RUDOLF SOHM: RÖVID EGYHÁZTÖRTÉNET

III. FEJEZET
A REFORMÁCIÓ KORA

Első szakasz: Reformáció

35. §. Új áramlatok 161
36. §. Luther 161
37. §. A protestáns reformáció 176
38. §. A protestáns egyházalkotmány 184
39. §. Lutheránusok és reformátusok 191

Második szakasz: Ellenreformáció

40. §. A katolikus reformáció 195
41. §. A jezsuita rend 196
42. §. A tridenti zsinat 202


Bevezetés

Első szakasz: Reformáció

35. §
Új áramlatok

Ha 1500 körül Németországba lépünk, a kapuív fölott, ahol áthaladunk, ezt az aranybetűs feliratot látjuk: reneszánsz. Ujjongó örömkiáltás tölti be az egész művelt világot. Örvendjetek, örvendjetek! Újjászületett, átszellemülten, ifjúi szépségben a klasszikus ókor világa! Itt a valódi Arisztotelész, itt az isteni Platón, itt vannak a művészet és a tudomány mesterművei, tele csodálatos szépséggel, halhatatlan szellemmel – és Homérosz napja, íme, nekünk is ragyog!

Raffaello és Michelangelo kora volt ez. Ez volt a kor, melyben az antik irodalom és tudomány fenséggel teljes ereje egy feltörekvő, minden nagyra áhítozó, szenvedélyes, életsóvár, becsvágyó nemzedéket megihletett, melyben az ókor hősein és politikai eszményein nemzeti öntudatunk nagyra nőtt, elvetvén a középkor egyetemességre szóló eszméit, amelyben a harmadik rend teljes erővel a világtörténelem homlokterébe lép, s amely az új tudományban egy sajátos, az egyházi gyámság alól felszaba-

162

dító kultúrhatalmat üdvözöl és megragad; amely a polgárságot a tudós műveltség kiváltságos képviselőjévé és a városokat végleg a nemzet szellemi életének középpontjaivá tette. Az egész élet más alakot öltött. A szerzetesi aszkézissel szemben a régiek szellemét látjuk, mely örül az életnek és szépségnek, érzéket ébreszt az ízléses életmód iránt, lelkesedést terjeszt nemzetért és államért, és az egész világra rózsás fényt áraszt.

A műveltség új evangéliuma töltötte el Olaszországból kiindulva a nyugati országokat. A középkori eszméket és nézeteket a feltámadt ókor szelleme váltotta fel. Új korszak köszöntött be, mint a hajnal, oly üdén, mely termő erővel méhében hordta a mérhetetlen ígéretekkel kecsegtető jövendőt.

És mégis: ez volt-e az az újjászületés, amelyet a XV. század oly forrón óhajtott? Ez volt-e az az Evangélium, mely után annyira vágyódott a középkor vénülő világa, hogy italával ifjúságát visszavarázsolja? Nem, éppen nem! Amit a XV. század világa legmélyebb bensejében óhajtott, az nem reneszánsz volt, hanem reformáció, az nem volt a művészet és tudomány újjászületése, hanem az egyház újjászületése főben és minden tagjában, nem az ókor felfedezésének híre volt az, hanem oly üzenet, mely a szegényeknek szólt, mely a vétkesnek üdvösséget szerezhet és újjászülheti az egész embert. Az egyházi élet megújításából eredő erkölcsi reneszánsz: ez volt a legfőbb és legnagyobb kívánság, amely ezért a XV. század erőiben folyvást meg-megújuló mozgalmat támasztott. Az egyházi élet vissza-

163

éléseiben, a papság elfajulásában és abban, hogy zavarossá váltak és eldugultak a források, amelyekből a közösségnek erkölcsileg táplálkoznia, élnie kellett volna, ismerte fel kétségtelen biztossággal a kor ösztöne a messze elterjedt romlottságnak okát. Az egyházat megejtette a világ. A só ízetlenné vált. A kereszténység követelményeit leginkább azok tiporták lábbal, akik arra lettek volna hivatva, hogy a hit edényei, az isteni igazság hirdetői és nyájuknak példaképei legyenek. Az egyházi élet romlása égbekiáltó. És ezt annál erősebben érezték, minél szélesebb köröket fogott el, főleg Németországban, a lelkiekre való vágyakozás. Ez volt az oka annak, hogy a reneszánsz öröme közben, a tudományos és művészeti élet újjászületésének ujjongásában, az egész tizenötödik századon keresztül, újra meg újra és folyvást erősbödve hallatszik a hatalmas kiáltás: reformációt az egyháznak, főben és tagjaiban! Reformációt nemcsak a tudományos és művészeti életnek, hanem, ami ennél sokkal értékesebb, a vallási életnek is.

Láttuk a nagy reformzsinatokat Konstanzban és Bázelban, amelyek az egész tizenötödik század első felét betöltik. Minő áradata az egyházi reformvágynak, mely magával ragadva az egész nyugatot, már-már azon van, hogy tovasodorja magát a pápaságot, összes visszaéléseivel. Minő nagyszerű tervek és remények, és mégis minő balsiker! Láttuk az államhatalmakat, amelyek a század második felében kezükbe veszik a reformálás művét. Állami állásbetöltéssel és ügyeleti jog segítségével nyerjenek új erőt a papság sorai, és adassék vissza az egyház-

164

nak az egyházi szellem. De mily keveset ígér az egyház külső művei körüli fáradozás: a belső újjászületés helyett a nyugati egyház feloszlását látjuk egy egész sereg önállóságra törekvő tartományi egyházra!

De e kor műveltsége, a merészen és hatalmasan előretörő reneszánsz-mozgalom, vajon meghozhatta-e az óhajtott egyházi javítást? Ó, ez a műveltség a pogányságot hordta szívében. Nem gondolt reformációra, inkább arra volt kész, hogy az egyház külső hatalmának, minden szertartásának és követelményének küzdelem nélkül alávesse magát, mert legmélyebb bensejében közényösség élt minden iránt, ami keresztényi, s egyetlen érdeklődését a tisztán emberi alkotta. A művészet és tudomány reneszánsza nem az erkölcsiség újjászületése volt. Hiszen épen a reneszánsz volt az, amely azáltal, hogy újra felélesztette az ókori hősök eszményeit, Itália városait és államait a hatalomra és dicsőségre szomjazó erőszakos, kíméletlen, erőtől duzzadó zsarnokokkal árasztotta el, kiknek lángeszével csak az a megvetés ért fel, mellyel az erkölcsiség összes parancsolatait lábbal tiporták. Soha sem volt társadalom, mely oly fényes műveltségű lett volna, érdeklődésben és tehetségben annyira gazdag, és teremtő erejű halhatatlan mesterművek alkotásában; és mégis oly mélyen erkölcstelen, oly mélyen romlott, oly állatiasan önző, mint amilyen Olaszország társadalma volt a tizenötödik század második felében. Ez volt a kor, mely Cesare Borgiát szülte, ki mintaképe, eszménye és egyúttal rémülete volt. Ez volt a kor, melyben Macchiavelli megírta a "Fejedelmet,"

165

a legridegebb, legkíméletlenebb, legszámítóbb és legkegyetlenebb fejedelmi önzés tankönyvét és egyúttal dicsőítését. Sőt még ha a Madonnákat és szentképeket, elsősorban Raffaello gyönyörű alkotásait nézzük, inkább a szép, ragyogó, átszellemült – embe rinek a benyomását nyerjük. Csak ritkán történik, hogy a kereszténység titkai, mint a sixtusi Madonna szeméből, megigézően tündökölnek felénk.

És a reneszánsz pápasága! VIII. Ince (1484-1492) és VI. Sándor (l492-1508) (*) személyében a reneszánsz mély erkölcstelensége gyilkolással, árulással és fajtalansággal beszennyezve lépett a pápai trónra. Ezeket követte II. Gyula (1508-1513), aki inkább hadvezér volt mint pap. Egész élete háború és erőszak volt, hogy az egyházállamot megnagyobbítsa és megalkossa belső politikai egységét; azután X. Leó (1513-1521), a finom műértő és nagyműveltsegű férfiú, Raffaello és Michelangelo pártfogója.

De vajon hol vannak az ösztönzések, amelyeket az egyház e férfiaktól nyert? Mily jelentékeny X. Leó pápasága a kultúrtörténet és mily jelentéktelen az egyháztörténet számára! Éppen a reneszánsz, mely e pápákat szülte, volt az, amely a földire és világira irányította őket, amelynek oka az volt, hogy a pápa könnyű szívvel engedte át a világi fejedelemségnek az egyetemes egyház érdekeit, az állásbetöltés és kormányzat jogait; és érdeklődésének homlokterébe helyezte az egyházállamot, hogy az egyházi egyetemes monarchia

(*) Fia, amint ismeretes, Cesare Borgia, és leánya Lucretia Borgia volt.

166

feje egy gyönyörökbe merült, kegyetlen, akár erőszakos és harcias, akár a művészet és tudomány iránt érdeklődő, olasz zsarnokká váljék.

A reneszánsz érdekei végső okaiban ellentétben állottak az egyház érdekeivel, és a szellemi élet áradata, mely 1500 körül magával ragadta az egész Nyugatot, ahelyett, hogy segítséget hozott volna, úgy látszott, hogy a végleges romlást sietteti.

Igaz, hogy Németországban a szellemi élet némikép más irányban fejlődött. Kiváltképpen itt volt eredő helye a tizenötödik század ama nagy reformációs mozgalmának, mely a konstanzi és bázeli zsinatokon megrendítette az egész világot. Még most is, a tizenhatodik század elején, nagy túlsúlyban voltak itt az egyházi érdekek. Ezekből vették ki részüket egyenlő mértékben a nemzet összes tagjai. Ezek adtak még a német reneszánsz-mozgalomnak, a humanizmusnak is határozott irányt az egyház kérdései felé. A nagy kívánalmak, melyeket egyedül a kereszténység elégíthetett ki, nagyon is mélyen gyökereztek a nemzet szívében. Az erő, mellyel a nép lelki üdvének bizonyosságát követelte, sokkal hatalmasabb volt, semhogy más valamiért e nagy óhajtásáról megfeledkezhetett volna. Így történt, hogy a humanizmus Rotterdami Erasmus által az Új-, és Reuchlin által az Ótestamentumot eredeti nyelven újra a nemzet műveltjeinek kezébe juttatta, hogy oly módon értékesítették a filológiát, hogy általa éppen a teológiának is megszerezzék ősforrásainak teljes ismeretét, és hogy még azt is remélték, hogy filológiai íráskutatással (ez volt Erasmus meggyőződése) közvet-

167

lenül megvalósítható az egyház újraélesztése. De ez a tudományos mozgalom, mely Németországban nyomatékkal az Újtestamentum felé mutatott, mégis messze volt attól, hogy nyomatékkal hatalmába ejtse a nép tömegét és határt szabjon az egyház romlásának. Egyelőre csak a művelt osztályra hatott, és arra is csak olyképpen, hogy kutatásra szólította fel, és nem úgy, hogy biztos, életreképes kész eredményekhez juttatta. Bizonyos, hogy a német humanisták nem voltak oly mértékben közömbösek az egyház iránt, mint olasz társaik. Azonban műveltségükből hiányzott a nagy és pozitív meggyőződések lángoló ereje. Ez okozta, hogy a szellem és ismeretek bősége, mely e férfiakban lakozott, egyházi téren felszökellő rakétaként csak gúnyban és szatírában pattogott szét (Erasmus: A balgaság dicsérete, 1509), mellyel az egyház visszaéléseit megtámadták. Oly mozgalom volt ez, mely, mint minden tisztán tudományos mozgalom, erős volt a tagadásban és gyenge volt a megállapításban, amely látta ugyan a hiányokat, melyek ellen küzdeni kellett volna, de nem volt meg benne az az elemi természeti erő, mely egyedül képes a nagy, alkotó világtörténelmi teremtésre.

Midőn 1517-ben befejeződött a nagy lateráni zsinat, amely maga is az egyház reformálásával foglalkozott, de megelégedett azzal, hogy definiálja a pápa mindenhatóságát és az emberi lélek halhatatlanságát (erre már szükség volt az olasz felvilágosodással szemben), akkor az iserniai püspök a záróbeszédben, mellyel megbízták, e szavakat mondotta: "Az Evangélium

168

a kútforrása minden bölcsességnek, minden erénynek, minden isteninek és bámulatraméltónak; az Evangélium, mondom: az Evangélium!" E férfiúnak igaza volt. Sőt még sokkal nagyobb mértékben volt igaza, mint talán maga gondolta. És feltűnt az ifjú hős, akit Isten küldött, hogy a már-már elfeledett igaz és teljes Evangéliumot mindenütt hirdesse.


36. §
Luther

A segítség végül onnan jött, ahonnan senki sem várta volna. A szerzetesség köreiből. A szerzetesség a clugny-i mozgalommal egykor megteremtette a középkor egyházát, és most ]jra a szerzetesség az, amely a középkor egyházát meg fogja semmisíteni.

A szerzetesség lett az egyház leginkább megvetett része. El akart menekülni a világból, mindent maga mögött hagyott, de a saját szívében élő világ, a bűnös vágy, az önzés, az láthatatlanul, menthetetlenül követte a pusztaságba, a remeteségbe, a kolostorba. És a szerzetes szívéből is fakadtak kárhozatos gondolatok, testi vágyak, világi vágyak. A világ, amelyből menekülni akart, elnyelte a szerzetességet, és éppen a szerzetesség lett a sebezhető rész, ahova a humanisták a gúny nyilait szegezték, ha az egyház bajait ostorozni akarták. De mindezek ellenére még mindig eleven volt a szerzetességben, homályosan bár és betemetve, már alig észrevehetően a valódi keresztény szellem késő maradéka, mely aggódva és reszketve arra

169

a megigazulásra törekedett, mely Isten előtt értékes. És a vallási élet ez ösztöneiben nagyobb erő lesz majd az egész akkori világ felszabadítására és reformálására, mint a kor műveltségében és összes nagy felfedezésében. A szerzetesség, mely a világtól való menekülésében és az aszkézis műveiben kereste üdvösségét, a komoly keresők számára magába foglalta azt a szükséges végeredményt, hogy a törvény cselekedetei által még sem igazul meg a test Isten előtt, hogy minden emberi cselekvés hiábavaló, és nem kerüljük el vele az igazságos, a szent, a bűnt gyűlölő és negyedik íziglen üldöző Isten haragját, és hogy a szerzetesség is, minden önsanyargatásával és világról való lemondásával hiábavaló az üdvösség megszerzésére. A szerzetesség fejlődése az aszketikus elv fokozása volt. E fokozásnak az én megsemmisüléséhez kellett vezetnie. Ez volt a fejlődés útja, amelyet Luther – izzó s nagyszabású egyénisége egész erejével – átélt. Lelkiismerete legbensőbb mélyében az isteni törvény teljes súlyát érezte. Olyan órákat élt át, amelyekben Istenbe vetett hite testét és lelkét szétmarcangoló győzelemmé lett, olyan órákat, melyekben Isten "oroszlán gyanánt" megőrölte a vele lelkének üdvéért küzdő szerzetes csontjait. Ezek voltak azok az órák, amelyekben Isten a szerzetesből hatalmas fegyverzetet készített magának. Minő aggodalmak, minő harcok és aztán – minő diadal! "Az igaz ember hitből él," ez volt a dallam, mely mind hatalmasabban utat törve magának, reszkető mennyei örömmel töltötte el lelkét. Sem cselekedetei, sem önsanyargatása, sem a világtól való menekülés által nem

170

igazul meg az ember, hanem egyedül a hit által, kegyelem által, szabad, könyörületes, kimeríthetetlen kegyelem által. A kegyelem és Igazság, mely Jézus Krisztusban jelent meg, most békét hozva, gyönyört fakasztva ragyogta be e férfiú életét, mely mind viharosabbá vált. Mindama benső kísértések ellenére, amelyek később is megismétlődtek, az oly soká fájdalmasan nélkülözött, oly soká betemetett Evangélium "a paradicsomra nyíló tág ajtó" lett számára. Mennyire éhezett és szomjúhozott az igaz után! Most valóban jóllakhatott. Hogy áhította mindennél inkább Isten országát – és íme, minden övé lett: Isten gyermekeinek boldogsága, mely minden napot ünnepre változtatott – a keresztény ember szabadsága, aki hite által mindennek ura.

És arra kényszerült, hogy azt, ami benne boldogító bizonyosság volt, országszerte fennen elharsogja. Ellenfelei voltak azok, akik őt arra a nagy útra kényszerítették, mindegyre tovább, míg hirtelen észrevette, hogy az egész egyházi szervezet, mellyel lelke oly szorosan egybeolvadt, összes hagyományaival, szentségeivel, papságával és hatalmával ott állott közötte és a tiszta Evangélium között. És ekkor – ez volt az ő nagy tette – egy pillanatig sem habozott, hogy mindazt, amit eddig nagynak, dicsőnek, szentnek, nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak látott, elvesse és feláldozza, csakis Jézus Krisztus Evangéliuma kedvéért. Igen, az Evangélium kedvéért lett szegénnyé mindabban, ami eddig gazdaggá tette. Az egész világ, melyben és melyből eddig élt, összeomlott körötte. Oly hőn szeretett, egyházába vetett hitét fel kellett

171

áldoznia, de azért, hogy cserébe kapja érte a Jézus Krisztus által való megváltásba és igazulásba vetett teljességgel fenkölt hitet. Ifjúságának világát el kellett veszítenie, de kárpótlásul el fogja nyerni a jövendő világát. A szerzetesség és aszkézise ellen, az egyház és hatalmas hierarchiája ellen merész lendülettel szembeállította az Evangéliumot, azt az Evangéliumot, mely szerint egyedül hit által igazulunk meg, a kiapadhatatlan Evangéliumot tele reformáló erőkkel, mely nemcsak arra képes, hogy a régit elpusztítsa, hanem arra, hogy az élet duzzadó erejében belső gazdagságával az öröklött bilincseket széttépje és diadalmas új korszakot teremtsen.

A szerzetesség Luther Márton személyében azzal végződött, hogy eldobta magától az aszkézist, félretette a szerzetesség rendi ruháját, a kolostori életet, a böjtöt és koldulást, hogy visszatért a világba – nem azért, hogy kerülje, hanem hogy megszentelje.

Az újjászületett Evangélium az egyház reformációját jelentette, és az egyház reformációjával együtt az egész világ reformációját.

A középkor szemében a világ a bűn világa volt. Ezért volt a középkor vallásossága a világnak és összes adományainak a tagadása. Ilyen értelemben kerüli a szerzetes a házasságot, a birtokot, az egész világot, művészetét, tudományát, örömeit, kötelességeit, hogy testét minden kívánságával együtt keresztre feszítse. A világ- és az önfeláldozásnak mily nagyszerű ereje! És mégis jaj neki! A bűnök világával együtt odahagyja az erkölcsiség világát is. Menekül a kísértés elől, de egyúttal ama feladatok elől is menekül,

172

amelyeket Isten minden egyes emberre rótt, menekül a családi és polgári élet feladatai elől, és az elől, amit ezek önmegtagadásban, önfeláldozásban, valódi, igaz és hathatós erkölcsösségben megkövetelnek. A szerzetes önző módon hagyja el a világot és vonul kolostori cellájába, hogy ezentúl ne felebarátjának, hanem egészen önmagának élhessen. Az ajtó becsukódik mögötte. Nem látja többé a világot kötelességeivel, csak saját magát látja. Elmenekülve vonta ki magát az élet viharából, a gond, a munka, a mindennapi hivatás tengeréből a béke révébe tért, a többieket künn hagyva. Ám lássák, hogy segítenek magukon. Megszabadult az élet küzdelmeitől, de jaj neki! Mert menekülése gyáva szökés.

Hogy megváltoztatta az egész világ képét az a reformáló tan, hogy egyedül a hit által igazul az ember! Higgyél az Úr Jézus Krisztusban és boldog leszel és egész házad is az lesz. Ez a teljes, egész, isteni Evangélium, ennél se több, se kevesebb nem lehet. Vedd magadba becses tartalmát és teljék benne örömöd. Magadnak semmit sem kell hozzátenned. Vessük félre az aszkétikus, világot kerülő életet, mesterkélt erkölcsösségével, jámborságával, szentségével! A szerzetesség nem bízik Istennek Krisztusban felajánlott kegyelmében, hanem Isten kegyelméhez még hozzáteszi a maga szerzette megigazulást. Ezért félre a szerzetességgel! Isten nem azért állította a világba az embert, hogy kerülje a világot, hanem azért, hogy a világban Istent szolgálja. Belépni a világba, a hivatás és családi élet örömeibe és gondjaiba, a felebaráttal és fele-

173

barátért való életbe, hogy Istenbe vetett hitünk által megtaláljuk az igaz örömet és egyszersmind új erőt diadalmas küzdelemre, hogy megtaláljuk temérdek nyugtalanság közepette a benső nyugalmat és a temérdek földi dolgok közepette azt, ami isteni, örök és felfelé visz: ez az igazi keresztény erkölcsiség. A kötelesség teljesítése az igazi istentisztelet. Ilyképpen a hit belevisz bennünket a világba, felebarátaink szolgálatára. Így szüli a hit a szeretet erejét, amely nem a sajátját keresi, hanem azt, ami a másé. Amint a hit a keresztény embert korlátlan úrrá teszi minden dolog felett és senkinek alá nem rendeli, úgy a szeretet által a keresztény embert egyszersmind engedelmes szolgává teszi, és mindenkinek alárendeli. Ez az igazi keresztény tökéletesség: az emberi élet küzdelmei közepette is megmaradni igaz kereszténynek, és a mindennapi munkában azt a becsületes küzdelmet végigharcolni, amelynek megadatott a győzelem ígérete!

A világról és a világi életről eltűnt a szentségtelenség foltja. A világi hivatásnak, az államnak, a községnek és családnak szentelt élet nem tűnt többé a gyengék kedvéért eltűrt, elkerülhetetlen rossznak, melyre a gyengék kedvéért engedélyt adtak. Nem tekintették tündöklő edénynek halálthozó tartalommal, hanem az igaz es tökéletes keresztény erkölcsiség gyakorlatának. Mind e viszonyokban ember és ember között egy Istentől rendelt feladat rejlik, önálló erkölcsi érték, az önzés kísértésétől, valóban felszabadító erő, amelyet az emberi bűn bemocskolhat ugyan, de meg nem semmisíthet. Íme, itt van a házasság!

174

Ez most az igazi szent papi állapot! Isten alapította rend, nevelőintézet még a felnőtt férfiak számára is, mely nemcsak a hitvest, a gyermekeket adja neki, nemcsak menedéket az élet bajai elől, az örömök folyvást megújuló forrását, az élő szeretet óvó légkörét szerzi meg számára, hanem a házias élet feladataival nap nap után erkölcsileg oktatja, táplálja, erősíti és javítja, létét másokért való életre változtatja. A házasság köréből mindennap új eszményeket hív életre, melyek a nevelőhöz és tanítóhoz éppúgy szólnak, mint a növendékhez. Íme, itt az állam! Többé már nem az ördög, vagy a bűn, vagy az igazságtalanság műve. Éppen nem, de miként a család, az állam is isteni rend, magában hordva erkölcsi feladatát, és arra hivatott, hogy lehetővé tegye és közvetítse az ember számára a jogi szabadságot, mely az erkölcsi szabadság első lépcsőfoka. Íme, az egész polgári élet: a munka minden ága, földművelés, kereskedelem, kézművesség, ipar, tudomány, művészet, parancs és engedelmesség, íme a szolga, a cseléd, a bíró, a katona, a hivatalnok, a fejedelem munkája – tekints bárhova: mindez a munka, ha úgy végzik, mint Istentől rendelt hivatást: Istennek tetsző istentisztelet. Az egész világ megszenteltetett, ami szentségtelen, eltávozott belőle. A világ összes feladataival az Úr szőlője, Isten temploma lett, melyben szellem és igazság szerint Istent szolgáljuk.

E reformeszmék zúgó viharként töltötték el a nyugati és különösen a germán világot. Megalapították a mai világot, sőt megteremtették a jelenkor erkölcsi életének eszményét. A középkori, aszkétikus, világkerülő életideállal szemben

175

megjelent egy új, a világ felé forduló, a világot megértő és megragadó – ennyiben a reneszánsszal rokon – életeszmény, de nem azért, hogy a világot a humanizmus eszméivel, hanem hogy a kereszténység eszméivel töltse meg.

A nézetek ezen átalakulása folytán temérdek erkölcsi erő szabadult fel, és behatolt a családi, a politikai és az egész polgári életbe. Csak most kezdődik a polgári hivatás, az állam és a polgári szabadság teljes értékelése. Kialakul a jelenkori állam, és azok az erkölcsi eszmények, amelyeket a földi világ magában hord, nagy erővel az egyházi törekvések mellé szegődnek. A mulandóság világa felszabadult, megszabadult az átoktól, mellyel a középkori egyház sújtotta. A földi világ reformja volt ez.

A világreformáció volt az egyház reformációjának a következménye.

A tizenötödik század ezt alkotmánykísérletekkel és fegyelmi rendeletekkel akarta elérni. Ez a fáradság hasztalan volt az egyház reformálására! Mikor Luther az egyház tanítását, és az Evangéliumot, melyet az egyház hirdetett, megtámadta, átalakította, új szellemmel megtöltötte, ekkor anélkül, hogy eleinte maga is tudta volna, rátalált az egyetlen pontra, melyből az egyház mivolta és élete mozgásba hozható, átalakítható volt. Az egyház szíve: a hit. Amilyen a hite, olyan az egyház. És az egyház hitélete volt az, amely a reformmozgalom folytán új mélységet és eddig nem sejtett erőt nyert. Az egyházról kétszeresen igaz, hogy nemcsak kenyérből él, hanem mindenik igéből, mely Isten ajkáról ered. És Isten

176

igéje újra megszólalt. El-bejárt minden országot, érces hangon hívta a népeket, életet támasztott, felemelte a szíveket és gyümölesőt érlelt az örök élet számára. A szellemi mozgalom folyvást fokozódó lendülettel vonult végig a tizenhatodik századon. Oly erős volt, hogy háttérbe szorította magát a humanizmust. Az egyház szíve újra lüktetett, és így újra egészséges lett. Nem úgy, mintha csak a protestáns egyház reformálódott volna. Nem: a küzdelemben a nagy vallási kérdések körül, az ellentan is, mely középkori alakjait megtartani és azokat csak fejleszteni, nem mellőzni óhajtotta, új vallásos erőre és világosságra, s nagy reformáló erkölcsi ösztönzésre tett szert. A tizenhatodik század gyümölcse szkizma volt, szakadás a protestáns és a katolikus egyház között – de nem csupán szkizma, hanem az a már rég óta kívánt, forrón óhajtott és végre szellemzúgással beköszöntött reformáció is. A reformra irányuló mozgalom, mely Németországból kiindulva a keresztény földön mindenütt fellángolt, hatás és ellenhatás között nemcsak a protestáns egyházat, hanem az egész egyházat megreformálta.


37. §
A protestáns reformáció

A középkori egyház bűnbocsánat-hirdetése volt Luther fellépésének külső oka. A bűnbocsánat (indulgencia, búcsú) eredetileg az egyházi büntetés elengedése volt. Később az egyház bűnbocsánati hatalmát kiterjesztették az

177

időre szóló büntetésre általában, tehát azokra az ideig való büntetésekre is, melyeket a középkor tana szerint a túlvilágban, a purgatóriumban kell elszenvedni. A bűnbocsánatot valamely jó cselekedet ellenében lehetett elnyerni. A pápa joga volt, hogy bizonyos cselekedetek végrehajtására bűnbocsánatot engedélyezzen. Így valamely egyházi célra szolgáló pénzadományért is bűnbocsánatot lehetett kapni. A felfogás az volt, hogy az egyház, midőn megadta a bűnbocsánatot, a büntetés helyett (melyet a bűnbocsánatot elnyerőnek el kellett volna szenvedni) ama feles jócselekedetekből álló kincsből (thesaurus supererogationis), mellyel az egyház Krisztus és a szentek érdemei folytán rendelkezik, Istennek elégtételt ad.

1517-ben X. Leó pápa az egész kereszténységben általános bűnbocsánatot hirdetett. A befolyt pénzt a római Péter-templom befejezésére akarták fordítani. A német birodalom egy részében Albrecht mainzi és magdeburgi érsek volt a pápai biztos a bűnbocsánat kihirdetésére. Őt illette volna az egyházmegyéjében befolyt búcsúpénzek fele, hogy 30.000 aranyforintnyi adósságát törlessze a Fuggereknél, akiktől az érseknek a palliumért járó összeget kölcsön kellett kérnie. Így az érsek búcsúhirdetőit a Fuggerek ügynökei kísérték, hogy a befolyt pénz felét rögtön átvegyék. Ezzel a búcsúárusítás még inkább pénzüzletté lett. Az egykorúak is ennek tekintették. Bölcs Frigyes szász választófejedelem a búcsúhirdetést eltiltotta, és nem akarta országát megadóztatni a mainzi pallium miatt. De a fejedelem meg nem aka-

178

dályozhatta, hogy a dominikánus Tetzel, aki a búcsúhirdetők közt a legbuzgóbb volt, és pénzügyi tekintetben is a legsikeresebben működött, a szász föld közvetlen szomszédságában, magdeburgi földön ne munkálkodjék. Elméletben a bűnbocsánatot csak őszinte megbánás és vezeklés alapján lehetett megadni. De érthető, hogy a búcsúárusító e követelményt csekélybe vette, és hogy inkább a fizetség jutott első helyre. Így Luthernek, aki akkor Wittenbergában ágoston-rendi barát, a teológia tanára és lelkész volt, meg kellett érnie, hogy gyónó hívei, kiktől igazi megbánást és vezeklést követelt, a bűnbocsátó leveleket mutatták fel. Luther úgy érezte, hogy a búcsúhirdetők őt közvetlenül lelkészi hivatásában támadják meg, sőt hogy éppen legszentebb érzelmeiben sértették. Hasonló gondolkodású rendtársainak, főként rendfőnökének, Staupitz Jánosnak hatása alatt már felismerte, hogy a Szentírás tanúsága szerint az igaz hit által történt belső szívbéli átváltozás az, ami egyedül és teljesen elegendő és szükséges az Isten előtt való megigazulásra. Egész vallásos természete fellázadt a szentség ama meggyalázása ellen, melyet a dominikánus barát fellépésében látott. Látta, hogy "pénzen árulnak malasztot." Fellángolt indulata hevében szegezte ki 1517 október 31-én a bűnbocsánatról szóló 95 híres tételét a wittenbergai vártemplom ajtajára. (*) Latinul voltak írva. A kor szokása szerint ez annyit jelentett, hogy az ellenfél tudományos vitára szólíttatott fel. A tételek eleinte a tudósoknak és nem a tömegnek szóltak. És mégis egy csapásra az egész német népet izgalomba ejtették.

(*) A kiszegezés eseménye nem történelmi tény; először Melanchthon említi mintegy húsz évvel későbbi írásában. [NF]

179

Azt az elvet fejtették ki, hogy a bűnbocsánat, mely magában jó és dicséretes, csak egyházi büntetést engedhet el, de nem a túlvilági büntetéseket, és hogy Isten előtt csak igazi megbánás szükséges és elegendő. "Minden keresztényt, aki bűnét igazán megbánja, bűnbocsátó levelek nélkül is megilleti a büntetés és a bűn teljes elengedése;" a pápa bocsánata és az, amit ő Krisztus javaiból kioszt, csak az "isteni bocsánat kihirdetése." (36. és 38. tétel.) Az ocsmány visszaélések ellen, melyeket a búcsúárusok üzelmei mindenki előtt világosan feltártak, férfias, nyílt hizonyság szólalt meg, és felhangzott az Evangéliumnak az isteni kegyelemről szóló hangos szava. Egy hét alatt a tételek egész Németországban elterjedtek. A barát és a tanár a nemzet szószólója lett. Luther távol volt attól, hogy a pápa ellen vagy épen az egész egyházi rendszer ellen intézzen támadást, erre még szándéka sem volt. Ellenkezőleg: úgy vélekedett, hogy "ha a pápa ismerné a búcsúhirdetők zsarolásait, szívesebben látná, hogy Szent Péter temploma elhamvadjon, semhogy nyájának csontján és bőrén épüljön fel." (50. tétel.) Azt hitte: a pápa nézetét védelmezi a búcsúárusítók ellen. De a meggyőződéséért folytatott küzdelem lépésről-lépésre tovább ragadta; és végül be kellett ismernie, hogy hite, melyet a Szentírásbél merített, és amely életének forrása és ereje lett, teljes ellentétben van az egész középkori rendszer tanításával, sőt az egész egyházzal, akkori alakjában. 1519 január hóban Luther Miltitz pápai követ kérésére még megígérte, hogy hallgatni fog, ha ellenfelei is elhallgatnak.

180

Még nem gondolt arra, hogy ő van hivatva az egyház megreformálására. De ellenfelei nem hallgattak. Eck doktor, ingolstadti tanár Luthernek egyik wittenbergai társával, Karlstadttal vitát tervezett, amelyben Eck olyan tételeket is megtámadni készült, amelyek Luthertől eredtek. Luther ekképpen ígérete alól fel volt oldva. 1519 július 4-én szemközt állott ellenfelével Lipcsében. A tárgyalás itt nyomban a pápa hatalmáról való vitával kezdődött. Luther kétségbevonta a pápai hatalom isteni eredetét; tisztán emberi és történeti fejlődés eredményének tekintette, akárcsak a német császár hatalmát, s a pápa hatalmában való hit szerinte az üdvözüléshez nem szükséges. Ezzel megtette a végzetes lépést. Ellenfele azzal érvelt, hogy épen ezt vallották egykor Wiclif és Husz János, és hogy a konstanzi zsinat ezt a tant kárhoztatta, mint dögvészes eretnekséget. Luther meggyőződése ellen az egyház tekintélye szállt síkra. Luther nemcsak a pápai döntésnek, hanem egy egyetemes zsinatnak bizonysága ellen is védekezésre szorult. És ő megtette. Kijelentette, hogy Husz tételei között van némely igen keresztényi és igen evangéliumi, és hogy a hit kérdéseiben a Szentírás még egy egyetemes zsinatot is módosíthat, és hogy ennek folytán még az egyetemes zsinat is tévedhet. Ezzel a híd közte és a középkori egyház között el volt vágva. E pillanatban többé már nem tágíthatott. Mindinkább világosabb lett előtte, hogy egyedül a Szentírásra támaszkodva küzdelemre kell szállnia az egyháznak eddig tőle is feltétlenül tiszteletben tartott tekintélye ellen. A lelkiismeret,

181

a hit és egyéni meggyőződése támadt föl benne a hierarchia szervezete ellen. Előtte már többen vállalkoztak erre az egyenlőtlen küzdelemre. Husz ebben a máglya áldozata lett (1415-ben). Luther győzelemre vitte. Ütött a jelenkor órája. Az egyén jelent meg a színen, készen arra, hogy legbensőbb és legszentebb meggyőződésében semmi külső tekintély, se császár, se püspök, se zsinat előtt meg ne hajoljon, hanem egyedül a saját erejével felismert isteni igazság előtt. Az egyén benső szabadsága nyílt pályára vágyott, és ki is küzdötték számára – nem a reneszánsz klasszikus műveltségével, hanem egyedül az Evangélium igazságában bízó keresztény hit erejével. A Szentírásban és örök isteni tartalmában találta meg az egyén Luther Márton személyében azt az erkölcsi erélyt és támadásra ösztönző erőt, mely lehetővé tette, hogy küzdelemre szálljon az egész világgal szemben – és "ha e világ mind ördög volna!" Már egy évvel a lipcsei tartózkodás után Luther teljes nyíltsággal lépett a küzdőtérre. Az 1520-as év nyarán megjelentek – harsonaszó gyanánt hatva az egész kereszténységre – hatalmas iratai: "A német nemzet keresztény nemességéhez, a keresztény rend megjavításáról" és "Az egyház babiloni fogságáról." A pápa kiátkozó bullájára (1520 június 16-án) aztán nemcsak azzal válaszolt, hogy a wittenbergai Elster-kapu előtt elégette (1520 dec. 10.), hanem főképpen egy, a pápához intézett írással: "A keresztény ember szabadságáról." A hívők általános papsága minden egyes keresztény közvetlen viszonya Istenhez. A keresztény embert hite sza-

182

badítja fel minden bűntől és minden külső cselekedetettől. Ezek voltak a messzeható gondolatok, melyekkel az eddigi rendszert legmélyebb alapjaiban megtámadta és megrendítette.

Ezek után 1521-ben, Luther Wormsba ment hogy ott a császár és a birodalom egybegyűlt fejedelmei előtt hitet valljon és kijelentse, hogy csak a Szentírásból merített okoknak hajlandó engedni. (Ápr. 17. és 18.) Átok és úxterdictum nem gátolhatták meg megkezdett művét. A wartburgi tartózkodás kénytelen tétlenségét (1521 május 4-től 1522 márc. 3-ig) arra használta fel, hogy a biblia német fordítását megkezdje. (Az tj-testamentumot már 1522-ben, az Ö-testamentumot 1534-ben fejezte be.) Sem a birodalmi lovagság forradalmi mozgalmai, Sikkingeni Ferenc alatt (1528), Sem a parasztlázadás, mely (1525) az Evangélium ürügyén földi céljaira tört, de még a szélsőséges «rajongóknak», Karlstadtnak és társainak romboló, vad és elhamarkodott vállalkozásai sem voltak képesek a reformáció művét haladásában meggátolni.

Luther a német nemzet keresztény nemességéhez intézett iratában kifejtette a fejedelmeknek és országrendeknek, hogy joguk és (az összes hívők általános papságán alapuló) kötelességük magukhoz ragadni az egyház reformációját, abban az esetben, ha az egyház rendés szervei, a pápa és a püspökök, vonakodnának ezt megtenni. Hogy fejtegetései mily kész talajt találtak, legjobban bizonyítja a nürnbergi birodalmi ülés (1522), melyen a rendek panaszt emeltek a római szentszék zsarolásai és rendeletei ellen,

183

és kijelentették, hogy maguk segítenek a bajokon, ha az intézkedés elmarad. A speyeri birodalmi gyűlés 1526-ban a rendeknek, tehát a fejedelmeknek és birodalmi városoknak megadta a birodalmi törvényes szabadságot, hogy a wormsi ediktum végrehajtásánál (Luther és követőinek interdiktumát illetően) saját lelkiismeretük szerint járjanak el. Ezzel a tartományok fejedelmeinek "reformáló joga" (jus reformandi), mellyel tartományaikban a reformáció végrehajtásánál döntöttek (cujus regio, eius religio), törvényes alapot nyert a birodalomban. Később az 1529-es speyeri birodalmi gyűlés a régi irányhoz visszahajolva a birodalmi rendek e hatalmát újra megszüntette (tehát az eretnekeket kiátkozó wormsi ediktum pontos végrehajtását követelte), de a reformációt pártoló birodalmi rendek protestációja mellett; e protestációtól kapták az evangélikus rendek a protestáns nevet. Ugyanekkor két ellenséges párt került szembe egymással. Az egyik az újítás felé hajlott, a másik ellenezte. Luther pártja 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlésnek átnyújtotta hitvallását (confessio Augustana), azt a szimbolumot, mely alatt a lutheránus mozgalom azóta küzd. A schmalkaldeni szövetség (1531) később megadta az evangélikus rendeknek a katonai egyességét is. A schmalkaldeni cikkelyekben (1537) foglaltatik a végleges hadüzenet Róma ellen, és a protestáns egyház függetlenségi nyilatkozata. 1546-ban a császár erre a schmalkaldeni háborúval válaszolt, mely kezdetben a protestánsok legyőzetésére, később azonban, Móric szász herceg elpártolása folytán, a protes-

184

tantizmus törvényes elismerésére vezetett. (Az 1552-edik évi passaui szerződés, ill. az augsburgi vallásbéke 1555-ben). A birodalom paritásos állammá lett, amely a két vallásnak, a katolikusnak és evangélikusnak egyenjogúságán nyugodott; ezt az eredményt a harmincéves háború nehéz harcai és rettentő nyomorúsága után a westfáliai béke (1648) véglegesen jéváhagyta.

Nehéz küzdelmekben így vívta ki a protestáns egyház lételét.

Tanításának alapja egyrészt az az alaki elv, hogy egyedül a Szentírás kötelező mint vallási norma, másrészt az az anyagi elv, hogy egyedül a hit által igazul meg az ember. Az első elv megteremtette az egyház tanítói tekintélyét (protestáns meggyőződés szerint az egyháztannak, mint olyannak nincs a lelkiismeretre nézve kötelező ereje), a második megszüntette a papi rendet és szerzetességet mindazzal, ami velük járt.


38. §
Protestáns egyházalkotmány

A reformátorok törekvése eredetileg nem irányult új szervezetre és éppen nem új egyházalapításra. Ők nem az egyház alkotmányát, hanem főképpen az egyház hitét akarták fejleszteni, megtisztítani, és ha nem sikerül meggyőződéseik számára az egész egyházat megnyerni, akkor követőikkel meg akartak maradni a régi egyházban. Pápai és püspöki hatalmat, mint külső emberi kormányhatalmat készek voltak elismerni, csak engedtessék meg nekik a tiszta Evangélium hirdetése és a szentségek szol-

185

gáltatása helyes értelemben. Ezen az állásponton van még az ágostai hitvallás 1530-ban. (A 28. cikk végén: "Az emberek most nem gondolnak arra, hogy a püspököket hatalmuktól megfosszák, hanem azt kérik és kívánják, hogy a lelkiismeretet ne kényszerítsék a bűnre.") De másként történt. A schmalkaldeni cikkelyek 1537-ben már belátták az egyházszakadás szüksegességét, és megtagadták az engedelmességet a pápákkal és püspökökkel szemben. "Mivelhogy a püspökök, akik a pápa pártján vannak, az istentelen tant és hamis istentiszteletet erőszakosan védelmezik, jámbor papokat nem akarnak felszentelni, hanem segítenek a pápának őket meggyilkolni – elég súlyos és nyomós okok arra késztetik az egyházat, hogy őket püspököknek el ne ismerjék." (A Schmalk. cikkek vége felé: A pápa legfőbb hatalmáról.) Az új egyház számára új alkotmányt kellett teremteni.

De minő alkotmányt? "A két kormányzatot, a lelkit és világit nem kell összekavarni és zavarni." (Ág. hitv. 28. cikk.) Ez az alapgondolat. Az egyházé legyen a lelki és csakis a lelki, az államé a világi és csakis a világi hatalom. A világi hatalom külső fenyítő hatalom. ("Nem a lelkeket, hanem a testet és vagyont védi külső erőszak ellen karddal és testi büntetéssel.") A lelki hatalom ("a kulcsok vagy a püspökök hatalma"), vagyis az egyházi hatalom nem külső fenyítő hatalom, hanem "Isten hatalma és parancsa az Evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsájtására és fenntartására, és a szentség nyújtására és kezelésére." (Ág. hitv. 28. tétel.) "Az egyháznak vagy a püspököknek

186

e hatalmát," mely "örök javakat adományoz" (az igehirdetés és [a] szentség[ek] által) "egyedül a prédikáló tisztség révén gyakorolják és intézik." (Ág. hitv. 28. cikk.) A prédikáló tisztség elvben minden püspököt és minden plébánost egyformán illet; mivel "isteni jog szerint nincsen külömbség püspökök, lelkészek vagy papok között». (Schmalk. cikk.: A pápa hatalmáról.) A katolikus megkülönböztetés püspökök és papok között, emberi rendelkezésből származik. Mégsem "nyerhetnek sem Pétertől, sem az ige bármely más szolgájától különös hatalmat vagy fensőbbséget az egyház felett," mert "Pál azt tanítja, hogy az egyház több azoknál, kik szolgálják," és a "kulcsok (a lelki hatalom) nem adattak csak egy embernek, hanem az egész egyháznak," és Krisztusnál "van az egyház legfőbb és végső ítélete." Ezért, "minthogy a felszentelt püspökök az Evangéliumot üldözik, és vonakodnak érdemes személyeket felszentelni, a fennálló egyháznak megvan a joga és szabadsága, hogy egyházszolgáit maga szentelje fel." (Schmalk. cikk.: A pápa hatalmáról.) A lelki hatalom tehát az egyházat illeti, ti. az összes hívőket, és következésképpen a hívők minden gyülekezetét, akár nagy, akár kicsiny. ("Ahol ketten vagy hárman gyűltek össze nevemben, én ott vagyok közöttük.") De az egyházi hatalmat rendszeresen a nyilvános prédikáló hivatal gyakorolja. Csak szükség esetén, amikor a prédikáló hivatal nem teljesíti kötelességeit, (mert "senki hatalma vagy tekintélye nem érhet többet Isten szavánál;" Schmalk. cikk.) gyakorolják a kulcsjogot (a lelki hatalmat) az

187

"egyházak," azaz a prédikáló tisztséggel meg nem bízott községi tagok, "amint szükség esetén még rossz világi ember is feloldozhat másvalakit, és lelkésze is lehet."

