RUDOLF SOHM: RÖVID EGYHÁZTÖRTÉNET
85
II. FEJEZET
A KÖZÉPKOR
16. §. Bevezetés 85 Első szakasz: A frank birodalom
17. §. A német törzsek birodalma 90 18. §. A Merovingok kora 93 19. §. A frank reformáció 96 20. §. Nagy Károly birodalma 101 Második szakasz: A német középkor
21. §. A német császárság 106 22. §. A szerzetesség reformációja 112 23. §. Az egyházreform 117 24. §. A wormsi konkordátum 121 25. §. Keresztesháborúk és lovagkor 124 26. §. Szerzetesrendek. Koldulószerzetek 127 27. §. Egyházi jog és bíráskodás 136 28. §. Koldulószerzetek és a harmadik rend 137 29. §. A pápai hatalom túlkapásai. Visszaélések 141 30. §. A babiloni számkivetés. Szkizma 146 31. §. A szerzetesség elfajulása 149 32. §. Reformáló erők 150 33. §. A reformzsinatok 153 34. §. A fejedelmi hatalom 155
16. §
BevezetésMikor az első századok egyháztörténetéből a középkor századaiba térünk át, új és arányaiban kisebb színhelyre lépünk. A középkori egyháztörténet látóköre még nem a keresztény, hanem csak a nyugati világ. A világtörténelem súlypontját Nyugatra helyezi át, Itáliába, Spanyolországba, Galliába, Britanniába, Germániába, ahol nehéz küzdelmek között születik meg a germán-román népelem, amely hivatva lesz a jövendő felett uralkodni.
A középkor óriási pusztításokkal kezdődik. Keleten az iszlám erőszakos előnyomulásával halálos döfés éri a görög egyházat és vele a görög nemzetiséget és kultúrát. Tűztenger gyanánt hömpölyög végig Ázsia és Afrika földjén a mohamedán hódítók minden életet elpusztító serege. A mozgalom a hetedik században kezdődik (Mohamed első fellépése a 611. évre esik), és a nyolcadik század elején már eléri Spanyolországot. (A spanyol birodalom legyőzetése a mórok által 711-ben.) Néhány évvel később (732), mikor Martell Károly a frank birodalom egybegyűjtött seregei élén ellene veti magát, már a Loire partján áll, hogy az egész Nyugatot elárassza, és éppen olyan csapást
86
mérjen a román-germán egyházra és műveltségre, mint a Kelet egyházára és műveltségére.
A görög nemzet életereje meg volt törve; e nép, mely gazdag képességeivel különb volt minden más népnél, ahol még a zsákhordó is filozofált az utcán, ahol a borbélyműhelyekben és korcsmákban, az utcákon és a piacokon hangos viták folytak a hit titkairól, ahol nemcsak a vallás, de még a teológia is népszerű volt és viharos izgalmat keltett a tömegekben, ahol szinte kifogyhatatlan volt a szellemi élet energiája, amelyet az egész nép ereje diadalmasan a magasba emelt – e nép, mely valamennyi között a legragyogóbb, leggazdagabb s legcsodálatosabb volt, a földön hevert, letiporva, összezúzva, hogy soha többé fel ne támadjon. A hellén kultura helyébe Keleten az arab kultúra lépett. Ennek is gazdag szellemi élete volt. A matematikában, természettudományokban és filozófiában túlszárnyalva a középkort, legnagyobb befolyással volt a Nyugatra, és megteremtette a középkor skolasztikus műveltségét; de e kultúra, amelyet az ész éles józansága és egyszersmind a keleti költészet ragyogó mesevilágának örök fénye övezett, mégis csak másodrendű volt, nem érte el az ókor hellén műveltségét, hiányzott belőle a vonalak tisztasága, a lángész prométheuszi ereje, de főleg a történeti érzék, mely a kutatásnak megadja az ösztönzést és szabadságot is, a szem erejét és a végtelen látóhatárt. A középkor arab kulturája alól fel kellett szabadulnunk, hogy a középkor végén, az ókor újjászületésével a jelenkor tudományát és szellemét életre keltsük.
87
A görög nemzetnek vége volt. Sohasem heverte ki a szörnyű csapást. A görög néppel együtt elbukott a görög egyház is.
A pátriárkák püspökségei még állottak ugyan Alexandriában, Antiokhiában és Jeruzsálemben, minthogy az iszlám türelmességet tanúsított a megmaradt egyház iránt. De a továbbfejlődés ereje megtört, Bizáncban és Alexandriában egyaránt. Az egyetlen esemény, amely még egyszer hatalmasan megrázkódtatta, aza görög császárság képrombol reformkísérlete volt a nyolcadik és kilencedik században. A képek tiszteletének, mely közel járt a bálványimádáshoz, olyképpen akartak gátat vetni, hogy a képeket teljesen mellőzik a kultusznál. A császárság úgy vélte, hogy az ily módon megtisztított egyháznak megnyerheti majd a birodalom mohamedán es zsidó lakóit is. Egyetlen vallás, egyetlen egyház legyen a birodalom szilárd alapja! Ilyen értelemben indította meg Izauri Leó (717-741) e mozgalmat.
De a szerzetesség hatalma és a tömeg babonás hajlama erősebb volt a császárnál és seregénél. Döntő volt erre nézve, hogy Jeruzsálem, Antiokhia és Alexandria nagy püspökei, kik már nem tartoztak a császár hatalmi körébe, élükön Róma püspökével – valamennyien a képimádás mellett voltak. Egy nagy zsinaton Niceában (a hetedik ökumenikus, 787-ben) a képek tisztelete győzött, mely a kép tárgyára vonatkozott és az Isten "imádásától" különbözött. Azóta mind a római, mind a görög katolicizmus szilárdan ragaszkodott ez állásponthoz. A kilencedik század közepe táján a császárság Konstantiná-
88
polyban is visszavonult (az utolsó képellenes császár Theofilosz, 829-842). A kivívott győzelem után a szerzetesség és a görög egyház egyaránt szellemi tétlenségbe süllyedt. Damaszkuszi János (meghalt mint szerzetes 754 után Sába kolostorában Jeruzsálem mellett), aki a képtisztelő párt egyik vezére volt, a görög egyház dogmatikáját rendszeres bölcselet-teológiai műbe foglalta össze, amely a görög egyház alakját befejezve a nyugati egyházban a középkori skolaszticizmus egyik alapvető alkotása lett. Ez volt a görög kereszténység utolsó jelentős szellemi terméke. Azóta minden elnémult, és az egyház szellemi életének kialvásával teljesen az állam hatalma alá került. Győzött a bizánci cezaropapizmus, ama siker ellenére, amelyet az egyházi hatalmak csak az imént vívtak ki a képviszályban. A görög egyház megőrizte lényegét, dogmáját és kultuszát, de hatalmi eszközei az államhatalom eszközeivé lettek.
A görög egyház világító fénye kialudt. Ami a kelet-római császár kormánya alatt még megmaradt, éppen elég volt arra, hogy utolsó örökség gyanánt a beözönlő szláv néptörzsekre hagyja a betűírást, a műveltség elemeit és az egyház tanát. De a szláv népfajnak nem volt elég ereje ahhoz, hogy újjászülje a görög világot. A görög egyház és világ halott maradt. A görög egyház, amint ma Oroszországban és határos országaiban a Balkán-félszigeten látjuk, a hetedik század megkövült egyháza. Egy lépéssel sem jutott előbbre. Amint a világtörténelem a hetedik században, a nagy, megsemmisítő csapás korszaká-
89
ban, a keleti egyházat elhagyta, úgy találja ezt ma is, több mint ezer esztendő után. A görög egyház halotti mozdulatlanságban fekszik. Mikor jő felülről a szellem, hogy az egykor oly fenséges egyházat új életre keltse?
A középkor elején a Nyugat is a feloszlás képét mutatja. A hatalmas, egykor az egész világon uralkodó birodalom megbukott. A germán népek seregei pusztítva és rombolva száguldottak végig Nyugaton; Germánia őserdőiből barbárságukat a Nyugat művelt és gazdag országaiba vitték. Éjszaka borult a világra. Ami egykor nagy dicső és szép volt, ami az életnek tartalmat és értéket adott, a művészet, a tudomány, a messze uralkodó államhatalom – minden elenyészett. Nem érkezett-e el egyúttal a világ vége? Éjszaka volt és sehol sem volt látható egy új hajnal pírja.
És mégis volt még ok a reménységre. A birodalom bizonyára elbukott, de az egyház nem. Keleten a birodalommal együtt az egyház is elpusztult, és vele együtt a műveltség utolsó gyökere is elvesztette erejét. A Nyugaton az egyház épen állott. A romok világában, az általános pusztulásban a múlt egyetlen tanúja volt, s szervezetét, hagyományait és hitét az ókor világából sértetlenül megmentette az új korszak számára, és alkotmányával és prédikációjával elérte, hogy a győző is legyőzötté vált. A germán seregek a keresztény egyház tágas csarnokába bevonultak, hogy – mint Remigius reimsi püspök Chlodvig frank királyhoz keresztelésekor mondotta – imádják azt, amit üldöztek, és üldözzék azt, amit imádtak. Az
90
egyház meg volt mentve, és vele együtt meg volt mentve a kultúra is. Az ókor egész műveltsége, s benne az egész gazdagság, melyet az utókor számára felhalmozott, elmúlhatatlanul fenn fog maradni. Kolostorok csendes magányában, az egyházi kutatás és tudomány védő szárnyai alatt őrizték a drága kincset, míg eljött az idő, amikor újra el-kiindulhatott, hogy meggazdagítson egy világot.
A német kedély egész bensőségével és erejével fogadták a német néptörzsek a kereszténységet. A német vér elég nemes és elég életerős volt, hogy a Nyugat világát és egyházát újjáalakítsa. A germán-román népeken, amelyek most nyugaton a latin és német elem összeolvadásából származtak, nyugszik a világtörténet haladása. Kezdetben a görög egyház volt a kereszténység vezetője. Most a latinok veszik át a kormányt.
A középkor kereszténysége, minthogy csak a nyugati kereszténységre szorítkozott, szűken határolt látókörre terjed, mégis oly látókör ez, mely magába zárja a jövő egész fejlődését.
ELSŐ SZAKASZ
A frank birodalom17. §
A német törzsek birodalmaiA német törzsek birodalmainak egész sorát látjuk nagyra nőni a római birodalom romjain. Melyik nyeri el majd a pálmát? Melyiknek fog
91
majd sikerülni újra felépíteni, ami rombadőlt, és a germán államrendszer szellemi alakjában római földön újra megteremteni a nagy, világbíró, dicső, felejthetetlen császárságot? A birodalom hanyatlott. De a birodalmi eszme napja még ott tündöklött a látóhatáron az egész középkoron át. Hiszen hosszú századokon át a benyomuló barbárok szemében a római birodalom volt a fogalma minden nagynak és dicsőnek. Mintegy varázshatalommal tartotta fogva őket, és miután letűnt a római birodalom, még követte a hódítók vágyakozása, akik romba döntötték. Szemükben a birodalom volt az állam, az egyetlen, az eszményi, páratlan es a nélkülözhetetlen, az elmúlhatatlan és az örök állam. Az emberiség története azon egy volt az ő történetével. Újra felállítani a birodalmat, visszaadni az emberiségnek állami léte formáit: ez lehetett a germán államalkotás nagy, legfőbb célja. Nemcsak a tudósok agyában, hanem magában a népek képzeletében élt tovább az álom a császárságról, közvetetlen utóhatásaként annak, amit a római birodalomban láttak, tapasztaltak, örökre elsajátítottak, – ez az álom titokzatosan ragyogó képeket szőtt, megrészegítő erővel halhatatlan tettekre sarkalt, s erőteljesen teremtette meg először a frank, majd a német birodalmat.
Vajon melyik germán birodalom fogja újra
feltámasztani a császárságot? Vajon a keleti, a nyugati gótok, a vandálok, vagy a burgundok birodalma? A történet válasza ez volt: egyik sem ezek közül, hanem a frank birodalom.
Kezdettől fogva egyetlen tény volt erre
92
nézve döntő. Az összes német törzs, amely eddigelé a római birodalommal érintkezett, a kereszténységet ariánus formában vette fel. A keleti birodalom majdnem az egész negyedik században ariánus volt, és éppen ekkor történt, hogy a Duna partján a gótok, majd a többi, a gótokkal rokon törzsek, a vandálok, burgundok, alánok és suévek kelet-római részről vették át a kereszténységet. Ilyképpen az arianizmus, miután magában a római birodalomban már megszűnt, az áttért germán törzseknél még tovább élt. Nem mintha a gót és vandál parasztok tömege mélyebb értelmet vagy élénkebb érdeklődést mutatott volna a teológiai kérdések iránt. De német sajátosság volt, hogy azt, amit egyszer elfogadtak, híven és változtatás nélkül megőrizzék. Így történt, hogy a német hódító ariánus, a nyugati birodalomban meghódított római azonban ortodox hitű volt. A nemzeti ellentét mellé vallási is szegődött. Ez a benső meghasonlás emésztette a gótok és törzsrokonaik nemes birodalmait. Csak egy birodalom volt kezdettől fogva ortodox: a frank birodalom. Chlodvig a kereszténységet római katolikus alakjában vette fel. A frank hódító ugyanazt a hitet vallotta, mint a római lakosság. Sőt ugyanazt a hitet vallotta, mint a római tartományi lakos Burgundiában és a nyugati gót birodalomban. Dél-Galliában, ahol a hatodik század elején a nyugati gótok és burgundok uralkodtak, a római főúr, a római városi polgár, a római katolikus püspök bizonyára nagyon is azon volt, hogy a gyűlölt ariánus eretnekek uralmát lerázza, és ha már másként nem lehetett, inkább
93
a katolikus frank királynak vesse alá magát. Chlodvignak csak meg kellett érintenie Galliában a nyugati gót birodalmat, és az máris összeomlott. (Voullon melletti ütközet, 507-ben.) Fiai alatt történt Burgundia meghódítása – a burgundi királyság már későn tért át a katolikus hitre. Gallia a frank győztesé lett, és vele a latin Nyugatnak szíve. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor követi Chlodvig birodalmát Nagy Károlynak a germán-román világot átfogó és újjáalkotó császársága.
18. §
A Merovingok koraA Meroving frank királyok korszaka, amely a hatodik és hetedik századot foglalja magába, az órómai-hellén kultúra utolsó, elhaló hangjainak kora volt. Az új középkori műveltség ideje még nem érkezett el. Az ókori műveltség immár leáldozott napjának utolsó sugarai ott látszanak a látóhatáron: ezekből éltek. Dél-Galliában még voltak rétori iskolák, amelyek az ókori műveltség munkájának közvetlen folytatásaként világi műveltséget terjesztettek. Még volt irodalom, amely az ötödik századbeli római művek mintáin indulva, annak formáit tovább fejlesztette. Az egyház is a folytatása volt annak a műveltségnek, amelyet a régi birodalomtól örökölt. A római nemzeti elem is, a papok és különösen a püspökök között, még igen sokáig tartotta meg elsőbbségét.
De az az ókori műveltség, melyből a Merovingok idejében éltek, már kialvófélben volt.
94
Végső órája ütött. A hatodik században még elegendő ereje volt oly irodalmi művek alkotására, amelyek méltóak arra, hogy a történet megemlékezzék róluk. De ha Venantius Fortunatust és Tours-i Gergelyt nézzük, ama korszak legjelesebb költőjét és íróját – mily durva már a nyelvük, mily erőtlenek gondolataik! És éppen Tours-i Gergely püspökben, aki a jelentékenyebbik kettejük közül, kinek egyénisége telve volt nemes egyszerűséggel, igaz lelki finomsággal és férfias erővel, – mily kevés szellemet, mily kevés műveltséget, mily csekély formaérzéket találunk; és elsősorban mennyire barbárrá lett abban a durva világban, amelyben él!
Az ókori műveltség végéhez közeledünk. A hetedik században utolsó hangjait hallatja. A nyolcadik század elején halálos órája ütött. Minden elnémult. Olyan idő köszöntött be, amely már nem adhat hírt magáról. Kultúra nélküli légkör vesz körül bennünket. Meghalt az ókor műveltsége és csak a Karoling reneszánszban fog új életre ébredni.
Ami a frank birodalom műveltségének történetéről áll, ugyanaz áll az egyház történetéről is. A Merovingok alatt kimúlófélben van az egyház ereje. A hatodik században a szabadság, melyet a germán állam az egyénnek és egyháznak egyaránt hozott, erővel és élettel teljes, frank birodalmi egyházat teremtett. De ez a frank egyház a hetedik században már a gazdagság és hatalom földi érdekeiben vész el. A püspök a nagy földesúr és a frank birodalmi mágnás szerepére vágyik, és a főnemesség élén fellázad a királyság ellen. A szellemi érdekek hát-
95
térbe szorulnak. Zsinatokat már alig hívnak össze. A nyolcadik század elején az egyházszervezet már teljesen feloszlott, és Martell Károly a birodalom szorult helyzetében a szellemétől teljesen megfosztott egyházat kénye-kedve szerint használja fel, hogy egyházi birtokok segítségével újra helyreállítsa az államot.
Csaknem ugyanilyen az egyház helyzete Olaszországban, Spanyolországban és Britanniában. Olaszországban sokat szenved az egyházi élet az ariánus longobárdok gyűlölete folytán, majd a longobárdok áttérése után a katolikus hitre (a hetedik század közepe táján), a longobárd királyság nyomása folytán, mely Róma püspökével természetszerű háborúságban él. Britanniában a kereszténység katolikus és kelta formái közt folyt a viszály (ld. a 98. oldalt). Spanyolországban, ahol a latin műveltség és az egyházi élet sokkal erélyesebben tartották fenn magukat, mint a frank birodalomban, az egyház éppn azóta, hogy a nyugati gótok áttértek a katolicizmusra (587), a cselszövések és viszálykodások ama bonyodalmaiba került, amelyek a nyugati gótok királyi trónusát a hetedik század közepe óta szüntelenül aláásták.
A Nyugat egyháza reformra szorult. Ki fogja megreformálni? Vajon odatekinthet-e természetes feje felé, a római püspökhöz, mint segítőjéhez? De a római püspök maga is szorongatott helyzetbe került a görögök és longobárdok között. Sőt, mi több: a római püspököt a germán királyság, a nyugati gót (Spanyolországban), a frank (Galliában), a longobárd
96
(Olaszországban) elvágta a közvetlen hatalomtól az egyház felett. A germán királyság egy birodalmában sem tűri meg külföldi püspök hatalmát. A nyugati egyház tartományi egyházakra, a spanyol, a longobárd, a frank tartományi egyházakra oszlik, és az angol-szász birodalom királyai, akik csak az imént kapták a kereszténységet Rómából, ugyanazt a fejedelmi hatalmat követelik maguknak Anglia egyháza felett, mint a frank birodalom királya a frank egyház felett. A nyugati kereszténység sok különálló tagra szakadt. Egyházi egysége felbomlott. A római püspök elvesztette egykori kormányhatalmát. A pápaság nem képes megakadályozni az egyház összeomlását. Maga is a földön hever és várja a megmentőjét.
Ki lesz a nyugati egyház reformátora?
19. §
A frank reformációNémetország a hatodik században nagyrészt még pogány volt. Ámbár az alemannok, bajorok, thüringiek már a frank birodalom részei voltak, a kereszténységnek csak a kezdete volt meg náluk. A birodalom nem tekintette feladatának a térítést. Ez az egyház dolga volt. De a frank egyház fogyatékos életereje épen abban mutatkozott, hogy nem volt térítői képessége. Nem a frankok közül, hanem a messze távolból, Írországból és Skóciából jöttek a hatodik század után kelta, idegenajkú szerzetesek, – a legjelentékenyebb Columbanus
97
(meghalt 615-ben) és Gallus (meghalt 646 körül) – hogy a németeknek az evangéliumot hirdessék. Idegen szokással és erkölccsel egy némi tekintetben idegenszerű és sajátságosan kelta jellegű kereszténységet hoztak magukkal. Nemcsak a húsvéti időszámításban tértek el a nyugati szokástól. Náluk a papok házassága még teljes érvényben volt. Mindenekelőtt ismeretlen volt náluk a rendezett püspöki alkotmány, amely másutt mindenütt az egyházi szervezet egyetlen érvényes alakját jelentette. Térítésük és kormányzatuk középpontjai kolostorok voltak, és úgy tűnt fel, mintha Németországban az általánosan elterjedt püspöki alkotmányú egyház mellett kelta (ír-skót) mintára egy kolostorszerűen szervezett egyház keletkeznék.
Így tehát az újonnan alakuló német egyház is már eleve a feloszlásnak egy új mozzanatát viszi a nyugati kereszténységbe.
A nyolcadik század elején a Nyugatnak még politikai létét is veszély fenyegeti. A mórok (711-ben) a nyugati gót birodalmat Spanyolországban rombadöntötték. Azután könnyűszerrel zsákmányul ejtették a (Pireneusoktól a Loire-ig terjedő) aquitániai hercegséget. Az idegen hódítók tele vallási gyűlölettel már-már a frank birodalom szívébe hatoltak. Ugyanekkor Kelet felŐl a Majna és Rajna felé a szláv bevándorlás nyomul előre. Hol van a birodalom, mely oltalmat nyújthatna? A birodalom, Chlodvig egykori hatalmas birodalma lehanyatlott. Királya egy serdületlen fiú, a Merovingok házából. Alemannok, thüringiek és bajorok, her-
98
cegeik vezetése alatt megtagadták az engedelmességet a süllyedő birodalom iránt. Aquitánia is elpártolt, és önálló hercegség volt, amikor a mór betörés elérte és elnyelte. És a birodalom többi részében fejetlenség uralkodik. A nagy urak, grófok, hercegek, apátok, püspökök, mind magukhoz ragadták a hatalmat. A királyság puszta név lett.
Azonban nemcsak az egyház, maga a kereszténység forgott veszélyben. És amint a kereszténység, szintúgy a germán nemzetiség is.
E végzetes pillanatban két férfiú mentette meg a Nyugatot. Az egyik mint politikai, a másik mint egyházi reformátor: Martell Károly és Bonifácius.
A Poitiers melletti csata (732), melyben Martell Károly leverte az arabokat, volt első jele a birodalom újjászületésének. A csatamezőn, Poitiers mellett vívták ki a Karolingok jogukat a királyi és császári koronára.
Bonifáciusnak, kit a katolikus egyház a szentek sorában tisztel, a 719. évben történt fellépése, egyrészt mint Németország térítője, másrészt mint az apostoli szék kiküldötte, volt az egyház meginduló újjászületésének a jele.
Bonifácius
(eredeti néven Winfried) egyike volt azoknak az angolszász térítőknek, akik már a hetedik század végén jöttek volt át Angliából a németek megtérítésére. Nagy Gergely pápa (590-604) azáltal, hogy Augustinus bencés szerzetest elküldte Angliába (ahol 596-ban szállt partra, Kentben a kereszténységet terjesztette, és megalapította a canterbury-i egyházat), kezébe vette a közvetlenül99
Rómából kiinduló angolszász térítést és ez a kereszténység római alakjában, sokféle küzdelem után, le is győzte az angolszászoknál a kelta kereszténységet. Most az angolszász egyház lerótta hálaadóját Róma iránt. Az angolszász térítők, akik Németországba jöttek, az evangéliummal együtt a római szentszék hatalmát is hirdették. Az angol-szász Willibrord (695) Rómában püspökké szenteltette fel magát, hogy térítői munkáját a frízeknél megkezdhesse. Bonifácius (Winfried), amikor 718-ban tervbe vette a térítői munkát, a római püspöktől (II. Gergely) kért megbízatást a térítésre: nem úgy jött, mint az ír-skót szerzetesek, ő a római szentszék nevében jött, hogy az evangéliumot a németeknek hirdesse. 722-ben Rómában püspökké szentelték és ez alkalommal mint az első nem olasz püspök, aki erre ráállott, a római püspöknek formális engedelmességi esküt tett. Meggyőződésének teljes erejével hitte, hogy az egyház üdvössége Rómához van kötve és e hitnek szentelte életét. E hitben hódította meg a Nyugatot. Ő volt és senki más, aki a középkori pápaságot megteremtette.
Műve térítés és reformáció volt egyaránt. Csapásai alatt megdől a geiszmári szent tölgy, az enyésző pogányság jelképe. Ugyanekkor a kereszténység kelta (ír-skót) alakja helyett a rómait honosíta a meg. Baj orországban a rendes püspöki alkotmányt szervezte meg és egész sor püspökséget alapított Hessenben és Thüringiában. A legfontosabb az volt, hogy a frank birodalom egyházát is sikerült újjászerveznie. Martell
100
Károlynak halála után, kinek vaskeze ránehezedett a frank egyházra, és akinek vasakarata a reformáció ellen síkra szállt, rövid időn belül sikerült neki az egész frank birodalomban új életre kelteni az egyházalkotmány rendes formáit. A kánoni jognak szigorú érvényt szerzett, és újra helyreállította a püspökök tartományi zsinatát a metropolitával az élén, mint az összes tartományi püspökök fölötti kormányzati és felügyeleti hatóságot. De mindenekelőtt elérte, hogy Franciaország és Németország egyháza egyaránt a pápának rendelte alá magát. A pápát elismerték a nyugati kereszténység legfőbb fejének, engedelmességet fegadtak neki, meghajlottak határozatai előtt, és ezzel újra helyreállították a nyugati egyház egységét.
A pápai hatalom újjáteremtése volt a frank reformáció nélkülözhetetlen záró- és sarokköve. Nyilvánvaló lett, hogy a tartományi egyházakra való feloszlás nem kedvezett az egyházi élet fenntartásának. Oly hatalomra volt szükség, amely az egész egyház vezetésében és egységében legfőbb tekintélyül szolgál. Az egyház teljes hatalmára és dicsőségére volt szükség, hogy a középkor népei előtt az evangélium hatalmának és dicsőségének érzékileg látható alakja legyen. Ami az egyház hatalmának javára volt, az közvetve a kereszténység hatalmának is javára szolgált. A pápaság szükségképpen arra volt hivatva, hegy megteremtse az egyház világraszóló szervezetét, s ezzel együtt a keresztény eszmék uralmát a középkori népek élete fölött. Midőn Bonifácius
101
a római szentszéket hatalomra emelte, a német egyházat korántsem adta el Rómának rabszolgaként, de mind a német, mind az egész nyugati kereszténységbe döntő, hatalmas és termékeny életösztönt ültetett, amelyből az egyház dicsősége és vele a középkor kultúrája származott.
20. §
Nagy Károly birodalmaNagy Károly birodalmában nyert befejezést Chlodvig birodalom-alapítása. A nyugati szárazföld összes román és germán törzsei most egy világbíró közösségbe olvadtak. A nagy feladat, amely a népvándorlás seregei előtt derengő fényben lebegett, most végre megoldást nyert. Új birodalom jött létre, épp oly ragyogó és hatalmas, mint egykor a nyugat-római birodalom volt, s midőn Nagy Károly a 800. év karácsonyán a római község kezéből és a római püspöknek (III. Leó), mint a római község fejének kezéből átvette a római császári koronát, ezzel messze látható s csodálatot keltő kifejezésre juttatta népeinek életrevaló boldog öntudatát, hogy íme, sikerült a nagy mestermű: a germánokra szállt a világuralom!
Az új római birodalom egyúttal – úgy akarták – keresztény világbirodalom is legyen. A császárság az állam feje és az egyház feje egyaránt. Ilyen értelemben állott Nagy Károly – egyelőre a római püspök mellőzésével – egyszersmind az egyházkormányzat élére; elnökölt a zsinatokon, kijelölte a püs-
102
pökök és apátok egyházi jogait, felügyelt az egyházi életre, ahová tudós barátjának, az angol-szász Alkuinnak (meghalt 804-ben Toursban mint apát) segítségével, a latin műveltséget ápolva és új iskolákat alapítva, gazdag és új életelemeket vitt.
Egyházi ügyekben legnagyobb sikerét Nagy Károly az ő megbízásából szerkesztett s nevében kiadott "könyvekkel" (libri Carolini) érte el. A római püspök a nagy képvitában (vö. a 87. oldallal) a képtisztelet mellett határozott. I. Adorján pápa 790-ben a képimádó niceai zsinat (787) aktáit utólagos jóváhagyás végett elküldte Nagy Károlynak és az ő révén a frank egyháznak. Nagy Károlynak és teológusainak válasza e közlésre, melyet egy pápa tett egy ökumenikus zsinat határozatairól, harcias tiltakozás volt: a "Karolin Könyvek" (790 és 794 között keletkeztek). E mű "a kitűnő frank királynak, Károlynak műve egy görög zsinat dőre és fennhéjázó, a képimádás mellett szóló határozata ellen" (ez volt a könyv hivatalos címe), igazi keresztényi határozottsággal és igen tiszteletreméltó tudással elvetette úgy a képimádást, mint a képrombolást: a képek közömbösek, nem illeti őket tisztelet, de semmiféle támadás sem. Hadd fejtse ki az emberi művészet összes tehetségeit Isten szolgálatában! Akár vannak képek, akár nincsenek – ez nincsen kapcsolatban a kereszténység lényegével. Nincs igaza sem a képimádó görög egyháznak, sem a képromboló görög császároknak! A pápának sincs igaza, ha azt kívánja tőlünk, hogy alávessük magunkat az új niceai zsinat
103
határozatának! A frankfurti zsinat elé terjesztették e könyvet (794), s az egybegyűlt frank püspökök egyhangúlag az irat mellett és a "hamis görög zsinat" ellen nyilatkoztak. Adorján pápához hivatalosan eljuttatták a királyi könyvet. Az félig édes, félig keserű írásban válaszolt, de benne mégis hangsúlyozta, hogy a római egyház hagyományaihoz kell ragaszkodnia, s el kell ítélnie mindazokat, akik a képimádást elvetik. A frank egyház ennek ellenére az egész kilencedik és tizedik században hű maradt meggyőződéséhez. Csak a középkor folyamán, a római egyház mindinkább növekvő hatalmával hatolt be a képimádás (melyhez a tridenti zsinat is ragaszkodik) a nyugati egyházba. Mindaddig Nagy Károly szelleme útját állotta nálunk a görög-római babona elterjedésének; ítélete a képkérdésben a német reformációban életerősen és teremtő művészettel újjászületett. A frank egyház a császárt követte, nem a pápát.
Jámbor Lajos alatt szétforgácsolódott a nagy birodalom. Maga a pápaság VI. Gergely pápa személyében (833) Jámbor Lajos fiaival szövetkezett, hogy a birodalomnak rombadöntésében segítségükre legyen; annak a birodalomnak, amely éppenséggel lehetővé tette, hogy a pápaság uralma a Nyugaton helyreálljon. De az egységes birodalommal együtt elbukott a pápaságnál hatalmasabb nagy császárság is a Nagy Károlytól teremtett alakjában, és a nyugati egyháznak, ha egységét fenn akarta tartani, nem maradt más hátra, minthogy teljesen a pápai hatalomra támaszkodj ék.Ennek felisme-
104
réséből származott a kilencedik század közepe táján az "Ál-Izidorus," egy frank pap műve, – a középkor legszemérmetlenebb és legsikeresebb hamisítványa. Ebben a műben zsinati végzések és pápai dekretálék egy régi gyűjteményét nagyszámú hamisított dekretálével kibővítették, amelyeket a gyűjtemény szerzője régi, főként a második és harmadik századbeli római püspökök nevével adott ki. A hamisított iratokban folyvást ismétlődő gondolat egyrészt a püspökök felszabadítása a világi hatalom alól, sőt ha lehetséges, minden vád alól (sem laikusnak, sem alsóbbrendű papnak nem szabad vádat emelni vagy tanúskodni püspök ellen), másrészt az egyház teljes alávetése a pápának. Még egy második gondolat is nagyon előtérbe lép: nemcsak hogy minden (a tartományi zsinat által) elmozdított püspöknek feltétlen joga van Rómába felebbezni, hanem Ál-Izidorus szerint általánosságban érvényes az, hogy minden fontosabb ügyben a pápához kell fordulni, és hogy a tartományi zsinatok végzései pápai jóváhagyás nélkül érvénytelenek. Minő hallatlan újítása volt ez az egyházjog minden kétséget kizáró érvényességének! A frank reformpárt programja volt ez, amelynek törvényes alakot adtak: az egyház sorsát külön akarták választani a széjjelhulló birodalom sorsától, hogy az egyház alkotmányát egyrészt a minden helyi hatalom alól felszabadult püspöki hivatalra, másrészt a pápaságra alapíthassák. Meg kellett menteni az egyház egységét a birodalom feloszlása ellenére. És ebben rejlik a hamisítvány rendkívüli sikere. 864-ben I. Miklós
105
pápa nyíltan állást foglalt az ál-izidori elvek mellett. Sőt elég merész volt hivatalosan, bár csűrve-csavarva azt állítani, hogy a hamisított okmányok (de óvatosan név szerint nem jelölte meg azokat) a római egyház levéltárában őriztetnek, és ezzel a pápaságot a csalás bűnrészesévé tette. A hamis dekretálékkel megdöntötte a legjelesebb, legtudósabb és legbecsvágyóbb frank érseknek, Reimsi Hinkmárnak metropolitai hatalmát. (Soissons-i Rothad érseket, akit Hinkmár elmozdított, a pápa a hamis dekretálék alapján 865-ben visszahelyezte.) Már a kilencedik század végén minden ellenkezés elnémult az ál-izidori dekretálék valódiságával szemben. Az egész középkorban elismerték valódiságukat. Közülük igen sok átment a Corpus Juris Canonici-ba; csak a tizenötödik században támasztott Cusai Miklós bíboros némi kételyeket irántuk, amelyeket később a protestáns kutatás (a magdeburgi centuriátorok és még mások) bizonyosságra emeltek. Közben azonban a hamis dekretálék elvégezték munkájukat. Nem mintha azok teremtették volna meg a középkor pápaságát – a világtörténetet nem lehet rászedni –, de fontos szövetségesei lettek a feltörekvő pápaságnak abban, hogy az egyházi és világi uralomra irányuló követeléseit igazolják.
Nagy Károly bomladozó birodalma tönkrement. Ha az egyház egysége megmarad, ez csakis a pápaságnak köszönhető. A Karoling birodalom bukása volt a középkori pápaság hatalomra jutásának első alapja.
S a jövő pápasága máris jelentkezett. Mind-
106
járt I. Miklós (858-867) a legjelentékenyebb képviselőinek egyike volt. Megfékezte a nyugati frank birodalom egyházát (Hinkmár), rendszabályaival sújtotta II. Lothár királyt, amiért feleségét eltaszította, és őt és segítőtársait, a kölni és trieri érsekeket és ezekkel együtt az egész lotharingiai püspökséget meghódolásra kényszerítette, sőt Photiussal, Konstantinápoly pátriárkájával is szakított, mert ez nem akarta elismerni a római szék ítéletét, amely szerint másvalaki, – Ignatius – a jogszerű pátriárka (863). Őáltala – Miklós és Photius kölcsönösen kiátkozták és elmozdították egymást és dogmatikai kérdések is kerültek a vitába – keletkezett először külső szakadás a latin és a görög egyházak között. Miklós egyforma támadást intézett a metropolitai hatalom, a királyi hatalom és a konstantinápolyi nagy vetélytárs ellen. A pápaság felemelkedett, hogy meghódítsa a Nyugatot, és hogy az ellenszegülő görög egyházat, mint skizmatikust az igaz egyház testétől elszakítsa.
Nagy Károly örökségébe a pápaság lépett. A világuralomhoz vezető úton a római püspöknek még csak egy ellenfelet kell legyőznie: a német császárságot.
MÁSODIK SZAKASZ
A német középkor21. §
A német császárságNémetországnak sikerült először új államrendszert teremtenie. Mialatt Franciaország,
107
Burgundia és Itália még teljes feloszlásban volt, I. Henrik Németország az újjászületésén fáradozott, ami később nagy fia, I. Ottó alatt befejezést is ért. A győzelem, melyet ez a Lech-mezőn a magyarok ellen kivívott (955), megmutatta a szilaj támadóknak és egész Európának, hogy Németországban újra erőteljes állam alakult. Természetes, hogy a császári korona és a velejáró átkot és áldást hozó uralom Itália fölött az első nagyhatalomé lett, amely a Karoling birodalom romjain emelkedett. 962-ben a pápa Nagy Ottót római császárrá koronázta. Nagy Károly koronájának újra volt örököse, aki a császári hatalomnak súlyt adhatott.
És mégis: milyen más volt a politikai helyzet Nagy Ottó, mint Nagy Károly alatt. Nagy Ottónak az egykori frank birodalomnak csak egy resze engedelmeskedett: a keleti frank birodalom (Ostarrihhi) a Rajna, Elba, Majna és Duna mentén, amelyhez most hozzácsatolták Itáliát. A középkor elmélete szerint az egész, vagy legalábbis a nyugati világ a császári hatalomnak van alávetve. De a német császár világhatalma a nem-német államok számára csak puszta név maradt. Valósággal csak az Itália fölött való (sokszor megtámadott és végzetes!) hatalmat jelentette.
Magában Németországban is a királyság, amelynek vállán nyugodott a császári hatalom, messze elmaradt a frank királyság hajdani hatalmi állása mögött. Közben megalakult a hűbérrendszer, és megváltoztatta az államalkotmányt. A gróf nem volt már, mint azelőtt, tisztviselő és a királyi akarat szerve, hanem
108
vazallus, akire a grófság a hűbér jogán tartozik. Sőt mi több, a gróf fölé a törzshercegség kerül, sváb, bajor, frank, lotharingiai és szász hercegség, oly hatalmat hordva magában, mely teljesen egyenrangú volt a királyi hatalommal. A királyságot az a veszély fenyegette, hogy valóságos uralma puszta hűbéruralommá lesz. E veszélytől Nagy Ottó mentette meg két eszköz segítségével. Az első az volt, hogy a törzshercegségeket, amennyire lehetett, családja tagjainak juttatta, s ekképpen a hercegségben rejlő erőket a királyság hatalmi eszközeivé változtatta, de csak tökéletlenül, mert saját fivére, a bajor herceg és saját fia, a sváb herceg sokkal több hajlandóságot mutattak arra, hogy a királyság ellen fellázadjanak, mint arra, hogy annak engedelmeskedjenek. Teljesen elérte célját Nagy Ottó a másik eszközzel, amelyet használt, ti. azzal, hogy az új királyságot az egyház hatalmára alapította. Nagy Ottó alatt a királyi politika kifejezett elve lett az egyház, és különösen a püspökök helyzetének emelése, birtokok adományozása, nyilvános jogok, sőt grófságok átruházása útján. Vajon miért? Azért, hogy a dacos világi fejedelemséggel szemben ellensúlyként a papi fejedelemség álljon. A király inkább bízhatott a papi főurakban, mint a világiakban. A püspököt és a birodalmi kolostorok apátját a király maga nevezte ki gyűrűvel és pásztorbottal, az invesztitúra jogával élve. Szabadabban nevezhette ki a püspököket és apátokat, mint a grófokat és hercegeket, mivel a papi hivatalok nem voltak és nem lehettek örökösek. Az egyházi
109
fejedelemség minden haláleset után visszaszállt a királyra, hogy szabadon rendelkezzék vele. A papi fejedelemséget a király minden alkalommal egy neki mindenben megfelelő személyiséggel tölthette be. Sőt mi több, az egyházi alapítványok birtokait a birodalmi birtok egy nemének tekintették. Amit eszerint a papi alapítványnak szereztek, az a birodalom számára nem veszett el, sőt még inkább a birodalom biztos tulajdona lett, mert a nagy világi vazallusoktól elvonták. Az egyházi birtokok adót fizettek a királynak (ajándék címén). Háború esetén az egyházbirtokok szolgáltatták a királynak a katonák legnagyobb részét. Az egyházi javak fölé a király a neki alkalmas püspököt és a neki alkalmas apátot helyezhette. Így vált lehetővé a középkori királyság és császárság. Uralmának anyagi támasztékául az egyház hatalmi eszközei szolgáltak, és az eszköz, amely az egyházat a királyhoz kapcsolta, a királyi invesztitúra volt.
Ez a királyság széles alapon épült fel. De vajon nem kellett-e meginognia magának az alapnak abban a pillanatban, amikor az egyház szellemi természeténél fogva szabadságra törekszik az állammal szemben?
A pápaság – a Karoling birodalom szétbomlásának ideje óta – ugyancsak a hanyatlás korszakát élte. Egy-egy hatalmi megnyilvánulása sikerrel járt. De a fődologban a német, a francia és az angol nemzeti egyházak maguk kormányozták magukat. Mintha visszatért volna a tartományi egyházak ideje. De a császárságban volt meg a döntő mozzanat, amely most
110
is meggátolta az egyház föloszlását. A császárságban a középkor meggyőződése szerint egyúttal szellemi méltóság is lakozott, és a német birodalmi zsinatok, amelyek a tizedik és tizenegyedik században a császár elnöklete alatt tartattak, egyszersmind az egyetemes egyház képviseletét alkották. Mindenekelőtt a császárság, mint az egész kereszténység feje, jogosult és köteles volt a pápaság emelésére. A pápaság a kilencedik század vége és a tizedik század első fele óta Róma féktelen városi arisztokráciája viharos mozgalmainak martaléka lett, és egy teljesen eldurvult társadalom elvetemedettjei éktelenítették el a szentszéket. A római pápaságot a rómaiaktól kellett megszabadítani. Nagy Ottó, fia és unokája ismételten közbelépett. A rómaiak megesküdtek Nagy Ottónak, hogy beleegyezése nélkül nem választanak pápát. Gyakran avatkozott be a császárság, hogy befolyásával az állás betöltésére új életet öntsön a pápaságba, de a fődologra nézve hiába. A tizenegyedik század első felében Rómának két nagy nemesi családja, a Crescentiek és Tusculanusok vetekedtek a pápai méltóságért, mint családjuk birtokáért. 1033-ban megtörténhetett, hogy IX. Benedeket, egy 12 éves fiút emeltek a pápai székre, aki azt később minden bűnnel beszennyezte. Egy néplázadás űzte őt ki a városból (1044), hogy III. Szilvesztert kiáltsa ki ellenpápának. Amikor 1045-ben IX. Benedek ennek ellenére visszatért Rómába, mégpedig fegyveres kézzel, eladta a pápaságot VI. Gergelynek anélkül, hogy komolyan kész lett volna lemondani a pápai hatalomról.
111
A megbotránkozás elérte tetőpontját. Segítséget csak a német császárság hozhatott. Megjelent III. Henrik, és erős oltalma alatt a sutri-i zsinat (1046) elmozdító ítéletet hozott a két ellenpápára, majd egy római zsinat (1046 decemberében) Benedeket is elmozdította. Ekkor Rómában egy német püspököt (Bambergi Suidgert) II. Kelemen néven választották meg pápának (1046-47) ; ez III. Henriket császárrá koronázta. III. Henrik egyúttal elnyerte a római patrícius méltóságát és hatalmát, és ezzel a jogot a római püspök kinevezésére. Ettől fogva a szentszék betöltése a német birodalmi kormányzat egyik alkotórésze lett. III. Henrik még további három pápát nevezett ki: II. Damasust (1047), IX. Leót (1048-1054, elzászi származású, a daxburgi grófok nemzetségéből, megválasztatott a wormsi birodalmi gyűlésen) és II. Viktort (1054-1057, megválasztatott a mainzi birodalmi gyűlésen). A pápát Németországban választották, többé nem Rómában.
A császárság hatalmának tetőpontján állott. A német egyház engedelmességgel adózott neki. Sőt az egyetemes egyház benne ismerte el legfőbb urát, mint Nagy Károly idejében, amennyiben a legmagasabb papi méltóság felett rendelkezett. Az egyházi irányba terelt mozgalom csak egy pillanatra kedvezett a császárság hatalmi állásának. Ekkor más eszköz nem volt a pápaság és az egyház megmentésére, mint a császárság hatalmas segítsége. De ez a megoldás nem lehetett a reformkérdés végleges elintézése. Mennyire nem volt elegendő a császár oltalma! Amíg a császár erős karjától
112
remegtek, addig volt hatása az oltalomnak, amelyet nyújtott. De mihelyt a császári hatalom közvetlen nyomása megszűnt – és mily gyakran esett meg, hogy a császár távol volt, vagy más ügyek foglalkoztatták –, a pápaság újra ki vo]t szolgáltatva Róma kis zsarnokainak. A pápaság emelésére az egyháznak önmagából kellett merítenie azt az erőt, amelyet a császárság nem nyújthatott. E percben elfogadták a császárság segítségét. De mihelyt az alkotásra képes pápaság visszaállítását elérték, annál elszántabban kellett kitűzni a célt az egyház és pápaság felszabadítására a császárság hatalma alól. Mikor egyház és pápaság a császárság segítségével egyházi értelemben valóban megreformátatott, ütött az óra a pápaság szupremáciájának megalapítására.
22. §
A szerzetesség reformjaMialatt a világ az Ottókról és Henrikekről beszélt, a kolostorok csöndes celláiban szellemi mozgalom indult meg, amely meg fogja változtatni a császárságot és a pápaságot. A tizedik és tizenegyedik század műveltsége a Karoling-reneszánsznak, a latin kultúra karoling újraélesztésének volt a gyümölcse. A román építőstílus kora volt ez, ama stílusé, melyben a kereszténység szelleme az antik formákkal párosult. Amint az egyházi épületeken és a császári palotákon, úgy e korszak egész műveltségén is a román stílus bélyege volt. Vergilius volt a kor legünnepeltebb írója. A la-
113
tin volt nemcsak az egyház, hanem az előkelő körök nyelve. Ez volt a korszak, amelyben Hrosvitha apáca latin színműveit magas rangú hölgyközönség előtt mutatta be, amelyben a szerzetes Ekkehard (I.) latin rímekbe szedte és ezáltal udvarképessé tette a Waltharius-éneket, amelyben még a naiv népdal is latin nyelven szólalt meg. E vergiliusi műveltség középpontjai és képviselői a császár udvarán felül a kolostorok voltak, melyek e kor egyetemeinek nevezhetők. A német kolostorok közt a legjelentékenyebb a szerzetes-tudósairól és szerzetes-művészeiről híres Szent-Gallen volt. Az a vezető szerep a szellemi fejlődésben, amely később a fejedelmi udvarnak és a nagy városoknak jutott, akkoriban a császári udvart és a kolostori cellát illette. Innét indult ki minden szellemi ösztönzés, amely mozgalmat támasztott az egész művelt világban. Nem volt semminemű művészeti és tudományos érdek, sőt mondhatnók: népies és politikai életérdek sem, amely távol esett volna a szerzetes tanároktól. Nem volt tehetség, melyet ne tartottak volna ápolásra méltónak, nem volt képesség, mely iskolájukban mesteri kiképzést ne nyert volna. Nem az egyéniség megsemmisítése, hanem ellenkezőleg, az egyéniség kiképzése volt a jelszó a szerzetes- és apácakolostorokban. A fül, mely a zsoltárok szent énekében gyönyörködik, szívesen hallgat majd német hősmonda dallamára is, a szemet nemcsak a betű fogja érdekelni, mint a tudomány közvetítője; de a leleményesen díszítő, a természetet elleső és művészi festészet is; a
114
szívnek nemcsak Vergilius latinságában telik öröme, hanem a csodálatos, még majdnem ismeretlen, és Szent-Gallen kolostorfalai közt először öntudatra ébredt német nemzeti nyelvben is. Oly szerzetesség volt ez, amely egyaránt adott és kapott, s amely az akkori világ fölött uralkodván a nemzeti élet főirányát követte.
De vajon a szerzetesség feladata volt-e a világon való uralkodás, az élet javanak élvezete és a részvétel a nemzeti életben? Nem volt-e sokkal inkább az a szerzetesség ideálja, hogy a világból elmeneküljön, hogy a világnak még legnemesebb javait is értéktelennek és a halhatatlan lélekhez méltatlannak, sőt veszélynek, egy darabnak tekintse abból a világból, amely gonoszság, bűn és romlás?
A földiekre irányuló összes emberi ösztön megsemmisítése és sanyargatása, az egyén földi adományainak nem a fejlesztése, de elpusztítása: ez volt tulajdonképpen a jelszó, mely vele született a szerzetességgel. És íme, Szent-Gallen, valamint Németország és Franciaország többi bencés kolostorainak szerzetesei mily messze elszakadtak ettől az ideáltól! Sőt kétségtelen volt, hogy nemcsak az akkori világ nemes és nagy jelenségei iránti érzék, hanem a legalantasabb világiasság is beköltözött a kolostorokba. A kolostori fegyelem meglazult, az egyesek felügyeletéről már szó sem volt. Az apát maga is bűnös volt. Minél jobban felülkerekedett a kolostorokban a nemzeti szellem és az általános műveltség érdeke, annál inkább eltűnt a régi jellegű szerzetesség a maga szigorával és önsanyargatásával. Dőzsölő, élvhajhászó élet kapott
115
lábra a kolostorokban; a klauzúra hanyatlott, az aszkézis honából a kényelem s élvezet tanyája lett. Az aszkéta-érdekek messze elmaxadtak a művelődés érdekei mögött. Nyilványaló lett, hogy ezzel az igazi szerzetesi élet gyökeréig ért a veszély. Szerzetesi álláspontból ízetlenné vált a szerzetesség sója. Ezért kellett román, vergiliusi ekkebardi stílusú szerzetességet a nép közé dobni, hogy eltiportassék.
A saját ideáljaitól elidegenedő szerzetességen végrehajtandó büntető ítélet egy, a francia határhoz közel, Burgundia területén fekvő kolostorból, Clugny-ből indult ki. Itt már a tizedik században Odo apát (927-944) fölújította és megszigorította a régi benedek-rendi szabályokat. Egy mindenre, a legcsekélyebb részletre is kiterjedő szigorú szabályzat elfojtani igyekezett minden oldalt irányuló fejlődést. A bizonyos időtartamra és helyre megszabott hallgatás parancsa a teljes önuralom elérését, a belső szellemi élet mesterséges gerjesztését óhajtotta szolgálni. A clugny-i szerzetességben újra feltámadt a régi, a világból menekülő, a testet sanyargató szerzetesség ideálja, az elhanyatlott nyugati szerzetességgel szemben. Mihelyt ez az ideál láthatóvá lett, meg kellett hódítania a középkori világot. E clugny-i szerzetesekben, a fonnyadt arcban, izzó szemekkel sanyargatott testükkel, a nép szenteket látott, mert bennük újra föléledt a keresztény ideál, ahogy ez a középkor képzeletében élt. A durva érzékiségben élő paraszt előtt megtestesült a kereszténység szelleme, mely diadalmasan győ-
116
zedelmeskedik a mulandóság világa fölött. A clugny-i szerzetesség hatalmas mozgalmat indított meg, tele lelkesedéssel. Számtalan kolostor egyesült a clugny-i anyakolostorral, olyan kongregációt alkotva, mely a clugny-i apát egyseges kormányzata és felügyelete alatt állott. A szerzetesség, mialatt megreformálódott, egyszersmind szervezkedett is. A régi feloszlást, mely szerint minden kolostor a saját apátja vezetése alatt önállóan kormányozta magát, egységes alkotmány váltotta fel, mely egyetlen főkormányzó (rendfőnökét, a clugny-i apátot "főapátnak" nevezték) kezébe tette a hatalmat a kolostori intézetek messze szétágazó, hatalmas szövetsége fölött. A mozgalom román földről indult ki, és ott érte el első nagy sikerét. De a tizenegyedik században már az egész nyugaton uralkodott. Maga a német császárság helyeselte a reform gondolatát, és segítségére volt a kolostoroknak, hogy egymás után, még a nagyhírű szent-galleni is, régi hagyományos formájukat elhagyva, az új, szigorú, román "welsch") alakra változzanak. Ebben az újjászült szerzetességben megvolt az erő, mely az egyháznak új benső életet adott, mely az egyháznak megnyerte a lakosság széles köreit, mely az egyházat felszabadította a világi hatalom szolgálatából és megteremtette a középkor hierarchikus korszakát. A kolostor cellájában született meg a középkor világa, hogy később ugyane kolostor-cellából Luther Márton lerontsa.
A jövő fejlődés iránya már ki volt jelölve, amikor III. Henrik császár Németországban is
117
teljes erővel tört utat a clugny-i reformnak, és később, amikor VII. Gergely – Hildebrand barát – személyében a clugny-i szerzetesség foglalta el a pápai trónt.
23. §
Az egyházreformA clugny-i ideálok nemcsak a szerzetesség reformálására törekedtek. A szerzetesség reformját főképpen az egyházi reform kísérje. Az volt a cél, hogy miként a szerzetesség, az egyház is fölszabaduljon a világi hatalom alól.
Az egyház felszabadítására két út szolgált, mind a kettőt használták.
Az egyik út volt az egyház lemondása a világról, lemondása alapítványairól, gazdagságáról, fejedelemségeiről, felségjogairól és dicsőségéről. E lemondás ellenében az egyház teljes joggal követelhette felszabadulását a világi hatalom alól, és különösen felszabadulását a világi invesztitúra alól, amely mint az egyház elvilágiasodásának forrása, főkép azzal éreztette hatását, hogy vele valósággal gyakran együtt járt az egyházi hivatalok pénzért való eladása (simonia). Ez a szegénységi ideál volt a clugny-i eszméknek tulajdonképpeni és tiszta következménye. Ez a szerzetesi szegénységnek és világkerülésnek az egyházra való átvitelét jelentette. A szegénység eszméje mellé természetszerűen hozzásorakozott a papi nőtlenség eszméje, amely ugyancsak Clugny-ből eredt; a világról való lemondás magában foglalja
118
a házasságról való lemondást. Itt is, ott is Krisztus követésének megvalósításáról volt szó a középkor felfogása szerint, éppúgy a vagyontalanságot, mint a nőtlenséget illetően az egész papság számára; szóval a világi papság monarkhizálását kívánták. Reformálni óhajtották az egyházat, amennyiben alá akarták rendelni a szerzetesi ideáloknak.
A másik út: az egyház uralmának megalapítása a világ fölött. Az egyház oly módon is függetlenítheti magát a világtól, ha a világot leigázza. Itt is követelték a laikus invesztitúra mellőzését, de ne az állam nyerje vissza az egyház világi birtokrészeit; hanem mialatt az egyház erős kézzel világi birtokait és hatalmát magához ragadta, az államtól követelte világi birtokainak szabadságát. Az egyház a földi világra is számot tartott; és megkívánta az államtól, hogy álljon félre, hogy ő tölthesse be a helyét. A vezető gondolat ebben az volt, hogy az egyház világi dolgokban is az állam fölé helyeztessék. A szegénységi ideál a szerzetesi papságtól indult ki, ez az uralmi eszmény a püspöki világi papság ösztöneiből eredt.
Mikor a clugny-i mozgalom a tizenegyedik század közepén az észak-olaszországi városokban (legelőször Milánóban l056-ban) magával ragadta a tömegeket, és a "pataria"-t (csőcseléket) az uralkodó, gazdag és gyönyöröknek élő papság ellen lázította, akkor a szerzetesi szegénység ideálja uralkodott a reform-mozgalomban, és ez indította a polgárságot mind a papok házassága, mind a papok gazdagsága és világi
119
uralma ellen. És e szegénységi ideál sohasem tűnt el egészen az egyházban. Később a kolduló szerzetek alakjában jutott egyházilag jóváhagyott kifejezésre. Teljes keresztülvitele azonban megtört a világi papság legyőzhetetlen ellenállásán. Mikor II. Paschalis pápa 1111-ben hajlandó lett volna megvásárolni a laikus invesztitúra alól való felszabadulást az egyháznak minden birtokról és minden uralkodási jogról való lemondásával, a papság körében az ellenkezésnek oly vihara tört ki, mely a pápaságot is engedékenységre késztette. A papi nőtlenséget megvalósították, már azért is, mert nemcsak a szegénységi ideált, hanem az egyhaz hatalmi érdekeit is szolgálta: a papok megszabadulván minden családi köteléktől, egyedül az egyház hozzátartozói és szolgái lettek. Ennyiben győzött a szerzetesi eszme. A világi hatalomról és uralomról azonban nem mondtak le; itt a világi papság és a püspökség érdekei hatalmasabbnak bizonyultak az egyháznak tisztán eszményi érdekeinél.
A döntést az egyházra a hatalmas VII. Gergely pápa hozta meg, aki szerzetes is, püspök is volt. Mint szerzetes, eltiltotta a papokat a házasságtól, mint püspök elragadtatta magát a világi hatalom dicsőségétől. Öntudatra ébresztette a középkori egyház uralmi eszményét, melyet hatalmas hangon hirdetett, és minden kortársát túlszárnyaló uralkodói szellemének teljes, kíméletlen erélyével megvalósított. Tőle ered a nőtlenségi törvény (1074), amely minden nős papot – egyházi átok büntetése mellett – eltiltott a szolgálattól az Úr oltára
120
előtt. De tőle ered egyszersmind az invesztitúra-tilalom (1075), mellyel megvonta IV. Henrik német császártól az invesztitúrát gyűrűvel és pásztorbottal, ti. a birodalmi püspökségek és birodalmi apátságok adományozásának jogát. Ő a Clugnyból kiinduló, közben naggyá lett szellemi mozgalomra építve, elszántan síkraszállt a német császárság ellen, amely még csak az imént, III. Henrik alatt úrrá lett a pápaságon. És a történet igazat adott merész bizalmának. Mikor VII. Gergely (1076-ban) kiátkozta IV. Henriket, a német királynak fel kellett cserélnie a királyi palástot a bűnbánás köntösével, és Canossa várának kapuján télvíz idején, méltatlan megalázkodásban, a maga és ellenfele gyalázatára kikoldulni a kevély pap bűnbocsánatát. Az egyházi eszmék áramlata hatalmasabbnak bizonyult a középkori állam laza szerkezeténél. Amiképp a hatalmas pápa ellenkirályok elmozdítása és kinevezése által a német királyi korona felett rendelkezett, úgy adta hűbérbe Guiscard Róbert normand hercegnek Apuliát és Calabriát, közreműködött Hódító Vilmos Anglia elleni vállalkozásában, továbbá beavatkozott Magyarország, Lengyelország és Dalmácia trónörökösödési viszálykodásába, és fellépett a spanyol grófok és Szardínia fejedelmei ellen; mindezzel a nyugati világ minden részében megvalósította azt az eszmét, melynek életét szentelte: az egyház világuralmának eszméjét. Bár halála a számkivetésben érte, menekültében IV. Henrik elől, normann csapatok körében, hol inkább fogoly volt, mint szövetséges: az örökség, amelyet utódaira hagyott, az Isten állama-
121
ként a világ felett uralkodó egyház megteremtése volt.
Így követte nyomban a császárság szupremáciáját a pápaság szupremáciájának kora.
24. §
A wormsi konkordátumIgaz, hogy VII. Gergely világuralmi eszméi nem voltak teljesen megvalóstthatók, és nem valósultak meg soha. Ez már az invesztitúraharc elején kitűnt. A harc Németország számára 1122-ben az V. Henrik császár és II. Calixtus pápa között létrejött wormsi konkordátumban nyert befejezést. Ekkor változtatták meg az invesztitúra jelképeit. Megegyeztek, begy a császár ezentúl nem gyűrűvel és bottal, hanem kormánypálcával invesztáljon. A császári invesztitúra tárgyául határozottan az egyház világi birtokait jelölték meg; a megválasztott püspök vagy apát csakis a "regáliákat" (nem a papi hivatalt) nyerhette el a királyi invesztitúra által. A császár korlátlan kinevezési jogát határozottan megszüntették, és a császár elismerte a kánoni választást (a papság és a nemesség vezetésével a község választott, illetőleg a kolostori barátok). De a császárnak vagy kiküldöttjének jelenléte a választásnál, továbbá a császár joga, hogy vitás választások esetén a tartományi zsinattal közösen döntsön, továbbra is a császárnak juttatta a döntő befolyást a püspökségek és birodalmi apátságok betöltésénél. Annál is inkább, mert a konkordátum
122
szerint a megválasztott előbb részesült az invesztitúrában, mint a felszentelésben. Ha a császár az invesztitúrát megtagadta, a felszentelés, amellyel püspökké vagy apáttá avattak, nem történhetett meg. Lehetetlen is volt, hogy a császárnak meg nem felelő ember püspöki vagy apáti állásba jusson. A német császárok a tizenkettedik század folyamán és még később is több ízben lemondtak a jogról, hogy felszentelés előtt invesztáljanak. De a szokás mégis fennállott és gyakorolták. De még akkor is ha az invesztitúra csak a felszentelés után történt, (így határozták el már eleve a birodalom Németországon kívül eső tartományai számára, Burgundiára és Itáliára a wormsi konkordátumban), amíg az invesztitúra végrehajtása valóban a császár korlátlan joga volt, a császár befolyását a választásnál meghagyták; nehezen lehetett valakit megválasztani és felszentelni, akiről biztos volt, hogy az invesztitúrát nem kapja meg. Ezek szerint a wormsi konkordátumban a császári invesztitúra csak alakja szerint változott meg. A dolog alapjában nem változott. Annál is kevésbé, mivel a teljesítmények, melyekkel a püspökségek és birodalmi apátságok a birodalomnak tartoztak (hadsereg és adó) a wormsi konkordátum kimondott határozata szerint változatlanul megmaradtak. Lehetetlen volt és joggal volt az, hogy a császárság kiadja kezéből a papi fejedelemségeket. Ezzel lemondott volna arról, ami hatalmának alapja volt. A császári invesztitúrát illető megegyezés a birodalom lételét jelentette az egyházzal szemben. Győzelme-
123
sen visszaverte az egyház támadásait fönnmaradásának világi feltételei ellen. A tizenkettedik, majd a tizenharmadik század egész tartama alatt az interregnum idejéig, a német császárok invesztitúra-hatalma maradt birodalmi hatalmuk legfontosabb forrása. És a hohenstaufi császárság fénye, éppen úgy, mint azelőtt az Ottóké, elsősorban abból a hatalomból eredt, amelyet a német császár a német egyház és ennek birtokai felett gyakorolt. Csak később, amikor az interregnum folytán és az interregnum óta a német királyság bomlásnak indult, a papi fejedelemségek kötelezettségei a birodalom iránt csökkentek, csak akkor szűnt meg a király invesztitúra-jogának jelentősége. Puszta forma lett. Ebben az időben a község lovagi képviselői, kik a tizenkettedik században a papsággal együtt résztvettek a püspökválasztáson, visszaléptek a választástól. Sőt a papságnak egy jelentékeny része is kénytelen volt eltűrni, hogy a püspökségek betöltésénél választójogától megfosztották. A legtöbb egyházmegyében a káptalan foglalta el a választásra egyedül jogosított választási testület helyét; tisztán egyházi, zárt testület volt ez, mely igen kevéssé gondolt az állami hatalom érdekeire. A püspökök és birodalmi apátok invesztitúrája puszta formaság lett, éppen úgy, mint a hűbérbirtok átadása a nagy világi vazallusok számára. A császár helyett most a pápának volt döntő befolyása. Nem a wormsi konkordátum fosztotta meg erejétől és tartalmától a császár invesztitúra-jogát, hanem az interregnum óta a hanyatló császársággal szem-
124
ben győzedelmesen emelkedő birodalmi, független fejedelemség, továbbá a káptalan mindinkább erősbödő hatalma.
A tizenegyedik és tizenkettedik században a birodalom ellenállott a Gergely-féle eszméknek, és nem tűrte, hogy a császárság pusztán papi császársággá alacsonyíttassék le. És ugyanezt kellett a pápaságnak nemcsak Németországban, hanem az egész Nyugaton tapasztalnia. Az állások betöltésének jogai, amelyek mind a mai napig - habár sokféle alakban - az államhatalom alá tartoznak, különböző közbejött esetek ellenére, mégis csak utóhatásai azoknak a királyi invesztitúra-jogoknak, melyeket egykor a középkori jog Németországban, Franciaországban, Angliában, egyáltalában a román-germán középkori államok körében, megteremtett.
25. §
Keresztes hadjáratok és a lovagkorAz egyház nem volt képes félretolni az államot. De VII. Gergely pápa és utódai idején mégis felülkerekedett. Hatalmas hullámzásban kerültek felszínre az egyházi és vallási érdekek, hogy birtokba vegyék a középkor kultúréletét. A Szentföldre való zarándoklás a tizenegyedik szazad folyamán mind nagyobb méreteket öltött. A kor minden erős érzékisége és durvasága mellett az volt a mindenek fölött uralkodó kérdés: "mit kell tennem, hogy elérhessem az üdvösséget?" És az emberi szív legmélyén gyökerező vágyakozás a mennyei Jeruzsálem után a középkori felfogás szerint
125
abban jutott kifejezésre, hogy a nyugat népei látni óhajtották a földi Jeruzsálemet. Érthető, hogy a tizenegyedik század vége felé a hazatérő zarándokok panaszai a szeldzsukok erőszakosságairól erős visszhangot keltettek a Nyugat országaiban. De sem császár, sem király, hanem II. Orbán pápa volt az, aki (a clermonti zsinaton, 1095-ben) fegyverre szólította a kereszténységet. És minő eredménnyel! A keresztes hadjáratoknál nagyobb háborús vállalkozást a középkor nem látott. A Nyugat férfikort ért, lovagi ereje szállt itt síkra, hogy végre hatalmas ellentámadással válaszoljon a mohamedanizmus támadására. A szent sír felszabadításának eszméje két századon keresztül az európai érdeklődés homlokterében állott, és mindig újra és újra izgatta a császárokat, a királyokat és a nemesség színe-javát, hogy keresztes haddal messze útra keljenek az ígéret földjére, melyet a keresztény megváltás történetének fénye és a keleti nap pompája ragyogott be. És a háború, melyet Isten és Krisztus szolgálatában viseltek, egyúttal hadjárat volt az egyház és ennek fejének szolgálatában is. A keresztes hadjáratok, melyekre a Nyugat lovagjai újra meg újra kardot ragadtak, valósággal azt jelentették, hogy a Nyugat legnagyobb, leghatalmasabb és legfőbb hadura: a pápa.
A lovagságban egy nemzetközi gondolat rejlett. A Nyugat lovagsága, középkori felfogás szerint egy államok és országok határai által el nem különített, nagy, egységes szövetkezetet alkotott, amelybe ifjú nemesek fegyverpróba
126
és lovaggá avatás útján jutottak. A középkor minden nagy alkotásának ilyen egyetemes jellege volt. Az egyházhoz, a birodalomhoz és a tudományos műveltséghez hasonlított a nemesség szervezete is. A római világbirodalom eszméje a lovagi élet középkori kultúrjelenségében is tükröződik. A keresztény (nem a francia, sem a német, hanem csakis a keresztény) nemesség a birodalomnak fegyveres lovagsága, annak a birodalomnak, amely most elsősorban: egyház. A legfőbb lovag a császár, aki a kereszténység (a birodalom) világi feje. De becsülete és büszkesége azt kívánja, hogy az egész lovagrenddel együtt az egyháznak, a pápának szolgáljon. A lovagrend a nemesi és egyházi érdekek szövetkezete. Alig indultak meg tehát a tizenegyedik század végén a keresztes hadjáratok, már a tizenkettedik század elején megalakulnak a lovagrendek (a templomos-rend 1119-ben, a János-lovagrend 1120-ban). A lovagok papi szervezetet nyernek, hogy az egyházat a megillető módon szolgálhassák. A szerzetesség kardot ragad, hogy a szerzetesi és nemességi fogadalmakat összekösse. És e büszke lovagrendek, amelyek az egész keresztény világot átfogják, csakis egy urat ismernek el: a pápát. Fegyveres lovagszerzetesek állandó seregei állanak a pápa rendelkezésére; ezek egyrészt meglazítják a világi államok kötelékeit, ahova területileg az egyházi lovagrendek javadalmai és hivatalai tartoznak, másrészt nyilvánvalóvá teszik, hogy az egyház erős kézzel forgatja a világi kardot is.
A Kelet ellen irányuló egyházi és háborús
127
vállalkozás teljessé tette a pápai uralmat a Nyugaton. Jöttek napok, amikor a pápa parancsára Észak-Franciaországból keresztes had indult el, hogy vérbe fojtsa a dél-franciaországi albigensek (katharusok) eretnekségét (1209-ben); amikor János angol király országát a pápától hűbér gyanánt kapta (1213-ban), amikor a livföldi lovagság és a rigai püspök között felmerült vitában a kereszténység számára újonnan megnyert Livföld és Észtország fölött Rómában csak úgy, mint Szent Péter valamely birtokáról rendelkeztek (1210-ben), amikor a német lovagrend Szent Pétertől hűbér gyanánt jutott Kulmerland és Poroszország birtokába (1226-ban), amikor Konstantinápolyban egy a keresztes had által rögtönzött, Rómától függő latin császárságot és latin egyházat állítottak fel (1204). A pápaság lett a legkiválóbb politikai nagyhatalom. Ez annál csodálatosabb volt, mert hatalma a világiak felett elsősorban a világtól menekülő szerzetesség vállain nyugodott.
26. §
Szerzetesrendek. Kolduló szerzetek.A szerzetesség kardot ragadott. Folyvást meg-megújuló küzdelemre szállt, hogy általában a szerzetesség, sőt az egész katolikus kereszténység eszményeit megvalósítsa.
A legmagasabb cél, melyet a középkori és még ma is a katolikus vallásosság elérni óhajt: az egyén számára az aszkézis, törekvés a világról és minden adományáról való lemondásra. A középkori és katolikus kereszténység esz-
128
ménye a szerzetes volt, ki a világból a kolostor cellájába meneküll, hogy ott keresztre feszítse testét minden kívánságaival együtt. De a világ menthetetlenül követte a szerzetességet a kolostorba. A vagyon, a hatalom, a politika és művelődés érdekei magukkal ragadták a frankok és az Ottók korának szerzetességét, és elidegenítették eredeti eszméitől. A clugny-i szerzetesség volt a tizedik és tizenegyedik században a valódi szerzetesi szellem első nagy visszatérése. Azonban csak a tizenkettedik században nyerte vissza az aszkézis szelleme teljes lendületét. A szerzetesi szellem számos Új alakot öltött, mindegyik a maga módján, más-más kifejezésre juttatta az aszkézis gondolatának erejét: a karthauzi, a premontrei, a karmelita rend stb. E mozgalomban legjelentékenyebb szerep a cisztercitáknak, különösen jeles apátjuknak, Clairvaux-i Bernátnak és a kolduló szerzeteknek jutott.
A tizenkettedik század első fele Clairvaux-i Bernát kora (született 1091-ben, meghalt 1153-ban). Szavával a világon, a pápákon, a császárokon és királyokon uralkodott. Döntött II. Ince pápa és II. Anaklétusz ellenpápa között és az előbbinek alávetette az egész Nyugatot. Szavának hatalmas erejével III. Konrád császárt a második nagy keresztes háborúra kényszerítette (1147). III. Jenő pápa (1145-től 1153-ig), aki cisztercita barát és Bernát tanítványa volt, eszköz volt a kezében. Ámde e férfiú, aki szellemének hatalmas erejével az egész világot leigázta, igazi benső megelégedést csak akkor érzett, mikor mindent került, ami
129
világ volt, és csendes magánosságban élve elmerülhetett az isteni szeretet szemléletébe és azokba a gyönyörökbe, amelyeket a Mindenhatóval való együttlét nyújt. Amint Szent Ágoston a nyugati teológia atyja, úgy Clairvaux-i Bernát atyja a nyugati miszticizmusnak. Lelkéből a hő vallásos érzés halhatatlan dalokat fakasztott. Az ő "Salve caput cruentatum"-a nyomán a német Gerhardus atya a "Sebzett, vérző fej" című éneket költötte, mélyen felbúg, mint az orgona hangja, és a legfenségesebb tárgy hatalmát a tökéletes bensőség természeti erejével és a hatalmas költői tehetség földöntúli dallamaival egyesíti. Vágyakozása Isten után oly nagy volt, hogy burgundi nemes családból származván, még mint ifjú lépett be az éppen akkor alapított szegény, ismeretlen cisztercita rendbe (1113-ban), amelyet a már meggazdagodott clugny-i-rend helyett alapítottak, s amely a Dijon melletti citeaux-i erdő vadonjában telepedett le. Tőle nyerte a rend a fellendülés erejét. Két év letelte után oly nagy volt a felvételre jelentkezők száma, hogy még egy kolostort kellett alapítani, az elhagyott vadonban épült Clairvaux-t, amelynek apátjául Bernátot választották. Számtalan újabb és újabb kolostoralapítás követte ezt az egész Nyugaton. A tizenharmadik század közepéig a ciszterciták rendje (Bernát-rend) maradt a vezetőrend; kolostoraik, melyek építészeti stílusukkal az ifjan feltörekvő gót ízlés előharcosai voltak, mind puszta vadonban épültek, vagy a zajtalan őserdőben, hogy új hazát szerezzenek a keresztény és gazdasági élet számára. A cisz-
130
tercita kolostorok a középkorban első úttörői voltak éppúgy a szerzetességnek, mint a még zabolátlan természet vadonában bátran előre-nyomuló gazdasági munkának, s az ősidők néma tájaira a nyájasság varázsát árasztották. Kelet-Németországban e kolostorok lettek a pogány föld térítésének, germanizálásának és megművelésének középpontjai. Mily temérdek élet szabadult itt fel és mind egyetlen ember műve nyomán!
Clairvaux-i Bernát után a középkorból még egy férfiú kerül ki, teremtő szellem a vallás terén, és jelentőségre még nagyobb: Assisi Szent Ferenc (szül. 1182-ben). E ritka ember lelkében a hit ereje legszebb gyümölcsét érlelte: a szeretet hatalmát. Urának és mesterének példáját követve minden vagyonát a szegények között akarta felosztani, és minden embernek a szeretet és a vezeklés evangéliumát hirdetni. Úgy is cselekedett, és elérte, hogy mások is akképpen cselekedtek! A gyakorlati kereszténység munkájából – amint azt szerzetes-aszkéta módon értelmezte és az ellenállhatatlan szeretet hatalmával megvalósította – származtak a kolduló szerzetek, melyek közül kiváltképpen a ferencrendiek (1209) és a dominikánusok (1215) uralkodnak az egyháztörténetben a középkor második felében.
Assisi Szent Ferenc, kitől a ferencrendiek nevüket vették, arra vállalkozott, hogy a szegénységi ideált nem csak az egyes szerzetesek, hanem egész kolostorok és szerzetrendek számára megvalósítsa. A szerzetesek közössége (a kolostor, a rend) is birtoktalan legyen, hogy
131
kizárassék a kolostori szabály állandó ellensége, a vagyon; hogy a szerzetesek a szó legszorosabb értelmében koldusszegények legyenek, hogy prédái legyenek ínségnek és nyomornak, arra utalva, hogy megélhetésüket csakis összekoldult szeretetadományoknak köszönhessék, hogy ekképp alázatosságban és lemondásban csakis a szeretet és embertársaik szolgálatának éljenek. Hatalmas erő rejlett ebben az aszkéta elhatározásban, amelynek, minthogy benne a középkori vallásos ideál jutott teljes kifejezésre, igen nagy hatása volt, habár igazi megvalósítása mindenkor csak részben volt lehetséges. Majdnem kezdettől fogva az alapító szigorú irányával szemben a rendben enyhébb irány indult meg, amely inkább tulajdonszerzést, művészetet és tudományt tűzött ki céljául. A dominikánus rend követte a ferenciek rendjének példáját, habár szintén bizonyos korlátozásokkal és megszorításokkal. De az eszméből elég megmaradt, hogy meghódítsa a középkort. A kolduló szerzetnek nem kellett tagjait ellátni; a hívők alamizsnájából éltek. Ennélfogva a rendnek nem kellett a tagok felvételét korlátoznia. A koldulás elvével továbbá együtt járt, hogy a régi szerzetesi klauzúrát, mely a szerzetest a világtól elzárta, megszüntették. A kolduló barátok egész serege messze földön szétözönlött, hogy esdeklésével a kegyes adományért egyúttal mindenhová elvigye a szerzetesség szellemét, tanítását és meggyőződéseit. Nemsokára a kolduló szerzetesek lettek a községek legkedveltebb gyóntatói, lelkipásztorai és hitszónokai. Pápai kiváltságokkal felszabadíttatván a püspök
132
hatalma alól, hogy közvetlen pápai fenhatóság alatt lehessenek, sem a püspöki, sem a plébániai hatalom nem korlátozhatta tevékenységüket. Számukra z egész kereszténység egyetlen község volt, amely hathatós, a tömegeknek szóló, politikai, egyházi és lelki dolgokat egyaránt érintő prédikációjuknak korlátok nélkül nyitva állott. A ferenciek rendjének megalapítója még arra is vállalkozott, hogy szerzetesrendjének hálóját kivesse az egész világra. Megteremtette Szent Ferenc "harmadik rendjét" (tagjait tertiariusoknak, illetve tertiariusnőknek nevezik), amennyiben a laikusokra is kiterjesztette a szerzetesi formákat. A tertiarius künn maradt a világban, a házasságban és hivatásban, de különben elfogadta a szerzetesi élet puritán szigorát, a lemondást az életnek különben megengedett örömeiről, és fogadalmat tett a legkomolyabb erkölcsösségre. Kötéllel övezett szürke ruha külsőleg is jellemezte az aszkétát. Ha azelőtt a clugny-i reformnak az volt a célja, hogy a világi papságba vigyen szerzetesi szellemet, most még nagyobb méretekben azt kísérelték meg, hogy a laikus világnak szerzetesi alakot adjanak. Ha a keresztény embernek igazi hivatása csakugyan a szerzetesség, akkor minden keresztény előtt csak az lebeghet eszmény gyanánt, hogy a világról lemondjon, és szerzetes-módra egyedül Istennek és Krisztusnak éljen. Ha a szerzetességben igazság van, kívánnia kell, hogy az egész kereszténységet kolostorba vezesse. E kísérletet Assisi Ferenc megtette, amennyire a gyakorlatban lehetséges volt. A szerzetesség saját magában látta a ke-
133
resztény élet közérvényes alakját. Egykor elmenekült az egyháztól, most az egyházba visszatért, hogy a maga módja szerint átalakítsa. Ez volt a pillanat, amikor a középkori katolicizmus elve legfőbb diadalát ünnepelte. Az erő, amely a törvény cselekedeteivel, a test sanyargatásával és a világból való menekülésével arra törekedett, hogy az üdvösséget kiérdemelje, messzire kiható hatalommal töltötte el az egyházat és a világot.
Vegyük még hozzá, hogy a kolduló szerzetek (különösen a hatalmasan feltörekvő dominikánus rend) saját érdekeiket a pápaság érdekeivel azonosították. A pápa függetlenné tette őket a püspöki hatalomtól. Kiváltságok adományozásával működésüknek akadálytalan, szabad pályát nyitott. Ezáltal a pápai hatalom megszilárdítása, mely a rendnek fedezékül szolgált a rendes egyházfők erőszakja ellen, közvetlenül a rend érdekeinek is szolgált. Az előjogoknak örvendő kolduló szerzetesek az egyházban mindenütt élő bizonyítékai voltak a pápa mindenüvé kiterjedő hatalmának, és amint a lovagrendeknek közvetlenül a pápa alá történő rendelése gyengítette a rendes világi hatalomnak, a császároknak, a királyoknak és fejedelmeknek erejét, úgy a kolduló szerzetek közvetlen pápai alárendeltsége megbénította a rendes papi hatalomnak, a püspököknek és érsekeknek erejét. Az egyház és az állam egész hagyományos rendjét veszélyeztetve mindenütt felemelkedett a pápaság hatalma.
Vegyük továbbá tekintetbe, hogy a tizenharmadik század óta éppen a kolduló szerzetek és újra főképpen a dominikánusok révén a nép-
134
életre mind nagyobb jelentőséget nyert a prédikáció. Eddigelé az istentisztelet főképpen egyházi szertartás volt. A plébános, sőt maga a püspök is csak ritkán volt alkalmas papi szónoklatra. Az istentisztelet rendszerint néma volt. Csak a mise ünnepélyes volta, a fényes öltözetek és titokzatos szokások keltettek vallásos borzalmat az inkább szemlélő, mint résztvevő köznépben; az Istenember közvetlen jelenlétének érzése, amelyben a hivő község térdre borult, ez volt az istentisztelet célja és tetőpontja – s ez éppúgy táplálta a hitet, mint sokféle babonát. Csak a kolduló szerzetesek révén hatott a hitszónoklat teljes erővel az egybegyűlt községre. A hitszónoklat még mindig nem volt az istentisztelet rendes alkotórésze. De körvonalai feltűntek, útját egyengetve a szentség mellett az igének, hogy előkészítse a tizenhatodik század korát, amelyben az ige fogja megvalósítani az egyház nagy reformációját. Ez az ige azonban a középkor második felében egyelőre még a pápai hierarchia szolgálatában állott. Olyan sajtó, mint a mai, nem volt. A szószéken alkották meg a közvéleményt. Ez pótolta bizonyos mértékben a sajtót. Képzeljünk el oly időt, amelyben a tömegek közvéleményét kizáróan a pápaság alkotja és igazgatja! Minő rendkívüli hatalom! Megértjük, hogy a középkor világa meghódolt a pápaságnak. A tizenegyedik század óta az egyházi, mégpedig az aszkéta módon egyházi (szerzetesi) nézetek uralma folyton-folyvást gyarapodott. Maga az állam is az egyház alkotásaként szerepelt. Az egyház tana szerint (Clairvaux-i Bernát hangoztatta ezt először) mind
135
a két kard: az egyházi hatalom és a világi hatalom a pápáé (Lukács 22,38)! Ennélfogva a császár a pápától kapja a hatalmát hűbérbe. Az állam magában nem szent; csak az a kapcsolat fogja szentesíteni, amelybe az egyházzal kerül. Miként a császárság csillaga, éppúgy még az udvari lovagság fénye is elhalványult az egyház és ennek befolyasa mellett. Bármennyire élt is a nemesség az egyház hagyományai szerint, a tizenkettedik és tizenharmadik században mégis önálló világfelfogást teremtett magának, mely az élet nemesebb élvezeteire és a lovagi élet stílszerű kialakítására irányult, és amely az udvari élet törvényeiben, törekvéseiben és formáiban szilárd kifejezést nyert. A korszak, mely a keresztes hadjáratokat és a szerzetesi lovagrendeket létrehozta, a világias lovagrendek virágzásának ideje is volt. E kor terméke a szerelmi szolgálat, a szerelmi dal, a lovagköltészet, a műízlés, a fényes ünnepség, a lovagi torna, a nemes viadalért és kalandért való lelkesedés, a lovagi becsület és életmód törvénykönyve. A világot kerülő szerzetesi ideállal ellentétben volt a nemes életöröm eszménye, mely túlzásaiban, a szerelem és fegyverjátékok terén nem egészen alaptalanul hívta ki az egyház közvetlen rosszallását. A kolduló szerzetek azonban hatalmasabbak voltak mint a lovagság. Az a körülmény, hogy az udvari lovagság hatalma már az interregnum után, alig száz éves virágzás után (Barbarossa Frigyes alatt veszi kezdetét a lovagság klasszikus kora) megtört, nagy mértékben a kolduló szerzetek által mindenféle nyomatékkal terjesztett szerze-
136
tesi prédikációk felettébb nagy hatásának volt a következménye. A lovagi eszményt túlszárnyalta a szerzetesi.
27. §
Egyházi jog és bíráskodásÉpp így szorította ki az egyház bíráskodása a világit, és az egyházjog a világi jogot. A tizenharmadik században a római "Corpus juris civilis" mellé a "Corpus juris canonici" kerül, amelynek legértékesebb tartalmát egy III. Sándor és egy III. Ince törvényhozása teremtette meg. A középkorban a római jog világjog volt. A német, a francia és az angol jog csak mint országos jog volt érvényben. De az egyházjog a "Corpus juris canonici" alakjában a római világjog mellett egyenlő rangra tett szert; a pápai törvénykönyvben a világ egy új "Corpus juris"-t kapott, amely egyúttal számot tartott rá, hogy a «Corpus juris civilis» régi római császár-jogát amaz idő számára megreformálja. És ennek az egyházi jognak nagyobb hatalmán, mely bölcs korlátozásokkal lépett a római jog örökébe, nyugszik az egyházi bíráskodás felsőbbsége, amely a tizenharmadik század vége óta mind világosabban előtérbe lép. Míg a világi bíráskodást, főkép Németországban, egy ósdi, formaszigorban és szűkkeblűségben mind jobban megmerevedett perjog jellemezte, addig az egyházi bíráskodásnál egy lényegében az alakiságtól mentes, elsősorban igazságot és méltányosságot szemmel tartó perjog fejlődött: az a perjog, amelyé a jövendő volt.
* * *
137
A bírói ítélkezés, a jogfejlesztés, a közvélemény irányítása, az életeszmény kitűzése, a döntő szó a Nyugat minden fontos és nyilvános ügyében, a hatalom császárság és lovagság felett: mindez az egyházé és az egyház révén a pápaságé lett. A tizenharmadik század elején III. Ince pápa (1l98-tól 1216-ig), aki Németország, Anglia és Aragonia koronáival rendelkezett, és mint "Krisztus és Isten helytartója" a pápa világi uralmát a legmagasabb polcra emelte, kijelentette "az Úr Szent Péternek nemcsak egész egyházat, hanem az egész világot adta át, hogy uralkodjék rajta." Ezzel kimondotta a tényt, mely jellegzetes a tizenkettedik éa tizenharmadik századra; alkotja: a világuralom pálmája nem császároknak és királyoknak, hanem a pápaságnak jutott osztályrészéül.
28. §
A kolduló szerzetek és a harmadik rendA kolduló szerzeteknek azonkívül, hogy az egyház és a pápaság eszméit terjesztették, még más jelentőségük is volt. Egyúttal annak a fejlődésnek kezdetét jelentették, amely a világ színpadjára vezette a harmadik rendet.
A középkor története eddig a nemesség és a papság története volt, és a papság mértékadó része ugyancsak a nemesség köréből került ki, a társadalom magasabb rétegeiből, amelyet a földbirtok és lovagság emelt kiválóságra. Megtörténhetett ugyan, hogy mesterember fiából pápa lett, mint pl. VII. Gergelyből. Rendszerint azonban a püspöki és apáti állásokat nagy és
138
előkelő családok tagjaival töltötték be és az egyszerű szerzetesek között is határozottan nagyobb tekintély jutott a nemes és jobb származásúaknak (míg a világi papság alacsony köreiben többségben voltak az alacsonyabb, gyakran nem szabad osztályokból származó elemek). Az Ekkehardok és Notkerek, akik megalapították a szent-galleni kolostor hírnevét, Alemannia nemes családjaihoz tartoztak. Clairvaux-i Szent Bernát, a cisztercita rend büszkesége, Burgundia egy ősnemes családjából származott, és mikor a kolostorba lépett, több mint 80 ifjú társat hozott magával. Sőt az egész mozgalom, mely Clugnyből kiindulva, a tizenegyedik és különösen a tizenkettedik században a szerzetesség aszkéta irányú reformját hangoztatta, a nemesség köreiből ered – és a nemzet nemes és földbirtokos osztályaival való kapcsolat lett mindenkor alapja a szerzetesség gazdagságának és ezzel együtt romlásának is. Az egyházban éppúgy, mint a világban, a nemes és földbirtokos körök voltak a történeti fejlődés mértékadó vezetői és képviselői. A polgári rend és a parasztosztály a világtörténelem számára még nem jött létre. Ebből telt ki az alsóbbrendű, többnyire műveletlen és a szerzetesi papság mögött általában messze elmaradt világi papság nagy, de befolyástalan tömege, ez segítette a nemzeti lét gazdasági alapjának előkészítését, de nem volt eszme, amelynek képviselője lehetett volna. Még a városi életből is hiányzott az önálló szellemi tartalom. A polgárság a tizenkettedik és tizenharmadik században felszabadult ugyan a robot- és a hűbérterhek alól, sőt a
139
fő-, és a (városi, patríciusi) köznemesség uralma alól is. A kereskedőkben és mesteremberekben azonban még nem ébredt fel valamely önálló és szellemi érdeklődés, amely túlterjedt a város falain. Szűkkörű helyi érdekeknek éltek, míg a nemesség és papság látókörét a Nyugat világa alkotta.
Csak a tizenegyedik században kezdődik a harmadik rend emelkedő mozgalma, mégpedig eleinte a kolduló szerzetek befolyása útján és alakjában. A kolduló szerzetek felszólítása rábírhatta a nemzet tömegét arra, hogy kolostorba térjen. Az arisztokrata jellegű, régi stílusú rendekkel szemben állottak most a koldulórendek, nagy, mindenkit befogadó, széleskörű népszerűségükkel. Most érkezett el az idő, mikor a szerzetes- és apácakolostorok alacsonyabb és különösen városi körökkel kezdtek megtelni. Az a hatalom, mellyel a koldulószerzetek, elsősorban a dominikánus rend rendelkezett, egyúttal a harmadik rend hatalmának első nagy megnyilatkozása volt, és érthető, hogy a lovagság udvari és nemesi intézménye tönkrement a kolduló szerzetesek aszketikus és polgári ösztöneivel szemben.
A harmadik rend a koldnló szerzetekben magához ragadta a prédikációt, a szó hatalmát. De nem csak az élő szóét. A tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik század irodalma is nagyrészt a kolduló szerzetesek és elsősorban megint a dominikánusok kezében van. Az a hatalmas szellemi mozgalom, mely a tizenkettedik században a keresztes hadjáratokkal egyk időben megkezdődött, Olaszországban, Franciaországban és Angliában, és a tizennegyedik század
140
óta Németországban is megteremtette az egyetemeket. A legtöbb tanári állás ugyancsak a kolduló szerzeteseknek és különösen a nagy tudomány hírében álló dominikánusoknak jutott. A kolduló szerzetes a katedrán és szószéken, az irodalom és oktatás terén egyaránt első helyet foglalt el, s a sikerek, amelyeket a tudós foglalkozással, írói tevékenységgel, szónoki tehetséggel itt elért, sikerei voltak egyszersmind a harmadik rendnek, mely most a kolduló szerzetben ismerkedett meg először a műveltség hatalmával s e hatalom használatával.
A műveltség, melyre a harmadik rend a koldulórendben szert tett s melynek képviselője lett, az egyház műveltsége volt, amely akkor érte el tetőpontját, mikor az egyházi érdekek uralma a világiak fölé, a pápaság uralma a császárság fölé emelkedett. Az egyház és a pápaság hatalma megrendíthetetlennek tűnt. A harmadik rend is, amely nagy tömegben vonult fel, hogy a maga számára követelje a jövőt, egészen megtelt a hierarchia és az aszkézis szellemével, s éppen most adott az egyház eszméinek kiváló súlyt és korlátlan uralmat a nemzetek élete felett.
És mégis éppen e pillanatban kezdődött a középkori egyház és az egyház alkotta egész világépület összeomlása. Az egyház teljes győzelme az ellentétes áramlat szükségét foglalta magába.
141
29. §
A pápai hatalom túlkapásai. Visszaélések.A pápaság a tizenharmadik század folyamán hatalmas küzdelemben ledöntötte a Hohenstaufok büszke nemzetségét. A nagy ellenfél veresége volt a kivívott diadal látható jele. A pápaság hatalmának többé nem szabott korlátot sem a világi, sem az egyházi jog. A földi hatalom összessége benne, mint egyetlen pontban egyesült. De éppen a hatalom szertelensége hozott reá veszélyt.
Az egyházon való uralom valójában a papi állások betöltésében nyilvánul meg. Aki az állásokat betölti, azé az egyház. Aki az állásokat betölti, az rendelkezik a javadalmakkal, az egyháznak az egész világra kiterjedő, mérhetetlen gazdagságával. A tizenkettedik század óta a pápaság abból az elvből indult ki, hogy jog szerint őt illeti meg az egész egyházban minden állás betöltése, és hogy ennélfogva a pápa jogában áll tetszés szerinti állásokat szabad rendelkezés végett magának fenntartani: püspöki, kanonoki, plébánosi állásokat. Különösen a gazdag kanonoki javakra voltak figyelemmel. A pápa rendelkezett az egyházi javadalmakkal Németországban, Franciaországban, Angliában stb. – először kérelem alakjában (ahhoz, akit tulajdonképpen megillet az állásbetöltés joga), majd parancs alakjában. A pápai hatalomnak mily rendkívüli gyarapodása ez! A világ egy uralkodója sem rendelkezett a hivatalok, kitüntetések és jövedelmek oly kiapadhatatlan bőségével az emberek megnyerésére és jutalma-
142
zására, mint a pápa. Korlátlan úr volt az egyház birtokán. De nem az egyház javára. Az állások betöltésénél, abban az egyházkerületben, ahol a plébániára, a kanonoki állásra alkalmas jelöltet keresnek, külön helyi és személyi ismeretek szükségesek, amelyekkel csakis a helyi püspök rendelkezik, s nem a távol lakó pápa. A jog, mely az egész kereszténység plébánosi és kanonoki állásainak közvetlen betöltésére is kiterjedt, az állásbetöltést eltérítette igazi céljától. Nem vált hasznára sem az egyháznak, sem a községnek, csakis a pápa hatalmának. Nem az nyerhette el a megüresedett állást, aki erre a legméltóbb volt, nem egy országbeli, a községet és ennek viszonyait jól ismerő személy, hanem egy idegen, ki nem látta sem az országot, sem a községet soha, sőt aki valószínűleg nem is jött el soha, hogy személyesen lássa el hivatalát, aki csak a jövedelemre és a javadalomra vágyott, de kötelességeit egy éhező helyettesre bízta. A pápa kegyencei annyira vitték, hogy egész sereg álláshoz jutottak, talán a legkülönbözőbb országokban, úgyhogy hivataluk komoly betöltése eleve ki volt zárva. Viszont az is megtörtént, hogy egyazon állást többen nyerték el. Az egyik mindjárt, a másik váromány (expectantia) gyanánt, arra az esetre vagy időre, ha az első meghal. Sőt az is megesett, hegy ilyen expectantiákat többeknek adtak, úgyhogy az üresedésnél kétséges volt, hogy kit illet az állás, és igen bosszantó perek támadtak. Mindig világos volt, hogy a pályázó a jövedelemre és nem a hivatalra gondol. Az egyház béresek kezére jutott. A községek és
143
a helyi elöljáróságok néha vonakodtak elismerni a távolból odautalt, a pápától kinevezett jövevényt. Az, akit a pápa kinevezett, a pápai levélen kívül pápai exekútorok kíséretére is rászorult, hogy erőszakkal juttassák állásába. Mily bosszantó jelenetek! Az angol király parlamentjével együtt 1350-ben határozatot hozott, hegy nem tűrnek meg többé angol földön pápai exekútort. A pápa jogát az állások betöltésére úgy tekintették, mint az ország kizsákmányolásának egy nemét a pápaság politikai hatalmának javára, és egyúttal az idegenek, olaszok és franciák javára, kik a pápa szűkebb környezetét alkották, és ezért elhatározták, hogy Angliát és az egyházi javadalmakat az angolok számára biztosítják. A nemzeti érdek immár szembeszáll a középkori és egyetemes pápaság eszméjével.
A pápai hatalom terjeszkedése nemcsak a nemzeteket érintette, de a püspökök és plébánosok érdekeit is megtámadta. Az állások betöltése körül történt pápai beavatkozás már lényegesen megingatta a püspök tekintélyét az egyházmegyében. De a fődolog itt mégis a kolduló szerzetek fellépése és hatalma volt. Kiváltságaik "nagy tengere") kivonta őket a püspök és plébániahivatal rendelkezései alól. A püspöknek velük szemben nem volt szava. A kolduló szerzetek közvetlenül a pápa alatt állottak. A plébános nem tilthatta el őket sem a szószéktől, sem a községtől. A kolduló barát jött, s lelkipásztora lett a község tagjainak; jött és prédikált, jött és gyóntatott, sőt jött és egyházi átokkal sújtott. A pápai kiváltságok folytán messzebbható jogai voltak feloldozás és fenyítés körül,
144
mint az egyszerű plébánosnak, sőt mint magának a püspöknek is. Nem csoda tehát, hogy a gyóntatószéken és egyáltalán a lelkipásztorságban túlszárnyalta a plébánost. A plébánosnak tűrnie kellett, hogy a saját községében inkább a kolduló barát volt a plébános és lelkipásztor, mint ő maga. A pápai kiváltságok megsemmisítették a rendes egyházalkotmányt. A pápai hatalom súlya lenyomta az egyházi szervezet építményét, mely a püspökökön és a plébánosokon nyugodott.
Ami a püspöki tekintélyből még megmaradt, annak véget vetettek a pápához való fellebbezések. VII. Gergely óta a pápák rendszeresen kedveztek a Rómához való felebbezésnek; nemcsak amikor ítéletről volt szó, hanem az egyházi közigazgatás minden ügyében. Nemsokára alig volt az egyházi közigazgatásnak kérdése, melyet fellebbezés útján ne lehetett volna a pápa elé vinni. Amint az összes állások betöltését, úgy elvben az egész egyházi közigazgatást a pápaságban egyesítették. Az egész egyházat közvetetlenül Rómából kormányozták. De nem volt-e már eleve lehetetlenség a helyi közigazgatás minden egyes kérdésében, minden vitás javadalom-adományozásban, minden fegyelmi vagy egyéb rendszabályban egyetlen helyről a pápai udvartól várni a döntést? Mily gyakran volt a döntés elhibázott, mily gyakran játszott közre egy-egy véletlen dolog – vagy ami rosszabb volt: vesztegetés vagy más személyes befolyás! És mennyi bajjal járt a püspökökre és papokra a hosszú utazás a pápai udvarhoz, a küszködés az idegen föld ezer nehézségével, a távoleső városban való tartózkodás!
145
A pápa számára betöltés végett "fenntartott" állások között olyanok is voltak, melyek a kúriánál történt haláleset folytán, tehát akkor üresedtek meg, amikor az állás birtokosa a pápai udvarnál való tartózkodása idején halt meg. Sokatmondó jogszabály! Számos álláskeresőn kívül ott tolongtak a pápai udvarnál azok is, akik valamilyen jogi vagy közigazgatási ügy elintézésére vártak. És elég gyakran a várakozót utolérte a halál a döntés előtt.
A szertelenség a pápai jogok gyakorlásában az állások betöltésénél, a szertelenség a pápai közigazgatásban és végül a szertelenség a kiváltságok osztogatásában főképpen a kolduló szerzetek részére, mindez akadálya volt az egyház egészséges fejlődésének. A pápaság, mely mindeddig az egyház vezető és szervező eleme volt, most, hogy hatalma teljhatalommá változott, a feloszlás és felbomlás oka lett. És annál határozottabban, minthogy a pápai hatalom gyakorlásánál mindinkább világi, sőt inkább pénzügyi szempontok léptek előtérbe. Merész idealizmusban alapította volt meg VII. Gergely a pápaság tisztán szellemi hatalmon alapuló, világuralmát. Tizennegyedik századbeli utódai azonban "Isten földi helytartójának" hatalmát alacsony pénzszerzés eszközének tekintették. Rengeteg adó özönlött a pápai udvarba az egész kereszténységből. Különösen nyomasztók voltak az annáták, a pallium-pénzek és a diszpenzációk díjai. Az annáták azok az adók voltak (rendesen az évi jövedelem fele), melyeket előre le kellett fizetnie annak, aki a pápai udvar-
146
tól egyházi javadalmakat kapott. A palliumpénzek azok az igen jelentékeny adók voltak, melyeket minden érsek a pápának a palliumért (a pápától adományozott, fehér gyapjúból készült vállszalag) volt köteles fizetni. Ha az állás sűrűn cserélt birtokost, csakhamar mérhetetlenül eladósodott; a palliumpénzeket rendesen az egész egyházmegye fedezte, mert az érsek a magáéból ezeket nem fizethette. A diszpenzációdíjak a pápától adományozott felmentések után jártak. Minthogy gyakran a pápa maga csinálta a törvényeket, melyek alól később feloldott, már-már azzal a szemrehányással illették, hogy némely törvényt csak azért hozott, hogy alóla díjazás fejében felmentést adhasson.
A legrosszabb azonban az volt, hogy a pápai udvarnál nyiltan szimóniát űztek: papi hivatalok adományozását vagy egyházi intézkedések elrendelését pénz ellenében. Az volt a vélemény, hogy a pápai udvarnál perrel, kérelemmel, hivatalkéréssel csak az ér célt, aki tele kézzel szórja a pénzt. A pápa egész környezete az ajtónállón kezdve a kardinálisig mintegy követelte a kérelmezőtől díját. Minő szégyenletes látvány! Erkölcsi romlottság azon a helyen, ahonnan az egész kereszténység erkölcsi és vallási életének ösztönzését várta!
30. §
A babiloni számkivetés. Szkizma.A pápaság belső hanyatlásának volt jele a nagy bukás, mely már a tizennegyedik században érte. A tizennegyedik század volt az úgynevezett babiloni számkivetés ideje Avi-
147
gnonban. A Hohenstaufen-család császárságának bukása után, mialatt Németország territoriális fejedelemségekre oszlott, Franciaország immár állami egységre törekedve, hatalmasan előtérbe jutott. VIII. Bonifácnak (1294-1303), aki a pápai hatalom jogait teljes szigorral érvényesítette, a franciák királyával, Szép Fülöppel súlyos összeütközése volt. Szép Fülöp ellen irányult VIII. Bonifác híres "Unam Sanctam" bullája (1302), amely kíméletlen eréllyel az egyház számára követelte a világi kardot, valamint a jogot és hatalmat királyok trónraemelésére és elmozdítására. Itt azonban a pápaságot vereség érte. Szép Fülöp ragaszkodott jogához, és V. Kelemen (1305-1314) kénytelen volt formálisan kijelenteni (1306), hogy Franciaországot és a francia király hatalmát az "Unam Sanctam" bulla nem érinti. Szép Fülöp még azt is keresztülvitte, hogy V. Kelemen a pápaság székhelyét Avignonba tegye át (1309). Avignon a pápa birtoka volt, de a francia hatalmi körnek közvetlen közelében feküdt. Ami a büszke Hohenstaufi családnak nem sikerült, azt pár rövid év alatt elérte a francia királyság, mely csak az imént keletkezett, de magában hordta a modern államhatalom eszméjét. Ugyanakkor, amidőn a pápaság fennen hirdette a korlátlan hatalom jogelvét, és pl. XXII. János személyében (1316- 1334) Bajor Lajossal szemben a császárság és birodalom felett való hatalmát érvényesítette, valósággal a francia király hűbérese és hatalmi eszköze volt. Uralmi jogait túlfeszítve jutott összeütközésbe az ereje tudatára ébredt államhatalommal, és ez volt bukásának oka. A babi-
148
loni számkivetés Avignonban 1309-től 1377-ig (V. Kelementől XI. Gergelyig), tehát majdnem az egész tizennegyedik századra terjedt. Az egyházban mindenütt a pápaság, sőt az egyház trónvesztésének és fogságának tekintették; ezért állandóan arra törekedtek, hogy megszüntessék. 1378 óta az avignoni pápával szemben áll egy másik pápa Rómában. A kereszténység két ellenséges táborra oszlott. A pápaság, mely oly sokáig a nyugati egyház egységének pillére volt, most szakadás okozója lett. Egyházi átokkal és interdiktummal harcolt egymás ellen a kereszténység két feje. Először látták a Nyugat népei, hogy még a pápai átok villáma is erőtlen lehet. Mialatt a pápaság önmaga ellen harcolt, a saját hatalma eszközeivel semmisítette meg erejét. A szakadás 30 évnél tovább tartott, 1378-tól 1409-ig. 1409-ben Pisában zsinat gyűlt össze, melynek az lett volna a feladata, hogy a szkizmát megszüntesse. E zsinat a két vetélkedő pápát elmozdította, harmadik pápát választott, de anélkül, hogy sikerült volna e döntésnekérvényt szerezni. A két rivális pápa megmaradt; a Pisában megválasztott pápa pedig mint harmadik ellenpápa lépett fel. A kétfejűből háromfejű szkizma lett (1409-1417). A pápai uralom a tizenötödik század elején rendkívüli vereséggel végződött. Belső és külső romlás lett az elért világuralom fanyar gyümölcse.
149
31. §
A szerzetesség elfajulásaMint a pápaság, a szerzetesség is saját hanyatlását készítette elő sikereivel. Amint láttuk a tizenharmadik és különösen a tizennegyedik században a szerzetesek és apácák – a harmadik renddel való kapcsolatuk folytán – rendkívül elhatalmasodtak. De éppen az a tömegmozgalom bizonyult károsnak, amely a kolduló szerzetek kolostorait benépesítette. Hányan tettek fogadalmat a kellő benső hivatás nélkül! Hányan vonultak kolostorba nem azért, hogy a világtól és a bűntől, hanem hogy a munka elől menekülhessenek! A kolostor gyakran inkább naplopók, mint aszkéták közösségéhez hasonlított, és valóban inkább a kritikát hívta ki, mintsem tiszteletet gerjesztett. Látva ezeket a koldulásból élő, folyton növekvő számú egzisztenciákat, a polgári osztály és a parasztság előtt akaratlanul felmerült a kérdés, hogy vajon csakugyan kedvesebb-e Isten előtt a semmittevés és a mások munkáján való élősködés, mint a hű kötelességteljesítés valamely földi hivatás körében? Éppen most kellett kétségtelenül kiderülnie, hogy lehetetlen a szerzetesség elvét valósággal az egész kereszténységre kitertjeszteni. És vajon lehetett olyasmi a keresztény ember életeszménye, ami csak addig volt megvalósítható, amíg az emberiség többsége, megmaradva földi hivatásánál, beérte egy alsóbbrendű kereszténységgel? De többet is mondunk. Csakhamar kitűnt, hogy az aszkézis fokozása, amiben a kolduló szerzetek elöl jártak, képtelen volt a szerzetesség szigorú és valódi
150
szellemét megtartani. A kolduló szerzetekben is elharapózott az erkölcstelenség és feslettség. A tizennegyedik és tizenötödik század tele van panasszal a szerzetesek, az apácák és papok erkölcstelensége ellen. Igazságtalanság volna el nem ismernünk, hogy ebben az időben is találkozunk nagy számú jobb, szellemi és erkölcsi tekintetben művelt elemmel. De a szerzetesek és papok nagy tömegének átlaga mélyebbre süllyedt az erkölcsiség rendes színvonalánál. Mikor a kolduló szerzetek az akkori világ meghódításához láttak, nyilvánvaló lett, hogy még a legszigorúbb aszketikus törvény is képtelen az emberi természet vétkes ösztöneinek legyőzésére. Az történt itt, ami minden szerzetesrenddel megtörtént: a fellendülés korszakát a hanyatlás korszaka követte. És a romlás annál mélyebb és végzetesebb volt, minél nagyobbak voltak korábban a követelmények, és főképpen minél nagyobb volt a tömegmozgalom, mely résztvett a fellendülésben és hanyatlásban.
32. §
Reformáló erőkA középkori egyház két legnagyobb alkotásában: a pápaságban és a szerzetességben fejlődésének végéhez jutott. A pápaság saját hatalmi törekvéseitől legyőzve, számtalan visszaélés forrása, sőt a szkizma okozója lett. A szerzetesség az aszketikus követelmények túlfeszítésében erkölcsi csőddel végződött. Egyház és világ új életforrásra áhítozott. Elérkezett az idő, hogy az egyház – annak feje és tagjai – megreformáltassanak.
151
Nem volt senki, aki ezen óhajban ne osztozott volna. A reformszükség érzése mély volt és általános. Már-már feltűntek olyan erők, melyeken ott ragyogott az eljövendő nap fényre. A tizennegyedik és tizenötödik század nemcsak a hanyatlás ideje volt. Az a kor is volt az, mely méhében hordta a reformációt. A végrehajtandó hatalmas munkát megelőzte egy szellemi mozgalom, mely a célhoz segíti Isten kiválasztott harcosát.
Az angol Wiclif (meghalt 1384-ben) a nagy szakadás és a pápaságtól meg papságtól kiindult romlottság benyomása alatt már kijelentette, hogy a pápa az Antikrisztus, visszautasította az egyház hatalmi jogait az állam felett, háborút üzent a kolduló szerzeteknek, és pajzsára emelte a Bibliát, mint Isten igéjének egyetlen tiszta kútforrását és minden egyházi tanítás zsinórmértékét. Husz János fellelkesülve Wiclif iratain, már megtámadta a pápai határozatok csalhatatlanságát és a bűnbocsánat erejét. A hatalmas szellemű Wiclif mellé, valamint a hitéhez halálig hű Husz mellé odaállott az egész nemzet, és a máglya tüzétől, amelyen a konstanzi zsinat ítélete alapján Husz meghalt (1415), Csehországban hatalmas felkelés gyúlt lángra, egyrészt Zsigmond király ellen, aki nem akadályozta meg Husz elégetését, másrészt a római egyház ellen; a felkelés csak 1433-ban, a bázeli zsinat és husziták között folyó béketárgyalásokkal ért véget (a kehely engedélyezése).
Németországban egy Eckart mester (1312-1317-ig Strassburgban, meghalt 1328-ban Kölnben) és Tauler (meghalt Strassburgan 1361-ben)
152
miszticizmusa folytán már elterjedt az a benső kegyesség, mely az egyház külsőségeitől elfordul, és sóvárgó lélekkel keresi Istent. Az "Isten-barátok" (a XIV. század közepe óta főképp Észak-Németországban és Svájcban) és a "közös élet testvérei" (a XIV. század vége óta Hollandiában és Németországban) a laikusok széles köreiben megteremtették azt a kereszténységet, mely a Szentírásba merül, az üdvöt komolyan áhítozza, és munkás és önmegtagadó szeretetben nyilvánul meg. Kempis Tamás, a "Krisztus követésé"-nek híres írója, és Wessel János, aki megelőzte Luthert a Bibliára irányuló teológiával, a közös élet testvéreinek köréből valók volt.
A tizennegyedik és tizenötödik században, tehát ugyanabban az időben, amelyre a pápaság és klérus süllyedése és a középkori egyház szellemi és erkölcsi hanyatlása esik, mindenütt, de főként Németországban, annál szenvedélyesebb vágy támadt a megtisztult igazi reformált kereszténységre. Éppen akkor épültek német földön azok a remek templomok, melyek még ma is városainak díszét alkotják, ekkor jött létre az a számtalan kegyes alapítvány, melyek világos bizonyítékai a német polgárság vallásos életének. Éppen ebben az időben (mégpedig minél inkább közeledünk a XV. század vége felé) keletkezett egy széleskörű, messze elterjedő épületes irodalom, a nép nyelvén megszólamló templomi prédikáció, – sőt a Biblia fordítása is. A polgárság felébredt és a kereszténységet bensőleg óhajtotta elsajátítani. Innen a polgárság érintkezése a kolduló szerzetekkel (28. §) és egy-
153
úttal a követelés, hogy a vallási dolgok népszerű, a tömegeknek hozzáférhető és a nép minden rétegéhez szóló módon tárgyaltassanak. Ugyanaz a nagyszerű vágyakozás az eszmények után, mely a tizennegyedik és tizenötödik századbeli Németországban duzzadó tavaszi erővel az egyetemeket egymás után a földből előteremtette, egyfelől ama templomi építkezésekben és alapítványokban, másfelől a vallási irodalom módjában és erejében jutott kifejezésre, – minden egyes embernek a legmagasabbra irányuló, de célját csak sejtő vágyakozásában. És vajon nem látjuk-e ugyanakkor az olasz reneszánszban az ókor újjászületett művészetét és tudományát, mely óriás erővel töri össze a középkori hagyomány bilincseit?
A világ érezte a középkori szellem hanyatlását. Ezért új szellemet szomjúhozott, és ebben a széles köröket átható, szellem és vallás utáni hatalmas vágyakozásában jelentkezett az a felfelé törekvő mozgalom, mely előkészítette a jövendőt. Annak jeléül, hogy elérkezett az idő, a reformációt megelőzte a vágyakozás a reformáció után.
A Nyugat, akárcsak egyetlen ember, előbb papi, majd világi. fejedelmek vezetése mellett, a reformáció munkájára vállalkozott.
33. §
A reformzsinatokA püspökök voltak az elsők, akik hozzáláttak a nagy feladathoz. Már a pisai zsinat (1409), melyről fentebb megemlékeztünk, az első ilyesféle,
154
bár hiábavaló kísérlet volt. Immár három pápa állott egymással szemben. A kereszténység szégyene volt ez. Ezen érzés mélysége adott erőt annak a mozgalomnak, melyből a nagy konstanzi zsinat származott (1414-1418). A nyugati kereszténység összes püspöke, és az egyetemek és a teológiai tudomány számos képviselője gyűltek itt össze. Ott volt Zsigmond császár is. A gyülekezet fényének megfelelt a hatalma, mely az egész Nyugat amaz egyhangú kívánságán nyugodott, hogy e zsinat reformálja meg az egyházat. A gyülekezet elsősorban teljes hatalommal ruházta fel magát munkája végrehajtására. Minthogy a pápaságnak (a főnek) reformálásáról is, különösen pedig a szakadás megszüntetéséről volt szó, a gyülekezetnek érvényesítenie kellett azt a jogát, hogy fölötte áll a pápaságnak. És így is történt. A gyülekezet határozatot hozott, hogy az egyházban a legfőbb hatalom nem a pápánál, hanem az egyetemes zsinatnál van: a püspökök egyetemes gyülekezete a pápa fölött áll. E legfőbb hatalom gyakorlásában zsinati határozattal elmozdították, illetve lemondásra késztették a három ellenpápát és új pápát választottak. (V. Mártont 1417-ben.) A zsinat hatalmi állása abban jutott kifejezésre, hogy az új pápát mindenütt elismerték. A szakadás csakugyan megszűnt, egyúttal a püspökök összessége a pápa fölé helyezte magát: visszafelé haladó mozgalom indult meg VII. Gergely egyházi monarchiájának megszüntetésére és az egyház régi arisztokratikus alkotmányának visszaállítására. Ezzel azonban a zsinat ereje kimerült. A reformáció munkájának
155
foganatosítását egy újra egybehívandó egyetemes zsinatnak tartották fenn. A bázeli zsinat (1431-1443), melyet még V. Márton pápa hívott össze rövid idővel halála előtt, a konstanzi zsinat örököse és folytatója. De a pápa (IV. Jenő) és a pápai párt ellenszegülése megakadályozott minden hathatós rendelkezést. Az annátákat megszüntették, a Rómához történő fellebbezéseket korlátozták, és határozatot hoztak a pápai rezervációk és a papok ágyastartása ellen. Ez volt minden. Mikor a zsinat tovább akart menni, a pápa úgy rendelkezett, hogy Ferrarába (1437) tétessék át – és ezzel az intézkedéssel a zsinatot szétzavarta. Bázelben csak egy csonka zsinat maradt, mely hiábavaló pápaellenes küzdelem után (1443) dicstelen véget ért. A zsinati mozgalom ereje meg volt törve; a reformáció műve, melyet a püspökök vettek kezükbe, kudarcot vallott. Nem sok idő telt belé és II. Pius pápa (1458-1464), aki a bázeli zsinaton még a reformpárt egyik bajnoka volt, az egyetemi zsinatra történő minden hivatkozást mint eretnekséget, már egyházi átokkal sújthatott (1459). A pápaság újra kezébe ragadta az egyházi hatalom gyeplőit. Az episzkopátusnak a zsinati hatalomra támasztott igénye puszta epizód volt.
34. §
A fejedelmi hatalomDe a pápa régi korlátlan hatalma mégsem éledt fel újra. Olyan államhatalom keletkezett, melynek ereje s öntudata napról-napra nőt. A középkor egyetemes eszméi, melyeken a pápa-
156
ság és császárság hatalma nyugodott, helyet adtak a derengő nemzeti érzésnek, és a modern nemzeti öntudattal együtt nemzeti államhatalom támadt, amely feladatát tisztán felismerte. Franciaországban, Angliában egy eleven, a népélet mélyén gyökerező királyság fejlődött. Spanyolországban hosszú küzdelem után a mór uralom utolsó maradványai is elvesztek, és Katolikus Ferdinánd uralma már az egész félszigetre kiterjedt. A nagy monarchiák kora közeledett. Németországban a mozgalom egyelőre inkább az egyes fejedelmek territoriális államának vált hasznára, mint a birodalomnak; de a fejedelmi állam fogja a jövő kor német államát előkészíteni. A pápaság főképpen azzal nyomta el a zsinati mozgalmat, hogy az egyházkormányzati jogok, nevezetesen az egyházi állások betöltésére vonatkozó jogok engedményével megnyerte magának a világi fejedelemséget. Az állam az egyházban is követelt hatalmat, és maga a pápaság előzékeny volt az állam iránt. A spanyol egyház kormányzata Katolikus Ferdinánd alatt csakugyan a királyságra szállott. Hasonlóképpen történt Angliában a XVI. század elején VIII. Henrik uralkodása alatt, ahol a pápai teljhatalommal felruházott Wolsey bíboros-követ kormányzata tulajdonképpen az angol király egyházkormányzatát jelentette. Franciaország királyának 1517-ben megadatott a jog a francia püspökségek betöltésére. A német fejedelmek hasonló jogokat kaptak. Az egyházuralom korszaka letűnt, s már-már közeledett az idő, melyben Luther a német nemzet keresztény nemességét felszólíthatta a reformáció mű-
157
vére. A világi fejedelemség birtokába vette az egyházat, és az állások betöltésének módjával, valamint az egyházi életen gyakorolt állami felügyelettel a maga részéről is hozzájárult a reformhoz.
De vajon az állam új életre kelthette-e az egyházat? Más lett-e Anglia egyháza azzal, hogy most a király kormányozta? Az államhatalom felülkerekedésével szétforgácsolódott a nyugati egyház. Spanyol, francia (gallikán) és angol nemzeti egyház keletkezett, s mikor a pápa VIII. Henriktől megtagadta házasságának felbontását, elegendő volt egy királyi szó ahhoz, hogy az angol egyház – egyelőre minden belső reform nélkül – az egyetemes egyháztól elszakadjon. Az államkormányzat következménye nem az egyház javítása, hanem az egyház feloszlása volt.
* * *
A püspökök munkája a zsinatokon, az állam munkája az egyházkormányzat jogai révén: mindez csak puszta alkotmányváltozás volt. Csupán az egyház ruhája nyert más alakot. De nem alkotmányváltozásra volt most szükség, hanem a szellem megújhodására. Új életerőknek kellett fakadniuk az egyházi és vallási élet mélységeiből és az Evangélium kiapadhatatlan forrásából, melyet az egyház még mindig szíve alatt hordott. Ezt a munkát nem hajthatták végre sem fejedelmek, sem királyok, sem püspökök, sem pápák, egyedül csak Isten. Isten angyalának kellett eljönnie, hogy az egyházi élet vizeit megmozgassa és új gyógyítóerőt adjon nékik.