BURCKHARDT: A RENESZÁNSZ-KORI MŰVELTSÉG OLASZORSZÁGBAN

[312]

NEGYEDIK FEJEZET
Ókori és újabb babonák összefonódása

Azonban az ókornak még egy különösen veszedelmes, dogmatikai természetű hatása is volt: a saját babona-fajtáit közölte a reneszánsszal. Egyik-másik részlete Olaszországban a középkoron át megmaradt; annál könnyebben éledt most fel az egész újra. Hogy emellett a képzelét is hatalmasan közreműködött, magától értetődő. Csak is ez volt képes arra, hogy az olaszok kutató elméjét annyira elhallgattassa.

A hitet, hogy a világot Isten kormányozza, az egyik résznél, mint említettük, a jogtalanságok és szerencsétlenségek nagy mennyisége ingatta meg; a többiek, mint pl. Dante, legalább azt hirdették az életről, hogy a véletlen és a nyomorúság prédája, és ha mindamellett erős hitüket megőrizték, az onnan eredt, hogy az embernek a másvilágon való magasabb rendeltetéséhez ragaszkodtak. Mihelyt pedig a halhatatlanságban bízó meggyőződés is megingott, a fatalizmus vergődött túlsúlyra – vagy ha ez utóbbi történt, amaz volt a következménye.

E hézagot töltötte be mindenekelőtt az ókor asztrológiája, meg alkalmasint az araboké is. A bolygók egymás közti és az állatkör jeleihez viszonyított állásából jövendő eseményeket és egész életlefolyásokat talált ki,

313

és ez úton a legfontosabb elhatározásokra befolyást gyakorolt. A cselekedet, melyre az embert a csillagok állása bírta, sok esetben talán nem is volt magában véve erkölcstelenebb, mint az, melyet amúgy is elkövetett volna; igen gyakran azonban az elhatározás bizonyára a lelkiismeret és becsület rovására történt. Örökké tanulságos marad látnunk, hogy műveltség és felvilágosodás együttvéve soká nem ment e balhit ellen semmire, mert ennek a szenvedélyes képzelet volt a támasza, a forró vágy a jövőt előre tudni és rá befolyással bírni, és végül mert e balhitet az ókor is megerősítette.

A XIII. században az asztrológia hirtelen nagy hatalommal lép az olasz élet előterébe. II. Frigyes császár Theodorus asztrológusát magával viszi, Ezzelino da Romano (1) pedig az ehhez értő s gazdagon fizetett emberek egész udvarát, köztük a híres Guido Bonattót és a nagy szakállú szaracénust, bagdadi Pált. Minden fontos vállalkozás számára ők szabták meg neki a napot és az órát, és a számtalan gonosz tett, melyet elkövettetett, meglehet, hogy nem csekély részben az ő jóslásaikból levont következtetéseken alapult. Azóta senki sem röstelli többé a csillagokat megkérdezteni; nemcsak a fejedelmek, hanem egyes városi hatóságok (2) is rendes asztrológust

(1) Monach. Paduan. L. II., Urstisius, scriptores l., 598.‚ 599., 602., 607. o. – Az utolsó Visconti is, (Ld. e mű I. k. 49. o.) egy egész sereg ilyen emberrel vette magát körül, akiknek tanácsa nélkül semmibe se fogott; ez emberek közt volt egy Helias nevű zsidó is. Gasparino da Bartizzi egy ízben megszólította: "magna vi astrorum fortuna tuas res reget." Gasparino da Bartizzi, Opera, kiad. Furietto, 38. o. Vö. Decembrio, Muratori XX. Col. 1017.

(2) Így Firenze, ahol az említett Bonatto látta el egy ideig a tisztséget. Vö. még Matteo Villani XI. 3., ahol bizonyára városi asztrológus értendő, akinek az a feladata, hogy a firenzeieknek Pisa ellen viselendő háborúja számára a kedvező időt meghatározza.

314

tartanak, az egyetemeken (1) pedig a XIV. századtól egész a XVI.-ig e képzelt tudománynak valóságos tanárait alkalmazzák, mégpedig a valóságos asztronómusok mellett is. Tudták ugyan, hogy Szent Ágoston és más egyházatyák az asztrológiát megtámadták, de azt képzelték, hogy ez ósdi nézet fölött való gúnyolódással túltehetik magukat az ellenmondáson. (2) A pápák is (3) nagyrészt nyíltan állást foglalnak a csillagjóslás mellett; II. Pius nagyon dicséretes kivételt tesz, (4) sőt az álomfejtést, bűbájosságot és varázslást is megvetette; II. Gyula ellenben koronázása, valamint Bolognából való visszatérése napját asztrológusokkal számíttatja ki; s még X. Leó

(1) Libri. Hist. des sciences math. II. 52. 193. o. Bolognában állítólag már 1125-ben előfordul ez a tanárság. – Vö. Corió-nál a páviai tanárok névsorát, fol. 290. – A tanárságot a Sapienzán X. Leo alatt ld. Roscoe, Leone, X. kiad. Bossi, V. k. 283. o.

(2) J. A. Campanus a csillagjóslás nagy hasznát és becsét fejtegeti, és előadását e szókkal zárja be: "Quamquam Augustinus sanctissimus ille vir quidem ac doctissimus, sed fortassis ad fidem religionemque propensior negat quicquam vel boni vel mali asztrorum necessitate contingere." Oratio initio studii Perugiae habita 1455. Campani, Opp. Róma, 1495.

(3) Már 1260. körül IV. Sándor pápa Bianco bíborost és szemérmes asztrológust arra kényszeríti, hogy politikai jóslásokkal álljon elő. Giov. Villani, VI. 81.

(4) De dictis etc. Alphonsi, Opera 493. o. Úgy találta, hogy "pulchrius quam utile." Platina, Vitae Pont. 310. o. Az "Europa"-ban (49. fejezet) II. Pius említi, hogy Baptista Blasius, cremonai asztrológus, Ft. Foscaro szerencsétlenségét előre megjósolta, tanquam praevidisset. – IV. Sixtus a "planetariis" szerint szabta meg az ünnepi fogadások idejét és körülményeit; egy pápai hivatalnok "hora a planetariis monstrata" foglalja el a helyét; vö. Jac. Volaterran. Murat. XXIII. Col. 173. 186.

Brosch, Julius II. Gotha, 1878. 97. és 323. o.

315

is, úgy látszik, pápaságának dicsőségét találja benne, hogy alatta az asztrológia virágzott. (1) III. Pál pedig végül nem tartott konzisztóriumot, (2) amelynek nem a csillagvizsgálók szabták meg az óráját.

A jobb elmékről ugyan föltehetjük, hogy egy bizonyos mértéken túl nem engedtek a csillagoknak cselekedeteikre befolyást, és hogy volt egy határ, melyet vallás és lelkiismeret szabtak eléjük. Tényleg kitűnő és jámbor férfiak nemcsak részt vettek e balhiedelemben, hanem személyesen is felléptek képviselőiül. Így a firenzei Maestro Pagolo, (3) akinél majdnem ugyanazt a szándékot találni a csillagjóslás erkölcsössé tételére, amelyet a késő rómainál, Firmicus Maternusnál tapasztalhatni. (4) Élete olyan volt, mint a szent aszkétáé; jóformán semmit sem élvezett, a világi javakat mind megvetette, és csupán könyveket gyűjtött; tudós orvos létére gyakorlatában csak barátaira szorítkozott, de kötelességükké tette, hogy meggyónjanak. Társalogni csak azzal a szűk,

(1) Pier. Valeriano. de infelicitate literat. Kiad. Mencken, 318–324. Franc. Priuliról szólván, aki Leóról horoszkópot írt, s e könyvben "abditissima quaeque anteactae aetatis et uni ipsi cognita principi explicuerat quaeque incumberent quaeque futura essent ad unguem ut eventus postmodum comprobavit, in singulos fere dies praedixerat." Fr. Priuli még nem múlt 28 éves, midőn mindenféle úton-módon meg akarta ölni magát, végül is sokfélét hiába próbálgatva, éhen halt meg.

(2) Ranke, Päpste I. 247. o.

(3) Vespasiano Fiorentino, 600 o. vö. 341. o. – Ugyanitt 121. o. egy másik Pagolo említtetik, mint montefeltrói Federigo udvari matematikusa és asztrológusa, aki, ami elég különös, német ember volt.

(4) Firmicus Maternus, Matheseos Libri VIII. a második könyv végén.

316

de híres körrel társalgott, mely az Angyal-kolostorban Fra Ambrogio Camaldolese (301. o.) köré gyülekezett, azonfelül idősb Cosimóval érintkezett, különösen ennek utolsó éveiben; mert Cosimo is becsülte és használta az asztrológiát, habár csak bizonyos és alkalmasint alárendelt dolgokban. Különben Pagolo csak legmeghittebb barátainak adott asztrológiai felvilágosítást. Azonban a csillagvizsgáló ily erkölcsi szigorúság nélkül is tisztelt ember lehetett s mindenütt megjelenhetett; továbbá hasonlíthatatlanul számosabban voltak, mint a többi Európában, ahol csak kiváló udvaroknál, s itt sem kivétel nélkül fordulnak elő. Aki Olaszországban nagyobb házat vitt, mihelyt ügybuzgósága elég nagy volt, asztrológust is tartott, aki persze nem egyszer éhezhetett is. (1) E tudománynak már a könyvnyomtatás előtt nagyon elterjedt irodalma által azonfelül dilettantizmus is támadt, mely amennyire tehette, a szakbeli mesterekhez csatlakozott. Az asztrológusok gonosz fajtája az volt, mely a csillagokat csak azért hívta segítségül, hogy hókuszpókuszait ezzel kösse össze vagy az emberek előtt elfödje.

Azonban az asztrológia ily adalék nélkül is szomorú eleme az akkori olasz életnek. Micsoda benyomást tett az a sok nagy tehetségű, sokoldalú, önakaratú ember, mikor a vak vágyakozás, hogy a jövendőt ismerje és irányítsa, erős egyéni akaratát és elhatározását egyszerre lemondásra kényszerítette! Hébe-hóba, ha a csillagok nagyon is kedvezőtlent jósolnak, összeszedik magukat, függetlenül cselekesznek, azt mondván: "Vir sapiens domina-

(1) Bandellónál (III. Nov. 60.) Alessandro Bentivoglio asztrológusa Milánóban az egész társaság előtt szegény ördögnek vallja magát.

317

bitur astris," a bölcs ura lészen a csillagoknak; amint ezt Lodovico Moro az elszántság egy rohamában tette, midőn az itt idézett fölirattal keresztet csináltatott, mely most Churban a székesegyházban van, vagy VI. Sixtus, ki egy ízben azt mondotta, meg akarja próbálni, igaz-e a mondás; de azért csakhamar visszaestek a régi balhiedelembe.

Először is minden tekintélyesebb család gyerekeinek horoszkópot állítanak, és az ember nem ritkán egy fél életen át oly események ostoba föltételezése alatt sínylődik, melyek be nem következnek. (2) A hatalmasok minden fontosabb elhatározása, különösen a megkezdés órája végett is, a csillagokat kérdezik meg. Fejedelmi személyek elutazása, idegen követek fogadása, (3) nagy épületek alapkőletétele ettől függ. Az utóbbinak egy rendkívüli példáját találni Guido Bonatto életében, aki általában működése, valamint nagy rendszeres műve (4)

(1) Ptolemaeus astrologus e mondásáról, melyet B. Fazio Vergiliusnak tulajdonít, vö. Laur. Vallae, Opp. 461. o.

(2) Ld. a XXIX. sz. kitérést a szakasz végén.

(3) Lodovico Moro életéről láss példákat: Senarega, Muratori XXIV. Col. 518. 524. Benedictus. Eccard, II. Col, 1623. Pedig atyja, a nagy Francesco Sforza az asztrológusokat megvetette, nagyatyja, Giacomo meg legalább nem követte intelmeiket. Corio, fol. 321. 413.

(4) Életét ld. Filippo Villani: Vite; most részletesebben is: Della Vita e delle opere die Guido Bonati astrologo ed astronome del secolo decimeterzo raccolte da B. Buoncompagni, Róma 1851. (azelőtt Trotti, Bologna 1844.) Nagy műve: De astronomia tractatus X. többször megjelent nyomtatásban. A különféle kiadásokat bibliografikusan leírta Buoncompagni 60. o. ff. Bonattéról ld. továbbá Steinschneider: Zeitschrift der D. Morgenländischen Gesellschaft XVIII. 120. o. ff. Az itt közölt az Annal. foroliviens-ből van véve, melyeknek ismeretlen szerzője Benvenuto da Imola tanúságára hivatkozik: Muratori XXII. Col. 233. E. (vö. ugyanitt Col. 150) – Leonbattista Alberti az alapkőletétel ceremóniájat idealizálni akarja. Opere vulgar, IV. k. 314. o. (vagy de re aedific, L. I.)

318

által a XIII. századi asztrológia reformátorának nevezhető. Hogy a guelf és ghibellin pártharcnak Forliban véget vessen, a lakosokat rábeszélte, hogy városuk falait építsék újra, és az építkezést ünnepi módon oly konstelláció alatt kezdjék meg, amelyet ő határozott meg; ha azután mindkét pártból egy-egy ember ugyanazon pillanatban fogja kövét a megásott alapba beledobni, Forliban soha többé nem lesz pártoskodás. Kiszemelték már e célra a guelfet és a ghibellint; a fenséges pillanat elérkezett, mindkettő kezében tartotta a követ, a munkások vártak építőszerszámaikkal, és Bonatto megadta a jelt – a ghibellin ekkor azonnal a gödörbe dobta le kövét, de a guelf késedelmeskedett, majd meg éppenséggel vonakodott kövét bedobni. Minthogy Bonatto maga ghibellin hírében állott, nincs kizárva, hogy talán titokban a guelfek ellen valami rosszat forralt. Ekkor rárivallt a guelfre az asztrológus: "Rontson meg az Isten guelf pártoddal és gyanakvó gonoszságtokkal együtt! Ötszáz év fog betelni, míg ez égi jel városunk fölött újra meg fog jelenni!" Isten tényleg megrontotta később Forliban a guelfeket, most pedig – írja a krónikás 1480. körül – guelfek és ghibellinek itt mégis teljesen kibékültek, és pártnevüket sem hallani többé. (1)

Ezután a háborús dolgok azok, amelyeket a csillagokkal szoros kapcsolatba hoznak. Ugyanaz a Bonatto a nagy ghibellin főnöknek, Guido da Montefeltrónak a győ-

(1) Firenze második alapításának horoszkópjánál (Giov. Villani III.) Nagy Károly alatt és Velence első alapításánál (Ld. e mű I. k. 80. o.) a későbbi középkor költészetéhez talán ősrégi emlékezet is társul.

319

zelmek egész sorát szerezte meg, amennyiben közölte vele, melyik órát ajánlják a csillagok a kedvező indulásra. (1) Mikor az asztrológus nem tartózkodott többé Montefeltro mellett, (2) ennek el is fogyott a bátorsága, hogy önkényuralmát megtartsa, és egy minorita kolostorba vonult; még soká látták őt mint szerzetest kéregetni. Valahányszor győzelemmel biztató konstellációk közeledtek, Bonatto asztrolábiumával és könyvével S. Mercuriale tornyára lépett, a piazza fölött, és mihelyt a pillanat beállott, azonnal meghúzatta a nagy harangot, hogy vele jelt adjon az indulásra. Elismerik azonban azt is, hogy némelykor nagyokat tévedett, hogy pl. az esőjóslásban egy paraszt legyőzte, s azután kigúnyolta, s hogy továbbá sem Montefeltro sorsát, sem a maga halálát előre nem tudta. Nem messze Cesenától rablók ölték meg, mikor Párizsból és olasz egyetemekről, ahol tanított, Forliba vissza igyekezett.

A firenzeiek még a pisai háborúban, 1362-ben is asztrológusokkal határoztatták meg az órát, mikor induljanak, (3) majd hogy el nem késtek, mert hirtelen egy nagy kerülőt parancsoltak rájuk a városban. Azelőtt ugyanis mindig a Via di Borgo S. Apostolón át vonultak ki, és sohasem volt szerencséjük; a Pisa elleni háborúban ez az útvonal nyilván rossz auguriummal volt összekötve, azért vezették a hadsereget a Porta rossán át; de minthogy ott a nap ellen kifeszített

(1) E győzelmek egyikéről vö. Bonatti fölöttébb érdekes helyét művéből tr. VII. 5. fej., melyet Steinschneider közöl: Zeitschrift der D. M. Gesellschiaft, XXV. 416. o.

(2) Ann. foroliv. 235–238. – Filippo Villani, Vite. – Machiavelli, Stor. fior. L. I.
(3) Matteo Villani, XI. 3. Ld. fenn 313. o. 2. jegyz.

320

sátrakat le nem bontották, a zászlókat – s ez újabb kedvezőtlen jel volt – meghajtva kellett vinni. Az asztrológiát általában már azért sem lehetett a hadviseléstől elválasztani, mert a legtöbb condottiere híve volt. Jacopo Caldera legsúlyosabb betegségében is jókedvű maradt, mert tudta, hogy csatában fog elesni, ami be is következett; (1) Bartolommeo Alviano meg volt arról győződve, hogy fejsebeit éppúgy, mint hadvezérségét a csillagok határozata következtében kapta. (2) Niccolò Orsini-Pitigliano arra kéri Alessandro Benedetto fizikust és asztrológust, (3) közölje vele azt a csillagok ajánlotta kedvező órát, melyben Velencével zsoldos szerződését (1495-ben) megkösse. Mikor a firenzeiek, 1498. június 1-jén új condottierüket, Paolo Vitellit méltóságába ünnepélyesen beiktatták, Marcello Virgilio szép latin beszédét váratlanul félbeszakították az asztrológus, a hadvezér és a tanács közbekiáltásai, akik hírül adták, hogy itt az óra; a vezéri boton pedig, melyet az újonnan választottnak átadtak, konstellációk képmásai voltak láthatók, (4) mégpedig Vitellinek saját kívánságára. Vannak azonban olyan vezérek is, kik nem engedik

(1) Jovian. Pontan. de fortitudine. L. I. – Az elsó Sforzák mint tiszteletreméltó kivételek ld. 317. o. 3. jegyz.

(2) Paul. Jov. Elog. 219. o. sub v. Barthol. Livianus.
(3) Amit ez maga beszól el. Benedictus, Eccard II. Col. 1617.

(4) Alkalmasint így értendő Jac. Nardi tudósítása, Vita d'Ant. Giacomi p. 46, "li fu dato il bastone in ringhiera delta Signoria, com esi costuma e a punto di stelle, secondo che volle e domandò egli medesimo che si facesse." – Ruhákon és eszközökön az ilyesmi nem ritkán fordul elő. Lucrezia Borgia fogadásakor Ferrarában az urbinói hercegnő szamarán fekete bársonytakaró volt asztrologikus jelekkel. Arh. stor. Append. II. 305.

321

magukat jóslatokkal befolyásoltatni, ilyen pl. nápolyi Nagy Alfonso. (1)

Némelykor nem egészen világos, vajon fontos politikai esetekben a csillagokat előre kérdezték-e meg, vagy az asztrológusok csak utólag, kíváncsiságból számították-e ki a konstellációt, mely a döntő pillanatban állítólag uralkodott. Mikor Giangaleazzo Visconti (I. k. 14–15. o.) igazi mesterfogással Barnabo nagybátyját és ennek egész családját foglyul ejtette (1385-ben), akkor Jupiter, Saturnus és Mars az Ikrek jegyében állottak, így jelenti egy kortárs, (2) de azt nem tudjuk, vajon ez indította-e a vállalkozásra. Meglehet, hogy a csillagjóst nem egyszer inkább a politikai belátás és számítás vezette, mint a bolygók járása. (3)

Ha Európát az egész későbbi középkoron át a Párizsból és Toledóból eredő, s döghalált, háborút földindulást, nagy vízáradásokat és hasonlókat hirdető jóslatok nyugtalanították, akkor Olaszország ebben már éppenséggel nem maradt hátra. Az 1494-es szerencsétlen esztendőt, mely Olaszországot az idegeneknek mindenkorra megnyitotta, kétségtelen, hogy számos baljóslat előzte meg, (4)

(1) Aeneas Sylvius a fenn 314. o. 4 jegyzetben említett helyen, továbbá Opp. 481.
(2) Azario, Corió-nál, fol. 253.

(3) Ilyesmit még abban a török asztrológusban is sejteni lehetne, aki a nikápolyi csata után I. Bajazet szultánnak azt tanácsolta, engedje meg, hogy burgundiai Jánost pénzen megváltsák: "őmiatta még sok keresztény vér fog ontatni." Nem volt valami nehéz a francia belháború további lefolyását előre megsejteni. Magn. chron. belgicum, 358. o. Juvénal des Ursins ad a. 1396.

(4) Benedictus. Eccard, II. Col. 1579. Egyebek közt Ferrante királyról azt mondották: el fogja uralmát veszteni "sine cruore, sed sola fama," s tényleg így történt.

322

csakhogy azt kellene tudni, nem voltak-e ilyenek már régóta készen minden tetszés szerinti év számára is.

E rendszernek az ókorra emlékeztető teljes következetessége azonban oly körökre is kiterjedt, ahol az ember nem is hinné, hogy vele találkozzék. Amint az egyén egész külső és szellemi élete ennek genitúrájától, születésétől függ, azonképpen nagyobb szellemi csoportok, pl. népek és vallások is hasonló függésben vannak, és minthogy e nagy dolgok konstellációja változékony, maguk a dolgok is azok. Az eszme, hagy minden vallásnak megvan a maga világnapja, ezen az asztrológiai úton belekerül az olasz műveltségbe is, mégpedig mindenekelőtt arab és zsidó forrásokból. (1) Jupiter konjunkciója a Szaturnusszal, így mondották, (2) a héber hitet eredeztettette, konjunkciója a Marssal a káldeait, a Nappal az egyiptomit, a Vénusszal a mohamedánt, a Merkurral a keresztényt; a Jupiter konjunkciója a Holddal pedig valamikor az Antikrisztns vallását fogja keletkeztetni. Már Checco d'Ascoli szentségtörő módon kiszámítja Krisztns nativitását, és ebből következteti halálát a keresztfán; ezért 1327-ben Firenzében máglyán kellett meghalnia. (3) Az efféle tanok következményeikben minden érzékfölöttinek teljes elsötétítését vonták maguk után.

Annál nagyobb elismerésre méltó azonban a harc, melyet a tiszta és fényes olasz szellem e balhit és agy-

(1) Vö. Steinschneider, Apokalypsen mit polemischer Tendenz, D-M-G. XXVIII. k. 627. ff. és XXIX. k. 261. o.

(2) Bapt. Mantuan. de patientia. L. III. 12. fej.

(3) Giov. Villani X. 39. 40. Még egyéb dolgok is közreműködtek, többek közt a kollegiális irigység. – Már Bonatto is effélét tanított, és pl. az isteni szeretet csodáját Szent Ferencben a Mars bolygó hatásaként adta elő. Vö. Jo. Picus adv. Astrol. II. 5.

323

rém ellen viselt. Az asztrológiának legnagyobb monumentális dicsőítése mellett, minő a freskók a paduai Salonéban (1) és Borso ferrarai nyári palotájában (Schifanoja), továbbá a szemtelen magasztalás mellett, melyet magának még egy idősb Beroaldus (2) is megenged, mindig újra meg újra felhangzik az el nem ámítottak és gondolkodók hangos tiltakozása. Az ókor e tekintetben is egyengette az utat, de itt az illetők nem a régiek nyomán beszélnek, hanem a saját józan eszük szerint és a saját megfigyeléseik alapján. Petrarca hangnlata az asztrológusok ellen, kiket személyes érintkezésből ismer, a nyers gúnyolódásé; (3) átlátja, hogy rendszerük tiszta merő hazngság. Továbbá a novella is, születése óta, a cento novelle antiche óta, az asztrológusok iránt mindig ellenséges indulattal viseltetik. (4) A firenzei krónikaírók derekasan védekeznek még akkor is, ha ez agyrémet, mert a hagyományba van bele szőve, közölniök kell. Giovanni Villani több-

(1) Miretto festette őket a XV. század elején; Scardeonius szerint "ad indicandum nascentium naturas per gradus et numeros" voltak rendelve – ami sokkal népszerűbb foglalkozás volt, mint ma képzelhetnők. Ez asztrológia volt, mely mindenkit érdekelt.

(2) A csillagjóslásról az a nézete (Orationes, fol. 35, oratio nuptialis habita Mediolani): "Astrologia ab rerum terrenarum contemplatu mentes nostras evocat ad spectanda caelestia ad cursus syderum statos pensitandos ad superas sedes noscitandas; haec efficit ut homines parum a Diis distare videantur!" Más rajongó ugyane korból: Jo. Garzonius, de dignitate urbis Bononiae, Murat. XXI. Col. 1163.

(3) Petrarca. Epp. seniles III. kiad. Fracass. I. 132. o. ff. – Vö. még Geiger Lajos, Petrarca 87–91., s az itt 267. o. 11. jegyz. alatt idézett helyeket.

(4) Franco Sacchetti-nél a 151. novella, melyben maga az író lép föl tettel és szóval egy asztrológus ellen; bölcsességüket nevetségessé teszi.

324

ször mondja: (1) "nincs az a konstelláció, mely akár az ember szabad akaratát, akár az Isten határozatát a kénytelenségnek alája vethetné;" Matteo Villani (2) az asztrológiát bűnnek mondja, melyet a firenzeiek más babonákkal együtt elődeiktől, a pogány rómaiaktól örököltek. De nem szorítkoztak csupán irodalmi úton való fejtegetésekre, hanem a pártok, melyek emiatt képződtek, nyilvánosan is vitatkoztak egymással; a borzasztó 1333-as áradás alkalmával és később, 1345-ben asztrológusok és teológusok igen körühnényesen vitatták a csillagok meghatározta sors és az isteni akarat és isteni büntető igazság kérdését. (3) E tiltakozások a reneszánsz alatt el nem némulnak (4) teljesen soha, s bizonyára őszintéknek vehetjük őket, mert könnyebb lett volna magát a hatalmasoknak az asztrológia védelmével, mint támadásával beajánlani.

Lorenzo Magnifico környezetében levő nevezetes platonikusok között megoszlottak ez iránt a vélemények. Hogy Marzilio Ficino az asztrológiát védelmezte, a Medici-ház gyermekeinek horoszkópot állított, és a kis Giovanninak azt jósolta volna, hogy belőle pápa – X. Leo – lesz,

(1) Gio. Villani III. 1. X. 39. Ugyanaz a Villani azonban másutt ájtatossággal és jámborsággal merül asztrológiai kutatásokba. X. 120, XII. 40.

(2) A többször idézett helyen: XI, 3.
(3) Gio. Villani XI. 2., XII. 58. o.

(4) Az Annales Placentini (Muratori XX. Col. 931.) szerzője, kit e mű I. k. 330. o. 2. jegyzetében és uo. 331. o. 3. jegyzetében említettünk, Alberto di Ripalta is csatlakozik e polémiához. E hely azonban máskülönben nagyon érdekes, mert elmondja az akkori nézeteket a kilenc ismeretes és itt névvel nevezett bolygóról, színükről, keletkezésükről és jelentőségükről.

325

mint Giovio közli, (1) koholmány ugyan, azonban más akadémikusok hívei voltak az asztrológiának. Híres cáfolatával (2) Pico della Mirandola e kérdésben valósággal korszakot alkot. Kimutatja, hogy a csillagokban való hit az istentelenség és erkölcstelenség egyik gyökere; ha az asztrológus bármiben hinni akar, legalábbis a bolygókat kellene istenekül tisztelnie, minthogy tőlük származtat minden szerencsét és balsorsot; minden más babonahit is készséges orgánumra talál itten, amennyiben földjóslás, kézjóslás és mindennemű varázslás – az alkalmas óra megválasztását illetőleg – mindenekelőtt az asztrológiához fordul. Az erkölcsökre vonatkozólag pedig ezt mondja: mi sem mozdítja a rosszat annyira elő, mint ha magát az eget tartják szerzőjének, hiszen akkor az örök üdvösségben és elkárhozásban való hitnek is teljesen meg kell szűnnie. Sőt Pico nem röstellte a fáradságot, hogy az asztrológusokat empirikus úton-módon ellenőrizze; egy hónapra előre mondott időjóslásaiknak háromnegyed részét hamisaknak találta. A fődolog pedig az volt, hogy (a IV. könyvben) a világkormányzásról és szabad akaratról pozitív keresztény elméletet adott elő, mely az egész nemzet műveltjeire, úgy látszik, nagyobb benyomást tett, mint valamennyi böjti prédikáció, amelyek ezekre az emberekre sokszor már semmiképp sem hatottak.

Mindenekelőtt elvette az asztrológusok kedvét attól, hogy tanaikat ezentúl is nyilvánosságra hozzák, (3) azok

(1) Paul. Jov. Vita Leonis X. L. III., ahol aztán kitűnik, hogy legalább Leó maga előjelekben stb. hitt. Vö. fent 315. o. 1. jegyz.

(2) Jo. Pici Mirandola, adversus astrologos libri XII.

(3) Paul. Jov. Elog. lit. 76. o. ff. (sub tit. Io Picus) az volt a hatása, "ut subtilium disciplinarium professores is scribendo deterruisse videatur."

326

pedig, akik eddigelé ilyeneket nyomattak, többé-kevésbé elszégyellték magukat. Giovano Pontano pl. "a sorsról" írt könyvében (307. o.) ez egész áltudományt elfogadta, és egy külön nagy művében (1) – melynek egyes könyveit Aldo Manucci, Pietro Bembo és Sannazaro magas állású barátainak és elvtársainak ajánlotta – az öreg Firmicus módjára elméletileg elő is adta, minden szellemi és testi tulajdonság fejlődését a csillagzatoknak tulajdonítván; most "Aegidius" című párbeszédében nem tagadja ugyan meg az asztrológiát, azonban egyes hazug asztrológusokat határozottabban támad, mint ahogy azelőtt tette, és dicsőíti a szabad akaratot, amelynél fogva az ember Istent megismerheti. (2) A dolog azonban, ha gyakorlatban továbbra is fennmaradt, úgy látszik, mégsem uralkodott többé oly mértékben, mint azelőtt. A festészet, mely még a XV. században a balhiedelmet minden erejéből dicsőítette, most a megváltozott gondolkodásmódnak ad kifejezést: Rafael a Chigi kápolnájának kupolájában (3) bemutatja körös-körül a bolygóisteneket és a csillagos eget, azonban gyönyörű angyal-alakokkal őrzeti és hajtatja, s az Örökkévalóval felül-

(1) De rebus coelestibus libri XIV (Opp. III. 1963–2591). A 12. könyvben, mely Paolo Cortese-nek van ajánlva, nem helyesli ennek támadását az asztrológia ellen. Aegidius Opp. II. 1455–1514. Ugyanennek az Egidiónak (viterbói volt-e? bíboros volt-e?) ajánlotta Pontano "de luna" c. művecskéjét. (Opp. III. 2592.)

(2) Ez utóbbi helyet ld. 1486. o.; Picussal való ellentétét az egyik beszélgetővel, Franc. Pudericussal határozottan így fejezteti ki (1496. o.): "Pontanus non ut Johannes Picus in disciplinam ipsam armis equisque, quod dicitur, irrumpit, cum illam tueatur, ut cognitu maxime dignam ac pene divinam, sed astrologos quosdam, ut parum cautos minimeque prudentes insectetur et rideat."

(3) A Santa Maria del popolóban, Rómában. – Az angyalok Dante elméletére emlékeztetnek a Convito elején.

327

ről megáldatja őket. Úgy látszik, még egy másik tényező is ártott az asztrológiának Olaszországban; a spanyolok nem hittek benne, tábornokaik sem, s aki kegyükbe akart jutni, (1) alkalmasint a rájuk nézve félig eretnek, mert félig mohamedán tudomány nyílt ellenségének mutatta magát. Guicciardino persze még 1529-ben így vélekedik: mily szerencsések az asztrológusok, akiknek hisznek, ha száz hazugság közt egy igazságot mondanak, míg mások, ha száz igazságuk közt csak egy hazugság van, minden hitelüket elvesztik. (2) Az asztrológia megvetése azonfelül nem vitt szükségképen a gondviselésben való hitre, akárhányszor általános, határozatlan fatalizmussá is válhatott.

Ebben, miként más tekintetekben is, Olaszország a reneszánsz kulturális ösztönzését teljesen át nem élhette, sem végleg ki nem fejthette, mert az idegen uralom és az ellenreformáció közbelépett. Enélkül ezeket az ábrándos esztelenségeket alkalmasint egészen a saját erejéből győzte volna le. Akinek pedig az a nézete, hogy az invázió és a katolikus reakció szükséges volt, s hogy ezeknek kizárólag az olasz nép maga volt az oka, az az ebből származó szellemi veszteségben is igazságos büntetést fog látni. Csak az a kár, hogy emellett Európa is roppant sokat vesztett.

A csillagjóslásnál sokkal ártatlanabbnak látszik az előjelekben való hit. Az egész középkor a különféle pogányságok révén nagy készletet örökölt belőle, s valószínű, hogy

(1) Úgy látszik, ez a helyzet Antonio Galateóval is, aki Katolikus Ferdinándhoz írt levelében (Mai, spicilegium rom. VIII. k. 226. o. 1510-ből) hevesen megtámadja az asztrológiát, Potenza grófhoz intézett másik levelében ellenben (uo. 539. o.) azt olvasta ki a csillagokból, hogy a törökök Rhodoszt az idén meg fogják támadni.

(2) Ricordi, i. h. N. 57.

328

e tekintetben Olaszország a legkevésbé maradt hátra. Ami azonban itt a dolognak sajátságos színt ad, az a támogatás, melyet a humanizmus e népszerű balhiedelemnek nyújt. Az örökölt pogányságot irodalmi úton szerzettel is támogatja.

Az olaszok népies babonája tudvalevőleg előjeleken (1) alapuló sejtésekre és következtetésekre vonatkozik, amihez azután még többnyire ártatlan varázslás is járul. Mármost sok a tudós humanista, akik e dolgokon erősen gúnyolódnak, és ez alkalomból leírásnkat adják. Ugyanaz a Giovanni Pontano, ki az említett nagy asztrológiai művet (326. o.) szerezte, "Charon"-jában siránkozással sorol fel mindenféle nápolyi babonát: az asszonyok jajveszéklését, ha egy tyúkjuk vagy lúdjuk pípet kap; az előkelő urak nagy szorongását, ha egy sólyommadaruk vissza nem tér, vagy ha a lovuknak megrándul a lába; az apuliai parasztok varázsigéjét, melyet egymás után három szombat éjjel mondanak el, ha veszett kutyák a környéket bizonytalanná teszik stb. Általában az állatvilágnak megvolt az a joga, hogy rossz előjelül szolgálhatott, éppúgy, mint az ókorban, különösen pedig az államköltségen eltartott oroszlánok, párducok

(1) Az utolsó Viscontinak roppant sok balhiedelmét Decembrio (Muratori XX. Col. 1016. ff.) sorolja föl. Guidobaldo temetésekor tartott beszédében (Bembi. Opera I. 598. ff.) Odaxius azt mondja, hogy az istenek Guidobaldo halálát előre megjelentették: "Nam et hoc ipso anno ejus thalamus cum ipse in eo esset, tactus de coelo est et paulo antea quam e vita exiret, terraemotus horribiles in regni finibus crebro fuisse nunciatum est: et ex altissimorum montium cacuminibus mirae ingentesque ab incolis voces multis in locis exauditae sunt: et noctu supra templum hoc atque urbem longissimis ardere tractibus sereno coelo maximos clarissimosque ignes plurimi mortales conspexerunt. Aedes vero ubi nunc humanum ejus cadaver est, medio die a sacerdotibus aperire sese visa, vano illos metu atque pudore perterruit."

329

és effélék (12. o. ff.) magaviselete annál inkább foglalkoztatta a népet, mert önkéntelenül hozzászoktak ahhoz, hogy bennük az állam eleven szimbólumát lássák. Mikor az 1529-es ostrom alatt egy lövéstől megsebzett sas Firenzébe beröpült, a signoria az átadót négy arannyal jutalmazta, mert ezt jó auguriumnak tartották. (1) Bizonyos időszakok és helyek bizonyos foglalatosságra kedvezők vagy kedvezőtlenek, vagy általában döntők voltak. A firenzeiek, mint Varchi közli, azt hitték, hogy az ő sorsukra mindig a szombat fontos; e napon szokott velük minden fontos dolog, jó vagy rossz megesni. Hogy egy bizonyos utcán át csatára ki nem vonultak (320. o.), már említettük; a perugiaiak ellenben az egyik kapujukat, a Porta eburneát szerencsésnek tartották, úgyhogy a Baglionék emberei minden csatára azon át vonultak ki. (2) Meteorok és égi jelek továbbá ugyanazt a helyet foglalják el, mint az egész középkoron át, s különös felhőalakzatokból a képzelet most is hadakozó seregeket alkot, s azt hiszi, hogy lármájukat fenn a levegőben hallja. (3) Kevésbé ártatlan dolog, midőn a babonahit a szent dolgokkal fonódik össze, midőn pl. madonnaképek szemüket mozgatják (4) vagy sírnak, vagy ha országos csapásokat valamely állítólagos gonosztettel

(1) Varchi, Stor. fior. L. IV. (174. o.). Sejtés és jövendölés akkoriban Firenzében teljesen azt a szerepet vitte, mint hajdan az ostromolt Jeruzsálemben. Vö. uo. III. 143., 195.; IV. 43., 177.

(2) Matarazzo, Arch. stor. XVI. II. 208.
(3) Prato, Arch. stor. III. 324., az 1514. évhez.

(4) Amint a Madonna dell' arbore tette a milánói dómban 1515-ben, vö. Prato, id. h. 327. o. Persze ugyanez a krónikaíró azt is beszéli, hogy mikor a triulzi sírkápolna alapjait (S. Nazaro mellett) ásták, oly vastag sárkányra bukkantak, mint egy ló; a fejét a Triulzi-palotába vitték, a többi részét pedig prédára bocsátották.

330

hoztak kapcsolatba, amelyért a csőcselék engesztelést követelt (285. o.). Mikor Piacenzát 1478-ban tartós és nagy esőzések látogatták, azt mondották, hogy azok mindaddig nem fognak elállni, míg egy bizonyos uzsorás, akit nemrég S. Francescóban eltemettek, szentelt földben nyugszik. Minthogy a püspök vonakodott a holttetemet szépszerével kiásatni, fiatal legények erőszakkal kiemelték, iszonyatos zsivaj közt az utcán végighurcolták, engedték, hogy a volt adósok megcsúfolják és tettleg bántalmazzák, és végül a Póba dobták. "A csodálatos pedig az volt, hogy az eső most azonnal elállott" – teszi hozzá a krónikaíró. (1) Még egy Angelo Poliziano is ily nézetet vall, mikor Giacomo Pazziról beszél, a családjáról elnevezett firenzei osszeesküvés fő felbujtójáról ugyanesak az 1478. évben. Mikor megfojtották, rettenetes szavak közt ajánlotta lelkét a sátánnak. Itt is nagy esőzés állott be, elannyira, hogy a gabonaaratást veszélyeztetettnek hitték; itt is nagy tömeg (különösen a parasztság) kiásta a holttestet a templomból, és a felhők azonnal elvonultak, és a nap ragyogott – "ennyire kedvezett a néphitnek a szerencse," teszi hozza a nagy filológus. (2) Mindenekelőtt szenteletlen földbe ásták el a holttestet,) másnap aztán újra kiásták, és a városon keresztülvonuló, iszonyatos körmenet ntán az Arnóba vetették. Viszont azt is olvassuk, hogy az efféle babonás cselekede-

(1) Diarium Parmense, Murat. XXII. Col. 280. E szerzőben különben is ugyanaz az izzó gyűlölet uralkodik az uzsorások ellen, mely a népet eltölti. Vö. Col. 371.

(2) Conjurationis Pactianae commentarius, a mellékletben Roscoe művehez: Lorenzo élete. – Poliziano különben legalább ellensége volt az asztrológiának. – A szentek természetesen egy szavukkal képesek az esőt elállítani, vö. Aeneas Sylvius, Bernardino da Siena életében (de vir. ill. 25. o.)

331

tek esőt támaszthatnak. Mikor 1464-ben a nápolyi Ferdinánd által ostromolt Suessa városban nagy volt a vízszükség, a polgárok rettenetes átkozódások közt feszületet dobtak a tengerbe; a papok pedig egy szamarat, melynek szentelt ostyát dugtak a szájába, a templom előtt elevenen elástak: erre borzasztó zivatar támadt. (1)

Az ilyen és hasonló vonások lényegesen népiesek, és éppúgy megeshettek a X., mint a XVI. században. Most azonban itt is beleavatkozik az irodalom ókora. A humanistákról határozottan olvassuk, hogy a bűbájosság és az auguriumok különösen hatottak rájuk; néhány idevágó példáról (297. o.) történt immár említés. Amennyiben pedig ez még bizonyításra szorulna, nézzük akár csupán csak Poggiót. Ugyanaz a radikális gondolkodó, aki a nemességet és az emberek egyenlőségét tagadja (108. o. ff.) nemcsak minden középkori kísértetben és ördöngösségben hisz (fol. 167., 179.), hanem az ókorra emlékeztető prodigiumokban, bűbájosságokban is, pl. azokban, melyeket IV. Jenőnek Firenzében tett utolsó látogatásakor emlegettek. (2) "Como közelében este 4000 kutyát láttak, amelyek Németország felé vették útjukat; ezeket követte egy nagy ökörgulya, azután fegyveresek csapata gyalog és lóháton,

(1) Pontanus, de bello neapolit., lib. V. (C. Meyer, Der Aberglaube 277. o. után idézve).

(2) Poggi facetiae fol. 174. – Aeneas Sylvius: De Europa, 53. 54. fej. (Opera 451., 455. o.) legalább igazán megtörtént bűbájosságot mond el pl. állatütközeteket, felhőjeleneteket stb., s már inkább mint különösségeket közli, noha mindig együtt említi a velük járó sorsot is. Hasonlót beszél Antonio Ferrari (il Galateo), de situ Japygiae, Basel 1558., 121. o., s magyarázatát is megkísérli: "et hae, ut puto, species erant earum rerum quae longe aberant atque ab eo loco in quo species vitae sunt videri minime poterant."

332

részben fej nélkül, részben alig látható fejjel, végül egy óriási lovas, akit ismét egy ökörcsorda követett. Poggio azt is elhiszi (fol. 180.), hogy szarkák és csókák csatát vívnak egymással. Sőt elmesél, tán anélkül, hogy észrevenné, egy épségben fennmaradt mitológiai részletet is. A dalmát parton ugyanis egy triton jelenik meg, mint valódi tengeri szatír, szakállal és apró szarvacskákkal, alul úszószárnyban és haltestben végződik; gyermekeket és nőket fogdos el a partról, míg végre öt tenyeres-talpas mosóasszony kövekkel és fütykösökkel agyonveri. (1) A szörnyetegnek fából való mintája, melyet Ferrarában mutogatnak, teljesen elhiteti Poggióval a dolgot. Orákulumok ugyan nem voltak már, és isteneket sem lehetett többé megkérdezni, de Vergiliusnál már a középkorban szokásos fölkeresése és az illető helynek, melyre akadtak, ómenszerű magyarázata (sortes virgilianae) ismét divat lett. (2) Megesik az is, hogy az ókori isteneket egyenesen úgy tekintik, mint akik későbbi szerencsétlenségre utalnak: Vulkán a legényeivel 1538-ban azzal a hírrel jelenik meg egy utazó kereskedőnek, hogy az Aetnán valamit építeni akarnak; nemsokára az Aetnán rettentő tűz támad, amely körmenetek és imádságok ellenére szörnyű kárt okoz. (3) Azonfelül a legrégibb ókor démonhite sem maradt bizonyára befolyás nélkül a reneszánszra. Jamblichus vagy Abammon műve az egyiptomiak misz-

(1) Poggii facetiae, fol. 160. Pausanias IX. 20.

(2) Varchi, III. 195. o. Két gyanús ember 1529-ben arra határozta magát, hegy kiszökik az országból, mert Verg. Aeneas III. 44-re (Heu! fuge crudelis terras, fuge litus avarum) nyitott rá. Vö. Rabelais, Pantagruel III. 10.

(3) Li horrendi et spaventosa prodigii ... nel monte di Ethna. vö. C. Meyer, Der Aberglaube, 122. o. ff.

333

tériumairól, mely erre már a XV. század végén alkalmat nyújthatott, latin fordításban ki volt nyomtatva. Még a platói akadémia Firenzében sem menekült meg egészen a hanyatló római kor ilyen és hasonló újplatonikus balhiedelmeitől. A démonokban való hitről és a vele összefüggő varázslásról fogunk most szólani.

A népies hit abban, amit kísértetek világának neveznek, (1) Olaszországban körülbelül ugyanaz, mint Európa többi részében. Mert ott is vannak kísértetek, azaz elhaltak megjelenései, s amennyiben a felfogás az északitól valamiben különbözik, ezt legfeljebb az ombra ókori név árulja el. Ha ilyen árnyék mutatkozik, pár misét még ma is mondanak nyugalmáért. Hogy gonosz emberek lelkei rettenetes alakban jelennek meg, magától értetődő, azonban ezzel még az a különös nézet is jár, hogy az elhunytak kísértetei általában rosszindulatúak. A holtak megölik a kis gyermekeket – így vélekedik a káplán Bandellóban. (2) Gondolatban itt alkalmasint még egy külön árnyékot választ el a lélektől, mert hiszen ez a purgatóriumban bűnhődik, s ahol megjelenik, csak rimánkodni és jajgatni szokott. Hogy a kísértettől szabaduljanak, felbontották a sírt, feldarabolták a holttestet, elégették a

(1) Tudósok képzelmányeit, mint pl. Cardanns splendor-ját és spiritus-át és atyja Daemon familiaris-át nem kutatjuk tovább. Vö. Cardanus, de propria vita, 4., 38., 47. fej. Ő maga ellenfele volt a varazslásnak, 39. fej. A bűbájosságok és kísártetek, melyekkel találkozott, 37.‚ 41. fej. – Mily nagy volt az utolsó Visconti félelme a kísértetektől, vö. Decembrio Muratori XX. Col. 1016.

(2) Molte fiate i morti guastano le creature. Bandello II, Nov. 1. – Galateónál (117. o.) ezt olvassuk: a gonosz emberek "animái" kiszállnak a sírból s megjelennek ismerősöknek és barátoknak "animalibus vesci, pueros sugere ac necare, deinde in sepulchra reverti."

334

szívét, és porát a négy világtáj felé szórták. (1) Máskor meg ami megjelenik, nem annyira egy bizonyos embernek árnyképe, mint inkább egy eseményé, egy elmúlt állapoté. Így magyarázzák a szomszédok az ördöngösséget a régi Visconti palotában S. Giovanni in Conca mellett Milanóban; Bernabò Visconti e helyütt vonatta kínpadra és fojtatta meg zsarnoksága számos áldozatát, és azért nem csoda, ha itt valami mutatkozik. (2) Ez alkalommal persze csak a szerető volt, aki hölgye férjét, a palota lakóját megijeszteni akarta. Ő és az övéi ördögöknek öltözködtek; egyiküket, aki minden állathangot utánozni tudott, egyenesen máshonnan hozatta. Perugiában a szegénybáz hűtlen gondnoka előtt egy este, mikor pénzt olvasott, egy csapat szegény jelent meg gyertyával a kezükben, és körültáncolták; egy hatalmas alak pedig fenyegetve szólott helyettük: S. Alò volt az, a szegényház védőszentje. (3) – E felfogások annyira magától értetődőknek tetszettek, hogy költők is általánosan érvényes motívumot találhattak bennük. Igen szépen adja vissza pl. Castiglione az agyonlőtt Lodovico Pico megjelenését az ostromolt Mirandola falai alatt. (4) A költészet persze az ilyféléket legörömestebb akkor használja fel, ha maga a költő az illető hitből már kinőtt.

Olaszország továbbá a démonokat illetőleg ugyanazzal a népies felfogással volt eltelve, mint a középkor többi népe. Meg voltak győződve, hogy Isten minden rangbeli

(1) Galateo, id. h. Ugyanaz ezután (119. o.) a Fata morgana-ról és hasonló jelenségekről beszél.
(2) Bandello III. Nov. 20.
(3) Graziani, Arch. stor. XVI., I. 640. o. az 1467. évhez.
(4) Balth. Castilionii carmina, kiadta P. A. Serassi II. 294. ff.: Prosopopeja Lud. Pici.

335

gonosz szellemnek némelykor nagy romboló erőt enged a világ és az emberi élet némely részei ellen; mindössze csak annyit kötöttek ki, hogy az ember, akit a démonok megkísértettek, legalább szabad akaratát ellenállásra felhasználhassa. Olaszországban különösen a természeti eseményekben jelentkező démoni elem a nép szájában könnyen költői nagyságra magasztosul. Az Arno völgyét 1333-ban ellepő vízáradást megelőző éjjelen a szent remeték egyike Vallombrosán fölül ördögi zajgást hallott cellájában, keresztet vetett, s midőn kilépett az ajtó elé, fekete és rettenetes lovagok száguldtak el mellette fegyveresen. Rimánkodására egyikük megállt egy szóra; "megyünk Firenzét vízárba fojtani bűnei miatt, ha Isten megengedi. (1) Ezzel összehasonlíthatjuk a majdnem ugyanazon kori (1340.) jelenséget, amelyről aztán a velencei iskola egyik nagy mestere, alkalmasint Giorgione egy bámulatos képet festett; azt a gályát tele démonokkal, akik a madár gyorsaságával átvágtatnak a viharos Lagunán, hogy a bűnös szigetvárost elpusztítsák, míg a három szent, aki ismeretlenül egy szegény hajós bárkájába szállott, igézetével a démonokat és hajójukat az örvénybe nem taszította.

E hithez az a balhiedelem fűződik, hogy igézettel az ember a démonokhoz közeledhetik, és segítségüket a kapzsiság, hatalomvágy és érzékiség földi céljaira fölhasználhatja. E tekintetben alkalmasint előbb volt a sok vádlott, s csak azután a sok bűnös; csak mikor már állítólagos varázslókat és boszorkányokat elégettek, lett a valóságos igézés és a szándékos varázslás gyakoribb. Csak

(1) Gio. Villani XI. 2. A vallombrosai apáttól hallotta, kivel a remete közölte.

336

a máglyák füstjéből, amelyeken azokat a gyanúsakat föláldozták, szállt fel a kábító gőz, mely az eltévedt emberek nagyobb számát varázslásra lelkesítette. Hozzájuk aztán elszánt csalók is csatlakoztak.

A népies és kezdetleges forma, melyben a varázslás talán már a rómaiak kora óta (1) megszakítás nélkül fennmaradt, a boszorkányok (striga) munkájára. Majdnem ártatlannak mutatkozik, amíg csupán jóslásra szorítkozik, (2) csakhogy az átmenet a puszta jóslástól a végrehajtásban való segítségig gyakran észrevétlen, és mégis egy döntő fokkal lejjebb lehet. Ami a tényleges varázslást illeti, a boszorkányról leginkább azt hiszik, hogy férfi és nő közt szerelmet és gyűlölségét tud kelteni, de a tisztán romboló és rosszindulatú gonoszságot is ő okozza, különösen a kis gyermekek sínylődését, még akkor is, ha szembeszökő, hogy azt a szülők elhanyagolása és oktalansága idézte elő. Ezek után még csak az a kérdés, mennyiben hatott a boszorkány puszta varázsigék, ceremóniák és értetlen ráolvasások által, nem szólván az orvosságokról és mérgekről, melyeket alkalmasint hatásuk teljes tudatában osztogatott.

Az ártatlanabb fajtájával, amikor még kolduló barátok versenytársakul mernek föllépni, pl. a gaetai boszor-

(1) Abból, amire a varázslónők a rómaiak idejében képesek voltak, mégis csak kevés maradt fenn. Egy embernek talán az utolsó elváltozását szamárrá a XI. században IX. Leo alatt Giul. Malmesburynál, II. 171. (I. k. 282. o.) Római boszorkányokról a XIV. században vö. A. Bertolotti: Rivista Europea, XXXII. és XXXIII. k. 1883.

(2) Talán ez volt az eset azzal az érdekes ördöngös asszonynyal, akit l513-ban Ferrarában és más helyeken lombardiai előkelő emberek fölkerestek, hogy nekik jövendőt mondjon; a neve Rodogine volt. Közelebbit: Rabelais, Pantagruel, IV. 58. o.

337

kányban ismerkedünk meg, amelyet Pontano (1) mutat be. Az ő utasa, Suppatius a boszorkány lakásába kerül, mikor ez éppen egy leánynak és egy szolgálónak kihallgatást ad, akik egy fekete tyúkot, pénteken tojt kilenc tojást, egy kacsát és egy fehér madzagot hoznak, mivelhogy újhold óta éppen harmadnapja van; most elküldi, s alkonyatra visszarendeli őket. Remélhetőleg csak jóslásról lesz szó; a szolgáló úrnőjét egy pap teherbe ejtette, a leányt elhagyta szeretője és kolostorbn ment. A boszorkány panaszkodik: "Férjem halála óta e dolgok után élek, és igen jól menne sorom, minthogy gaetai asszonyainknak meglehetős erős a hitük, ha a barátok a hasznot el nem halásznák orrom elől, mert álmot fejtenek, az úr haragját pénzen megváltják, lányoknak férjeket, a terheseknek fiúkat, a meddőknek gyermekeket ígérnek, s azonfelül éjjel, midőn a férfinépség hnlászik, az asszonyokat meglátogatják, akikkel napközben a templomban összebeszéltek". Suppatius figyelmezteti a kolostor irigységére, de ő nem fél, mert a gvárdián régi ismerőse. (2)

A balhit azonban a boszorkányok veszedelmesebb faját is megteremti; az olyanokét, akik gonosz varázslással az embereket egészségüktől és életüktől fosztják meg Az ilyeneknél, ha a gonosz szemmel verés stb. nem volt elegendő, először is hatalmas szellemek segítségére gondolhattak. Büntetésük, mint Finicella

(1) Jovianus Pontanus, Antonius.

(2) Mennyire el volt akkor a boszorkányokban való hit terjedve, egyebek közt abból látni, hogy Angelo Polizano 1483-ban "praelectio"-t tartott "in priora Aristotelis analytica cui titulus Lamia" (olaszra ford. Isidore del Lungo, Firenze 1864). Vö. Reumont, Lorenzo II. 75–77. o. Eszerint Fiesolét is bizonyos tekintetben boszorkányfészeknek mondhatni.

338

esetében láttuk (263. o.). a tűzhalál; azonban a vakbuzgósággal akkoriban még meg is lehetett alkudni; Perugia város törvénykönyve szerint pl.. a boszorkányok 400 fonttal megválthatják magukat. (1) Még akkor nem nézték a dolgot oly következetes komolysággal. Az Egyházi Állam területén, az Apennin felső részében, mégpedig szent Benedek hazájában, Norciában (Nursia) igazi fészke volt a boszorkányságnak és varázslásnak. A dolog közismeretes volt még a külföldön is, elannyira, hogy idegenek, kik Olaszországba utaztak, különösen németek, kik a hazafias büszkeség egy nemével látták a Tannhäusernek és a Vénusz-hegyi mondának klasszikus helyekre való átvitelét, azonban mások is, mint a provenç~al lovag, Antonio de la Sale, (1420. május 18.) el nem mulasztották, hogy a Sibylla barlangjába le ne szálljanak, és kalandjaikat el ne beszéljék. (2) Erről Aeneas Sylviusnak korábbi idejéből való levele ad igen érdekes(3) felvilágosítást. Ezt írja testvérének: E soraim átadója hozzám jött megkérdezni, nem ismerek-e Olaszországban egy Vénusz-hegyet? Ebben ugyanis állítólag varázslatokra oktatnak, amelyekkel gazdája, egy szász ember és nagy csillagvizsgáló (4) megismer-

(1)Graziani. Arch. stor. XVI. I. 565. o. az 1445. évhez, egy nocerai boszorkányt említ, kit, mivel csak a felét ajánlotta meg, elégettek. A törvény olyanok letartóztatását rendeli el, kik "facciono le fature overo venefitie overo encantatione d'onmunde spirite a nuocere" (1. és 2. jegyz. ugyanitt).

(2) Bizonyítékok Reumontnál: Saggi di storia e letteratura, Firenze 1880.

(3) Lib. I. ep. 46 Opera 531. o. ff. Umbra helyett az 532.oldalon Umbria olvasandó, lacum helyett locum.

(4) Később így nevezi: "Medicus Ducis Saxoniae, homo tum dives tum potens."

339

kedni szeretne. Azt mondottam, ismerek egy Porto Venerét, nem messze Carrarától, a liguri sziklaparton, ahol Baselbe való utazásomkor három éjszakát töltöttem; azt is tudom, hogy Szicíliában a Vénusznak szentelt Eryx nevű hegy van, de arról, hogy ott varázslásra oktatnának, nincs tudomásom. Beszélgetés közben azonban eszembe jutott, hogy Umbriában a régi hercegségben (Spoleto) nem messze Nursia városától van egy vidék, ahol meredek szikla alatt egy barlang van, melyben víz folyik. A mint emlékszem, hallottam, hogy ott boszorkányok (striges), démonok és északai árnyékok tartózkodnak, s akiben elég a bátorság, ott szellemeket (spiritus) láthat, meg is szólíthatja őket és bűvészetet tanulhat. (1) Én magam nem láttam, nem is törekedtem látásukra, mert amit csak bűnnel tanulhatni, azt jobb nem is tudni." Erre fölemlíti szavatosát, és arra kéri fivérét, vezetné hozzá, ha még él, a levél átadóját. Aeneas itt egy előkelő ember iránt való szívességében nagyon messze megy, de ami az ő személyét illeti, nemcsak mentebb minden babonától, mint kortársai, hanem ennek oly próbáját is adta, amelyet minden művelt ember ma sem állna meg. A baseli zsinat idején hetvenöt napig lázban betegen feküdt, de mégsem bírhatták rá, hogy a csodadoktorokra hallgasson, ámbár oly embert vittek ágya elé, aki kevéssel az előtt Piccinino táborában állítólag 2000 katonát csodálatos módon kigyógyított a lázból. Aeneas még betegen

(1) Pokol torka-félét a XIV. században Ansedonia mellett, Toscanában ismertek. Barlang volt ez, ahol a homokban állati és embernyomokat lehetett látni, melyek, ha eltörölték, másnap újra láthatók voltak. Uberti, Il Dittamondo, L. III. 9. fej.

340

ment a hegyen át Baselbe és lovaglás kozben gyógyult meg. (1)

Évtizedekkel később (1470-ben) azt írja Luigi Pulci, hogy a Sibyllát Norciában meglátogatta; (2) még 1550-ben is említi Leander Lamberto Olaszország leírásában a varázshegyet. Pulci leírásában azonban – Lorenzo de Medicihez van iatézve, akinek babonás felesége ama zarándokútra vállalkozott – a szent borzalmat a felvilágosodott gúnyolódónak józan esze és a cinikusnak nyers beszéde egészen elnyomja. Ezt írja: "Egy szobába léptünk, ahol a fityfiritty [!] emelkedett helyen trónolt. Ott ült, két nagy gyöngy a mellén, gyöngysor a nyakán, álla előre állott, arca nem volt éppen csúnya, kövéres pofával, két szemmel, melyek olyan tágra nyíltak, mintha négy lett volna, és melyeket oly rémítő sok zsír és hús környezett, hogy a Pó legmagasabb gátjait fölülhaladták. A lábszárak sem voltak éppen soványak és a szomszédos testrészek hasonló arányúak; piszok és bűz mindenütt, elannyira, hogy alig láttam valaha oly nevetséges és utálatos lényt, mint ez úgynevezett szentet. Egész nap tolmács segítségével locsogott; ilyenül fivére szolgált neki, akinek épp oly erős lábszárai voltak, mint neki. Nőd pedig ebben a boszorkányfészekben egészen el volt vakulva, az asszonyi állatot szépnek találta, s a tolmáccsal való beszédben gyönyörködött; társaink egyike is meg-bámulta csinos és fűszerszámos száját, és kijelentette, hogy nagyon kedvesen köp. Ezután egész estig sokat beszélt görögül, azonban enni és inni való nem volt sem görögül, sem latinul, sem olaszul. Úrnőnkkel azonfelül közölte,

(1) Pii II. Comment. L. I. 10. o.
(2) Lettere, Lucca 1868. 42. o.

341

hogy ruhája nagyon szűk és szegényes, ámbár olyan bőven és gazdagon volt szabva, hogy úgy látszott, mintha hat vég selyem volna benne, s arra is elegendő, hogy a Santa Maria Rotonda egész kupoláját be lehessen vele födni. Egész éjjel vaj- és zsír, szappan- és szurokhegyeket és csupa piszkos dolgot álmodtam, és örülök, hogy a barlangból künn vagyok."

Norcia környékéről még azon halottidéző által is megtudunk valamit, aki a derék Benvenuto Cellinit hatalmába akarta ejteni. Arról volt szó, (1) hogy egy új varázskönyvet avassanak föl, és e célra az ottani hegységet legalkalmasabbnak vélték; a varázsló mestere egy ízben egy könyvet Farfa apátság közelében avatott ugyan fel, azonban itt mindenféle nehézség támadt, amelyektől Norzia mellett nem kell tartani; azonfelül az idevaló parasztok megbízható emberek, gyakorlatuk is van a dologban, és szükség esetén hatalmasan segédkezhetnek. A kirándulás azonban elmaradt, különben Benvenuto a zsiványnak alkalmasint cinkostársaival is megismerkedett volna. Ez a vidék akkoriban egyenesen közmondásos volt. Aretino valahol egy megigézett kútról azt mondja: a norciai Sybilla nővérei és a Fata Morgana nagynénje laknak benne. És ugyanez időben nagy eposzában ama helyet Trissino (2) a költészet és az allegória minden lehetséges készletével az igazi jóslás lakóhelyéül ünnepelhette.

(1) Benvenuto Cellini, L. I. 65. fej.

(2) L'Italia liberata, da' Goti. canto XIV. Kérdéses, vajon Trissino maga hitt-e még leírása lehetőségében, vagy pedig a szabad romantika egy eleméről van-e már szó. Ugyanezt a kétséget lehet támasztani valószínű mintaképével, Lucanusszal szemben, (VI. én.), ahol a thessaliai boszorkány Sextus, Pompeius kedvéért egy holttestet megigéz.

342

VIII. Ince hírhedt bullájával (1484-ben) (1) azután a boszorkányság és üldözése tudvalevőleg nagy és utálatos rendszerré fajul. Mellékesen megjegyzem, hogy hosszas megfigyelés után lehetetlen be nem látnunk, hogy itt eredeti, objektív tényállásról, a pogány hit maradványairól stb. szó sincs. Aki meg akar róla győződni, hogy a kolduló barátok képzelete csakugyan az egész balhit egyetlen forrása, kísérje figyelemmel Jaques du Clerc emlékirataiban az arrasi, úgynevezett waldensis pört 1459-ben. Csak miután e vallatásokat száz esztendeig tovább űzték-fűzték, tudták a népképzeletet oly pontig csigázni, ahol az egész utálatosság magától értetődött, és úgy képzelték, annyiszor megújul.

Minthogy a boszorkányüldözés e rendszerének fő képviselői német dominikánusok voltak, tényleg Németországot sújtotta leginkább e csapás, Olaszországhól pedig feltűnő módon azokat a vidékeket, melyek Németországhoz legközelebb feküdtek. Már maguknak a pápáknak parancsai és bullái, (2) pl. a dominikánus rendtartományra, Lombardiára vonatkoznak, továbbá a bresciai, bergamói s a cremonai egyházmegyére. Sprenger híres elméleti s gyakorlati útmutatásából, a Malleus Maleficarum-ból megtudjuk továbbá, hogy Comóban a bulla kibocsátásának már első évében 41 boszorkányt égettek el; olasz nők csapatostul menekültek Zsigmond főherczeg területére, ahol még biztonságot reméltek. Végül a boszárkányság néhány szerencsétlen alpesi völgyben, különösen Val-Camonicában (3) kiirthatatlannl befészkelő-

(1) Septimo Decretal. Lib. V. Tit. XII. A kezdete: "Summis desiderantes affectibus" stb.
(2) VI. Sándoréi, X. Leóéi, VI. Adorjánéi. id. h.
(3) Közmondásos volt, hogy boszorkányfészek, pl. Orlandino, I. fej. 12. vsz.

343

dik; nyilván sikerült a rendszernek oly népségeket, melyek erre némi különös hajlandóságot mutattak, a maga balhiedelmével állandó lángra lobbantani. Ez a lényegesen német boszorkányság az, amelyre a milánói, bolognai stb. (1) történeteknél és novelláknál gondolnunk kell. Ha ez Olaszországban tovább el nem harapódzott, az talán azért történt, mert itt már jól kifejlett stregheriá-juk volt, amelyet ismertek, s mely lényegesen más feltételeken nyugodott. Az olasz boszorkány mesterségét iparilag űzi, s pénzre s mindenekelőtt meggondolásra van szüksége. Az északi boszorkány hisztérikns álmairól, nagy kirándulásaikról, incubusról és succubusról itt nincs szó; a stregának más emberek élvezetéről kell gondoskodnia. Ha fölteszik róla, hogy különféle alakot tud ölteni, gyorsan távol helyen teremni, ez ellen azért sem tiltakozik, mert tekintélyét növeli; ellenben már nagyon is veszélyes reá nézve, ha a gonoszságától és bosszúállásától való félelem s különösen attól, hogy a gyermekeket, a szarvasmarhát és a mezei gyümölcsöt meg fogja igézni, általános lesz. Inkvizítorok és helyi hatóságok esetleg igen népszerű dolgot művelnének, ha őket elégetik.

(1) Pl. Bandello III. nov. 29, 52. Prato. Arch. stor. III. 409. o. – Bursellis. Ann. Bonon. Murat. XXIII. Col. 897. az 1468. évhez már egy szervita rendi priorról ír, aki szellemekből álló bordélyházat tartott; "cives Bononienses coire faciebat cum Daemonibus in specie puell'arum." Valósággal áldozott a démonoknak. – Hasonló ehhez Procop. Hist. arcana, 12. fej., ahol egy démon egy igazi bordélyházat látogat meg, s a többi vendéget az utcára dobja. – Galateo 110. o. ff. (fenn 331. o. 2. jegyz.) is elmondja, hogy akkor hittek boszorkányokban: "volare per longinquas regiones, choreas per paludes dicere et daemonibus congredi, ingredi et egredi per clausa ostia et focamina."

344

A strega legfontosabb működési tere, mint már jeleztük, a szerelmi ügyek voltak és maradtak; ide tartozott a szerelem és gyűlölet gerjesztése, a bosszúálló csomókötés a fűzőn, a magzat elhajtása, a viszonyokhoz képest a hűtlen férfi vagy nő varázsló módon való állítólagos meggyilkolása, sőt a méregkonyha (1) is. Minthogy az ily nőkre nem örömest bízták magukat, dilettantizmus támadt, mely tőlük egyet-mást titokban eltanult, és ezzel a maga kezére tovább dolgozott. A római szabad-személyek pl. személyiségük varázsát a horatiusi Canidia módjára még másféle varázzsal is akarták emelni. Aretino (2) nemcsak egyet-mást tudhat róluk, hanem amit erre vonatkozólag mond, el is lehet neki hinni. Felsorolja mindazokat a rettenetes kendőző szereket, melyeket szekrényeikben összegyűjtve tartanak: hajak, koponyák, bordák, fogak, halottak szemei, emberbőr, kisgyermekek köldöke, sírokból vett csizmatalpak és ruhadarabok, sőt magukból a temetőkből rothadó húst hoznak, és észrevétlenül ezzel (s még hallatlanabbal) etetik udvarlójukat. Az udvarló haját, fűzőjét, körme levágott részeit megfőzik olajban, amit a templomokban lévő örökmécsekből loptak el. Igézéseikből a leg-

(1) A boszorkánykonyha undorító készletét illetőleg vö. Macaroneide, Phant. XVI., XXI. ahol az egész eljárás le van írva.

(2) A Ragionamento del Zoppinóban. Azt hiszi, hogy a kéjhölgyek különösen bizonyos zsidó asszonyoktól tanulják bölcsességüket, akik malie-nek vannak birtokában. – Igen nevezetes még a következő hely: Bembo ezt beszéli Guidobaldo életrajzában (Opera I. 614. o.): "Guid. constat sive corporis et naturae vitio, seu quod vulgo creditum est, artibus magicis ab Octaviano Patruo propter regni cupiditatem impeditum quarum omnino ille artium expeditissimus habeatur, nulla cum femina coire unquam in tota vita potuisse neque unquam fuisse ad rex uxoriam idoneum."

345

ártatlanabb, hogy parázsból szívet formálnak, s beleszúrnak, miközben éneklik: (1)

Mielőtt a tűz kilobban Itt terem az én lakomban, A szerelem épp úgy szúrjon, Mint én ezt a szívet szúrom.

Ezenfelül előfordulnak még ráolvasások holdvilág mellett, rajzolások a földön, s alakok viaszból és ércből, amelyek kétségkívül magát a szeretőt ábrázolják, s melyekkel a viszonyok szerint bántak el.

Annyira megszokták ezeket a dolgokat, hogy ha egy asszony, noha se szép, se fiatal nem volt, a férfiakat vonzotta, azonnal a varázslás gyanújába esett. Sanga (VII. Kelemen titkára) anyja (2) megmérgezte ennek szeretőjét, akinél ez az eset forgott fenn; szerencsétlenségére azonban meghalt a fia is, valamint meghitt barátaiuak társasága, akik a mérgezett salátából szintén ettek.

Ezután következik, nem mint a boszorkány segítője, hanem versenytársa, a veszedelmesebb feladatokhoz még jobban értő varázsló vagy igéző, incantatore. Némelykor ez épp olyan, vagy még nagyobb mértékben asztrológus, mint varázsló; gyakrabban asztrológusnak adhatta ki magát, hogy ne üldözzék mint varázslót. A kedvező órának kipuhatolására a varázsló úgysem lehetett el asztrológia nélkül (313., 318. o.) (3) Minthogy pedig sok

(1) Radó Antal fordítása. Az olasz ez:

Prima che'l fuoco spenghi
Fa ch'a mia porta venghi;
Tal ti punga il mio amore
Quale io fo quosto cuore.

(2) Varchi, Stor. fior. II. 153. o.

(3) Igen nevezetes tudósításokat ad két varázslóról – egy szicíliairól és egy zsidoról – Landi: Commentario. fol. 36a és 37a. (Egyebek közt: varázstükör, egy halálfej beszél, madarak röptükben megállíttatnak.)

346

szellem jó (1) vagy közömbös, igézőjük is némelykor elég jó hírben állhat, s még IV. Sixtusnak 1474-ben külön brévében (2) kellett néhány bolognai karmelita ellen fellépnie, akik a szószéken azt mondották, nincs semmi rossz benne, ha a démonoktól felvilágosítást kérünk. Hogy maga a dolog lehetséges, nyilván nagyon sokan hitték; közvetve már az is bizonyítja, hogy még a legjámborabbak is elhitték, hogy kértükre a jó szellemektől látomásaik lehetnek. Savonarola tele van ily dolgokkal, a firenzei platonikusok az Istennel való misztikus egyesülésről szólnak, Guicciardini, aki az asztrológusok ellen alkalmilag keményen kifakad, saját tapasztalatából oly szellemekről beszél, akik az emberrel társalognak. (3) Marcellus Palingenius (I. k. 362. o. ff) pedig elég érthető módon tudtunkra adja, hogy felavatott szellemekkel áll érintkezésben. (4) Ugyanez meg van arról is győződve, hogy egész hierarchiája van a gonosz démonoknak, akik a holdtól errefelé lakván, a természetre és az emberre leselkednek, (5) sőt elbeszéli, hogy ilyenekkel személyes ismeretsége volt; minthogy könyvünk az akkori démonhit rendszeres előadását úgysem engedi meg, hadd idézzük legalább példaként Palingenius közlését. (6)

Ez S. Silvestróban, a Soracte egy jámbor remetéjénél

(1) Ezt a megszorítást azután nyomatékkal hangsúlyozták, Corn. Agrippa, de occulta philosophia, 39. fej.

(2) Septimo, Decretal. id. h.
(3) Ricordi CCXI.
(4) Zodiacus Vitae, XII. 363–539. X. 393. ff.
(5) Zodiacus vitae, IX. 291. o. ff.
(6) Uo. X. 770. o. ff.

347

időzött, ki neki a földi javak semmiségét és az emberi élet értéktelenségét magyarázgatta, majd az éj beálltával Róma felé indult. Az úton – éppen holdtölte volt – három férfiú csatlakozik hozzá, kik közül az egyik őt nevén szólítja, s azt kérdi tőle, honnan jön. Palingenius feleli: a bölcstől ott a hegyen. Ó, te balgatag, válaszol amaz, valóban azt hiszed, hogy van bölcs e földön? Csak felsőbb lényeknek (divi) van bölcsességük, és ezekhez tartozunk mi hárman, ámbár emberi alakkal vagyunk felruházva; az én nevem Saracil és ezeké Sathiel és Jana; a mi birodalmunk legközelebb esik a holdhoz, ahol általában ama középső lények nagy tömege lakik, akik föld és tenger fölött uralkodnak. Palingenio belső reszketésset kérdi: mi dolguk Rómában? A válasz ez: "társaink egyikét, Ammont, egy Narnóból való ifjú, Orsini bíboros kíséretéből, mágikus erejével fogságban tartja; mert jegyezzétek meg magatoknak, emberek, mivel mellesleg a saját halhatatlanságtokat bizonyítja, hogy olyant, mint mi vagyunk, legyőzni is bírtok; én magam egy ízben kénytelen voltam kristályba zárva egy németnek szolgálni, míg egy szakállas barátocska ki nem mentett. Ezt a szolgálatot akarjuk most Rómában egy társunknak megtenni, és ez alkalommal egy pár előkelő urat még az éjjel az orcusba szállítani." A démon e szavainál gyenge szellő emelkedik, és Sathiel így szól: "Halljátok csak, Remisses barátunk már visszajön Rómából; ez a zúgás az ő jöttét hirdeti." Tényleg megjelenik még valaki, akit vidáman üdvözölnek és Róma felől kikérdeznek. Tudósítása a legnagyobb mértékben pápaellenes: VII. Kelemen ismét a spanyolokkal szövetkezett, és azt reméli, hogy Luther tanát többé nem okokkal, hanem a spanyol karddal fogja kiirtani; nagy nyeresége

Ld. a XXX. kitérést – NF.

348

ez a démonoknak, akik a küszöbön álló vérontáskor számtalanok lelkét fogják a pokolba szállítani. E beszédek után, miközben Rómát olyannak mutatják be, amely erkölcstelenségénél fogva teljesen a gonoszságnak van kiszolgáltatva, a démonok eltűnnek, s a költő szomorúan tovább ballag. (1)

Aki magának a démonokhoz való azon viszony terjedelméről fogalmat akar alkotni, amelyet még nyilvánosan a Boszorkánykalapács stb. ellenére bevallhattak, azt nettesheimi Agrippa sokat olvasott könyvére kell utalnunk a "titkos filozófiáról." Úgy látszik, hogy még akkor írta, mielőtt Olaszországban volt, (2) azonban Trithemiushoz intézett ajánlatában egyebek közt fontos olasz forrásokat is említ, ha csak azért is, hogy azokat a többiekkel együtt leszólja. Kétes egyéneknél, minő Agrippa volt, zsiványoknál és bolondoknál, ahogy a többit legnagyobbrészt nevezhetni, a rendszer, melybe esetleg burkolóznak, összes formulájával, füstölőjével, kenőcsével, pentaculumával, halottak csontjaival (3) stb. együtt csak kevéssé érdekel bennünket. De egy az, hogy e rendszer az

(1) A varázslók mitikus előképe az akkori költőknél tudvalevőleg Malagigi. Midőn ezt említi Pulci (Morgante, XXIV. én. 160. vsz. ff.), a démonok és az ígéret hatalmának határairól is elmélkedik. Csak tudná az ember, komolyan beszél-e. (Vö. XXI. én.).

(2) Polydorus Virgilius olasz születésű volt ugyan, de műve: "de prodigiis" voltaképpen csak azt a babonát konstatálja, mely Angolországban dívott, ahol életét töltötte. Midőn azonban a démonok előre való tudásáról szól, furcsán alkalmazza azt Róma elpusztulására 1527-ben.

(3) De legalább a gyilkosság felettébb ritkán (241. o.) cél, s talán sohasem eszköz. Az oly szörnyeteg, mint Gilles de Retz (1440 körül)‚ aki a démonoknak száz gyermeknél többet áldozott, Olaszországban távolról sem talál semmiféle hasonmásra.

349

ókor babonás hitéből merített idézetekkel telis-tele van; azután a beavatkozása az olaszok életébe és szenvedélyébe némelykor igen jelentékeny és sok következménnyel jár. Azt hinné az ember, hogy csak a legromlottahb nagyok ereszkedtek ily dolgokba, azonban a szenvedélyes óhajtás és kívánság némelykor minden rangbeli, erős és alkotó embereket is a varázslók elé visz, s már maga a tudat, hogy a dolog lehetséges, távol állóknak is megingatja némi részben az erkölcsi világrendben való hitét. Úgy tetszett, mintha csekély pénz és veszedelem árán a közfelfogással és erkölcsiséggel büntetlenül dacolhatnának, s nem volna többé azokra a közbenső fokokra szükségük, melyek különben az ember megengedett és meg nem engedett céljai között feküsznek.

Tekintsük mindenekelőtt a varázslásnak régibb, már elhalóban levő módját. A legsötétebb középkorból, sőt az ókorból nem egy olasz város őrizte meg emlékét annak, hogy sorsa bizonyos épületekkel, szobrokkal stb. össze volt kötve. Régiek hajdanában felavató papokról vagy telestes-ekről tudtak mesélni, akik egyes városok ünnepi alapításáuál jelen voltak, s ezek jólétét bizonyos emlékművekkel vagy esetleg bizonyos tárgyak (telesmata) titkos elásásával varázslatosan biztosították. Ha van, ami a római időből fönnmaradt szóbeli és népies hagyományban tovább élt, bizonyára az ilyféle tradíciók voltak azok; csakhogy a felavató pap századok folyamán természetesen varázslóvá lesz általában, minthogy cselekvésének az ókorban megvolt vallásos jellegét többé nem értik. Némely nápolyi Vergilius-csodában (1) egészen vilá-

(1) Vö. Roth fontos értekezését: "Ueber den Zauberer Virgilius," Pfeiffer, Germania IV. és Comparetti művét: Vergilius a középkorban. Német ford. Dutschkétől, Lipcse 1876. – Hogy Vergilins lépett a régi telestes helyébe, talán legkönnyebben onnan magyarázható, hogy már a császárság idején föltűnt a népnek, hogy sírját annyit látogatják.

350

gosan tovább él az ősrégi visszaemlékezés egy telestesre, akinek nevét idők jártával a Vergiliusé kiszorította. Így a város titokzatos képének bezárása egy edénybe semmi egyéb, mint valóságos ókori telesma; Vergilius, mint Nápoly falának alapítója, eszerint az alapításnál jelen lévő felavató papnak csak átalakítása. A nép képzelete buja gazdagsággal fonta e dolgokat tovább. Míg Vergilius lett szerzője az érclónak, a nolai kapu fejeinek, valamely más kapn fölött lévő ércből készült légynek, sőt a Posilippo barlangjának is stb. – megannyi dolgok, melyek a sorsot bizonyos tekintetben varázslatosan megkötik, rendszerint úgy, hogy az elásott tárgynakaz a feladata, hogy hasonlókat távoltartson, tehát egy elásott patkánynak a patkányokat stb., míg ama két előbb említett vonás, úgy látszik, Nápoly fátumát általában akarja meghatározni. A középkori Rómának is voltak hasonló zavaros emlékezetei. A milánói S. Ambrogióban volt egy ókori márvány Herkules; ameddig ez a helyén áll, így mondták, a birodalom is fenn fog állni – bizonyára a német császárokét értették, akiknek S. Ambrogio volt a koronázó templomuk. (1) A firenzeiek meg voltak róla győződve, (2) hogy az ő (később baptisteriummá átépült) Mars-templomuk a világ végéig fog állani, azon konstellációnál fogva, amely alatt Augustus idejében épült; Mars

(1) Uberti: Dittamondo, L. III. 4. fej.

(2) A következőt ld. Giov. Villani-nál, I.42.,60., II.1., III.1., V.38., XI.1. Ő maga nem hisz az ily istentelen dolgokban Vö. Dante, Inferno, XIII. 146.

351

márvány lovagszobrát azonban, midőn keresztények lettek, mégis kitették belőle ; de mert a szétdarabolása a városra nézve nagy szerencsétlenséget hozott volna – szintén konstelláció miatt – azért egy torony tetejére helyezték az Arno partján. Mikor Totila Firenzét földúlta, a kép a vízbe esett, s csak akkor halászták ki megint, mikor Nagy Károly Firenzét újra alapította; ekkor oszlopra állították a Ponte Vecchio bejáratánál, és e helyen ölték meg 1215-ben Bondelmontét; a nagy guelf es ghibellin pártharc megindulása ily módon a félelmetes bálványhoz fűződik. Az 1333-as vízáradáskor azután örökre eltűnt. (1)

Azonban ugyane telesma másutt is előfordul. A már említett Giudo Bonatto nem elégedett meg azzal, hogy Forli városa falainak újjáalapításakor a két párt egységének ama szimbolikus jelenetét (318. o.) rendezze; azt hitte, hogy ércből vagy kőből való lovagszobor által, melyet asztrologikus és mágikus segédeszközökkel csinált és elásott, (2) Forli városát feldúlás, sőt fosztogatás és elfoglalás ellen is megvédte. Mikor Albornoz bíboros (I. k. 131–132. o.) körülbelül hat évtizeddel később a Romagnát kormányozta, véletlen ásáskor megtalálták a képet, és alkalmasint a bíboros parancsára a népnek megmutatták, hogy ez lássa, a kegyetlen Montefeltro micsoda eszközzel tartotta fenn magát a római egyház ellenében.

(1) Baluz. Miscell. IX. 119. közölt töredék szerint Perugia hajdanában Ravennával perlekedett "et militem marmoreum qui juxta Ravennam se continue volvebat ad solem usurpaverunt et ad eorum civitaten, virtuosissime transtulerunt."

(2) A helyi hitet erre nézve ld. Annal-Foroliviens. Muratori, XXII. Col. 207., 238; bővítésekkel mondja el a dolgot: Filippo Villani, Vite, 43. o.

352

Azonban egy újabb félszázaddal később (1410-ben), mikor a Forli ellen intézett ellenséges megrohanás sikertelen maradt, mégis megint a kép erejéhez folyamodtak, amelyet talán megmentettek és újra elástak. Utoljára örültek ekkor neki; már a következő évben a várost tényleg bevették. Épületek alapítása még a XV. században nemcsak asztrologikus (317. o.), hanem mágikus visszaemlékezéssel is jár. Feltűnt pl. hogy II. Pál pápa építkezéseinek alapköveibe az arany- és ezüstérmek oly nagy tömegét rakatta, (1) s Platina nagyon hajlandó ebben pogány telesmát látni. Az ily áldozat középkori vallásos jelentőségéről (2) alkalmasint épp oly kevéssé volt II. Pálnak tudomása, mint életrajzírójának.

Azonban e hivatalos varázslat, mely különben is nagyrészt csupán hallomáson alapult, korántsem érte el a titkos és személyes célokra alkalmazott varázslás fontosságát.

Ami belőle a mindennapi életben különösen gyakran fordult elő, azt Ariosto a halottidézőről írt komédiájában összeállította. (3) Hőse a Spanyolországból nagy számmal kiűzött zsidók egyike, aki magát egyúttal görögnek, egyiptominak és afrikainak vallja, s folyton változtatja nevét és kinézését. Azt állítja ugyan, hogy szellemidézésével képes a napot elhomályosítani és az északát megvilágítani, a földet megmozgatni, magát láthatatlanná tenni, állatokat emberekké változtatni stb. De mind e nyeg-

(1) Platina, Vitae Pontiff. 320. o.: "veteres potius hac in re quam Petrum, Anacletum et Linum imitatus."

(2) Melyet pl. igen jól sejteni Sugeriusnál, De consecratione ecclesiae: Duchesne, scriptores IV. 355. o. és Chron. Petershusanum I. 13. és 16.

(3) Vö. még Bibbiena, Calandra.

353

leség csak cégér; igazi célja boldogtalan és szenvedélyes szeretők s önfejű atyák kizsákmányolása, s a nyomok, melyeket itt hátrahagy, a csiga nyálához, gyakran meg éppen a pusztító jégesőhöz hasonlatosak. Ily céljai miatt annyira viszi, hogy elhiszik neki, hogy a láda, melyben egy szerető rejtőzik, tele van szellemekkel, vagy hogy egy holttestet megszólaltathat és effélét. Kedvező jel legalább, hogy költőknek és novellistáknak az e fajtájú embereket szabad volt nevetségessé tenni, s emellett helyeslésre is számíthattak. Bandello nemcsak egy lombardiai barát varázslását nyomorúságos és következményeiben szörnyű zsiványságként tárgyalja, (1) hanem igazi felháborodással írja le (2) a sok veszedelmet, mely a hívő balgát állandóan környezi. "Az ilyen azt hiszi, hogy Salamon kulcsával és sok más bűvészkönyvvel megtalálhatja a rejtett kincseket a föld gyomrában; imádottját kényszerítheti, hogy megtegye az akaratját; a fejedelmek titkait kitudhatja, Milánóból egy pillanat alatt Rómába helyezheti át magát stb. Mennél többször csalatkozik, annál állhatatosabb lesz... Emlékezik-e még Signor Carlo arra az időre, mikor egy barátunk, hogy szeretőjének kegyét kikényszerítse, a maga szobáját emberi koponyákkal és csontokkal töltötte meg, mint valami temetőt?" A legutálatosabb kötelezettségek for-

(1) Bandello III., Nov. 52. – A halottidézás ellen Fr. Filelfo (Epist. Velence 1502. lib 34., fol. 240. ff.) igen hevesen kikel. Általában eléggé mentes a babonától (Sat. IV. 4.) de az üstökös "mali effectu"-aiban hisz (Epistolae fol. 246b).

(2) Bandello III., Nov. 29. Az igéző magának a titoktartást nagy esküvéssel ígérteti meg, itt pl. a bolognai S. Petronio főoltára előtt kíván esküt, mikor éppen senki más nincs a templomban. – Meglehetős sok varázslást találni ; Macaroneide, Phant. XVIII.

354

dulnak elő, pl. egy holttestnek három fogát kell kihúzni, vagy ujjáról az egyik körmöt kitépni stb., s ha végre a varázslás sok szemfényvesztés közt megtörténik, megesik, hogy a szerencsétlen résztvevők ijedtükben meghalnak.

Benvenuto Cellini, a római Colosseumban (1532-ben) végbement ismeretes nagy idézéskor (1) nem halt meg, noha ő és kísérői iszonyú borzalmat álltak ki; a szicíliai pap, aki benne jövőre alkalmasint hasznavehető társat sejtett, hazamenet azzal bókol neki, hogy ő olyan bátorlelkű embert még sohasem látott. Magáról a dologról minden olvasó más-másképp fog gondolkodni; a döntők bizonyára a narkotikus gőzök és az elejétől fogva a legborzasztóbbra előkészített képzelet volt, amiért is a vele lévő fiú, akinél ez legerősebben hat, a legnagyobb részét egyedül látja. Hogy az egész voltaképpen Benvenutóra célozhatott, abból sejthetjük, mert különben a veszedelmes kezdeményezésnek semmi más célját nem látni, mint a puszta kíváncsiságot. Hiszen a szép Angelicára Benvenuto csak később eszmél, és a bűvész utóbb maga mondja neki, hogy a szeretkezés tiszta balgaság a kincsek felásásához képest. Végül nem szabad elfelejteni, hogy hízelkedett hiúságának, ha azt mondhatta: a démonok szavuknak álltak, és Angelica egy hónappal később, pontosan amint nekem ígérték, kezemben volt (68. fej.). De még ha Benvenuto lassanként a dologba úgy hazudta volna is bele magát, a történet mégis, mint példája az akkor uralkodó felfogásnak, maradandó becsű volna.

Az olasz művészek, a "különösek, szeszélyesek és bizarrok" is különben nem egykönnyen adták magukat

(1) Benvenuto Cellini. I. 64. fej.

355

varázslásra; előfordul ugyan, hogy anatómiai tanulmánya közben az egyik magának a holttest bőréből egy mellényre valót kivág, de a gyóntató atya ráheszélésére újra sírba teszi. (1) Éppen a hullák gyakori tanulmányozása cáfolhatta meg legalaposabban az egyes részek mágikus erejébe vetett hitet, mialatt a forma szakadatlan megfigyelése és alakítása a művészt egy egészen másnemű varázslat lehetőségére vezette.

Általában a varázslás a XVI. század elején a felhozott példák ellenére mégis már láthatólag fogy, oly időben tehát, amikor Olaszországon kívül igazában még csak virágzásnak indul, úgy hogy olasz varázslók és asztrológusok utazásai, úgy látszik, csak akkor kezdődnek, mikor irántuk otthon már senki sem volt valami nagy bizalommal. A XIV. század volt az, mely a Scariotto melletti Pilátus hegyén lévő tónak gondos őrzését szükségesnek tartotta, hogy könyveik avatásában a varázslókat megakadályozza. Fazio degli Uberti az anconai kerületben Scariottót is fölkeresi, Júdás állítólagos születése helyét, s ezt jegyzi meg róla : "e helyen a Pilátus hegyét sem mellőzhetem tavával együtt, ahol nyaranta rendes őrségek váltakoznak; mert aki a varázsláshoz ért, felszáll oda, hogy könyvét felavassa, amikor is, mint a helység emberei mondják, nagy szélvész kerekedik." (A könyvek felavatása mint már a 341. oldalon említettük, külön szertartás, mely a voltaképpeni igézéstől különbözik.) (2) A XV. században azután még megtörtént hogy pl. ajánlatot tettek nagy esőzések előidézésére,

(1) Vasari VIII., 143. Vita di Andrea la Fiesole. Silvio Cosini volt az, ki különben is a "varázsló igéket és hasonló bolondságokat" kedvelte.

(2) Ld. a XXXI. sz. kitérést a szakasz végén.

356

hogy azzal egy ostromló hadsereget elriasszanak; az ostromlott város urának pedig – Nicolò Vittellinek Cità di Castellóban már akkor volt annyi esze, hogy az esőcsinálókat mint istentelen embereket elutasította. A XVI. században ily hivatalos dolgok nem lépnek már napvilág elé, noha a magánélet még sok tekintetben áldozatul esik az igézőknek. Ez időbe tartozik csakugyan a német varázslás klasszikus alakja: dr. Johann Faust; az olaszé ellenben (Guido Bonatto) már a XIII. századba esik.

Itt is azonban hozzá kell tennünk, hogy az igézetben való hitnek fogyása nem járt szükségképpen az emberi élet erkölcsi rendjében való hit gyarapodásával, hanem, hogy talán sokakban csak sötét fatalizmust hagyott hátra éppúgy, mint a szünedező asztrológia.

A balhit néhány mellékfajtáját: a tűzből s kézből való jóslást stb., melyek csak az igézetben való hit s az asztrológia süllyedésével tudnak némileg erőre kapni, itt teljesen mellőzhetjük, s a felmerülő fiziognómiának is koránt sincs meg az az érdekessége, amelyet, e szót hallván, hajlandók volnánk elképzelni. Nem úgy jelenik meg ugyanis, mint a képzőművészet és a gyakorlati lélektan testvére és barátja, hanem lényegileg mint a fatalisztikus balhit egy új fajtája, mint a csillagjóslás határozott versenytársa, ami alkalmasint már az araboknál is volt. A homlokon mutatkozó vonalakat ugyanis más-más bolygóval hozzák összefüggésbe, és az illető sorsának, jövőjének

(1) De obsidione Tiphernatium 1474. (Rerum ital. scriptt. ex florent. codicibus, II. k.)

(2) Ezt a babonahitet, mely különösen a katonák közt volt nagyon elterjedve, Limerno Pitocco kigúnyolja: Orlandino, V. fej. 60. vsz.

357

jelzői. Bartolommeo Cocle, egy fiziognómiai tankönyv szerzője, aki magát metoposcop-nak nevezte, (1) s akinek tudománya, Giovio kifejezése szerint, már úgy nézett ki, mint a legelőkelőbb szabad művészetek egyike, nem elégedett meg azzal, hogy a legokosabb embereknek, akik naponként felkeresték, jövendőt mondjon, hanem szerkesztett egy igen különös jegyzéket is azokról, akiknek életét különféle nagy veszélyek fenyegették. Giovio, noha Róma felvilágosultságában öregedett meg – in hac luce romana! – mégis azt találja, hogy a benne foglalt jóslások nagyon is igazaknak bizonyultak. (2) Persze azt is megtudjuk ez alkalommal, hogy akikre ezen és hasonló jövendőmondások vonatkoztak, hogyan álltak a prófétákon bosszút; Giovanni Bentivoglio Lucas Gauricust egy magas csigalépcsőről lefüggő kötélen ötször üttette ide-oda a falhoz, mivel Lucas neki – mégpedig a csillagokból, mert Gauricus a fiziognomikát nem ismerte – azt jövendölte, hogy el fogja uralmát veszteni‚ az életrevaló asztrológus azonban e kínzást kiállotta, s utána még félszázadig élt. (3) Ermes Bentivoglio gyilkost küldött Cocle után, mert a szerencsétlen metoposcop neki, még pedig akarata ellenére, azt jósolta, hogy mint száműzött, csatában fogja életét elveszteni. A gyilkos, úgy látszik, még a haldokló jelenlétében is gúnyolódott; hiszen Cocle maga azt jövendölte neki, hogy legközelebb szégyenletes gyilkosságot fog elkövetni! – Éppen ily gyalázatos véget ért a kézből való jóslás újjáala-

(1) Barthol. Coclitis chiromantiae et physiognomiae anaphrasis. Bologna 1523. Legjelentékenyebb H. Cardanus: Metoscopia, libri XIII.

(2) Giovióból itt főképp a lelkes életrajzgyűjtő beszél.

(3) Gauricusról vö. Ronchini: Atti e memorie VII. 77–85. o. Gauricus 1475–1558. között élt; Bentivogliónak jövendőt 1506-ban mondott.

358

kítója, a cesenai Antioco Tiberto, (1) a riminii Pandolfo Maletesta által, akinek a leggyűlöletesebbet jövendölte, amit egy kényúr csak elképzelhet: hogy száműzetésben és a legnagyobb szegénységben fog meghalni. Tiberto szellemes ember volt, akiről föltételezték, hogy nem annyira chiromantikus módszere, mint átható emberismerete szerint fogja válaszát megadni; nagy műveltsége miatt pedig még azok a tudósok is sokra tartották, akik jövendőmondását semmibe sem vették. (2)

Az alkímia végül, melyet az ókorban csak nagyon későn, Dioeletianus alatt említenek, a reneszánsz fénykora idején csupán alárendelt szerepet visz. (3) Olaszország ezen a betegségen is már a XIV. században, tehát korábban esett át, mint Petrarca, ellene való vitájában, mondja, hogy az aranyfőzés nagyon elterjedt szokás. (4) A hit, odaadás és elszigetelés ama sajátos fajtája, melyet az alkímia gyakorlása megkövetel, azóta Olaszországban egyre ritkább lett, holott olasz és más aranykémek északon a nagy urakat csak most kezdik igazán kizsákmányolni. (5) X. Leó alatt annak a kevésnek, (6) aki még ráadta magát, az olaszoknál tépelődő (ingenia curiosa) volt a neve, és Aurelio Augurelli, aki

(1) Paul. Jov. id. h. 100. o. ff. sub vita Tibertus.
(2) A jóslás e mellékfajairól a legfontosabbat Corn. Agrippa közli: De occulta philosophia 57. fej.

(3) Libri, Histoire de sciences mathem. II. 122. o. Meyer Károly, Der Aberglaube, Basel 1883, 41. o. ff.

(4) "Novi nihil narro, mos est publicus" (Remed. utriusque fortunae, 93. o.), egyike e mű eleven és ab irato írt részeinek.

(5) Főhely: Trithem. Ann. Hirsaug. II. 286. o. ff.

(6) "Neque enim desunt, mondja Paul. Jov. Elog. lit. 150. o. sub vita Pompon. Gauricus. Vö. uo. 130. o. sub vita Aurel. Augurellus. – Macaroneide, Phant. XII.

magának az arany nagy megvetőjének, Leónak ajánlotta az aranycsinálásról írt tankölteményét, ettől állítólag egy gyönyörű, de üres pénztárcát kapott ajándékba. Az aranykémlelés miszticizmusa, mely az aranyon kívül még a mindeneket boldogító bölcsek kövét is kereste, meg éppen késői északi hajtás, mely Paracelsus stb. elméleteiből sarjadzik ki.

---

KITÉRÉSEK

XXIX.
(A 317. laphoz)

Piero Capponi atyja, maga is asztrológus, fiát kereskedőnek adta, nehogy azt a veszedelmes fejsebet megkapja, mellyel fenyegették. Vita di P. Capponi. Arch. stor. IV., II. 15. A példát Cardanus életéből ld. 66. o. – Pierleoni, spoletói orvos és asztrológus azt hitte, hogy vízbe fog fúlni; ezért kerülte a vizeket, és Páduából s Velencéből visszament Spoletóba, hogy a tengertől távol legyen. Végül mégis azzal vetett életének véget, hogy a vízbe ugrott, azon való kétségbeesésében, hogy Lorenzo halálának részben ő is egyik oka volt. Paul. Jov. Elog. liter. 67. o. ff. – Hier. Aliottusnak azt jövendölték, hogy életének 62. évében halálos veszedelem fenyegeti, ezért ez évben (1473. júliustól 1474. júliusig) semmihez sem mert fogni, s orvosra sem bízta magát; azonban az év szerencsésen elmúlt. H. Aliott. Opuscula, Arezzo 1769. II. 72. – Marsilio Ficino, ki az asztrológiát megvetette (Epist. lib. IV. Opp. 772. o.), mégis meghallgatja, hogy egy barátja azt írja neki (Epist. lib. 17.): "Praeterea me memini a duobus vestrorum astrologis audivisse, te ex quadam syderium positione antiquas revocaturum philosophorum sententias."

Erre az egész szakaszra nézve összehasonlítandó: Meyer Károly: Der Aberglaube des Mittelalters und der nächstfolgenden Jahrhunderte, Basel 1884. A könyv az elmúlt idők babonás felfogásának érdekes összeállítását nyújtja három szakaszban: a babona a természet és az élet különböző köreiből; varázslás és boszorkányság; a szellemek világa. De nem szorítkozik sem Olaszországra, sem a reneszánsz korára. Az olasz zsidók babonahitéről vö. Güdemannn, Juden in Italien. Bécs 1884., 219–224. o.

---

XXX.
(A 347. laphoz)

Alexandri ab Alexandro: Dierum genialium libri VI. (Colon. 1538.) démonok és csodatörténetek számára az akkori Olaszországban elsőrangú forrás, különösen minthogy a szerző, Pontanus akadémiájának barátja és tagja, azt erősíti, hogy amit elbeszél, vagy maga élte át, vagy szavahihető tanúktól hallotta. Lib. VI., 19. fej.: Két rossz embert és egy barátot ördögök támadnak meg, kiket lábukról fölismernek, s részben erőszakkal, részben a kereszt jelével elűznek. Lib. VI., 21. fej.: Egy kegyetlen fejedelem csekély hiba miatt egy szolgáját börtönbe vetteti; ez az ördögöt hívja segítségül, s csakhamar a börtönből csodálatos módon ki is szabadul, majd megint oda visszakerül; a közbenső időben az alvilágot látta, megmutatja a fejedelemnek a pokol tüzében megégetett kezét, közli vele egy meghalt nevében az erre rábízott titkokat s inti őt, hagyjon föl kegyetlenségeivel, s nemsokára az ijedelem következményeibe belehal. Lib. II., 19. fej.; III.,15.; V.23.: elhalt barátok, Szent. Cataldus és ismeretlen lények szellemeinek megjelenése Rómában, Arezzóban, Nápolyban. Lib. II, 22. fej.; III.,8.: elbeszélések vízi és hal-emberekről Nápolyban, Spanyolországban, a Peloponnesusban, az utóbbiakat Gázai Theodórosz és Trapezunti György tekintélye is megerősíti. (Colan, az olasz vízi ember, Cataniából, Messinában a vízbe fúl, amint a királytól a tengerbe dobott aranycsészét, melyet díjul megtarthatott volna, föl akarja hozni.)

Sajátságos nézetet vallott a démonokról Gemisthos Pletho, kinek egy filozófiai műve: "οι νομοι" [hoi nomoi] ma már csak töredékben van meg (kiadta Alexander. Paris 1858.), a XV. századi olaszok közt azonban talán másolatok vagy hagyomány útján teljesebb formájában is ismeretes volt, s korának filozófiai, politikai és vallásos műveltségére kétségtelenül nagy befolyással volt. Szerinte a démonok a harmadrangú istenekhez tartoznak, minden tévedéstől mentesek, és "képesek voltak a fölöttük álló istenek nyomdokait követni;" oly szellemek, kik az embereket sok jóval ellátják, "amely jó Zeusztól fogva a többi istenen át egészen őhozzájok folyik; őrzik és megtisztítják az embert, s elméjét fölemelik és erősítik." Vö. különösen Schultze Frigyes: Geschichte der Philosophie der Renaissance, I. k., Jéna 1874.

II. Gyula kézirati Diariuma Paris de Grassistól az 1513–1516. évekről több idevágó közlést tartalmaz: Cataloniában egy harang magától harangozik: "quae semper mortem Regis illius portendere solet... de qua re etiam Rex Hispanorum in hanc Urbem scripsit ita verum esse, seque multum de morte sua dubitare, aut casu aliquo" ... Született: "infans media parte puer, et media parte Anguis, sive serpens." Viterbóban: "puer medius homo et medius canis." (Heidenheimer H. közlései.)

---

XXXI.
(A 355. laphoz.)

A XVI. században aztán fej- és birtokvesztés terhe alatt ("by lib und guot") meg van tiltva a Pilátus hegyére fölmászni, amint a luzerni Schilling Diebold (67. o.) mondja. Azt hitték, hogy a tóban a hegyen kísértet, mégpedig "Pilátus szelleme" fekszik. Ha emberek fölmentek a hegyre, vagy valamit a tóba dobtak, borzasztó viharok támadtak.

A német Hemmerlin Bódog azt mondja "de nobilitate" c. művében (1450 körül) a 32. fejezetben a Pilátus taváról: aki ott Pilátus nevét kiejti, a legderültebb időjáráskor is nagy zivatar éri. Ugyanitt van szó egy stregáról Rómában, 1420., aki macskává változott, és bölcsőbeli gyermekekkel fajtalankodott. Ugyanitt. 26. fej.: az elbeszélő, a nobilis azt mondja, hogy XXIII. János korában Bolognában egy svájci embert látott, aki egy egész esztendőt a hegyek közt szép női szellemekkel töltött, s aki nagyszerű dolgokat mesélt ott élvezett gyönyöreiről.

A Venus hegyéről Norcia közelében hasonlót beszélnek, mint a Pilátusról. Így tudósít pl. Arnold von Hauff az 1496–1499-ben megtett zarándokútjáről; vö. Meyer Károly, Der Aberglaube, Basel, 1884., 115. o.