1. Isten szeretete: mindennek az alapja

A Jelenések könyvében az efézusiaknak szóló levél kétségtelenné teszi, hogy "a szolgálat nem he-lyettesítheti a szerelmet," ahogy Arnott is mondja egy fejezetcímben. Teljesen egyetértek vele abban, hogy "Isten nem a munkáinkban és az érdemeinkben gyönyörködik; neki csak az okoz gyönyörűséget, ha szerelmesek vagyunk belé." Nem is tudnék helyesebb következtetést, mint hogy ha újra visszatérünk az első szeretethez, "akkor persze megint úgy fogunk munkálkodni érte, mint annak idején, amikor beleszerettünk" (21). Mindezek közvetlen következményei a hitből való megigazulás bibliai tanításának. Az illusztrációval kapcsolatban azonban fenntartásaim vannak:

Mit szólnál hozzá, ha szíved választottja házassági ajánlatodra így válaszolna: "Rendben van, hozzád megyek. De ezekbe az érzelmi kérdésekbe ne bonyolódjunk bele! Egyáltalán nem szeretném, ha megölelnél vagy megcsókolnál vagy ilyesmi. Maradjunk a gyakorlati dolgoknál! Dolgozni fogok neked, pénzt keresek, rendben tartom a házat és a gyerekeket és minden mást, de eszedbe ne jusson megcsókolni vagy intim módon közeledni hozzám!" (22)

Természetesen nem azt a kérdést akarom feszegetni, hogy kinek a gyerekeiről is gondoskodna e hipotetikus nőszemély, ha ő maga önmegtartóztatásban akar élni. Inkább rámutatok arra a veszélyes módszerre, amit Arnott alkalmaz olyan helyzetekben, amikor kifogy a szentírási bizonyítékokból: vesz egy emberi illusztrációt, és belőle próbálja levezetni tanítását: "A keresztény hit lényege a szerelem, »romantika«, intim közösség" (22). Eme kategorikus ítélet ellen most csak egy hasonlóan kizárólagos definíciót tudok szegezni: Arnott saját szavát, aki egy más helyen John Wimberre hivatkozva a hitet úgy betűzi: K-O-C-K-Á-Z-A-T (144). Aki hajlamos így felfogni a hitet, talán képes lesz egy ilyen jégcsaphölgyet is feleségül venni.

De félre a tréfával: minden hasonlat csak addig jó, amíg valóban hasonlóságot fejez ki. Leendő hitvesemmel én is olyan intim közösségben szeretnék élni, ahogy csak lehet, de Isten nem egyenrangú partnere az Egyháznak. Izraelre vonatkozólag az Ezékiel 16 ezt elég egyértelművé teszi; az Egyházra nézve maga a Jel 2,5 (az "efézusi levél") mondja, hogy "térj meg," máskülönben "gyertyatartódat kimozdítom helyéből" – melyik férj mondaná ezt meghidegült szerelmű feleségének? Az analógia tehát nem nyújtható a végtelenségig, és Arnott éppen ezt teszi, amikor egyre csak az "intimitást" ismételgeti. Ez azért veszélyes, mert a szerző ezt a hasonlatot veszi alapul további spekulációjához.

"A tantételek nem helyettesítik a szerelmet," mondja ezután (22), és hibásnak nevezi saját régebbi véleményét, amely szerint "ha el tudnánk jutni a tanításnak arra a tisztaságára, ami a korai Egyházban megvolt, azzal automatikusan jönne Isten jelenléte és ereje." Azt veti ellene, hogy "a korai Egyház tantételeinek rendszere sem állt össze tökéletesen." Indoklásul a körülmetélkedés gyakorlatában eleinte fennállt bizonytalanságra utal, de Pál példájából azonnal látszik, hogy ez az érv nem elegendő állításának alátámasztására. A pogányok apostola ugyanis nem vélte a szeretettel ellentétesnek, hogy szembeszálljon Péterrel, amikor az okot adott rá.

Egész életében a judaizáló hamis tanítók ellen kelt ki a legszenvedélyesebben: "aki titeket megzavar, elveszi az ítéletet, bárki legyen," és "bárcsak ki is metszetnék magukat, 2 akik titeket bujtogatnak" (Gal 5,10; 12); "Őrizkedjetek az ebektől, őrizkedjetek a gonosz munkásoktól, őrizkedjetek a megmetélkedéstől" (Fil 3,2); "...nem ügyelvén zsidó mesékre..." (Tit 1,14); "A nemzetségekről való tudakozásokat és a civakodást és a törvény felől való harcokat kerüld, mert haszontalanok és hiábavalók" (Tit 3,9); "A velem lévő Titus sem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, noha görög vala, tudniillik a belopódzkodott hamis atyafiak miatt, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, amellyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgákká tegyenek" (Gal 2,3-4).

János, az Isten Szeretet-voltát legjobban hangsúlyozó apostol sem félt attól, hogy a szeretetnek bennünk való megmaradását az Ő beszédének való engedelmességünktől tegye függővé: "Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete. Erről tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk" (Jn 2,5). Azok a dolgok, amelyeket a szeretet tényleg eldöntetlenül hagy, távolról sem hittételek: húsevés, szombattartás, szüzesség stb. De a tiszta tanítást nem szabad lekicsinyelni vagy általánossággá ködösíteni, ahogy Arnott teszi (23-24):

Vajon miért van manapság is annyiféle felekezet? Azért, mert az emberek úgy gondolják, az ő tanrendszerük helyesebb, mint a többieké. Ebben az egészben azonban nem sok teret kap a szeretet. És egyáltalán: mit jelent az, hogy tiszta tanítás?

Isten szeretet. Ez a tiszta tanítás. Ez az igazság.

Senki ne értsen félre. A Krisztus Jézusban kinyilvánított igazság rendkívül fontos. Ez az az igazság, amely megszabadít (Jn 8,32). Ha azonban szeretet nélkül kívánunk szert tenni az igazságra, nem leszünk képesek megtartani az igazságot (1Jn 4,8;16).

Bizonyára vannak olyan időszakok az Egyházban, ahol a dogmák tömkelege valósággal kiöli a szeretetet. Ez azonban nem jellemző a mi korunkra: ma a szeretetet az egyéni önzés öli ki a szívekből. Protestáns egyházi körökben mindenfelé hallható a panasz, hogy egyre jobban lanyhul az érdeklődés a hagyományos teológiai témák iránt, és hogy az Egyháznak egyénekre való széttöredezése megállíthatatlanul folyik. Arnott szeretetfogalma elsősorban érzelmi és megtapasztalási alapú – ez pedig (a "tiszta tanítás" utáni vágy fölé rendelve) csak tovább vastagítja az Egyház közösség-mivoltára rakódott porréteget. Egy megszívlelhető ellenpélda: Krisztus szeretete arra indította Pált, hogy az igaz tanítás miatti aggodalmában szenvedélyesen védelmezze az igazi evangéliumot (2Kor 11,2-4). Az igazság és a szeretet az ő szemében nem egymás ellen hatott. Arnott valószínűleg a régről ránkmaradt ágas-bogas tantételrendszert igyekszik kiküszöbölni, amikor – habár csak egy szónoki fogás erejéig – a "tiszta tanítást" azonosítja az "Isten szeretet" mondattal. Miután rádöbben, hogy valamiféle tantételekre mégis szükség van, és ezek helyessége is fontos, sietve magyarázatot fűz iménti megjegyzéséhez, de ezzel éppen saját kérdésére adott válaszának velősségét veszi el. Nem is ezellen van kifogásom, hanem a szónoki kérdés és felelet ellen: Arnott féligazságokat kiáltoz hangosan, majd csak suttogva igazítja helyre magát. Ettől a "tiszta tanítás" rossz definíciója érintetlen marad, és sokakat megtéveszt.

Jézus "romantikus" kapcsolatra, mély, bensőséges közösségre invitál minket. Jézusba szerelmesnek lenni: ez fontosabb, mint a tiszta, tökéletes tantételek. Ahogy növekszünk Krisztusban, a tantételeink változhatnak, hiszen reményeink szerint egyre érettebbekké válunk, és egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. Ha azonban mindig csak a tantételeink tökéletesítésére törekszünk, anélkül, hogy bőségesen merítenénk a kegyelem és a szeretet forrásából, előbb-utóbb csak farizeus törvénykezők leszünk, akik szüntelen harcban állnak egymással.

Az előszóban már említettem, hogy nem fogok ott is hibát keresni, ahol nincs: azaz nem marasztalom el John Arnottot amiatt, ami csak annyiban következménye írásának, hogy eretnekek is mondták ugyanazt. Mindazonáltal rá kell mutatnom, hogy a szeretet fogalma túl általános ahhoz, hogy a keresztény tanítás kiindulópontjává tehetnénk. Túl sokan húzódtak már e legnagyobb, örökké megmaradó dolog (1Kor 13,13) árnyékába, hogy vele elpalástolják doktrinális szélsőségeiket. A római katolikusok például ezen az alapon tagadták, hogy a megigazulás kizárólag hittel fogadható el – elvégre "a legnagyobb a szeretet," értsd: az irgalmas cselekedetek értékesebbek a hitnél. Más: mivel a szeretet "erős, mint a halál," az Egyház tagjait összekötő szeretetkapocs (amely az egymásért való imában és az imakérésekben is megnyilvánul) áthatol a halálon, tehát szabad az Úrban elaludt keresztényektől is imát kérni. Más: "a szeretet sok vétket elfedez," tehát alamizsnaadással levezekelhetjük bűneinket. Más: "a szeretet nem rója fel a gonoszt," tehát Luther méltatlanul rótta fel Rómának a búcsúcédulákkal való üzérkedést. És egy Biblián kívüli példa: Ignác antiókhiai püspök úgy köszöntötte a római gyülekezetet a második század elején, mint "a szeretet elöljáróját" (jótékonyságukat dicsérte így) – nos, némely túlbuzgó pápisták ebből képesek azt levezetni, hogy mivel az "agapé" Ignác leveleiben gyakran az Egyház szeretetközösségére utal, a római püspök az egész Egyház elöljárója.

Arnott természetesen nem felelős eme tévelygésekért, de ha az egészséges tanítást azzal azonosítja, hogy "Isten szeretet," akkor sok tévtanítás előtt tárja ki az ajtót. A szeretet a keresztény tanításnak nem a gyökere, hanem a gyümölcse; és minden, egészséges tanításból eredő keresztény cselekedetnek ez az indítéka. De ilyen rövid formában semmiképpen nem ez az evangélium, hiába erősítgeti a szerző: "Sokan nagyon kényelmetlenül érzik magukat, amikor intim közösségről kezdünk prédikálni, és nem tudják, mit kezdjenek vele. Azt mondják: »Na, hagyjuk ezt a szirupos szöveget! Halljuk inkább az evangéliumot!« Az egészben az a legfurcsább, hogy ez az evangélium. Bárki meggyőződhet erről a János 3,16-ban" (33).

Bár János igen hangsúlyozza, hogy Isten szeretet, evangéliumában nem szorítkozik ennyire. A Jn 3,16 előtt és után hitről és hitetlenségről, üdvösségről és kárhozatról szól. A versnek Arnott által kiemelt része ("úgy szerette") maga is arra utal az összefüggésben, hogy Krisztus meghalt értünk – és már benn is vagyunk a teológia mélyvizében. A szerző azonban ezt három sorban intézi el az idézet után, hogy utána hat oldalon keresztül személyes bizonyságtételeket soroljon arról, hogy "milyen elképesztő módon szeret az Atya" (33). Őt a szeretet-áldás élménye jobban érdekli, mint az Atya Küldötte, akiben minket szeretett. A misztikus Krisztus elhomályosítja a megtestesült Krisztust. A bizonyságtevők "belenéznek az Ő szerető szemébe" (32), "megpihennek az Ő jelenlétében" (33), együtt "szaladgálnak," "legóznak" (38), "táncolnak, sétálnak és beszélgetnek" Vele (42) – de egyikük sem látja Őt a kereszt megalázottságában, sem pedig a mennyei dicsőségben. Nem akarok minden mondatban eretnekséget szimatolni, de véleményem szerint ez a Jézus-kép eltorzítja az Ő önmegüresítésének és megdicsőülésének (Fil 2,5-11) hatalmas ívét, és Őt valamiféle személyes játszótárssá fokozza le. Ennek kétségkívül megvan az oka a karizmatikus tanításokban, amelyek hatására a tagok hitélete a személyes élmény irányába tolódik el, de ez csak magyarázat, nem mentség. Az egész karizmatikus hitgyakorlat kiigazításra szorul e ponton.

Mária és Márta esetét is az érzelmi megtapasztalás példájaként próbálja beállítani Arnott: "Mit tett ezzel szemben Mária? »Jézus lábainál leülvén, hallgatja az Ő beszédét.« Mária tehát ott ült Jézus lábainál, és ilyeneket gondolt: »Hú, micsoda bölcsesség! Jézus, Te olyan csodálatos vagy!«" (26) Az utolsó mondatot misztikus köd lengi be, így a következő oldalon már lehet gúnyolódni: "Úgy gondoljuk, Istent szeretni annyit tesz, mint órák hosszat tanulmányozni a Bibliát, vagy időnket és pénzünket áldozni a szolgálatért." – Lám, mire használja fel a szerző Mária példáját, aki Jézus tanítását hallgatta! A bibliatanulmányozást csak annak gépies túlhajtása által képviselteti, és azt lefitymálván a Biblia bármilyen huzamosabb olvasását is nevetségessé teszi. Lehet, hogy a katolicizmussal mindenáron való szembeszegülés az oka ennek – ők ugyanis már félórás áhítatos bibliaolvasásért "teljes búcsút" adnak (azaz minden tisztítótűzbeli vezeklés eltörlését). 3 Ez ugyan fölösleges, mivel tisztítótűz nem létezik, de azt mindenesetre mutatja, hogy még ez a sokat csepült pápás felekezet is milyen sokra becsüli a Bibliát. Ebben tanulhatnánk tőlük.

Az érzelmi hullám elfogadhatóbbá tétele érdekében Arnott hivatkozik Maslow-ra, a nemrég elhunyt pszichológusra (31), aki az intézményes kereszténységet így jellemzi: "csúcs alattiak csúcs alattiakat tanítanak mások csúcsmegtapasztalásairól." Ennek az ellentmondásnak a feloldására azt írja, hogy "a keresztény egyháznak nagyon nagy szüksége van a kézzelfogható realitás ellenőrző hatására," és tovább úgy magyarázza, hogy "egyszerre kell objektívnek és szubjektívnek lennünk, ha bensőséges és személyes kapcsolatra törekszünk Krisztussal." – Még ha kívánatos is ez az egyensúly a tárgyi és a megélt valóság között: vajon megengedi-e a tapasztalatnak, hogy a Bibliát vizsgáztassa és fölötte ellenőrző hatáskört gyakoroljon? Mert ha csak egyensúlyt követelne Arnott, akkor nem gúnyolná így az elhívásról a köztudatban élő képet: "Isten nem valami rabszolgaéletbe akar belecsalogatni, mondván: »Aha! Na most megvagy! Az egész gyülekezet füle hallatára elkötelezted magad.« Nem bepalizni akar téged, hogy aztán elküldjön valahová Afrikába, vagy más eldugott helyre, hogy ott halj meg a dzsungelben az evangéliumért" – Mivel érzi a fenti kép torzító voltát, sietve hozzáteszi: "persze nem lehetetlen, hogy szeretetéből fakadóan ilyen helyre fog hívni." De "a lényeg" szerinte is "az, hogy [Isten] közeledni akar hozzád, és szeretné megnyerni a szívedet" (32).

Nyilvánvaló, hogy a szubjektív vonulatnak ez a túlhangsúlyozása arra a száraz, akadémikus teológiára adott válasz, amelynek valóban nem sok köze van Jézus Krisztushoz és az evangéliumhoz; melynek skolasztikus dogmarendszere nem sokban különbözik matematikai tételek valamely láncától. Hogy Arnott nem akar minden teológiát kihajítani, az kétségkívül dicséretes dolog – de félő, hogy az olyasféle dicsőség-teológia, amit prédikál, a kereszténységet a buddhizmushoz közelíti: "Szeretnél-e te is részesedni a legjobb dologból, amit az emberiség valaha is kapott? Akarsz-e a szeretet Országának polgára lenni, része egy olyan társadalomnak, ahol mindenki szeret mindenkit, a Királyt is beleértve?" (37) – E hívás nem szólhat keresztényekhez, mert ők már polgárai ennek az országnak; ha azonban kívülvalókhoz szól, akkor homályossága először Krisztus keresztjét tünteti el. Azaz úgy magyarázza, hogy az Istennel való "intim közösség" prédikálása maga az evangélium: "mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (33) De ez félreértés: a János 3,16 az Isten szeretetének nemcsak a mértékéről, hanem a kifejezési formájáról is szól, amit Pál a Róma 8,28-39-ben magyaráz:

Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik [az ő] végzése szerint hivatalosak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít. Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk:

Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? Amint meg van írva, hogy: Teéretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágójuhokat.

De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, aki minket szeretett. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Ez a szeretet nem elsősorban érzelmek, hanem inkább tények kérdése. Isten úgy szeretett minket, hogy még amikor bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Ez a szeretet maga az Úr Jézus, mert csak Ő képes ilyenre (Róma 5,6-8). Gyümölcse Istennel való békesség, üdvbizonyosság, mennyei reménység. Ezért írhatja Pál (5,5): "a reménység pedig nem szégyenít meg, mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Szellem által, aki adatott nékünk." Ez a gyümölcs több, mint belső békesség vagy felemelő élmény, mint ahogy Arnott sugallja (36):

Tisztában vagyunk vele, mekkora egy ilyen megtapasztalás jelentősége? Mindent megváltoztat! Nagy örömmel adjuk át ugyanis életünk vezetését egy olyan Atyának, aki ennyire mélyen képes szeretni. Egy ilyen kijelentés [mint Virginia Smith élménye] egy szempillantás alatt keresztülhúzza az ellenség minden számítását, és lerombolja mindazt, amit oly kitartóan igyekezett az életünkben felépíteni: az olyan elképzeléseket, hogy minket még Isten sem képes szeretni, vagy hogy az Atya Isten nem is igazán szeret. Ahogy a hazugságra fény derül, azonnal elpárolog. Erre csak a Szent Szellem képes. Ő jelenti ki Isten szeretetét a szívünkbe.

Természetesen nem tagadom, hogy igen sok embernek éppen megtapasztalásra van szüksége annak elhivéséhez, hogy Isten szeretet. De fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy ez az igény nem egyenlő Istennek a Bibliában adott kijelentésével. Ahelyett, hogy bizonyos egyéni szükségleteket törvénnyé emelnénk, jobb volna megvizsgálni, hogy a megtapasztalások hajhászása mögött miféle tanítási háttér áll. Karizmatikus mozgalmunknak itt mélyen magába kell néznie: Istent igen gyakran csak úgy prédikáljuk, mint szükségleteink betöltőjét.

A Kol 1,27: "a bennünk lakozó Krisztus a dicsőség reménysége," szintén sokkal gazdagabb, mint valami személyes misztikus élmény. Istennek az Ő népe közötti lakozásáról beszél, amely immár nem korlátozódik Izraelre. De Arnott az Isten szeretetét itt is érzelmi síkra akarja terelni: "...lehet, hogy apád anyagilag gondoskodott rólad, neked azonban többre lett volna szükséged. Az elméddel talán meg tudod ezt magyarázni, de az érzelmi életed számára mégsem volt meg a szerető, törődő, gondviselő, ellátást biztosító, biztonságot nyújtó apa." (37) – Nem azt mondom, hogy az érzelmi oldalt el kell hanyagolni, hiszen gyülekezeteinkben nagyon sok érzelmileg sérült, zárkózott és depressziós embert találni. De miért tegyünk egy pszichológiai hiányjelentést új tanítás alapjává az Egyházban, amikor a tanítás csak a Biblián alapulhat? Bár időnként a bibliai tanítás különböző oldalait kell hangsúlyozni, attól tartok, hogy az élmények ilyen túlértékelése elleplezi azt a tényt, hogy az Atya minket nem saját érdemeinkért szeret, hanem Krisztuséiért.

Arnott úgy véli, hogy az Isten Szeretet-mivolta csak érzelmi élményeken keresztül hathatja át teljes személyiségünket: "A szeretet csak úgy tud igazán elmélyülni, ha már konkrét tapasztalat; nem maradhat örökké az elmélet szintjén" (30). Ennek az az oka, amit maga is bevall: "Vajon miért nem értettem meg ezt oly sok éven át, miért nem láttam, milyen elképesztő módon szeret az Atya? Mindig valahogy úgy gondoltam, hogy »Jézus, az rendben van, de Istennel vigyázni kell, mert neki soha nem tudunk tetszeni. A kezében ott egy lista azokról a dolgokról, amelyeket meg akar beszélni velem. Mérges rám, mert nem jobban csináltam, vagy nem eleget csináltam«. Az Atyáról mindig absztrakt teológiai fogalmakban gondolkodtam. Elvileg tudtam, hogy Isten a szeretet, a szívem mégis nyersnek és követelődzőnek képzelte el Őt" (34). – Nem akarom ez elvetélt értelmezésért a mostani Arnottot okolni, de hadd jegyezzem meg: a "mérges Atya" képe természetes emberi félelem Istentől. Megszüntetése úgy történik, hogy Őt az Úr Jézusban szemléljük, ahogy a reformátorok:

Krisztus nélkül Istent mintegy ellenségünknek kell tekintenünk, akinek keze a mi veszedelmünkre van felfegyverezve, s jóakaratát és atyai szeretetét egyedül csak Krisztusban ölelhetjük magunkhoz. S noha ezt csak felfogásunk gyengesége miatt mondtuk így, mindamellett mégis igaz. 4

Nem szükséges egy huszadik századi karizmatikus új hullám ahhoz, hogy az Atya szeretetéről megbizonyosodjunk – elég a keresztre tekinteni. Mert valóban, ha Ő Krisztust értünk halálra adta, akkor hogy ne ajándékozna Vele együtt mindent nekünk (Róma 8,32)? De akinek ez a felismerés nem lobog a szívében (például Arnottnak, aki a Jn 14,9 kapcsán megelégszik azzal a megjegyzéssel, hogy "az Atya ... éppen olyan, mint Jézus" – 34), az tényleg rászorul a torontói módon való töltögetésre: "az emberek az összejöveteleken minden este arról tesznek bizonyságot, hogy Isten meglátogatta őket a Szent Szellem ereje által és személyes kijelentést adott nekik arról, hogy hogy szereti őket – gyakran látomások, álmok vagy próféciák által" (34). – Ez önmagában igen felemelő, de csak azon az áron lehet belőle normát csinálni, hogy a hívők szeme nem a megfeszített Krisztusra fog irányulni, hanem elősorban saját igényeik kielégítésére.

Arnott lovat ad az így tévelygők alá azzal, hogy Jézus Krisztus áldozatát, amiből az Atya szeretetét ki kellene fejtenie, a 338-344. oldalakon szinte függelékbe szorítja. Ezzel szöges ellentétben Pál a Róma 8-ban a Krisztusban újjá lett népnek adott áldásokról így szól: "Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy fegyver-e?" (8,35) Íme, milyen messzire távozott Torontó az apostoli kortól, amelyben a keresztények hálát adtak Istennek Krisztusért, szeretete élő bizonyítékáért, a nehézségek között is.

Arnott azonban elnyomja ezt az igazságot, amikor tovább magyarázza a lélektani oldalt: "Az embernek igenis vannak érzelmi szükségletei, és fontos, hogy szeretetben részesüljünk. Az érzelmeinket is a Teremtőnk helyezte belénk. Neki is vannak érzelmei, mi pedig az Ő képmására teremtettünk. Ő is érzelemdúsan akar szeretni minket, és azt kívánja, hogy mi is így szeressük Őt: teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből (Mt 22,37)" (39). – Persze hogy vannak érzelmeink, de tudat alatt már maga a szó is hozzátapadt bizonyos különös érzelemnyilvánításokhoz. Az "érzelemdús" szó rejtjelesen azt jelenti, hogy ugráljunk, táncoljunk és kiáltozzunk. Ugyanezt Arnott leegyszerűsítő logikával a 165. oldaltól kezdve is kifejti, amikor a Szent Szellem vételének akadályairól beszél. Erről bővebben ott szólok.

Jegyzetek:

  • 2 Békés-Dalos: "egészen meg is csonkítanák," azaz kiherélnék magukat. Így magyarázza Albrecht Oepke evangélikus teológus is: Der Brief des Paulus an die Galater, Berlin, 1960, 124-127. – Íme, mire képes a szeretet!
  • 3 Enchiridion Indulgentiarum (A búcsúk kézikönyve) 1968, 50. paragrafus.
  • 4 Kálvin János: "Nagy" Institutio, II.16.2-3 Az idézet forrása egy válogatás (Kálvin Kiadó, 1993.)