5. Ékes, szép rendben
Az istentisztelet "ékes és jó rendje" (1Kor 14,40) mindig is mostohagyermek volt a karizmatikus irodalomban. Még Reinhard Bonnkének A Szellem erejével című, egyébként igen alapos és módszeres könyve is csak annyit jegyez meg ezzel kapcsolatban, hogy nem kell vasketrecbe zárni a Szent Szellemet (275):
...Milyen rendről van szó itt? Istenéről? Vagy a mi saját, kovácsoltvas óvintézkedéseinkről? Szó sincs itt erről! Az isteni rendbe belefér az Alpok csipkés hegygerinceinek nyersesége is, s ez mit sem von le a fenséges összképből. Az istentiszteleten helyet kell kapnia a spontaneitásnak is, mint mikor a hegytetőn hirtelen tárul elénk a szédítő látvány. "Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata" (26. vsz.). A Szent Lélek vezette istentisztelet olyan, mint a pusztaságban felfakadó vízforrás.
Bonnke láthatóan igen kényelmetlenül érzi magát Pál figyelmeztetése nyomán – meg is tesz mindent, hogy gyengítse az "ékes és jó rend" parancsát. Ezt szolgálja a ködösítő célzatú helyettesítés: "Isten rendje," amely mintha nem is zabolázna minket – hogy aztán ebből a szürke általánosságból bűvészi ügyességgel előhúzza a "spontaneitás" varázsszót, ezzel visszájára fordítva Pál mondását.
Pedig ez a rend éppen az emberekért van, és azzal együtt, hogy isteni eredetű, nagyon is emberi jellegű. Isten nem zsarnoki kedvében rendelte úgy, hogy az istentiszteleten testvéri szelídséggel meg kell tartatni bizonyos rendszabályokat, hanem azért, hogy az Ő Teste a tagok együttműködése által szent templommá épülhessen. Pál maga mondja: "jóllehet te szépen mondasz áldást, de más nem épül abból" (17), és "ha mindnyájan nyelveken szólnak, bemenvén az idegenek vagy hitetlenek, nem azt mondják-e, hogy őrjöngtök?" (23). Sőt, "a prófétákban lévő szellem alárendeli magát a prófétáknak. Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene." (32-33a, új ford.)
Az apostol nyilván a magukat Isten kizárólagos szájának gondoló makacs rajongókra céloz a záró figyelmeztetésében: "ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta, vagy szellemi ajándék részese, vegye eszébe, hogy amiket nektek írok, az Úr rendeletei azok" (37); és őellenük parancsolja: "ha valaki ezt nem ismeri el, ne ismertessék el" (38, új ford.) – de nem a nyelveken szólás ellen általában. Nem szükséges tehát a karizmatikus mozgalom ellenségének lennünk ahhoz, hogy Pállal együtt aggódjunk a gyülekezet előrehaladásán. A konok és öntelt szellemieskedők száját azonban befogja az apostol, amíg meg nem javulnak és észre nem veszik, hogy nem csak az ő (hetente kétszeri) "belső gyógyulásuk" és "isteni csiklandoztatásuk" (201) tölti ki az istentiszteletet.
A (bármilyen) felekezeti vakság ellen a legjobb ellenszer a szövegkörnyezet – ez esetben az első korinthusi levél címzettjeire érdemes odafigyelnünk. Önző, hiú, pártoskodó gyülekezet volt ez, ahol még az Isten szent ajándékait is dicsőségvágyból használták. Pál e felületes, magamutogató vallásoskodás ellen emelte fel szavát. Aki tehát az ő feddő szavait változatlan formában egy jóhiszemű, Igéhez hű karizmatikus gyülekezet fejéhez vágja, az rosszul teszi, mert annak ez nem inge, s nem kell magára vennie. A spontaneitásnak igenis helye van az istentiszteleten, de botorság ezen az alapon Pállal azt mondatni, hogy "Mindenek ékesen és jó renddel legyenek, azaz engedjétek folyni a Szellemet" – mert ez a zűrzavar takarója lehet egy kevésbé igehű gyülekezetben. Bonnkének tehát nem Pál konkrét szavait kellene tompítania (mert azok a maguk helyén csak olyan hathatósak, amilyen élesek), hanem azt az elvet kellene megkeresnie, amely a felmerült szélsőséges helyzetben ilyen formában tört ki az apostolból: hogy tudniillik egymás építésén kell buzgólkodni.
De mit tegyünk annak láttán, hogy John Arnott a hiábavaló magyarázkodásba belefásulva sutba vágja Pál e szavait, és a 113-137. oldalakon az "Ékes, szép rendben" című fejezetben négy "téveszme" cáfolatával foglalkozik részletesen, mintha csak gúnyt akarna űzni Pálból? Mintha az ő intése valami megkerülendő akadály volna, amely a Szent Szellem akarata ellenére csúszott be a Bibliába! Arnott kitűzi ugyan a célt: "Vizsgáljuk meg, mit ért – és mit nem ért – Isten ékes renden," de a folytatásból kitetszik, hogy csak tagadásokat fogunk tőle hallani: "nézzük át saját emberi vélekedéseinket Isten munkájáról!" A jelölt oldalakon egy árva szó sincs arról, hogy "mit ért Isten ékes renden." Arnott tehát könyvének ebben a részében ádázul támadja kritikusait, de semmiféle kézzelfogható, elfogadható vagy megcáfolható értelmezését nem adja az "ékes, jó rend" szavaknak.
Ellenkezőleg: ahol csak leírja őket, azzal a szándékkal teszi, hogy nevetségessé tegye azokat, akik egyáltalán meg mernek mukkanni a mai káoszban. Az Isten jelenlétében földre rogyott Dániel kísérőinek szájába a következő bárgyú szöveget adja: "Nem valami jól nézel ki. Ez nem lehet Istentől. Létezik, hogy Isten ilyet cselekszik? Ez volna az »ékes és jó rend«?" A démonizált gadarénusról szólva így élcelődik: "Talán azon gondolkodott volna, miért nem történt minden »ékesen és jó renddel«?" Vagyis ezt a fejezetet a görcsös védekezés íratta Arnott-tal, és a hangosan hirdetett cél ("Vizsgáljuk meg, mit ért ... Isten ékes renden") nem valósul meg. A szerző gyorsan letudja a számára kényelmetlen apostoli útmutatást, és meg sem próbálja felfogni a mögötte meghúzódó hatalmas jelentőségű alapelvet, hanem vaktában nekiront azoknak, akik (szerinte) rosszul alkalmazzák, s eközben végletesen leegyszerűsíti és téveszmének bélyegzi az ő kifogásaikat. Tárgyalásmódjáról lerí a Gyülekezetet is beárnyékoló amerikai fundamentalizmus, mely a szövegkörnyezet vizsgálatát és az egységes bibliai elvek utáni kutatást gyakran elmulasztja.
Arról már ne is beszéljünk, hogy a tagadással való érvelés súlyos tévedésekbe sodorhatja az újonnan megtérteket. Az a nem keresztény, aki a könyvet olvassa (nyilván neki is íródott, amint az a 333-347. oldalakból kiderül), vajon milyen képet fog ezután ápolni Pál apostolról? Ha megtér, rajong majd a "megnyilvánulásokért," és minden kritikától irtózni fog – így valószínű, hogy az apostol ezen intését se megérteni, se megtartani nem fogja. Szektás tévely az a tanítás, aminek az a gyümölcse, hogy az emberek valamely igeszakasztól libabőrözni kezdenek, és első reakciójuk az ott írtak kimagyarázása. Mikor azokat szapuljuk, akik az ApCsel 2 olvastán szoktak kényelmetlenül feszengeni, magunkat ítéljük el, mert nekünk sem az 1Kor 14, sem pedig ama másik kemény beszéd, a Róma 9 nem kedvencünk. 17
Először érdemes meghatározni a 14. fejezet műfaját: "apostoli intés egy önző, rajongó és erkölcsileg romlott helyi gyülekezethez az istentisztelet külső rendjének dolgában, különleges tekintettel arra, hogy az illető dolog építi-e az egész gyülekezetet." Ennek a definíciónak (amelynek helyességét az 1Kor 12-14 igazolja) két hangsúlyos pontja van. Az egyik, hogy Pál nem Istent korlátozza, hanem az embereket – azaz nem Isten Szellemének tiltja meg a látványos jelenségeket és csodákat, hanem az embereknek a helyi gyülekezet jól körülhatárolható istentiszteletein való viselkedését szabályozza. Ezen az alapon állva helyből visszautasítok minden olyan érvet, amely Istennek nem az újszövetségi gyülekezetekben való rendszeres működésére hivatkozik, hanem egyedi példákat ráncigál elő az eksztázisról, és Isten fenségének hangoztatásával ezeket pajzsul tartja a mostani furcsa jelenségek elé.
A másik sarkalatos pont az a cél, amely az apostolt vezette, amikor a nyelveken szólás korinthusi használatát próbálta szigorú rendszabályokkal valamiféle mederbe terelni. (Valószínű, hogy e korlátozásokat a szükséghelyzet indokolta, és oktalanság belőlük valamiféle tekintélykórságos karizmaellenességet kiolvasni, és őket e szellemben alkalmazni. Viszont azonnal és megalkuvás nélkül be kell vetni őket, mihelyst a korinthusi szindróma felüti a fejét.) Tehát mi volt Pál legfőbb célja az 1Kor 14-gyel? Erre a felületes olvasás is megadja a választ: a gyülekezetet, a másik keresztényt és a kívülállókat is építő ajándékok ajánlása. Ezért írja:
Kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki [ajándékokat], leginkább pedig, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat. Aki pedig prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre és vígasztalásra. Aki nyelveken szól, magát építi; de aki prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de inkább, hogy prófétálnátok; mert nagyobb a próféta, mint nyelveken szóló, kivévén, ha megmagyarázza, hogy a gyülekezet épüljön. (14,1-5)
Azonképpen ti is, minthogy lelki ajándékokat kívántok, a gyülekezet építésére igyekezzetek, hogy gyarapodjatok. Azért aki nyelveken szól, imádkozzék, hogy megmagyarázza. (14,12-13)
Hálát adok az én Istenemnek, hogy mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken szólni; de a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólani értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak, hogynem mint tízezer szót nyelveken. (14,18-19)
Tehát az istentisztelet Pál szerint nem tökéletes, ha a résztvevők csak a maguk épülésével foglalkoznak. Ez helyére teszi azt a gyakran használt érvet is, hogy "aki nyelveken szól, magát építi": a vak is látja a következő félmondatból, hogy az "önépítés," amely a karizmatikus mozgalom egyik jelszava lett, nem más, mint a korinthusi önzés feltámasztása. Mintha bárki is felépíthetné önmagát, és nem lenne szüksége mások szolgálatára! Mintha mondhatná egyik tag a másiknak: "nem kellesz nekem, nincs rád szükségem!" (12,21) – A jelen bizonyításban ennek az elvnek az a szerepe, hogy nem fogok elfogadni olyan példákat bizonyítékként, amelyek jellegüknél fogva ugyan beilleszthetőek volnának egy keresztény összejövetel programjába, de ott nem építenék a gyülekezetet, hanem értetlenkedést, megbotránkozást és félreértést okoznának.
Most sorra veszem és értékelem Arnott érveit, azaz a négy "téveszmére" írt kritikáját. Először arra kell rámutatnom, hogy darabos, egysíkú és kategorikus megfogalmazásai szinte kihívják maguk ellen a bírálatot. A fenti definíció két pontja értelmében ugyanis nem az a kérdés, hogy egy jelenség "Istentől van-e" (mert ez az elnagyolt kérdésfeltevés vizsgálat nélkül eleve feltételezi, hogy gyülekezeti istentiszteleten előforduló dologról van szó), hanem hogy az illető jelenség istentiszteletre való-e. De a vita nem arról folyik, mit tehet Isten általában, hanem hogy mit akar tenni az összejöveteleken. A szokásos minta-megközelítés (Dániel arca eltorzult, Dávid táncolt stb.) elégtelen, mert ezek nem újszövetségi istentiszteleten történtek, amelyre Páltól a határozott útmutatást kaptuk.
Bár elfogadom, hogy Isten egyszer vagy kétszer "megbotránkoztató" módon cselekedett, ez nem elegendő érv amellett, hogy a dolognak a gyülekezeti alkalmakon is helyet kell kapnia. Arnott egyetlen olyan példát sem hoz, amely megállná a fenti kettős ismérv próbáját: először is, az újszövetségi gyülekezet életéből vétessék, másodszor pedig ne akadályozza az épülést azzal, hogy zűrzavart okoz. A Bibliában leírt néhány valóban meghökkentő eseményt a maga helyén elismerem, de mint a házőrző eb, isteni parancsra (1Kor 14,37) nem engedem be őket az istentiszteletre, mert nem oda valók.
Persze jól ismerem azt a mentséget, amelyhez az itt rendszerint megszorított torontóisták szoktak folyamodni; hogy tudniillik Péter is úgy védekezett: "Ki voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna?" (ApCsel 11,17) De az egész (és a következő) vers elolvasása halomra dönti kifogásaikat. "Ha tehát az Isten [az Ő] hasonló ajándékát adta nékik, mint nékünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna? Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!" – A hangsúly, amint az ApCsel más részei alapján várható, az üdvösségre való bemenetelre esik. Azaz nem a rázkódástól nem volt szabad a pogányokat eltiltani, hanem az Isten népének közösségétől. – Sok karizmatikus keresztény igencsak meglepődne, ha megmondanák neki, hogy az Apostolok Cselekedeteinek nem a nyelveken szólás, és még csak nem is a Szent Szellemben való keresztség a fő témája, hanem az Egyház pogányok közti missziója.
Ez a hatalmas jelentőségű fordulat azonban ma már megfakult a keresztény köztudatban, így a rá nézve kevéssé érzékeny Arnott is szívesen lát bele valami más hangsúlyt: "A Szent Szellem fenntartja magának a jogot, hogy rászálljon az emberekre még az igehirdetés ideje alatt is." (115) – Ez az összegzés éppenséggel nem nevezhető a leghűbb igemagyarázatnak. Találóbb volna így: "a Szent Szellem fenntartja magának a jogot, hogy megtisztítsa a tisztátalanokat," vagyis a pogányokat (ApCsel 10,28). Ez mellesleg nem is keresztény istentisztelet volt, hanem megtérési prédikáció. Arnott tehát kétszer is mellélőtt. Harmadik tévedése az, hogy az idézett hely nem támasztja alá a jelenlegi torontói "áldás" tüneteit, mert egyszerű nyelvekenszólást tartalmaz.
Első számú téveszme: amit nem értek, az nem Istentől van
Izsák feláldozása
A sárral való bekenés a maga korában nem volt bizarr – legalábbis a farizeusok nem abba kötöttek bele, hogy szokatlan, és a meggyógyított férfi sem szégyellte újra és újra elmondani (Jn 9,11.15). Bonnke (187) így magyarázza az esetet: "Isten a teremtéskor agyagból készítette az emberi szemet, Jézus pedig gyakorlatilag megismételte ezt az eljárást a vakon született esetében." A római katolikus bibliafordítás jegyzete szerint az Úr ezzel a farizeusok azon lehetséges kifogásának vette elejét, hogy a csoda oka a felhasznált anyagokban volt (pl. az akkoriban általános gyógyszerként használt olajban, ld. Lk 10,34). Emellett a tóhoz való elküldéssel próbára tette a vak ember hitét is (9,35). A refomátus Jubileumi Kommentár azonban Tacitusra hivatkozva (Hist. 4,81) közli, hogy a nyálnak igenis tulajdonítottak gyógyhatást, és valószínűleg helyesen mutat rá, hogy Jézus a szombati sárgyúrással csak további alkalmat keresett arra, hogy leleplezze a farizeusok kifacsarodott vakbuzgalmát. (Jn 9,14.16)
Ágoston egyházatya nagy titok kiábrázolásának tartja a köpést és a tóhoz való elküldést: az elsőt a hitújoncok szokásos megkenésére, a másodikat a keresztségre magyarázza. 18 Aranyszájú János, Konstantinápoly érseke, a neves egyházi szónok pedig azt emeli ki, hogy az Úr szájából jött ki mind a köpés, mind a szó: "Nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem..." – a tett megerősítette a tanítást. 19 Kálvin egyszerűen azt mondja ennek kapcsán, hogy az Úr a közömbös, külsődleges dolgokban mind magának, mind tanítványainak szabadságot adott – erre a következtetésre a római ritualizmus elleni harca irányította a reformátort. 20
E magyarázati kísérletek nem feltétlenül helyesek, de mindenképpen érettebb felfogásról tanúskodnak, mint Arnott arrogáns követelőzése ("A kérdés válaszra vár!"). Ő, aki máskor oly elmés a különféle állathangok és taglejtések értelmének kutatásában, furcsa módon most egy olyan esetre hivatkozik, amit szemlátomást nem tud (és nem is akar) megmagyarázni – ez erősen leértékeli a többi látását is.
Az alfejezetbe Arnott még beiktat egy látványos bizonyságtételt, majd így kommentálja (121):
Mi történt volna, ha Mr. Hanley másként dönt csak azért, mert nem sokat értett az egészből? Ő azonban zavarát és értetlenségét félretéve hitben kilépett, Isten pedig megérintette.
Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy szellemiképpen ítéltetnek meg. (1Kor 2,14)
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy azokban az emberekben nincs Szent Szellem, akik nem fogadják el ezt a megújulást: egyáltalán nem ez a véleményem. Annyi azonban biztos, hogy a természetes értelmünk, az énünk racionális fele soha nem fogja teljesen megérteni Isten Szellemének dolgait, mert azok bolondságnak tűnnek a számára. Isten azonban a világ bolondjait (angolul: bolondságait) választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket, hogy Őelőtte ne dicsekedjen senki sem (1Kor 1,27-31).
Akármilyen hosszúra nyújtja is írásomat, idéznem kell az egész erre vonatkozó részt a levélből, hogy nyilvánvaló legyen még a gyerekek előtt is: Pál nem holmi furcsa testi megnyilvánulásokat nevez "Isten bolondságának," hanem a megfeszített Krisztusról szóló örömhírt. Ruff Tibor, amikor a következő szakaszt cikkében hosszan és magyarázat nélkül idézte, megpróbálkozott azzal, hogy lélektani hatást érjen el az olvasónál: egy helyre a "bolondság" szó mellé zárójeles magyarázatként odaírta: "mória: őrültség, kergeség, esztelenség, ostobaság, butaság, értelmetlenség stb." Ez az igerész, ha torontói szemszögből nézzük, tényleg nagy erejű bizonyítéknak látszik, mert a szemellenzővel ellátott olvasó olyan elvakultan olvassa bele a maga értelmezését, hogy észre sem veszi. Éppen ezért fontos annyira a kiegyensúlyozott igemagyarázat, amely nem a később megjelent lélektani és teológiai hangsúlyok, hanem a szövegkörnyezet felől kezdi az olvasást. Az idézett rész: 1Kor 1,17 – 2,16.
...nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem, de nem szólásban való bölcsességgel [1], hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje [2].
Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. Hol a bölcs? hol az írástudó? [3] hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága [4] által tartsa meg a hívőket.
Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát [5] és Istennek bölcsességét. Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél.
Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan [hívattak] bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem. [6] Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul: hogy, amint meg van írva: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.
Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel [7a] hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg tiköztetek. És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában [7b]: hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.
Bölcsességet pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendő fejedelmeinek bölcsességét; hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát: hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.
Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely őbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nékünk. Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván [8].
Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg [9]. A lelki ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg. Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van [10].
Megjegyzések:
[1] A "szólásban való bölcsesség" utalás lehet a korabeli filozófiákra, amelyek bonyolultságukkal kielégítették a bölcselkedő hajlamúak igényeit, másrészt "megnyugtató" homályt árasztottak az egyszerű népre. Pál nem a tanítás szükségessége ellen beszél itt, mert akkor saját tanítói tisztét kicsinyelné le.
[2] A "keresztről szóló beszéd" röviden az evangélium. Nem kell sokat bizonygatnom, milyen messze esik a józan észtől az a gondolat, hogy egy ember kereszthalála bármiképpen is megváltoztassa a világot. Hogy ez valamiképp felfogható legyen, a hallgatóságnak az egy élő Istenben kell hinnie, aki mindenható kormányzója a világnak, és nem szorul a mi adományainkra; és nem lévén vetélytársa az istenségben, megengesztelésére elegendő egyetlen tökéletes áldozat.
Akik ezzel az ismerettel el voltak látva, tudniillik a zsidók, azon botránkoztak meg, hogy a megígért Messiás meghalt – és hogy némely újonnan feltűnt "rajongó" ennek tetejébe még azt is erősítgette, hogy ez Isten előre elvégzett akarata volt. Áradt az ellenszenv mindenfelől – és Isten mégis csodát tett: Szellemével jeleket mutatott, amelyek meggyőzték az evangélium igaz voltáról azokat, akik "megtartatnak," és szívükbe árasztotta Isten szeretetét.
Akik pedig most azért idézik Pált, hogy eksztatikus jelenségeket támasszanak vele alá, azok nem veszik észre, hogy letépik a csodákat az evangéliumról, hogy aztán rájuk biggyesszék az "Isten ereje" nevet. Ezzel a magyarázattal teljes összhangban áll az a tapasztalat, hogy a nevető "megújulás" sok helyen háttérbe szorította az evangéliumot.
[3] Meglehet, hogy a "bölcs" és az "írástudó" szavak a későbbi mondatokban lévő "görög-zsidó" felosztást elővételezik. Oktalanság rögtön a mai kritikusokra asszociálni. Természetesen ez őket sem menti fel azalól, hogy ne saját eszükből, hanem az Isten Igéjéből vegyék az érveiket.
[4] Itt a bizonyíték, hogy az Isten "bolondsága" az igehirdetés, és nem valami eksztatikus állapot. Erre ugyanis a korinthusiak már láthattak példát a római birodalmat végigjáró zagyva kultuszokban (Mithrasz, Kübelé, Astarte-Aphrodité) – nem valószínű, hogy bálványimádó korukban "bolondságnak" tartottak volna olyan jelenségeket, amelyek köztük is szokásban voltak annak idején. Ellenkezőleg: Pálnak éppen hogy rendet kellett teremtenie a túlbuzgóság okozta káoszban. A korinthusiak – talán még a régi beidegződés hatása alatt – rossz indítékból "lelkesedtek a kegyelmi ajándékokért" (1Kor 14,12): dicsekedni akartak velük. Képtelenség tehát azt állítani, hogy Pál éppen előttük vallotta volna be, hogy az eksztázis nehezen elfogadható, de mindenképpen átélendő isteni ajándék. Az ókori ember számára persze volt a dologban valami szent is – de az első reakció bizony az szokott volt lenni: "Részegek" vagy éppenséggel "Őrjöngők." Pál nem akarta, hogy akár az olyan szolid természetfeletti megnyilvánulások, mint a nyelveken szólás, félreértéseket okozzanak, ezért még a Szent Szellem egyik ajándékát is rendszabályokkal bástyázta körül a túlzások ellen. Mennyivel inkább korlátozta volna a nevetést, visongást és hason csúszkálást!
[5] A megfeszített Krisztus az Isten hatalma. Vajon hány csodaevangélista emeli ki összejövetelein azt, amin kívül Pál másról nem is akart tudni, amikor először Korinthusba jött? Hány mai torontóista tanító húzza alá az érzelmek tombolása közepette, hogy Isten Fia valamikor keresztre lett feszítve? Mert a nem keresztényeket még ezek az összejövetelek is vonzzák – miért kell hitüket esendő emberek tagjainak hánytorgására és nem az Isten Igéjére alapozni?
[6] Nem látom, hogy az irreálisnak való behódolás önmagában azt eredményezné, hogy az ember Isten gyermeke lesz. Éppen ellenkezőleg: amikor még pogányok voltak, a korinthusiakat is "ellenállhatatlanul vitte és sodorta valami a néma bálványokhoz" (12,2, új ford.). Kár tehát Arnottnak a King James fordításra támaszkodva azon igyekeznie, hogy összemossa a "bolondokat" a "bolondsággal": "Isten azonban a világ bolondjait (angolul: bolondságait) választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket."
A görög szöveg ugyanis melléknévi alakot használ (móron, tbsz. móra), amely vonatkozhat személyre és dologra egyaránt. Ugyanez szerepel a Máté 5,22-ben: "Aki pedig ezt mondja [atyjafiának]: Bolond, [méltó] a gyehenna tüzére"; élettelen dolog jelzőjeként a 2Tim 2,23-ban: "A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld." Tehát nincs semmi ok arra, hogy azt állítsuk: Isten a bölcs embereket azzal szégyeníti meg, hogy bolondságnak látszó dolgokat cselekszik – sokkal inkább azzal, hogy bolondnak látszó embereket fogad magához. Erre utal a 26-29. versek egész összefüggése: a kiválasztás, a megszégyenítés, a dicsekvés nem élettelen dolgokról vagy jelenségekről, hanem emberekről mondható el.
A melléknévi alakok az eredetiben és a két fordításban:
| 25.v. | To móron tú Theú | Isten bolondsága | Foolishness of God |
| 27.v. | Ta móra tú koszmú | A világ bolondjai | Foolish things of the world |
Látszik, hogy az angol fordítás magyarul pontosan az, amit a Károliban olvasunk. Az angolban a "thing" szónak van élőlényre utaló értelme is: "poor little thing" – szegény pára, "you stupid thing" – te buta. A Webster-szótár (1985, 1226.o.) a szó 8. jelentéseként ezt írja:
INDIVIDUAL. Not a living thing in sight.
Azaz magyarul: EGYÉN. Sehol egy lélek.
A túlbuzgó fordító tehát még Arnottra is rálicitált, és a King James fordításban még helyes értelmet elferdítette egy sebtében odavetett magyarázattal. Ennek más oka nem lehet, mint maga a cél: bármilyen eszközzel bebizonyítani, hogy Isten ma is "bolondságot" csinál Torontóban és másutt, hogy a farizeussá lett keresztényeket megszégyenítse.
A bölcsek megszégyenítése egyébként sem a kereszt alatt történt, hanem pünkösdkor: nem az isteni "bolondság" nagy eseménye, hanem a "bolondok" befogadása volt az, amikor ez végbement és nyilvánvaló lett. De nem ám azáltal, hogy az emberek látták az apostolokat a földön hemperegni – hiszen ezen még jobban nevettek volna, mint a nyelveken szóláson –, hanem azáltal, hogy elvétetett tőlük az Isten országa, a hit, remény és szeretet közössége, és a pogányoknak és vámszedőknek adatott (Mt 8,11, ApCsel 13,46). Ezt jelezte a nyelveken szólás is (1Kor 14,21, Ésa 28,11).
[7] "Nem ékesszólással vagy bölcsességgel" akarja Pál az evangéliumot hirdetni, hanem "szellemnek és erőnek megmutatásával." Itt sem kell arra gondolni, hogy a mai nevető összejövetelekre céloz, amikor szembeállítja e dolgokat. Az evangélium mellett az egész ApCselben igen meggyőző csodák tanúskodtak, amelyek jogutódjának a mai bulihangulatot (80) megtenni vaskos aránytévesztés. Még hogy azok volnának a "Krisztuséinál is nagyobb cselekedetek" – ahogy a "megújulást" manapság dicsérik –, amelyek nem hoznak többet, mint egy estére való személyes jókedvet és felfrissülést?
A mai karizmatikus olvasó persze saját élményszínű szemüvegén át olvassa Pált, és hajlamos megfeledkezni azokról a sűrű utalásokról, amelyet az apostol a csodák végcéljára, azaz a megfeszített Krisztusról szóló üzenetre tett: "nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről." A "szellemnek és erőnek megmutatása" nem a prédikáción kívüli, sőt azt kizáró esemény volt, mint ma, hanem magának a prédikációnak a légköre, az azt kísérő és alátámasztó csodák.
[8] Az "Isten titkos, elrejtett bölcsességé"-nek álcája alatt már olyan sok gyanús tanítás igényelt tekintélyt magának, hogy jobb, ha a lábunk elé nézünk, mielőtt "hitben kilépünk" (323) akárki embernek a vezényszavára. Először az Egyházba kígyóként becsúszó eretnekek követeltek hitelt a maguk titkos hagyományai számára ezen az alapon, majd a pápás álbölcsek csimpaszkodtak bele a "titok" szóba, azt hajtogatva, hogy az az ő "legméltóságosabb Oltáriszentség"-ükre vonatkozik. Aztán rajongók jöttek, akik félretették a Bibliát, mondván: "A Szent Szellem feltárja előttünk Isten titkait, nincs szükségünk erre a poros könyvre." – Nem szeretném, ha bármelyik hibába beleesnénk.
A Bibliában több helyen fordul elő a "titok" szó – az Újszövetségben azonban rendre az "újonnan kijelentett hitigazság" értelmében: az Egyház titka (Ef 5,32), a feltámadás titka (1Kor 15,51), a törvényszegés titka (2Tessz 2,7) stb. Pál maga mondja, hogy az érettek közt nyíltan tanítja e titkos bölcsességet – és ha ezt nem a Bibliában akarjuk megtalálni, akkor a római egyház nyomdokaiba lépünk.
[9] Megérkeztünk az Arnott kiragadta igevershez. Azt hiszem, az elfogulatlan olvasó többet lát mögötte, mint általános és akármire alkalmazható jolly jokert. Az apostoli tanításról van szó, nem holmi vad taglejtésekről. Akit pedig nem győz meg az én szavam, annak elrettentésül mutatok egy hasonló álkulcsot – egy levitézlett felekezet kezében. Kálvin János nagyon ügyesen leplezte le a pápistáknak azt a szemérmetlen hivatkozását, amely szerint:
az apostoloknak sok olyan rendelkezése ment át a gyakorlatba, amelyet nem hagytak ránk írásban – tudniillik az olyanok, amelyeket Krisztus földi életében még nem voltak képesek megérteni, de az Ő mennybemenetele után a Szent Lélek kijelentéséből megtanultak.
Micsoda orcátlanság! Azt elismerem, hogy akkor még fejletlenek voltak az apostolok, amikor Krisztus előttük ezt a nyilatkozatot tette. De vajon akkor is fogva tartotta-e még őket ez a lelki tompaság, amikor tanításukat írásaikba foglalták; úgyhogy utólag még élőszóval kellett volna pótolniuk azt, ami az írásaikból tudatlanságuk folytán kimaradt? Ha pedig az írásaikat már akkor bocsátották közre, amikor az igazságnak ama Lelke minden igazságra elvezérelte őket, akkor ugyan mi akadálya volt annak, hogy ezekben az írásokban ne az evangéliumi tannak teljes ismeretét foglalják össze és hagyják ránk hitelesen? Ezenkívül nevetségessé is teszik magukat, amikor azt képzelik, hogy azok a mélységes titkok, amelyek az apostolok előtt oly sokáig felfedetlenek maradtak, részben bizonyos zsidós vagy pogányos szabályokban állottak, amelyek közül amazok a zsidók közt, emezek a pogány népek között már jóval előbb széltében közismertek voltak, – részben pedig bizonyos furcsa taglejtésekben és vénasszonyos szertartásokban, amelyeket egészen együgyű, tanulatlan papocskák is nagyon pontosan végre tudnak hajtani, sőt amelyeket a gyermekek és a bohócok is olyan pompásan tudnak utánozni, hogy azt hinné az ember: senki náluk jobban nem láthatná el ezeket a szent cselekményeket! 21
Nem a "taglejtéseknek" és ezek gyermeki utánzásának a mai megnyilvánulásokhoz való látszólagos hasonlóságát akarom kiaknázni, hanem csak arra a képtelen helyzetre mutatok rá, hogy az Isten írott Igéjét most is ugyanilyen tökéletlennek állítja Arnott: hogy abban nincs benne mindaz, amit Isten cselekedni fog – és hogy a tapasztalatokat ajánlgatja a Biblia kipótlására (95-102).
[10] Nem volna ésszerű, ha a torontóisták a maguk számára foglalnák le a "Krisztus értelmét." Ennek zűrzavaros tanításaik, fűhöz-fához kapkodó magyarázataik, dühös, kirekesztő nyilatkozataik csapnivaló hátteret adnának. Nem a levegőbe beszélek. Németh Sándortól már idéztem néhány kiátkozással felérő megszólalást a Ruff Tibor tévedéseit megrostáló írásomban: arról tudniillik, hogy "akik nem tudnak nevetni ezeken az összejöveteleken, azokban valószínűleg nincs meg a Szent Szellem" (1994. X.23.), továbbá hogy "Isten félre fogja tenni azokat a pásztorokat, akik nem engedelmeskednek a Szellem mostani kiáradásának" (1995. I.28.).
Hogy a nevetés és az eksztázis bejövetelekor hányféle magyarázat volt forgalomban, arról szégyellnék hosszan írni, annyira hasraütésszerűek voltak. Csak néhány példa: "Isten kacag azon, hogy a véres kezű robbantgató, Jasszer Arafat Nobel-békedíjas lett" – "Ábrahám és Sára nevetett, mert nem akarták elhinni, hogy fiuk lesz vénségükre; így nevet a Gyülekezet is, hogy vajon visszajön-e az Úr, mert a hívek már belevénültek a Rá való várakozásba." (1994. X. 23.) – "A Szellem új kiáradása olyan a Hit Gyülekezetének, mint Józsefnek a cifra ruha. A többi keresztény felekezet irigyel is érte minket. Mi pedig Istennek öregkorában született kedvenc gyermeke vagyunk, elvégre Isten már legalább 6000 éves, ha korát attól számítjuk, hogy gyermekeket kezdett nemzeni. Meg van ugyanis írva: Fiam vagy, ma nemzettelek téged." (1995. VI. 21.) – Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyanilyen számítással Isten egyidős Énókkal, és Ábrahám 14 éves korában nemzette Izsákot (1Móz 16,16; 17,1; 18,10). A Krisztust tisztességétől megraboló utolsó mondatot pedig Isten bocsássa meg a pásztoromnak. 22
Zűrzavaros tanításaikat vetettem a torontóisták szemére. Ami Arnott kerengélő érveit illeti, tele van velük a kritikám. Nem az ő találmánya, de előfordul könyvében a Szentlélek-káromlás karizmatikus félreértelmezése (és a vele való lelki terror) is. Ezt a maga helyén (182) megcáfolom, most éppen csak rámutatok, hogy erős fegyverekben nála sincs hiány. Mindazonáltal a közömböseket ő nem küldi a pokolba – erről könyvének fent idézett részlete tanúskodik –, amit tisztelettel kell nyugtáznom.
Istennek ez az új munkája teljesen összhangban van az Igével és az egyháztörténelemmel is. Ezenfelül jó gyümölcsöket terem: Jézust dicsőíti. Mindezzel összevetve: nem tűnik túlságosan lényegesnek, hogy az elménkkel nem értünk mindent, amit Isten szuverén akaratából, Szelleme által cselekszik (121).
Hogy az Igével nincs összhangban, az cáfoló iratomból elég világosan kiderül. Ami pedig az egyháztörténelmet illeti, abból minden és mindennek az ellentéte levezethető, tehát nagy súlya nincs.
A kereszténység történetében megtalálható az Egyházat eksztatikus alapon reformálni akaró Montanosz, akit sok karizmatikus író mozgalmunk előfutáraként emleget – de Cézáreai Euszebiosz is, aki az ő követőit könyörtelenül bírálta. Arnott még a római egyház "szentjeire" sem átall hivatkozni, mintha nem tudná, hogy Loyola Ignácot "maga Krisztus" fogadta szolgálatába egy víziójában, és hogy Genovai Katalin "tényleg" a purgatóriumról kapott látomást. Ugyanígy, Nagy Gergely pápát egy álom késztette arra, hogy a tisztítótűzben szenvedő "szegény lelkekért" rendeljen el imákat. Hasonlóan, Juliannának, egy eksztatikus apácának látomás adta hírül, hogy az "Úrnapja" még hiányzik a kalendáriumból (ez az az ünnep, amikor a papok Isten gyanánt körbehordozzák a szent ostyát): a holdat látta, benne egy lyukkal. Nagy Konstantin császárnak is egyenesen "Krisztus" mutatott jelet az égen: "E jelben [azaz a kereszt jelében] győzni fogsz." A Mária-jelenések szintén elfogadhatók volnának ezen az alapon, mert Mária benne van a Bibliában, és ami ott nincs róla leírva, csak azt mondja el ő "személyesen." Ennyi rokon tévelygés talán meggyőzi az olvasót, hogy az egyháztörténelem és a Biblia nem azonos súlyú kritériumok.
A protestáns hátterű látomáslátókról annyit, hogy az irvingiánus mozgalom Angliában ilyen volt – és a főpróféta idővel bevallotta, hogy hamisan prófétált. 23 Megemlíthetném Kansas City elhíresült karizmatikus prófétáit. Látomásokkal dicsekednek egy sereg álprotestáns kultusz követői is. A tiszta tanítású Jonathan Edwards pedig minden jó szándéka ellenére tévedhetett, amikor nem csinált rendet – és nem is engedhetjük meg, hogy példájával mint bunkósbottal sújtsanak az ellenérvekre, mintha ugyan az ő szava szentírás volna. A "Krisztus dicsőítése" állítástól azonban semmi nem lesz bebizonyítva. Az a tagadhatatlan tény pedig, hogy a nevető és egyéb "megújulást" támogatói még most sem merik "ébredésnek" nevezni, elég lesz ennek az érvnek a hatástalanítására.
Arnott azt állítja, hogy "nem tűnik túlságosan lényegesnek, hogy az elménkkel nem értünk mindent, amit Isten szuverén akaratából, Szelleme által cselekszik." Ezzel szemben Pál erősen sürgeti, hogy a nyelveken szólást meg kell magyarázni a gyülekezetben, hogy Áment lehessen rá mondani (14,16). Az Isten szuverenitásával takaródzó torontói érvelés nem veszi figyelembe, hogy Isten nem fog félelmet és zűrzavart támasztani az Egyházban – hacsak nem ítéletképpen (pl. Ananiás és Safira esete).
Kettes számú téveszme: a Szent Szellem soha nem cselekszik akaratom ellenére
Figyeljük meg: a címben nincs hivatkozás arra, hogy amiről beszélünk, az a rendszeres istentisztelet keretén belül történő esemény. Arnott tehát fenntartja magának azt a jogot, hogy olyan dolgokat hozzon be az istentiszteletre, amelyek nem ott történtek. Ez a precedenshajszolás mindenképpen veszélyes dolog. Pál megfeddte Pétert a nagy nyilvánosság előtt (Gal 2): rajta, veszekedjenek a pásztorok a gyülekezetben, ha úgy érzik, fontos dologban nem értenek egyet! Jézus megátkozta a fügefát: nosza, átkozzuk meg a buszt, ha sokáig nem jön! Jézus a hamis sáfár találékonyságát követendő például állította elénk: gyerünk, csaljunk adót!
