2. A Szent Szellem közössége
A Szellem és az Ige
Miután a szélsőséges karizmatikus vonulattal szemben (vagy éppen a kritika lefegyverzésének szándékával) méltóképpen hangsúlyozta a Szent Szellem személyiségét és segítői szolgálatát, Arnott elérkezik a karizmatikus mozgalom emez örök botránykövéhez (51). Elkerüli azt a csapdát, amelybe például Ruff Tibor esett bele idézett cikkében, amellett érvelve, hogy a "megölő betű" a Bibliába kapaszkodó kritikusokat, a "megelevenítő Szellem" az új hullám lovasait jelenti. 5 Régi reformátori hagyományt követve azt írja: "Pál arról beszél, hogy Isten törvénye kijelenti: nincs ember, aki képes volna ezt a törvényt megtartani, így mindenkire halálbüntetés vár. A törvény folyamatosan arra emlékeztet minket, hogy reménytelen helyzetben vagyunk" (52).
A karizmatikus mozgalmat kezdettől fogva ingerlő "Szellem vagy Ige?" dilemmára pedig azt a megoldást adja, hogy "nem vagy-vagy, hanem is-is. Az Igének és a Szellemnek együtt kell járnia" (52). Ám ő sem kerüli el Yonggi Cho tévedését, amit az a lógosz-rhéma kettősség kapcsán fejt ki. Ez pedig az a hagyományos karizmatikus tanítás, hogy a Szellem az Igét megeleveníti: 6
Jártál már úgy, hogy olvastad a Bibliádat, talán egy reggel lelked csendességében, és egyszer csak hirtelen egy vers mintha kiugrott volna a sorok közül? Azok a szavak annyira megelevenednek számodra, hogy alá is húzod őket, mert arra gondolsz: "Ezt eddig nem vettem észre!" Ilyenkor történik meg, hogy a Szent Szellem és az Ige kölcsönhatása által, az Írás elevenné lesz számodra (2Kor 3,6). Ez az ígéretünk és reménységünk egyben. Amikor a Szent Szellem rálehel a leírt szavakra, abból élet származik, és nem halál (53).
Karizmatikus olvasóimnak bizonyára magyaráznom kell, hogy mi a probléma. Talán ha bibliai igével kezdem, kisebb bizalmatlansággal kell megküzdenem. Pál mondja (Ef 6,17b), hogy fel kell vennünk "a Szellem kardját, amely az Isten beszéde," és Jézus: "a Szellem az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, Szellem és élet" (Jn 6,63). Aztán: "újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek igéje által, amely él és megmarad örökké" (1Pt 1,23). Végül pedig: "az Isten beszéde élő és ható" (Zsid 4,12).
A nyilvánvaló ellentmondás a Biblia és az "Igét megelevenítő Szellem" karizmatikus tradíciója között az, hogy a Szellem nem "megeleveníti," hanem forgatja az Ő kardját, s hogy minek egyáltalán megeleveníteni az Igét, amikor az élő, ható, és minket is újjászül és megelevenít? Arnott ismételten mond olyanokat, hogy a Szent Szellem "életet lehel az Igébe és az egyházba" (55), és hogy "a Szellem rálehel Isten Igéjére, hogy megelevenítse azt" (57). Ezzel ellentétben Pál az Írást félreértő zsidókról szól így:
De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel [amit Mózes a maga sugárzó arcára borított], mind e mai napig ott van az Ószövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el. Sőt mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre. Mikor pedig megtér az Úrhoz, lehull a lepel. Az Úr pedig a Szellem, és ahol az Úrnak Szelleme, ott a szabadság. Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, úgy mint az Úrnak Szellemétől (2Kor 3,14-18).
Pál nem az Igét mondja leplezettnek, hanem a nem értő olvasók szívét. Még élesebben fogalmazza ezt meg a következő fejezetben (4,3-4):
Ha mégis leplezett a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, akik elvesznek, akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világoságát, aki az Isten képe.
Pálnál tehát nincs szó olyasféle megvilágosodásról, amilyenről Arnott és Yonggi Cho tanít: hogy a Szellem kiemel néhány igeverset a többi közül, és "megeleveníti" őket. Talán magában véve ártalmatlan ez a felfogás, de inkább Ágoston megtérése ("Vedd és olvasd") vagy Luther toronyszoba-élménye ("Az igaz ember hitből él") jut róla eszembe, mint a rendszeres igetanulmányozás. Ma, amikor az egészséges tanítást annyi helyen prédikálják, csak az nem lesz jó igeismerő, aki maga sem akarja. És hogy a karizmatikus tanítók egyre csak azt sulykolják, hogy a Biblia megelevenítésre szorul, az nem is eredményezhet mást, mint hogy azokra az igehelyekre vonatkozólag, amelyeket nem "kaptak" még meg, a hívők teljesen tudatlanok maradnak – azokat pedig, amelyeket egyszer már "megkaptak," súlyosan félreérthetik amiatt, hogy váratlan felismerésük mögé isteni tekintélyt képzelnek, és semmi más értelmezést nem fogadnak el.
Arnott a "megölő betű" kapcsán azt írja: "Amikor a Szent Szellem rálehel a leírt szavakra, abból élet származik, és nem halál." Mintha Pál nem a hittől elszakító törvényeskedés ellen mondta volna híres szavait (2Kor 3,6)! Mivel azonban ez a probléma ma látszólag nem időszerű, Arnott beleesik abba a hibába, hogy általánosabban az igeolvasásra húzza rá őket.
Egy másik helyen is nyilvánvaló lesz Arnott felemás megközelítési módszere. 7 Bár jó szándékát eszem ágában sincs kétségbevonni, 8 nem helyeselhetem azt a leírást, amelyet az Ige és a Szellem kölcsönhatásáról ad: "Az Ige az ellenőrzés és az egyensúly eszköze, mely elvégzi a kellő korrekciókat és a finom hangolást azon, amit hitünk szerint a Szellem szól hozzánk" (57). – Ez nem éppen az a teljhatalmú ítélő szerep, amivel már a Mózes törvénye fel volt ruházva, hanem egy elég dicstelen feladat, hogy utólag támassza alá "azt, amit hitünk szerint a Szellem szól hozzánk." Tekintve, hogy ez utóbbi milyen vad összevisszaságot produkálhat a karizmatikus tanítók ajkán, Arnott nem mondott többet, mint hogy az írott Ige minden tekintélye ellenére is csak az események után kullog. Hasonlóan egyoldalú az Ige szerepének leírása a következő sorokban:
Szükségünk van mind az Igére, mind a Szellemre. Ha csupán az Igével van közösségünk, vagyis a törvény betűjével a Szellem nélkül, annak rendszerint valamiféle vallás lesz az eredménye, amely nélkülözi Isten életet adó leheletét. Másrészt viszont, ha csak a Szellemmel foglalkozunk, és az Igére nem figyelünk, könnyen szélsőségekbe kerülhetünk (54).
Arnott szóhasználata igen zavaros, mert valójában ezt akarta mondani: "Szükségünk van mind a Bibliára, mind a megtapasztalásokra. Ha csupán a Bibliát magoljuk, mintha annak betűje magától Isten gyermekévé tenne minket, annak rendszerint valamiféle vallás lesz az eredménye, amely nélkülözi az átélt hit hitelességét. Másrészt viszont, ha csak a megtapasztalásokat hajszoljuk, és a Bibliát elhanyagoljuk, könnyen szélsőségekbe kerülhetünk." – Azzal, hogy "Igét" és "Szellemet" írt, sokaknak azt sugallta, hogy Isten Szelleme érzéketlenné teheti az embert az Ige iránt, és hogy az Isten Igéje megolthatja a Szent Szellemet. Ugyanez a meggondolatlanság csendül ki más mondataiból is: "Ha valaki csak Isten Igéjét kutatja, előbb-utóbb kiürül. Ha pedig csak a Szellem után megy és elfeledkezik az Igéről, megszédül" (58). – Valójában egyik veszély sem fenyeget senkit. Mindkét hibáért minket terhel a felelősség: félreértelmezzük Isten Igéjét vagy rájátszunk Isten Szellemére. Ezek a kitételek azonban hiányoznak Arnott figyelmeztető mondataiból, így jó szándéka megfeneklik a karizmatikus mozgalomnak és ellenfeleinek vitájában jelszóvá kövesedett szóhasználaton: "Ige vagy Szellem." Hiába tesz "és"-t közéjük, valójában kényelmes középutat kínál köztük azzal, hogy az Igét a Szellem kordában tartójának, és a Szellemet az Ige megelevenítőjének ábrázolja. Ezzel valóságosan is elveti az egyikre és a másikra hivatkozó pártok közt a civódás magvát. "Holt betű a Bibliád, ha nem eleveníti meg a Szellem" – kiáltja az egyik tábor. "Kóbor szellem a tiéd, ha nem igazolja magát a Bibliával" – replikázik a másik. A békét egy olyan megközelítés hozhatja el, amely nem habozik úgy a kettő között, mintha ellentétes végletek lennének, hanem felismeri, hogy szorosan együttműködnek: az Ige megértését csakis a Szellem adhatja meg, és a Szellem közösségében kizárólag biztos bibliai tanítás alapján lehet részesülni. Az Ige "a Szellem kardja," tehát minél többet olvassuk a Bibliát, annál teljesebbek leszünk Szent Szellemmel – csak ne erőltessük rá saját értelmezésünket, azaz ne vegyük ki az Ő kezéből a kardot. Másrészt a Szent Szellem "eszünkbe juttatja" Krisztus szavait, vagyis minél meghittebb kapcsolatban vagyunk Vele, annál jobban meggyökerezünk az Igében – csak ne azonosítsuk Őt minden kaotikus megnyilvánulással, ami alkalmainkon előfordul, mert Isten nem a zűrzavar Istene.
A szerző hibáját még az sem enyhíti, hogy sok bizonyságtevőben nagyon megnő az Ige utáni éhség az élményt követően (57-58), mert ugyanez tapasztalható katolikus karizmatikusoknál is, csakhogy ők a szokásos pápista extrákat (Mária-kultusz, szentségimádás) is buzgóbban hiszik és gyakorolják, mint előtte. Arnott azonban nem tulajdonít kellően nagy jelentőséget a bizonyos felekezetek között fennálló tanbeli és hitéleti eltéréseknek sem:
...amikor Isten Szelleme megragad egy embert, nem számít, hogy milyen egyház vagy felekezet tagja az illető. A mi gyülekezetünkben katolikusok, anglikánok, pünkösdiek ... egyaránt megfordulnak. A Szent Szellemnek nem ez a legfontosabb. Ő mindenkit megérint, akit akar. Ő az egység egyetlen igazi forrása. Ő tesz képessé arra, hogy megőrizzük önálló arculatunkat anélkül, hogy megtörjük a közösséget. Az Ő egysége a kapcsolaton alapszik, nem az egyformaságon vagy a kiegyezésen (24).
Nyilván Arnott sem Mária imádását érti az "arculat megőrzésén" – csakhogy a katolikusok számára ez az egyik legfontosabb dolog, amit a karizmatikus tapasztalat sem mindig irt ki belőlük. 9 Protestáns karizmatikusok esetében valószínű, hogy az új hullám által felélénkített testvérek az egész Bibliát egy sajátos szemüvegen keresztül fogják olvasni: azzal a hozzáállással, amit prédikátoruk beléjük olt. Akik elfogadják Arnott következtetéseit, azok elsősorban élménynek fogják tekinteni Isten szeretetét, az evangéliumot az "Isten szeretet" állításra szűkítik le, az ékes rend parancsát semmitmondó általánossággá szelídítik, a szellemi részegségnek pozitív kicsengést tulajdonítanak, és minden különös jelenség mögött közvetlen vagy közvetett isteni beavatkozást sejtenek, miközben a szellemeket egyáltalán nem vetik alá igei próbának. 10 Ezek a torzulások nyilván nem eretnekségek még, de eretnekségek útját egyengetik.
Ahogy egy fejezetcím sugallja (58), a Szent Szellem együttműködik az Igével, hogy Isten gyermekei többet kapjanak Jézusból. A szerző jó pásztori érzékkel igazítja ki az "erő" után vágyakozókat, hogy inkább úgy gondoljanak a Szent Szellemre, mint egy "drága, érzékeny személyre, aki teljes lényével szereti Jézust." Imát is olyat javasol, amelyben azt kérjük: "Uram, én téged magadat akarlak, nem csak az ajándékaidat!" (59) Később azonban az egészet lerontja azzal, hogy a Szent Szellemet egy áztató, pácoló, bennünk készleteket létrehozó (61) valaminek tünteti fel, ami nem éppen Krisztusra való ráhangolás – sokkal több köze van holmi misztikához. Élő víz folyamának is nevezi, de nem jelképszerűen, mint a Biblia, hanem a tapasztalat oldaláról; és arra buzdítja olvasóit, hogy ugorjanak bele, ússzanak benne. 11 (62) Ez megint csak élményközpontúság, holott Jézus azt mondta, hogy a folyam akkor fog felbuzogni belőlünk, ha Őbenne hiszünk. Az Efézusi levél ritkán idézett versei is megmondják, hogyan kell "megtelni Szent Szellemmel": "beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szívetekben az Úrnak, hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának" (Ef 5,19-20). Ez ugyan elég hétköznapi módszer, de legalább biztos.
"A Szent Szellem érted van," mondja a következő fejezetcím (63), és Arnott formába lendül. Először egy reklámízű fordulat jön ("Odamehetsz Istenhez még ma, és kérhetsz többet a Szent Szellemből"), majd az Isten Országának jellemzésére hivatott "igazság, békesség, és Szent Szellem által való öröm" (Róma 14,17) szavak kerülnek olyan megvilágításba, mintha ugyan Pál a hitben gyengék iránti türelmes szelídséget (mert ez a szövegkörnyezet mondanivalója) holmi torontóias áldásvárással akarta volna összekötni. Ilyen előzmények után a Lk 11,13 ("mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Szellemet azoknak, akik tőle kérik") csak biankó csekket ad mindenféle megnyilvánulásnak. 12
Jegyzetek: