4. Isten mostani munkájának értékelése
Igei mindez?
Egyáltalán nem szeretnénk megcsalattatásba kerülni, és tudjuk: azért kaptuk a Bibliát, hogy megmutassa nekünk, ki Isten, milyen Ő és milyen dolgokat szokott cselekedni. Az a helyes tehát, ha a Biblia alapján értékeljük a dolgokat. Ahogy azonban Isten Szelleme egyre többet és többet végez közöttünk, találhatunk olyan dolgokat, amit nem tudunk konkrét bibliai fejezettel és verssel leírni.
A probléma éppen ez. Vannak, akik úgy reagálnak rá, hogy saját hagyományaikat apostolinak felöltöztetve úgy tukmálják rá az Egyházra, mint minden rejtély kulcsát. Ez a kiskapu azonban örökre bezárult azok előtt, akik az efféle tiltott fogásokat leleplező reformátorok nyomán a Sola Scriptura bibliai elvhez tartják magukat. Azon protestánsok tehát, akik akármilyen jogcímen, de szeretnének bizonyos, Igén kívüli dolgokat hitelesként behozni az Egyházba, kénytelenek az Írás elégségéről szóló elvet a következőképpen gyengíteni (95):
Isten nem azzal a céllal adta a Bibliát, hogy abban minden egyes valaha végrehajtandó cselekedetét leírja. János ezt mondja evangéliumának végén:
De van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett, amelyek, ha egyenként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem fogadhatná be a könyveket, amelyeket írnának. (Jn 21,25)
Íme, a pápisták kedvenc "bizonyítéka" a purgatóriumra, a búcsúkra, a szentekhez intézett imákra, a miseáldozatra, a csecsemőkeresztségre, a pápai zsarnokságra, a fülbegyónásra, Mária imádására és a többi undok tévelygésükre! Arnott egyedüli mentsége az, hogy ő nem mondja ki nyíltan, miféle leíratlan tettekre gondolt az evangélista, amikor ezt írta. De nyilván nem jövőbeliekre, hanem már megcselekedett dolgokra. És hogy mi célból rekesztette így be tanúságtételét, rögtön világos lesz, ha elolvassuk az ún. első befejezést (Jn 20,30-31):
Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, és hogy ezt hivén, életetek legyen az ő nevében.
Tehát János azért nem írt le több csodát, mert úgy vélte, Jézus Messiás-voltának bizonyítására ennyi is elég. Ugyanis az ő evangéliumában a csodák elsősorban "jelek," amelyek Jézus mellett tanúskodnak ("Ha nékem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek, hogy megtudjátok és elhiggyétek, hogy az Atya énbennem van és én őbenne vagyok" – Jn 10,38). Az tehát, hogy János elég érettnek gondolta olvasóit arra, hogy az evangéliumot az általa kiválogatott csodák alapján is elhiggyék, senkit nem hatalmaz fel olyan írásmagyarázatra, amelynek lényege éppen a Biblia "hiányainak" kipótlása saját forrásból. A Biblia nem azáltal lesz a teljessége az Isten Igéjének, hogy mindent magában foglal, ami Istenről tudható, hanem mert minden benne van, mit Istenről tudni szükséges; és ami rajta kívül van, az Isten színe előtt is bátran az alsó polcra suvasztható az apokrif "gyermekség-evangéliumok" és a titkos "apostoli cselekedetek" közé. Ha tehát valaki a Bibliából kihagyott csodákra épít teológiát, az egy rakáson találja magát a szentírási kánonból kinnrekedt gnosztikus, markionita, ebionita, judaizáló, máriás vagy pápás irományok kétes szellemiségű szerzőivel. Szerencsésebb esetben pedig csak azok után szegődik, akik csak azért mentek Jézus után, mert ettek "ama kenyerekből" és jóllaktak (Jn 6,26). Az ősegyházban a csodák rendesen Jézus feltámadásának bizonyítékai (ApCsel 3,16) és mennyei királyságának ízelítői (Zsid 6,4-5) voltak – nem pedig az egyes keresztény lelki egyensúlyát naponta helyrebillentő isteni beavatkozások.
