, mint ilyennek, itt valami előjogot megengedjen. - Az evangélium prédikációja, melyről a kolostor feliratában szó van, nagyon kevéssé illenék a thelemiták életéhez általában; inkább negatíve is kell a prédikációt magyarázni, mint dacot a római egyház ellen.
219
mely a XVIII. század második felét is eltöltötte és a francia forradalom útját egyengetni segíté. Az olaszoknál is egyénileg mindenki a maga saját nemes ösztönére hivatkozik, s ha nagyban és egészben - különösen a nemzeti szerencsétlenség benyomása alatt - pesszimisztikusabban ítélnek vagy éreznek is, ama becsületérzést mindazáltal mindig nagyra kell tartani. Ha az egyén korláttalan fejlődése világtörténeti végzés volt és erősebb mint az egyesnek akarata, akkor ez az ellenható erő, a becsületérzés, ahol az akkori Olaszországban előfordul, szintén kiváló jelenség. Hányszor és az önzésnek mily heves támadásai ellen győzedelmeskedett, ez az éppen, amit nem tudunk, s azért a mi emberi ítélkezésünk egyáltalán képtelen arra, hogy a nemzet abszolút erkölcsi értékét pontosan megbecsüljük.
Ami mármost a reneszánsz magasabb fejlettségű olaszának erkölcsiségével, mint legfontosabb általános föltevés, szemben áll: az a képzelet. Ez adja meg mindenekelőtt erényeinek és hibáinak a maguk külön színét. Az ő uralkodása alatt lesz az ő felszabadult önzése csak igazán rettenetessé.
A képzelet kedvéért lesz például az olasz az újkor legkorábbi nagy szerencsejátékosa, mert a képzelet a jövendő gazdagság és a jövendő élvezetek képeit oly elevenséggel rajzolja eléje, hogy érettük a legvégsőre kész. A mohamedán népek ebben kétségkívül megelőzték volna, ha a Korán eleitől fogva a játéktilalmat, az iszlám szokások legszükségesebb gátjaként, meg nem állapítja, és híveinek képzeletét elásott kincsek keresésére nem utalja. Olaszországban a játékdüh oly általános lett,
220
hogy már akkoriban az egyesek jólétét elég gyakran fenyegette vagy éppen tönkretette. Firenzének már a XIV. század végén megvan a maga Casanovája, egy bizonyos Buonaccorso Pitti, aki folytonos utazásaiban mint hivatásos kereskedő, pártember, nyerészkedő, diplomata és játékos óriási összegeket nyert és vesztett, s már csupán csak fejedelmekkel játszott, mint Brabant, Bajorország és Savoya hercegeivel. (1) A nagy szerencsekerék is, amelynek római kúria volt a neve, embereit az izgalom szükségességére szoktatta, mely a nagy cselszövények szüneteiben szükségképpen kockajátékkal könnyített magán. Franceschetto Cybo például egy ízben, kétszeri játékban Raffaele Riario bíborosnál 14.000 aranyat vesztett, s utóbb a pápának azt panaszolta, hogy ellenfele megcsalta. (2) Később Olaszország lett tudvalevőleg a lutri hazája.
A képzelet adja meg itt a bosszúvágynak is sajátos jellegét. Az igazságérzet bizonyára az egész Nyugaton eleitől fogva azonos volt, és megsértését, valahányszor büntetlen maradt, hihetőleg ugyanazon módon érezték. De más népek, ha nem bocsátanak is meg könnyebben, mégis könnyebben tudnak felejteni, míg az olasz képzelet a jogtalanság képét borzasztó frisseségben megőrzi. (3) Hogy egyúttal a nép erkölcsisége a vérbosszút kötelességnek tartja és gyakran a legszörnyűbb módon gyako-
(1) Ld. naplóját kivonatban: Delécluze, Florence et ses vicissitudes, 2. kiadás.
(2) Infessura, Eccard, script. II. Col. 1992. F. C.-ről ld. e mű I. köt. 140. o. ff.(3) A szellemes Stendhalnak, a reneszánsz-kori viszonyok élesszemű előadójának (la chartreuse de Parme, kiad. Delahays, 355 o.) az okoskodása, úgy hiszem, mély lélektani megfigyelésen alapszik.
221
rolja, az általános bosszúvágynak még sajátságos alapot is vet. Kormányok és városi törvényszékek elismerik létezését és jogosultságát, és csak a legvadabb kihágásoknak akarják elejét venni. Azonban a parasztok közt is fordulnak elő thüesztészi lakoniák és messze elágazó kölcsönös gyilkosságok; hallgassunk csak egy tanút. (1)
Acquapendente vidékén három pásztorfiú őrizte a marhát, és egyikük így szólt: próbáljuk meg, hogyan kell akasztani. Midőn az egyik a másiknak a vállára ült, és a harmadik a kötelet először ennek nyakába vetette, s azután egy tölgyfához kötötte, előtört egy farkas, úgyhogy a két fiú elfutott és amazt függni hagyták. Mire visszatértek, meghalva találták és eltemették. Vasárnap jött az atyja, hogy kenyeret hozzon neki, s a fiúk egyike megvallotta neki, hogyan történt a dolog, s a sírt is megmutatta neki. Az öreg ekkor a fiút késével leszúrta, felhasította, kivette a máját, s otthon vele az apját megvendégelte; azután közölte vele, kinek a máját ette. Ekkor megkezdődött a kölcsönös öldöklés a két család közt, s egy hónap múlva harminchat személy, férfi és asszony esett a mindkét részről való gyilkolásnak áldozatul.
Az ilyen vérbosszú, mely nemzedékről nemzedékre öröklődött, s oldalrokonokra és barátokra is átszállott, még felsőbb körökben is el volt terjedve. Krónikák, valamint novellagyűjtemények hemzsegnek a példáktól, leginkább meggyalázott nők bosszúállásától. Klasszikus talaja volt különösen a Romagna, ahol a vérbosszú minden elképzelhető egyéb pártviszálylyal is összeszövődött. A monda például némelykor rettenetes jelképben mutatja be az
(1) Graziani, Cronaca di Perugia, az 1437. évhez (Arch. stor. XVI., I. 415. o.
222
elvadulást, mely e merész és nagy erejű népet áthatotta. Így pl. azon előkelő ravennainak történetében, kinek minden ellensége ugyanazon toronyban volt fogságra vetve, s aki elégethette volna őket; ehelyett azonban kieresztette, megölelte s nagyszerűen megvendégelte ellenségeit, mire dühös szégyenérzetük annál inkább összeesküvésre hajtotta őket. (1) Jámbor, sőt szent szerzetesek szakadatlanul megbocsátásról prédikáltak, de bizonyára alig értek el többet, mint hogy a már folyamatban lévő vérbosszú szűkebb határra korlátozódott, újaknak előállását alig voltak képesek megakadályozni. A novellák a vallás e befolyását, a nemes felbuzdulást, s ennek lohadását is úgy írják le, hogy elmondják, mi nyomós dolog történt azelőtt, ami immár megmásíthatatlan. Hiszen még magának a pápának sem volt mindig a békéltetéssel szerencséje. "II. Pál pápa azt kívánta, hogy a viszály Antonio Caffarello és Alberino háza között megszűnjék, ezért maga elé idézte Giovanni Alberinót és Antonio Caffarellót, s megparancsolta nekik, hogy egymást megcsókolják, s kétezer arany büntetéssel fenyegette őket arra az esetre, ha egymást újra megbántanák, s két nappal később ugyanaz a Giacomo Alberino, Giovanni fia, megszúrta Antoniót, ki őt előbb már megsebesítette; Pál pápa erre nagyon megharagudott, s Alberino vagyonát elkobozta, házait lerontatta, s az atyát és fiút Rómából száműzte. " (2) Az esküvések és szertartások, mellyel a kibékültek magukat a visszaeséstől biztosítani törekedtek, némelykor valósággal borzalmasak; midőn 1494. karácsony estéjén a sienai dómban (3) a Nove és Popolari
(1) Giraldi, Hecatommithi I. nov. 7.
(2) Infessura, Eccard, script. II. Col. 1892. az 1464. évhez.(3) Allegretto, Diari sanesi, Murat. XXIII. Col. 837. A tudósító, Allegretto, maga is jelen volt az eskütételnél; nem kételkedik benne, hogy a béke állandó lesz.
223
pártfelei kénytelenek voltak párosával összecsókolózni, oly esküvést olvastak fel hozzá, mely a jövendő hitszegőtől mennyei és földi üdvösségét egyaránt megtagadja, "oly bámulatos és szörnyű esküvést, amilyet még soha senki nem hallott;" még halála órájának utolsó kenete is kárhozattá legyen annak, aki esküjét megszegné. Világos, hogy ilyesmi inkább a közvetítők kétségbeesett hangulatát, mintsem a béke valódi biztosítékát fejezi ki, s hogy az igazi megbocsátás az ilyen kifejezésekre legkevésbé sem szorult rá.
Az előkelőket és művelteket eltöltő egyéni bosszúállás szükségérzete, mely a hasonló népszokás erős alapján nyugodott, természetesen ezer színt vált, s a közvélemény, mely itt a novellaírókból szól felénk, azt tartózkodás nélkül helyesli. (1) Mindenki egyetért arra nézve, hogy oly sértések s bántalmak esetén, amelyekért az akkori olasz törvénykezés nem szolgáltat igazságot, különösen pedig olyanok esetén, amelyekre nézve soha sehol kielégítő törvény nem volt és nem is lehet, mindenki magamagának szerezhet igazságot. Csakhogy a bosszúban szellemnek is kell lenni, s az elégtételnek a sértő tényleges megkárosításából és szellemi megaláztatásából kell vegyülnie; a baromi otromba erőhatalmat egymagában a közvélemény nem tartja elégtételnek. Az egész egyéniségnek, a hírnévre és gúnyra való tehetségével együtt, kell diadalmaskodnia, nemcsak az ökölnek.
Az akkori olasz, céljai érdekében, sok tettetésre képes, de elvek dolgában soha semmiféle képmutatásra, sem
(1) Akik a megtorlást Istenre bízzák, azokat Pulci másokkal együtt nevetségessé teszi: Morgante, XXI. én. 83. vsz. ff. 104. ff.
224
másokkal, sem önmagával szemben. Igazi naivitással ismerik el azért, hogy e bosszúállás is: szükséglet. Egészen higgadt emberek különösen akkor dicsérik, ha a voltaképpeni szenvedélytől elkülönítve, a tiszta célszerűség kedvéért lép föl, "hogy az emberek megtanulják, hogy téged nem szabad bántaniuk." (1) De az ily esetek bizonyára a ritkábbak közé tartoztak azokkal szemben, midőn a szenvedély csillapodást keresett. Világosan különválik itt a bosszú a vérbosszútól; míg az utóbbi még inkább a megtorlás (jus talionis) korlátain belül marad, amaz szükségképpen túlmegy rajta, amennyiben nemcsak a jogérzet helybenhagyását kívánja, hanem a csodálókat, s a körülményekhez képest a nevetőket is a maga részére akaaja hódítani.
Ebben rejlik igazi oka a sokszor hosszú elhalasztásnak is. A "bella vendettá"-hoz (a szép bosszúhoz) rendszerint több körülmény találkozása szükséges, amit okvetetlenül be kell várni. A legnagyobb élvezettel rajzolják hellyel-közzel a novellisták az ily alkalmak fokonkénti érlelődését.
Az oly cselekedetek erkölcsiségéről, amidőn panaszos és bíró egyazon személy, szükségtelen ítélni. Ha az olaszok e bosszúvágya magát valahogy igazolni akarná, ez csak annak kimutatásában állhatna, hogy megvan bennük a megfelelő nemzeti erény is: a háladatosság; ugyanazon képzeletnek, mely a szenvedett jogtalanságot fölfrissíti és megnagyítja, a vett jót is emlékezetben kellene tartania. (2) Sohasem lesz lehetséges ilyet az egész nép részé-
(1) Guicciardini, Ricordi, id. h. N. 74.
(2) Így Cardanus magát (de propria vita, 13. fej.) rendkívül bosszúállónak rajzolja, de azt is mondja magáról, hogy "verax, memor beneficiorum, amans justitiae."
225
ről kimutatni, de azért nem vagynnk az ily nyomoknak híjával a mostani olasz népjellemben. Ide tartozik a köznépnél a nagy elismerés a tisztességes bánásmódért, s a felsőbb rendűeknél a társadalmi jó emlékező tehetség.
A képzeletnek s az erkölcsi tulajdonságoknak e viszonya nz olaszokban mindenütt ismétlődik. Ha e mellett látszólag sokkal több hideg számítás lép elénk oly esetekben, amidőn az északi ember inkább érzése után indul, ez alkalmasint attól függ, hogy az olasz gyakrabban van, mind korábban, mind erősebben egyénileg kifejlődve. Ahol ez Olaszországon kívül is így van, ott tényleg hasonló eredmények állnak elő; a korai eltávozás a háztól és az atyai tekintélytől pl. az olasz és az észak-amerikai ifjúságnak egyaránt sajátja. Később azonban a nemesebb természeteknél gyermekek és szülők között az önkéntes kegyelet viszonya áll be.
Egyáltalán rendkívül nehéz az érzés köréről más nemzeteknél ítéletet hozni. Lehet, hogy az nagyon ki van bennük fejlődve, de oly idegenszerű módon, hogy a kívülről jövő föl nem ismeri, s lehet az is, hogy teljesen elrejtőzik előle. Talán a nyugati nemzetek e tekintetben mind egyformán vannak megáldva.
A fantázia azonban sehol nem avatkozott be oly nagy hatalommal az erkölcsiségbe, mint ez a két nemnek meg nem engedett érintkezésénél történt. A közönséges bujálkodástól a középkor általában nem irtózott, míg a szifilisz föl nem lépett; de az akkori minden fajtájú prostitáció összehasonlító statisztikája nem tartozik ide. Ami azonban a reneszánsz-kori Olaszországnak, úgy látszik, sajátja, az, hogy a házasságot és jogát talán inkább,
226
mindenesetre pedig tudatosabban, mint egyebütt, lábbal tapodták; hogy egyenesen azt a tételt vallották, hogy a házasságok csak bizonyos időre kötendők: ameddig az asszony a férfinak tetszik. (1) A felsőbb rangbeli leányok, akik gondosan el voltak különítve, nem jöttek tekintetbe; minden szenvedély a férjes nőkre irányult.
Emellett figyelemreméltó, hogy a házasságok kimutathatólag mégsem fogytak, s hogy a családi élet korántsem volt oly rombolásnak kitéve, minőt Északon hasonló körülmények között szenvedne. Egészen a saját kényük szerint akartak élni, anélkül, hogy a családról le akartak volna mondani, noha attól kellett félniök, hogy az nem lesz egészen az övék. Ami pedig a fajt illeti, az sem fizikailag, sem szellemileg nem hanyatlott – mert annak a látszólagos szellemi fogyásnak, mely a XVI. század közepe felé fölismerhető, egészen világos külső, politikai és egyházi természetű okai adhatók, még ha nem vagyunk is hajlandók elismerni, hogy a reneszánsz lehetséges alkotásainak köre be volt fejezve. Az olaszok, minden kicsapongásaik mellett, Európának testileg-lelkileg legegészségesebb és legépebb népségéhez tartoztak, (2) s ezt az elsőségüket tudvalevőleg a mai napig megőrizték, miután az erkölcsök nagyon megjavultak.
Ha mármost a reneszánsz szerelmi morálját közelebb vizsgáljuk, lehetetlen a nyilatkozatok feltűnő ellentétén fönn nem akadnunk. A novellaírók és komédiaköltők azt a benyomást teszik, mintha a szerelem csupán csak az élvezetben állna, s mintha ennek elérésére minden
(1) L. Tansillo, Capitoli, 288. o.
(2) Igaz azonban, hogy a teljesen kifejlődött spanyol uralommal relatív elnéptelenedés állott be. Ha az az elerkölcstelenedésnek lett volna a következménye, sokkal előbb kellett volna bekövetkezne.
227
eszköz, a tragikus valamint a komikus, nemcsak meg volna engedve, hanem mennél merészebb és léhább, annál érdekesebb volna. Ha ellenben a jobb lírikusokat és párbeszédírókat olvassuk, azt találjuk, hogy ők a szenvedélyt a legnemesebb módon elmélyítik és átszellemítik, sőt a végleges s legmagasztosabb kifejezését azon ókori eszmék elsajátításában találják, melyek szerint a lelkek eredetileg az isteni lényben egyek. S mind a két nézet akkoriban egy és ugyanazon egyénben összefért. Nem éppen dicsérni való, de tény, hogy a modern művelt emberben az érzések különböző fokokon egyszerre nemcsak hallgatólag megvannak, hanem tudatosan, s a körülményekhez képest művészileg jutnak kifejezésre. Csak a modern ember lett e tekintetben is mikrokozmosz, mint az ókori; a középkori nem volt, nem is lehetett az.
Mindenekelőtt a novellák erkölcse kelt figyelmet. Közülök a legtöbb, mint megjegyeztem, férjes nőről, tehát házasságtörésről szól.
Igen fontos mármost e helyütt a fönt (151. o. ff.) említett nézet, mely szerint a nő egyértékű a férfival. A magasabb műveltségű, egyénileg kifejlődött asszony magáról egész más önállósággal rendelkezik, mint északon, s a hűtlenség nem idéz elő életében oly szörnyű válságot, mihelyt külső következtményei ellen magát biztosítani tudja. A férj jogának a nő hűségére nincs meg az a biztos talaja, melyet e jog az északi népeknél az udvarlás és mátkaság költészete és szenvedélye által nyer; a legfutólagosabb ismeretség után közvetlenül a szülői vagy kolostori zárkózottságból lép a fiatal nő az életbe, s csak most fejlődik ki, rendkívül gyorsan, az egyénisége. A férj joga különösen ez okból nagyon föltételes, s aki jus quaesitumnak (szerzett jog) nézi, mégiscsak a
228
külső tettre, nem pedig a szívre vonatkoztatja. Egy aggastyánnak szép fiatal neje pl. a fiatal szerető ajándékait és üzeneteit visszautasítja, abban a szilárd föltételben, hogy tisztességét (honestà) megőrzi. "Azonban mégis örült az ifjú szerelmének az ő nagy kiválósága miatt, és átlátta, hogy a nemes nő kitűnő férfit szerethet, tisztességének csorbítása nélkül." (1) Mily rövid azonban az út az ily megkülönböztetéstől a teljes [ön-]odaadásig!
Az utóbbi azután jóformán igazoltnak látszik, ha a férj hűtlensége is hozzájárul. Az egyénileg kifejlődött nő ezt korántsem csupán fájdalomnak, hanem gúnynak és megalázásnak, főképp pedig rászedésnek veszi, s azért gyakran meglehetős hidegvérrel áll bosszút a férjén, amint ez megérdemelte. A nő tapintatára van bízva, hogy a fennforgó esetnek megfelelő büntetést gyakoroljon. A legmélyebb sértés is pl. találhat olyan utat, mely kibékülésre és a továbbiakban nyugodt életre visz, ha a sértés egészen titokban marad. A novellaírók, akik ilyesmit mégis megtudnak, vagy koruk légkörének megfelelően kigondolnak, a legnagyobb csodálattal vannak eltelve, ha a bosszú egészen megfelelő, ha művészi alkotás. Magától értetődő, hogy a férj a megtorlás e jogát voltakép soha el nem ismeri, s csak félelemből vagy okosságból nyugszik bele. Ahol sem az egyik, sem a másik nem szerepel, viszont azt kell várnia, vagy legalább attól félnie, hogy nejének hűtlensége miatt másoknak gúnytárgya lesz, ott a dolog tragikussá válik. Nem ritkán a nő tettét a legerőszakosabb bosszú és gyilkosság követi nyomon. Rendkívül jellemző e tettek igazi forrására, hogy erre a
(1) Giraldi, Hecatommithi III. Nov. 2. – Hasonlóképp: Cortigiano L. IV. fol. 180.
229
férjen kívül a nő fivérei (1) és atyja is jogosítottnak, sőt kötelezettnek érzi magát; a féltékenységnek tehát nincs is már semmi köze hozzá, az erkölcsi érzésnek kevés, legtöbb pedig a kívánságnak, hogy idegeneknek a gúnyolódástól elvegyék a kedvét. "Mai nap, – mondja Bandello (2) –,látni asszonyt, aki, hogy vágyait kielégítse, férjét megmérgezi, mintha azután, hogy özvegy lett, azt tehetné, ami neki tetszik. Egy másik attól való félelmében, hogy tiltott viszonyát fölfedezik, férjét szeretőjével gyilkoltatja meg. Ekkor az atyák, fivérek és férjek, hogy a szégyentől szabaduljanak, méreghez, kardhoz s egyéb eszközökhöz nyúlnak, mégis hány asszony hódol azért, életével s becsületével nem törődve, tovább is szenvedélyeinek." Máskor szelídebb hangulatban így kiált fel: "Csak ne kellene nap nap után hallani: ez meggyilkolta feleségét, mert hűtlenséget sejtett, amaz megfojtotta leányát, mert titkon férjhez ment, amaz végül megölette nővérét, mert nem akart az ő tetszése szerint férjhezmenni. Mégis nagy kegyetlenség, hogy mindent akarunk tenni, ami eszünkbe jut, míg a szegény asszonyoknak nem akarjuk ugyanezt megengedni. Ha valami olyat tesznek, ami nekünk nem tetszik, mindjárt kötélhez, tőrhöz és méreghez nyúlunk. Micsoda bo-
(1) Egy fitestvér bosszújának különösen visszataszító példáját – Perugiában 1455-ből – találni Graziani krónikájában: Arch. stor. XVI. I. 629. o. A fivér arra kényszeríti a szeretőt, hogy nővérének kivágja a szemét, s aztán amazt bottal kergeti el. Persze a család az Oddiak egyik ága, s a szerető csak kötélverő volt. – Ezzel ellentétben áll (Bonaventura Pistofilo szerint) Ippolito bíboros tette, aki Giulio testvérének mind a két szemét kiszúratta, mert Angela Borgia őket szépnek mondta.
(2) Bandello, Parte I. Nov. 9. és 26. – Előfordul, hogy a férj neje gyóntatóját megvesztegeti, s tőle értesül a házasságtörésről.
230
londság a férfiaktól azt hinni, hogy az ő becsületük s egész házuké egy asszony vágyaitól függne." Az ily dolgok kimenetelét, fájdalom, nem egyszer oly biztosan előre látták, hogy a novellaíró a fenyegetett szeretőt magának már akkor lefoglalhatta, midőn az még elevenen járt-kelt a társaságban. Antonio Bologna (148. o. 3. jegyzet) orvos (és lantverő) titokban összekel az aragóniai házból eredt özvegy Malfi hercegnővel; testvérei ezt és gyermekeit már hatalmukha kerítették, és egy kastélyban meggyilkolták. Antonio, aki ezt még nem tudta, s kit reményekkel hitegettek, Milánóban volt, ahol bérgyilkosok már leselkedtek rá, és egy meghívott társaságban Ippolita Sforzánál szerencsétlenségének történetét lantkíséret mellett elénekelte. A nevezett ház egy barátja, Delio, "a történetet e pontig elbeszélte Scipione Atellanónak, s hozzátette, hogy egyik novellájáhan föl fogja dolgozni, minthogy bizonyosan tudja, hogy Antoniót legközelebb meggyilkolják." Ahogy ez aztán később jóformán Delio és Atellano szeme láttára megtörténik, azt Bandello (I., 26.) megkapón adja elő.
Egyelőre azonban a novellaírók mégis állandóan a sok elmésségnek, ravaszságnak és komikumnak fogják pártját, ami a házasságtörésnél előfordul: nagy élvezettel rajzolják a bújócskát a házakban, a szimbolikus jel- és híradást, a vánkosokkal és süteménnyel előre ellátott ládákat, melyekben a szeretőt el lehet rejteni és vitetni, és hasonlókat. A megcsalt férjet a körülményekhez képest vagy olyannak rajzolják, aki különben elejétől fogva is nevetséges alak, vagy rettenetes bosszúállónak; harmadik eset nem fordul elő, kivéve ha a nőt gonosznak és kegyetlennek, a férfit vagy szeretőt pedig ártatlan áldozatnak akarják rajzolni. Észre lehet azonban venni,
231
hogy e másodrendbeli elbeszélések voltaképp nem novellák, hanem a valódi életből vett elijesztő példák. (1)
Az olasz élet elspanyolosodásával a XVI. század folyamán az eszközeiben fölöttébb erőszakos féltékenység talán még nagyobbodott is. De meg kell ezt már különböztetni a hűtlenségnek azon megtorlásától, mely már előbb is megvolt, és az olasz reneszánsz szellemében gyökerezett. A spanyol kultúra befolyásának fogytával azután a végletekig vitt féltékenység a XVII. század vége felé az ellenkezőbe csapott át, abba a közömbösségbe, mely a cicisbeót nélkülözhetetlen személynek tekintette házában, és azonfelül még egy vagy több "megtűrtet" (patiti) is elviselt.
Ki akarna már most arra vállalkozni, hogy az erkölcstelenségnek ama rengeteg összegét, mely a tárgyalt viszonyokban tükröződik, azzal hasonlítsa össze, ami más országokban történt? Vajon pl. a házasság Franciaországban a XV. század folyamán csakugyan szentebb volt-e, mint Olaszországban? A fabliaux-k és farce-ok erős kételyeket támasztanak, és az ember hajlandó azt hinni, hogy a hűtlenség épp oly gyakori volt, csak a tragikus kimenetel volt ritkább, mert az egyéniség a maga igényeivel kevésbé volt kifejlődve. Már a germán népek javára talán inkább találni döntő bizonyítékot: az asszonyok és leányok ama nagyobb társadalmi szabadságában ugyanis, mely az olaszoknak Angolországban és Németalföldön oly kellemesen feltűnt (155. o. 3. jegyzet). Azonban ezt sem szabad éppen szó szerint vennünk. A hűtlenség bizonyára nagyon gyakori volt, és az egyénileg kifejlődött ember itt is a végletig, akár a tragédiáig el-
(1) Példát láss Bandellóban, Parte I. Nov. 4.
232
megy. Vegyük csak figyelembe, hogy az akkori északi fejedelmek hogyan bánnak némelykor a legkisebb gyanúra feleségükkel.
A tiloson belül pedig az akkori olaszoknál nemcsak az alacsony sóvárgás, nemcsak a közönséges ember nemtelen vágya fért meg, hanem a legnemesebbek s a legjobbak szenvedélye is; nem csupán azért, mert a hajadon leányok társaságon kívül álltak, hanem mert a tökéletes embert a legerősebben, éppen a házasság által már kiművelt női lény, vonzotta. E férfiak azok, kik a lírai költészet legfelségesebb húrjait pengették, és értekezésekben és párbeszédekben az emésztő szenvedélynek megtisztult képét prÓbálták adni: l'amor divino. Midőn a szárnyas isten kegyetlenségéről panaszkodnak, nemcsak a szerető keményszívűségére és tartózkodására céloznak, hanem a viszony jogtalanságának tudatára is. E szerencsétlenségen a szerelemnek azon átszellemítésével akarnak túlemelkedni, mely a platóni lélektanra támaszkodik, és Pietro Bembóban a leghíresebb képviselőjére talált. Azolanijának harmadik könyvében közvetlenül halljuk őt, közvetve pedig a Castiglione által, aki neki a Cortigiano negyedik könyvének azt a pompás zárbeszédét adja ajkára. E két szerző éppen nem volt sztoikus, de ama korban már az is sokat jelentett, ha valaki híres és egyúttal jó ember volt, e jelzőket pedig egyiküktől sem tagadhatni nieg. A kortársak azt, amit mondottak, igazán átérzettnek vették, és azért nekünk sem szabad puszta szóvirágként megvetni. Aki nem sajnálja a fáradságot, és a Cortigliano említett beszédjét elolvassa, be fogja látni, hogy kivonat nem adhatna fogalmat róla. Akkoriban Olaszországban néhány előkelő asszony élt, akiket elsősorban az ilyen viszo-
233
nyok tettek híressé, mint Giulia Gonzaga, Veronica da Correggio és mindenekelőtt Vittoria da Colonna. Az az ország, mely a legnagyobb kéjenceket és a legélesebb gúnyolódokat szülte, megbecsülte a szerelmet és ez asszonyokat: többet, nagyobbat nem lehet dicséretükre mondani. Néni volt-e valami hiúság is benne, vajon Vittoria nem szívesen vette-e, hogy Olaszország leghíresebb férfiai zajongták körül, a reménytelen szerelem föllengző kifejezéseivel – ki volna képes ezt eldönteni? Ha a dolog hellyel-közzel divattá lett is, mégis nem volt csekélység, hogy Vittoria legalább nem ment ki a divatból, és hogy még késő korban is igen erős benyomást tudott kelteni. Soká tartott, míg más országok is csak némileg hasonló jelenségeket fel tudtak mutatni.
Egyáltalán a képzelet, mely e népen inkább uralkodik, mint máson, általános oka annak, hogy a lefolyásában minden szenvedély különösen hevessé és a viszonyokhoz képest eszközeiben bűnössé válik. Ismeretes a gyöngeségnek hevessége, mely magán nem tud uralkodni; itt azonban az erő elfajulása szerepel. Némelykor ez óriási méretet ölt; a bűntett igazi egyéni létet nyer.
Korlát már csak kevés van. Mindenki, még a köznép is érzi, hogy a törvénytelen, erőszakra alapított és rendőrséggel kormányzó államnak ellenhatásából belsőleg már kinőtt; az igazságszolgáltatás pártatlanságában pedig már egyáltalában nem hisznek többé, gyilkosság esetén a rokonérzés, mielőtt a körülményeket közelebbről csak ismerhetnék is, önkéntelenül a gyilkos részén van. (1) Férfias, büszke
(1) "Piaccia al Signore Iddio che non si ritrovi," mondják Giraldinál (III. Nov. 10.) a nők a házban, midőn azt beszélik nekik, hogy a tett a gyilkosnak életébe kerülhet.
234
magaviselet a kivégzés előtt és alatt meg éppenséggel oly csodálatot kelt, hogy az elbeszélők miatta könnyen elfelejtik elmondani, hogy az illetőt voltaképp miért ítélték el. (1) Ha pedig valahol az igazságszolgáltatás belső megvetéséhez és a sok elhalasztott vérhosszúhoz – pl. politikai zűrzavar idején – még büntetlenség járul, akkor úgy tetszik, mintha az állam és a polgári rend teljes feloszlásnak indulna. Ilyen időszak áll be Nápolyban, midőn az aragóniai uralmat a francia, majd a spanyol követi, ilyen Milanóban is, a Sforzák többszöri elűzetése és visszajövetele alkalmával. Ilyenkor előbukkanak azok, akik az államot és a társadalmat titokban soha el nem ismerték, és most minden tekintet nélkül követik haramia és gyilkos önzésüket. Nézzünk csak példa kedvéért egy kisebb körből vett idetartozó esetet.
Midőn a milánói hercegség már 1480 körül Galeazzo Mária Sforza (ld. e mű I. k. 52. o.) halála után belső válságok következtében megrendült, a vidéki városokban a közbiztonság teljesen megszűnt. Parmában (2) például a milánói helytartó a feladók jutalmazásával hasztalan iparkodik a gonosztevőket fölfedezni, majd pedig, miután gyilkossági kísérletek által megfélemlítették, közveszélyes emberek szabadon bocsátását erőszakolják ki tőle; betörések, házak lerombolása, nyilvános gyilkolások, fosztogatások – melyek különösen a zsidókat sújtották – szemérmetlen kihágások az erkölcsiség ellen mindennapi
(1) Ez megesik pl. Giovano Pontanón (de fortitudine, L. II.); a hősies ascolibeliek, akik még az utolsó éjszakát énekelve áttáncolják, az abruzzói anya, ki fiát a vesztőhelyre vivő útjában fölvidítja stb. valószínűleg rablócsaládokba valók, amit azonban nem említ.
(2) Diarium Parmense, Murat. XXII. Col. 330-349. A szonett Col. 340.
235
dolgok voltak; ugyanitt álarcos gonosztevők eleinte egyenként, azután egész vakmerően minden éjjel nagyobb fegyveres csapatokban járták be az utcákat; emellett szemtelen tréfák, gúnyiratok, fenyegető levelek voltak forgalomban, sőt egy mocskoló szonett jelent meg a hatóságok ellen, amely ezeket bizonyára jobban felbőszítette, mint a borzasztó állapot maga. Hogy sok templomban az áldozattartót a szent ostyákkal együtt rabolták el, ennek az elvetemültségnck még külön mivoltára és irányára is utal. Mármost lehetetlen ugyan kitalálni, mi történnék a világ bármely országában mai nap is, ha a kormány és rendőrség megszüntetné működését, és meglétük által egy ideiglenes kormányzat alakulását mégis lehetetlenné tenné; ámde ami akkoriban Olaszországban ily alkalmakkal történt a bosszú erős beavatkozása által, úgy látom, egészen sajátságos jellemet árul el.
A reneszánsz-kori Olaszország általában azt a benyomást teszi, mintha a nagy gonosztettek rendes időben is gyakoriabbak lettek volna, mint más országokban. Nincs ugyan kizárva, hogy csalódásba ejt bennünket az a körülmény, mely szerint itt aránytalanul több részletét halljuk e gonosz tetteknek, mint bárhol egyebütt, és hogy ugyanaz a képzelet, mely a valóban megtörtént gonosz tettre hat, a meg nem történtet is kitalálja. Az erőszakosságok összege másutt talán ugyanaz volt. Vajon pl. az erőteljes, gazdag Németországban 1500 körül, ahol annyi volt a vakmerő csavargó, erőszakoskodó koldus és útonálló lovag, nagyobb volt-e általában a közbiztonság, jobban meg volt-e óva az emberi élet, nehezen mutatható ki. Annyi azonban bizonyos, hogy az előre megfontolt, megfizetett, harmadkéz által végrehajtott,
236
valamint a keresetté vált bűntény Olaszországban nagy és ijesztő terjedelmet vett.
Ami mindenekelőtt a rablóvilágot illeti, Olaszország akkoriban alig szenvedett általa többet egyes szerencsés vidékein, mint pl. Toscanában, alkalmasint még kevesebbet is, mint a legtöbb északi ország. Vannak azonban itt olyan alakok, amilyenek csak Olaszországban fordultak elő. Nehezen találni pl. másutt a szenvedélytől elvadult, fokról-fokra rablóvezérig süllyedt papot, aminek azon idő egyebek közt a következő példáját szolgáltatja. (1) 1495. augusztus 12-én S. Guiliano tornya külső falára Ferrarában vaskalitkába záratott Don Nicolò de Pelegati, a figarolói pap. Az illető kétszer mondotta első miséjét; első ízben ugyanazon nap gyilkosságot követett el, s később Rómában feloldották ; ezután négy embert ölt meg, s két asszonyt vett nőül, akikkel az országot bejárta. Ezenfölül sok emberölésnél jelen volt, asszonyokon erőszakot tett, másokat erővel magával hurcolt, számtalan rablást követett el, sokakat megölt, s a ferrarai tartományt egyenruhás, fegyveres bandával járta be, gyilkossággal és erőszakkal csikarván ki élelmet és hajlékot. Ha még a közbeesőt hozzágondoljuk, akkor a papra rengeteg sok gonoszság hárul. Az akkor oly csekély felügyelet alatt álló, s oly nagy szabadalmakban részesülő papok és szerzetesek közt mindenütt sok volt a gyilkos és egyéb gonosztévő; de alig volt köztük egy Pelegati. Más, noha szintén nem dicséretre méltó az, hogy elveszett emberek reverendába bújhattak, hogy az
(1) Diario Ferrarese, Murat. XXIV. Col. 312. ff. Ez annak a papnak bandáját juttatja eszünkbe, aki néhány évvel 1837 előtt Lombardia nyugati részét bizonytalanná tette.
237
igazságszolgáltatás elől meneküljenek, mint pl. az a haramia, akit Mossuccio egy nápolyi kolostorban személyesen ismert. (1) Hogy áll e tekintetben XXIII. Jánossal a dolog, nem tudni közelebbről. Ha fiatal korában az anjoui család két ágának Nápoly birtokáért küzdött harcában mint corsar szerepelt, akkor ezt mint politikai pártfél tehette, ami az akkori fogalmak szerint nem volt szégyenletes. Kortársnk és későbbiek azonban, mint pl. Leonardo Aretino és Poggio, sokkal rosszabb dolgokat is közöltek róla. (2)
Az egyénileg híres rablóvezérek kora különben csak később kezdődik, a XVIII. században, mikor a politikai ellentétek, guelfek és ghibellinek, spanyolok és franciák az országot többé nem bolygatták, a párthívet a rabló váltja föl.
Olaszország némely vidékén, ahová a művelődés el nem hatott, a pórnép állandóan gyilkos szándékkal volt mindenki iránt, aki határain kívül kezébe esett. Így különösen a nápolyi királyság félreesőbb részeiben, ahol talán már a római gazdálkodás óta ősrégi elvadultság tartotta fönn magát, s ahol, meglehet, az idegen és az ellenség, hospes és hostis, még egész ártatlanul azonos értelműnek vétetett. Ezek az emberek éppen nem voltak vallástalanok; megtörtént, hogy egy pásztor nagy
(1) Massuccio Nov. 29. ed. Settembr. 314. I. Magától értetődik, hogy az illetőnek a szeretkezéshen is legtöbb szerencséje van. Igazán ismerte-e őt Massuccio? Ezt mondja: "un frate, del nome e abito del quale come che non me ne ricordo pure so che era un esperto e famoso corsalo."
(2) Vö. az összeállítást Gregoroviusnál, VI. 600. o. Paolo Fregoso genovai érsek dózse, corsar és bíboros volt egy személyben; vö. e mű I. k. 110. o. 1 jegyz.
238
szorongás közt a gyónószékben megjelent bevallani, hogy a böjt idején sajtkészítéskor pár csöpp tej ment a szájába. Az erkölcsöket alaposan ismerő gyóntató lelkész persze ez alkalommal kérdéseivel még azt is kihozta belőle, hogy társaival utasokat nem egyszer kirabolt és meggyilkolt, csakhogy ez, mint a vidéken szokásos valami, nem okozott neki lelkiismereti furdalást. (1) Hogy politikai nyugtalanságok idején a parasztok másutt is mennyire elvadultak, arról (234. o.) már volt szó.
Az akkori erkölcsnek még a rablóvilágnál is rosszabb jele a fizetett és harmadik kéz által elkövetett gonosztettek gyakorisága. Ebben bevallott módon Nápoly minden más várost megelőzött. "Itt semmit sem kapni oly olcsón, mint emberi életet," mondja Pontano. (2) Azonban más vidékek is iszonyatos számát mutatják a gonosztetteknek. Persze nagyon nehéz ezeket indítóokaik szerint elkülöníteni, amennyiben politikai célszerűség, pártgyűlölet, személyes ellenségeskedés, bosszú és félelem mind közrehatott. A legnagyobb becsületére válik a firenzeieknek, hogy akkoriban náluk, a legfejlettebb olasz népnél ilyesmi a legritkábban fordult elő; (3) talán azért, mert jogos panaszok esetén még volt igazságszolgáltatás, melyet elismertek, vagy mert a magasabb kultúra az
(1) Poggio, Facetiae fol. 164. Aki a mai Nápolyt ismeri, talán hasonló furcsaságot más életpálya köréből is hallott elbeszélni.
(2) Jovian. Pontani Antonius: "nec est quod Neapoli quam hominis vita minoris vendatur." Persze azt hiszi, hogy az Anjouk alatt ez még nem így volt: "sicam ab iis – az aragóniaiaktól – accepimus." Hogy 1534-ben ilyenek voltak az állapotok, bizonyítja Benvenuto Cellini, I. 70.
(3) Valóságos bizonyítékot erről senki sem szolgáltathat; azonban tény, hogy kevés gyilkosságot emlegetnek, s midőn a firenzei irodalom virágkorát élte, az írók képzelete nem volt tele ilyenféle gyanúval.
239
emberekbe a sors végzésébe való bűnös beavatkozást illetőleg más nézeteket oltott. Ha valahol, bizonyára Firenzében megfontolták, hogy a vérbosszú kiszámíthatatlanul tovább hat, és hogy a felbujtó még az ún. hasznos bűntény esetében is mily ritkán bizonyos nagy és biztos előny felől. A firenzei szabadság elenyészte után az orgyilkosság, különösen a felbérelt, úgy látszik, sokkal gyakoribb lett, míg Első Cosimo kormánya annyira meg nem erősödött, hogy rendőrsége (1) minden gazsággal el tudott bánni.
Olaszország többi részében a bérgyilkosság gyakoribb vagy ritkább lehetett, aszerint, amint gazdag és előkelő állású felbujtók voltak-e vagy sem. Senkinek sem juthat eszébe ilyesmit statisztikailag összefoglalni, azonban ha mindazon halálesetek közül, melyeket a mendemonda erőszakosan előidézetteknek tartott, csak egy kis rész volt is igazi gyilkosság, már ez is nagy összeget tesz. Fejedelmek és kormányok persze a legrosszabb példával jártak elöl: a gyilkosságot a legkisebb habozás nélkül sorozták mindenhatóságuk eszközei közé. Még csak Cesare Borgiára sem volt itt szükség; a Sforzák, az aragóniaiak, a velencei köztársaság, (2) később V. Károly közegei is mind megengedték maguknak, amit célszerűnek tartottak.
A nemzet képzelete ily föltevésekkel annyira megtelt, hogy a hatalmasoknál már alig is akartak természetes halálban hinni. Igaz, hogy a mérgek hatásáról az embereknek némelykor egészen mesés fogalmaik voltak. Hajlan-
(1) Erről ld. Fedeli tudósítását: Albèri, Relazioni serie II. I. köt. 353. o. ff.
(2) Ld. a XXV. számú kitérést a szakasz végén.240
landók vagyunk elhinni, hogy a Borgiák ama rettentő fehér porának a hatása (I. köt. 149. o.) bizonyos határidők szerint kiszámítható volt, és így megengedjük, hogy az a méreg is valóságos venenum atterminatum lehetett, melyet Salerno hercege az aragóniai bíborosnak e szókkal nyújtott át: "néhány nap múlva meg fogsz halni, mert atyád, Ferrante király valamennyiünket el akart taposni." (1) Azonban a mérgezett levél, melyet Caterina Riario VI. Sándor pápának küldött, (2) ezt aligha ölte volna meg, még ha ez elolvasta is; és midőn Nagy Alfonsót orvosai intették, ne olvasgasson abban a Liviusban, amelyet neki Cosimo de Medici küldött, bizonyára joggal mondta nekik: ne beszéljetek ily oktalanságot. (3) Az a méreg pedig, mellyel Piccinino titkára II. Pius pápa gyaloghintóját csak egy kevéssé akarta bemázolni, (4) meg éppen csupán serkentőleg hathatott volna. Hogy itt általában ásványi vagy növényi mérgekről van-e szó, nem állapítható meg; az a folyadék, amellyel Rosso Fiorentino festő (1541-ben) öngyilkosságot követett el, nyilván erős sav (5) volt, melyet másnak nem lehetett volna észrevétlenül beadni. A nagyoknak Milánóban, Nápolyban és egyebütt, fájdalom, folytonos alkalmuk volt fegyvereket, különösen a tőrt titkos gyilkosságra felhasználni, minthogy a nagyszámú fegyveres csapatokban, melyekre a saját biztonságot miatt rászorultak, már maga a puszta henyélés is időről-időre szükségképp
(1) Infessura, Eccard, scriptores, II. Col. 1956.
(2) Chron venetum. Murat. XXIV. Col. 131.
(3) Petr. Crinitus de honesta disciplina, L. XVIII. 9. fej.
(4) Pii II. comment. L. XI. 562. o. – Jo. Ant. Campanus, vita Pii II., Murat. III., II. Col. 988.
(5) Vasari IV. 82. Vita di Rosso.241
valóságos vérszomjúságot fejlesztett ki. Alkalmasint nem egy gonosztett elmaradt volna, ha a gazda nem tudja, hogy kíséretében nem egy van, ki keze minden mozdulatára készen áll.
A megrontás titkos eszközei közt – legalább a szándékot illetőleg – a varázslás is előfordul, (1) de csak igen alárendelt módon. Ahol talán maleficii, malie és efféle említtetik, többnyire azért történik, hogy egy különben is gyűlölt vagy utálatos egyéniségre minden képzelhető gonoszságot halmozzanak. A francia és angol udvaroknál a XIV. és XV. században a veszedelmes és halálos varázslás sokkal nagyobb szerepet visz, mint Olaszország felsőbb köreiben.
Ez országban, melyben az egyéni minden módon a legmagasabb pontra emelkedik, föllép végül néhány abszolút gonoszságú ember, akiknél a bűntény önmagáért van, nem mint eszköz valamely célhoz, vagy legalább mint eszköz oly célokhoz, melyek magukat minden lélektani szabály alól kivonják.
E borzalmas alakokhoz, első tekintetre úgy látszik, Ezzelino da Romano tartoznék, ha nem volna nyilvánvaló, hogy becsvágyó célok és erős asztrologikus balhiedelem uralma alatt élt, tartozik továbbá néhány condottiere: montonei Braccio, Tiberto Brandolino és már urslingeni Werner is, akinek ezüst mellvértjén ez a felirat volt olvasható: "ellensége Istennek, a részvétnek és a könyörületnek." Hogy ez az emberi osztály egészben véve a legelőbb emancipált gonosztevőkhöz tartozott, az bizonyos. Azonban óvatosabbak leszünk ítéletünkben, mihelyt megtudjuk, hogy ezeknek a legnagyobb bűnük
(1) Ld. a XXV. számú kitérést a szakasz végén.
242
– a följegyzők felfogása szerint – az egyházi átok elleni dacban áll, s hogy az egész személyiség csak innen kapja azt a barátságtalan és visszataszító megvilágítást. Braccióban, aki sem Istenben, sem a szentekben nem hitt, az egyházi szertartásokat megvetette, soha misét nem hallgatott, ez az érzület csakugyan annyira ki volt fejlődve, hogy zsoltárt éneklő szerzetesek miatt olyan dühre gerjedhetett, hogy őket egy toronyból letaszíttatta (1) – "azonban katonáival szemben mégis lojális volt, és nagy hadvezér." Általában a condottierék rendkívül demoralizáló állásuktól ösztönöztetve, többnyire haszonlesésből követik el bűntényeiket, és a látszólag szilaj kegyetlenségnek is rendszerint megvolt bizonyára a maga célja, ha egyéb nem, hát legalább az általános megfélemlítés. Az aragóniaiak kegyetlenségeinek, mint láttuk (I. köt. 45. o. ff.), fő forrása a bosszúvágy és a félelem volt. Föltétlen vérszomjat, pokoli élvezetet a megrontásban leginkább a spanyol Cesare Borgiában találni, kinek gonoszságai a meglevő vagy képzelhető célokat tényleg jelentékenyen felülhaladják (I. köt. 145. o. ff). Sajátságos kedvtelést ismerhetni fel továbbá Sigismondo Malatestában, Rimini kényurában (I. k. 42. és 313. o. ff.); nemcsak a római kúria, (2) hanem a történelem is azzal vádolja, hogy gyilkosságot, erőszakot, házasságtörést, vérfertőzést, templomrablást, hamis esküt és árulást (mégpedig többszörösen) elkövetett; legiszonyatosabb kísérlete azonban, ti. az, hogy tulajdon fián, Robertón akart erőszakot tenni, amit ez
(1) Giornali napoletani, Muratori XXI. 1092, az 1425. évhez. A krónikás elbeszélése szerint ez embertelenség mégis főképpen a kegyetlenségben való kedvtelésből történt.
(2) Pii II. comment. L. VII. 338. o.
243
kivont tőrrel kezében utasított vissza, (1) talán mégsem pusztán elvetemültség, hanem alkalmasint asztrologikus vagy mágikus babona hatása alatt történhetett. Ugyanezt hozták már fel okul, hogy a pármai Pierluigi Farnese – III. Pál fia – által a fanói püspökön (2) elkövetett erőszakot magyarázzák.
Ha szabad ezek után az akkori olasz jellem főbb vonásait, amint ez az akkori rendek életéből kitetszik, összefoglalni, körülbelül a következőt mondhatnók. E jellem alaphiánya, egyúttal nagyságának föltétele: a fejlett individualizmus. Ez először is: az adott, többnyire önkényes és törvénytelen állami rendtől belsőleg elszakad, s bármit tesz vagy tervez, joggal vagy anélkül árulásra magyarázzák. A győztes önzés láttára ő maga vállalkozik saját ügyében joga védelmére, s a bosszú által, melyet elkövet, a sötét hatalmaknak esik áldozatul, mialatt azt hiszi, hogy saját belső békéjét állítja helyre. Szerelme legszívesebben egy más[ik] kifejlődött egyéniség felé fordul, ti. felebarátjának neje felé. Minden objektívvel, mindennemű korláttal és törvénnyel szemben megvan benne a saját szuverenitásának érzete, s minden egyes esetben önállóan határozza el magát aszerint, amint bensejében becsületérzés és haszon, okos megfontolás és szenvedély, lemondás és bosszúvágy egymással megfér vagy nem fér meg.
Ha pedig áll az, hogy az önzés, szélesebb és szűkebb
(1) Jovian. Pontan. d immunitate, 17. fej. Opp. II. 908. ahol arról is van szó, hogy Sigismondo a tulajdon lányát ejtette teherbe, s más hasonlókról.
(2) Varchi, Storie fiorentine, a végén. (Föltéve, hogy a mű csonkítatlanul van kinyomtatva, mint pl. a milánói kiadásban.)
244
értelemben, minden gonosznak a gyökere és fő-főtörzse, úgy a kifejlődött olasz akkoriban már ezért is közelebb állt a rosszhoz, mint más népek.
De ezt az egyéni fejlődést nem saját bűne hozta rá, hanem egy világtörténeti végzet; s nem is csak őt egymagát érte, hanem az olasz kultúránál fogva lényegében a Nyugat valamennyi népét, s azóta ez az a magasabb közeg, amelyben élnek. Ezen egyéni fejlődés magában nem jó, sem nem rossz, hanem szükséges; ezen belül a modern jó és a modern rossz fejlődik ki, az erkölcsi beszámíthatóság, amely a középkorétól lényegesen különbözik.
Ezen új korszak első hatalmas áradatával szemben pedig a reneszánsz korabeli olasznak kellett helytállnia. Tehetségével és szenvedélyével e korszak minden magaslatának és minden mélységének ő lett a legfelismerhetőbb és legjellemzőbb képviselője; nagy elfajultság mellett kifejlődik az egyéninek legnemesebb harmóniája, s egy fölséges művészet, mely az egyéni életet megdicsőítette, amint ezt sem az ókor, sem a középkor nem tehette vagy nem akarta tenni.
XXV. kitérés
(A 239. és 241. laphoz.)Mérgezések és varázslatok. Brosch. M. (Hist. Zeitschrift, XXVII. k. 295. o. ff.) a velencei levéltárakból a tanács által helybenhagyott öt ajánlatról állított össze tudósításokat. Volt pedig ajánlat a török szultán megmérgezésére (1471-1504), ajánlat VIII. Károly meggyilkolására (1495) és ajánlat a faenzai proveditornak adott megbízást illetőleg, hogy Cesare Borgiát megölesse (1504). – Északon még többet képzeltek az olaszok mérgezési művészetéről; Juvénal des ursins ad a. 1382. (kiad. Buchon. 336. o.) említi Durazzói Károly király által szolgálatába fogadott méregkeverőnek a lancettáját: már aki mereven ránézett, halál fia volt. Hogy boldogtalan házasságokbnn igazi mérgezés, vagy a tőle való félelem volt-e gyakoribb, bajos volna eldönteni. Vö. Bandello 11. Nov. 5 és 54. Igen kényes a II. Nov. 40. Egyazon nyugat-lombardiai városban, melyet a szerző közelebbről meg nem jelöl, két méregkeverő él; egy férj, aki neje kétségbeesésének valódiságáról meg akar győződni, ráhagyva, hogy a nő egy italt, mely csupán festett víz, de melyet az igazi méregnek tart, valósággal megigyék; erre aztán a házaspár kibékül. Cardanus családjában egymagában négy mérgezési eset fordult elő, De propria vita, 30. és 50 fej. (A pápai feloldási taksák közt: taxa cancell. Rom. 1514 óta meg van említve az az eset, ha a nőt a férje öli meg, de az nem, ha a férjet a neje öli meg, vö. Castelnau, les Médicis II. 209).
Gonoszságok pl. a ferrarai Leonello ellen, ld. Diario Ferrarese, Muratori XXIV. Col. 194. az 1445. évhez. Mialatt a Benato nevű tettesnek, kinek egyébként is rossz híre volt, a piazzán az ítéletet felolvasták, a levegőben nagy zaj támadt és földindulás, úgyhogy a néző tömeg mind vagy elszaladt, vagy a földhöz vágódott; a zaj és földrengés azért lett volna, mert Benato "havea chiamato et scongiurato il Diavolo." Amit Guicciardini (L. I.) Lodovico Moro varázslásáról mond Giangaleazzo nevű öccse ellen, itt nem vizsgáljuk. A varázslásról vö. fenn a 4. fejezetet, különösen a 386. oldalt. – Még a pápai koronázó lakoma alkalmával is minden bíboros a saját pincemesterét és borát vitte magával, "talán mert tapasztalatból tudták, hogy különben mérget vegyítettek az italba." És ez a szokás Rómában általános volt, és "sine injuria invitantis" érvényben állott! Blas Ortiz, Itinerarium Adriani VI., ap. Baluz. Miscell. (kiad. Mansi). I. 380.