RUDOLF SOHM: RÖVID EGYHÁZTÖRTÉNET
IV. FEJEZET
PIETIZMUS ÉS FELVILÁGOSODÁS
43. §. A pietizmus 207 44. §. A felvilágosodás 214 45. §. A jezsuita rend megszüntetése 217 46. §. A mindenható állam 221 47. §. A vallástürelem eszméje 229
207
43. §
A pietizmusA reformáció korának nagy harca a hit által való megigazulás evangéliumának visszaállításáért két hatalmas mozgalmat szült. Ezek részben egymás mellett haladva, részben egymás ellen küzdve uralkodtak a reformációt követő korszakon (a tizenhatodik század végétől a tizennyolcadik század első feléig).
Az egyik mozgalom oly tanrendszer kidolgozására irányult, amely az újonnan megismert evangéliumi igazság tartalmát tudományos alakba foglalja, és az egyház ekként annak teljes tudatára jő. Ez az irány főképen a lutheránus egyházban uralkodott. Folytatása volt annak a munkának, amelyet már Melanchton megkezdett. Eredménye a tizenhetedik század lutheránus dogmatikája volt, a lutheránus teológia megteremtése. Ennek legkiválóbb képviselője Gerhardt János volt (1616 óta a teológia tanára Jénában, meghalt 1637-ben), akinek mindenütt híressé vált írásai hatással voltak az egesz protestantizmusra. De ennek a teológiai tanrendszernek a fejlődése veszedelemmel járt, azzal a veszedelemmel, hogy a dogmatika nagyrészt igen körmönfont kérdései mellett a tulajdonképpen életosztó, üdvözítő igazságok háttérbe szorulnak, és egyúttal az egyházat a
208
részletekre terjedő teológiai tan igája törvény alakjában lenyűgözi. De az egyház csak az igaz és világos isteni igéből élhet, nem az embertől eredt teológiai tudomány megtámadható termékeiből. S nyilvánvaló, hogy a lutheránus egyház nem kerülte el teljesen ezt a veszedelmet. Az 1577-es egyezségi irat (*), melyet azonban a lutheránus országoknak csak egy része fogadott el, határozottan az imént megjelölt irányban mozog. Míg az 1530-as augsburgi hitvallásban, valamint az 1537-es schmalkaldeni cikkelyekben azok az igazságok jutottak erőteljes kifejezésre, amelyeken az evangélikus hit alapul, addig az egyezségi iratban már az epigonok jutnak szóhoz, akiknél a teológia lép homloktérbe, vitás kérdéseivel, hogy észszerű magyarázatokkal ne csak a tudományon, hanem az egyház életén is uralkodjék. Ámde a tizenhetedik század lutheránus teológiája az egyezségi irat útján halad, és az egyezségi irat szellemében volt oly nagyszerű hatással az egyházra. Az ily módon lényegében dogmatikusan kiélezett mozgalom gyümölcse, amint az akkori lutheránus teológusok (pl. a vallásos iratairól még ma is híres Arnd János, meghalt Cellében, 1621-ben) maguk bizonyítják, egy új skolasztika, egy külső egyháziasság volt, mely a kereszténység benső erejét megtagadta. E mozgalom tulajdonképpeni indító oka ellentét volt a reformált tannal szemben, és amennyire igaza volt a lutheránus teológiának, mikor lutheránus hitvallását védte, annyira nem volt igaza, amikor engedett a kísértésnek, hogy a fennálló ellentétet túlzásba vigye, és a tan érdekében hitvallási iratainak
(*) Ismertebb nevén a Konkordiakönyv, Formula Concordiae. [NF]
209
tartalmát a Szentírás tartalma elé helyezze. Az akkori lutheránus teológia egyoldalú dogmatizmusa közel járt ahhoz, hogy római katholikus módon egy skolasztikává vált tannal a Szentírás erejét és világosságát a köznép előtt elhomályosítsa. Azonban a lutheránus egyházban magában megvolt a képesség arra, hogy az ilyesfajta kinövésektől megszabaduljon, és a dogmatikai mozgalom mellett még azoknak az erőknek is adhatott életet és nyomatékot, amelyek ennek ellensúlyt szolgáltattak.
A reformációból kiindult második mozgalom elsősorban nem a tan volt, hanem a keresztény élet gyakorlati alakja és megteremtése. E mozgalom először a református egyházban, még pedig nevezetesen Kálvin hatása következtében nőtt naggyá. Megteremtette a francia és skót-angol (presbiteriánus) reformált egyház puritán erejét és szigorát. Egyúttal az "idősebbek alkotmánya" és a zsinatok révén a községek részvételét biztosították az egyházi életben; ez megóvta őket attól a megmerevedéstől, amelybe gyakran süllyedtek a lutheránus községek a fejedelem és az ortodox teológusok egyházkormányzata alatt. De a kálvinista puritán-rendszer egyszersmind bizonyos törvényességet és a külső keresztény ember szabadságát megsemmisítő kényszerkormányzást foglalt magában, amely úgy hatott az evangélikus szellemre, mintha ököllel arcába vágtak volna. Itt is (gondoljunk a skót, az angol, a németalföldi egyháztörténetre) kifejlődött bizonyos dogmatizmus, ragaszkodás egyes, csupán egyháztanból folyó hitágazatokhoz, oly dogmatizmus, amely
210
gyűlölségben minden eltérés ellen es öntelt elbizakodásban semmivel som maradt az akkori lutheránus teológusok dogmatizmusa mögött. Úgy látszott, mintha a protestantizmusban a skolasztika szelleme és a szerzetesség szelleme egyaránt hatalmas új életre kelne.
De az evangélikus egyház lutheránus és református hitva]lásában erősebben élt az Evangélium igaz szelleme. Ellenhatás keletkezett, amely a protestáns egyházat az egyoldalú fejlődés veszélyeitől bensőleg megszabadította.
E mozgalom, amelyet ma pietizmusnak szoktunk nevezni, református körökből indult ki. Hollandia reformált egyházában (először Labadie vezetése alatt 1660 körül), majd más reformátusok között is "újjászülöttek" konventikulumai keletkeztek, amelyek közömbösen viselkedve a tankérdések iránt és aszkéta élettel s misztikus odaadással Krisztus, a vőlegény iránt, gyakorlati kereszténységre törekedtek. A puritán reformálás dogmatizmusát elvetették, és új kifejezésre juttatták a református egyház sajátságos törekvését egy keresztény életeszmény megteremtésére. De a fejlődésben mégis a lutheránus egyháznak jutott a pálma. Ebben rejlik a lutheránus pietizmus jelentősége, amelynek a dogmatizmussal szemben Spener és Francke a képviselői a tizenhetedik század végén. Spener (született 1635-ben Rappoltsweilerben, Elzászban) személyében egyesültek mindkét irány hatásai: a reformátusoké, mely szigorúan keresztény, csaknem aszkétikus életre törekedett, (tanulóévei alatt hosszabb ideig Genfben időzött) és a lutheránusoké, mely Isten Igéjének írásszerű tanát követte. Ez volt
211
a kor, amelyben Spener tanára, a strassburgi Schmidt Sebestyén a lutheránus egyházban a bibliai szöveg tüzetes exegetikai tanulmányát új életre keltette. Ez volt egyszersmind a kor, amelyben a nagy háború nyomorúsága a kedélyeket megpuhította és előkészítette a keresztény üdvösségi kinyilatkoztatás vigaszaira; amelyben Gerhardt Pál édes szelíd szavát hallatta, hogy az élő keresztény hit élményét szívreható, igazi, költői kifejezésre juttassa; amelyben immár megjelent a lutheránus teológusok egész sora, mint Grossgebauer (meghalt Rostockban, 1661-ben) és mások, hogy elszánt tanúsággal utat nyissanak a még el nem veszett, valóban evangélikus-lutheránus gondolkodásnak, a vágynak a benső újjászületésre, a szellem erejével ható hitéletben. Ezt az egész mozgalmat Spener betetőzte és diadalra vitte, mikor a "pia desideria"-ban (1675) beható komolysággal a Szentírás közös tanulmány[ozás]át (magángyülekezetben), a világiaknak az egyházi életben való részvételét és a szeretetben megnyilatkozó tevékeny keresztény hitet követelte, amikor legfőképp "Épületes és Bibliai Leckéiben" (1670 óta) a Szentírás oly magyarázatának tört utat, amely Isten igéjét nem tekintette skolasztikus fejtegetések forrásának, hanem életfakasztó, éltető erőnek. Az egyház hitvallási iratai elmaradtak az újra homloktérbe került Biblia mögött, a hit által való újjászületés követelménye mint hatalmas intő és ébresztő szózat hangzott el a protestáns világban, és a nagyszerű Francke-féle alapítványok Halléban (az árvaház alapkőletétele 1695-ben) elévülhetetlen tanúságot tettek az igazi keresztényi szeretet gyakorlati ereje mellett, amely
212
Istenbe vetett feltétlen, igaz keresztény bizalommal párosult. A pietizmus döntő hatással volt Zinzendorf gróf herrnhuti községére is (önálló szabad keresztény társulat, alapításának éve 1727), majd a herrnhutiak révén a metodistákra, akik Angliában, de főként az Újvilágban a református egyházi élet megujhodott és a személyes szentséget hangoztató alakját mutatják. (Wesley János 1739-ben alapította az első metodista községet Londonban.) De a pietizmus legnagyobb dicsősége, hogy megindította a protestáns missziót. A Francke-féle hallei árvaházból kerültek ki az első lutheránus hittérítők. (Ziegenbalg és mások.) A protestantizmusnak immáron megérett és megizmosodott szellemerejére vallott, hogy térítő követeit arra ösztönözte: széledjenek el a világon és hódítsák meg azt Krisztus Evangéliuma számára.
Az új mozgalom elkerülhetetlenül új kinövéseket is érlelt. A pietizmus gyengesége egyrészt szeparatizmusában rejlett, másrészt metodizmusában. A szeparatizmusában, amennyiben kedvezett a hajlamnak, mely az igaz hitre ébredtek szűkebb községeit elkülöníti a "nagy tömegtől;" "ecclesiolae in ecclesia" (*) lettek, és ily módon az egyházi szervezet erejét és jelentőségét gyengítették; a metodizmusában, amely bár nem oly rideg alakban, mint a tulajdonképpeni metodizmus Angliában és Észak-Amerikában, mégis ehhez hasonló módszert szabott meg, s amely a vezeklő-érzés mesterséges felkeltésével "az emberben a kegyelem áttörésére" és ezzel az újjászületésre vezéreljen. Ezzel kapcsolatos volt egy minden részletre kiterjedő erkölcsi kánon kialakítása, mely a világról való le-
(*) "Egyházacskák az egyházban." [NF]
213
mondó életmódból, a lemondásból az emberi élet különben megengedett örömeiről (aminők a tánc, a játék, színházlátogatás stb.), a megszerzett szentség bizonyosságára következtetett, úgyhogy a protestantizmuson belül újra jelentkezett a cselekedetek által való megigazulás. E túlzásokból eredt a pietizmusnak ama mellékíze, amely már a tizennyolcadik század közepe táján megfosztotta hódító erejétől a protestantizmus szélesebb köreiben, főképp azért is, mert ugyanekkor egy másik hatalmas mozgalom is támadt, hogy a világot új utakra terelje: a felvilágosodás. Valóban, a pietizmus, elszakítva az egyes embert a nagy szervezettől és egyháza tanától, előkészítette a felvilágosodás diadalát és ezzel a saját feloszlását.
Mindamellett a pietizmus hatása soha sem enyészett el. A felvilágosodás egész korszakán keresztül főként a pietizmus volt az az erő, amely, jóllehet kis körökben, mindvégig híven megőrizte az evangélikus keresztény életet, míg a tizenkilencedik század elején az evangélikus egyház számára az újjászületés órája ütött. A pietizmus a mai napig a protestantizmusnak azt a jelenségét tünteti fel, amely a felekezeti áramlat mellett a protestáns egyházi élet számára ez áramlat szükséges kiegészítését jelenti. Ha amott elsősorban a tanítás, akkor emitt elsősorban az Evangélium szellemében való élet az, amiben a mindkét helyen működő lelki erők végcélja és egyháztörténeti jelentősége rejlik. Külön-külön egyik mozgalom sem fejtheti ki teljesen üdvös hatását. Egyesek – amint ez az emberi természetben rejlik – vagy az egyikhez, vagy a másikhoz fognak csatlakozni. Az egyház
214
azonban egyiket sem nélkülözheti. Szövetségben egymással jellemzik a protestáns egyházi jelenkort és uralkodnak rajta.
A pietizmus (a tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik század elején) volt az utolsó nagy hullámcsapása annak az egyházi mozgalomnak, melyet a reformáció megindított, és befejezése és végső kialakulása a reformációtól teremtett protestantizmusnak. Elérkezett az idő, amelyben más szellemi hatalom lett úrrá a kedélyeken.
44. §
A felvilágosodásA tizenhetedik század végéig Nyugat-Európában az az egyházi fejlődés áll a homloktérben, amely a reformációban és ellenreformációban érte el tetőpontját. Azóta más szellem érződött.
A tizenhatodik és tizenhetedik század természettudományi felfedezései és az ezekből eredt, főként Angliából kiinduló filozófiai mozgalom új világfelfogást teremtett, amely álláspontját nem az egyház hitében, hanem az emberi ész ismereteiben kereste. Merész elhatározással szellemi szabadságra törekedtek a hagyomány hatalmával szemben, hogy a történeti hagyományt bírálat alá vessék és ennek folytán az, ami történeti, pozitív, esetleges, különválasztassék attól, ami örök, észszerű és az ember és a dolgok természetéből következik. Természetes jog, természetes állam, természetes nemzetgazdaság, természetes vallás. Ezek voltak a nagy eszmények, amelyek az emberiség szellemi szemhatárán felragyogtak, hogy a tizennyolcadik szá-
215
zad világába egy szenvedélyesen tovatörekvő mozgalmat hozzanak. E küzdelmek között keletkezett a modern emberiség.
Az észszerűség és természetesség nézőpontjából a hagyományos keresztény vallást is bírálat tárgyává tették, és a kereszténységnek sem katolikus, sem protestánsalakja nem elégíthette ki, ésszerű tartalomra nézve, a filozófiai gondolkodás követelményeit. És ez természetes volt! Mert a vallás az embernek Istenhez való viszonyáhól ered és Isten mivolta fogalmi szükségességével meghaladja az emberi értelem és gondolkodás formáit. A vallásnak a megfoghatatlanban kell végződnie, és azt, ami a kedélyt kielégíti, a földi kényszertől felszabadít, tehát a tulajdonképpeni vallási, az egyesek, mint a nemzetek életét kitöltő erejét csak attól kapja, ami benne megfoghatatlan, ami az emberi gondolkodást és értelmet meghaladja, és nem attól ami felfogható. Abban a rejtelmességben, amelyen keresztül Istenhez vezet, a megfoghatatlan és az értelem számára elérhetetlen Istenhez, rejlik a vallás hatalma.
A tizennyolcadik század oly vallást keresett, amely az ellenmondásokat összeegyezteti, amely egyaránt kielégíti az észt és a kedély vágyódását arra, ami örök, végtelen és megfoghatatlan. E mozgalom eredménye az a hitvallás volt, amely már csak három nagy tárgyat ismert: Istent, erényt és halhatatlanságot. Eltávolítottak a keresztény vallásból mindent, ami benne pozitív volt, de azért nemritkán [csak] az igazságok ésszerűen zárt és bebizonyítható láncsorához értek el. Csak az történt, hogy a keresztény hit erős botja, mely biztos támaszt
216
nyújthat az életünk útjain, hajlékony náddá, bizonytalan, kétségeket keltő képzetekké változott. A tizennyolcadik század második felében e racionalizmus győzedelmeskedett az egész vonalon. Egyaránt uralkodott a protestáns és katolikus egyházban. Míg Voltaire és Lessing védelmére kelt a gúny és az átható, éles ész fegyvereivel, legmagasabbrendű alkotását Kant filozófiájában látjuk, aki rámutatott az ész határaira, és Isten létezését, valamint a lélek halhatatlanságát az erkölcsi ész bebizonyíthatatlan követelményének mondotta. A racionalizmus Kant filozófiájában teljes befejezésre jutott és önmagát megszüntette; a fejlődés vele a hegyoromra ért, ahonnan hirtelen kilátás nyílik egészen új, nem sejtett országokra. Az ész visszaszorult határai közé, a filozófia maga felismerte, hogy a vallásnak nem az a rendeltetése, hogy mint a filozófiai tan egyik ága az értelem ismeretvágyát, hanem inkább mint valamely az embereket közvetlenül, bizonyító okok nélkül meggyőző és éltető erő kielégítse az akaratnak szabadságvágyát, a felszabadulást világ és bűn alól, az embernek vágyát Isten után. De Kant a racionalizmus korlátai közt maradt, amennyiben a vallás célját csakis az erkölcsi irányba helyezte ("kötelességeinkben isteni parancsolatokat ismerünk el") és az a fennkölt erő, melyben Kantnál az erkölcsi törvény mint feltétlen, csupán tartalmával, nem célszerűségi okokkal kötelező parancsolatként ("kategorikus imperativusz") jelentkezik, csak tökéletlen kárpótlást nyújthatott azért, hogy Kantnál Isten újra a Sínai-hegy haragos törvényhozójára változott, és hogy rendszerében nem
217
volt hely amaz "Isten-Ige" számára, tele kegyelemmel és igazsággal, mely megnyilatkozott a világnak.
A felvilágosodásnak nagy gyakorlati sikerei voltak: a jezsuita rend megszüntetése, a mindenható állam megalapítása és a vallástürelem eszméje.
45. §
A jezsuita rend megszüntetéseA jezsuita rend már saját fejlődésével bukását készítette elő. Az erkölcs, amelyet hirdetett, olyan kazuisztikává változott, amely azokat az eseteket kereste, ahol a rosszat jó lelkiismerettel cselekedheti az ember. Ilyen esetek voltak például: mikor az ember bensejében nem volt meg a szándék a bűnre, mint ilyenre, hanem valami másra, talán éppen valamely dicseretes cselekedetre (methodus dirigendae intentionis). Vagy mikor az ember egy jó cél elérésének kedvéért bensejében korlátozott értelemben tesz ígéretet vagy, azt valamely titkos feltételhez köti (reservatio mentalis) vagy kétértelmű kifejezést használ (amphibologia). E tanokban nincs meg kifejezetten az a mondat, hogy "a cél szentesíti az eszközt," de alkalmazva találjuk. (*) A jezsuita rend erkölcsteológiai írói az erkölcsiség követelményeit az erkölcsi magaviseletre vonatkozó véleményekké változtatták, és azt a tant fejtették ki, hogy az embernek még a saját lelkiismerete ellenére is szabad cselekednie, ha valamely "valószínű véleményre," tudniillik egy tekintélynek elismert író bizonyságára hivatkozhatik (probabilizmus). A probabilizmust tudományosan először Bartholo-
(*) P. Roh jezsuita hitszónok 1852-ben pályadíjat ajánlott fel annak, aki a "cél szentesíti az eszközt" mondatot jezsuita által írott könyvben mint egyértelműen kimondott elvet megmutatja. Több próbálkozás után a kölni bíróság a protestáns Hoenschbroech beterjesztésére 1905-ben kimondta, hogy a vádját nem tudta bizonyítani. (Magyarországon 1928-ban hasonló ítélet született egy rágalmazási perben.) Ezért használja Sohm az "elv alkalmazása" fordulatot, ami nem cáfolható azonnal, minthogy további értelmezésekre vezet. [NF]
218
meus de Medina, a spanyol dominikánus (1577) fejtette ki, de később teljes felvirágzását jezsuita írók alatt érte el (pl. a spanyol Escobar, meghalt 1633-ban). E probabilizmusban minden erkölcstelenség tárt kapura talált. Még a pápaság is, bármennyire igyekezett is oltalma alá venni a jezsuitákat, mint leghívebb pártfeleit, kénytelen volt síkra szállani a jezsuita erkölcs ellen. VII. Sándor pápa tiltakozott a probabilizmus és a vele kapcsolatos tanok ellen (1665) XI. Ince pápa ünnepélyes bullában kárhoztató ítéletet mondott a laza jezsuita erkölcstétekk közül 65-re (1679). A jezsuita rend (1687-ben) kénytelen volt formális nyilatkozatot tenni, melyben megtagadja a közösséget a probabilizmussal, nem akadályozza meg úgymond, hogy antiprobabilisztikus tanok is előadassanak. Mindazonáltal Gonzalez, a rend generálisa, kinek megválasztását XI. Ince pápa épen antiprobabilisztikus felfogása miatt vitte keresztül, magában a rendben határozott ellenállásra talált. A rend azt a rengeteg hatalmat, mellyel tagjain uralkodott, sem használta fel arra, hogy elnyomja ezt a kiváltképpen jezsuita íróktól védelmezett probabilisztikus erkölcstant.
A jezsuita rendnek hatalmas ellenfele támadt a janzenizmusban, amely a löweni egyetemről (ahol Jansen 1630-tól 1636-ig tanár volt) kiinduló, később főképpen Franciaországban nagyon elterjedt mozgalom volt. Míg a jezsuita rend a katolikus egyháztól elfogadott tanában azt hirdette, hogy az ember az eredendő bűn ellenére megőrizte szabadságát, és ennek folytán közreműködik cselekedeteivel az isteni kegyelemmel együtt üdvösségének elnyerésére (szemipelagianizmus) (*),
(*) A szemipelagianizmus eredetileg azon V. századi tévelygést jelöli, amely szerint az üdvösség megszerzésében az emberé az első lépés, és Isten erre válaszol, amikor kegyelmet "közöl" az emberrel. A szövegbe inkább a szinergizmus szó illenék. [NF]
219
addig a janzenizmus (hasonlóan a protestáns hitújítókhoz) Augustinus tanának kelt védelmére: a kiválasztottak üdvözülésénák oka Isten predesztináló kegyelme, mert eszerint némelyek üdvözülnek, mások elkárhoznak. A janzenizmust, amint ez a dolgok természetében rejlett, a pápák ismét elítélték. Ez a jezsuitizmussal ellenkező reformáció-kísérlet volt a katolikus egyházon belül. Népszerűségét főképpen az aszkétikus szigorig fokozott erkölcsi komolyságnak köszönhette, mely követőit kitüntette; ezeknek helyt középpontja nemsokára a Versailles mellett fekvő Port-Royal cisztercita apácakolostor lett.
A janzenizmus világtörténeti hatása nem annyira dogmatikus tantételeiben, mint abban a bírálatban rejlett, amelyet a jezsuita erkölcsön gyakorolt. A janzenizmuS merőben visszája volt a jezsuita erkölcsi elveknek. Emellett a janzenizmus a jezsuita renddel élethalálharcot vívott a tan miatt. Ezért történt, hogy a legerősebb ellenhatás a jezsuita erkölcs ellen janzenista körökből indult ki. Hozzájuk tartozott Pascal, a híres matematikus és természettudós, aki "Lettres provinciales" című irataiban (1656/57) a jezsuita erkölcsön való felháborodásának a legteljesebb, legszellemesebb és leghatalmasabb módon adott kifejezést. A janzenizmus azonban a jezsuita renddel szemben vereséget szenvedett. Katolikus egyházalapon az erősebb fél természetszerűen a jezsuita rend volt, amely az egyház hivatalos dogmáját védelmezte. De Pascal szellemes, elmés és haragtól szikrázó támadását sohasem heverte ki a jezsuita rend. A "Lettres provinciales" hatvannál több kiadásban terjedt
220
el. Az első nagy csapást e levelek mérték a hatalmas rendre, amelynek tekintélye alapjában megrendult. Achilles-sarka a jezsuita erkölcs volt, és itt sebezték meg.
Hozzájárult ehhez, hogy a rend mind jobban a világi hatalom és gazdagság érdekei közé elegyedett, hogy a nagy kereskedelmi vállalkozások és a pénzüzletek a vallási szellemet elfojtották benne, hogy a rend tana, mely bizonyos előfeltételek mellett (ti. az egyház érdekében) jóváhagyta a királygyilkosságot (oly tan, mely pl. III. és IV. Henrik francia királyok gyilkosainak kezébe adta a tőrt) természetszerűen gyűlöletet és ellenszenvet keltett a rend ellen. A döntő körülmény azonban, amely végül a rend bukását okozta, a felvilágosodás terjedése volt a tizennyolcadik században. A jezsuita rend a tizennyolcadik század szemében, melyet teljesen áthatott a filozófia és a szabad kutatás szelleme, egyike volt a legvészesebb anakronizmusoknak. A jezsuita rend szelleme a tizennyolcadik századdal szemben a sötétség szelleme volt, amely magában hordja a középkor skolasztikáját és szellemi barbárságát. Az egyházat is, a katolikust éppúgy, mint a protestánst, lassanként eltöltötték annak a felvilágosodásnak az eszméi, amely a pozitív kereszténységről lemondott, és csak az általános emberi vallásképzetekhez ragaszkodott, mint amelyek a kereszténységnek tulajdonképpeni magvát alkotják. Csak a legszélsőbb katholicizmusnak hódoló jezsuita rend állott még épségben, elmúlt szellemi áramlatoknak emlékjeleként. A tizennyolcadik század egész műveltsége lázadt fel e rend ellen.
Ilymódon elérkezett a bukás órája. Mikor a
221
francia király a rend újjászervezését kérte, Ricci jezsuita generális azt a híres választ adta, hogy "sint ut sunt, aut non sint." ("Legyenek, amint vannak, vagy ne legyenek.") Végképp döntő hatással volt összeütközése az állammal, amely a jezsuita rendben államot látott az államban. 1759-ben Portugáliában, 1764-ben Franciaországban, 1767-ben Spanyolországban és Nápolyban szüntették meg a jezsuita rendet. Végül 1778-ban XIV. Kelemen pápa engedve a kormányok és a kor szelleme egyesült sürgetésének, az egész egyházban a jezsuita rendet "örök időkre" eltörölte.
A felvilágosodás diadalmaskodott a jezsuita renden.
46. §
A mindenható államA középkor eszméi az egyház hatalmának váltak javára; a felvilágosodás eszméi határozott ellenmozgalmat jelentettek az államhatalom érdekében.
E mozgalom, amely az államnak kedvez, már a tizennegyedik században elkezdődött. A nemzeti állam és ennek alapján a királyság indult fejlődésnek. Látható kifejezést Szép Fülöp monarchiájában nyert, majd azokban a felügyeleti és kormányzati jogokban, amelyeknek a tizenötödik század folyamán az államhatalom mindinkább növekvő mértékben birtokába jutott Európa minden részében. A mozgalom a reformációban új és hatalmas támaszt talált. A hitújítók (Kálvinnak és követőinek kivételével) azt tanították, hogy az egyházat nem illeti meg semmi külső kormányzat, hanem csakis az is-
222
teni ige hirdetése és a szentségek igazgatása. A polgári élet minden ága, még az egyházkormányzat is – amennyiben magában foglalja a külső kényszerhatalomnak alkalmazását a (törvényhozás, állásbetöltés, egyházfegyelem) – az államnak jutott. Az állam magához ragadta az egyház kormányzatát, és korántsem csupán a protestáns országokban, hanem a katolikusok között is. Oly eszméről volt szó, amely nem volt a reformáció sajátja, hanem amelyet a reformáció, amennyiben az államnak az egyházra kiterjedő szuverenitására vonatkozott, úgyszólván a tizenötödik századtól örökölt, és amely a tizenhatodik század óta, nyugaton, Spanyolországban, Franciaországban, Bajorországban és Ausztriában, úgyszintén a protestáns északon tisztán kialakult és megerősbödött. A francia egyházban a tizenhatodik századtól a tizennyolcadik századig uralkodó gallikánizmus, a németországi febronianizmus, amelyet Febronius Justinus (Hontheim, trieri c. püspök) egyházalkotmányról és pápai hatalomról szóló könyvében (1756) nagy és tudós apparátussal védelmezett, azt a szellemi áramlatot jelöli az egyházban is, amely a legfőbb felügyeletet, s olykor még vallási kérdésekben is közvetlenül beavatkozó hatalmat az államra ruházza. Az államhatalom felfedezte a veleszületett erőket, és a benne lakozó hatalom növekvő érzetében a műveltség egész világát magának követelte.
Itt is a felvilágosodás hozta meg a végső és döntő fordulatot. A filozóflai gondolkodás az államhatalom eredetéről és természetéről arra az eredményre jutott, hogy az államhatalom szerződésből (társadalmi szerződés, contrat social)
223
eredt. E felfogás Arisztotelésztől származik, és a középkorban jól ismerték. De csak most bontakozott ki teljesen a benne rejlő természetes erő.
A társadalmi szerződést e tanítás szerint az államhatalom, és nem valamely más hatalom javára kötötték (pl. az egyházhatalom javára sem). Az állam, csakis az állam javárá mondtak le az egyesek természetes szabadságukról. Ebből az következik, hogy minden nyilvános hatalom az államot illeti, és hogy a hatalom gyakorlása az államban csakis az államhatalom megbízásából, delegálásából származik. Az allamhatalom mindenható. Az egyházhatalom is csak az államhatalom folyománya.
Eddigelé mindez tisztán elméleti okoskodásnak látszott, és hosszú századokon keresztül ezt a gondolatsort annak is tekintették. De a felvilágosodás oly mozzanatot hordott magában, mely a gyújtó szikrát a puskaporos hordóba dobta, azt az eszmét tudniillik, hogy a jelen teljesen független a múlttól.
A felvilágosodás meggyőződései szerint a történeti fejlődés eredményei, mint olyanok, nem kötelezők. Kötelező erejüket elveszítik abban a pillanatban, amelyben nyilvánvalóvá lesz, hogy észszerűtlenek, s hogy ellenmondásban vannak a filozófiai gondolkodás eredményeivel. Az államhatalom útja szabaddá lesz arra, hogy a természetes, ésszerű jogot valóságra változtassa. Sőt az államhatalomnak legfőbb joga és legfőbb kötelessége is, hogy a fennálló jog megszüntetésével az eszményi jognak gyakorlati érvényt szerezzen. Az államhatalom a hagyományos jogrenddel szemben mindenható, s a jelenkor elsősorban azt követeli tőle, hogy
224
az elévülhetetlen észjogot juttassa hatályra a történeti jog helyett.
Hogy megnőttek ekkor az államhatalom és törvényhozás szárnyai! A tizennyolcadik század hitt az állam hatalmában, hitte, hogy törvényhozásával az emberi társadalmi rend minden ridegségének és tökéletlenségének ily módon véget vethet, egy ésszerű, felszabadító, boldogító, mindenképp igazságos és tökéletes jogot teremthet.
A reformtörvényhozás merész és elszánt szelleme vonult végig a világon, sokat tovasöpörve abból, ami már belőle elkorhadt. A francia forradalom a legnagyobbszerű kísérlet volt, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség örök ésszerű elvei alapján új világrendet teremtsen és a rég elfeledett emberi jogokat visszaállítsa. Minő remények dagasztották! Minő nemes és mély lelkesedéssel fogadták! Az államhatalom, a törvényhozás, benne a jelenkor bölcsessége lett a világ ura. Csak rajta állt, hogy az egész jogi és társadalmi élet megújuljon, és hogy a boldogság bőségszarujából áldás áradjon a múlt bilincseiből felszabadult emberiségre.
A forradalom a rémuralomban végződött. Az álmodott boldogságot rémület váltotta fel. A szabadságból katonai önkényuralom lett. Kitűnt, hogy az államhatalom sem mindenható, hogy általában a jog nem készül az ember kénye-kedve szerint, és hogy e hirtelen elszakadás a múlttól a társadalmat nem az égbe, hanem szakadékba viszi. A forradalom mint tisztítótűz járta be a világot, hogy a munka folytatását később mégis a múltból származó erőknek engedje át.
225
Ebben az erélyes reformmozgalomban a régi rendi állam kiváltságaival és osztálykülönbségeivel tönkrement, hogy helyet adjon az alattvalók államának, melynek alapját az összes államtagok nyilvános jogosultságának és kötelezettségének egyenlő elve alkotta.
E mozgalom elnyelte a régi egyházat is. A tizennyolcadik század második felében a mindenható állam azt vélte, hogy úgy bánhat az egyházzal, mint kezünk a viasszal. Érezte, hogy hivatva van és hogy képes rá, hogy az egyház állását, sőt belső életét is szabadon és eszményei szerint határozza meg.
Ilyen értelemben kezdte meg II. József reformtörvényhozását az egyház terén. Reformálta a szerzetességet, amennyiben mindazokat a szerzetesrendeket, amelyek sem lelkipásztorkodással, sem tanítással nem foglalkoztak megszüntette, és vagyonukat egy állami kezelésbe vett "vallási alapban" egyesítette (1782). Reformálta a papság kiképzését és nevelését, amennyiben az egyházi intézetek helyébe állami "országos szemináriumokat" állított azzal a feladattal, hogy a nép lelkészei között a felvilágosodás szellemét terjesszék. Szabályozta az istentisztelet alakját, a prédikáció módját és tartalmát, a szerzetesek énekét, a templomok díszítését, azt, ami fontos és azt, ami mellékes. Erős kézzel egyszerre akarta az egész egyházi életet a maga felfogása értelmében cél- és ésszerűvé átalakítani. De mindennek vége egyrészt a belga forradalom volt (1787), amelyben Ausztria egyik legszebb tartományát elvesztette, másrészt a kényszerűség, amelyben a reformok egész sorával vissza kellett vonulni.
226
Nagy Frigyes törvényhozásán, mely a porosz tartományjog tartalmát meghatározta (1784), hasonló szellem uralkodik. A porosz tartományjog általában nem ismer egyházat, sem protestáns, sem katolikus egyházat, hanem csakis a községet (az úgynevezett "egyháztársulatot"). Több község (egyháztársulat), melyek (a porosz tartományjog értelmében) véletlenül egyvallásúak, valláspártot (nem egyházat) alkotnak, tehát olyat, aminő Európában az evangélikus vagy katolikus hatalmak pártja. Ebből nem adódik még a közös szervezet. Csak a katolikus egyháztársulatoknak (községeknek) van az a sajátosságuk, hogy közülük többnek is (egy egyházmegye községei) közös elöljárójuk van (a püspök), éppen úgy, mint a protestánsoknál több egyháztársulat ugyanannak a (tartományi) egyháztanácsnak van alárendelve – oly intézmény ez, amely a porosz egyházjog értelmében merőben véletlen, és nem az egyház alkotmányán, hanem az egyes helyi községek (egyháztársulatok) alkotmányán alapul. Az egyház apró elemekre bomlott. Jog szerint a katolikus egyház is számos helyi községre oszlott. Minden hatalom, amely a községek felett áll, elvben államhatalom. Poroszország királya a katolikus és protestáns egyház püspöke és legfőbb ura egyaránt. "Külföldi főnököket" (pl. a pápát) a király jóváhagyása nélkül Poroszország egyházára vonatkozó törvényhozás, bíráskodás és kormánycselekedet joga nem illet meg. Ha a pápa Poroszországon belül jogokat akar gyakorolni, belföldi (tehát a porosz királynak alárendelt) helyettest kell kineveznie.
Ez volt a porosz monarchia egyházjoga, amint azt a törvényhozó saját eszéből merítette; azt
227
hitte joga és hatalma van rá, hogy filozófiájának emez eredményeit a mindenható államhatalom egyszerű törvényhozó cselekedetével valóságban élő joggá változtassa.
A francia forradalom az egyházi törvényhozás terén is a leghatározottabban járt el, hogy egy szabadon, az ész segítségével kigondolt természetjogot az államhatalom rendeletével megvalósítson. A forradalom szellemében ésszerű, természetes egyházjogot a "papság polgári alkotmánya" tartalmazza. (1790.) Az egyházalkotmány megfelel az államalkotmánynak. Minden kantonnak papja, minden departement-nak püspöke van. A papot a kanton polgárai, a püspököt a departement polgárai választják (tekintet nélkül hitvallásukra). Pápát e "polgári alkotmányú" egyház egyáltalában nem ismer. A hitvallás sem szerepel, amennyiben minden állampolgár, mint ilyen, az egyháznak tagja. A katolikus egyház a régi hagyományos értelemben megszűnt. Az állam törvénye eltörölte. Most az állam egyszersmind egyház is, és az egyházkormányzat az államkormányzatnak egy része. Tehát ugyanazok a választó testületek, amelyek az állami szerveket (a kerületi tanácsot, a departement tanácsát) választják, jogosultak arra is, hogy a papot és a püspököt válasszák. Vonalzóval és körzővel készült ez az egyházalkotmány, pontos összhangzásban az államalkotmánnyal. Az egyház élő erői a pápaságot és a hagyományos hitet nem vették figyelembe. Az állam szabadon rendelkezik az egyházzal, jogaival és lételével. A rémuralom napjaiban, ámbár csak ideig-óráig, a kereszténységet egészen eltörölték, és az "ész," majd a "legfőbb
228
lény" imádását rendelték el. Az államhatalom a vallási életnek is korlátlan ura lett. Napóleon az 1801-es konkordátummal újra beiktatta a pápaságot és a katolikus egyházat Franciaország törvényeibe, de a francia jogban, melynek alapját ő vetette meg, még ma is él a felvilágosodás korának ama forradalmi gondolata, hogy az egyház egész kormányzatával az államkormányzatba illeszkedik.
Az állam korlátlan hatalma az egyház felett egyszersmind jelentette az állam korlátlan hatalmát az egyházjavak felett. II. József a megszüntetett kolostorok vagyonából az állami "vallásalapot" alkotta. A francia forradalom az összes egyházjavakat nemzeti vagyonnak jelentette ki. Németországban ugyanígy történt. A lunéville-i béke (1801-ben) Franciaországnak engedte át a Rajna bal partját. A német birodalom ekkor ígéretet tett, hogy a birtokaiktól megfosztott világi fejedelmek kárpótlásáról a birodalom fog gondoskodni. E kárpótlás költségeit az egyháznak kellett viselnie. Az 1803-as birodalmi deputáció főhatározata Németországban szintén törvényesítette az egyházjavak (a püspökök, a kolostorok, az alapítványok vagyonának) és az egyházi fejedelemségek megszüntetését. Ezzel a katolikus egyház világi hatalmát halálos csapás érte.
Az állam elégtételt vett a gregoriánus rendszer korszakáért. Felfegyverkezve a tizennyolcadik század filozófiai eszméivel, miként a jezsuita rendet, földre tiporta magát az egyházat is, a katolikus és protestáns egyházat egyaránt.
229
47. §
A vallástürelem eszméjeÁmde annak a szellemi mozgalomnak tartós sikerét, melyet a felvilágosodás néven foglalunk össze, nem a jezsuita rend megszüntetésében kell látni, sem a mindenható állam uralmában az egyház felett. A jezsuita rendet már 1814-ben visszaállította VII. Pius pápa. A mindenható állam ideje már lejárt. A felvilágosodás tartós gyümölcsét – nincs szellemi áramlat, amely ilyen tartós eredménnyel ne járna – inkább a vallási türelem elve alkotja, amelyet mindenütt, még a katolikus egyházzal szemben is diadalmasan érvényre emelt.
A katolikus egyház elvben intoleráns. Minthogy katolikus hit szerint az engedelmesség pápa és püspök iránt (a katolikus egyháztesthez való hozzátartozás) a lelki üdv elengedhetetlen feltétele, a katolikus egyháznak nemcsak joga, de kötelessége az eretneket szükség esetén erőszakkal visszatereini az engedelmességre, és végső esetben a konok eretnekséget mint súlyos és közveszélyes vétséget, halálbüntetéssel sújtani. A protestáns egyházban is voltak ismételten türelmetlenségi felbuzdulások, úgyhogy másvallásúakat világi hatalom segítségével elítélt és büntetett. A leghíresebb ilyen eset a Szentháromság tanát megtámadó spanyol Servet Mihály kivégeztetése volt Genfben (1553-ban), főképpen Kálvin sürgető kívánságára. A vallási türelmesség gondolatának terjedése nyomon követte a felvilágosodás terjedését. A tizennyolcadik század második felében, Németországban Nagy Frigyes és II. József, Franciaországban
230
a francia forradalom valósítja meg. Az emberi jogokról szóló nyilatkozat (1789-ben), mely úgyszólván a felvilágosodás politikai programját tartalmazza, egyúttal a vallási kultuszok szabadságát is hirdette, és ezzel végleg megadta Franciaország protestánsainak a már oly rég óhajtott és a nantes-i rendelet eltörlése (XIV. Lajos, 1685) óta megtagadott türelmet.
A vallási türelmetlenség elvét a katolikus egyház még a tizenkilencedik században is többször kifejezésre juttatta. XVI. Gergely (1832) és IX. Pius (1864) pápák szavával, mikor a vallási és lelkiismereti szabadságot kárhoztatta. Ha mindamellett a vallási és lelkiismereti szabadság követelménye – melynek alapján az egyénnek vallási meggyőződéseivel szemben minden külső kényszer ki van zárva – kivétel nélkül kultúrállamaink törvényeit, valamint a művelt katolikus és protestáns emberiség meggyőződéseit dominálják, akkor ebben a múlt század szellemi mozgalmának nagy eredményét láthatjuk, a végleges győzelmet, melyet a felvilágosodás mindenek ellenére különösen a katolikus egyház külső hatalma felett kivívott.
A tizennyolcadik század azzal végződött és egyszersmind azzal fejezte be legnagyobb művét, hogy az egyház világi hatalmát megsemmisítette, az evangélikusét és katolikusét egyaránt. Ezzel szabad lett a tér oly jövő számára, mely hivatva volt az egyházi életet a benne rejlő szellemi erőkkel újjáteremteni.