A mai karizmatikus mozgalomban azonban éppen ez az uralkodó igény – Arnott könyve tele is van "belső gyógyulásokkal" és "érzelmi sebeket" behegesztő élményekkel. Szerintem is szükséges, hogy a lelki sérelmek orvosoltassanak, de ahogy az ősegyházban, úgy most sem heti élményekkel kellene őket borogatni, amelyek óhatatlanul is kettészakítják a keresztény életet szélverte hétköznapokra és feltöltődést hozó szombatokra. Az egyén került a középpontba – az egyes keresztény öröme, boldogsága, gyógyulása és kenet alatti élete. Az 1Kor 14 elsősorban nem is amiatt kényelmetlen a karizmatikus mozgalom számára, amit parancsol, hanem inkább amiatt, amivel az utasításokat indokolja: hogy tudniillik egymás építésére kell törekednünk.
Arnott, amint megjegyeztem, nem említ semmi konkrét hagyományt, amit ránk akarna tukmálni, s ezt javára kell írnom. De legalább akkora kárt okoz, mint a pápisták, amikor a Biblia zsinórmérték-szerepét általánosságokra próbálja szorítani:
Igazából Isten jellemét, szokásait kell megragadnunk. Sokkal jobb megismerni az Ő – bibliai szóhasználattal – útjait, mint egyes cselekedeteit! (96)
Az idézett zsoltár (a 25.) egyértelműen utal arra, hogy Isten útjait Dávid a Törvényből akarta megismerni: "Az Úrnak minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják" (10. vers). A 119. zsoltár végig arról szól, hogy Isten a maga útjait a Törvényben tárta az ember elé. Mutatóba a 35. vers: "Vezérelj a te parancsolataidnak útján, mert gyönyörködöm abban."
...ahogy egyre jobban megismered őt, egyre inkább megismered a szokásait, az útjait. Így egyre nagyobb biztonsággal meg tudod ítélni, hogy valami jellemző-e rá, vagy nem (96).
János apostol elégnek tartotta a saját maga által lejegyzett csodákat ahhoz, hogy tőlük az olvasóban hit ébredjen. Arnott éppen ellenkezőleg jár el: Isten megismeréséhez elégtelennek mondja a Biblia tanúságtételét Isten cselekedeteiről, és más források után kutat:
A Biblia nem más, mint emberek Istennel való élményeinek följegyzése. A teológia ezeknek a tapasztalatoknak a földolgozása. A Bibliában megalapozott és kijelentett teológia létfontosságú számunkra. Szükségünk van ugyanakkor személyes élményekre Istennel, éppúgy, mint a bibliai idők embereinek.
E megállapítás igen veszélyes, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a Bibliában ránk maradt isteni parancsokat. Emellett saját megvizsgálandó tapasztalatainkat a biztos bibliai tapasztalattal egy szintre helyezi, ezzel átugorja a szellemek megvizsgálásának parancsát is.
A XIX. század elején jött divatba Németországban az a romantikus protestáns vallásértelmezés, amely szerint a hit és a vallás a lélek belső szükségletei által serkentett önkifejezési forma, amely az emberi élet kiteljesedését ezen igények kielégítésével szolgálja. Ettől a szubjektív (és nyilvánvalóan hamis) definíciótól csak az választja el az Arnottét, hogy abban szerepel az "Isten" szó; a többi: a tapasztalatok segítségével való meghatározás és minden más definíció kizárása – ugyanaz. Egyikben sincs helye az önmagát aktívan kinyilatkoztató Istennek. Mindkettőnek a középpontjában az ember áll, aki valamit tapasztal, hívjuk ezt Istennek vagy másként – de hogy ez a valami vagy valaki esetleg parancsokat is adhat, az mindkét megközelítéstől igen távol áll. Az idézett tan atyja, Schleiermacher annyira felhígította a tizenkilencedik századi német protestantizmust, hogy még katolikus bírálóiknak is igazuk lett, mikor Aquinói Tamás nyomán azt szegezték velük szembe, hogy Isten a "Vagyok, Aki Vagyok," nem pedig "Az, Akit Tapasztalok."
Arnott fenti, tapasztalati definíciója nem csupán a Bibliát nyilvánítja meghaladottnak (mert ugyan ki merné azt állítani, hogy az emberi tapasztalat csak az első századig lehetett Istenről való ismeretünk alapja, s utána nem?), hanem kizárja az önmagát hírül adó Istent is (hiszen ahány ember, annyiféle tapasztalat, így szorosan véve nem létezik egy Biblia, hanem csak vélemények egyvelege). A biblikus alapon álló régi egyházi írók (Ireneusz, Origenész, Euszebiosz, Jeromos, Ágoston, Aranyszájú János stb.) 15 és a reformátorok (Luther, Kálvin, Melanchthon stb.) azonban egy olyan elméletet dolgoztak ki, amely ma is helytálló: hogy a Biblia az örökkévaló Isten szava hozzánk, de olyan köntösben, ami alkalmazkodik a befogadók megértéséhez – mint a dajka szava a kisgyermekhez. Isten megtehette volna, hogy a zsidóknak szigorú képletekkel adja tudtul, hogy milyen fizikai törvények szabják meg a világegyetem folyamatait; elmondhatta volna, milyen kezelés hasznos a lepra ellen – ehelyett arra összpontosított, hogy a világ az Ő kezének munkája, és hogy a leprásokat különítsék el az egészségesektől.
Ezt a hatalmas témát megkerülve most csak annyit jegyzek meg, hogy Arnott megközelítését nyilvánvalóan nem ismeretelméleti megfontolások vezérelték, hanem eredendően tapasztalati teológiája. Azért kellett a Bibliát emberi tapasztalatok összességeként körülhatárolnia, mivel fenntartja magának a jogot, hogy saját "szellemi" tapasztalatát az ellenérvek fölé helyezze, mintegy második szentírásként. Ez nem üres vádaskodás a részemről, mert ő maga tesz olyan kijelentéseket, hogy "a vallási vezetők is feltűntek a színen [Listrában]: olyan emberek, akiknél sem erő, sem kenet, sem jó hír, sem józan érv nem volt (191)" – amivel (a fejezet tanúsága szerint) a jelenkori kritikusokat veszi célba.
Az egyoldalú bírálgatás elkerülése érdekében elismerem, hogy Arnott nem ellensége a Bibliának, és ellenfeleit sem igyekszik mindenáron a földbe taposni. Ő maga írja: "Egyedül a Biblia képes megőrizni minket attól, hogy hibába essünk." – De amikor az egyháztörténet tapasztalatait a Bibliával való mérlegelés mellé teszi mint második kritériumot (97), akkor elárulja, hogy számára mások Biblián kívüli tapasztalatai legalább olyan súlyosak, mint a Biblia (amely szerinte ugyanolyan tapasztalatok gyűjteménye, habár régebbieké). Néhány példa után azonban itt is kénytelen a következő kibúvóhoz folyamodni: "Egy mozgalomnak mindig a központi vonulatát kell megvizsgálni, azokat az ezreket, akik valóságos áldást vettek, nem azokat a keveseket, akik ilyen vagy olyan okból melléfogtak" (102). – Ez nem más, mint a katolikus gyártmányú durva többségelv: ők is azt mondják, hogy "azokra az ezrekre kell koncentrálni, akik a szentképek tisztelete által megerősödtek hitükben, s nem azokra, akik félreértelmezték az egyházi gyakorlatot, és a kívánatosnál nagyobb tiszteletet adtak nekik."
Jonathan Edwards "klasszikus válasza" ama vádra, hogy tudniillik sok a szemét az "ébredésben," így hangzott: akik "arra várnak, hogy Isten munkája nehézségek és botránykövek nélkül érkezzen el hozzájuk, olyanok, mint az a bolond, aki ül a folyóparton és azt várja, mikor vonul le végleg az összes víz" (101). – De ez a hasonlat nem éppen találó, mert Pál úgy érvel, hogy Isten nem a zűrzavar Istene, és keményen megparancsolja, hogy a szellemi ajándékok gyakorlói hallgassanak az Úr intésére, amit az ő szája által ad nekik. Ő aztán nem ült bolond módjára a "folyóparton," mert éles szemmel rögtön észrevette, hogy előtte nincs is folyó, csupán néhány gyerekes korinthusi keresztény locsolja szanaszét azt a vizet, amivel kertet kellett volna öntözni. 16 És ahogy ő rájuk pirított, hogy ne szórakozzanak, mint az éretlen gyerkőcök, úgy nekem is szabad Arnott száját az apostol szavával bedugnom.
A harmadik kritérium a gyümölcsöké. Arnott a vakon született ember (Jn 9) és a börtönből üzenő Keresztelő János (Lk 7) példájára hivatkozik, és elfelejti, hogy a mai karizmatikus csodák rendszerint sokkal szürkébbek, mint hogy "a vakok látnak és a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a süketek hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek az evangélium hirdettetik" (Mt 11,5). Krisztus berobbanása a világba tényleg olyan súlyú esemény volt, amelynek méltó kísérője volt a csodák e tűzijátéka: Őt hitelesítették, küldetését támasztották alá az általa mutatott jelek. Most azonban a csodás események csak a Szent Szellem egy állítólagos új hullámát vannak hivatva hitelesíteni, ami üdvösségi szempontból másodrangúnak tekinthető, és igazolni sem lehet bibliailag.
Ennek megfelelően igen szubjektívek az Arnott által felhozott tipikus bizonyságtételek is. Legtöbbször megbocsátani nem tudó, rossz apaképet cipelő, rideg gyermekkor sújtotta, visszafojtott gyász mérgezte emberek élnek át belső gyógyulásokat e mozgalomban. Például Arnott a 177. oldalon egy olyan emberről ír, aki "bizonyos helyzetekben mérges lesz, pedig azelőtt soha nem volt. Az ilyesmit mindig magában tartotta, most viszont meg kell tanulnia, hogyan kezelje. Talán vadul hangzik, de az, hogy kiengedte magából a mérget, és átadta az Úrnak az ilyen helyzetek kezelését, elképesztő változásokat hozott létre benne..." – A dolog nem új: a pásztori pszichológia már időtlen idők óta tudja, hogy a fájdalom kibeszélése sokat segíthet az ember fián, és ez a tudomány fedezte fel újra az úgynevezett átokzsoltárokat is (ilyen pl. az 55. zsoltár), amelyekben a kétségbeesett ember már nem tudja magában tartani dühét, és panaszáradatban tör ki. És ez is az Isten Igéje, mert megtanulhatjuk belőle: néha így is szabad imádkozni. De ha valaki erre rájön, nem kell rögtön a Szellem természetfeletti beavatkozásának tulajdonítanunk a felismerést.
Nem rosszindulat vagy kukacoskodó hajlam íratja velem ezeket az ítéleteket. A tanúságtételeket nem azért becsülöm ily kevéssé, mintha problémáikkal együtt lenézném azokat, akik – ezen vagy azon a földrészen – velük előállnak. Véleményem szigorúsága egyedül azoknak szól, akik ezekből az (önmagukban ártalmatlan) tapasztalatokból egy olyan teológiát próbálnak levezetni és tekintéllyel felruházni, amely nem igei. A tanítássá duzzasztott érzelmi élmény ellen hadakozom, nem pedig az élmény ellen önmagában.
A bizonyságtételeknek Arnott mintegy összefoglalását adja a "gyümölcsök" oldaláról egy helyen:
Ahogy a Szent Szellemnek ez a munkája világszerte terjed, egyre több olyan emberrel találkozunk, akiket már megérintett. Már most tízezreknek van erről mondanivalójuk, s ez nagy vonalakban hasonló: "Nem értem, miért rázkódtam, miért estem el, miért nevettem, miért sírtam, miért hemperegtem, miért rángatóztam és így tovább. Egyet azonban tudok: félénk voltam; teljesen meg voltam nyomorítva belül; keresztény életem hatástalan volt; minden energiámat felemésztette, hogy érzelmi állapotomat nap mint nap egyensúlyban tartsam; sérelmek és félelmek kötelékében vergődtem. Most azonban szabad vagyok, mert Isten Szelleme megérintett és megszabadított! (104)
Bántó szándék nélkül legyen mondva: ez a "hepi" kereszténység hitvallása. Vagyis egy olyan egyén szava, aki belefásult az önző, örömelvű amerikai életideálba, amely mindenkitől elvárja, hogy mosolyogjon; a kereszténytől pedig, hogy valósággal virítson. Emberünk belefáradt ebbe az üres színjátékba, de most, hogy kapott egy érzelmi feltöltődést, arról tesz bizonyságot, hogy immár meg tud felelni a kívánalmaknak – és újult erővel kezd szaladni a mókuskerékben: "keep smiling," csak mosolyogni! Ahányszor csak elfogy az ereje, minden felfrissítő, feldobó élményt Isten csodálatos munkájának fog tartani – attól függetlenül, hogy valójában az-e. Élményekre vadászik, hogy most már azok tartsák egyensúlyben érzelmi életét. Milyen távol esik ettől a társadalomfüggő jókedv-bizonyságtételtől a megnyílt szemű ember letagadhatatlan csodája!
Jegyzetek: