3. Túláradó öröm
"Az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szent Szellem által való öröm." Erről az igehelyről (Rm 14,17), amely egyébként megérdemelné a bővebb magyarázatot, Arnott csak annyit mond, hogy "a menny tele van örömmel" és "a Szent Szellem és az öröm együtt jár" (66). Ez felelőtlen igekiragadás, mert Pál annak előtte, hogy ezt mondaná, a hitben erőtlenek iránti gyengéd megértésről ad hosszú tanítást. Befejezésül, hogy még nyomatékosabban rámutasson a keresztények méltó közösségi teendőire, így szól (Rm 14,13-23):
Annakokáért egymást többé ne kárhoztassuk: hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást. Tudom és meg vagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában: hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja. De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel. Ne veszítsd el azt a te ételeddel, akiért Krisztus meghalt.
Ne káromoltassék azért a ti javatok. 13 Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. Mert aki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek előtt megpróbált. Azért tehát törekedjünk azokra, amik a békességre és az egymás épülésére valók.
Ne rontsd le az ételért az Isten munkáját. Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki botránkozással eszi. Jó nem enni húst és nem inni bort, sem semmit nem [tenni], amiben a te atyádfia megütközik vagy megbotránkozik, vagy erőtelen.
Tenéked hited van: tartsd meg magadban Isten előtt. Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből [eszik]. Ami pedig hitből nincs, bűn az.
A "Szent Lélek által való öröm," amely egymagában talán értelmezhető torontói módon, a szövegkörnyezetben egészen más szerepet tölt be. Pál úgy jellemzi az Isten országának eszméjét (és ennek megvalósulását, az Egyházat), hogy ott az ember igazságban ("dikaioszüné" – Pál szokásos szava a megigazulásra), békességben (Istennel és emberekkel való kiengesztelődésben) és a Szent Szellem örömében részesül, mondhatni: ezeknek a javaknak az Egyház a "lelőhelyük." Aki megbotránkoztatja erőtlen atyjafiát, az "lerontja az Isten munkáját" (20), azaz az "igazságot" önkárhoztatással (22), a "békességet" kételkedéssel (23), a "Szent Szellem örömét" megszomorodással (15) váltja fel, a disznók elé veti a nekünk adott javakat, a világ gúnyolódásának teszi ki e legdrágább kincseinket. Pálnak ebben a sokrétű üzenetében a Szent Szellem öröme nem holmi ugrándozás, hanem általánosabban, Istennek a mi szívünkbe kitöltetett szeretete (Rm 5,5). Ez persze nem zárja ki az érzelmi átélést sem, de nagy felületességre vall, ha az igeszakaszból csak torontói értelemben vett örömöt olvasunk ki.
Szép körben forgó érvelés található még a következő lapon (67), ahol egy másik bizonyító ige kerül elő: "A Szent Szellem egyik gyümölcse öröm" (Gal 5,22). A magyarázat: "Nincs tehát mit meglepődnünk azon, hogy akik betelnek Szent Szellemmel, tele vannak örömmel!" – Az öröm bizonyítaná, hogy az új hullám Istentől van; de azzal, hogy a torontói örömöt a Szent Szellemtől eredezteti, Arnott önmagával bizonyítja állítását. A végső tekintély, ahogy ez a karizmatikus mozgalomban szokás, megint a tapasztalat: "Uram, akkor teljesen elhiszem, hogy ez az egész tőled van, ha el tudom nevetni magam" (66). – Abban az időben, amikor az "ellenzék" még jelen volt a Hit Gyülekezetében, Németh Sándor megfordította ezt a gyakorlati elvet, és így űzte ki őket a külső sötétségre: "Akik nem tudnak nevetni ezeken az összejöveteleken, azokban valószínűleg nincs meg a Szent Szellem" (1994. X. 23).
A hetven tanítvány öröme és Jézus válasza sem alkalmas a torontói jelenségek alátámasztására, mert az öröm természetes emberi érzelem; de még akkor sem kell földön hempergésre gondolni, amikor Jézus "telve örömmel a Szent Szellem által" dicséri az Atyát (Lk 10,21). De Arnott még ennél is nagyobbat botlik, amikor az Úr hálaadásában szereplő szavakat ("elrejtetted ezeket a dolgokat a bölcsek és tanultak elől, és a kigyermekeknek jelentetted ki") így kommentálja (69):
Tudunk-e mi is gyermekek lenni, nem firtatva állandóan a miérteket és a hogyanokat? Túl tudunk lépni néhány különös manifesztáción, és észrevenni, hogy az Úrnak ezzel a csodálatos örömével Isten megérinti az emberek szívét és életét?
Sajnálatos tévedése rögtön nyilvánvalóvá lesz, mihelyst tovább olvassuk az Igét: "Mindent nékem adott az én Atyám: és senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak az Atya, és [hogy] kicsoda az Atya, hanem [csak] a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni" (10,22). Mintha csak János evangélista szúrta volna be ide, annyira "elméleti" és "teologikus" ez a mondat. Ez az a dolog, amelyen Krisztus annyira örvendezett: hogy hisznek őbenne a gyengék, és elvetik a bölcsek. Ő maga az, akit a gyermekek őszinte szívvel elfogadnak, és nem a "különös manifesztációk," amint azt Arnott próbálja állhatatosan az olvasóba sulykolni. Mellesleg éppen a gyermekek azok, akik állandóan a "miérteket és hogyanokat" firtatják.
Néhány szó erejéig kitérek a többi példára. Dávid éneke (Zsolt 4,8) csak az öröm nagyságáról szól, nem arról, hogy a Szellem nevettetné őt. Jézus búcsúzó szavai ("ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm, és a ti örömötök teljes legyen" és "mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen") minden másról beszél, csak eksztázisról nem. A fogságból visszahozott zsidók öröme (Zsolt 126,1-3, Ésa 51,11-12) érthető módon természetes öröm volt, elvégre az ígéret földjét kapták vissza – nem volt szükségük semmiféle szellemi "csiklandozásra" (201). Ennek ellenpontja az a "kibeszélhetetlen és dicsőült öröm," (1Pt 1,8-9), amely nem más, mint a jövőben ránk váró jutalom reménysége (1,3-6). Olyan öröm ez, amelynek kiváltó oka nem a jelenben van, tehát a torontói "örömmel" nem vethető össze.
Részletesebben kell szólnom a Mt 11,16-17-ről. Arnott elég jól elmagyarázza, hogy míg "Keresztelő János a megtérés szigorú, csöppet sem vicces üzenetét adta át: »Megtértek, vagy megégtek«," az Úr "együtt élt az emberekkel, részt vett társadalmi összejöveteleiken" (75). A végzetes hiba az, amikor szavakat ad a hallgatóság szájába: "Nem, ez túl szigorú. Szeretnénk valamit, ami jobban a szájunk íze szerint való, valami kiegyensúlyozottabat. Nem szeretjük az ilyen komoly dolgokat," illetve "Nem, ez nem elég komoly! Túl könnyed. Nem veszi elég komolyan Isten dolgait. Túl sok itt a boldogság, túl sok a nevetés." – Észre sem vesszük, és már benne vagyunk Arnott utcájában: megint itt a "nevetés." Persze, hiszen esküvőről van szó, és el lehet mondani: "Jézus tehát nem egy kényelmes, arany középutas kereszténységet kínál számunkra. Amit Ő kínál, az társadalmilag nem igazán elfogadható; sőt egyeseknek valóságos botránykő" (76).
A szerzőt most nem érdekli sem Keresztelő János megtérési prédikációja, sem az Úr részvéte a megterheltetett, lenézett bűnösök iránt – nem, ő csak azt sürgeti, hogy mivel "az egyház már elég régóta játszik »temetésesdit«, legfőbb ideje, hogy játsszunk egy kicsit »esküvősdit« is." – Bizony, ez így van jól (1Kor 5,10). Ne vonuljunk ki a pusztába, hanem menjünk az emberek közé, hogy lássák a mi jó cselekedeteinket, és dicsőítsék mennyei Atyánkat. Ez az "esküvősdi," ezt mutatta nekünk az Úr – nem pedig holmi vad rángatózásokat. És bár a szerző a 310. oldalon tiszteletre méltó őszinteséggel bevallja, hogy "a keresztények néha úgy keresik Isten erejét, mintha ez volna a legújabb »balhé«," ezért csak önmagát teheti felelőssé, és az általa itt adott félremagyarázást.
A Lukács 15,11-32 (a tékozló fiú példázata) lehetőséget ad Arnottnak egy terjedelmesebb eszmefuttatásra. "Kezdődjék a mulatság!" – kiáltja a fejezetcímben (78), és magabiztosan azt állítja, hogy "ez az idősebbik fiú nem szerette a mulatságokat." Az olvasó lelki szeme előtt elhomályosul a példázat eredeti értelme, mert az előregyártott tanulság valósággal kiordít a magyarázatból: a "jelenségek" buzgó védelmezője a "mulatságot" akarja a középpontba tolni, s minél mélyebbre temetni a kisebbik fiút. A szöveg – Arnott-tal ellentétben – kifejezetten mondja, hogy az idősebbik fiú szerette a mulatságot, azazhogy szerette volna – de nem értette, hogy örökös-volta heti kecskegidák nélkül is ok az örömre (15,31). Arnott tehát az Igével önmaga ellentétét mondatja, de nem éri be ennyivel. Még tódítja is az eddigi félreértelmezést:
Az idősebbik fiú nem értette meg, hogy az atya házában minden az övé. Ő akármikor ugyanígy mulatozhatott volna. A probléma az volt, hogy ő nem akart! Nem értette meg, hogy minden, ami az atyáé, most már az övé is. Azt gondolta, az apja tetszését azzal nyerheti el, ha keményen dolgozik neki. Az apja azonban többre értékelte a kapcsolatot.
Az idősebbik fivér továbbra is csak "temetősdit" volt hajlandó játszani, miközben az apja partyt rendezett az ifjabb fiú számára. Örülök, hogy a történetben először a kisebbik fiú találkozott az apával, és nem az idősebbik.
Sok ember úgy viselkedik, mint ez az idősebbik fivér. Sőt, úgy hiszem, mindnyájunkban van egy kicsi ebből az idősebbik testvérből. Vegyük azonban észre, hogy az Atya mindenét meg akarja osztani velünk! Akkor mulatozhatsz, amikor csak kedved tartja! Minden, ami az Atyáé, a tiéd is!
Röviden kifejtem, miről szól szerintem a tékozló fiú példázata. Az atya Istent, a báty a farizeusokat, öccse a szedett-vedett népséget jelképezi. Így a szereposztás belesimul más példázatokéba (a hitelező és a két adós – "melyikük szerette jobban?," a szőlőmunkások – "miért kapnak ugyanannyit?") Az örömre a tékozló fiú visszatérése adott okot (Lk 15,24), és farizeusi bátyja sem az öröm, hanem e "vérlázító méltánytalanság" ellen kelt ki (15,30). Tehát az evangéliumi történet sokkal mélyebb, mint az az értelem, amit Arnott ráerőszakol. Ő persze "friss szemszögből való vizsgálatnak" becézi a maga igeértelmezését, de hogy mennyire hibás ez a megközelítés, annak bizonyítására elég a könyvet tovább olvasni:
A Szent Szellem nagy izgalomban van, mert az elveszett fiak és leányok aratása kezd bejönni. Néhány idősebb testvér meg van botránkozva, nekünk azonban ünnepelnünk kell. Most folynak a kosztümös próbák, miközben az Egyház felkészül a tékozló fiúk ezreinek – szegényeknek, nyomorékoknak, vakoknak, bénáknak, elnyomottaknak – visszatérésére Atyjuk házába.
Nyilván Arnottot is kényelmetlenül érinti, hogy az új hullám tagadhatatlanul az evangéliumhirdetés és a megtérések rovására ment. Ezt egy közvetlen "isteni kijelentésnek" a könyvbe iktatásával próbálja megmagyarázni: (28-29)
Mások egyenesen ilyenekkel jöttek hozzám:
– "Biztos, hogy ez Isten munkája? Hány ember tért meg?"
– Térnek meg az emberek. Tegnap este is öten jöttek előre – válaszoltam.
– Az még nem ébredés. Az ébredés az, amikor emberek százai térnek meg, és az egész településre sikerül befolyást gyakorolni!Először én is teljesen egyetértettem. Azt mondtam az Úrnak: szeretném, ha az emberek Jézushoz jönnének, szeretném, ha meggyógyulnának. Úgyhogy elkezdtem többet prédikálni az üdvösségről, de azt kellett látnom, hogy a prédikációk után nagyon nehéz volt szolgálni az emberek felé.
Sehogy sem fért a fejembe. A Szent Szellem nem mozgott, és az emberek nem tudtak olyan áldást venni az Úrtól, mint korábban. A megtérők száma is lecsökkent ahhoz képest, mint amikor az Úr öröméről vagy Isten szeretetéről és az ezekkel kapcsolatos bibliai jelenségekről beszéltem. Megkérdeztem az Urat, miért van ez. A válasza nagyon meglepett:
– Azért, mert nyomást gyakorolsz rám.
– Uram, én nem akarok nyomást gyakorolni rád! Hogy érted ezt?A választól padlót fogtam:
– Miért fáj az neked, ha én még egy kicsit szeretgetni akarom az egyházamat?
Most már csak egy dolog nem világos. A példázatban a fiú már hazajött, mikor a lakoma elkezdődött, és az ő visszatalálása volt az öröm oka – míg Torontóban és másutt az "Atya" nem engedi be a megtérőket és elhallgattatja az utcasarkon kiáltó prédikátort, mert még egy darabig "szeretgetni" akarja az Egyházat. Torontó levágta hízott marháit, az emberek már nagyban örvendeznek is, de az ünnepelt nincs sehol. Fontosabb, hogy a háttérben észrevegyük az "idősebb testvéreket," a "citromlében megkeresztelt arisztokratikus keresztényeket," 14 akik annyira megkeményítették a szívüket, hogy már annak sem tudnak örülni, hogy a mezők fehérek az aratásra, és a munkások részegen szanaszét hevernek.
Ezt már csak betetőzni tudja az a bizonyságtétel, amelynek nyomán Arnott az elveszett fiúkat részben az Oroszországban megtérő zsidókkal azonosítja (82). Furcsa azonban, hogy a példázatbeli bátynak nem a lakoma, hanem öccse személye ellen volt kifogása. Melyik mai társa (vagyis az új hullám melyik kritikusa) háborodott fel valaha azon, hogy zsidók kereszténnyé lesznek?
Jegyzetek: