RUDOLF SOHM: RÖVID EGYHÁZTÖRTÉNET
I. FEJEZET
A KEZDETBevezetés
1. §. A világ 9 2. §. A kereszténység 11 Első szakasz: Üldözések
3. §. Zsidóság és kereszténység 14 4. §. Pogányság és kereszténység 15 5. §. Keresztény-perek 19 6. §. A döntő küzdelem 22 7. §. Az egyház és győzelme 26 Második szakasz: Belső fejlődés
8. §. Zsidókereszténység 30 9. §. Pogánykereszténység 34 10. §. Az egyházalkotmány és a katolicizmus 39 Harmadik szakasz: A birodalmi egyház
11. §. Állam és egyház 51 12. §. A niceai zsinat 56 13. §. A patriarkális alkotmány 65 14. §. Róma és Konstantinápoly 67 15. §. A szerzetesség kezdete. Szent Ágoston. 75
BEVEZETÉS.
1. §
A világIdőszámításunk első századában vagyunk. Strassburgban a légionárius áll őrt, és római vezényszó hangzik el. A Rajna mentén, a Duna, az Eufrátesz és a Nílus partján az Atlasz- és a Pireneus-hegység alján a római sas uralkodik. A császárság megalakulásával a római államrend teljes hatalma kezdődik. Bölcs közigazgatás mozdítja elő a tartományok felvirágzását. Egységes akaratnak engedelmeskedik a hadsereg. Az ellenséggel szemben kifejtett katonai-hatalmi eszközök erejével a belső béke és jólét egyesül. A kereskedelem virágzik. A görög Kelet gazdag kultúrája áldásosan, életadóan, művészetet és tudományt új fejlődésnek indítva, elterjed a latin Nyugaton.
Aranykorszak küszöbén állunk. Előttünk van a római birodalom teljes dicsőségében.
Kívánhat-e ennél többet az emberiség? Nincsen-e elárasztva pazar földi és szellemi javakkal? Így kell most szólni a múló pillanathoz: "Olyannyira szép vagy – maradj!" És mégis: mind e gazdagságból, mind e műveltségből hiányzik az, ami a legjobb. A régi istenek trónjuktól
10
megfosztattak. Még megvannak ugyan Jupiter és Apolló templomai, de eltűnt a hit, melyből egykor az egyszerű szív tisztelete fakadt. Az olimpuszi ég üresen áll. Lakói, kiknek alakjaiban az ókor annyi érzéki erőt és eszményi szépséget látott, a költői képzelet álomképeivé halaványultak. A művelt világ elfordul Homérosz isteneitől, és a soknyelvű filozófiát követi, melynek rendszerei azzal végződnek: nincsenek istenek. A tömeg pedig Ízisz és Szerapisz után fut, akik Egyiptomból Rómába vonultak be; gyönyörködik etruriai jósok szemfényvesztésében, a misztériumok titokzatos és megrészegítő szertartásaiban, Kübelének, a nagy istenanyának észbontó ünnepeiben.
Nem mintha az immár bomlásnak indult pogányság híjával volna minden vallási szükségnek és vallási eszmének. Nem, sőt ellenkezőleg! A császárság első és második századában a vallásos szellem mindinkább emelkedő fejlődését észleljük, melynek lépcsőfokait Seneca és Marcus Aurelius nemes alakjai jelölik meg. A filozófia, mely a régi isteneket megfosztotta dicsőségüktől, egyúttal kijelölte az egyetlen, a legfőbb istenihez vezető utat, "Krisztusra vezérlő mester volt," éppen úgy, mint a zsidóknak az ótestamentumi törvény. A sztoikus filozófiára, amely természetes alapon az önuralom szigorú és erényes életére oktatva, a műveltek legnagyobb részének hitvallása volt, nagy mértékben hatott a platóni filozófia, mely a császárság filozófusainál egy, az érzéki világon kívül eső, mind nagyobb sóvárgássá fejlődött az "Istenség" után, sóvárgássá a "kinyilatkoztatás" és a "meg-
11
váltás" után. A pogány világ számtalan helyi kultusza mellett hatalomra jutott a római birodalom világán szellemi erővel uralkodva a monoteisztikus eszme. De ez a monoteizmus, melyhez az ókor filozófiája eljutott, nem volt képes a politeizmust megszüntetni és valóban népszerűvé válni, és főleg nem volt képes megadni azt, amire mindenekfölött kívánkoztak: a bizonyosságot. Itt nem volt meg az erő egy elaggott világ újjászületésére. E filozófiának sem volt eredménye az isteninek birtokbavétele és megragadása, hanem csak a puszta sóvárgás utána. Oly sóvárgás, mely egyúttal szíve alatt hordja a kételyt; kételkedik, hogy létezik-e valóban az, amire vágyódik. A világ üres, mert megürült az ég.
Az emberiséget eltölti a vágy, hogy felfedezze azt az országot, amely felettünk van. A hatalmas mozgalom, mely a római birodalomban a latin és görög szellemi műveltség közösségéből eredve, egységesen nő és emelkedik, legmagasabb csúcsát ama világkívánság megteremtésében éri el, mely a világmegváltó felé visz.
2. §
A kereszténységA római birodalom nagy területén itt-ott, még észrevétlenül vannak elszórva keresztény községek. Jeruzsálemből indult ki az új hit. Már elérte (kb. az első század közepén) Rómát és Alexandriát. Közben (leginkább az ötvenes években Pál apostoltól alapított) több görög macedóniai, kisázsiai és szíriai községet is. Még
12
csekély számú tagjainak legnagyobb részét a zsidó nemzet alkotja. Ezek mellett hellén rabszolgák és felszabadultak. Kevés köztük a gazdag és kevés a művelt, de sok a szegény mesterember, katona, szatócs, halász és vámszedő, a világ szemében közönséges és megvetett.
E kis szövetkezeten, mely megfosztva külső eszközöktől, eltűnik a nagy városok zajában, ezen nyugszik a világtörténelem tekintete. Ez zárja magába az erőt, mely majdan legyőzi a római birodalom világát.
Külsőleg a keresztény község egy új konventikulum lehetett, és számtalan máshoz hasonlított. Az első század római világában temérdek sok volt a vallási egyesület. Egységes, szoros vallás nem volt már, de voltak vallások, kultuszok, istentiszteletek és szertartások. Nem volt senki – különösen az alacsonyabb néprétegekben – aki ne tartozott volna egy ilyesféle egyesület kötelékébe. Minden egyesületnek volt istensége, mindenesetre az éppen uralkodó császár istensége, amelyet közös, rend szerint minden hónapban tartott összejöveteleken imádtak. Voltak itt titokzatos felavatások és mosdatások (mint a keresztényeknél a keresztség), és voltak közös étkezések (mint a keresztényeknél a szeretet lakomái és az Úrvacsora). Sőt volt általános testvéresülés is az egyesület tagjai között. E kollégiumokban és fraternitásokban (éppúgy, mint a keresztényeknél) megszűntek a rangbeli különbségek: a rabszolga egyenlő volt a szabaddal és a felszabadult a szabadon születettel. Az egyesület összejöveteleinek és ünnepélyeinek helyén még a legnyomorultabb rabszolga is egy ideig élvez-
13
hetett szabadságot és egyenlőséget, és a közönséges ember is, legalább néhány pillanatra, lerázhatta az élet terhét. Ez egyesületek hivatalból segélyezték segélyre szoruló tagjaikat különösen abban, hogy megszerezték nekik a szükséges pénzt tisztességes temetésre. Még a testvéri szeretet tettekben megnyilvánuló eszméje sem volt a keresztény községek sajátossága. A külszínről ítélve a keresztény községekben az alacsony néposztályok szövetkezése éppen csak mint új hajtás jelentkezett. Jött és távozott éppen úgy, mint a többi.
De minő különbség! Hová lett az a számtalan egyesület, amelyet egykor a római birodalomban a tömegek szüksége megteremtett? Hol vannak azok ma? Mind elfútta azokat a történelem szele. Régen már, sok száz év előtt már nyomuk veszett. A római birodalom összes vallási egyesülései közül még csak kettő él: a zsidó zsinagóga és a keresztény község. A zsidó zsmagóga főleg a zsidó nemzetiség életereje folytán. A keresztény község azonban, mely mögött nem állott zárt nemzetiség, egyedül vallásának életerejénél fogva.
A világtörénet világítélet. Egy vallás sem lehetett műveltségünk fejlődésének vezetője, csak egyedül a keresztény. Ezért lett övé a győzelem. Nem álltak mellette sem a légiók, sem az ókor műveltsége, de vele volt az isteni igazság ereje, amely hatalmasabb földi életünk összes nagy hatalmánál. A szellemnél fogva, amely benne élő erő, növekedett nagyra a keresztény község, élte túl a római birodalmat, és az ókort az újkorral összekötve válhatott a jövendő emberiség nevelőjévé.
14
ELSŐ SZAKASZ
Üldözések3. §
Zsidóság és kereszténységAz ellenség, mely a községgel együtt született, a farizeusi zsidóság volt.
A farizeizmus, mely a Makkabeusok hősi küzdelmeinek terméke volt, a zsidóság újjászületését jelentette; teljesen különvált attól, ami pogány volt és tisztátalan, és azon volt, hogy a mindennapi és új szabványok által mind szigorúbbá váló szolgálattal a törvény szerint való megigazuláshoz eljusson. A zsidó nép tömege farizeus érzésű volt. A farizeizmusban találta meg a vele született buzgóságot a törvény iránt, a zsidó nemzetiség teljes önérzetét, párosulva izzó gyűlölettel, a pogány hódító ellen, és teli szertelen reményekkel Júda világbirodalmára, amelyet a Messiás fog felépíteni. A törvény iránt való szolgai buzgalommal éles ellentétben volt most Isten gyermekeinek törvénytől mentes keresztény szabadsága; a zsidó messiás földi dicsőségével szemben pedig a keresztre feszített Megváltónak alakja, aki pogányt és zsidót egyaránt befogad mennyei országába. A farizeizmusban a nemzeti zsidóság teljes befejezést ért, a kereszténység pedig annak megszüntetése volt. Innen eredt nyomban az összeütközés. István vértanúhalált halt (Kr. u. 36-ban vagy 37-ben), mert azt tanította, hogy názáreti Jézus azért jött, hogy ledöntse a templomi szolgálatot, és Mózes törvényeinek alakszerűségét megszüntesse (Ap. csel.
15
6,14). Jakab apostolt, János apostol fivérét Heródes Agrippa alatt lefejezték (44), Péter apostolt egy ideig fogságban tartották, Jakabot, az Úr testvérét megkövezték (Kr. u. 62). Ameddig csak elért a zsidóság hatalma, mindenütt erőszakban tört ki gyűlölete a kereszténység ellen. A jeruzsálemi község, rettegve a farizeusok gyűlöletétől, egy ideig elmenekült, csupán az apostolok mertek a városban megmaradni. A farizeizmusban a zsidó nép annál elkeseredettebben küzdött a kereszténység ellen, mert a kereszténység a zsidó nemzetiség erkölcsi erejét és meggyőződését támadta meg. Ekképpen indult el Saul is, aki egyike volt a legnemesebbeknek, tele szent lelkesedéssel, hogy megvédje a feloszlás ellen az atyák törvényeit. A farizeus üldözés következménye volt a kereszténység gyorsabb terjedése. Az üldözőnek magának hirtelen, mintha hályog esett volna le a szeméről. Saulnak megnyilatkozik a feltámadott Krisztus. Látta Őt, akit üldözött – és az, aki törvényért és zsidóságért buzgólkodott, a pogányok apostola lett, aki hatalmas szóval hirdette zsidónak és görögnek egyaránt, hegy a hitben és nem a törvényben van a megigazulás.
Ez az összeütközés a zsidóság és kereszténység között azonban csak előjátéka volt egy nagyobb küzdelemnek, tágasabb színtéren.
4. §
Pogányság és kereszténységA kereszténység nemcsak a zsidósághoz fordult, hanem az egész világhoz. A világ római
16
volt és a római birodalomban kellett eldőlnie, kié lesz a jövő. A római birodalom világa pogány volt. Mi volt a pogányság álláspontja a kereszténységgel szemben? Ez mindjárt eleinte világos lett. Alig alakult meg a község, a pogányság máris megtámadta. A keresztényeket okolták Róma felgyújtásáért (Kr. u. 64-ben), és a község tagjainak nagy része irtózatos kínzások között esett áldozatául a bosszúra szomjas néptömegnek. Valószínű, hogy a római vértanúk között halt meg Pál apostol is, aki már huzamos ideig római fogságban volt, és feltehető, hogy Péter apostol is ott szenvedett mártírhalalt.
A felgyújtott világfőváros lángjai és a vértanúk testei Nero császár kertjeiben eleven fáklyaként világítottak a kereszténységnek a világtörténelembe való beköszöntéséhez. Eddigelé a nagy tömeg a keresztényeket összetévesztette a zsidókkal. Most először jöttek az ellentét tudatára: nem a zsidókat, csakis a keresztényeket vádolták a gyújtogatással.
A keresztényekről a megejtett vizsgálat útján kitűnt, hogy ártatlanok. Mégis kivégezték őket. "Gyűlölet az egész emberiség ellen," ez volt a bűnük. A szeretet vallása a rómaiak szerint a gyűlölet vallása volt. És ami a legcsodásabb, az ő szempontjukból ez nem is volt egészen igazságtalan ítélet.
A római ember városának és birodalmának örök életében hitt. E hiten alapult honszeretete. A keresztény ember azonban a "város"-nak, a birodalomnak és az egész föld kerekségének elmúlását hirdette. Azt hitte, hogy csak egy ország lehet örök: Krisztus országa, az Isten
17
országa. Az első község még azt is hitte; hogy közvetlen közelben itt van a világ vége. A hívők szemükkel látták volt Krisztust, aki feltámadott a halálból. Meggyőződésük volt, hogy még életükben visszatérni látják isteni dicsőségben, hogy véget vessen a földi világnak, és ítélkezzék az élők és holtak felett. A menyasszony vágyakozásával várták ezt a napot. Azt remélték, hogy a római birodalom el fog veszni, hogy eljöhessen Isten országa. Ez volt az ő hazaárulásuk, "gyűlöletük" a római birodalom és így az egész emberiség ellen.
Róma (a pogányság) és a kereszténység szemben állott egymással. Az antik pogánysag szemében a legbecsesebb az állam volt. Az erkölcsi erény azonos volt az állam érdekét szolgáló tevékenységgel. A közért élni, a közért meghalni, ez volt minden. Ezért volt a pogányság legutolsó és legtökéletesebb kifejezése a császári kultusz, melyet a Kelet ősi szokásából vett át a római világbirodalom. A római birodalomban az állameszme megtestesülése: a császár. A császárnak emelt oltár tulajdonképpen a pogányság legfelsőbb erkölcsi hatalmának, az államhatalomnak imádására szolgált. A kereszténységben olyan felfogás lett az uralkodó, mely tekintet nélkül és határozottan megvetette, nem csupán a bálványimádást, hanem a császárnak, azaz államhatalomnak imádását is. A keresztény számára nem ez a hatalmas Caesar, nem ez a római birodalom és nem a római nemzet volt a legfőbb. Ám a keresztény számára a legfőbb általában nem e világból való; az ő vágyakozása valami jobb cél felé for-
18
dult. A kereszténységgel új világfelfogás jött a történelembe, és nyíltan küzdelemre hívott – Oly világfelfogás, mely a földi javak viszonylagos értéktelenségét hirdette a földöntúli javakkal szemben, amely megadta a császárnak, ami a császáré, de egyszersmind meg kívánta adni Istennek, ami Istené. És ez a kereszteny világfelfogás számot tartott arra, hogy az általánosan érvényes világfelfogássá legyen. Míg a zsidóság kifelé elzárkózott, és ígéreteit és meggyőződéseit csak a maga számára tartotta fenn, míg a filozófiai rendszerek csakis a műveltekhez fordultak, addig a kereszténység kezdettől fogva azzal a követeléssel állott elő, hogy meghódítsa a világot; kiállott az utcákra, a piacra a végből, hogy éppen a népszerű felfogást, amelyen voltaképpen a közösség alapul, döntő módon befolyásolja.
Ezért volt a kereszténység antik pogány értelemben államveszélyes. Az antik állameszmének alapja, a korlátlan és korlátozhatatlan, az embernek egész külső és benső életét befoglaló államhatalom volt veszélyeztetve. Meg volt támadva antik értelemben maga az erkölcs, azaz a köznek, mint a legfőbb jónak a szeretete. Nero császár erőszakosságában a pogány néptömegek vak dühében, "az emberiség gyűlöletével" megvádolt keresztények ellen természetszerűen megnyilvánult az állameszmének ösztöne, amelyről joggal hitték, hogy legmélyebb mivoltában veszélyeztetve van.
19
5. §
Keresztény-perekA római ember a keresztényben az állam ellenségét látta, aki gondolkodásával árulás gyanúját vonja magára, és ezáltal jog szerint halálos bűnt követ el. E büntetőjogi törvény nyomása alatt a keresztény község három századon keresztül megállott. Tévedés volna ugyan azt gondolni, hogy e hosszú idő alatt állandó üldözések folytak. Ellenkezőleg, ezt az elvet csak lökésszerűen és hellyel-közzel követték igazán. Az üldözés éveit gyakran felváltották a valóságos türelmesség hosszú évei. Emellett az üldözéseknek eleinte korlátozott helyi jellege volt, ott törtek ki, ahol a néptömeget pestis, éhhalál, vagy gyújtogatások felizgatták, vagy ahol egy erőszakos tartományi helytartó gonosz hajlamainak kielégítésére a keresztényeket használta fel, vagy ahol keresztények kihívóan ellentétbe mertek helyezkedni a tömeggel. Így adott alkalmat Róma felgyújtása a nérói keresztényüldözésre, de ez is csak a római keresztény község ellen irányult. Így halt mártírhalált az antiochiai Ignác püspök (115 körül) és így pecsételte meg Polycarpus, Szmirna püspöke Antoninus Pius alatt a máglyán vallási hitét (155 körül). Marcus Aurelius uralkodásának idejére (161-180) esnek a véres üldözések Dél-Galliában, melynek a lyoni keresztény község számos tagja esett áldozatul (167). Septimius Severus alatt törvény szerint tilos volt a keresztény hitre való áttérés (202), és ebben az időben ekkor dühöngtek Egyiptomban és Afrika
20
latin provinciájában is a keresztények ellen. Egy általános, a keresztényeket mindenütt üldöző mozgalomról azonban még egészen a harmadik század közepéig nem volt szó. A római birodalom messze területén elég helye volt az egyháznak a fejlődésre, noha megtörtént, hogy itt-ott egyes községekben kisebb-nagyobb összeütközések támadtak.
Mégis igaz maradt az a tétel, hogy aki keresztény, az mind a halálé. A keresztény állapot elegendő volt rá, hogy jogosulttá tegye bármilyen községtaggal szemben a fenyítő eljárást. Az elv megvolt, bár hiányos maradt a végrehajtása. Minő kitűnő és jól felhasználható fegyver, nemcsak a jövedelmében megrövidült pogány papnak vagy bálványkereskedőnek, de még a provinciák egyes kapzsi helytartójának, a féltékenykedő szomszédnak, vagy a bosszúra vágyó ellenfélnek kezében is; ezzel a kiszemelt áldozatot (formailag keresztény volta miatt) halálra üldözhette. Justinus vértanút, a keresztény hitre tért filozófust Rómában lefejezték (165-ben) egy irodalmi ellenfelének, a cinikus Crescenciusnak felbujtására, aki ekképpen éreztette vele írói féltékenységét. A vértanúk száma nagyobb, mint amennyit feljegyzett a történet. A fent említett Justinus áttérésére a fő indítóok az a bátorság volt a halállal szemben, amellyel a keresztény hit követői meggyőződésükért a halálba mentek. A pogány számára a halál a legrettentőbb volt. A kereszténynek a halál nyereség volt. A kereszténység legfőbb erkölcsi ereje a pogányság előtt a halál bátorságában nyilvánult meg; oly bátorság volt ez, amely nem megvetéssel, vagy
21
sztoikus közönnyel, hanem a győzelem biztos reményével ment a halálba. Itt a hit volt az, ami a földöntúlinak biztos birtokában hatalmasan diadalmaskodik azon, ami földi. A keresztények egyetlen ereje az ellenséges támadással szemben a hit volt, oly erő, mely az ellenfélre a leggyőzedelmesebben és legerősebben akkor hatott, amikor külsőleg legyőzetett.
A keresztények elleni eljárást legelőször Trajanus császár szabályozta (112). A keresztényeket nem hivatalból, hanem csak feljelentés alapján szabad üldözni és elítélni. Ez az elv fennállott egészen a harmadik század derekáig. Marcus Aureliusnak (176 vagy 177) egy rendelete is van, mely szerint hivatalos eljárásnak csak akkor van helye, ha a keresztény vallás nyilvános zendülésekre ad alkalmat. De Trajanus türelme még messzebb ment; szerinte a megvádolt keresztény, ha a császár képe előtt áldozott, büntetlen, ha pedig nem áldozott, halálos büntetés éri. E látszólagos kíméletben számítás és kegyetlenség rejlett. Ha a keresztény a császár képe előtt áldozott, e cselekedetével lemondott a kereszténységről, és megmenekült a halálbüntetéstől. Minő kísértés! Hányan estek ennek áldozatul! Plinius, a helytartó (Bithyniában és Pontusban), aki kérdésével adott alkalmat Trajanus e rendeletére, meg volt róla győződve, hogy a kereszténység már-már végét járja. A keresztény, ha nem áldozott, halálos bűnt követ el. Formálisan nem kereszténysége, nem a vád előtti magatartása folytán, hanem ama felségsértés folytán, amelyet a vád után követett el: azzal, hogy vonakodott áldozni.
22
A keresztény-per annyiban különbözött minden más büntetőpertől, hogy a vádlottat bűnössé igyekszik tenni, amikor ez vonakodik az áldozattól, melyet követeltek tőle. Minő kegyetlenség! A vádlott keresztényt, mint olyant, a felségsértés gyanúja sujtotta. A pert ellene oly módon vitték, hogy felségsértést el kellett követnie, ha megmarad keresztény hite mellett. Valóságban nem bűnt (megtörtént bűncselekményt) üldözött az államhatalom, hanem csak egy érzést, a keresztény hitet, azt a hitet, mely minden földi hatalomnak, így az államhatalomnak imádását is megtagadta. A keresztény pernek amaz alakjából, melyet Trajanus szabályozott, kétségtelenül kitűnik, hogy a pogány állam azzal a követelésével, hogy ő a legfelsőbb erkölcsi ítélőszék, megindította a harcot a kereszténység ellen.
6. §
A döntő küzdelemA község azonban nőtt, egyre nőtt. A második század második felében a kereszténység a népéletnek egy a birodalomban mindenütt észrevehető alkotórésze volt. A harmadik század közepe táján a pogányság érezte, hogy nagy veszély fenyegeti. A keresztény községnek Rómában – bizonyára a legnagyobb az összes keresztény községek közt – ebben az időben már legalább húszezer tagja volt. Sőt időközben kifejlődött egyházalkotmánya folytán (10. §) a keresztény község oly társadalmi hatalommá lett, mely egyenrangú volt az állammal. Most elérkezett az ellenállás ideje, ha tovább
23
fenn akarták tartani a régi néphagyományt és az államrendszert.
Ebben az időben (a harmadik század közepén) kezdődnek tehát a birodalom egész területén a rendszeres keresztényüldözések; a pogány államhatalom tervszerű és minden eszközt felhasználó támadásai az egyház ellen. Decius császár (249-251) volt az első, aki az általános keresztényüldözést elrendelte. Hivatalból (tehát be nem várva a feljelentést) kellett a hatóságoknak az egész országban az összes keresztény ellen fellépni, és őket az áldozásra kényszeríteni. Borzasztó idők következtek, megszámlálhatatlan volt a mártírok sora. Decius halála is csak rövid időre hozott enyhülést. Utóda, Gallus uralkodása alatt (251-258) alig két évi béke után, 258-ban, már új rendszabályokat alkalmaztak a keresztények ellen. Mindenekelőtt Valerianus volt az, ki folytatta Decius művét (257); elrendelte (258-ban), hogy az összes püspökök, papok, diakónusok, továbbá az összes keresztény szenátorok és bírák, amennyiben nem tagadják meg hitüket, kivégeztessenek. A támadásban már bizonyos módszer mutatkozott; már nem irányult, mint Decius alatt, a keresztények egész tömege ellen, ami végre is alig lett volna keresztülvihető, hanem meg akarták semmisíteni a község szervezetét, és a jobb osztályokból mindenkit, aki hozzá tartozott. A megmaradt alaktalan és műveletlen tömeg, úgy vélték, nem lesz képes fenntartani a kereszténységet. Ez üldözések áldozata lett Carthagóban Cyprianus püspök, Rómában Lőrinc diakónus (a katolikus egyház
24
Szent Lőrince) és velük együtt sok más. Gallienusnak azonban, ki apjának, Valeriánusnak (260-ban) bekövetkezett halála után egyedül uralkodott, legelső rendszabályai között ott találjuk az üldözési rendeletek megszüntetését (260-261). Nem mintha ő a keresztény vallást törvényesen elismerte és megtűrte volna. Alatta és utódai alatt is a keresztény hitvallást halálbüntetés sújtotta, és ezt végre is hajtják, ha hivatalosan megállapítható a császári szobor imádásának megtagadása (pl. a keresztény katonák részéről). De a hatóságokhoz intézett utasítást, hogy kutassák fel a keresztény vallásúakat és keresztény-per útján állapíttassék meg az imádás megtagadása, visszavonták. A tényleges türelem állapota volt ez (egy-egy halálos ítélet végrehajtása mellett). Negyven évig tartó szünet állott be. Szélcsend a vihar előtt. Diocletianus alatt (284-805) a római birodalom még egyszer szembeszállt gyűlölt ellenfelével, hogy újra helyreállítsa az állam régi egyeduralmának régi dicsőségét. Ennél keményebb üldözést az egyház eddig nem tapasztalt. Élet-halál küzdelem volt.
Diocletianust még uralkodásának vége felé, miután tizennyolc éven át a keresztények békéjét nem zavarta, veje, Galerius caesar, aki bátor, szigorú, de műveletlen katona és vakbuzgó kereszténygyűlölő volt, bírta rá az egyház megtámadására.
A császár székhelye Nicomedia volt. A nicomediai keresztény templom lerombolása (808. febr. 28-án) adta meg a jelt a támadásra. Másnap megjelent a császári rendelet. Az összes tiszteket a hadseregből, az összes keresztény tiszt-
25
viselőket hivatalukból elbocsátották. Az összes keresztény templomokat le kellett rombolni, a keresztények összes szent könyveit átszolgáltatni és elégetni. Ezt követte nyomban egy második rendelet, mely szerint börtönre kellett vetni a klerikusokat mind, hogy áldozásra kényszeríthessék őket. Egy harmadik rendelet (304-ben) megparancsolta – még mindig halálbüntetés terhe mellett – az összes keresztényeknek az áldozást. A legtüzetesebb rendszabályok gondoskodtak az intézkedések megvalósításáról. De vajon lehetséges volt-e? Gyógyíthatatlan betegségtől gyötörve, Diocletianus lemondott a császári koronáról (305). Galerius (306 óta a birodalom első augustus-a) most már kénye-kedve szerint rendelkezhetett keleti birodalmában. E pillanatban veszi kezdetét a valóban vérengző, oktalan és megfontolatlan keresztényüldözés a Keleten. Esztelen mészárlás kezdődik. Minden eszközt felhasználnak, hogy áldozásra kényszerítsék a keresztényeket. Még a piacon árult élelmiszereket is megfecskendezik áldozati borral, hogy a keresztények ily módon áldozókká legyenek. Óriási izgalom vonult át a birodalmon. Itt-ott bizonyára tényleges ellenállás sem hiányzott. Végre négy hosszú, nyomasztó és borzalmas esztendő után (306-310), a súlyosan beteg Galerius belátta, hogy meg kell kezdenie a visszavonulást. Halálos ágyán, 311 ápr. 30-án a maga és császártársai nevében egy általános türelmi rendeletet adott ki. El kellett ismernie, hogy a győzelem a keresztényeké. E megkezdett művet Konstantinus, a kereszténybarát Constantius Chlorus (aki nyugaton mint caesar uralkodott)
26
fia fejezte be. Miután a kereszt jelében Olaszországot a bitorló Maxentiustól elragadta, kiadta 312-ben (Rómában, az őt uraló nyugat-római birodalomnak) és 313-ban (társcsászárával, Liciniussal együtt Milánóban, mindkét birodalomra szóló) híres türelmi rendeleteit. A kereszténység egyenjogú lett a pogánysággal. Mindenkinek szabadságában állott "kedve szerint választani és imádni az Istent." A római birodalom egész területén megadatott a keresztényeknek istentiszteletük szabadsága. A zord idők véget értek. Az egyház szabadon lélegzett. A sötét éjszakát verőfényes napfény követte.
7. §
Az egyház és győzelmeVajon minek köszönhette az egyház a győzelmét? Talán követői álhatatosságának és hősiességének? Éppen nem! Már Plinius helytartó idejében, a második század kezdetén, majd a deciusi és még inkább a diocletianusi üldözések alatt tömegesen hagyták el a keresztények hitüket. Hamis képet alkot magának, aki az első három század keresztényeit mind a vértanúk példája szerint képzeli el, akiknek emlékét joggal dicsőítette az egyház. A keresztények nagy tömege abban az időben, úgy mint mindenkor, gyáva volt és kishitű, hite bevallásában lanyha az emberek előtt, és képtelen az ellenállásra a veszélyben. Az üldözés napjaiban hányan lettek hitehagyók, hogy megmentsék vagyonukat, állásukat és életüket? A község immár naggyá lett. Amint tagjainak száma nőtt, úgy csökkent
27
belső ereje. Az egyház már nem várta közvetlen közelre a világ végét. Elrendezkedett ebben a világban, és sokat elsajátított abból, ami e világból való volt. Kapui feltárultak, és a népsokasággal a keresztény községbe akadálytalanul bevonult minden, ami az emberi természetben nemtelen és gyarló. A község tagjainak kölcsönös viszonya egymáshoz az első időben, amikor még csak szűk kör fűzte őket testvériesen egymáshoz, természetesen más volt, mint később, amikor már a fél város felvette a keresztény hitet. A tevékeny testvéri szeretet eltűnt. Gyakorlását a község elöljáróira és a papokra bízták. Az egyházi fegyelem a község tagjai között mindinkább lazább és elnézőbb lett. Kettős erkölcs lett uralkodóvá: az egyik a papok számára, akiktől még a keresztény élet teljes erélyét követelték meg, és a másik a laikusok számára, akiknél nagyjából elég volt, ha durvább kihágásoktól tartózkodtak. Már a második század közepétől látjuk, hogy az egyház feltartóztathatatlanul az elvilágiasodás felé halad; oly fejlődés ez, amely elkerülhetetlen volt, ha az egyház be akarta tölteni azt a magasztos hivatását, hogy befogadja magába a világot. A világ sokat átvett a kereszténység szelleméből, de a kereszténység is a világ szelleméből. Ha a harmadik században a hívők tömegét nézzük, sőt még azokat is, kik a hivők legjobbjai közül voltak, mint pl. egy Cyprianus, aki vértanúhalált halt, és akiben az egyház nem ok nélkül egyik szentjét tiszteli, egyéniségének igazi püspöki ereje ellenére mennyi csupán névleges kereszténységet, mennyi hazugságot és
28
gyűlöletet, mennyi ellenségeskedést, mennyi irigységet és becsvágyat, és mennyi világi telhetetlenséget látunk! Már a második század közepe felé egy római keresztény lelki szeme előtt az egyház képén csupa ránc, csupa folt és csupa gyengeség volt. És csakugyan így is volt. Eltűnt az első vértanúk szelleme, és Decius és Diocletianus állama, amikor megsemmisíteni készült a kereszténységet, már egy megvénült, elvilágiasodott és eszményeitől elszakadt egyházzal állt szemben. Innen eredt a sok hittagadó, innen a szörnyű pusztulás, amelyet különösen az utolsó üldözések okoztak az egyháznak.
És az egyház mégis legyőzhetetlen volt.
Ez éppen a csodálatos és a kereszténység legnagyobb sikere, hogy nemcsak megsemmisíteni nem lehetett, de még övé lett a győzelem, annak ellenére, hogy követői valóban siralmas módon képviselték. Annyi megtagadás, annyi gyengeség és bűn sem törhette meg a kereszténység elpusztíthatatlan erejét. A kereszténység világi alakot öltött ugyan, de mégis az a kovász lett, amelytől az egész világ megkelt. Hozzátartozóinak egy nagy része elárulta, és mégis megmaradt benne a szellem, mely bűn és tévedés ellenére a kiválasztottak kis csapatában elég erős volt arra, hogy a világot legyőzze, sőt hogy a vértanúság példájával a lanyhák, ingadozók és csüggedők sorában is felkeltse az ellenállás erejét. A kereszténység nem volt többé az az ismeretlen vallás, melyről (mint az első és második században) a legundokabb és leghazugabb híreszteléseket terjesztették és elhitték. A kereszténység szelleme láthatóvá lett, és hívei
29
fölé terjesztette oltalmazó szárnyait. A pogányság széles körében a keresztények igaz Istene egy, a régi kultuszok romjaiból hatalmasan kiemelkedő monoteisztikus vággyal találkozott. És ilyenformán, amikor a harmadik században az államhatalom megindította az egyház elleni harcot, már nem látta maga mellett küzdeni a nép régi, féktelen gyűlöletét a kereszténység ellen. Számtalan keresztény pogány házakban talált oltalmat és menedéket, és Nyugaton alig lehetett szó a Diocletianus- és Galerianus-féle üldözési rendelet végrehajtásáról. Az államhatalommal most már szemben állott az egykorúak közül a legjobbak meggyőződése, szemben állott az a hatalom, amellyel a kereszténység, mihelyt csak igazán látják, még a kívülállókra is hat; és ez a szellemi erő jutott kifejezésre, ez fejtette ki teljes erejét, bármilyen gyarlók voltak ís követői. Minden árnyékon és sötétségen át, melyet a keresztény egyház történetében észlelünk, mindenkor diadalmasan tört keresztül, a világító nap erejével széttépve a felhőket, hol itt, hol ott sugaraival tündökölve az igazi kereszténység elpusztíthatatlan fényessége. Így volt ez akkor is. Az egyház nem a keresztények által diadalmaskodott, hanem a keresztények ellenére az Evangélium hatalmával.
30
MÁSODIK SZAKASZ
Belső fejlődés8. §
A zsidókereszténységAz üldözés, mely kívülről támadott, a legkisebb veszély volt az egyházra nézve. Sokkal végzetesebb volt, hogy ugyanazok a hatalmak, melyek ellen a kereszténységnek küzdenie kellett, behatoltak a községekbe, és azon voltak, hogy a kereszténység hitét és vele együtt létének erejét megrontsák.
Elsősorban a farizeizmus, majd a pogányság.
Az ifjú községekben gyorsan észlelhető volt a farizeus befolyás. Amidőn keresztény lett, nem minden farizeus élte át azt a belső fejlődést, mely Pál apostolt oly gyökeresen átváltoztatta. Így megindult a farizeusi irány (az úgynevezett zsidókereszténység) a községben, amelynek célja a kereszténység zsidósítása volt. A farizeus keresztények hitték, hogy a keresztrefeszített Jézus a Messiás volt, de azt állították, hogy a Krisztusban való üdvösség csak a zsidók számára jött el. Tanításuk szerint csak az lehetett keresztény, aki előbb zsidóvá lett (körülmetélés által), akit a teljes zsidó törvény kötelez. Ez a kereszténység a zsidóságnak csak új alakja volt, és a világvallás itt megint tisztán nemzeti vallássá lett.
Mily szembetűnő módon ellenkezett ez a zsidókereszténység az Úr szavaival, aki több ízben is hívta volt a pogányokat éppúgy, mint a zsidókat, hogy közvetlen részesei legyenek az Ő
31
országának! (Pl. Máté 21,43; Lukács 13,29-30 stb.) Épp ily nyilvánvaló volt, hogy ez a zsidókereszténység az első község kereszténységével is ellentétben állott. Vajon mi egyéb szította a farizeusok gyűlöletét az első község ellen, mint az a körülmény, hogy az őskereszténység a templomi szolgálat megszüntetését és Mózes törvényeinek megváltoztatását hirdette? (Ap. csel. 6,14). Vajon mi egyéb gerjesztette Sault is szent haragra a keresztények ellen, mint buzgósága az "atyák törvényeiért?" (Gal. 1,14) És nem volt-e már, mint a legelső idők missziójának eredménye, egy nagy pogány keresztény község Antiochiában, mely elfogadta a kereszténységet körülmetélés és a zsidó törvény nélkül? (Ap. csel. 11,20; 15,1)?
Korántsem volt Pál apostol az első, aki a pogánykereszténységet megteremtette. Ő csak megvédte a pogánykereszténységet, amely már őelőtte is megvolt, és amelynek ő nyitott új tágasabb utakat. Az ő küzdelme nem az ősapostolok ellen irányult, sőt ezek testvéri elismeréssel nyújtották feléje jobbjukat (Gal. 2,9) – hanem azok ellen, akik "hamis testvérek" voltak, akik "behatoltak" és "belopództak," szóval akik a község egy fiatalabb elemét alkották (Gal. 2,4). Miként a víz átveszi a talaj színét, melyen végigfolyik, úgy a kereszténység is önkéntelenül átvett ama nép színéből, melyet térítőleg magába fogadott. És az első nép, amelyre a kereszténység hatott, sőt az, amelyből kiindult, a zsidóság volt. Magától értetődik tehát, hogy viszont a zsidóság is befolyással volt a kereszténységre. E befolyásokból kelet-
32
kezett a szűkkeblű zsidókereszténység, mely már az első kereszténységben egy másnemű alakulat volt. Oly hatalmas volt, hogy még az ősapostolokat is bizonyos fokig megingathatta. Segítségére jött ebben a nemzeti zsidóság minden természetes ösztöne. Mindamellett Péter és János apostolok, és maga Jakab, az Úr testvére, aki szigorúan ragaszkodott a törvényekhez, odanyújtotta Pálnak a közösség jobbját, és elismerték az evangéliumot, amelyet, ő a törvény terhe nélkül a pogányoknak hirdetett. Arra nézve, hogy vajon a megtért zsidóra később is kötelező marad-e a zsidó törvény, a nézetek eltértek. Jakab szerint a törvény kötelező, míg Péter apostol legalább egy darabig habozott. (Gal. 2,11-12) A tagadó válasz az első kereszténység lényegében rejlett, és ezért az övé lett a győzelem az egyházban. A közösség kézadásánál Pál apostol és az apostolok közt szerződés jött létre: Pál apostol a pogányoknak, az ősapostolok a zsidóknak hirdetik az evangéliumot. (Gal. 2,9) A térítés területének felosztása arra utal, hogy a zsidó törvény érvényessége körül a zsidókereszténységben ellentétes meggyőződések voltak. Mindamellett ezek az ellentétek a vezető körökben mégsem lehettek tartósak. A későbbi egyháztörténetben nem találkozunk már területi felosztással. Ellenkezőleg: valószínű, hogy Rómában Pál apostol mellett Péter apostol is működött. Sőt még a korinthusi községben, mely Pál alapítása volt, fellépett Péter is (I. Kor. 1,12.), míg másrészt János apostol a Pált követő kisázsiai községekkel, különösen az efézusival közeli viszonyba került. (János jel.
33
2,8). Számos eltérés ellenére, amelyek pl. a korinthusi községben még Pál apostol idejében nem kevesebb, mint négy különböző pártot alkottak (I. Kor. 1,12) már kezdettől fogva egységes mozgalom hatalmas áramlata vonul végig az egyházon. Mihelyt az első század végétől a hagyomány tanúságai szerint nemcsak egyes kimagasló személyeknek, hanem az egész községnek életét megismerhetjük, olyan kereszténységet látunk magunk előtt, amely széles mozgalmával az egész egyház felett uralkodik, a zsidó törvénytől mentes és szabad, mely azonban mégsem viselte magán a Pál-féle kereszténység sajátos vonásait, világos jeléül annak, hogy azt nem Pál apostol személye teremtette. Az a véletlen tény, hogy a legkorábbi időkből leginkább csak Pál apostol levelei maradtak meg, könnyen arra vezet bennünket, hogy tévesen túlbecsüljük az ellentétek jelentőségét, melyekkel éppen neki kellett megküzdenie. Az egyháztörténet megmutatja, hogy az uralkodó hatalom a kereszténységben sem a zsidókereszténység, sem a Pál-féle egyéni jellegű pogánykereszténység nem volt. Ezek olyan ellentétek voltak, amelyekkel egyebek mellett az egyházban találkozunk. Bármilyen hatalmas eszköznek bizonyult is az Úr kezében Pál apostol: a mi kereszténységünket, a mi felszabadulásunkat a szolgai törvénytisztelettől és főképpen a kereszténységnek, mint világvallásnak győzelmes fennállását – hogy viszonyunkat Istenhez megváltoztatva, Isten szolgáiból Isten gyermekeivé legyünk, – ezt nem neki, nem az apostolnak, de egy nálánál nagyobbnak köszönhetjük, a mi
34
Urunknak, Krisztusnak, az ember fiának, aki egyszersmind Isten fia is.
9. §
PogánykereszténységA kereszténység Palesztinából indult ki, hogy meghódítsa a görög-római világot. Ha eleinte a nemzeti zsidóság befolyása volt érezhető az egyházon, később a pogány világfelfogás életerejének kellett reá hatással lennie. A második században a kereszténység mindenüvé elterjed pogány földön. Ekkor jelentkezik nagy erővel a gnoszticizmus, mely éppúgy feltünteti a kereszténység hatását a pogányságra, mint a pogányság hatását a kereszténységre.
A pogány vallás ősrégi természeti vallásból fejlődött ki. A népek költői képzelete az eget, a földet és az ezekben rejlő erőket mind átváltoztatta élő isteni alakokra, kikben az ember a természetet és egyúttal saját eszményét imádta. Történeti eredetének emléke azonban soha sem veszett ki teljesen a pogányságból. Megőrizte azt a misztériumokban. Kiválasztottak körében ragaszkodtak a komor és derűs természeti hatalmak ősrégi szent kultuszának emlékéhez, míg a tömegnek a könnyen felfogható ember-istenek imádatát engedték át. Itt megőrizhették mély erkölcsi gondolatok egész sorát, melyek a nép vallásában csak képes kifejezést nyerhettek. A misztériumok bölcsességével szemben a népvallás puszta allegóriának látszott. A beavatottak magát a fátyolozatlan igazságot láthatták meg, a tömeg azonban csak ruhájának szegélyét.
35
A második században a különböző misztériumok a pogányságból bevonultak a kereszténységbe. Ez a gnoszticizmus. Gnózis annyi, mint megismerés. A gnoszticizmus követőinek azt ígérte, hogy megismerik, ami a kereszténységben a való igazság. Kereste a titkot (mysterium), mely éppúgy benne rejlik a keresztény, mint a pogány néphitben. E felfogás lényegesen csökkenti az ellentétet a kereszténység és a pogány vallások között. Az igazság a kereszténységben is a tények mögött keresendő, melyekkel a közönséges hit megelégszik. És a gnosztikusnak ezt az igazságot filozófiája fogja megadni, mely az ősrégi természeti vallás emléke, a pogány mitológia és a keresztény vallásismeretek vegyüléke. Az alaphang, mely a legkiválóbb gnosztikus rendszereken átvonul, a szellem és anyag ellentétének filozófiai eszméje, és az őspogány természetvallásnak gondolata a világosság és sötétség ellentétéről. Isten a világosság istene; belőle leszálló fokozatokban a világosság szellemeinek (eonok) egész serege származik. Vele szemben áll az anyag, a káosz, a sötétség alantas szellemeivel. A világot az anyagból teremtette egy ilyen alantas szellem, valamely istentelen lény, egy demiurgosz. [jelentése: "kézműves" vagy "alkotó" – NF] Ez az oka a világ sok tökéletlenségének és a gonosznak, melynek székhelye az anyag. A gnoszticizmus megelőzte a modern pesszimizmust: az így teremtett világ a legrosszabb volt. Krisztus ellenben a világosság eonja, ki anyagot öltve, legyőzi a sötétség országát. A gnoszticizmusban látjuk a római császárság monoteisztikus irányú filozófiájának első nagyszerű kísérletét, hogy gyakorlatilag meghódítsa az akkori világot. Kifejezésre juttatja, hogy a
36
művelt osztályok a kinyilatkoztatásnak és egyben a megváltásnak szükségét érezték, – hogy az egy és legmagasabb Isten után vágyakoztak. Egyszersmind kimutatja azt a nagyhatalmi állást, melyet a kereszténység már a második században a római birodalom szellemi életében elfoglalt. A filozófusok az első helyet jelölték ki a kereszténység számára, hogy amaz üdvözítő tények segítségével, amelyeket a keresztény község hitt, hirdetett és védelmezett, elérjék azt, mit mindenekfölött elérni óhajtottak: a bizonyosságot, hogy van Isten, hogy valóban van, és hogy a mulandóság e tökéletlen országa fölött ott van egy magasabb ország telve élettel és üdvösséggel, melyet a "szellemember" (pneumatikus) megszerezhet, hogy ha a "megismerés" (gnózis) erejénél fogva felszabadul az anyag sötét hatalmai alól. A gnoszticizmusnak azonban a keresztény bit csak eszköz volt, mellyel a filozófiai vallás igazságáról óhajtott meggyőződni. E célból a történelmi tényeket, melyeken a keresztény vallás alapul, allegóriának kellett feltüntetni, és abban a pillanatban, amikor a történetet puszta szimbólumnak vették, viszont menthetetlenül elveszett a meggyőző erő, amely a valóságban, mint olyanban rejlik. A gnoszticizmus filozófia volt, bár kapcsolatban a kereszténységgel, s így elkerülhetetlenül osztoznia kellett minden filozófia sorsában, hogy mindennek ellenére kétségben és bizonytalanságban végződjék.
Így lett a gnoszticizmus bizonyos tekintetben a második század racionalizmusa. A kereszténység helyébe egy (állítólag) ésszel könnyeb-
37
ben felfogható filozófiai vallást ültetett, mely (állítólag) a világ kapcsolatának és erőinek megismerésén, valósággal azonban a pogányság hagyományain, a régi filozófia eszméin és az ég s a föld őspogány imádatán alapult. A gnosztikusok istene az "örvény," a "hallgatás," a "nem létező," a megfoghatatlan és megközelíthetatlen. A kereszténység élő Istenét visszaváltoztatták a filozófusok és a misztériumok ismeretlen istenére.
Az egyház megérezte, hogy minden közeledés ellenére itt alapjában véve határozott ellenséges hatalom dolgozott. Az egyház ereje – ennek teljes tudatában volt – éppen abban rejlett, hogy az ő hite nem volt filozófiai, és hogy tartalmát nem lehetett ésszerű fogalmakra, okoskodásokra átváltoztatni, hogy egyes keresztények erkölcsi élete, mely őket filozófusoknak tüntette fel, nem filozófiai eszmék megismerésén, hanem azon nyugodott, hogy átélték az isteni szeretetet, mely Krisztusban valóságban es igazán megjelent.
Ámde a gnoszticizmusban az ókor legerősebb nagyhatalma, a filozófia lépett fel az egyház ellen. Ha még hozzá vesszük, hegy a gnoszticizmus a nagy tömeget titokzatos szokásokkal és szertartásokkal, és az egész pogány világot ősidőkből átszármazott misztériumok ingerével és azzal az ígérettel tartotta fogva, hogy úgy az elmét, mint a kedélyt kielégíti, hogy összhangzást teremt hagyományos nézetekkel, míg a jobb érzelműeket szigorú erkölcsösségével elégítette ki (melyet a legtöbb gnosztikus rendszer megkíván): megértjük a veszélyt, mely az egyházat ez oldalról fenyegette. Az egész máso-
38
dik és még a harmadik századot is az egyház és a gnoszticizmus közötti harc tölti be. Az egyház által hirdetett üdvözítő tényeknek egyszerű igazságát kellett megmenteni az allegorizáló pogány spekuláció következményeitől. A gnoszticizmus a békekötés, melyet a második század műveltsége felajánlott a kereszténységnek. Ha a kereszténység elfogadja, úgy a második század műveltségével együtt maga is szertehull. E békekötéstől meg kellett az egyházat óvni. Nehéz belső küzdelem után az egyház győzedelmeskedett. Az összeütközés jelentőségét a következményekből ítélhetjük meg, amelyek az egyházban beállottak. Ebben a gnoszticizmus ellen vívott küzdelemben végérvényesen megállapították az Újtestamentum kánonát, azaz ama könyvek számát, melyeket az egyház a keresztény igazság legfőbb hitelű tanúságainak ismer el (szemben a gnosztikus tévtanokkal); ebben a küzdelemben alakult ki a keresztény teológia és egyszersmind a jövő egyház alkotmánya. Az egyház győzött mind a pogány állammal, mind a még sokkal veszedelmesebb ellenféllel, a pogány filozófiával és a misztériumok tanával szemben is, de e küzdelem az egyházat is megváltoztatta. A kereszténység, küzdelmében a gnoszticizmussal, átváltozott az első időszak őskereszténységéből a későbbi idők katolicizmusává.
39
10. §
Az egyházalkotmány és a katolicizmusKrisztus összes követőinek egységéből, mint egy nagy szövetkezetből indult ki az egyház fejlődése és alkotmánya. Az összes keresztények e közösségét egyháznak nevezzük. A régi kor "eklézsiának," azaz Isten népének nevezi. A kereszténység Izrael népe, az új szövetség Istenének kiválasztott népe. Isten e népének ígértetett meg, Krisztusnak és vele együtt Istennek jelenléte e nép körében. Az eklézsiában minden egyes keresztény a teljes közösséget élvezi Krisztussal (Istennel) és ezzel együtt az isteni, (szellemi), kegyelemadományok teljességét. Minden keresztény tagja a kereszténységnek, az eklézsiának, az egyháznak. Innen ered a kérdés: hol van az eklézsia?
Az apostoli korszak a kérdésre így válaszol: ahol ketten, vagy hárman Krisztus nevében egybegyűlnek, ott van az eklézsia (az egyház). Mert Krisztus azt mondotta: ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. (Máté 18,20) Az Úr feltámadott! Élni fog örökkön örökké! Ez a kereszténység győzedelmes hite. Az Úr hívei között van mindenütt való isteni jelenlétével; ő az, aki van, aki volt, és aki eljövend, ő a Mindenható. Ezért ott van ő, ott él, ott működik mindenütt, ahol ketten vagy hárman egybegyűltek az Ő nevében. Ahol Krisztus van, ott van az egyház. A hívők minden gyülekezetében az egyház jelen van, cselekszik. Ahol akár csak ketten vagy hárman egybegyülekeznek
40
Krisztus nevében, ott van közöttük az Úr Krisztus, és ennélfogva bennük és köztük hat összes kegyelemadományaival a kereszténység. Nincsen szükség emberi papságra. A hívők minden gyülekezetében megvan az igazi keresztség, az igazi Úrvacsora és a teljes közösség Krisztussal, az egyetlen főpappal és hívőinek közvetítőjével. Még kevésbé van szükség jogi alkotmányra, sőt minden jogi alkotmány ki van zárva!
Semmiképpen sem rejlik az egyház (kereszténység) lényegében, hogy pápával, püspökkel, egyháztanáccsal és főfelügyelővel az állam példájára jogilag szervezkedjék. Ellenkezőleg! Ha a hívők minden gyülekezete maga az egyház (a kereszténység, az egész kereszténység Krisztussal, aki a kereszténység feje), úgy egy gyülekezet sem gyakorolhat jogi hatalmat más gyülekezeten. És ha egyedül Krisztus a kereszténységnek (az egyháznak, Krisztus testének) a feje, úgy nincsen ember, ki magát az egyház fejévé tehesse. A világi urak uralkodnak és erőszakot gyakorolnak. "De nem úgy lészen tiköztetek." (Máté 20,26) Isten (Krisztus) egyedül a tőle eredt kegyelemadományai (karizmák) által kormányozza és tagolja a kereszténységet. Egyiknek jut a tanítás adománya, a másiknak a magyarázat adománya, ismét másnak a könyörületesség adománya s így tovább. A tanítás adományával együtt jár a kormányzaté. Isten szavával, melyet a tanító hirdet, nem pedig ember szavával kormányoztassék Isten népe (eklézsia), és az eklézsia a tanító szavát csak akkor kövesse, ha felismeri benne
41
Isten igéjét. Így ápolták és kormányozták az Igével az apostolok a kereszténységet. Az apostolok mellett mások, "próféták" és "tanítók" voltak hatalmas szavúak, kiket Isten támasztott a kereszténységben. (I. Kor. 12,28) Az apostolok nem gyakoroltak pápai hatalmat. Az ő hatalmuk egyedül Isten igéje volt, melyet a község elfogadott, mert az igében felismerte Isten szavát. Éppen úgy a "próféták" és a "tanítók." Kormányuk kizárólagosan szellemi és tényleges volt, nem alapult semmilyen jogi hatalmon. Hol is lehetett volna jog, mely az ő szavukból isteni igét csinálhatott volna! Apostolokon, prófétákon és tanítókon kívül még mások is hirdethették az igét. "Amikor csak egybegyűltök, mindenki hoz magával valamit, zsoltárt, tanítást, kinyilatkoztatást, magyarázatot." (I. Kor. 14,26) Mindenkiben a maga módjára él Isten igéje, és felépülhet rajta a község, ha nem adatott is meg mindegyiknek az apostol, próféta vagy tanító különös adománya a tanításra. Ezért él a hívők minden gyülekezetében Isten igéje: nem szorul ez külön hivatalos képviselőre. Mindannyian az ige született szolgái és azok is legyenek! Mindnyájan a bennük élő Szentlélek erejénél fogva annak a kulcshatalomnak, kormányzó hatalomnak viselői, amely Isten házában Isten igéjének adatott. Mindnyájan papok és királyok! (János jel. 1,6)
Hogy lehet ilyen feltevések mellett még csak elképzelni is jogi kormányzatot az egyházban (Isten népében) és egy jogi papságot és királyságot, amely a többieket papi és királyi méltóságuktól megfosztja? Az eklézsia, Istennek
42
népe, egy szellemi népet jelent; az ország, mely az eklézsiában fennáll, szellemi ország, a kereszténység nem állam-, vagy egyesület-alkotó, hanem tisztán szellemi hatalom. Egy jogilag szervezett eklézsia mindenhol nem állhat fenn.
És mégis: az egyházjog létrejött! Hogyan?
Igen kézenfekvő oknál fogva: a természetes ember a kereszténységnek született ellensége. Mily véghetetlen természetünkben a vágyakozás a megváltás után Krisztus által, a béke-fejedelem és Immanuel által, és mégis mily ellenszegülés! Minden szavára hogy megnyílik előtte a szívünk, a lélek napsugara előtt – de mégis mennyire retteg a teljes odaadástól ez a csüggedt, szegény, a világ miatt beteg szív. A természetes ember akar törvény alatt állani. Ellene szegül az evangéliumi szabadságnak. Teljes erejével törvényes és tételes vallást kíván. Törvényszabta istentiszteletet kíván, melynek teljesítésében kötelessége Isten iránt kimerül, hogy többi ideje felszabaduljon a világi szolgálatra, hogy szabaduljon az "ésszerű istentisztelettől." amelyben egész életét Istennek áldozza. Törvényes egyházat kíván, Krisztusnak a természetes ember szemével látható országát, Istennek olyan templomát, mely földi aranyból és drágakőből épült, amely külső szentségekkel, ősi hagyományos szokásokkal, ünnepi ruhákkal, hangulatos szertartásokkal fogva tartja szívünket; mindenekfelett megkíván egy, hatalmas benyomást keltő, döntő tekintélyű, az érzékeket rabul ejtő, világra szóló, csodálatos,
43
messzeterjedő formákban felfelé törekvő alkotmányt. Ennek zárókövéül törvényes tant kíván, amely minden kétséget kizáró felvilágosítást ad az isteni titkokról, s betű szerinti alakban minden kérdésre választ ad. Krisztus a tengeren jár. Az ember kövesse Őt. Ó, jaj, elmerül! Szemmel látható sziklát kíván, a látható egyházat, Istennek látható igéjét, mindent annyira láthatóan, hogy kézzel is megfogható legyen. A természetes embernek ez ösztöneiből, vágyakozásából az Evangélium után és egyszersmind csüggedéséből az Evangélium miatt, született a katolicizmus. Az óriási hatalom, melyet a katolicizmus az értelmetlen tömegekre gyakorol, éppen abban rejlik, hogy ezt az ösztönt elégíti ki. A természetes ember született katolikus. A természetes születés Isten szolgáivá tesz bennünket; csak az újjászületés tehet bennünket Isten gyermekeivé.
A természetes embernek egy törvényesen alkotmányszerű katolizált egyház után való hatalmas vágyakozásából származott az egyházjog.
E fejlődés kiinduló pontja, mely a pápaság világhatalmát, Krisztus egyházának elvilágiasodását okozta, bámulatos módon az Úrvacsorának (eukharisztia) szertartása volt. A hívők eukharisztikus gyülekezete volt az egyetlen, mely pozitív külső formákat rótt a gyülekezetre. Amint e formákból templomaink stílusa, úgy alakult ki belőlük a leendő egyházalkotmány stílusa is.
Az ünnepi Úrvacsorában megismétlődik Krisztus lakomája tanítványai körében. Krisztus he-
44
lyett egyik embernek kellett a kenyeret megszegnie, a bort megáldania, a hálaimát elmondania, azaz a gyülekezetet vezetnie. Ez volt az eukharisztikus gyülekezet elöljárója. Többet mondunk. Mihelyt a gyülekezet oly nagy lett, hogy mindnyájan nem fértek el az Úrvacsora asztalánál, csakis a község legkiválóbbjai foglaltak helyett az Isten asztalánál (oltár). Ezek a gyülekezet társelöljárói lettek. Szükség volt továbbá szolgálattevő segédekre, kik a gyülekezet messzebb ülő (vagy álló) tagjainak odanyújtották a szentelt tárgyakat. Az elöljárót püspöknek (szó szerint: felügyelő, pásztor) nevezték. A társelöljárókat klérusnak (szószerint: község, Isten népe, azaz: a községnek kiválasztottjai és képviselői az Úrvacsora asztalánál). A szolgálattevőket az eukharisztikus gyülekezet diakónusainak (szó szerint: szolgáknak) nevezték. A klérus, a község kiválasztottai, rendesen a "legidősebbek" (presbiter), vagyis a községnek oly idősebb tagjai, akik a tiszta keresztény életről s a szeretet műveiről már bizonyságot tettek, félkörben ültek a püspök körül, az Úrvacsora asztalánál. Tehát: püspök, presbiter, diakónusok és nép. De e tagoltságnak nem volt jogi természete. Senkinek sem volt joga a püspökségre, a tiszteleti helyekre, a diakonális tevékenységre. Minden egyes esetben az volt az elv, hogy a gyülekezet határoz, kinek milyen állás jut. A püspöki tisztség, mint az igehirdetés hivatala, elvben olyant illetett, kinek tanítói képessége volt. (Apostolok, próféták, vagy tanítók.) De ilyen apostoli tanításra képesített igen kevés volt a kereszténységben; ezért rendszerint egynek az
45
"idősebbek" közül jutott a püspöki tisztség. A püspöki tisztség is váltakozott. Ezért minden községben többen voltak az "idősebbek" közül kirendelve, vagyis megválasztva a püspöki tisztségre, és ezek közül később egy-egy esetre az egyiket bízták meg a püspöki teendőkkel a gyülekezetben. Nem volt tehát egy püspök, de minden valósággal összetartozó községben több püspök volt, (lásd pl. Fil. 1,1) annak jeléül, hogy jog szerint még senkié sem lehetett – a többiek kizárásával – a püspöki tisztség. Hogy az eukharisztikus gyülekezet e rendjéből egy jogi alkotmányú eklézsia váljon, csak egy lépés kellett, ti. a többszörös episzkopátust át kellett változtatni egységes (monarchikus), vagyis olyan püspökségre, mely csakis egyetlen embert illet meg. Ezzel csak egynek volt joga a püspökségre. Ez a második század elején történt. Megszűnt a bizalom a karizmák szabad szolgáltatásában. Minél nagyobb lett a gyülekezet, annál erősebben érezték a szabályozott külső rend szükségét. A természetes ember az igazi ige és szentségszolgáltatás törvényes biztosítását kívánta. Kívánta az eklézsia kialakulását, mint olyan országét, mely e világba tartozik. Ehhez hozzájött még az is, hogy gyakran szükségessé vált a községeket megvédeni szédelgőktől, kik "vándorpróféták"-ként szerepeltek, kizsákmányolták őket, és a testvérek adakozó tevékenységére hatni tudtak. A községi választás jogi jelentőséget nyert. Csak egy egyént választottak meg, kinek ezután már jogi felhatalmazása van az eukharisztia vezetésére és az egyházi cselekmények végre-
46
hajtására. Ez az egy ennek következtében külön értelemben kapta meg a püspöki címet; ő volt már most a községben a püspök, a lelkész, tanító és prédikátor mindenki felett. Csak most, a második században volt alkotmányszerűen egy római püspök, egy korinthusi püspök és így tovább. A község jogi alkotmány-formákat öltött. Az "idősek" a községben (presbiterek) alárendeltjei lettek az egy, a község által megválasztott "püspök"-nek. Ez az egyetlen püspök, ez a legfontosabb, aki a község választása által, Istentől hívatott, most egyedül jogosult arra, hogy mint az eklézsia szerve, cselekedjék, és ennélfogva ő az eklézsia fennállásához és cselekvéséhez nélkülözhetetlen. A község gyülekezeteiben legelsősorban őt illeti meg a szó (mást csakis az ő engedelmével), őt illeti meg a keresztelés és az Úrvacsora elvégzése, (mást csakis az ő beleegyezésével). A püspök (vagy az ő megbizott helyettese) nélkül a község nem ünnepelhet Úrvacsorát, nem történhetik felavatás, hivatalátruházás és semmiféle olyan cselekedet, amelyhez az eklézsia (a kereszténység, az egyház) hatalma szükséges. Ahol püspök van, csakis ott van az eklézsia. Az egyház cselekvői képessége egyedül a püspök birtokában van. Az apostoli értelemben vett általános papság megszűnt. A püspök alatt szolgálnak a presbiterek, mint segédei és helyettesei, és ezáltal, bár korlátoltan, ők is részesülnek a püspök papi jellegében. Az összes hívők általános papságának helyébe egy papi rend külön papsága lép (a püspök és a presbiterek).
47
Az egyháznak (eklézsia) most már nincsen a hívők minden gyülekezetében képviselője, hanem csak az olyan gyülekezetben, melyben püspök van és presbitérium. Krisztus már nincs mindenütt jelen, ahol ketten vagy hárman gyülekeznek az ő nevében, hanem csakis ott, ahol a püspök van és a presbiterek. A keresztény ember, hogy teljes legyen a Krisztussal való közössége, és hogy érvényes legyen a keresztelés és Úrvacsora elnyerése, most a püspökkel és presbiterekkel való közösségre szorul.
Nemcsak az alkotmányban történt változás, hanem magában a hitben is. A keresztény élet ereje és titka a személyes közösség Krisztussal. E közösséget Krisztussal és Istennel ezentúl már külső formákhoz és feltételekhez kötötték. Ebben rejlik a katolicizmus lényege. A hozzátartozás a külső szervezethez, melynek képviselői a püspök és a presbiterek: ez volt az új törvény, mely minden egyes keresztényre kötelező. Az eklézsia (egyház) Isten népe, már csak ott található, ahol a község hivatali kara, püspök és presbiterek lépnek fel. Az egyház már nem a hívőkkel való közösségen, hanem a hivatalon alapszik, mely ezentúl nélkülözhetlen ahhoz, hogy a község Krisztushoz tartozzék. A kereszténységnek, Krisztus testének (eklézsia) ezek szerint meghatározott jogi, püspöki alkotmánya van, és e jogi látható egyházhoz kell tartoznod, ha Krisztusé akarsz lenni (extra eeclesiam nulla salus). Megvan a katolikus egyházfogalom, mely az egyetemes katolicizmus alapja.
48
Ez az óriási átalakulás az egyháznak a tévtan elleni harcában fejeződött be. Itt voltak a gnosztikusok, kik azt állították, hogy ők hirdetik az egyház számára a tulajdonképpeni igazságot. Hol volt a tekintély, mely képes volt megvédeni a valódi igazságot a tévtanokkal szemben? Az Újtestamentum kánona még bizonytalan, és a keresztény teológia még csak alakulófélben volt. Az egyetlen hatalom, mely győzedelmesen szembeszállhatott a gnoszticizmussal, az egyház élő hagyománya volt. De hol volt az igazi egyház? Hiszen a gnosztikusok is az igazi egyház akartak lenni. Az egyetlen segítség csak a községi hivatalhoz való visszatérés lehetett. Csak ott, ahol egy törvényes községi hivatal (püspök) kétségen kívül helyezi a meg nem szakított kapcsolatot az ősidővel, csak ott van (úgy látszott) az egyház, és csak ott van az igazi egyházi hagyomány. A püspök (így vélekedtek most) az apostolok utóda. Az apostoloktól kapta a hivatalt és tanítást a község első püspöke, és ettől a második és így tovább. Ahol a püspök van, ott van az egyház és igazi apostoli hagyománya. A gnosztikus eretnekséget nem érvelés, nem teológiai tudomány, hanem egyedül a községi hivatal természetes tekintélye törte meg. Most már a püspök volt az egyetlen, kinek karizmatikus tehetségét és ezzel együtt isteni rendeltetését a községi választás folytán formálisan elismerték, és így minden kétségen kívül helyezték. A régi alakú szabad tanítói hivatalt, mely a gnoszticizmusban a tévtannak szolgálatában állott, a formális, a községtől elismert tanítói hivatal
49
(püspök) kiszorította. Mint Istentől apostolok módjára a megismerés kegyelemadományával (charisma veritatis, mondja 180 körül Irenaeus) felruházott község-tanító, győzedelmeskedett a püspök a gnosztikus filozófián; és azzal, hogy a püspökség intézménye az egyház hitét megvédte a gnoszticizmus ellen (és egyúttal megváltoztatta), mintegy lovagi szolgálata díjaként nyerte el az egyházat.
A gnoszticizmussal egyidőben még egy ellenféltől kellett a püspöki tisztségnek megszabadulnia: a montanizmustól. A második század közepe felé lépett fel Phrygiában Montanus, keresztény próféta gyanánt, a Szentlélek egy új kinyilatkoztatását hirdetve. Az Úr jövendője közel van, Pepuzában, Phrygiában van a "rejtekhely," az Új Jeruzsálem színhelye és az egész kereszténység gyülekező helye! A keresztény község egész szervezete értéktelen. Egy "szentek"-községét kell létrehozni. Az Úr tiszta és szeplőtlen menyasszonyát! Az egyházzal szemben, mely már háziasan berendezkedett a földi világban, a montanizmus folytán még egyszer fellángol az ókeresztény reménység tüze a világ közeli végére, és ezzel kapcsolatban a földiekről való rajongó lemondás. Az új próféciát minden oldalról lelkesedéssel fogadták. Ha e mozgalom győzedelmeskedik, átváltoztatja vala a kereszténységet egy világtól elfordult aszkétasereggé, és megakasztja a térítés hatalmas haladását. A püspöki tisztség volt az, melyet legközvetlenebbül ért e támadás. A montanisták tagadták a püspök kulcshatalmát. Egyedül a prófétáé, mint az isteni
50
kinyilatkoztatás közvetlen szervéé a jog, hogy halálos bűnbe esetteket, Isten helyett, újra a szentek községébe befogadja, és nem a püspöké, aki pusztán hivatalviselő. Az őskeresztény község rendje, mely még nem ismert elsőbbségi tisztet, lépett fel a montanizmusban a püspöki hatalom ellen. De a püspöki alkotmány már túlságosan mély gyökeret vert volt a községek meggyőződésében. A püspök papsága, mely az eklézsia szellemi léte és cselekedetei fölötti hatalmára támaszkodott, és főképpen az eukharisztikus szertartás hatalmára, győzedelmeskedett a montanizus felett, és a vége már a harmadik század elején a püspöki kulcshatalom teljes érvényre jutása volt, s így az az elv is győzött, hogy egyedül a püspököt illeti a hatalom, hogy a községben Isten helyett a tanítói tisztet és a kulcshatalmat gyakorolja.
Az apostoli községegyház katolikus püspökegyházzá változott át.
A püspöki alkotmány szolgáltatta azt a fegyverzetet, mellyel az egyház jövendő idők viharainak ellenállhatott. Amennyit a keresztény hit tartalmának tisztaságából veszített, annyit nyert külső szervezetének erejére nézve. Kárvallás nélkül nem juthatnak eszmék a valóságba. Az egyház a világ meghódítására készült. Püspöki alkotmánnyal világi módra szervezkedett, a hívők növekvő tömege fölé egy látható és kormányzatra képes fejedelmet rendel, és a monarkhikus alkotmányformák erejével alkalmassá teszi az egyházat arra, hogy a tömegmozgalmak ingadozásait igazgató, bíráskodó és nevelő munkájával legyőzze. Az egyházalkotmány épp
51
azáltal nyert tartós életerőt, hogy a püspök állása nemcsak a hagyomány és törvény, hanem egyúttal az egyház hitének is tárgyát alkotta. Abban a tételben, amely szerint csakis a püspök az Istentől hivatott tanítója és pásztora a községnek, csakis ahol a püspök van, lehet eklézsia, csakis a püspökkel való közösség adhatja meg a közösséget Krisztussal, e (katolikus) szellemi tartalomban rejlik az erő, mely megteremtette az egyház és a középkori pápaság világuralmát. Az egyház eredeti, igaz apostoli fogalma eltűnt, hogy az egyház külső hatalma jöjjön létre, és csak hosszú évszázadok után, amikor a katolikus egyházfogalom világtörténeti küldetése beteljesült, lehetett a német reformáció által újra helyreállítani az eklézsia apostoli fogalmát és a hívők általános papságát, hogy egy immár megférfiasodott kereszténység támadjon fel újra, egy megtisztult egyház, melynek hatalma nem külső erőszak, hanem egyedül az isteni igazság ereje.
HARMADIK SZAKASZ
A birodalmi egyház11. §
Állam és egyház313-ban Konstantinus, aki a nagy államférfiú pillantásával megértette kora követelményeit, elismerte és felszabadította az egyházat. Egyúttal visszaadta birtokait, és még számos kiváltságban részesítette. A pogányságot
52
még érintetlenül hagyta. A pogányság üldözése csak utána kezdődött. Sőt ő maga még a pogány kultusz főpapja maradt (pontifex maximus), jóllehet mint katekhumenosz (a keresztenység oktatásában részesülve) fölvette a keresztény hitet, és halála évében (337) meg is kereszteltette magát. Ekkor a kereszténységgel szemben még igen hatalmas volt a pogányság. Nem csupán azért, mert a birodalom lakosságának nagy többsége a negyedik század elején még pogány volt. A pogányság földjén egy új szellemi erő nőtt naggyá: az (a harmadik századból eredő) újplatonizmus, mely azáltal, hogy új módon értelmezte az őspogány vallás mítoszait, átváltoztatta azt filozófiává, a filozófiát pedig amaz alapvető fontosságnál fogva, melyet a mítoszoknak tulajdonított, vallássá; a pogányságnak miszticizmust és spekulációt egyesítő reneszánsza ez, amely a pogányságnak szélesebb körökben, s főképpen a műveltek között új fényt adott. Az újplatonizmus legnagyobb sikere az volt, hogy egy császárt, Julianust, rábírt, hogy a kereszténységtől elfordulva visszatérjen a régi istenekhez. Julianus, a hittagadó (361-363), újra pogánynak vallotta magát, és elődjei ideáljaiban hitt. Megkísérelte, hogy a kereszténységgel egy művelt és majdnem keresztény értelemben megújított, az erkölcsöket hirdető és a jótékonyság körül fáradozó pogányságot állítson szembe. A keresztény vallást azonban nem üldözte. Arra szorítkozott, hogy mindennemű hitvallásnak teljes szabadságot biztosítson. A régi istenek kultuszát az utolsó fénysugár aranyozza meg.
53
Mindhiába. A pogányság belső ereje kialudt. Az újplatonizmus sem volt képes egy igazi vallás életerejét pótolni. A következő császárok alatt a kereszténység mint elismert államvallás újra visszanyerte régi helyét. A pogányság ezzel szemben tehetetlen volt. Vértanúkat nem támaszthatott. A jövő vallása a kereszténység volt. Az ötödik század folyamán a pogányságból a kultúra eleme kiveszett. A birodalom keresztény lett. Az egyház győzött. Tiltott, üldözött egyesületből hatalmas, uralkodó, az államhatalomtól támogatott birodalmi egyház lett.
Minő diadal! De a diadalban veszély is rejlett. Nemcsak az, hogy most a szabadsággal, becsülettel és hatalommal együtt a kapzsiság és az álláshajhászat is bevonult az egyházba. Mindenekelőtt: az állam érvényesítette követelményeit az egyházzal szemben. Ellenségből szövetséges lett. De díjul az uralmat követelte az egyházban. Az antik állam nem szokta meg, hogy más hatalmat tűrjön meg a magáé mellett. A római császárság ragaszkodott hozzá, hogy az imperium-mal együtt jár a sacerdotium, a hivatalos kultusz főpapsága. Ami a pogány kultusszal szemben az övé volt, azt hajlandó volt követelni a keresztény egyháztól is. Az állam ellen vívott küzdelemben nőtt naggyá az egyház; elég erős volt rá, hogy a korlátlan, minden felett uralkodó államhatalommal dacoljon. Az államnak engednie kellett. De most, hogy az egyházat elismerte és kiváltságokkal és gazdagságokkal elhalmozta, annál inkább követelte, hogy ez meghódoljon neki. Így szinte
54
megesett, hogy a római birodalom barátsága veszélyesebbnek bizonyul az egyházra, mint előbbi ellenségeskedése, és hogy a császárság ölelése az egyház vallási szellemét megfojtja. Az egyházi törvényhozást, általános zsinatok egybehívását és határozataiknak belybenhagyását, a fontosabb püspöki székek betöltését, a legfelsőbb törvénykezést vallási perekben, a döntő befolyást az egyházat érintő hitvitáknál – mindezt, szóval a legfelsőbb kormányzatot az egyházban a római császárság magának követelte, mint oly jogot, mely önként megilleti – és lényegében sikere volt. Az első háromszáz esztendő összes küzdelmei hiábavalók lettek volna, ha most legvégül az egyház is a bizánci császárság vak eszközévé süllyedt volna.
De egy kétségtelen nyereséget mégis kivívott magának az egyház. Most, hogy a birodalom elismerte, képes volt alkotmányszervezetének egy, az egész birodalomra kiterjedő, egységes, szorosan tagolt, az egyházi élet egyetemén hatalmasan uralkodó alakot adni. Ezek után a katolicizmusnak az egyház alkotmányára irányuló természete teljesen kifejlődhetett. A fő dologban az egyházi alkotmány alakja a birodalom szervezetéhez kapcsolódott. A városi terület (civitas) volt a birodalom legalsóbb közigazgatási egysége; így lett az egyhaz számára is az alapvető közigazgatási egység. A civitas területe az egyházi alkotmányban, mint püspöki dioecesis [egyházmegye] mutatkozott. A birodalmi alkotmány szerint a városterület felett a tartomány állott, a tartományi helytartóval. A birodalmi tartomány püspöki dioecesisei ehhez
55
mérten a metropolita, vagyis a tartományi főváros püspökének főkormányzata alatt egyesültek, és belőlük egy "egyházprovincia" lett. Több tartomány a negyedik század óta a birodalom alkotmányában egy birodalmi egyházkerületet alkotott, élén császári helytartóval (vicarius). A negyedik század óta a birodalmi dioecesis is, legalább a görög-keleti egyház részeiben, az egyházi szervezet tagja lesz, ti. a "pátriárka" területe, akinek egy birodalmi dioecesis tartományainak metropolitái vannak alárendelve. Végül az egyetemes birodalom alkotmányának megfelelt az egyetemes egyház alkotmánya, melynek törvényes szerve gyanánt legelőször a birodalmi zsinat, az úgynevezett "ökumenikus zsinat" szerepelt. A világbirodalom egyháza az egész világ kereszténységének külsőleg látható, szoros egységű impozáns képviseletét alkotta.
Az elaggott római birodalomnak az utókorra hagyott utolsó nagy öröksége volt, hogy alkotmánya formáit az új erővel feltörekvő egyházra átruházta. Az egyházszervezet alakjában a birodalmi alkotmány túlélte a birodalom bukását. A katolikus püspök egyházmegyéje még ma is a római városterület képmása; a katolikus érsek egyházterülete: a római birodalmi tartomány képmása; a jog szerint mindenható pápa alatt álló katolikus egyetemes egyház: képmása a régi római birodalomnak és az egész világot magának követelő császári hatalomnak. Midőn a birodalom alkotmányának antik, hatalmas, messzeterjedő formái belevésődtek a birodalmi egyház testébe, egyúttal tartósságot
56
biztosítottak önmaguknak, és megadták az egyháznak a bennük élő szervező erőt.
Egy, az egész világot átfogó szervezetben az egyház egysége impozáns kifejezésre juthatott. Vajon képes volt-e megmenteni azt is, ami még ennél is többet jelentett: belső szabadságát és hitét?
12. §
A niceai zsinatMár a második század vége óta a (község-gyülekezetből származott) zsinatok vették át az egyházi fejlődés vezetését, azaz azok a gyülekezetek, melyekhez több község püspökei egybejöttek. Az egyházi élet rendes szervei a tartományi zsinatok voltak, melyeket a negyedik század elejétől fogva rendesen a tartományi főváros püspöke (a metropolita) hívott össze és vezetett, és így egyúttal alapjául szolgáltak a metropolita hatalmának a tartomány felett. Amikor nagyobb és bonyolultabb kérdések megoldására került a sor, kivételesen nagyobb zsinatokat hívtak egybe. Most, hogy a birodalom elismerte az egyházat, meg volt adva a birodalmi zsinat lehetősége (később ezt ökumenikus zsinatnak nevezték), melyen a püspökök a birodalom minden részéről gyülekeztek össze, mintegy egyetemes egyházi parlamentet alkotva; oly gyülekezet volt ez, amely az egyház egységét hathatósan tüntette fel.
Néhány évvel később, miután Konstantinus elismerte volt az egyházat, már össze is hívta (325) az első birodalmi zsinatot, az elsőt a
57
később ökumenikusnak (az egész egyházat képviselő és az egész egyházra mértékadó) elismert zsinatok közül: a niceai zsinatot.
Közvetlen okul a zsinat összehívására az a nagy hitvita szolgált, amely az egyházat foglalkoztatta.
Elejétől fogva a kereszténység számára az a kérdés állott előtérben: mi a felfogásotok Krisztusról? Dávid fia-e csupán – pusztán ember –, vagy talán egyúttal Dávid ura, az igaz Isten, a Seregek Ura? (Máté 22,42-46)
Krisztus istenségének titka a keresztény szellemben művelt ember első és egyszersmind legnagyobb problémája volt. Magában foglalja az egyház titkát. Az egyház nemcsak Krisztus műve, hanem Krisztus teste is, melyet lelke mindennap újjá szül, újra éltet. Ő maga, aki feltámadott és Isten jobbján ül, mindig jelen van gyülekezetein. Aminő Krisztus lényege, olyan az ő községének lényege és méltósága. Mikor az egyház Krisztusról gondolkodik, egyszersmind saját magáról elmélkedik.
Pál és János írásai óta, századokon át a keresztény község azt a hitet vallotta, hogy az ő Ura, Jézus Krisztus "az első és az utolsó" (János jel. 1,17), "a teremtés kezdete" (János jel. 8,14), "Isten igéje" (János jel. 9,18), mellyel Isten megteremtette az egész világot (I. Kor. 8,6), isteni fényben élve és működve, még mielőtt a világ alapját megvetették (I. Kor. 10,4. Fil. 2,6-8), ilyen értelemben Isten Fia és egyszersmind Isten maga (János 1,1 és 14.)
58
Azokat a nehézségeket, melyek az emberi gondolkodás számára abban rejlenek, hogy Isten Fia, aki emberré lett és aki felvette a test alantasságát (Fil. 2,7), Istentől különbözik és mégis Isten mellé helyeztetik, kifejezésre és egyúttal megoldásra kellett juttatni.
E nehézségből fejlődött a második és harmadik században a keresztény teológia, melynek alapvonalai akkor tűntek elő és meg is maradtak minden időkön át – mint a görög szellemnek utolsó nagy terméke.
Ha Jézus Krisztus talán mégis csupán csak ember volt, bár olyan ember, akit "adományok," "csodatevés" és "igazság" tüntetett ki, akkor egyáltalán nem mutatkozott nehézség. Voltak olyanok, kik e megoldás felé hajlottak, amely azonban szerepet az egyházban nem játszott soha. A harmadik század elején, amikor Rómában érvényesülni akart, az egyház határozottan elvetette és eretnekségnek nyilvánította. Pál, Antiokhia püspöke [másként: Szamoszatai Pál], aki a harmadik század közepén a magáénak vallotta, kénytelen volt községe előtt igazhitű formulák használatával elpalástolni; és mégis megtörtént, hogy tana miatt egy nagy keleti zsinat állásától megfosztotta és kiközösítette. A teológiai gondolkodás általános előfeltétele Krisztus istensége volt. Ámde Isten – egységes Isten. Így némelyek azt következtették, hogy az Atyaisten Krisztusban testté lőn és a keresztfán szenvedett, és hogy Isten, az Atya, a Fiú és Szentlélek egy és ugyanazon egyetlen Istennek elmúló és különböző alakú megjelenései (monarchiánusok): itt megszüntették a megkülön-
59
böztetést Atya és Fiú között. Mások az isteni létet, mely Krisztusban megjelent, egy, bár a világ előtt teremtett, de mégis teremtett, és ezáltal Istennek alárendelt szellemi lénynek tekintették (szubordinaciánusok): itt az Atya és Fiú lényegegyenlőségéről mondtak le. Igazhitűnek azonban nem vallották egyikét sem az ily módon ésszerűen talált megoldásoknak. Az uralkodó, mindinkább diadalra törekvő meggyőződés az volt, hogy Isten egységével összeegyeztethető mind a Fiúnak megkülönböztetése az Atyától, mind a Fiú lényegegyenlősége.
Alexandriában tört ki a negyedik század elején a döntő konfliktus. Alexandria volt a görög műveltség utolsó nagy nevelő iskolája, és egyúttal a keresztény teológia hazája. Itt nőtt fel Origenész (szül. 185-ben, meghalt a deciusi üldözés alatt 254-ben) a harmadik század legnagyobb teológusa, aki a görög világi bölcsességet és a keresztény hitet egyesítette és egybeolvasztotta. Ez volt a hely, hol a nagy kérdés megművelt kész talajra talált. És ez volt egyúttal a hely, ahol végérvényesen a görög filozófia és keresztény teológia közötti nagy vitának el kellett dőlnie. Arius alexandriai presbiter határozottan kimondotta szubordinációs nézetét, azzal a világos értelmezéssel, hogy a Fiú, minthogy az Atya az időben teremtette, Istenhez hasonló ugyan, de nem Istennel egyenlő, és ezért nem igaz Isten, hanem középlény Isten és ember között. Krisztus Istensége e helyütt (amint az eleve a szubordinacianizmus természetében rejlik) elvben feladatott, jóllehet Krisztust nem tekintették
60
egyszerű embernek, hanem egy magasabb, Istenhez hasonló lény emberi megjelenésének. (*) Arius ellen Alexander, Alexandria püspöke lépett fel, aki mellé nemsokára egy még jelentékenyebb ember állott, Athanasius diakónus (328 óta Alexandria püspöke). A küzdelem magával sodorta az egész egyházat. Konstantinus császár, mikor keresztény lett, azt remélte, hogy a birodalmi egység megteremtésére az egyház lesz a legfontosabb kapocs. E reményében csalatkoznia kellett, mikor most az egyházban tört ki a viszály. Miután minden más békéltető kísérlet célt tévesztett, a viszály befejezése végett összehívta a niceai zsinatot (325). Ezen a gyülekezeten, melyen a birodalom minden részének püspökei megjelentek, kellett megtalálni az egyházra érvényes megoldást. Athanasius hitvallása mellett döntöttek. [Nem azonos az "Athanasiusi Hitvallással" – NF] A császár befolyása is érvényesült ebben. Nemsokára kiderült azonban, hogy nem a császári szeszély volt itt a döntő. Még Konstantinus maga megváltoztatta véleményét. Utódai a keleti birodalomban az arianizmus felé hajlottak, a határozottan ariánus érzületű Constantius nyolc évig (363-371) uralkodott nyugaton is, és minden eszközzel küzdött a niceai hitvallás ellen. Keleten az arianizmus győzött. Nyugaton azonban üldözések és megtagadások ellenére is megmaradt a niceai hitvallás. Itt az egyházi hit főáramlata uralkodott, melyet nem tévesztett meg
(*) Az ariusi tant eszerint homoiusziai tannak (Atya és Fiú közti lényeghasonlatosság), az athanasiusit, melyet a niceai zsinat elfogadott, homousziai tannak (lényegegyenlőség) mondták.
61
a görög elmélkedés. Sőt Keleten sem volt tartós az arianizmus uralma. Miután a császárság segítségével uralomra jutott, különböző pártokra szakadva önmagában feloszlott. A második ökumenikus zsinat (381) Konstantinápolyban (az athanasiusi érzelmű Theodosius császár közreműködésével) újra kihirdethette a niceai hitvallást, mint az egész egyház vallását. Az arianizmus magától halt ki. Nem volt meg benne az az ellenálló erő, amelyet a világtörténet vihara megkövetel. Ez volt az első, természetszerűen hiábavaló kísérlet arra, hogy a kereszténység hitébe beleoltsák az ésszerű dialektikát. A niceai tan, amely megállapítja a különbséget s mégis lényegegyenlőséget (homouszia) az Atya és Fiú között, amely később az Isten háromszemélyűségét és háromságát formulákba öntve kifejezésre juttatta, győzedelmeskedett, mert a megfoghatatlant meghagyja mcgfoghatatlannak, és Krisztus személyének csodálatos rejtelmét feltárja és szemérmesen elleplezi egyaránt. Krisztus istensége alkotta mindenkor az egyház hitét és reményét.
Most végre egészen világos lett, mily csodálatos rejtély elé állíttatott az emberiség. A titkot titoknak tekintették és vallották, és a titokban, a misztériumban rejlik a vallás lényege és ereje.
Athanasiussal és a niceai hitvallással még egy másik fejlődés is befejezést nyert. A régi filozófia lelke a hő vágy volt annak a megismerésére, "mi tartja össze a világot, a belső magvát és létét." Ezen ismeret – úgy vélekedtek – magában foglalja a megváltást is: értsd meg a világot, akkor megszabadulsz tőle. Az
62
ókor filozófusa így váltja meg önmagát. Nincs szüksége más megváltóra. A régi filozófia ezen alapgondolata uralkodott a keresztény teológián is keletkezésekor. Alexandriai Kelemen, Origenész nagy tanítója mondta ki a merész szót, hogy [az] a bölcs, akinek (ha ez lehetséges volna) egyik felől az ismeretet, másfelől a megváltást nyújtanák, elutasítaná az örök megváltást, hogy elnyerje Isten megismerését. És Origenész ama határozottság mellett, amellyel az Új- és az Ótestamentumra támaszkodott, hogy a már szilárdan álló kánon alapján először fejtse ki a szentírási teológiának nagy, évszázadokra kiható rendszerét, Origenész maga ama meggyőződés mellett maradt, hogy a történeti Jézus Krisztusra – születésével, szenvedésével és halálával, egész megváltó művével, melyet véghez vitt, – csak a nagy, vétkező tömeg szorul; a bölcsnek, a filozófusnak Origenész szerint nincsen szüksége megváltóra, hanem csak isteni tanítóra, aki kinyilatkoztatja előtte az igazságot. Ez a hellenizáló, főleg megismerésért és az ész kielégítéséért küzdő teológia a szubordinacianizmusban jutott kellő kifejezésre. E hellenizáló teológia számára, Origenész számára Krisztus a világban működő, a világot teremtő és kormányzó eszes törvénynek (a filozófusok "logosz"-ának) testté válása. Krisztus a testet öltött természeti törvény (éppúgy az anyagi, mint a szellemi, erkölcsi lények törvénye). Összefoglalása a világon működő minden eszmének, törvénynek. Ő az "eszmék eszméje." Ezt a Krisztust elsősorban a teremtésben működő isteni hatalomnak gondolták. Igenis Krisztusban, az Istentől eredő
63
logoszban, a világgondolatban már benne rejlik a teremtés egész világa és a "bölcseknek," valamint a filozofáló teológusoknak: Alexandriai Kelemennek és Origenésznek érdeklődése főképpen a legmagasabb fokon kizáróan erre az örök, a világot megteremtő, a világot kormányzó, felmagasztaló és megmagyarázó logoszra irányul. A világban élő isteni értelem (logosz) szemléletében találja meg a bölcs, a harmadik századbeli alexandriai teológus is, akárcsak a régi sztoikus és a régi platonikus, a kedély nyugalmát, mely a világtól megszabadítja, és ilyen értelemben meg is váltja őt. Kelemen és Origenész teológiája is, amint a régi filozófiáé, a "gnosztikus" önmegváltásban éri el tetőpontját. Magától értetődik, hogy e teológiának a szubordinacianizmushoz kellett vezetnie. Krisztus mint a világ teremtésének eszmei kezdete, mint világ-elv, mint az, ami már magában nem egységes, hanem a mindenséget (a világot) magában foglaló, szükségképpen egy, az Atyának alárendelt isteni személy.
A keresztény teológiát a harmadik században, mégpedig éppen a nagy alexandriai teológusokban, Kelemenben és Origenészben az a veszély fenyegette, hogy újra átváltozik egy új "gnózissá," hellén filozófiává. Athanasiusnak nagy műve volt, hogy e hatalmasan előretörő fejlődés ellen meggyőződésének és egyúttal tudományos műveltségének egész erejével síkraszállott. Athanasius volt az első, aki a kereszténység igazi lényegét a tudományos öntudat légkörébe emelte, ti. azt a tényt, hogy a kereszténység nem azért jött a
64
világba, hogy a maga és a világ megismerésének útján önmegváltást hozzon, hanem hogy Krisztus által a megváltást hozza. A Krisztus által, Isten cselekedete által, s nem általunk történt megváltás gondolata: ez a középpontja az egész athanasiusi teológiának. Athanasius teológiája, miként Pál apostolé, végső elemzésben ezen a gondolaton alapul: nem ott, ahol világismeret van, hanem ott, ahol bűnbocsánat van, ott az élet és az üdvösség. Athanasius teológiájában a hellén gondolkodásból eredő "Logosz-Krisztus," aki megteremti a világot, elmarad a János evangéliuma-beli logosz, az élő Isten Fia mögött, aki megváltja a világot. A bűnös világ megváltásának cselekményét Istenen kívül más lény végre nem hajthatja. Ezért a megváltó Krisztus szükségképpen egyenlő Istennel. Ha nem az Isten volna megváltásunk forrása, akkor még valamennyien a halál és a bűn hatalmában volnánk. Ez a nem filozófiai, hanem vallásos, mégpedig valóban keresztényi sóvárgás az Isten által megszerzett megváltás után, ez az ereje az athanasiusi, niceai tannak. És ezzel az erejével hódította meg a világot. A nagy vitában, melyet a Niceánum egyenlített ki, nem arról volt szó, hogy egy puszta szóharcot, vagy egy új spekulatív fogalmat (homouszia) vigyenek a teológiába. Főleg arról volt szó, hogy kiűzzék a kereszténység területéről a pogány filozófiát, és hogy a kereszténység lényegét ne helyezzék többé a világmagyarázatba, és hogy a kereszténység hatását többé ne keressék az ésszerű világszemlélet lehetőségében. Meg akarták
65
fosztani a spekulációt attól az erőtől, mellyel mind az egész régi filozófia, mind a harmadik századbeli alexandriai teológia felruházta, attól az erőtől, melynél fogva az istenség birtokába akarta juttatni az emberiséget, saját gondolkodása útján. Athanasius és a Niceánum sikerrel harcolt a kereszténység hellenizálása ellen. Most szerencsésen elhárították azt a nagy veszélyt, mely abban rejlett, hogy a keresztény teológia eleinte a hagyományos pogány filozófia eszközeivel tudományosan kezdett dolgozni, sőt dolgozni volt kénytelen. A Krisztus által történt megváltást a teológiai gondolkodás középpontjává téve tudományosan megértették a kereszténység tartalmát, de mégsem változtatták át a kereszténységet filozófiává, hanem teljes világosságba helyezték az örök, vigaszt-adó, valóban felszabadító tartalmat, azt a tartalmat, melyet a kereszténység vallás gyanánt hord magában. [Ez a] megnyilatkozása azoknak a kegyelem-cselekedeteknek, amelyeket Isten a bűnös emberiség számára végrehajtott.
Ily értelemben volt a Niceánum az evangélium újjászületése, és ezért lett az egész későbbi egyház fejlődésének szilárd alapja.
13. §
A patriarkális alkotmányA niceai zsinat az egyház szervezésével is foglalkozott. A tartomány fővárosa püspökének (metropolita) és a tartományi zsinatnak hatalma a tartomány püspökei és községei felett: ez volt
66
az egyházalkotmánynak Niceában megállapított elve. De voltak egyes nagy püspöki székhelyek, amelyeknek régi hatalma a birodalmi tartomány szűk területét meghaladta. A zsinat a külön egyházak hagyományos kiváltságait helybenhagyta. Név szerint három ilyen egyházról tudunk: a rómairól, az alexandriairól és az antiokhiairól. Ezek a római világbirodalom három fővárosának egyházai voltak. Alexandriának Egyiptomon és az Egyiptommal határos országokon, Antiokhiának Szírián és a Kelet szomszédos részein, Rómának Itálián volt jogszerű hatalma. Új hatalom az egyház alkotmányának szervezkedésében Konstantinápoly püspöke. Konstantinápoly a római birodalom második fővárosa volt. Természetes volt, hogy Konstantinápoly püspöke megkövetelte ugyanazt a rangot, mint a többi főváros püspöke, annál is inkább, mert a közvetlen érintkezés a császári hatalommal egyrészt a bizánci püspök hatalmi állását, másrészt a császárság érdekét is növelte fővárosa püspökének emelése iránt. A konstantinápolyi zsinat 381-ben megadta Konstantinápoly püspökének a második rangot az egyházban, közvetlenül Róma püspöke után. Később a kalcedoni zsinat (451) hatalma alá rendelt még három birodalmi kerületet: Thráciát, Ázsiát, (ti. Kis-Ázsiát) és Pontust, úgyhogy Heraklea, Efezus és Caesarea püspökei ezentúl csak mint exarchák, alárendeltségi viszonyba léptek a konstantinápolyi pátriárkával.
A niceai zsinat Jeruzsálem püspökéről is megtisztelő módon megemlékezett. A kalcedoni zsinat, hogy kitüntesse a kereszténység anyaegy-
67
házát, (451-ben) Palesztina pátriárkájának rangjára emelte.
Az ötödik század második fele óta a pátriárka címe tüntette ki az öt nagy püspöki széket: Rómában, Konstantinápolyban, Alexandriában, Antiokhiában és Jeruzsálemben. Kezükben volt a keresztény egyház vezetése. Új címük értelme azonban az volt, hogy mindegyiküket megillette a "nagy atya" (pápa) állása az egész kereszténység élén. A látóhatáron megjelent a kérdés, az egyház, az ökumeniai eklézsia, jogszerű hatalommal felruházott monarchikus fejét illetően. A nagy kérdés, amely a "pátriárka" címben kifejezésre jutott, így hangzott: ki legyen a nagy püspökök közt az első? Ki legyen az egész egyház prímása?
14. §
Róma és KonstantinápolyKonstantinápoly püspöke gyorsan jutott az első sorba. Az imént még egyszerű püspök, Heraklea püspökének alárendeltje volt, a negyedik század folyamán már a kereszténység legelső püspökei közé emelkedett. Sőt a kalcedoni zsinat (451), amely három birodalmi egyházkerületet rendelt alája, egyúttal ráruházta a legfőbb bíráskodó hatalmat a többi egyház felett is, tehát az egész kereszténység felett. A nagy kérdés immár eldőlt; egyik sem a régi hírneves apostoli püspöki székek közül, hanem egy késői jövevény, Konstantinápoly püspöki széke, alighogy megszületett, a kereszténység első püs-
68
pöksége lesz. Konstantinápoly püspöke lesz az összes püspökök püspöke, az eklézsia prímása.
Ily hirtelenül? Hogy volt ez lehetséges?
Nem hiába volt Konstantinápoly püspöke a második birodalmi fővárosnak püspöke, amely a nyugatrómai birodalom szétmorzsolódása folytán napról-napra mind jobban a birodalom első fővárosa lett. Az ötödik század vége felé a nyugati császárság megszűnt, miután már előbb árnyékcsászársággá lett. A kelet-római császár Konstantinápolyban lett most az egész világ császára. Miért ne érvényesítse világuralmi jogait? A világuralkodó jogaihoz azonban, a római császárság természetes ösztönei szerint, az egyház felett való hatalom is hozzátartozott. A konstantinápolyi püspök a császár udvari püspöke volt, aki a felség közvetlen hatalmi körében élt, a császári akarat teremtménye, és egyházilag is kevéssé független, mert püspöki széke a régi egyház összes hagyományainak és kiváltságainak híján volt. Ami Konstantinápoly püspöke az egyházban volt, és amit képviselt, azt mind a császárnak köszönte. Annál inkább kellett őt felemelni. Amit Konstantinápoly püspöke nyert, a császár nyerte. Sasszárnyakon vitte magával a császári hatalom Konstantinápoly püspökét a magasba. Konstantinápoly püspöke személyében tulajdonképpen a császárság jutott a hatalom birtokába az egyház felett. A konstantinápolyi (381) és kalcedoni (451) végzések azt jelentették, hogy ezentúl sem Róma püspöke, sem Alexandria püspöke, sem valamely más püspök, hanem a császár az egyház feje. Úgy tűnt fel, mintha az egész egyházi alkotmány-
69
fejlődés hiábavaló lett volna; az egyházi szervezet művét világi fő koronázta.
Hol volt az egyházban oiy hatalom, mely kész és képes rá, hogy a császárságnak ellenszegüljön, és papi fejedelem révén az egyház önkormányzatát a világ urával szemben megvédje?
A római püspök töltötte be ezt a világtörténeti állást. Ő volt az, aki Konstantinápollyal, azaz a császársággal a küzdelmet megindította, és meg is indíthatta. Azok a természetes hatalmi eszközök, amelyekkel Róma már akkor rendelkezett, most kétszeres erővel hatottak, hiszen Róma ügye egyszersmind az egyház szabadságának ügye volt.
A második század második fele óta úgy ítéltek, hogy a római községet Pál és Péter apostolok alapították. A római püspököt Péter apostolfejedelem utódjának tekintették. Ha Péter a kőszikla volt, melyen az egyház felépült, akkor (minthogy Péter örökségének eszméje kialakult) ezentúl Róma püspöke lesz szükségképpen az egyház kősziklája. Hol volt egy más hozzá hasonló püspök?
Csakhamar az lett a szokás, hogy az egyházi életben felmerülő nehéz kérdésekben a nagy egyházakhoz fordultak tanácsért. Azoknak a döntéseknek volt különös tekintélyük, amelyek valamely apostoli (az apostoloktól alapított) egyháztól származtak. Hiszen azok őrizték meg legtisztábban az apostolok igaz tanát. Róma volt az egyetlen apostoli egyház az egész Nyugaton. Szakadatlan érintkezésben volt Afrikával (a latin Afrikával, melynek Karthágó volt a
70
középpontja), Spanyolországgal és Galliával, végzéseket hozott, amelyeknek tekintélyét még akkor is érezték, amikor ellenük szegültek, és így az összes egyházak közül feltétlenül a legelső helyet foglalta el.
Mindenekelőtt: Róma volt a világ fővárosa, az örök város, általában "a város." Már Pál apostol kora óta, aki maga úgy vélte, hogy a pogány térítés nagy művét addig nem fejezte be, amíg Rómában nem működött, és nem jött kapcsolatba a római községgel, (de akkor még sem Péter apostol, sem helyettese, még kevésbé ennek utóda nem volt ott!)‚ sok századon keresztül észrevehető az a felettébb hatalmas állás, amelyet a római község, mint olyan, (egyelőre nem a római püspök) az egyházban elfoglalt. Az egész kereszténység legelső, legfontosabb és legbefolyásosabb községe a Keleten is elvitázhatatlanul a római község volt. Az első három század összes hitvitáit a római községben döntötték el végérvényesen. Rómában teremtették meg először a monarchikus püspökséget, és ezzel együtt az egyházi jogot és a katolicizmust. A katolicizmus jogi alkotmányformái és hitelvei (az első század vége óta) Rómából kiindulva terjedtek el az egész keresztény világon. A római község az egész katolikus kereszténység anyaközsége. A jelentékeny vagyon, mellyel tagjainak nagy száma és számos társközségének nagy gazdagsága folytán rendelkezett, szellemi hatalmi állásának egyszersmind gazdasági hátteret is adott. Éppúgy, mint a Nyugaton, Görögországban és Ázsiában is elterjedt segítő készségének, valamint igazhitűsé-
71
gének híre. Így szükségképpen a község hatalmi állása az episzkopátus kialakulása után a püspökre szállott. Már a második század végén Róma püspöke megtehette, hogy a kisázsiai egyházat a húsvét köriil támadt eltérés miatt az egyházközségből kizárja.
Mint az egyház elsőszülötte, a római püspök Konstantinápoly követeléseivel – a császárság követeléseivel – szállt szembe.
Az első nagy csapás, mely a római püspök növekedő hatalmát érte, az volt, hogy Konstantinápoly második birodalmi fővárossá emelkedett. Róma megszűnt a birodalom fővárosa, a világ középpontja lenni. Minél inkább a Keletre esett a római birodalom súlypontja, annál inkább vált szükségessé, hogy Konstantinápoly püspöke legyen a papi főfejedelem, aki maga köré gyűjti az egész görög Keletet. Ezt mondták ki félteérthetetlenül a konstantinápolyi (381) és a kalcedoni (451) végzések. A római legátusok tiltakozása csak üres hang volt, rá se hallgattak a Keleten. Hogy Róma helyzetét elsősorban nem Pál és Péter apostoloknak, hanem világfővárosi jellegének köszönhette, az abban a pillanatban lett világos, amikor a római világ egy második fővárosa szállott vele szembe.
Mindennek ellenére épp a Konstantinápollyal való nagy küzdelem idejében vetették meg alapját annak a világhatalomnak, amelyen a római püspök későbbi története nyugszik. Róma még a negyedik században nagy sikert arathatott. A niceai zsinaton kellett volna eldönteni az ariánus vitát. Nem sikerült. Konstantinus ariánus érzületű utódjának vezetése alatt az egész
72
Kelet az arianizmus mellé állott. Athanasiust a tirusi zsinat (335), majd másodízben az antiokhiai zsinat (340) elmozdította alexandriai püspökségéből. Csak a Nyugat maradt – Róma vezetése alatt – hű a niceai hitvalláshoz. Athanasius Rómába menekült, oda vitte ügyét, és Julius római püspök egy római zsinaton (341) elismerte, hogy Athanasiust jogtalanul mozdították el, és újra be is iktatta püspökségébe. A római püspök és zsinata hatalmát kiterjesztette az egész kereszténységre. Athanasius nem volt az egyetlen, aki Rómához folyamodott. Az összeütközések, amelyek az ariánus keleti országok és a Kelet néhány hű püspöke között mindig újra feltámadtak, újra meg újra alkalmat adtak Rómának, hogy a görög egyház viszályaiban is ítélőbíróként szerepeljen. Az keveset jelentett, hogy Róma ítéleteit (így pl. Athanasius újra való beiktatását) a Kelet ellenszegülő püspökei egyáltalán nem tekintették kötelezőknek. A tény megmaradt, hogy a keleti püspökök, ha bajban voltak, Rómához fordultak, mint az egyház bírójához, és hogy a római egyház és igényei ezentúl az egész egyházban láthatóak voltak. Sőt sikerült egy zsinati határozatot is nyernie a maga javára. 343-ban birodalmi (ökumenikus) zsinatot hívtak újra egybe Szardikába (ma: Szófia). A hit körül támadt vitában a püspökök egymás ellen fordultak, úgyhogy fel kellett oszlatni a zsinatot, és az ariánus keleti püspökök Filippopoliszba vonultak, hogy külön zsinatot tartsanak. A most már csak latin-nyugativá lett szardikai zsinat elismerte a római püspöknek azt a jogát, hogy az elmozdított
73
püspökök fellebbezését elfogadja, és hogy új zsinat (egy másik tartományi zsinat) összehívásáról gondoskodjék, amely majd az elmozdítás jogszerűségéről új ítéletet hoz. A Nyugat volt a pápaság hatalmának vára. És a Nyugat ismerte el ünnepélyesen a szardikai zsinaton első püspökének azt a jogát, hogy hatalmat gyakorolhasson az egész egyház felett.
A nagy vallási vita a negyedik század végén az arianizmus teljes vereségével végződött. A niceai hitvallás diadala egyúttal Róma diadala is volt. Hiszen az összes nagy keleti püspökségek átkos eretnekségek bűnébe estek. Hol volt olyan egyház, amely úgy mint Róma, az összes küzdelmekben az igazhitűség zászlaját lobogtatta?
És most, mikor teljes joggal átvehette Róma az egyetemes egyház kormányzatát, most egy új jövevény, Konstantinápoly püspöke, és, több: egy világi hatalom akarja jogtalanul elragadni tőle a nagy díjat! A császárság Róma számára már nem volt félelmetes. A germán neptömegek messze elárasztották az immár védtelen Nyugatot. A római birodalom bukása a nyugati egyház felszabadulását jelentette a nyomasztó államhatalomtól. A római püspök közvetlen hatalmi köre, a Nyugat, elutasította azt az akaratot, amely Konstantinápolyban uralkodott. Még volt idő (a hatodik és a hetedik század), amikor a római püspök, akinek a városa ekkor a kelet-római birodalom egy része lett, méltatlan függésbe jutott a császártól és a Kelet püspökétől, Konstantinápoly püspökétől. De eljő majd a frank birodalom, hogy felsza-
74
badítsa Róma püspökét, hogy végleg visszaadja neki a birodalom latin részében az egyházi primátust.
A kalcedoni zsinaton (451) végzésben kimondták a konstantinápolyi primátust. A római püspök jelen volt követei ünnepélyesen tiltakoztak. Az összeütközés formálisan kitört. A két ellenfél szemtől-szembe állott egymással. Küzdelmük irányítja majd a világtörténelem további útját. Annak a nagy ellentétnek az alapját vetették meg, amely később a római katolikus és görögkeleti részre szakította az egyházat.
Ilyen disszonanciával végződik az első századok fejlődése. Az egész kereszténység még egységes egyházat alkot – óriási, világot átfogó látóhatár! Hatalmas fa nőtt ki a mustármagból, gyümölcsöt és táplálékot nyújtva, úgyhogy a népek jönnek és lombjai alatt laknak. De a látóhatáron már fenyegető, viharral terhes fellegek gyűlnek, amelyekből lesújtani készül a villám, két részre hasítva a büszkén felfelé törekvő törzset. Csupán két püspök nagyravágyása miatt? Csak azért, mert egykor két részre, latinra és görögre oszlott a római birodalom, és a régi birodalmi fővárossal szemben egy másik főváros emelkedett? Korántsem! Az egyház kettészakadása volt további fejlődésének első nagy lépése. E szakadás benső szükség volt, hogy lehetővé tegye a középkor egész gazdag egyháztörténetét, és megszabadítsa a Nyugatot a mindinkább halálos álomba süllyedő Kelettől.
75
15. §
A szerzetesség kezdete. Szent Ágoston.Az egyházi szakadás Nyugat és Kelet között már jelentkezett. Egyidejűleg azok a szellemi hatalmak is megjelennek, amelyek a nyugati egyháznak önálló jellegét és fejlődésének erejét megadják.
A negyedik század folyamán veszi kezdetét a szerzetességi tömegmozgalom, melynek zászlójára a világtól való menekülés volt írva. Aszkéták már előbb is voltak, akik kötelességüknek tartották, hogy Krisztusért lemondjanak házasságról, birtokról, hús és bor élvezetéről. Az aszkézis adományát karizmának tekintették (a Szentlélek adományának), de csakis a többihez hasonló karizmának, nem valamely különös és sajátos értékű karizmának. Új benne az volt, hogy az aszkézisnek, mint olyannak, a legmagasabb értéket tulajdonították. A kereszténységben is uralkodóvá lett az az alapgondolat, mely a pogány filozófiában érte el tetőpontját, hogy ti. minden érzékiség erkölcstelen, és hogy a test leküzdése "megtestetlenítés" útján Istenhez vezeti a bölcs lelkét. Az aszkézist most életfeladatnak, mégpedig ez élet legmagasabb feladatának mondhatták, mert Isten meglátását, Isten birtok[lás]át közvetítette. A szerzetesség abban a pillanatban jött létre, amikor e gondolat utat lelt a tömegekhez, és seregestül vonultak a pusztaság magányába, hogy az aszkézist életük hivatásául válasszák. A nagy tömeg szervezkedésre utalt, s künn a pusztában emelkedő kolostor, az egyház szervezeté-
76
vel szemben, az aszkétaság szervezetévé lett. A jövendő két nagyhatalma jelent meg a síkon, ellentétes alapeszméktől vezettetve és mégis egymásra utalva. Az egyház intézménnyé alakult át, amelyben minden üdvösség a szervezetből indult ki, amely papságával és szentségeinek erejével az egyes embernek életét fenntartotta, megtisztította és megszentelte. Ezzel az alkotmányos egyházzal szemben állott a szerzetességben az egyén ereje, mely saját útján haladt, hogy maga szerezze meg magának az üdvösséget. Az egyház elismerte és kényteleii volt elismerni a szerzetességet, bár alapjában ellenkezett a csak nemrég kivívott alapelvvel, mely szerint egyedül a katolikus alkotmányos egyház közvetítheti az üdvösséget (extra ecclesiam nulla salus), bár a szerzetesség a világ elől, s ugyancsak a negyedik század világivá vált egyháza elől is menekült.
A szerzetesség az egyházban, bizonyos értelemben biztosítószelep lett, melyen a fölös szellemi erők, amelyeket az alkotmányos egyház élettartalma kellőképpen nem foglalkoztatott ártalmatlanul, a meglevő egyháztest rázkódása nélkül eltávozhattak, s szabadon kifejlésre juthattak. Elsősorban a szerzetesség volt az, amelyben az egyén megtalálhatta a békét az Istennel, törekvései célját, a magasabb ideálokhoz vezető utat és messze kiható tevékenység eszközeit. Az egyházi szervezet, hasonlóan az egyház tanaihoz, elvileg változhatatlan volt. Egyedül a szerzetesség terén nyílt pálya az egyénnek mint olyannak képességei kifejtésére, s oly életkör, melynek kialakulása az egyéniség
77
erőitől függött. Amint az egyházban túlnyomóan a fennmaradás elve, úgy a szerzetességben elvileg a haladás ösztöne uralkodott. A szerzetesség ellenállhatatlan vonzó erővel hatván épen az egyház hatalmas egyéniségeire, jóllehet világ és egyház elől menekült, kezdettől fogva hivatott volt az egyház vezetésének átvételére.
A negyedik század közepe felé a szerzetesség Alsó-Egyiptomban már szervezett alakban lép fel. Onnan rövidesen a Keletre került. A negyedik század vége felé (Jeromos vezetése alatt) a Nyugatra vonult. De nem küzdelem nélkül. A negyedik és ötödik században a művelt osztályok érzéke az élet ízléses rendje, a művészet és tudomány iránt – megvetéssel és határozott ellenszenvvel viselkedett a szerzetesség önkínzása, önelhanyagolása, piszkossága és szándékos műveletlensége ellen. Érezték, hogy a kereszténység célja nem lehet az egyén eltorzítása és leigázása, hanem ellenkezőleg: a tökéletesítése. De még nem volt meg a tiszta vallási meggyőződés, amelyet ezer évvel később Luther Márton szerzett meg arról, hogy mennyire megvetendő a szerzetesség mint ellentéte az evangéliumnak. A szerzetesség akkori ellenfeleit sokkal inkább világi érdekek vezették, mint egyháziak. Ezért nem győzhettek. A vallási élet ereje akkor az aszkéták oldalán volt. Félelemmel és reszketve keresték az üdvösséget. Élt bennük a meggyőződés ereje, s kész volt rá, igazán kész, hogy Krisztus kedvéért semmibe se vegye a földi javakat. Ezért lett az egyház az övék. A hatodik században már a szerzetesség
78
javára dőlt el a küzdelem. Az egyház meghódolt a szerzetesi eszmény előtt. Az egyháztörténet a szerzetesség jegyébe lépett. A kereszténység katolizálása ezzel befejezésre jutott.
Igaz, hogy a Keleten mind a mai napig a szerzetesség hű maradt a tiszta, a világtól menekülő, kizárólag a szemlélődés és aszkézis felé tekintő, világtól és műveltségtől elfordult eszményeihez. Csak elvétve jut szerepe az egyháztörténetben, és akkor is rendszerint főleg tunyasága erejével és a fanatikus ellenállással, melyet minden újítás ellen tanusított, akár a dogmában, akár a kultuszban. A görög császárok képromboló vállaikozásai a nyolcadik és kilencedik században (16. §) nevezetesen a görög szerzetességen törtek meg. A Nyugat szerzetességében azonban az egyéni erők teljes éltető hatalma megnyilvánult. A latin szerzetesség lett az a nagyhatalom, mely az egyház további fejlődését irányította, a latin egyházat magasra emelte, megteremtette a pápaságot, és azután megindította a reformációt. A nyugati szerzetességnek már Nursiai Benedek adta meg jellemző alakját, aki Monte-Cassino felépítője és első apátja volt. (Subiaco és Nápoly között alapította 528-ban.) A Benedek-rend szabályai a nyugati szerzetek szabályai lettek; minden későbbi rendszabály azokból származott. A Benedek-rend szabályainak sajátossága, hogy a szerzetesség programjába kerül a munka. Igaz, hogy a munkát eleinte csak az aszkézis eszközének tekintették. A szerzetes dolgozzék, nem a munka eredménye kedvéért, hanem saját magáért, erkölcsi önnevelése és erkölcsi egészsége végett. De a benedekrendi
79
szerzetes e munkája termőfölddé fogja változtatni a pusztaságot a kolostor körül. A kolostorban hazát teremt a tudomány és művészet számára. A műveltség középpontjaivá fogja átalakítani a kolostorokat, ahonnan a gazdasági, szellemi és egyházi élet hatalmas ösztöne indul ki a világba. Mint munkaszövetkezet a Benedek-rend a világ felé fordítja arcát: a közös munka ezeket az aszkétákat ellenállhatatlanul ösztönzi, hogy a világból való menekülés helyett a világot idomítsák, hogy átalakítóan hassanak a gazdaságra, az államra és az egyházra.
A szerzetesség oldalán, mely az ötödik században a Nyugat meghódítására indul, ugyanekkor egy ember lép fel, aki szintén hivatva volt szellemileg uralkodni a nyugati egyház fejlődésén. Ez Szent Ágoston volt. (Meghalt 430-ban Afrikában, mint Hippo püspöke.) Néki megadatott, hogy hitbeli élményei mélységeit és magasságait önmagában átfogja, hogy az evangélium vigasztaló erejét szíve legmélyén átélje, hogy bűnből és lelkiismereti szorongatásból boldog isteni közösségbe jusson – éppen úgy, mint Pál és Luther. A világi örömök és érzékiség bilincseiből, melyek fogva tartották, óriásként korán kiemelkedett, hogy felszabaduljon a bűn terhe alól és Isten kegyelmét elnyerje. Egymásután végigment a vallási rendszereken, amelyekkel a világ akkor tele volt. Iskolába járt a manicheizmusnál, a sémi-pogányság ezen utolsó formájánál, majd az újplatonizmusnál. A manicheizmus, amely fizikai alapon a világosság istenéről, a világosságról mint a jónak a hatalmáról szól, amely a tökéletes aszkétát mint utolsó
80
titkot állította oda, csalódást hozott Szt. Ágostonra, s csaknem kétségbeejtette. Az újplatonizmus, mely az igazság elnyerésén elcsüggedőnek új reményt adott megváltásra és közösségre Istennel, a kereszténységhez vezette. Itt megtalálta azt, amit hő szíve oly soká keresett – az élő Istent, aki a bűnt megbocsátja. Az isteni igazság, amely Jézus Krisztusban megnyilatkozott, az isteni szeretet ereje, mely elárasztja a vétkezőt, hogy megkönyörüljön rajta, bevonult szívébe. 387-ben, húsvét éjjelén, 33 éves korában Ambrosius, Milánó püspöke megkeresztelte. Életének ezentúl kettős feladata volt: hirdetni az igét a bűnről és a kegyelemről, és hirdetni az egyház dicsőségét. Pelagius brit szerzetessel szemben kifejtette a tételt az eredendő bűnről, és arról, hogy az ember csak kegyelem útján üdvözülhet. (A kegyelemről szóló tant ő is, mint eleinte Luther, a predestináció tana mellé helyezte.) Az afrikai donatistákkal, kik a szentségek hatását a kiszolgáltatók méltóságától akarták függővé tenni, szembeállította az egyház eszméjét, mint objektív szent üdvintézményt. Az egyháznak, még pedig az így alakult és külsőleg látható egyháznak legfőbb méltóságát abban a mondatban fejezte ki, hogy az "Isten országa" a földön (civitas dei). E közösségből árad ki az üdv az egyesekre. Az állam legfőbb feladata, hogy e közösségnek szolgáljon. Állami kötelesség a tévelygőknek (donatistáknak) hatalommal való visszavezetése az egyházba. Az állam csakis az egyháznak tett szolgálata által emelkedik oly tekintélyre, amely különben meg nem illeti. Jelentkezik a közép-
81
kor. A katolicizmus, mégpedig a Nyugat katolicizmusa, amely az egyház uralmára tör a világ felett, Szent Ágoston hatalmas egyéniségében testesül meg először. Még szerzetesi meggyőződéseiben is katolikus: a világtól való menekülésben s a kolostorba vonulásban látja a keresztény élet tökéletességét. És ez a férfiú mégis Luther reformációját is a szíve alatt hordja. A hierarchikus egyházfogalom mellett az ellentétes igaz egyházra is gondol, a predesztináltak (megváltottak) láthatatlan egyházára. Az egyház üdvközvetítő hatalmáról szóló tanával közvetlen ellentétben él benne a hit az Istentől szabadon adott kegyelemről, amely az üdvösség egyedüli forrása. Az egyházról való tana a középkori katolicizmusnak, s bűnről és kegyelemről való tana Luthernek útját jelölte. Az ellentétek, amelyeket magában egyesíteni tudott, történetileg két nagy egyháztest alakjában egymással szembekerültek.
Szent Agoston teológiájában a Nyugat oly kincsre tett szert, amely szellemileg megszabadította a Kelettől. Egy keresztény férfiú egyéniségének mélyéből, aki a Krisztus által való üdvözülést Krisztusban valósággal átélte, a gondolatok bő gazdagságában, a szellem és szó erejével a vallásos eszméknek és kérdéseknek oly áradata tört ki, amely minden későbbi időre megtermékenyítette a Nyugat egyházi életét. A jövendő századokra kihatott hatalmas szubjektivitásának ereje, amely, szüntelen sóvárgással, Isten birtokáért küszködve, végre a Krisztusban való isteni szeretet személyes tapasztalatához, s a biztosan felfogott isteni
82
kegyelem nyugalmához jutott, s egyúttal nagyban hatott azzal a dogmatikai határozottsággal, mellyel felépítette az egyházi tekintély nagy objektivitását, hogy mindennek ellenére ezt jelölje ki a biztos üdv végső alapjául.
A nyugati egyház közvetlenül nagykorúság előtt áll. Két hatalom fogja vezetni: a nyugati szerzetesség és Szent Ágoston teológiája. Új korszak kialakulásához még csak egy dolog hiányzik: az, hogy a latin római világot az üde fiatalságával a világtörténelemben megjelenő germán nemzetiség megtermékenyítse.