BURCKHARDT: A RENESZÁNSZ-KORI MŰVELTSÉG OLASZORSZÁGBAN
[360]
ÖTÖDIK FEJEZET
A hit megrendülése általábanE babonahittel, valamint az ókor gondolkodása módjával általában a halhatatlanságban való hit szorosan összefügg. E kérdésnek azonban a modern szellem fejlődéséhez még sokkal nagyobb és mélyebb vonatkozásai vannak.
A halhatatlanságban való kétkedés egyik hatalmas forrása mindenekelőtt az az óhajtás volt, hogy a gyűlölt egyháznak belsőleg semmivel se tartozzanak. Láttuk, hogy az egyház azokat, kik igy gondolkodtak, epikureusoknak nevezte (299. o. ff.) A halál pillanatában bizonyára nem egy ember újra a szentségek felé fordult, azonban számtalanok egész életükön át, különösen legmunkásabb éveikben, ama feltevés szerint éltek és cselekedtek, hogy sokaknál ez általános hitetlenséggel kapcsolódott össze, magában világos és azonfelül történetileg teljesen bebizonyított dolog. Azokról van itt szó, akikről Ariosto mondja, hogy hitük nem terjed a háztetőn túl. (1) Olaszországban, különösen Firenzében, először élhetett meg az ember,
(1) Ariosto, Sonetto 31... "non creder sopra il tetto." A költő ezt bosszúsan mondja egy Alfonso Trotto nevű hivatalnokról, aki egy tulajdonjogi kérdésben kárára határozott.
361
noha köztudomású volt róla, hogy semmiben se hisz, feltéve, hogy az egyházat egyenesen nem támadta. (1) A gyóntatóatya pl., ki egy politikai elítéltet a halálra előkészít, mindenekelőtt azt kérdi tőle, hogy hisz-e? "mert egy hamis hír azt terjesztette róla, hogy nincs hite." (2)
Az a szegény bűnös, akiről itt szó van, az a már említett (I. k. 76–77. o.) Pierpaolo Boscoli, aki 1513-ban az éppen helyreállított Medici-ház ellen elkövetett merényletben részt vett, ez alkalomból az akkori vallásos zavarnak igazi tükrévé vált. Eleitől fogva Savonarola pártjához tartozván, később mégis ókori szabadságideálokért és egyéb pogányságért rajongott; fogságában azonban ama párt újra pártfogásáha veszi, és a maga felfogása szerinti boldog véget szerez neki. A dolog kegyeletes tanúja és följegyzője a della Robbia művészcsalád egyik tagja, Luca, a tudós filológus. "Jaj, sóhajt Boscoli, űzze ki Brutust a fejemből, hogy utolsó utamat mint keresztény tehessem meg!" – Luca: "ha akarja, ez nem nehéz; hiszen tudja, hogy a rómaiak tettei nem híven elbeszélve, hanem idealizálva (con arte accrescinte") maradtak ránk." Erre amaz kényszeríti eszét, hogy higgyen, és sírva panaszolja, hogy magától hinni nem tud. Ha még csak egyetlen hónapig jámbor szerzetesekkel együtt élhetne, akkor egész papi érzülete lenne! Kitetszik továbbá, hogy Savonarola hívei a Bibliát kevéssé
(1) Itt ismét Gemisthos Plethonra kell utalnom, ki azzal, hogy a kereszténységet mellőzte, az akkori olaszokra, különösen a firenzeiekre nagy hatással volt.
(2) Narazione del caso del Boscoli. Arch. stor. I. 273. o. ff. – Az állandó kifejezés ez volt: "non aver fede," vö. Vasari VII., 122. o. Vita di Piero di Cosimo.