A prédikáló hivatal egyszersmind kormányzó hivatal is az egyházban, habár csak "az egyház" engedélye és megbízása folytán. De a prédikáló hivatal teljesítésére szükséges hatalom tartalma (kulcshatalom, egyházi hatalom) tisztán szellemi természetű. E hatalom teszi lehetővé az Evangélium prédikálását, a szentségek nyújtását, az egyházi átokkal való rendelkezést (kis átok), az egyház szolgáinak felszentelését, és mindezt "anyagi erő nélkül, csakis a szó által." (Schmalk cikk.: A pápa hatalmáról, 11. cikk). Külső kényszerhatalmat, vagyis alaki jog szerint engedelmességre kényszerítő hatalmat az egyházi hatalom nem tartalmaz. Eszerint alakul a világi hatalom viszonya az egyházhoz. A világi hatalom: kényszerhatalom, jogi hatalom. Rá hárul a feladat, hogy segítségére legyen az egyháznak lelki hatalmának fejlesztésében. "Kiváltképpen pedig a királyoknak és fejedelmeknek, mint az egyház legelőkelőbb tagjainak abban kell segítséget adniok és arra kell ügyelniök, hogy minden tévedés mellőztessék, és a lelkek helyes tanításban részesüljenek, aminthogy Isten a királyokat és fejedelmeket különösen figyelmezteti a tisztségükre." "Mert királyok és nagy urak legfőbb gondja legyen, hogy Isten dicsőségét serényen ápolják." (Schmalk. cikk.: A pápa hatalmáról.) A fejedelem, "mint az egyház legelőkelőbb tagja," világi hatalmával is az egyház szolgálatába

188

álljon. Milyen értelemben? Abban, hogy ő maga kormányozza az egyházat? Korántsem! A fejedelem is, aki mint ilyen, nem püspök vagy lelkész, az egyházhatalmat csak szükség esetén gyakorolhatja, ha a rendes prédikáló tisztség arra képtelen lett. E tekintetben semmiben sem különbözik az egyház többi tagjától. De világi hatalmát (mert csak ezzel rendelkezik) arra fordítsa, hogy az igazi tan megvédessék, "és olyas szörnyű bálványimádás és más számtalan bűn" meg ne álljon. A fejedelemre tartozik a rendőrhatalom, amelyet ma egyházi főhatalomnak (jus circa sacra) neveznénk, azazhogy rendőri hatalom, mely (ilyennek gondolták akkor a fejedelem egyházhatalmi jogát) magában foglalja a felügyeletet az igazi tan hirdetésére és az igazi tan védelmezésére. E fejedelmi rendőrhatalomnak azért volt olyan mélyreható jelentősége az egyház belső életében is, mert reformátori meggyőződés szerint az egyháznak, mint ilyennek, nincsen semmiféle kényszerhatalma. Az egyházban jelentkező jogszerű kényszerhatalom semmiképpen sem illeti az egyházat, hanem tisztán a világi hatalmat. Az a kor volt ez, amelyben (már a tizenötödik században) a fejedelemnek reformációra való jogáról, azaz a tan és istentisztelet ügyében messze terjedő felügyeleti jogáról általánosan meg voltak győződve. E jogmeggyőződés értelmében fordult Luther (1520-ban) "a német nemzet keresztény nemességéhez," hogy azt a reformáció munkájára felhívja. A fejedelem reformáló joga (jus reformandi), melyet az augsburgi vallásbékében

189

és később a westfáliai békében a birodalomra nézve végérvényesen elismertek, az a világi hatalom, amellyel – mint fent kimutattuk – a fejedelem az egyházat szolgálja. Magában véve nem egyházhatalom, hanem csak az egyház útját egyengető hatalom, és mégis oly hatalom, amely, mivel a felügyelet és kormányzat között a határ igen keskeny, minden pillanatban kormányhatalommá változhat. A katolikus fejedelemnek is épp így megvolt a reformációra való joga a katolikus területen. Vajon megillette-e ezzel az egyházhatalom is? Korántsem! Épp így volt protestáns országban. A protestáns fejedelemnek szintén megvolt a reformáló joga, semmi több. Reformátori meggyőződés szerint a protestáns egyház is oly szervezet, mely eszményi alakjában magát püspökök (vagyis lelkészek) által, szükség esetén világiak által kormányozza. Csakhogy kormányzatuk eszköze kizárólag Isten igéje "testi hatalom nélkül!"

Valóban ily alapon keletkezett a fejedelem egyházkormányzata. Luther nézete nem az volt, hogy a fejedelem kormányozza az egyházat. Azt akarta, hogy a lelkész fölött a felügyeletet egy tisztán lelki hivatal gyakorolja (superintendens). A fejedelemnek, éppúgy, mint a többi világi elemnek, csak szükség esetén legyen joga arra, hogy az egyház kormányzatába avatkozzék. De Luther társai egy kényszerű felügyeletet és kormányzatot sürgettek. A fejedelmek segítségével vissza kell állítani a konzisztóriumokat, vagyis a püspöki ítélőszékeket, amelyek azelőtt ilyen hatalommal rendelkeztek. És Luther halála után véglegesen úgy is tör-

190

tént. A szuperintendens fölé rendelt fejedelmi konzisztórium lett a fejedelmi egyházkormányzat eszköze; ez magához ragadta az állásbetöltés jogát és az egyházi átkot (a reformáció tana szerint mindkettő a papi hatalomhoz tartozik), úgy, hogy a prédikáló tisztségtől az ige kezelését (ordinációban és exkommunikációban) megvonták, és csak az ige hirdetését (a prédikáló tisztséget a szorosabb értelemben) és a szentségek szolgáltatását hagyták meg. Vajon miért? Mert a köznép messze elmaradt a reformátorok eszményétől; mert a tisztán lelki hatalom (amint azt fenn reformátori értelemben kifejtettük), csakugyan nem volt elegendő a községekben a keresztény rend fenntartására; mert a bűn, lanyhaság és fegyelmetlenség külső kényszert követelt: ezért lett az evangélikus egyházban a világi hatalom az egyedül uralkodó hatalom, és ezért változott át a felügyelet jogából kormányzati joggá. Mert reformátori tan szerint a külső jogi kényszerítő hatalom csak az államot illeti. Minthogy az egyház csakis Isten igéjével a lelki kormányzatra képtelen volt, ezért került az egyházkormányzat a fejedelem hatáskörébe, mint akitől a szükségben segítség jő.

Ilyenformán a fejedelmi egyházkormányzat reformáció alapvető eszméivel összhangzásban és egyszersmind ellentétben van. Ellentétben, amennyiben a világi hatalom az egyházat fogalmához képest csupán támogassa, de ne kormányozza. Összhangzásban, amennyiben reformátori meggyőződés szerint a jogi hatalmat még magában az egyházban is nem az

191

egyház, hanem csakis az állam gyakorolhatja. Mihelyt és amennyiben az egyházhatalom jogi hatalom, a lelki hatalomnak (mely az egyházat illeti) államhatalommá kell átváltoznia.

Oly gondolatsor ez, amely manapság idegenszerűségével meglep. Éppen nem modern. De hatalmas keresztény hitből eredő idealizmust tartalmaz, amely, ámbár egyelőre több, külsőleg különvált és fejedelmektól kormányzott tartományi egyházban végződött, mindig az az ősi típus marad, amelyre az evangélikus egyház törekszik, és ösztönzésül fog szolgálni a további fejlődésre.


39. §
Lutheránusok és reformátusok

Luther volt a reformáció első nagy hírnöke, de nem ő volt az egyetlen, aki végrehajtása módját meghatározta. Mellette állott Melanchton, a finom műveltségű, Luther némely érdességét kiegyenlítő humanista és teológus, a tudományos protestáns teológia és a protestáns közoktatásügy megteremtője (praeceptor Germaniae). Lutherral szemben állottak azok a nagy férfiak, akik a református protestáns reformáció képviselői lettek.

Svájcban Lutherral csaknem egyidőben Zwingli Ulrik lépett fel mint reformátor. Mint Luthert, őt is a Szentírás tanulmánya juttatta ellentétbe az egyházi tanok egész sorával. 1518-ban Mária-Einsiedelnben, egy híres bucsúhelyen a búcsúzarándoklások és a bűnbocsánat ellen prédikált; 1519-ben mint a zürichi nagy székesegyház lelkésze, prédikációival nemsokára

192

a városon és kormányon uralkodott, és néhány év alatt teljesen megvalósította a reformációt. Luthertől eltérően a kiinduló pontja nem valamely vallásos szükség, hanem humanisztikus műveltségtől sugallt, főképen ésszerű megismerés volt. Innen van, hogy a Zwingli-féle reform a miszticizmustól idegenkedik. Az istentisztelet külső alakját, amennyire lehetett, egyszerűsítette. A templomokból az összes képeket eltávolította, ne maradjon meg semmi, csupán a világos Ige. Az Úrvacsoráról szóló tanításban Zwingli ellentétbe jutott nemcsak a katolikus transsubstantiatio tanával. hanem a lutheránus tannal is, amely szerint az Úrvacsorában Krisztus testét és vérét a kenyérben és borban vele és általa mindnyájan, akik benne részesednek, (hívők és hitetlenek) valósággal el is nyerik. Zwingli szerint az Úrvacsora pusztán emlékeztető lakoma. E tanra nézve az ellentét Luther és Zwingli között engesztelhetetlenné vált. Minden más tekintetben lehetséges volt a megegyezés, csak itt nem. A különválás megállapítása befejezésre jutott a marburgi vallásértekezleten 1529 októberében, amelyen Luther és Zwingli személyesen jelen voltak. Azóta a szakadás megmaradt a reformációban. Az ellentét 1530-ban már az augsburgi országgyűlésen jelentkezett. A négy felsőnémet város: Strassburg, Konstanz, Memmingen és Lindau az úrvacsorai tan miatt megtagadta az Augustana aláírását, és külön hitvallást, az úgynevezett "tetrapolitana"-t nyújtotta át a császárnak, aki azonban ennek elfogadását visszautasította. Zwingli 1531-ben a kappeli csatatéren a kato-

193

likus őskantonok ellen vívott vallási küzdelemben elesett. Művét folytatta és világtörténelmi jelentőségre emelte Kálvin. Kálvin Genfben határozott alakot adott a francia reformált egyháznak, és számos tanítványa révén Franciaországban, Németalföldön és főleg Skóciában (Knox János által) terjesztette, ahonnan később erős hatások indultak ki Anglia és az Újvilág egyházára.

Kálvin reformjának legjellemzőbb vonásai a predestináció tana és az egyházfegyelem puritán szigorúsága. Az úrvacsorai tanra nézve Kálvin közvetítő állást foglalt el Luther és Zwingli között. Szerinte a hívő úrvacsorai vendég szájjal ugyancsak kenyeret és bort, lelkileg mégis Krisztus átszellemült testét veszi.

Németországban is nagyon elterjedt a reformált tan, különösen Hessenben és a Pfalzban. A "Heidelbergi káté" (1568) egyike a legjelentékenyebb református hitvallási iratoknak, de a kálvinista egyházfejedelem teljes szigorúsága Németországban soha sem vert gyökeret.

A protestánsoknak kettészakadása reformátusokra és lutheránusokra a legsajnálatosabb szerencsétlenség volt. Megtörte a reformmozgalom erejét, végtelen, részben igen gyűlöletes vitát szült, és fokozta az evangélium ellenségeinek bátorságát és erejét az ellenállásra. De mindamellett nemcsak a protestantizmus természetében rejlő individualizmus természetszerű kifejezése, hanem bő áldás kútforrása is lett. Az evangéliumi igazságért való küzdelem két különböző alakban jutott kifejezésre, és a reformáció talaján két nagy egyházi áramlat keletkezett, melyek eredő okaikban megegyeztek

194

ugyan, de mégis mindegyik külön-külön erőkkel és kegyadományokkal rendelkezett. A lutheránus protestantizmus történelmi feladata és munkája mindenekelőtt az volt, hogy elmerüljön ez isteni tannak és Krisztus személye és műve rejtelmeinek mélységében, míg a református egyháznak megadatott, hogy az Evangéliumot a román és az angol-amerikai világban mindenütt elterjessze, és éppúgy az egyes kereszténynek, mint az egyháznak gyakorlati életét szervező erővel megragadja. A vallásos életnek minő bensőséges buzgalma, mirő világtörténelmi alkotó ereje működött a skót egyház vas puritánizmusában, amely ily alakban csak a református hit földjéből fakadhatott ! És a református egyházban nőtt nagyra az egyháznak az a presbiteriális és zsinati alkotmányformája, amely a községnek az egyház kormányzásában közreműködést biztosított, és ezzel a lutheránus reformációnak is megvalósította az egyik eszményét. Amilyen vészesnek bizonyult a két protestáns hitvallás küzdelme egymás ellen, olyan áldásos volt az, hogy adományaik kölcsönös közlésével egymásra hatással voltak.


195

Második szakasz: Az ellenreformáció

40. §
A katolikus reformáció

Azok a szellemi erők, amelyek a középkori egyházat megteremtették és eltöltötték, éppenséggel nem tűntek el a tizenhatodik században. Az újonnan támadt reformátori mozgalom csak visszaszorította őket. Sőt az új szellemmel, melyet a protestáns egyház megteremtett, ők is megteltek és újra éledtek. Abban a követelésben, hogy az egyháznak főben és tagjaiban reformációra van szüksége, a tizenötödik és tizenhatodik században mindnyájan megegyeztek, akik az egyház álláspontján voltak. A nézetek eltérése csak arra vonatkozott, hogy ez a reformáció meddig terjedjen, és hogy az egyházi élet melyik részét ragadja meg. A tan ama reformációját, amelyből Luther, Zwingli és Kálvin kiindult, ezek a körök visszautasították, és csupán a fegyelem, az élet és az egyházi szervezet reformációját követelték. De a friss és mozgalmas szellemi élet vihara, melyet a protestáns tanreformáció és a belőle lángra lobbant nagy küzdelem vallási meggyőződése körül támasztott – ez adta meg épen az erőt, amely ilyen szűkebb értelemben vett reformot lehetővé tett. Sőt ama mozgalom visszahatásaként, amelyet a protestantizmus az egyháztan terén megindított, az ellentannak is élesebben, világosabban és teljesebben kellett kialakulnia, úgyhogy

196

a másik oldalon is az újonnan formulázott dogmatikai tételek sora, ebben az értelemben itt is a dogma reformja jelentkezett, ami szellemi tartalmával itt is új vallási erőket szült, és a fejlődésnek új utat nyitott.

Szemben a protestáns reformációval ott láttuk tehát a katolikus reformációt, az úgynevezett ellenreformációt. Míg a protestáns reformmozgalom a tizenhatodik század első felét foglalja el, a katolikus ellenreformáció csak a tizenhatodik század közepén veszi kezdetét, mind nagyobb nyomatékkal felélesztve és maga köré gyűjtve a középkorból átszállott egyházi erőket, hogy küzdelemben és ennélfogva önkéntelen közösségben a protestantizmussal, megteremtse a jelenkor egyházát.

A két hatalom, amely a katolikus reformáció művét végrehajtotta, egyrészt a jezsuita rend, másrészt a tridenti zsinat volt.


41. §
A jezsuita rend

A jezsuita rend a spanyol katolicizmus terméke. Spanyolországban az egész középkoron át, a mórokkal való nehéz küzdelemben a nemzeti lelkesedés egybeolvadt a vallásival. Ott a középkori katolicizmus oly mértékben őrizte meg vallásos erejét és tüzét, mint sehol másutt az egyház többi részében. Ugyanekkor Spanyolország hirtelen az új és a régi világ uralkodó nagyhatalma lett. Amiképpen a spanyol királyság az abszolút monarchia fejlődésében, úgy vette át a vezetést a spanyol katolicizmus a tekintély-

197

szerű korlátlan egyházi tanhatalom megújhodásában. Egy spanyol nemes, Loyola Ignác alapította a jezsuita rendet (1534-ben; III. Pál pápa helybenbagyta 1540-ben) azzal a gondolattal, hogy Jézus Krisztusnak, az egyház fejének, és látható helytartójának, a pápának egy sereg feltétlenül engedelmes és megbízható harcost szerezzen, hogy a hitetlenséget a pogányok között és a hitetlenséget magában az egyházban győzelmesen leküzdje. A három hagyományos szerzetesi fogadalomhoz (szegénység, szüzesség és engedelmesség) még hozzácsatoltak egy negyediket: a tökéletes engedelmességet a pápa iránt. Az engedelmességi kötelesség, mely a régi szerzetekben csak eszköz volt a célra, itt első helyre került, hogy megvalósítsa a szerzet legfőbb célját: a terjeszkedő hatalmat, amely a pápaság és egy elszánt, kíméletet nem ismerő katolicizmus szolgálatában áll. A jezsuita rendnek, "Jézus társaságának" alapeszméje a katonai, feltétlen engedelmesség a feljebbvalók iránt, a szellemi élet terén is. Ennek eléréséra az egyén elszigetelése szolgál – a jezsuita nem ismer barátságot, rokonságot, minden bizalmasabb viszony ki van zárva, még a szerzetes társak között is, hogy egyedül a feljebbvalónak legyen befolyása és hatalma az egyén felett. Erre szolgál továbbá az egyének felett gyakorolt állandó felügyelet: ezt kémkedés és feljelentés jól kiképezett rendszerével és ama szerzeti kötelességgel érik el, hogy a feljebbvalónak minden még a legtitkosabb érzést is be kell vallani, és erre szolgálnak végül a lelki gyakorlatok (exercitia spi-

198

ritualia). Lélekgyakorlati szabályzat ez, melyet maga a rend megalapítója mesteri módon dolgozott ki, és amely mindig újra feltárja a gyakorló lelki állapotát az exercitiumokat vezető előtt, és a lelki felindulások folytonos felkorbácsolásával és csillapításával megadja a gyakorlónak a tökéletes önuralmat, ami egyrészt arra képesíti, hogy mások felett uralkodjék, és viszont fenntartás nélkül másnak alárendelje magát. Az alárendelés elve főképp abban jut kifejezésre, hogy minden rendtag feljebbvalójában magát Jézus Krisztust köteles látni. Az erkölcsi egyéniség koronáját, a személyes erkölcsi ítélet szabadságát itt félrevetették. Idegen meggyőződés vak követése: ez az igazi tökéletesség. Ami a legbecsesebb az emberben, íme: értékét vesztette, elfojtatott, kiöletett. A szerzetesség utolsó következményei jelentkeznek. A tökéletes aszkézis azt követeli az egyéntől, hogy akarata is elvesszen! A jezsuita rend annak az elvnek a képviselője, amely a protestáns szellemmel, sőt a jelenkor közös erkölcsi meggyőződéseivel legteljesebben ellenkezik. De amint a protestáns elvnek, amely felszabadítja az egyesben lakozó lelkiismeretet minden emberi tekintélytől, megvannak a maga hívői, éppúgy vannak hívei az ellenkező elvnek is, mely az egész egyéni életet, magát a lelkiismeretet is aláveti valamely látható tekintélynek. És éppen a tekintély elvének rendkívüli és legszélsőbb következményeiben erkölcsellenes megfeszítésében rejlik a legnagyobb erő, amelynek a jezsuita rend és vele együtt a modern katolicizmus sikereit köszöni.

199

A jezsuita rend a protestantizmusban esküdt ellenségét látta, s fő feladatának tekintette annak megsemmisítését. Azon volt, hogy elsősorban szellemi ellenhatást támasszon, a hatalmasan tovatörő reformmozgalommal szemben. A protestáns tan csaknem ellenállás nélkül egész Németországban mindenütt elterjedt, még Bajorországban és Ausztriában is. Azokon az egyetemeken, iskolákon, ama papokból és szerzetesekból, ahol és akik még ragaszkodtak a régi hitbez, hiányzott az örömteli, ép erő, amely az új nyelveken hirdetett Evangéliumnak ellenállhatott volna. Bensőjükben őket magukat is érintette az új tan, de nagyobb volt a kétség és bizonytalanság, mint az ellenkező meggyőződés eleven ereje. Csak mikor a tizenhatodik század második felében a jezsuiták Németországba jöttek, akkor változott meg a viszony. A "spanyol papok» (így nevezte a nép a jezsuitákat) a szó- és tanszéken új nyomatékot szereztek a katolikus hitnek. Céljuk az volt, hogy a protestantizmus ellen a protestantizmus eszközeivel küzdjenek. A humanizmus, amely most a protestantizmussal szövetkezett, győzött a dominikánusok tudományán, a középkori skolasztikán. A jezsuita rend elsajátltotta most a humanizmus tudományos műveltségét, hogy azt szolgálatába állítsa. A tudós protestáns iskolával szemben ott látjuk a jezsuita iskolát, a protestáns tudománnyal szemben a minden eszközzel felszerelt jezsuita tudományt, és a protestáns prédikációval szemben az ugyancsak a nép nyelvét használó, a Bibliából kiinduló és a katolicizmust terjesztő jezsuita pré-

200

dikációt. Temérdek szellemi és erkölcsi erőt fordítottak rá, hogy a protestantizmust a saját fegyvereivel semmisítsék meg.

De ez az irodalmi és tisztán szellemi ellenhatás nem vezette elég gyorsan célhoz a jezsuita rendet. Az egyház szolgálatában még a külső hatalom eszközeit is alkalmaznia kellett. Így indul meg a tizenhatodik század második felében a jezsuiták sürgetésére szűkebb értelemben az úgynevezett ellenreformáció: az erőszakos ellenreformáció. A törvényes alapot erre Németországban az 1555-ös augsburgi vallásbéke szolgáltatta, mely minden fejedelemnek megadta a döntés jogát országa vallására nézve. Az ellenreformáció a jezsuiták izgatására Bajorországban vette kezdetét, ahol a rend már 1556 óta Ingolstadtban letelepedett. 1568-ban kiűzték Bajorországból az evangélikus papokat és világiakat, és az evangélikus nemességet az országgyűlésből kizárták. Az egyházi fejedelmek követték az adott példát: Trierben, Würzburgban, Bambergben és Salzburgban a protestáns papok helyét jezsuita növendékek foglalták el, úgyhogy a reformátori tan prédikációja elnémult. 1598-ban a jezsuiták tanítványának, Ferdinánd főhercegnek egy rendelete kiűzte a lutheránus papokat Stájerországból, Karintiából és Krajnából. Amit Németországban tettek, azt másutt is megcselekedték. Katholikus Mária véres kormánya Angliában (1553-1558), a spanyol Alba hercegé Németalföldön (1567), a Szent Bertalan-éj Franciaországban (1572) mind megannyi rémes emléke a jezsuita szellemtől áthatott és vezetett ellenreformációnak. Végül, a tizenhetedik század elején, az

201

ellenreformáció Németországban is elviselhetetlen feszültséget okozott, mely később annyi vér és nyomorúság közt a harmincéves háborúban végződött. A vége az volt, hogy a westfáliai békében (1648) a protestantizmust a birodalmi törvény alapján végérvényesen elismerték. Az ellenreformáció következtében a katolikus fejedelmek tartományaiban (különösen Bajorországban és Ausztriában) a protestantizmust pótolhatatlan veszteségek érték. Míg a tizenhatodik század közepe táján már-már egész Németországot meghódította, most visszaszorult a megjelölt határok korlátai közé. De Németországban is megmentette lételét, és mind a mai napig is a jezsuita renddel Németországban ott áll szemközt a protestantizmus, hogy egyeduralmának még a katolikus egyházon belül is gátat vessen.

A pápa tiltakozott a westfáliai béke ellen, és úgy mint azelőtt, az augsburgi vallásbékét érvénytelennek nyilvánította. De szava meghallatlanul hangzott el. Hosszú idő óta most történt először, hogy egy nagy politikai akció a pápa közreműködése nélkül, sőt a pápa ellenszegülése mellett ment végbe. Megváltoztak az idők. A középkornak vége volt. A pápa világi kardja eltörött. A protestantizmus a jezsuita rend ellenére két dolgot ért el. A küzdelmet megállotta, és a pápaság világuralmának megsemmisítésével megváltoztatta az egész politikai világ képét.


202

42. §
A tridenti zsinat

Formális kifejezésre és végére a katolikus reformáció a tridenti zsinaton jutott, mely többszöri megszakítással 1545-től 1563-ig Trientben ülésezett. Itt állapították meg a középkori skolasztika alapján és protestánsellenes értelemben a különböző dogmákat a hagyományról (az egyháztan kötelező erejéről), az eredendő bűnről, a hét szentségről, az átlényegülésről, a vezeklésről és utolsó kenetről, a szentmiseáldozatról, a felszentelésről és hierarchiáról, a házasság szentségéről, a purgatóriumról, a szentek és ereklyék tiszteletéről, a szerzetesi fogadalmakról, a bűnbocsánatról stb. Ami eddig csak tudományos, ámbár uralkodó, jogilag nem kötelező (skolasztikai) tanvélemény volt, azt ezentúl jogilag kötelező egyházi tantételnek jelentették ki. A protestáns tan ellentéteként csak most keletkezett az újkor pontosan kifejezett katolikus dogmája. A protestáns elvvel szemben, mely szerint egyedül a Szentírás tekintélye alkotja a hit normáját, világos öntudattal jelentkezik a katolikus elv az egyház tekintélyéről, és éppen dogmatikai határozatainak tekintélyéről. A katolikus számára hitének tárgya és forrása az egyház. Katolikusnak lenni annyi, mint hinni e látható egyházban, szentségében és csalhatatlanságában, és hinni azt, amit az egyház tanít. A tekintély elve, mely az egyházi tekintélyt az egyesek hite és lelkiismerete fölé helyezi: ez volt az, ami a tridenti zsinaton az újra

203

megszilárduló katolikus vallás lényegeként világos kifejezést nyert. Ez elv következményeiként adva voltak a tanra vonatkozó összes határozatok. A dogma megújulásával együtt jár az alkotmány és az egyházfegyelem reformációja. A legkirívóbb visszaélések egész sorát megszüntették, a bűnbocsánatnak nyereségforrás módjára való kihasználását eltiltották (azóta megszűnt a bűnbocsánat árusítása), a papokat hivataluk személyes betöltésére kötelezték stb. A fődolog az volt, hogy a pápaságba és papságba új szellem költözzék. Csaknem csoda módjára tűnt el a romlott, elvilágiasodott pápaság, amely a tizenötödik században és a tizenhatodik század elején virágzott. E reformmozgalom erősbödésével a pápaság mindinkább a szigorúan egyházi szellemű párt élére állott. A protestantizmus ellen vívott küzdelemben megint önmagára talált. És a pápaság sorsához hasonló volt a katolikus papságé. A tizenhatodik század reformmozgalma általános volt. A reformált protestáns egyházzal szemben állott a reformált katolikus egyház.