BURCKHARDT: A RENESZÁNSZ-KORI MŰVELTSÉG OLASZORSZÁGBAN

MÁSODIK FEJEZET
A vallás a mindennapi életben

Minden nép erkölcsiségével legbensőbb kapcsolatban áll az a kérdés, hogy mit hisz Istenről, azaz mekkora a hite abban, hogy a világot Isten vezérli – tekintet nélkül arra, hogy a hit egyébként a világot boldogságra teremtettnek tartja-e, vagy pedig siralomra és közeli pusztulásra kárhoztatottnak. (1) Az akkori olasz hitetlenség általában nagyon hírhedt, s aki ezt még bizonyítani akarná, könnyen százával állíthatja össze a nyilatkozatokat és a példákat. Nekünk itt is feladatunk elválasztani és különbséget tenni; az összefoglaló végleges ítélettől ezúttal is tartózkodni fogunk.

Az Istenben való hitnek korábbi időkben forrása és támasza: a kereszténység, és ennek külső hatalmi megnyilvánulása, az egyház volt. Mikor az egyház elfajult, az emberiségnek kötelessége lett volna különbséget tenni és vallását mindamellett megőrizni. Ámde az ily követelményt könnyebb támasztani, mint teljesíteni.

(1) Amiről persze a hely és az emberek szerint nagyon különbözők a nézetek. Voltak a reneszánsz idején városok és korok, melyekben a szerencsének határozott és friss élvezete volt az uralkodó. A gondolkodó elmék áltatános elkomorulása csak a XVI. században válik felismerhetővé, midőn idegen uralom veti meg a lábát.

246

Nem minden nép elég nyugodt vagy tompa elméjű arra, hogy valamely elv és ennek külső megjelenése között fennforgó állandó ellentmondást sokáig eltűrje. Valóban, a süllyedő egyházat a legsúlyosabb felelősség terheli, mely valaha a törtenetben előfordult: egy elhomályosított és a maga mindenhatóságának javára elferdített tant, a hatalom minden eszközével, mint tiszta igazságot diadalra segített, érintetlensége érzetében pedig magát a legnagyobb elerkölcstelenedésnek engedte át; hogy magát ez állásában biztosítsa, a népek szellemére és lelkiismeretére halálos csapásokat mért, és számosakat a kiválóbb elmék közül, akik magukat bensőleg kivonták alóla, a hitetlenség és elkeseredés karjaiba kergetett.

Itt az a kérdés akaszt meg utunkban: vajon a szellemileg oly hatalmas Olaszország miért nem hatott vissza erősebben a hierarchia, ellen, miért nem támasztott, mint a német nép, és ezt megelőzve, ő is reformációt?

Van erre egy válasz, mely azonban csak színre az: Olaszország hangulata nem vitte többre, mint a hierarchia tagadásáig, míg a német reformáció eredete és legyőzhetetlensége a pozitív tanoknak, különösen a hit által való megigazulásnak és a jóságos cselekedetek értéktelenségének köszönhető.

Bizonyos, hogy e tanok csak Németországból kiindulva kezdtek Olaszországra hatni, mégpedig nagyon is későn, mikor a spanyol hatalom már mindenképpen elég nagy volt arra, hogy részint közvetlenül, részint a pápaság és eszközei által mindent elnyomhasson. (1) De már Olaszország

(1) Amit mi az ellenreformáció szellemének mondunk, az Spanyolországban már jóval maga a reformáció előtt ki volt fejlődve, mégpedig minden egyháznak szigorú felügyelete és részben való újjászervezese által Ferdinánd és Izabella alatt. Főforrás erre Gomez, Ximenez bíboros élete; Rob. Belus, Rer. hispan. scriptores 3 k. Frankfurt 1581.

247

Korábbi vallásos mozgalmaiban, a XIII. század misztikusaitól Savonaroláig igen sok pozitív hitbeli tartalom is volt, melynek a megérleléséhez semmi sem hiányzott, csupán csak a szerencse, amely az igen pozitív keresztény hugenotta mozgalomnak szintén nem kedvezett. Óriási események, minő a XVI. század reformja, a részleteket, a kezdetet és a lefolyást illetőleg alkalmasint egyáltalán kivonják magukat minden történetbölcsészeti dedukció alól, bármily világosan bizonyíthatni is nagyjában szükséges voltukat. A szellem mozgalmai, hirtelen fellobbanásaik, elterjedésük, megállapodásuk reánk nézve legalább annyira rejtvények, és azok is maradnak, hogy a működő erők közül mindig csak ezeket és amazokat ismerjük, de sohasem valamennyit.


Olaszország felsőbb és középső rendeinek hangulata az egyház iránt a reneszánsz magaslata idején megvetéssel párosult mélységes haragból áll, továbbá alkalmazkodásból a hierarchiához, amennyiben ez a külső élettel ezerféle módon össze van szőve, elannyira, hogy az ipar is az egyház szolgálatában áll, és a papok lelkiismeretlenül dolgozó kézműveseket a szószékről egyházi átokkal sújtanak; (1) és áll végül a szentségek, áldozások és áldásoktól való függés érzetéből. Mint Olaszországra különösen jellemzőt, hozzátehetjük még a szent prédikátorok egyéni nagy hatását is.

(1) Pöhlmann, Wirtschaftspolitik 59. o. az 1333. és l428-as ki nem nyomatott firenzei törvények nyomán.

248

Az olaszok hierarchiaellenes haragjáról, mely különösen Dante óta irodalomban és történetben megnyilvánul, néhány terjedelmes munka értekezik. A pápaság állásáról a közvéleménnyel szemben fentebb, (I. k. 131. o. ff. 305. o.) részben nekünk is számot kellett adnunk, és aki a legnyomósabbat fenséges forrásokból akarja meríteni, olvassa el a híres helyeket Machiavelli Discorsijában és (a csonkítatlan) Guicciardiniban. A római kúrián kívül a jobb püspökök még némi erkölcsi tekintélyben részesültek, (1) azonkívül néhány plébános is; ellenben az egyházi javadalmasok, kanonokok és szerzetesek majd kivétel nélkül gyanúsak, akiket gyakran az egész rendet érintő legocsmányabb megszólás sújtja.

Azt állították, hogy a szerzetesek az egész papság bűnbakja lettek, mert veszély nélkül csak őket lehetett kigúnyolni. (2) Azonban ez mindenképpen helytelen nézet. A novellákban és a komédiákban azért fordulnak ők kiváltképpen elő, mert az irodalom e két neme állandó, ismeretes típusokat szeret, melyeknél a képzelet azt, ami csak jelezve van, könnyen kiegészíti. Meg azután a novella

(1) Figyeljük csak meg, hogy a novellaírók és más gúnyolódók a püspökökről alig emlékeznek meg, noha őket legföljebb lakóhelyük nevének megváltoztatásával éppúgy meg lehetett volna szólni, mint a többieket. Ez pl. Bandellóval (II. nov. 45.) meg is történik, noha – II. 40. – egy erényes püspököt is rajzol. Gioviano Pontano, "Charon"-jában egy kéjelgő püspök "réce járásával" totyog elénk. Milyen alantas színvonalú volt akkor az olasz püspökök minősége általában, erről ld. Janus 387. o.

(2) Foscolo, Discorso sul testo del Decamerone: "Ma de' preti in dignità niuno poteva far motto senza pericolo; onde ogni frate fu l'irco delle iniquità d'Israeli" stb. Timotheus Maffeus a szerzetesek ellen írt könyvét V. Miklós pápának ajálja, Facius de vir. ill. 24.o. Különösen erős helyeket a papság és szerzetesek ellen láss Palingenius fent említett művében, IV. 289, V. 184 ff, 586. ff.

249

a világi papságot sem igen kímélgeti. (1) Harmadszor számtalan feljegyzés a többi irodalomból bizonyítja, mily merészen és hetykén beszéltek és ítéltek nyilvánosan a pápaságról és a kúriáról: a képzelet szabad szüleményeiben azonban ilyesmit nem szabad várnunk. Negyedszer végül a szerzetesek is némelykor szörnyű módon tudtak bosszút állani.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a szerzetesekre legnagyobb volt a harag, s hogy ők élő bizonyságul szolgáltak arra, mily keveset ér a kolostori élet, az egész papi intézmény, a hit rendszere, sőt a vallás általában, aszerint, amint a következtetéseket joggal vagy anélkül kiterjeszteni szerették. Bizonyára fel szabad itt tennünk, hogy Olaszország a két nagy kolduló szerzet emelkedése történetét jobban megőrizte emlékezetében, mint más országok, hogy még tudta, amint ezt Giovanni Villani (IV. 29.) egy századdal később világosan megmondja, hogy ők eredetileg a reakció megszemélyesítői azellen, amit a XIII. század eretnekségének mondanak, azaz a modern olasz szellem korai erős jelentkezése ellen. A papi rendőrszerep pedig, mely különösen a domonkosrendiekre állandóan rá volt bízva, bizonyára soha más érzést nem ébresztett, mint gúnyt és titkos gyűlöletet.

(1) Bandello pl. (II. nov. 1) azzal kezdi, hogy a kapzsiság bűne semmihez sem illik kevésbbé, mint a papokhoz. (Az Avaritia-ról ld. Poggia egy értekezését, ahol főképpen a papságról, különösen a kolduló barátokról van szó, akiknek hiszen nem kell családjukról stb. gondoskodni.) Ezzel az okoskodással igazolja egy plébánialak gyalázatos megtámadását, amidőn egy fiatal úr két katonával vagy banditával egy fösvény, de köszvényes plébánosnak ürüjét ellopatja. Egyetlen efféle történet hívebben mutatja a viszonyokat, melyek alatt akkoriban éltek és cselekedtek, mint akárhány értekezés.

250

Ha az ember a Decameronét és Franeo Sacchetti novelláit olvassa, azt kellene hinnie, hogy a gonosz emberszólás barátok és apáczák ellen itt teljesen ki van merítve. Azonban a reformáció felé e hang meg jelentékenyen fokozódik. Aretinót szívesen mellőzzük, mert a Raggionamentiben a kolostori élet neki csak ürügyül szolgál, hogy saját temperamentumának szabad folyást engedjen. Egy tanára azonban itt mindenekelőtt hivatkoznunk kell: Massuccióra, még pedig ötven novellája közül a tíz elsőre. A legnagyobb felháborodással és azzal a céllal vannak írva, hogy ezt terjesszék, és a legelőkelőbb személyeknek, többek közt Ferrante királynak és a nápolyi Alfonso hercegnek – vannak ajánlva. Magnk a történetek részben régibbek, és néhányuk Boccaccióból ismeretes; némely részükben azonban ijesztő nagy a nápolyi aktualitásuk. A néptömegeknek hamis csodák által való elámítása és kiszipolyozása, gyalázatos életmóddal kapcsolatban, a gondolkodó nézőt valósággal kétségbeejti. Vándorló minorita barátokról ezt olvasni: "Csalnak, rabolnak és kéjelegnek, s ha már nagyon meg vannak akadva, a szentet adják, s csodákat tesznek, miközben az egyik Szt. Vince ruháját, a másik Szt. Bernát iratát, (1) a harmadik Kapisztrán szamarának zabláját mutogatja" ... Mások "cinkosokról gondoskodnak, akik úgy viselkednek, mintha vakok vagy halálos betegek volnának, de reverendájuk szegélyének, vagy a magukkal hozott ereklyéknek érintésétől a tolongó sokaság közepett hirtelen kiépülnek; ekkor mind azt kiabálja: Misericordia! – meghúzzák a harangokat, és nagy ünnep-

(1) L'Ordine. Alkalmasint az I. H. S. jeligével ellátott táblája értendő

251

ségek közt hosszú jegyzőkönyveket vesznek fel". Előfordul, hogy a szószéken álló szerzetes felé egy másik, ki a nép között hallgatja, vakmerően odakiáltja, hogy hazudik; de ekkor a közbeszóló hirtelen úgy viselkedik, mintha ördöngös volna, mire a prédikáló megtéríti és meggyógyítja – mind csupa komédia. Az illető cinkostársával egyetemben annyi pénzt gyűjtött, hogy egy bíborostól püspökséget vehetett, ahol azután mind a ketten nyugalmas életet folytattak. Massuccio nemigen tesz különbséget ferenc- és domonkosrendi között: az a nézete, hogy méltók egymáshoz. "Az oktalan közönség pedig mégis beleavatkozik a gyűlöletükbe, és pártviszályukba; erről nyilvános helyeken vitatkozik, és franciskánus és dominikánus pártra oszlik. (1) Az apácák kizárólag a barátokéi: mihelyt magukat világiakkal adják össze, bebörtönzik és üldözik őket, a többi pedig a szerzetesekkel valóságos lakodalmat ül, miközben miséket énekelnek, szerződéseket fogalmaznak, és ételt és italt nagy bőségben élveznek. "Én magam, mond a szerző, nem egyszer, hanem több ízben voltam ennek tanúja, mindent láttam és tapasztaltam. Az ily apácák azután vagy csinos barátocskákat szülnek, vagy a magzatot elhajtják. Amennyiben pedig valaki azt állítaná, hogy ez hazugság, vizsgálja meg az apácakolostorok pöcecsatornáit – annyi gyönge csontocskát fog benne találni, akár Betlehemben, Heródes idején." (2) Ilyen és hasonló dolgo-

(1) Hozzáteszi (nov. X. kiad. Settembrini, 132. o.): "és a seggi-kben," azaz az egyesületekben, melyekre a nápolyi nemesség oszlott. – A két rend versenségét gyakran nevetségessé teszik, pl. Bandello III. Nov. 14.

(2) Nov. 6 kiad. Settembrini, 83. o., aki arra utal, hogy az 1564-es évből az indexen ily könyvről történik említés: Matrimonio delli preti e delle monache.

252

kat rejteget a kolostori élet. Persze, a barátok gyónáskor nagyon megkönnyítik egymás dolgát, és olyan vétségekre csak egy-egy miatyánkot szabnak, amilyenek miatt világitól, mintha eretnek volna, a bűnbocsánatot egészen megtagadnák. "Azért nyíljék meg a föld, és nyelje el az ilyen gonosztevőket elevenen, pártfogóikkal együtt." Egy más helyen Massuccio, minthogy a barátok hatalma mégis leginkább a másvilágtól való félelmen nyugszik, igen csodálatos kívánságnak ad kifejezést: "az volna számukra a legnagyobb büntetés, ha az Isten a purgatóriumot mennél előbb megszüntetné; akkor nem élhetnének többé alamizsnából, és megint a fejsze nyelét kellene megfogniok".

Ha Ferrante alatt és őhozzá szabad volt így írni, az tán azzal függött össze, hogy a király az ő kedvéért rendezett hamis csodatétel miatt el volt keseredve. (1) Franciscus barát ugyanis egy Tarantónál elásott és később ismét megtalált feliratos ólomtáblával Szt. Cataldus nevében olyan zsidóüldözésre akarta rávenni, minőt a spanyolok, vagy VI. Sándor és II. Gyula pápák rendeltek el; értelmes megfigyelők azonban csakhamar felismerték e tervezett üldözésnek hiábavaló indító okait, (2) és mikor a király a csalást átlátta, szembeszálltak vele. Egy hamis böjtölőt is leleplezett, amit már egy ízben atyja, Alfonso király is megcseleke-

(1) A következőkre nézve vö. Jovian. Pontan de Sermone, L. II. 17. fej. Opp. II. 1623. o. és Bandello, Parte I. Nov. 32.

(2) Vö. Brosch M. Historische Zeitschrift. 37. k. – Szt. Cataldus megjelenésében s a tőle eredő komor jóslatokban hisz pl. Alexander ab Alexandro; Dierum genialium, lib. III. 15. fej. Köln, 1539. 142. o.

253

dett. (1) Az udvar legalább nem volt bűnrészes a sötét babonában. (2)

Oly szerzőt hallgattunk meg, ki komolyan vette a dolgot, s ő korántsem volt az egyetlen, aki ezt tette. Lépten-nyomon találkozni különösen a kolduló barátokra célzó gúnnyal és gyalázkodással, amelyek az egész irodalmat egyenesen átjárják. (3) Alig fér hozzá kétség, hogy a reneszánsz e rendnek rövid idő múlva véget vetett volna, ha a német reformáció és ellenreformáció közbe nem jön. Népszerű hitszónokaik és szentjeik alig mentették volna meg őket. Csak azon fordult volna meg a dolog, hogy oly pápával, ki a kolduló barátokat megvetette, pl. X. Leóval idején megegyeztek volna. Ha a korszellem őket már csupán vagy komikusnak, vagy utálatosnak találta, akkor az egyház számára már csak koloncok voltak. S ki tudja, mi vár akkor a pápaságra magára, ha a reformáció meg nem mentette volna.

A hatalom, melyet egy Domonkos-rendi kolostor "pater inkvizítor"-ja az illető város fölött gyakorolt, a XV. század vége felé még éppen elég nagy volt arra, hogy a művelteket feszélyezze és felháborítsa, de állandó félelmet és megalázást már nem tndott kikényszeríteni. (4) Puszta érzületet

(1) Panormita de dietis et factis Alphonsi lib. II. Ennea Silvio a hozzá írt Comment.-ban (Opp. 1651, 79. o.) egy Rómában leálarcozott böjtölőről tesz említést, aki állítólag négy évig nem evett semmit.

(2) Amiért is az ily üzelmeket környezetében egyébként is föl lehetett jelenteni. Vö. nmég Jovian. Pontan., Antonius és Charon. Az egyik itt elbeszélt történet ugyanaz, mint Massuccio, Nov. 2.

(3) Példának okáért a Maccaroneis VIII. éneke.

(4) A Vasari-ban (V. 120 o. vita di Sandro Botticelli) elmondott történet bizonyítja, hogy az inkvizícióval nemegyszer tréfát is űztek.

254

büntetni, mint régente (11. o. ff.), már nem lehetett s valóságos tévtanoktól még az is könnyen óvakodhatott, aki különben az egész papság ellen a legszabadabb szájú volt. Ha egy hatalmas párt nem sietett segítségére (mint Savonarola esetében), vagy gonosz varázslatot nem kellett büntetni, (mint több ízben a felső-olaszországi városokban), akkor a XV. század végén és a XVI. elején már csak ritkán fejlődtek az események a máglyáig. Több esetben az inkvizítorok, úgy látszik, igen felszínes visszavonással is beérték, többször meg az is előfordult, hogy az elítéltet a vesztőhelyre vivő útjában kezükből kiragadták. Bolognában (1452.) Nicolò da Verona papot, mint halottidézőt, ördögkiűzőt és szentséggyalázót S. Domenico előtt egy fa-színpadon már megfosztották papi méltóságától és épen a piazzára vitték, hogy ott tűzhalált haljon, midőn útközben egy csomó ember kiszabadította, akiket Achille Malvezzi johannita-rendi barát küldött. Ez utóbbi eretnekbarát, apáca-meggyalázó és templomsértő volt, aki egyebek közt egy ízben egy templomtornyot, "mert előle a kilátást elfogta," lerontatott, és egy más helyen felépíttetett. A követ (Bessarion bíboros) később a tettesek közül csak egyet bírt elfogni, akit felakasztatott; Malvezzi háborítatlanul élt tovább. (1)

Figyelemreméltó, hogy a felsőbb szerzetesrendek. tehát a benediktinusok és elágazásaik nagy gazdagságuk és jólétük mellett is sokkal kevésbé voltak akkor gyűlöletesek, mint a kolduló barátok; tíz novellára mely "frate"-ról (barát) szól, legfeljebb egy jut, melynek "monaco" (szerzetes) a tárgya és áldozata. Nagyon javára vált e szerzeteknek,

(1) Bursellis, Ann. Bonon. Murat. XXIII. Col. 886. ff. 896. (Malv. 1468-ban halt meg; javadalma unokaöccsére szállt).

255

hogy régiebbek voltak és rendőrségi célzat nélkül alapítattak, és a magánéletbe nem avatkoztak. Voltak köztük jámbor, tndós és szellemes férfiak is, az átlagot azonban egyik rendtársuk, Firenzuola (1) a következőképp jellemzi: "E jól táplált alakok bő reverendájukban nem töltik életüket mezítláb való vándorlással és prédikálással; csinos kordován papucsban ülnek ciprusfával kirakott szép celláikban, és kezöket összefonva pihentetik hasukon. És ha nagynéha mégis ki kell helyükből mozdulniok, akkor kényelmesen döcögnek öszvéreiken és jól meghízott kis lovaikon, mintha üdülés kedvéért tennék. Elméjüket sok könyv tanulásával nemigen fárasztják, nehogy a tudás "Lucifer gőgjét csepegtesse" beléjük szerzetesi együgyűségük helyébe.

Aki azon idők irodalmát ismeri, tudja, hogy itt csak annyit közöltem, mennyi a tárgy megértésére okvetlenül szükséges. (2) Hogy a világi papságnak és szerzeteseknek ilyetén hírneve igen sokakban általában az Istenben való hitet is szükségképpen megingatta, szembeszökő.

Micsoda szörnyű ítéleteket olvashatni e viszonyokról! Csupán egyet akarunk belőlük közölni, mert csak újabban jelent meg. Guicciardini, a Medici-pápák történetírója és hosszú évek óta hivatalnoka azt írja (1529.) aforizmáiban: (3) "Senkinek nem tetszik annyira vissza, mint

(1) Vö. fönn 77. o. ff. Vallambrosói apát volt. Az itt szabad fordításban közölt hely az Opere II. k. 209. oldalán található, tizedik novellájában. – A karthauziak kényelmes életének tetszetős leírását ld. fönnebb a 74. lapon idézett (vö. V. szakasz VII. sz. kitérés) Commentario d'ltalia c. műben, fol. 32. ff.

(2) II. Piusnak voltak okai, miért volt a cölibátus eltörlése mellett; "Sacerdotibus magna ratione sublatas nuptias majori restituendas videri" – kedvelt szólásainak egyike volt. Platina Vitae Pontiff. 311. o.

(3) Ricordi. N. 28. Opere inedite. I. k.

256

nekem a papok becsvágya, kapzsisága és kicsapongása, azért is, mert e bűnök mindegyike utálatos, valamint azért is, mert mindenik magában vagy valamennyi együttvéve kevéssé illik az olyanokhoz, akik azt vallják magukról, hogy Istentől különösen függő rendhez tartoznak, leginkább pedig azért, mert e bűnök egymással oly ellentétesek, hogy csak igen különös személyekben találhatni őket együtt. Mindazáltal több pápánál elfoglalt állásom arra kényszerített, hogy saját hasznom végett nagyságukért dolgozzam. De az erre való tekintet nélkül úgy szerettem Luther Mártont, mint önmagamat, nem azért, hogy kivonjam magamat azon törvények alól, melyet a kereszténység, amint rendesen magyarázzák és értelmezik, reánk szab, hanem azért, hogy e semmirekellők seregét (questa caterva di scelerati) illő határaik közé utasítva lássam, úgy hogy vagy bűnök vagy hatalom nélkül kelljen élniök".

Ugyan ez a Guicciardini azt is hiszi, (1) hogy minden természetfölöttit illetőleg állandóan homályban tapogatódzunk, hogy filozófusok és teológusok erről csak ostobaságokkal hozakodnak elő; hogy a csodák minden vallásban előfordulnak, egyik mellett sem tanúskodnak különösen, és végül még ismeretlen természeti jelenségekre visszavezethetők. Azt a törhetetlen hitet, mely akkor Savonarola követőiben jelentkezett, különösen jelenségül konstatálja, de minden keserű megjegyzés nélkül.

(1) Ricordi. N. 1. 123. 125.


257

Az ilyen hangulatokkal szemben a papságnak és a szerzetességnek megvolt az a nagy előnye, hogy az emberek hozzájuk voltak szokva, s hogy létük mindenkinek létével érintkezett és összefűződött. Az az előny ez, mely minden régi és hatalmas dolognak elejétől fogva megvolt a világon. Mindenkinek volt valami rokona reverendában vagy csuklyában, valami kilátása pártfogásra vagy jövendő nyereségre az egyház kincséből, Olaszország közepén pedig a római kúria székelt, amely némelykor hirtelen meggazdagította híveit. Azonban nyomatékosan ki kell emelni, hogy mindez nem kötötte sem a nyelvet, sem a tollat. Hiszen a rágalmazó komikum szerzői többnyire maguk is barátok, egyházi javadalmasok stb.; Poggio, aki a facetiákat írta, pap volt, Francesco Berninek, a szatirikusnak kanonoksága volt, Teofilo Folengo, az Orlandino költője Benedek-rendi volt (igaz, hogy nagyon állhatatlan), Matteo Bandello, aki novelláiban saját rendjét nevetségessé teszi, domonkosrendi volt, mégpedig e rend egyik generálisának kegyeltje. A biztonság érzetének túlsága hajtja talán őket? vagy annak a szüksége, hogy a saját személyüket az állás hírhedtségétől elkülönítsék? vagy ama pesszimisztikus önzés, melynek jelszava: bennünket még elbír? Talán volt benne mindebből valami. Folengónál persze, már a lutherség felismerhetően közremunkál. (1)

A függés az áldásoktól és szentségektől, amelyről már (I. k. 133-134 o.) a pápaság alkalmával szó volt, a nép hívő részénél magától értetődő; az emancipáltaknál pedig az ifjúkori benyomások erejét és a rég megszokott

(1) Vö. Orlandino, VI. fej. 40. vsz. ff., VII. fej. 57. vsz. fej. VIII. 3. vsz. ff., különösen az 57. vsz.

258

jelképek rendkívüli varázserejét jelenti és bizonyítja. Amikor a haldokló – bárki volna is – papi feloldozást kér, ez a pokoltól való félelem maradványa mellett bizonyít, még oly embernél is, aminő az a Vitellozzo (I. k. 133. o.) volt. Tanulságosabb példát az övénél nemigen fogunk találni. Az egyházi tan a papi character indelebilis-ről (eltörölhetetlen jellem), mely mellett a pap egyénisége közömbös, annyira gyökeret vert, hogy tényleg meg lehetett a papot utálni, de egyházi kegyszereit azért megkívánhatták. Persze voltak egyes makacsok is, mint pl. Galeotto, Mirandola hercege, (1) aki 1499-ben már tizenhat évig tartó kiközösítéshen halt meg. Ez egész idő alatt őmiatta a város is ki volt átkozva, úgyhogy ott sem misét nem szolgáltattak, sem egyházi szertartással nem temettek.


Mindeme kétértelműségek mellett is fényesen emelkedik ki a nemzet viszonya nagy prédikátoraihoz. Nyugat-Európa többi részét is meghatotta időről-időre szent barátok szónoklata, azonban mi volt ez az olasz városok és vidékek időszakos megrendüléséhez képest? Azonfelül pl. az egyetlen, aki a XV. században Németországban ilyen hatást elő tudott idézni, (2) születésénél fogva abruzzói volt, név szerint Giovanni Capistrano. Azok az elmék, melyekben ily hatalmas komolyság és ily vallásos hivatás lakozik, akkoriban északon intuitívok,

(1) Diario Ferrarese, Murat. XXIV. Col. 362.

(2) Német és szláv tolmács volt mellette. Szent Bernát is hajdan a Rajna mellett ugyanily eszközre szorult. (A szövegben említett Capistrauo a magyar történelemben is szereplő Kapisztrán János. Ford).

259

misztikusok; délen expanzívok, gyakorlatiak, osztozkodók a nemzet nagy tiszteletéhen nyelv és szónoklás iránt. Az észak Imitatio Christi-t hoz létre(Krisztus követése), mely csöndben, eleinte csak kolostorokban, de századokra kihat; a délvidék embereket szül, kik az emberekre pillanatnyilag óriási hatással vannak.

Ez a hatás voltaképpen a lelkiismeret fölébresztésén alapszik. Erkölcsi prédikációk ezek, általánosságok nélkül, csupa egyes esetre illő alkalmazással, hatásukat a felszentelt, aszketikus személyiség támogatja, amelyhez tán a felizgatott képzelet folytán önként járul a csodatétel, még a prédikáló akarata ellenére is. Capistrano pl. nem tett egyebet, mint hogy a sok ezer betegre, kiket eléje hoztak, keresztet vetett, megáldván őket a Szentháromság és Szt. Bernardino mestere nevében, mire itt-ott csakugyan gyógyulás állott be, ahogy az ily esetekben történni szokott. A bresciai krónikás (lásd alább 261. o. 3. jegyzet) erre ily szókkal utal: "szép csodákat művelt, de sokkal többet meséltek, mint amennyi igazában megtörtént". A leghatalmasabb argumentum nem annyira a purgatóriummal és a pokollal való fenyegetés volt, mint inkább rendkívül eleven fejtegetése a mnaledizione-nak, a személyre ható földi átoknak, mely a gonoszhoz fűződik. Aki Krisztust és szentjeit megszomorítja, még a világéletében meglakol értte. Csak így lehetett a szenvedélyeikben, bosszúállásukban és gonosztettekben megátalkodott embereket megbánásra és megtérésre bírni, s ez volt a legfontosabb cél.

Így prédikált a XV. században Berdardino da Siena és két tanítványa: Alberto da Sarteano és Jacopo della Marca, Giovanni Capistrano, Roberto da Lecce (172. o.) és mások; végül Girolamo Savonarola. Nem volt erősebb elő-

260

ítélet, mint amely a kolduló barátokkal szemben uralkodott; ők leküzdötték. A gőgös humanizmus bírált és gúnyolódott; pl. Poggio, ki azt találta, hogy a prédikátoroknak könnyű a dolguk, mert minden városban ugyanazzal állnak elő, és szabad nekik a népet butábban elbocsátani, mint ahogy eléjük járult; (1) vagy Filelfo, ki azt hibáztatta Roberto da Leccében, hogy tekintete és kifejezései nem mindig célirányosak, s hogy szomorún néz ki, amidőn vígnak kellene látszania, hogy túlságosan sokat sír, ami a hallgató fülét és érzését sérti. De ha a prédikátorok szónokolni kezdettek, senki sem gondolt többé a gúnyolódó humanizmusra. A dolog nem volt új, és az olyan megszólásra hajló nép, mint a firenzei, a prédikátor torzképével, ahol a szószékén megjelent, már a XIV. században ugyancsak elbánt; (2) de midőn Savonarola fellépett, mégis annyira elragadta őket, hogy abban az izzó tűzben, melyet felgyújtott, majd hogy egész kedvelt műveltségük és művészetük el nem olvadt. Még a képmutató barátok legnagyobb profanációja, akik a velök egyetértők segítségével hallgatóikban a meghatottságot tetszés szerint tudták előidézni és terjeszteni (vö. 251. o.) – még az sem bírt a dolognak ártani. Az alantas színvonalú barátprédikációk fölött, a képzelt csodákkal és

(1) De avaritia, Opera, fol. 2. Ugyanez a Poggio persze más alkalommal (Epistolae. kiad. Tonelli, I. k. 281. o.) sarteanói Albertet dicsőíti, hogy "doctus" és "perhumanus." – Filelfo: Epistolae, Velence 1502. fol. 966. Ugyanez a Filelfo vállalta el sienai Bernardino és egy bizonyos Miklós védelmét (pl. Satyrae II. 3 és VI. 5), de bizonyára nem annyira e prédikátorok iránti hajlandóságból, mint Poggio iránt való gyűlöletből. Alberto da Sarteanóval Filelfo levelezésben állott.

(2) Franco Sachetti, Nov. 73. Rossz böjti prédikátorok minden novellaírónál gyakran szerepelnek.

261

álereklyék (1) mutogatásával, tovább is kacagtak, de az igazi nagy prédikátorokat ezentúl is nagyra tartották. Ezek a XV. századnak igazi olasz különlegességei.

A szerzet – közönségesen Szent Ferencé, mégpedig az ún. obszerváns – kiküldi őket aszerint, ahogy kerestetnek. Különösen akkor történik ez, ha a városokban nagy a nyilvános vagy a magán-pártviszály, vagy midőn a közbiztonság hiánya és az erkölcstelenség ijesztő nagyra nőtt, vagy nagy betegségek alkalmával. Ha pedig a prédikátor hírneve gyarapszik, akkor a városok külön alkalom nélkül is kérik; oda megy, ahová följebbvalói küldik. E működés külön ága a keresztes prédikáció a törökök ellen; (2) mi azonban itt lényegileg a bűnt ostorozó, vagy böjti prédikációt tárgyaljuk.

A prédikációk sorrendje, amennyiben erre ügyeltek, csupán a halálos bűnök egyházi felsorolásához fűződött; mennél sürgősebb azonban a pillanat, annál hamarabb tér a szónok magára a voltaképpeni célra. Talán az óriási nagyságú szerzetes templomok egyikében, vagy a dómban kezdi; rövid idő múlva már a legnagyobb piazza kicsiny a mindenünnen odaözönlő néptömeg számára, és még az ő jövése-menése is halálos veszedelemmel jár. (3)

(1) Vö. a bohó történetet: Decamerone VI. Nov. 10. Cipolla barát azt ígéri néhány falusi embernek, hogy Gábor arkangyal tollát fogja nekik megmutatni, s midőn szekrénykéjében tollak helyett csak szenet talál, azt hiteti el velük, hogy ez az a szén, melyen Szt. Lőrincet megsütötték.

(2) Vö. Malipiero, Ann. venet. Arch. stor. VII. I. 18. o. – Chron. Venetum. Murat. XXIV. Col. 114. – Storia bresciana, Murat. XXI. Col. 898.

(3) Stor. Bresciana Murat. XXI. Col. 865. ff.; az első nap 10000 ember gyűlt össze, 2000 idegen özönlött oda mindenünnen; az utolsó napokon jelenlevők számát a krónikás nem töltötte ki.

262

Rendszerint a prédikáció óriási körmenettel végződik, azonban a város első hivatalnokai, akik közrefogják, még itt is alig képesek a nők elől biztonságba helyezni, akik neki kezét, lábát akarják megcsókolni, és csuklyájáról egy-egy darabkát levágni. (1)

A siker, mely a legkönnyebben elérhető volt, mintán a szónok az uzsora, az elővásárlás és a tisztességtelen divatok ellen prédikált, abban állott, hogy megnyitották a börtönöket – bizonyára csak a csekélyebb adósságok miatt fogságba került szegényeket bocsátották szabadon –, s elégettek fényűző cikkeket, valamint veszedelmes és ártatlan időtöltésre szolgáló eszközöket. minők a kocka, a kártya, mindenféle játék, álarcok, hangszerek, énekeskönyvek, írott varázslóigék, (2) hamis hajék stb. Mindezt egy állványon (talamo) kétségtelenül ügyesen csoportosították, fölébe néha még ördögalakot erősítettek, s azután meggyújtották (vö. 122. o.).

Ezután a keményebb szívek következnek: aki már régóta nem gyónt, az most meggyónik; jogtalannl visszatartott jószágot visszaadnak, veszedelemmel fenyegető gyalázásokat visszavonnak. Oly szónokok, mint Bernar-

(1) Allegretto, Diari sanesi, Murat. XXIII. Col. 819. ff. 1486. év július 13-18-ig; a prédikátor Pietro dell' Osservanza di S. Francesco.

(2) Infessura – Eccard, scriptores, II. Col. 1874. – azt mondja: canti, brevi, sorti. Az első daloskönyvekre vonatkozhatik, ilyeneket Savonarola csakugyan elégetett. Azonban Graziani – Cron. di Perugia Arch. stor. XVI. I. 314. o. Lásd ugyanitt a kiadó jegyzetét – ugyanily alkalomból azt mondja: brieve incante, amit kétségtelenül így kell olvasni: "brevi e lacanti;" hasonló javítás ajánlható talán Inffessuránál is, kinél a "sorti" különben is valami babonafélét jelent, esetleg jövendőmondó kártyajátékot. – A könyvnyomtatás idején pl. Martialisnak is összes példányait összeszedték, hogy máglyára vessék, Bandello III. No, 10.

263

dino da Siena (1) igen behatón és pontosan térnek rá az ember mindennapi érintkezésére és ennek erkölcsi oldalára. Bizonyára kevesen vannak már teológusaink között, akik készek volnának reggeli prédikációt tartani "szerződésekről, visszatérítésekről, állami járadékokról (monte) és leányok kiházasításáról," mint ő tette egyszer a firenzei dómban. Vigyázatlanabb prédikátorok ilyenkor könnyen abba a hibába estek, hogy oly erősen keltek ki egyes osztályok, iparok, hivatalok ellen, hogy a hallgatóknak felizgatott elméjét azonnal ezek ellen való tettlegességekre ragadták. (2) Bernardino da Siena egyik prédikációjának, melyet egy ízben (1424-ben) Rómában tartott, pipere és varázsló tárgyaknak a Capitoliumon való elégetésén kívül még más következménye is volt: "Ez után, így olvassnk, (3) elégették Finicella boszorkányt is, mert ördögi eszközeivel sok gyereket megölt és sok embert megbabonázott."

A prédikáció legfontosabb célja azonban, mint fent megjegyeztük, a viszály kiengesztelése és a bosszúról

(1) Ld. ennek fölötte érdekes életrajzát Vespasiano Fiorent.nal, 224. o. ff. és Aeneas Sylvius-nál, de viris illustr. 24- 27. o. Egyebek közt itt ez áll: "Is quoque in tabella pictum nomen Jesns deferebat, hominibusque adorandum ostendebat, multumque suadebat ante ostia domornm hoc nomen depingi." Ezzel aztán a modern bálványimádás egy nemét űzték.

(2) Allegretto, id. h. Col. 823; egy prédikátor a népet a bírák ellen izgatta (ha ugyan giudici (bírák) helyett nem inkább giudei (zsidók) olvasandó) mire ezeket majd hogy házaikban el nem égették. Az erős ellenpárt meg persze a prédikátor életét fenyegeti.

(3) Inffessura, id. h. A boszorkány halála napjáha aligha hiba nem csúszott. – Hogyan irtatott ki ugyanez a szent egy hírhedt kis ligetet Arezzo előtt, elbeszéli Vasari III. 148; vita di Parri Spinelli. A vezeklés első heve bizonyára gyakran helyiségek, jelképek és szerszámok elpusztításában merült ki.

264

való lemondás volt. Rendszerint csak a prédikációk sorozata végén állott ez be, mikor az általános bűnbánás folyama lassanként az egész várost megragadta, már mikor a lég megreszketett (1) az egész nép kiáltásától: misericordia! – Ekkor fordultak elő azok az ünnepi békekötések és ölelkezések, noha a viszálykodó pártok közt már kölcsönös gyilkosságok is estek. Alkalmasint akik már száműzve voltak, ily szent szándék megvalósítására készakarva a városba eresztettek. Úgy látszik, hogy az ily "pacia"-k (békekötések) nagyjában szentül megtartattak, miután az emelkedett hangulat már el is múlt; ilyenkor a szerzetes emléke áldott maradt sok nemzedéken át. De voltak vad és rettenetes válságok is, mint a Ranieri családé (1445.) a prédikátoroktól feltűnően sokat látogatott Perugiában, amidőn Jacopo della Marca (2) – vagy a della Vale és Croce családoké Rómában (1482.), amidőn még a nagy Roberto da Lecce is hiába emelte fel szavát. (3) Röviddel a nagyhét előtt a Minerva előtti téren még óriási néptömeg előtt prédikált; akkor a nagycsütörtököt megelőző éjjel megtörtént a Palazzo della Valle előtt, a gettó mellett a szörnyű utcai harc; reggel Sixtus pápa megparancsolta, hogy ezt földig lerombolják, s azután megtartotta e nap szokott szertartásait; nagypénteken Roberto ismét prédikált kereszttel a kezében ; de ő és hallgatói nem tehettek egyebet, csak sírtak.

(1) "Pareva che l'aria si fendesse" – áll valahol.
(2) Graziani. id. h. 565. o. ff. – Továbbá 597., 626., 631., 637., 647.

(3) Jac. Volaterr., Murat. XXIII. Col. 166. ff. Nincs ugyan határozottan megmondva, hogy e viszályba avatkozott (sermo – így olvassuk – de elemosyna fuit), azonban nem kételkedhetünk benne, hogy tette.

265

Erőszakos, önmagukkal meghasonlott elmék a prédikációk hatása alatt gyakran arra határozták magukat, hogy kolostorba lépnek. Voltak ezek közt rablók és mindenféle gonosztevők, nem egyszer katonák is, kiknek nem volt állásuk. (1) Ilyenkor a bámulat is közre munkál, mely a szent barátot legalább a külső megjelenésében lehetőség szerint meg akarja közelíteni.

A befejező prédikáció azután hangosabb áldás-mondás, mely e szókba foglalódik: "la pace sia con voi!" (béke veletek). Nagy tömegek kísérik a szónokot a következő városba, s itt beszédeinek egész sorozatát még egyszer végighallgatják.

Az óriási hatalomnál fogva, melyet e szent emberek gyakoroltak, a papság s a kormányok szerették, ha legalább nem voltak ellenfeleik. Egyik eszköze ennek az volt, hogy vigyáztak rá, hogy csak az olyan barátok és papok lépjenek fel ily minőségben, akik legalább az alsóbbrendű egyházi felavatásban részesültek, úgyhogy a szerzet, vagy az illető testület némiképpen felelős volt értük. Azonban itt sem lehetett szigorú határt szabni, mert az egyházat, tehát a szószéket is régóta igénybe vették a nyilvánosságuak mindenféle céljai: törvénykezési eljárások, hirdetések, felolvasások stb. számára, s mert még a voltaképpeni prédikálásra is némelykor a humanistának és laikusnak engedték át a

(1) Capistrano egy beszéde után ötvenen álltak be katonának; Stor. bresciana id. h. – Graziani, id. h. 567. o. Ugyanitt 698. ff. Roberto de Leccéről (fönn 172. o.). De a krónikaíró azt is fölemlíti, hogy a hat beöltözött közül egy megint kiugrott "e fu magiore ribaldo che non era prima. – Aen. Sylvius (de viris illustr. Stuttgart. 1842. 25. o.) ifjúkorában egy ízben Szt. Bernandinónak egy szónoklata után közel állott hozzá, hogy annak szerzetébe lépjen.

266

szót. (I. k. 321-322 ff. o.) Egyébként is volt oly társadalmi csíra- osztály, (1) amelyhez tartozók nem voltak sem barátok, sem papok, s a világról mégis lemondtak, jelesül az Olaszországban igen számos remeték; az ilyenek némelykor minden megbízás nélkül is megjelentek, s a népet magukkal ragadták. Ily eset fordult elő Milánóban, a második francia hódítás után (1516.), igaz, hogy egy nagy közrendetlenség idejében; egy toscanai remete, sienai Hieronymus, talán a Savonarola pártjából, több hónapon át ura volt a dóm szószékének, a leghevesebb vitát folytatta a hierarchia ellen, a székesegyházban új gyertyatartót és oltárt alapított, csodákat művelt, s csak kemény küzdelmek után engedte át a tért. (2) Ezen évtizedekben, amelyek Olaszország sorsára oly döntő befolyásúak voltak, mindenütt feléled a jóslás, s ahol ez megjelenik, sehol sem határolható valamely bizonyos rendre. Ismeretes pl., mint léptek fel Rómia feldúlása előtt a remeték a jóslás igazi konokságával. (I. k. 158. o). Ezek az emberek, ha maguk nem tudtak szónokolni, nem egyszer követet küldtek jelképekkel, mint pl. Siena mellett az önsanyargató Philippo de' Mancini, aki (1496) egy "remetécskét" (romitello), azaz egy tanítványát küldte a megfélemlített városba, halálfejjel egy boton, amelyen fenyegető bibliai mondást tartalmazó cédula függött. (3)

Azonban akárhányszor maguk a barátok sem kímélték a fejedelmeket vagy a hatóságokat és a papságot, de

(1) Ld. a XXVI. sz. kitérést a szakasz végén.
(2) Prato, Arch. stor, III. 357. o. ff. Burigozzo uo. 431. o. ff.

(3) Allegrelto. Murat. XXIII. Col. 856. ff. A mondás így hangzik: "Ecce venio cito et velocitor. Estote parati."

267

még a saját rendjüket sem. Nem találkozunk ugyan többé egy kényúri család megdöntésére egyenesen felhívó szónoklattal, minő Fra Jacopo Bussolaro prédikációja volt a Paviában uralkodó Beccaria ház ellen (1357.), amely a prédikáezió következtében csakugyan elűzetett, és a prédikátor vezetése alatt álló köztársasági uralomnak volt kénytelen helyét átengedni (1) – azonban igenis találkozunk rosszallással még a pápával szemben is az ő tulajdon kápolnájában (I. k. 327. o. 3. jegyz.). Ezzel ellentétben az uralkodó ház szorongatott időkben némelykor maga is alkalmazott barátokat, hogy a népet lojalitásra lelkesítsék. Így az Esték Ferrarában, akik a Velencével folytatott háborúban (1481) bolognai prédikátort hozattak, hogy figyelmeztesse alattvalóikat a jótéteményekre, melyeket az uralkodó háztól vettek, s arra a gonosz sorsra, mellyel őket a győzelmes velenceiek fenyegetik. (2) Másrészt még akadnak prédikátorok, kik naiv politikai tanácsokat osztogatnak az őket hallgató fejedelmeknek, kik pedig azt hiszik, hogy ilyenekre nem szorultak rá. A milanói Castello előtti téren 1494-ben egy vak prédikátor az Incoronatából (tehát Ágoston-rendi) azt kiáltja a szószékről Lodovico Moro felé: "Uram, ne mutasd a franciáknak az utat, mert megbánod!" (3) Voltak jósló barátok, akikről nem mondhatni éppen, hogy politizáltak, de oly borzasztó képet festettek a jövőről, hogy a hallgatók magukon kívül voltak. Az ilyenek egész csapata,

(1) Matteo Villani, VIII. 2. fej. Vö. Petrarca Epp. fam. XIX. 18. és A. Hortis: Scritti inediti di F. P. 174-181.

(2) Vö. Sanudo. Murat, XXII. Col. 1218.

(3) Prato. Arch. stor. III. 251. o. – Későbbi vakbuzgó franciaellenes prédikátorokat a franciák elűzése után említ Burigozzo, uo. 443., 449., 485. o.; az 1523., 1526., 1529. évhez.

268

tizenkét ferencrendi szerzetes, nemsokára X. Leó választása után (1513.) bejárta Olaszország különböző vidékeit, amint azokat maguk közt fölosztották: közülük az, aki Firenzében prédikált, (1) Fra Francesco di Montepulciano, egyre növekedő elszörnyülködést támasztott az egész nép között, amennyiben nyilatkozatai, bizonyára inkább nagyítva, mint enyhítve még azokhoz is eljutottak, akik a tolongás miatt nem férhettek a közelébe. Egy ilyen prédikációja után hirtelen meghalt "mellfájásban"; mind odamentek a halott lábát csókolni, amiért éjjel egész csöndben eltemették. De a jóslásnak újra föléledt szellemét, mely még asszonyokra és parasztokra is ráragadt, csak nagy fáradság után bírták lelohasztani. "Hogy az embereket újra felvidítsák egy kissé, a Mediciek, Giuliano (Leó fivére) és Lorenzo 1514. Szent János napján nagyszerű ünnepeket, vadászatokat, felvonulásokat és tornajátékokat rendeztek, melyekre Rómából néhány nagy úron kívül, igaz, hogy álruhában, hat bíboros is eljött."

A legnagyobb prédikátort és prófétát azonban Firenzében már 1498-ban elégették: a ferrarai Fra Girolamo Savonarolát. (2) Itt csak néhány szót mondhatunk róla.

Az a hatalmas eszköz, mellyel Firenzét átalakította és rajta (1494-1498) uralkodott: szónoki művészete,

(1) Jac. Pitti, Storia. fior. L. II. 112. o.

(2) P. Villari, La storia di Girol. Savonarola (2. k. Firenze, Lemonnier). Németre ford. Barduschek Mór 2 k. Lipcse, 1868. Villari felfogása az itt előadottól több pontban különbözik. Vö. még Ranke, Savonarola und die florentinische Republik gegen Ende des 15. Jahrh. Historisch-biographische Studien, Lipcse 1878, 181-358. o. Gennazzanóról ld. Villari I. 57 ff. II. 343 ff.; Reumont, Lorenzo II, 522-526, 533 ff. kézirati levelekkel.

269

melyről a nyomban, ott a helyszínén tökéletlenül leírt prédikációk nyilván igen korlátolt fogalmat adnak. Nem mintha megjelenésének külső eszközei igen nagyok lettek volna, mert hangja, kiejtése, szónoklati szerkezete és más effélék inkább gyönge oldalát tették, s aki művészi szónokot akart meghallgatni, versenytársához, Fra Mariano da Genazzanóhoz ment. De Savonarola beszédében az a különös egyéni hatalom lakozott, mely innen Lutherig újra elő nem fordult. Ő maga ihletésnek vallotta, s azért a szónoki állást szerénytelenség nélkül igen nagyra tartotta: a szellemek nagy hierarchiájában a prédikáló fölött közvetlenül az angyalok legalsóbbika következik.

E csupa lobogó lánggá lett személyiség mindenekelőtt még egy másik nagyobb csodát vitt végbe; a tulajdon kolostora: a Domonkos-rendi S. Marco, és Toscana többi dominikánus kolostorai mind egy nézeten voltak, és önként nagy reformot kezdenek. Ha tudjuk, hogy a kolostorok akkoriban mik voltak, és mily végtelenül nehéz a szerzeteseket csak a legkisebb változásra is rávenni, csak akkor fogunk igazán csodálkozni a nézetek oly teljes változásán, aminő itt előfordult. Midőn a dolog fejlőben volt, azáltal erősödött meg, hogy a hasonló nézetűek jelentékeny számban lettek Domonkos-rendiekké. A legelső családokhól léptek be novíciusok a S. Marco kolostorába.

A rendnek ez a reformja egy bizonyos országban az első lépés volt a nemzeti egyház felé, mely, ha e szellem tovább fennmarad, okvetlen létrejött volna. Maga Savonarola persze az egész egyház reformját akarta, és azért még működése vége felé is minden nagy hatalmasságot sürgősen intett, hogy zsinatot hívjanak össze. Azonban míg az ő rendje és pártja Toscanában az ő

270

szellemének egyedül lehetséges orgánumává, "a föld savává" lett, azalatt a szomszédos vidékek régi állapotukban vesztegeltek. Lemondásból és képzeletből mind jobban oly állapot keletkezik, mely Firenzét Isten országává akarja a földön tenni.

A jóslatok, melyeknek részben való teljesedése Savonarolának emberfölötti tekintélyt szerzett, az a pont, amelyről a mindenható olasz képzelet a legjobban őrzött, s a legszeretőbb elmét is meggyőzte. Az obszerváns ferencrendiek azon dicsőség viszfényében, melyet S. Bernardino da Siena reájuk hagyott, eleinte azt hitték, hogy a nagy dominikánust versenyükkel meg tudják zabolázni. A dóm szószékét egyik rendtársuknak szerezték meg, és Savonarola baljóslatain még rosszabbakkal igyekeztek túltenni, míg Pietro de Medici, aki még akkor Firenze fölött uralkodott, egyelőre mindkettőnek hallgatást parancsolt. Nemsokára azután, mikor VIII. Károly Olaszországba jött és a Medicieket elűzte, amint azt Savonarola világosan megjövendelte, már csupán csak neki hittek.

Itt el kell ismernünk, hogy a saját sejtésein és látományain nem gyakorolt bírálatot, míg másokéval szemben nagyon szigorú volt. Pico della Mirandola fölött mondott halotti beszédében az elhalt baráttal kissé kegyetlenül bánik el. Minthogy Pico egy belső szózat ellenére, mely Istentől eredt, mégsem akart a szerzetbe lépni, ő maga arra kérte Istent, hogy egy kicsit fenyítse őt meg; Pico halálát azonban valóban nem kívánta; most pedig alamizsna és imádság útján annyit elért, hogy lelke egyelőre a purgatóriumban van. Azon vigasztaló látományra vonatkozólag, mely szerint a beteg Picónak a szent szűz megjelent, és azt ígérte neki, hogy nem

271

fog meghalni, Savonarola megvallja, hogy azt soká démoni ámításnak tartotta, míg nyilvánvaló lett előtte, hogy a szent szűz a második halált, vagyis az örökkévalót értette. (1) – Ha ez és egyéb efféle fennhéjázás volt, akkor e nagy szív legalább megbűnhődött érette oly keservesen, amint csak lehetett; utolsó napjaiban, úgy tetszik, Savonarola fölismerte látomásainak és jövendőmondásainak semmiségét, de azért még elég benső békéje maradt arra nézve, hogy szent hangulatban menjen a halálba. Párthívei pedig három évtizeden át tanain kívül jövendöléseihez is ragaszkodtak.

Mint az állam újjáalkotója csak azért munkálkodott, mert különben őhelyette ellenséges indulatú erők kerítették volna az ügyeket hatalmukba. Méltánytalan őt azon félig demokratikus alkotmány szerint megítélni, (I. k. 105. o. 1. jegyz.), mely 1495. elejéről származik. Semmivel sem jobb, sem rosszabb az, mint bármely más firenzei alkotmány. Savonarola talán az egyetlen lett volna, ki a hódolt városoknak szabadságukat visszaadhatta, s amellett a toscanai állam összetartozását mégis valahogy megmenthette volna. De erre nem is gondolt. Pisát pedig úgy gyűlölte, mint minden firenzei.

Alkotmányok és állami berendezések tervezésére voltaképpen a képzelhető legalkalmatlanabb ember volt. Igazi ideálja a teokrácia, melyben a láthatatlan előtt boldog alázatosságban hajol meg mindenki, és melyben a szenvedélyek minden összeütközése eleitől fogva ki van zárva. Egész felfogása a Signoria-palotának ama feliratában tükröződik, melynek tartalma már 1495. végén

(1) Prédikációk Aggeusról, a. 6. prédikáció befejezése.

272

jelszava volt, (1) és melyet hívei 1528-ben megújítottak: "Christo regi suo domino dominantium liberatori, deo summo opt. max. Mariaeque virgini Reginae dicavit S. P. Q. F." (Krisztus királynak, urának, felszabadítójának, a legfőbb, legjobb s legnagyobb Istennek, valamint szűz Máriának, királynéjának ajánlja Firenze tanácsa és népe.) A világi élethez és feltételeihez nem értett többet, mint amennyit igazi és szigorú szerzetes szokott. Felfogása szerint az ember csak azzal foglalkozzék, ami lelke üdvösségével közvetlenül összefügg.

Igen világosan megtetszik ez az ókori irodalomról vallott nézeteiben. "Az egyetlen jó – mondja egyik prédikációjáhan –, amit Platón és Arisztotelész tett, az‚ hogy sok argumentumot hoztak fel, melyeket az eretnekek ellen fel lehet használni. Ők és más filozófusok mégis a pokolban vannak. Egy vénasszony többet tud a hitről, mint Platón. Jó volna a hitre nézve, ha sok, egyébiránt hasznosnak látszó könyv megsemmisíttetnék. Midőn még nem volt annyi könyv és annyi észok (ragioni naturali) és vitatkozás, hamarább nőtt a hit, semmint azóta növekszik. A klasszikusok közül az iskolában csak Homéroszt, Vergiliust és Cicerót akarja olvastatni, a többit pedig mind Hieronymussal és Augustinussal pótoltatni; ellenben Catullus és Ovidius, sőt Tibullus és Terentius száműzessenek. Itt ugyan egyelőre csak aggódó moralitás szól belőle, azonban egy külön iratában elismeri a tudományok kártékonyságát általában. Igazában, így vélekedik ő, csak néhány embernek kellene ezeket megtanulni,

(1) Érdekes ellentét a sienabeliekkel, akik meghasonlolt városukat 1483-ban ünnepélyesen a Madonnának ajándékozták. Allegretto. Muratori, XXIII. Ccl. 815. ff.

273

hogy az emberi ismeretek hagyománya meg ne szűnjék. Különösen pedig azért, hogy az eretnek álokoskodások megdöntésére mindig maradjon néhány atléta; a többiek azonban ne emelkedjenek fölül a nyelvtanon, jó magaviseleten és hitoktatáson (sacrae literae). Így természetesen az egész műveltség ismét a szerzetesekre esnék viszsza, s minthogy az államokat és birodalmakat is egyúttal "a legtudóbbak és legszentebbek" kormányoznák, ezek is szerzetesek volnának. De ne is vizsgáljuk, gondolt-e a szerző ennyire.

Gyerekesebben okoskodni majdnem lehetetlen. Az az egyszerű megfontolás, hogy az új életre keltett ókor és a látás és gondolkodás egész körének óriási bővülése a vallásnak a viszonyokhoz képest dicsőséges tűzpróbája lehet, ennek a jámbornak eszébe sem jut. A legszívesebben eltiltaná, amit másként meg nem szüntethet. Egyáltalában éppen nem volt szabadelvű; istentelen asztrológusok számára pl. ugyanazt a máglyát tartja készen, amelyen utóbb ő maga halt meg. (1)

Mily hatalmas lehetett a lélek, mely e szűk elmével együtt lakozott! Mily lobogó lángra volt szükség, hogy a műveltségért rajongó firenzeiket arra bírja, hogy e felfogás előtt térdet-fejet hajtson!

Mi mindent készek voltak még neki művészetből és világiasságból kiszolgáltatni, mutatják ama híres áldozati tüzek, amelyek mellett Bernardino da Siena és mások összes talami-jai bizonyára keveset nyomtak.

Mindez persze nem eshetett meg anélkül, hogy Savonarola a rendőrség jogát kissé zsarnokilag ne kezelte

(1) Az "impii astrologi"-ról ezt mondja: "non è da disputar (con loro) altrimenti che col fuoco."

274

volna. Általában beavatkozásai az olasz magánélet nagyra tartott szabadságába nem csekélyek, többek közt pl. megkívánta a szolgaszemélyzet kémkedését gazdája ellen, hogy az erkölcsök reformját keresztülvihesse. Ami később Genfben állandó külső ostromállapot mellett a kérlelhetetlen Kálvinnak is csak nagy nehezen sikerült: a nyilvános és magánélet átalakítása, az Firenzében nem is maradhatott egyéb puszta kísérletnél, mely mint ilyen az ellenfeleket vérig keserítette. Ide tartozik mindenekelőtt a fiúk csapata, kiket Savonarola azon célból szervezett, hogy a házakba tolakodjanak és a máglya számára az alkalmas tárgyakat erőszakkal elköveteljék; s mikor őket több helyütt kiverték, azzal akarták mégis a szentéletű polgárság fejlődésének fikcióját fenntartani, hogy felnőtteket küldtek a fiúkkal, hogy őket megvédjék.

Az 1497. év farsangjának utolsó napján és a következő év ugyane napján így rendezték aztán a Signoria terén a nagy autodafékat. Egy lépcsőzetes piramis emelkedett az égnek, olyan mint a rogus, amelyen római imperátorok holttetemeit szokták elégetni. Lent, a legalján álarcok, vendégszakállak, jelmezruhák és efélék feküdtek egy csoportban; ezek fölött latin és olasz költők művei, egyebek közt Pulci Morgantéje, Boccacio, Petrarca, részben becses pergamen-nyomtatványok és kéziratok miniatúrákkal; azután női ékességek és piperetárgyak, illatszerek, tükrök, fátyolok, hajdíszek; efölött lantok, hárfák, sakk, triktrak, játékkártya; a két legfelsőbb lépcsőfokon végül csupa olajfestmény volt – különösen női szépségeké – részben Lucretia, Cleopatra, Faustina klasszikus neve alatt, részben valóságos arcképek, melyek a szép Bencinát, Lena Morellát, Binát

275

és Maria de Lenzit ábrázolták; Bartolomeo della Porte összes festményei, aki azokat önként feláldozta, és úgy látszik, volt ott néhány női fej is, ókori szobrászok megannyi mesterművei. Legelső ízben egy jelenlevő velencei kereskedő a Signoriának 22000 aranytallért ígért a piramis tartalmáért, válaszul nem nyert egyebet, mint hogy őneki is megcsináltatták az arcképét, melyet aztán föltettek a többi mellé. A meggyújtásnál a Signoria az erkélyre lépett; ének- és trombitaszó és harangzúgás töltötte meg a levegőt. Ezután a S. Marco előtti térre vonultak, ahol az egész párt háromszoros körtánczot lejtett; legbelül voltak e kolostor szerzetesei, őrangyalokkal váltakozva, ezután fiatal papok és világiak következtek, legkívül végül aggastyánok, polgárok és lelkészek voltak, ezek olajfaágakkal koszorúzva.

Hiába gúnyolódott a győzelmes ellenpárt, melynek pedig volt rá oka és azonfelül tehetsége is, Savanarola emlékét mégsem bírta később lealacsonyítani. Mennél szomorúbban fejlődött Olaszország sorsa, annál nagyobb fényben ragyogott az őt túlélők emlékezetében a nagy szerzetes és próféta alakja. Jóslatai egyenként tán nem teljesedtek be, de a nagy, általános veszedelem, amelyet hirdetett, borzasztó valósággá lett.

Bármily nagy volt azonban a prédikátorok hatása, és bármily határozottan foglalta le Savonarola a szerzetesrendnek mint ilyennek a mentő hitszónoki hivatást, (1) azért e rend az általános kicsinylő ítéletet nem tudta elkerülni. Olaszország megmutatta, hogy csak egyénekért tud lelkesülni.

(1) Ld. a helyet a 14. prédikációból Ezékielről: Perrens, Jérome Savonarole, I. k. 30. o. jegyz.

276

Ha mármost a papságtól és a szerzetességtol eltekintve a régi hit erejét akarjnk megállapítani, ez hol nagyon csekélynek, hol nagyon jelentékenynek tetszhetik, aszerint, amint egy bizonyos oldalról bizonyos világításban nézzük. A szentségek és áldások nélkülözhetetlen voltáról már volt szó (I. k. 133. o., II. k. 257. o); lássuk egyelőre a hit és szertartás állását a mindennapi életben. Itt a tömeg és megszokása, valamint a hatalmasok figyelme mind a kettőre nézve döntő súlyú.

Ami a bűnbánatot és jó cselekedetek által az üdvösség megszerzését illeti, a parasztoknál és az első néposztálynál általában ugyanabban a kifejlődésben és elfajulásban volt meg minden idevonatkozó, mint északon, és hellyel-közzel mindez a műveltekre is hatott, és rájuk is döntő befolyással volt. A népszerű katolicizmus azon oldalai, amelyek az isteneknek régi pogánykori segélyül hívásával, megajándékozásával és kiengesztelésével érintkeznek, a nép tudatában makacsul megmaradtak. Battista Mantovanónak (1) már más alkalommal idézett 8. eklogája, egyebek közt egy parasztnak imáját tartalmazza a szent szűzhöz, amelyben ezt a mezei élet minden ügyére-bajára nézve, mint külön védő istennőt hívja segítségül. Micsoda fogalmat alkotott magának a nép egyes madonnáknak, mint segítőknek értékéről mit gondolt az a firenzei nő‚ (2) aki egy hordócska viaszt ex voto, fogadalomból az Annunziátának ajándékozott, mert szeretője, egy szerzetes, nála lassanként egy egész hordócska bort megivott, anélkül, hogy a távollevő férj észrevette volna! Épp így uralkodott akkoriban

(1) Címe: De rusticorum religione. Vö. fenn a X. kitérést, 100. o.
(2) Franco Sacchetti, Nov. 109., ahol még több efféle fordul elő.

277

egyes szentek patronátusa bizonyos életkörökben, mint még mai nap is. Már többször próbálták a katolikus egyház némely általános rituális szokásait pogány szertartásokra visszavezetni, és azt, hogy azonfelül egy sereg helyi és népies szokás, melyek egyházi ünnepekhez kapcsolódnak, az európai különféle régi pogányság öntudatlan maradványai, mindenki elismeri. Olaszországban azonban a vidéken még sok olyasmivel találkozunk, amiben a pogányhit öntudatos maradványa félre nem ismerhető. Ilyen az, hogy halott mellé ételt tesznek négy nappal Üszögös Szent Péter napja előtt, tehát még a régi Feraliák napján, február 18-án. (1) Alkalmasint több efféle járta még akkoriban, és csak azóta irtatott ki. Talán csak látszólag paradox, ha azt mondjuk, hogy a népies hit Olaszországban különösen annyiban nyugodott erős és biztos alapokon, amennyiben pogányság volt.

Hogy az efféle hit uralma mennyire volt a felsőbb körökben is elterjedve, egy bizonyos pontig alkalmasint közelebbről is kimutatható volna. Mint a papsághoz való viszony tárgyalásakor említettük, a megszokás és korábbi benyomások hatalma az ő részén volt, az egyházi ünnepi pompa iránt való szeretet is közreműködött, s itt-ott még hozzájárult ama nagy vezeklő járványoknak egyik-másika is, amelyeknek a gúnyolódók és hitetlenek is csak nehezen tudtak ellenállni.

Azonban nem tanácsos e kérdésekben hirtelenében általános eredményekre törekedni. Azt hinné pl. az ember, hogy a műveltek magaviselete a szentek ereklyéivel szemben kulcsot fog szolgáltatni, mely az ő vallásos öntudatuknak legalább néhány rekeszét meg fogja előttünk nyitni.

(1) Ld. a XXVII. sz. kitérést a szakasz végén.

278

Fokozatbeli különbségek tényleg kimutathatók, de korántsem oly világosan, mint ahogy kívánatos lenne. Először is, a velencei kormány, úgy látszik, a XV. században mindenben osztozott a szent testek maradványai iránt való áhítatosságban, amely akkoriban egész Nyugaton uralkodott (I. k. 94. o). Idegenek is, kik Velencében éltek, okosan tették, ha ezen elfogultsághoz alkalmazkodtak. (1) Ha szabad a tudós Paduát topográfusa, Michele Savonarola (I. k. 199. o. ff.) szerint megítélnünk, itt is csak olyanok voltak a viszonyok, mint Velencében. Jámbor borzongással vegyes, magasztos érzelemmel meséli Michele, mint hallani nagy veszedelmek alkalmával éjjelenként az egész városban a szenteket sóhajtozni; mint nő meg folyton egy szent apáca holttestének S. Chiarában a körme és a haja, a közeledő veszélyre mint csap lármát, s emeli föl kezét stb. (2) A Santóbeli Antonius kápolnájának leírásakor szerző egész dadogásba és képzelgésbe vész el. Milanóban is legalább a nép nagy vakbuzgóságot tanúsított az ereklyék iránt, és midőn a szerzetesek egyízben (1517) S. Simplicianóban a főoltár átépítése alkalmával hat szent holttestet meggondolatlanul feltakartak, és az országot óriási esőzések érték, az emberek (3) ez utóbbiak okát ama szentségtörésben látták, és az illető szerzeteseket, ahol érték, a nyílt utcán elverték. Olaszország más részeiben azonban, még a pápáknál is, e dolgok már sokkal két-

(1) Így Sabellico, de situ venetae urbis. Az egyházi szentek neveit ugyan több filológus mintájára a sanctus vagy divus jelző nélkül említi, de egy csomó ereklyét említ, s nagy tisztelettel tárgyalja, s több darabnál azzal is eldicsekszik, hogy megcsókolta őket.

(2) De laudibus Patavii. Murat. XXIV. Col. 1149-1151.

(3) Prato, Arch. stor. III. 408. o. ff. – Nem tartozik különben az illuminátusok közé, de ezen oksági kapcsolat ellen mégis tiltakozik.

279

ségesebbek, anélkül, hogy ezért pontos következtetést vonhatnánk. Ismeretes, minő általános feltűnés közt szerezte meg II. Pius pápa András apostolnak a Görögországból egyelőre St. Maurába menekült fejét, és tette le (1462-ben) ünnepélyesen szent Péter templomában; a saját elbeszéléseiből azonban kitetszik, hogy ezt a röstelkedés egy nemével tette, mert már számos fejedelem versenyzett az ereklye bírásáért. Csak most jutott eszébe, hogy Rómát az egyházaikból számkiűzött szentek maradványainak egyetemes menedékhelyévé teszi. (1) IV. Sixtus alatt a város lakossága e dolgokban buzgóbb volt a pápánál, úgyhogy a tanács (1483-ban) keservesen panaszkodott, mikor Sixtns a haldokló Xl. Lajosnak a lateráni ereklyék közül egynéhányat juttatott. A pápa azzal mentegetőzött, hogy Lajosnak nagy érdemei vannak a pápai trón körül, és hogy más pápák, pl. Szt. Gergely hasonlót tettek. (2) Bolognában ez időben egy bátor hang azt kívánta, adják el a spanyol királynak Szent Domonkos koponyáját, s a vételárból olyasmit alapítsanak, ami a közjót szolgálja. (3) A legkevesebb ájtatosságot mutatják az ereklyék iránt a firenzeiek. Határozatuk közt, mely szerint Zanobi városi szentet új szarkofággal fogják megtisztelni, és a Ghibertinél tényleg megtörtént megrendelés közt 19 év (1409-1428.) múlik el, és a megbízás ekkor is csak

(1) Pii II. Comment. L. VIII. 352. o. "Verebatur Pontifex, ne in honore tanti apostoli diminute agere videretur" stb.

(2) Jac. Volaterran. Murat. XXIII. Col. 187: Az ajándékot Lajos még imádhatta, de mégis meghalt. – A katakombák akkor feledésbe merültek, de Savonarola (Murat. XXIV. Col. 1150.) is azt mondja Rómáról: "velut ager Aceldama Sanctorum habita est."

(3) Bursellis, Annal. Bonon. Murat. XXIII. Col. 905. Egyike volt a tizenhat patríciusnak, Bartol. della Volta, megh. 1485. v. 1486.

280

véletlenül történik, mert a mester egy kisebbszerű hasonló munkát szépen csinált meg. (1) Talán kissé ráuntak az ereklyékre, mióta (1352-ben) egy Nápoly tartománybeli furfangos fejedelemasszony a dóm védőpatrónusának, St. Reparatának fából és gipszből utánzott hamis karjával a népet megcsalta. (2) Vagy tán azt kell hinnünk, hogy különösen az esztétikai érzék fordult el határozottan a szétdarabolt holttestektől, a félig elporladt ruházattól és szerektől? Vagy talán éppen az érzék a modern hírnév iránt, amely inkább egy Dantének és Petrarcának holttetemét a legfölségesebb sírokba temette volna, mint mind a tizenkét apostolt együttvéve? Meglehet azonban, hogy Velencétől és az egészen kivételes Rómától eltekintve, az ereklyetisztelet Olaszországban már régóta jobban háttérbe szorult a madonna-imádással szemben, (3) mint bárhol Európában, s talán ebben, bár leplezetten, az olaszok erős formaérzéke is jelentkezik.

Kérdezhetnők, vajon északon, hol a legóriásibb székesegyházak majd mind Szűz Máriának voltak szentelve, ahol a költészet egész gazdag ága latinul éppúgy, mint nemzeti nyelveken az Isten anyját dicsőítette, ennek nagyobb tisztelete lehetséges is lett volna-e? Azonban

(1) Vasari III. 111. ff. és jegyzet. Vita di Ghiberti.
(2) Matteo Villani III. 15. és 16.

(3) Azonfelül különbséget kellene tenni történetileg még pontosan ismeretes szentek holttestének Olaszországban virágzott kultusza között és az északon dívott ama szokás között, mely szerint a szent ősidőkből maradt test- és ruhamaradványokat stb. kerestek össze. Ez utóbbihoz tartozott aztán a lateráni ereklyék nagy készlete, mely különösen a zarándokok számára volt fontos. – De Szent Domonkos és Páduai Szent Antal szarkofágja és Szent Ferenc titokzatos sírja fölött a szentségen kívül már a történeti hírnév dicsősége is fénylik.

281

ezzel szemben Olaszországban a csodatékony Mária-képeknek összehasonlíthatatlanul nagyobb a száma, s ezek folyton beleavatkoznak a mindennapi életbe. Minden nevezetesebb város az ilyeneknek egész sorát bírja az ősrégi vagy ősréginek tartott "szent Lukács festései"-től fogva a kortársak munkáiig, akik képeik csodáit nemritkán még megérték. A mű maga itt korántsem oly ártatlan, mint Battista Mantovano (1) hiszi; hiszen a körülményekhez képest rögtön is szert tehet hűvös erőre. Tökéletesen eleget tehetett a csodákban való hit népszerű s különösen az asszonyokban jelentkező szükségletének, s meglehet, hogy az ereklyéket már ezért is kevesebbe vették. Mennyiben ártott továbbá még a novellaírók gúnyolódása a hamis ereklyék ellen azoknak is, melyeket valódiaknak tartottak, (2) itt nem vizsgáljuk.

A műveltek viszonya a Mária-imádáshoz már valamivel világosabban előtűnik, mint viszonyuk az ereklyetisztelethez. Mindenekelőtt bizonyára feltűnő, hogy az

(1) Érdekes nyilatkozata "de sacris diebus" (L. I.) c. művéből persze a világi és egyházi művészetre egyaránt vonatkozik. "A hébereknél – így szól – joggal száműztok minden képművet, mert különben a köröttük uralkodó bálvány- és ördögimádásba újra visszaestek volna:

Nunc autem, postquan penitus natura Satanum
Cognita, et antiqua sine majestate relicta est,
Nulla ferunt nobis statuae discrimina, nullos
Fert pictura dolos; jam sunt innoxia signa;
Sunt modo virtutum testes monimentaque laudum
Marmora, et aeternae decora immortalia famae...

(2) Így panaszolja Battista Mantovano (de sacris diebus, L. V.), hogy bizonyos "nebulones" a mantuai szent vér valódiságában nem akarnak hinni. Az a bírálat is, mely már Constantinus ajándékát tagadta, bizonyára – ha csöndben is –- ártalmára volt az ereklyéknek.

282

irodalomban Dante a maga Paradicsomával (1) voltaképp az olaszok utolsó jelentékeny Mária-költője maradt, holott a nép körében madonna-dalok mind a mai napig teremnek. Amennyiben talán Sannazaróra, Sabellicóra (2) és más latin költőkre akarnánk hivatkozni, ne felejtsük, hogy ezek, lényegesen irodalmi céljaik miatt nem bizonyítanak eleget. A XV. (3) és a kezdődő XVI. század azon olasz nyelven szerzett költeményei, melyekből közvetlen vallásosság szól felénk, többnyire protestánsoktól is eredhetnek; így Lorenzo Magnifico idetartozó himnusza stb., Vittoria Colonna, Michelangelo, Gaspara Stampa szonettei, és hasonlók. A teizmus lírai kifejezésétőt eltekintve, bennük többnyire a bűn érzete szólal meg, a megváltás tudata Krisztus halála által, sóvárgás egy magasabb világ után, ellenben Isten anyjának közbenjárásáról csak nagy kivételképp történik említés. (4) Ugyanaz a jelenség ez, mely a franciák klasszikus műveltségében, XIV. Lajos irodalmában ismétlődik. Csak az ellenreformáció hozta vissza Olaszországban a Mária-imádást a műköltészetbe. A képzőművészet persze eközben páratlan módon járult Szűz Mária

(1) Különösen Paradiso XXXIII. 1., Szent Bernát híres imádsága: "vergine madre, figlia del tuo figlio."

(2) Talán II. Piusra is, kinek elégiája Szűz Máriára, Opera 964. o., le van nyomtatva, s aki ifjúkorától fogva azt hitte, hogy Szűz Mária különös oltalma alatt áll. Jac. Card. Papiens., de morte Pii, Opera 656. lap.

(3) Tehát abból az időből, melyben IV. Sixtns a szeplőtlen fogantatás mellett kardoskodott. Extravag. commun. L. III., Tit XII., ő rendelte Máriának templomban való bemutatása ünnepét, valamint Szt. Anna és Szt. József ünnepét is. Vö. Trithem. Ann. Hirsaug., II. 518. o.

(4) Fölötte tanulságosak erre Vittoriának csekély számú és hideg madonna-szonettjei. (P. Visconti kiadása, Róma 1840. 85. sz. ff.)

283

dicsőítéséhez. A szentek tisztelete a művelteknél nem ritkán (I. k. 74., 364. o.) lényegesen pogány színt öltött.

Az akkori olasz katolicizmusnak még nem egy oldalát vizsgálhatnók ily módon, s a műveltek viszonyát a néphithez is a valószínűség egy bizonyos fokáig megállapíthatnók, anélkül mégis, hogy általános eredményre juthatnánk. Az ellentétek vajmi nehezen egyenlíthetők ki. Míg pl. templomokat és templomok számára fáradhatatlannl építenek és festenek, a XVI. század elejéről a legkeservesebb panaszokat halljuk a vallásos gyakorlatban való elernyedésről és ugyanezen templomok elhanyagolásáról: "Templa ruunt, passim sordent altaria, cultus Paulatim divinus abit!... (1) (A templomok rombadőlnek, az oltárok gyakran piszkosak, az isteni tisztelet lassanként megszűnik.) Ismeretes, mennyire bosszantotta Luthert Rómában a papok ájtatosság nélküli magaviselete mise közben. S emellett az egyházi ünnepek oly pompával és ízléssel voltak fölszerelve, amiről az északnak fogalma sem volt. Azt kell hinnünk, hogy a szoros értelemben vett képzelet népe a mindennapit örömest elhanyagolta, ellenben a rendkívüli magával ragadta.

A képzelet magyarázza ama vezeklő járványokat is; melyekről még szólni fogunk. Pontosan meg kell őket különböztetnünk ama nagy prédikátorok hatásaitól; e járványokat egyetemes nagy csapások, vagy a tőlük való félelem idézte elő.

A középkorban az ilyféle zivatar időről-időre egész

(1) Bapt. Mantuan. de sacris diebus. Ld. V., s különösen az ifjabb Pico beszéde, mely a lateráni zsinat számára volt szánva ; vö. e mű I. k. 157. o. 1. jegyzetével, Roscoe, Leone X., kiadta Bossi, VIII. k. 115. o.

284

Európát megragadta, amidőn magok a tömegek hatalmas áramlatba sodródtak, mint pl. a keresztes hadak és az ostorozó menetek idejekor. Olaszország mind a kettőben részt vett; az első óriási nagyságú ostorozó csapatok itt; léptek fel, mindjárt Ezzelino és házának bukása után, még pedig ugyanazon Perugia (1) környékén, amelyet, mint a későbbi vezeklő prédikátorok főállomását, már (264. o.) ismerünk. Ezután következtek a flagellánusok (2) 1310. és 1334-ből és azután – a nagy vezeklő menet ostorozás nélkül, amelyet Corio (3) az 1399-es évről szóltában említ. Nem elképzelhetetlen, hogy a jubileumokat részint azért rendezték, hogy a vallásosan felizgatott tömegek e nyugtalanító vándorlását lehetőleg szabályozzák és ártalmatlanná tegyék; azonfelül a közben új hírnévre vergődött olaszországi búcsújáró helyek is, mint pl. Loreto, amaz izgalom egy részét magukhoz ragadták. (4)

(1) Monach. Paduani chron. L. III. a kezdete (Muratori XIV.). E vezeklésről azt olvassuk: invasit primitus Perusinos, Romanos postmodum, deinde fere Italiae populos universos," Guil. Ventura (fragmenta de gestis Astensium, Monum. hist. patr. SS. III. k. Col. 701.), ellenben az ostorozó menetet "admirabi1is Lombardorum commotio"-nak mondja; remeték kijöttek a barlangjaikból s a városi lakókat vezeklésre hívták fel.

(2) Gio. Villani, VIII. 122., XI. 23. Az elsőket nem eresztették be Firenzébe, a következőket ellenben annál készségesebben.

(3) Corio, fol. 281. – Hirtelen készséget a vezeklésre, melyet a dealbati majd két hónapig tartó s az Alpoktól Luccáig, innen Firenzéig terjedő felvonulásai ébresztettek, Leon Aretinus emeli ki: Hist. Flor. lib. XII. Az eleje majdnem szóról-szóra megegyezik ugyanannak a szerzének Rer. ital. hist. művével, Strassburg 1610., 252. o.

(4) Búcsújárások távolabbi helyekre már igen ritkák. Az Este-házbeli hercegek búcsújárásai Jeruzsálembe, Santiagóba és Vienne-be föl vannak sorolva: Diario Farnesse, Muratori XXIV. Col. 182., 187., 190., 297., Rinaldo Albizziét a Szentföldre ld. Machiavelli, Stor. fior, L. V. Itt is némelykor a hírvágy a döntő; Frescobaldiról, ki (1400 körül) egy társával a Szent Sírhoz akart zarándokolni, azt mondja a krónikás Giov. Cavalcanti (Ist. Fiorentine, kiadta Polidori 1838., II. 478. o.): "Stimarono di eternarsi nella mente degli uomini futuri." – Pontano költeménye: Ad amicos Hierosolymam proficiscentes (Opp. IV. 3446. ff.) búcsújárásra vagy a Szentföld elfoglalásának kísérletére vonatkozik-e?

285

Aggodalmas pillanatokban azonban itt-ott egész későn is felébredt még a középkori vezeklés tüze, és a remegő nép, különösen ha csodákat is lát, ostorozással és kegyelemért való hangos jajkiáltással, böjtöléssel, ünnepi felvonulásokkal és erkölcsi parancsolatokkal akarja az eget megengesztelni. Így volt az 1457. évi döghalál és földindulás idején Bolognában, (1) így az 1496-os belső viszályok idejekor Sienában, (2) hogy a számtalan példa közül csak kettőt válasszak. Valóban megrendítő azonban, ami 1529-ben Milánóban történt, midőn a három szörnyű testvér: háború, éhség és döghalál, spanyol kiszipolyozással együtt, az országot legnagyobb kétségbeesésbe kergette. (3) Véletlenül spanyol szerzetes volt, Fra Tommaso Nieto, akire most hallgattak; midőn örege és apraja mezítláb körmenetet járt, a szentséget új módon vitette, vagyis egy földíszített ravatalra erősítette, amely vászonruhába öltözött négy papnak a vállán nyugodott; utánzása volt ez a frigyszekrénynek, (4) amint azt hajdan Izrael

(1) Bursellis, Annal. Bonon. Muratori, XXIII. Col. 890.

(2) Alegretto, Muratori, XXIII. Col. 855. ff7. Az a hír terjedt el, hogy a kapun kívül véreső esett, erre mind kirohantak "tamen gli huomini di giudizio non lo credono."

(3) Burigozzo, Arch. stor. III. 486. A Lombardia akkori nyomorúságát illetőleg Galeazzo Capello (re rebus nuper in Italia gestis) elsőrendű tanú; Milánó egészben alig szenvedett kevesebbet, mint Róma a fosztogatáskor (1527.).

(4) "L'area del testimonio"-nak is nevezték, s jól tudták, hogy a dolog conzado (be van rendezve) con gran misterio.

286

népe Jerikó falai körül vitte. Így emlékezteti Milánó sanyargatott népe a régi Istent az emberekkel kötött régi szerződésére, s midőn a körmenet ismét a dómba vonult, s úgy tetszett, mintha a misericordia! jajkiáltásától összeomlanának az óriási falak, bizonyára sokan hihették, hogy az égnek valamely mentő csoda útján a természet és a történet törvényeibe be kell avatkoznia.

Volt azonban Olaszországban oly kormány is, mely ilyenkor az általános hangulatnak egyenesen az élére állott, és a meglevő vezeklő hajlamot rendőrileg szervezte. – I. Ercole herceg kormánya volt ez Ferrarában. (1) Midőn Savonarola Firenzében hatalomra kapott, és jóslások és bűnbánat egyre nagyobbodó körökben, még az Apenninen túl is kezdték a népet megragadni, akkor Ferrara önként kezdett bőjtölni és kenyéren és vízen élni (1496. elején); egy lazarista ugyanis a szószékről a legborzasztóbb háborút és éhséget hirdette, amilyent a világ valaha látott; aki most böjtöl, a csapást elkerülheti, így jelentette a madonna jámbor és szent embereknek. (2) Erre az udvar sem tehetett egyebet, mint hogy böjtölt: azonban ő maga vette kezébe az ájtatosság vezetését. Április 3-án (húsvét napján) egy erkölcsi és ájtatossági rendelet jelent meg Isten és a szent szűz káromlása, tilos játékok, szodómia és ágyasság ellen, mely megtiltja, hogy nyilvános személyeknek és gazdáiknak házakat bérbeadjanak, hogy ünnepnapokon, a pékeket és zöldségárusokat kivéve, nem szabad boltot kinyitni stb.; a zsidók és a marannók, akik közül Spanyolországból sokan ide-

(1) Diario ferrarese, Murat. XXV. Col. 317., 322., 323., 326., 386., 401.
(2) "Ad uno santo homo o santa donna" – mondja a krónikás; ágyast tartani a "maritati"-knak meg volt tiltva.

287

menekültek, mellükön megint a sárga O-t láthatóan hordják. Az ez ellen vétőket a rendelet nemcsak az eddigi törvényekben előírt büntetésekkel fenyegeti, hanem "ama sokkal nagyobbakkal is, melyeket a herceg tetszése szerint fog alkalmazni" és amely büntetéspénzek egy negyede a hercegé lesz, a másik három negyede pedig a vádlóé és nyilvános intézeteké. Ezután a herceg egész udvarával négy napig egymás után elment a prédikációt meghallgatni; április 10-én még valamennyi ferrarai zsidónak is jelen kellett lenni. (1) Azonban május 3-án a rendőrség főnöke – a már fönn (I. k. 66. o.) említett Gregorio Zampante – kihirdettette: aki poroszlóknak pénzt adott, hogy istenkáromlóként föl ne adassék, az jelentkezzék, hogy pénzét kárpótlással együtt visszakapja; ezek a gyalázatos emberek ugyanis ártatlan áldozatoktól– őket bevádolással fenyegetvén – két, sőt három aranyat is zsaroltak, s azntán egymást kölcsönösen elárulták, mire ők maguk kerültek a börtönbe. Minthogy azonban jobbára csak azért fizettek, hogy Zampantéval ne legyen dolguk, nem valószínű, hogy felhívására valaki jelentkezett volna.

Az 1500. évben Lodovico Moro bukása után, midőn hasonló hangulatok újultak meg, Ercole a maga szántából (2) kilenc egymás után tartandó körmenetet rendelt el, amelyen a fehér ruhás gyermekek (többen voltak 4000-nél) sem hiányzottak a Jézus zászlójával; ő maga lóháton vett részt a menetben, mert rossz

(1) A prédikáció különösen zsidóknak volt szánva. A prédikáció után egy zsidót megkereszteltek "ma non di quelli – teszi hozza az évkönyv – che erano stati a udire la Predica."

(2) "Per buono rispetto a lui noto e perchè sempre è buono a star bene con Iddio" – mondja az évkönyvíró. Miután azután a rendeletet közölte, lemondással hozzáteszi: "La cagione perchè sia fatto et si habbia a fare non s'intende; basta che ogni bene è bene."

288

gyalogló volt. Ezt egy rendelet követte, mely egészen olyan volt, mint az 1496-os. Ismeretes, hogy e kormány mennyi templomot és kolostort épített; Ercole azonban egy élő szentet is hozatott maga elé, Suor Colombát, kevéssel azelőtt, hogy Alfonso fiát Lucrezia Borgiával össze kellett házasítania (1502). Egy fejedelmi futár (1) hozta el Viterbóból a szentet, tizenöt más apácával együtt, és midőn Ferrarába ért, maga a herceg vezette egy készen tartott kolostorba. Igazságtalanok vagyunk-e vele szemben, ha mindezen dolgokban a legerősebb politikai célzatosságot látjuk? Az Este-ház uralkodó eszméjéhez, amint fönt (I. k. 61. o. ff.) kimutattuk, már majdnem a logika törvényei szerint hozzátartozik az is, hogy a vallást ekként fölhasználta és szolgálatába szegődtette.

(1) A forrás "Messo de' cancellieri del Duca"-nak mondja. Azt akarták, hogy mennél szembetűnöbb legyen, hogy a dolog az udvartól, nem pedig rendfőnököktól vagy egyéb papi hatóságoktól indul ki.


KITÉRÉSEK

XXVI.
(A 266. oldalhoz)

Hogy az obszerváns Ferenc-rendi prédikátorok és az irigy Domonkos-rendiek közt többször voltak súrlódások, mutatja Krisztusnak a keresztről a földre foly vére körül támadt vita (1462., vö. Voigt, Enea Silvio. III. 591. ff.) Fra Jacopo della Marcáról, ki e vitában a dominikánus inkvizítornak sehogy sem akart engedni, részletes tudósításában II. Pius (Comment. L. XI. 511. o.) ügyes gúnnyal így nyilatkozik: "Pauperiem pati et famem et sitim et corporis cruciatum et mortem pro Christi nomine nonnulli possunt; jacturam nominis sel minimam ferre recusant, tanquam sua deficiente fama Dei quoque gloria pereat."

A remeték hírneve, akik a bőjti prédikátorok szerepét gyakran vállalták magukra. már akkorában a végletek közt ingadozott. A remete-barátoktól meg kell őket különböztetni. A határok e tekintetben általában nem voltak szorosan megszabva. A spoletóiak, kik mint csodatévők az országot bejárták, mindig San Antonióra hivatkoztak, és kígyóik miatt Pál apostolra. Már a XIII. század óta félig papi bűbájosságukkal megsarcolták a parasztságot, és lovaik úgy voltak idomítva, hogy midőn San Antonió-t mondtak, letérdeltek. Állítólag kórházak számára gyűjtöttek. Massuccio, Nov. 18. Bandello III. Nov. 17. Firenzuola az "asino d'oro"-ban (Opere IV. k.) Apulejus kolduló barátait ővelük helyettesítteti.

XXVII.
(A 277. oldalhoz)

A pogány szertartásokról, különösen arról, hogy a holtak mellé eledelt tettek, Bap. Mant. (de sacris diebus L. II.) így kiált fel:

Ista superstitio, ducens a Manibus ortum
Tartareis, sancta de religione facessat
Christigenûm! vivis epulas date, sacra sepultis.

Egy századdal előbb, mikor XXII. János serege a határszéli ghibellinek ellen vonult, az "eresia" és "idolatria" határozott vádjával történt; Recanatit, mely magát önként megadta, mégis fölégették azon ürügy alatt, "mert itt bálványképeket imádtak", valósággal pedig azon való bosszúból, hogy a város többeket megöletett, Giov. Villani, IX. 139., 141. – II. Pius alatt egy megátalkodott napimádó, egyébként urbinói születésű, került elő. Aen. Sylvii opera, 289. o. Hist. ver. ubique gestar. 12. fej. – Legmeglepőbb, ami X. Leó, vagy pontosabban a Leó és Adorján pápasága közé eső időben 1522 január havában (Gregorovius VIII. 388.) Rómáhan a fórumon történt: pestis miatt egy ökröt egészen pogány módon nagy ünnepség mellett feláldoztak; Paul. Jovius, His. XXI. 8.