362
ismerték; Boscoli csak Miatyánkot és Üdvözlégy Máriát tud imádkozni, és sürgetve kéri Lucát, mondja meg barátainak, tanulmányozzák a Szentírást, mert csak amit az ember életében megtanult, azt bírja holtában. Erre Luca felolvassa és magyarázza neki Krisztus kínszenvedését János evangéliuma szerint; csodálatos, hogy a szegény könnyen megérti Krisztus isteni voltát, de emberi volta nehézséget okoz neki; ezt oly világosan szeretné megérteni, "mintha Krisztus egy erdőből kijőve vele találkoznék" – mire barátja alázatra inti, mert ezek csak kétségek, melyeket a Sátán küld. Később eszébe jut, hogy ifjú korában búcsújárást fogadott Imprunetába, amit nem teljesített; barátja megígéri, hogy e fogadást helyette be fogja váltani. Közbejő a gyóntatóatyja, egy szerzetes Savonarola kolostorából, ahogy az elítélt kívánta, ez közli vele mindenekelőtt a fent említett magyarázatát Aquinói Szent Tamás nézetének a kényúr-gyilkosságról, s aztán arra inti; viselje el nyugodtan a halált. Boscoli feleli: "Páter, ne vesztegesse ezzel az időt, mert erre nekem a filozófusok is elegendők; abban segítsen, hogy a halált Krisztus iránt való szeretetből szenvedjem el." A többit, az áldozást, a búcsút és a kivégzést igen megható módon írja le, különösen kiemelendő azonban, hogy midőn Boscoli fejét a tőkére hajtja, arra kéri a hóhért, várjon még egy pillanatig a csapással: "az egész idő alatt (a halálos ítélet kihirdetése óta) ti. Istennel való szoros egyesülés után törekedett anélkül, hogy azt kedve szerint elérhette volna, s most az volt a szándéka, hogy e pillanatban minden erőfeszítéssel magát teljesen Istennek odaadja." Ez nyilván Savonarola kifejezése, mely – félig megértve – őt nyugtalanította.
363
Ha még sok ilyféle vallomást bírnánk, akkor azon idők szellemi képe számos oly fontos vonással volna gazdagabb, melyet sem értekezés, sem költemény nem nyújthat. Még világosabban látnók, mily erős volt a veleszületett vallásos ösztön, mily szubjektív és egyúttal mily ingadozó volt az egyesnek viszonya a vallásossághoz, s hogy az utóbbival mily hatalmas ellenségek álltak szemben. Hogy az emberek, akiknek ilyen a belsejük, egy új egyház alkotására képtelenek, kétségtelen; azonban a nyugati szellem története tökéletlen volna az olaszok ama forrongása korának megfigyelése nélkül, holott attól, hogy oly nemzetekre legyen figyelemmel, kiknek a gondolatban nem volt részük, magát bátran megkímélheti. Azonban visszatérünk a halhatatlanságról szóló kérdésre.
Ha a hitetlenség e tekintetben a jobban kifejlődöttek közt oly jelentékeny állást nyert, ez továbbá attól is függött, hogy a világ felfedezésének és szóban és képben való reprodukciójának nagy földi feladata a szellem és lélek összes erőit igen nagy mértékben lefoglalta magának. A reneszánsznak e szükségképpeni világiasságáról már (291. o.) volt szó. Ezenfelül azonban e kutatásból és művészetből ugyanazon szükségességgel a kétkedés és kérdezés egyetemes szelleme nőtt ki. Ha ez az irodalomban kevésbé jelentkezik, s pl. a bibliai történet bírálatára (305. o.) mindössze csak néhány csírát találunk, azért nem kell hinnünk, hogy nem létezett. Hanem csak elnyomta a minden szakban való előadás és alakítás éppen említett szükséglete – azaz elnyomta a pozitív művészi ösztön; azonfelül akadályozta az egyháznak még létező kényszerítő hatalma, mihelyt elméletileg akart a dologhoz fogni. A kétkedés e szellemének pedig elkerülhetetlenül és kiválóan a halál utáni állapot kérdésére kellett magát vetnie
364
Oly okoknál fogva, melyek sokkal világosabbak, hogysem őket felsorolnom kellene.
És már most hozzájárult még az ókor, mely ez ügyre kétféle irányban hatott. Elsősorban is a régiek pszichológiáját igyekeztek elsajátítani és firtatták, kutatták, mi is Arisztotelésznek igazában a nézete. Ama korok egyik lukianoszi párbeszédében (1) Charon beszéli Mercurnak, hogy Arisztotelészt, midőn csónakon átszállott, maga megkérdezte, mi a nézete a halhatatlanságról; az óvatos filozófus, noha testileg már meghalt, s még mindig tovább élt, most sem akarta magát világos felelettel kompromittálni; hát még sok század múlva hogyan fognak műveinek magyarázgatásával járni! – Annál buzgóbban vitatták az ő és más régi írók nézeteit a lélek igaz mivoltáról, eredetéről, előléptetéséről, minden emberben való egységéről, föltétlen örökkévalóságáról, sőt vándorlásairól, és akadtak egyesek, akik az ilyet a szószékre is vitték. (2) A vita általában a XV. században már igen hangos lett; néhányan bizonyítják, hogy Arisztotelész csakugyan a lélek halhatatlanságát tanítja; (3) mások meg panaszkodtak az emberek kőszívűségéről, mert csak akkor hinnének a lélek létezesében, ha ez előttük kényelmesen egy székre telepedne; (4) Francesco Sforzáról mondott halotti beszédében Filelfo tarka sorát idézi az ókori, sőt arab filozófusoknak, kik a halhatatlanság mellett nyilatkoztak, és ezt a
(1) Jovian. Pontan. Charon. Opp. II. 1128–1195.
(2) Faustin Terdocei triumphus stultitiae. L. II.(3) Így Borbone Morosini 1460 körül, vö. Sansovino, Venezia, L. XIII., 243. o. Írt egy munkát "De immortalitate animae ad mentem Aristotelis" címen. – Egyébiránt vö. a XXXII. sz. kitérést a szakasz végén.
(4) Vespas. Fiorent. 260. o.
365
nyomtatásban (1) másfél sűrű fólió-oldalt kitevő keveréket a következőképp fejezi be: "azonfelül bírjuk az Ó- és Újtestamentumot, mely minden igazságon felül áll." Közbejöttek a firenzei platonikusok Platón lélektanával és pl. Pico a keresztény tanból merített igen lényeges kiegészítésével. Azonban az ellenfelek a művelt világgal a saját nézetüket fogadtatták el. A XVI. század elején az egyháznak ezen való megbotránkozása oly magasra hágott, hegy X. Leó a lateráni zsinaton (1513-ban) rendeletet (2) volt kénytelen kiadni a lélek halhatatlanságának és individualitásának védelmére, az utóbbit azok ellen, akik azt tanították, hogy a lélek valamennyi emberben csak egy. Néhány évvel később (1516-ban) pedig megjelent Pomponazzo könyve, amelyben ki volt mutatva, hogy lehetetlen a halhatatlanságot bölcsészetileg bebizonyítani. Erre az apológiák és elleniratok harca megindult, és folyt mindaddig, míg a katolikus reakció el nem némította. A léleknek előre való létezése Istenben, mely többé-kevésbé Platón eszmetana szerint volt gondolva, sokáig nagyon elterjedt fogalom maradt, és pl. a költőknek (3) kapóra jött. Nem fontolták meg közelebbről, hogy a halál utáni fönnmaradás módjára nézve ez a felfogás minő következményekkel járt.
Az ókor második behatása leginkább Cicerónak az álomról írt műve hatodik könyvének azon különös töre-
(1) Orationes Philelphi, fol. 8.
(2) Septimo Decretal. Lib. V., Tit. III., 8. fej.(3) Ariosto, Orlando, VII. én. 61. vsz. – Nevetségessé téve: Orlandino, IV. fej., 67., 68. vsz. – Carito, a. Pontanus nápolyi akadémiájának tagja, arra használja fel a lelkek előlétezését, hogy vele az aragóniai ház küldetését magasztalja. Roscoe, Leone X., kiadta Bossi, II., 288. o.
366
dékéből indul ki, mely "Scipio álma" név alatt ismeretes. Maerobius kommentárja nélkül alkalmasint elveszett volna, mint Cicero művének másik fele; most ismét számtalan másolatban (1) és a könyvnyomtatás kezdetétől fogva lenyomatokban is el volt terjedve és többszörösen magyarázták. A nagy emberek számára való átszellemült túlvilágnak leírása ez, melyen a szférák összhangja átrezeg. Ez a pogány ég, amely mellett lassanként a régiek más előkerült nyilatkozatai is szólottak – lassanként abban a mértékben helyettesítette a keresztény eget, amelyben a történeti nagyság és dicsőség ideálja a keresztény élet ideáljait háttérbe szorította, s ez mégsem sértette meg az érzelmeket, mint az egyéniség teljes megszűnésének tana. Már Petrarca voltaképpen e "Scipio álmá"-ra alapítja reményeit, továbbá más cicerói iratok nyilatkozataira és Platón Phaidónjára, anélkül, hogy a Bibliát említené (2) "Miért ne osztozzam – kérdi másutt – mint katholikus oly reményben, melyet a pogányoknál kimutathatólag találok?" Valamivel később írta Colluccio Salutati (kéziratban még fennmaradt) "Herkules munkái" című dolgozatát, amelynek végén azt bizonyítja, hogy energikus embereket, akik a földi élet óriási fáradalmait kiállották, joggal megilleti, hogy haláluk után a csillagokban lakozzanak. (3) Míg Dante még szigorúan vigyázott
(1) Orelli ad Cic. de republ. L. VI. – vö. még Lucanus, Pharsal. IX. a kezdete.
(2) Petrarca, Epp. fam. IV. 3., IV. 6. kiad. Fracass. I. 498. o. ff. 510. o. ff(3) Fil. Villani, Vite 15. o. Ez a nevezetes hely, ahol művek [cselekedetek] által való istentisztelet és pogányság találkozik, így hangzik: "che agli nomini fortissimi poichè hanno vinto le mostruose fatiche della terra, debitamente sieno date le stelle."
367
rá, hogy a legnagyobb pogányok is, akiktől a paradicsomot bizonyára nem sajnálta, a limbuson (*) túl a pokol bejáratánál ki ne jöjjenek, (1) addig most a költészet két kézzel kapott a túlvilágról való új, szabadelvű eszmék után. Idősebb Cosimót, Bernardo Pulcitól halálára írt költeménye szerint, az égben Cicero fogadja, akit szintén a "haza atyjának" hívtak, a Fabiusok, Curtius, Fabricius, és sok más; velük együtt igazi dísze lesz a karnak, amelyben csak feddhetetlen lelkek énekelnek. (2)
A régi szerzőkben azonban a túlvilágnak még egy másik, kevésbé tetszetős képe is előfordult, tudniillik Homérosz és azon költők árnyékországa, akik amaz állapotot nem édesítették meg és nem humanizálták. Egyes elmékre ez is befolyást gyakorolt. Gioviano Pontano valahol (3) Sannazarral elmondatja, mily látománya volt korán reggel félálmában. Egy elhalt barátja jelenik meg neki, Ferrandus Januarius, akivel egykor sokat beszélgetett a lélek halhatatlanságáról; most azt kérdi tőle, vajon igaz-e, hogy a pokol büntetései örökkévalók és rettenetesek? Az árnyék rövid hallgatás után egészen Akhilleusz értelmében felel, midőn Odüsszeusz kérdezte: "annyit mondhatok és erősíthetek, hogy nekünk, a testi élettől elköltözötteknek, az a legerősebb kívánságunk, hogy belé ismét visszatérhessünk." Erre köszön és eltűnik.
Félreismerhetetlen, hogy az ily nézetek a halál utáni
(*) Limbus: a római katolikus teológia szerint a pokolnak az a része, ahová a keresztség nélkül elhalt kisgyermekek lelke tartózkodik. Itt nincsen szenvedés, de Isten arcát az ott lévők nem láthatják. [NF]
(1) Inferno, IV. é. 24. ff. – Vö. Purgatorio VII. 28., XXII. 100.
(2) Ez a pogány ég világosan megvan Nicolo dell' Arca agyagművész sírfeliratán is:
Nunc te Praxiteles, Phidias, Polycletus adorant
Miranturque tuas, o Nieolae, manus.(Bursellis, Ann. Bonon. Murat. XXIII. Col. 912.)
(3) Actius c. későkori művében.
368
állapotról a legkényesebb keresztény dogmák megszűnését részben föltételezik, részben okozzák. A bűn és a megváltás fogalmai, úgy látszik, majdnem teljesen elhalaványultak. A böjti prédikátorok hatása és a vezeklő járványok, melyekről fönnebb (265. o. ff. 283. o. ff.) szó volt, félre ne vezessenek bennünket; mert ha megengedjük is, hogy az egyénileg fejlődött rendek benne csakúgy részt vettek, mint a többiek, a fődolog ebben mégis csak a megindulás szükségérzete volt, a heves elmék felszabadulása, az országos szerencsétlenség fölötti iszonyodás, a jajkiáltás az éghez, hogy segítsen. A bűnösség és a megváltás szükségérzete éppen nem volt a lelkiismeret fölkeltésének szükséges következménye, sőt még az igen heves külső vezeklés sem tételezi fel szükségképp a keresztény értelemben való megbánást. Ha a reneszánsz erősen kifejlődött emberei azt mondják, hogy elvük: semmit meg nem bánni (1) – úgy ez erkölcsileg közömbös eseményekre, puszta esztelenségre vagy céltalanságra vonatkozhatik ugyan, ámde a megbánás e megvetése önmagától ki fog az erkölcsi térre is terjedni, mert forrása általános, ti. az egyéni erőérzet. A passzív és szemlélődő kereszténység, egy más és felsőbb világra való állandó utalásával, nem tudott többé ezeken az embereken uralkodni. Machiavelli azntán egy újabb következtetésig merészkedett: a kereszténység az államnak és szabadsága védelmezésének sem lehet hasznára.(2)
Minő alakot kellett ezek után a mindemellett meglevő
(1) Cardanus, de propria vita, 13. fej.: "non poenitere ullius rei quam voluntarie effecerim etiam quae male cessisset;" enélkül a legboldogtalanabb ember lettem volna.
(2) Discorsi, L. II. 2. fej.
369
erős vallásosságnak a mélyebb természetekben öltenie? A teizmusét vagy a deizmusét, ahogy tetszik. Ez utóbbi elnevezést arra a gondolkodásmódra ruházzuk, mely a keresztény elemet levetette, anélkül, hogy az érzelem számára további kárpótlást keresne vagy találna. Teizmust pedig látunk az isteni lény iránti bensőbb, pozitív áhítatban, melyet a középkor nem ismert. Ez a gondolkodásmód a kereszténységet nem zárja ki, és ennek a bűnről, megváltásról és halhatatlanságról szóló tanával összefűződhetik, de lehet, hogy az elmékben ezek nélkül is megvan.
Némelykor e gondolkodásmód gyermekes naivitással, sőt félig pogány színezettel lép föl; Isten úgy tűnik fel neki, mint az óhajok mindenható teljesítője. Agnolo Pandolfini elbeszéli, (1) hogy lakodalma után nejével bezárkózott, és a Szűz Mária képével díszített házioltár előtt letérdelt, de nem a Madonnához, hanem Istenhez imádkoztak: adja meg, hogy vagyonukat jól felhasználják, hogy soká együtt éljenek vígságban és békességben, és hogy sok férfiutódjuk legyen; ha magam számára gazdagságot, barátokat és tiszteletet kértem, az ő számára feddhetetlenséget, tisztességet, és hogy jó gazdasszony legyen." Ha ehhez még kifejezésbeli erős régieskedés járul, úgy némelykor nehéz a pogány stílust és a teisztikus meggyőződést egymástól különválasztani. (2)
(1) Del governo della famiglia, 114. o.
(2) Példaként hadd álljon itt M. Antonio Flaminio rövid ódája a Corycianából (vö. e mű I. k. 369., 383, o.).
Dii quibus dam Corycius venusta
Signa, tam dives posuit sacellum,
Ulla si vestros animos piorum
Gratia tangit.Vos iocos risusque senis faceti
Sospites servate diu; senectam
Vos date et semper viridem et Falerno
Usque madentem.At simul longo satiatus aevo
Liquerit terras, dapibus Deorum
Laetus intersit, potiore mutans
Nectare Bacchum.370
Ez az érzület hellyel-közzel a szerencsétlenséghen is megkapó igazsággal nyilatkozik meg. A Firenzuola későbbi korából, miután éveken át lázban fekvő beteg volt, maradt egy pár fohászkodása Istenhez, amelyekben mellékesen, nyomatékkal hívő kereszténynek mutatja magát, s mégis tiszta teisztikus öntudatot nyilvánít. (1) Nem tekinti szenvedését sem bűnhődésnek, sem megpróbáltatásnak, vagy a másvilágra való előkészítésnek. Oly ügy ez, mely tisztán közte és Isten közt forog fenn, aki az ember és kétségbeesése közé az életbe való hatalmas szeretetét helyezte. "Csak a természetet káromlom, mert a te nagyságod tiltja, hogy csak megnevezzelek is... add a halált, uram, könyörgök hozzád, add e pillanatban!"
Kézzel fogható bizonyítékot a kiművelt, öntudatos teizmus mellett persze ezen és hasonló nyilatkozatokban hiába fognak keresni; az illetők részben azt hitték, hogy még keresztények; és azonfelül a fennálló egyházi tanokat különféle okokból tisztelték is; a reformáció idejében azonban, midőn a gondolatoknak tisztulniok kellett, e gondolkodásmód világosabb öntudatra jutott; az olasz protestánsok egy része antitrinitárinsnak és sociniánusnak bizonyult, sőt mint menekülők a messze távolban igen
(1) Firenzuola, Opere, IV. k. 147. o. ff.
371
emlékezetes kísérletet tettek arra nézve, hogy ily szellemben egyházat alapítsanak. Az eddig mondottakhól legalább annyi immár világos, hogy a humanisztikus racionalizmuson kívül e vitorlákat még más eszmék is dagasztották.
Az egész teisztikus gondolkodásmód középpontja bizonyára a firenzei platói Akadémiában, különösen pedig magában Lorenzo Magnificóban keresendő. Elméleti műveik, sőt még leveleik is e férfiak lényének csak felét alkotják. Igaz, hogy Lorenzo ifjúságától fogva élete fogytáig mindig a keresztény dogmák szerint nyilatkozott, [1] sőt hogy Pico a Savonarola hatása és szerzetesi aszketikus érzület uralma alá került. (2) Lorenzo himnuszaiból azonban, (3) melyekben azon iskola szellemének legfőbb eredményeit vagyunk hajlandók látni, fenntartás nélküli teizmus szól, mégpedig oly szempontból, amely a világot nagy erkölcsi és természeti kozmosznak igyekszik tekinteni. Míg a középkor emberei a világot a siralom völgyének tekintik, melyet a pápának és a császárnak az Antikrisztns fellépteig őrizniük kell, míg a reneszánsz fatalistáit hol hatalmas energia mozgatja, hol sötét megadásba s
(1) Nic. Valori, vita di Lorenzo. – Ld. Giovanni fiához intézett szép utasításait: Fabroni, Laurentius 178. jegyzet, és Roscoe: Lorenzo élete függelékei között.
(2) Jo. Pici vita, auct. Jo. Franc. Pico. – Deprecatio ad Deum c. műve a Deliciae poltar-italor-ban.
(3) Az Orazione c. ének ("Magno Dio, per la cui costante legge" stb. Roscoe, Leone X. kiad. Bossi, VIII. 120. o.); – a himnusz ("Oda il sacro inno tutta la natura" stb., Fabroni, Laurentius, Adnot. 9.); – L'altercazione (Poesie di Lorenzo Magn. I. 265. o.; ez utóbbi gyűjteményben a többi itt megnevezett költemény is ki van nyomtatva.
372
babonahitbe merülnek; itt a kiválasztott elmék körében (1) az az eszme emelkedik ki, hogy Isten a világot szereteténél fogva teremtette, hogy e látható világ az Istenben előre létező mintának képmása, s hogy Isten állandó mozgatója és tovább-teremtője fog maradni. Az egyes ember lelke Isten megismerése által őt a maga szűk határai közé szoríthatja, de iránta való szeretete által magát a végtelenségig kiterjesztheti, és ez az üdvösség a földön.
A középkori miszticizmus visszaemlékezései itt platóni tanokkal és egy sajátságos modern szellemmel érintkeznek. Talán itt érlelődött meg a világ és az ember azon ismeretének legfőbb gyümölcse, amelyért Olaszország reneszánszát egymagáért is korszakunk vezetőjének kell mondanunk.
(1) Ha Pulci valahol komolyan veszi Morgantéjében, amit vallás dolgában ír, akkor ez a XVI. ének 6 versszakáról áll: a szép pogány nő, Antea beszédje talán a legkézzelfoghatóbb kifejezése annak a gondolkodásmódnak, mely Lorenzo társai között járta. Astarot démon fenn (295. o. ff. 300. o. 1. jegyz.) idézett beszédei aztán ehhez mintegy kiegészítésül szolgálnak.
XXXII. kitérés
(A 364. laphoz)Pompejus Laetus hathatós eszköznek tartotta a börtönből való kiszabadítására, ha elmondja, hogy írt a lélek halhatatlanságáról. Vö. a különös védőiratot: Gregorovius VII. 580. ff. – Ezzel szemben ld. Luigi Pulci gúnyolódásait a halhatatlanságról egy szonettben, melyet Galeotti idéz: Arch. stor. ital. n. S. IX, 49. o. ff. Codro Urceo mint a halhatatlanság tagadója (fenn. 303. o.). – A halhatatlanság egyik legbuzgóbb védője Marsilio Ficino (vö. részletesen Geiger: Renaissance und Humanismus, 116. o.); a későbbiek azért őt különösen alkalmasnak tartották arra, hogy a szellemvilághól ama tan hirdetőjeként megjelenjen és hitetleneket felvilágosítson. Mint Baronius "Annales"-eiben mondja (vö. Meyer Károly, Der Aberglaube, 362. o.) Michele Mercato háza elé jő Rómában, s így szól hozzá: "O Michael, vera sunt illa," de hosszabb maradásra semmi kéréssel sem lehet rávennni. Mercato azután megtudja, hogy Ficino ugyanabban az órában halt meg, midőn neki megjelent. – Filelfóhoz hasonlóan jár el Petrus Marsus is: Oratio dicta a Petro Marso in die ascensionis de immortalitate anime ad reverendissimum in Christo Patrem et dominum d. Raphaelem T. sancti Georgii Cardinalem ac sanctissimi domini nostri Pape Camerarium (Flor. Bibl. naz. K. 6. 63.). Élesen kikel Epikurosz ellen, kiről azt mondja, hogy "porens;" még "magnus ille Plato ad veritatem interdum accedens" is tévedett, ellenben Cicero és Xenophón az igazságot megközelítették. "Praetereo alios paena innumerabiles qui animam esse immortalem asseruerunt. Fastidium profecto pareret oratio si in re manifesta testibus non necessariis uteretur. Est enim communis omnium qui ratione quoquo modo uti possunt de animorum immortalitate consensus."
A lélek halhatatlanságát fejtegeti Leon. Nogarolának egy kézirati értekezése, melyet Lorenzo Medicinek ajánlott (Bibl. Med. Laurenz. Firenze, Plut. 83. cod. 22.). Szerzője a halhatatlanság tanának híve; bizonyítási módja skolasztikus; a legnagyobb higgadtsággal boncolja az ellenfél okait.