Egy (vagy több egymástól) elszigetelt esemény soha nem lehet norma a hit és az egyházi összejövetelek tárgyában, ha rendelkezésünkre áll akár egyetlen ellenkező értelmű újszövetségi utasítás is. Tehát senki ne próbálja meg az apostol határozott, tanítással és indoklással alátámasztott parancsát ("Mindenek ékesen és jó renddel legyenek") kijátszani holmi fülénél fogva előrángatott ürügyre, egyszeri eseményre hivatkozva! Az ebben a fejezetben idézett esetek (Péter látomása, Zakariás pap megnémulása, Ananiás és Safira halála) mind ilyenek. Semmi, de semmi közük nincs a keresztény istentiszteleten hetente elvárható viselkedéshez, amiről azonban Pál konkrétan beszél az 1Kor 14-ben. Tehát itt semmi bizonyító erejük nincs.
Az olvasó figyelmébe ajánlom Derek Prince második kötetét a kereszténység hat alaptanításáról, ahol ez a megbecsült tanító az "Isten fiakká tesz, nem rabszolgákká" című fejezetben azt írja (182):
Senki, aki felelős egy zavart vagy rendetlenséget eredményező megnyilvánulásért, nem mentheti ki magát utólag azzal, hogy "Nem tehetek róla! A Szent Szellem késztetett rá!" Pál kizárja a védekezésnek ezt a módját, amikor ezt mondja: "A próféta-szellemek engednek [alá vannak rendelve] a prófétáknak." Más szavakkal kifejezve: a Szent Szellem soha nem veszi semmibe az egyes hívő akaratát, s nem kényszeríti őt arra, hogy saját akarata ellenére tegyen meg valamit.
[ Ellenpontként démonikus kényszerítéseket említ, majd ilyen ítéletet mond: ]
Látjuk tehát, mennyire téves és igeellenes, ha egy Szellemben keresztelt hívő bármilyen szellemi megnyilvánulással kapcsolatban azt mondja: "Nem tehetek róla! A Szellem késztetett rá!" Ha valaki így beszél, akkor ezzel valamiféle zsarnokként állítja be Isten benne lakozó Szellemét, magát pedig kötelékben levő rabszolgaként. Azok a hívők, akik így beszélnek, még nem jutottak el azoknak a kiváltságaiknak és azon felelősségüknek a megértésére, amelyet Isten fiaiként kaptak.
E könyv 179-188. oldalán további épületes és hasznos intések találhatók, 24 így javaslom minden olvasómnak, hogy lapozza fel Derek Prince írását, amelyet Gyülekezetünk mindig is úgy kezelt, mint a karizmatikus mozgalom hitvallásának alapos kifejtését. Talán az ő szava meg tudja győzni Torontót, ha az enyém nem.
Arnott bizonyítékait tehát egy kézmozdulattal el lehet utasítani. Úgy akarja behozni az Egyházba a zűrzavart, hogy megkerüli az istentisztelet rendjére vonatkozó szabályt. Olyan ez, mintha a megkövezés gyakorlatát akarná visszahozni ószövetségi példák alapján, kijátszva az egyházfegyelem szokásos eljárását. Ha valóban az egészséges tanítást képviselné, nem kapaszkodna bele példákba (amelyeknek, példák lévén, a hangsúlyuk egészen más is lehet, mint aminek az érdekében beveti őket), hogy egy általános tanítást félretehessen.
Végül néhány szó magukról a példákról. Péter látomását a szerző sokatmondóan "nagyszerűnek" nevezi (123), és csak utólag teszi hozzá, hogy az "megmagyarázva azt jelentette, hogy prédikáljon a pogányoknak is, és engedje őket belépni Isten Országába." Egy odavetett félmondatban intézi el azt a dolgot, amely az egész történetben számot tarthat a "nagyszerű" jelzőre; a pogánykeresztények kérdését, amely az Egyház nagy problémája volt a kezdeti időben. Avatatlan kezével a látványos csodát ragadja meg, elszakítva attól, amit annak bizonyítania kellett. És mit bizonyít vele? Azt, amit bibliai tanítással nem tud igazolni: hogy a tömeges eksztázisnak helye van az összejöveteleken.
Ami Zakariást illeti, némasága akkor, amikor történt, jelentett valamit. Mit jelentene ma? Talán azt, hogy Isten képes angyalokat küldeni népéhez? Ezt eddig is tudtuk. De még Arnott se próbál meg rámutatni az új Illésre, amit egy új megnémulás hírül adna. Ez sem kíván sok magyarázatot: neki az új Illés (Keresztelő János) nem is kell, csak a puszta csoda. Ez a karizmatikus mozgalom gyermekbetegsége, amit kevesen tudnak kikerülni.
Ananiás és Safira esetének (125) olyan kevés köze van az új hullámhoz, hogy Arnott sem meri részletesen elemezni. Megelégszik annyival, hogy ők "Isten erejétől rogytak le a földre: nyilvánvalóan akaratuk ellenére." Az eset hátterét annyiban érinti, hogy "...ők nem keltek föl. Az erő egyben ítéletet is hordozott." Utána megint csak a maga nótáját fújja: "A Szent Szellem e beavatkozása akaratuk ellenére történt? Egyértelműen. De Istentől volt? Igen." – Szövegkörnyezet? Ugyan minek? A szerzőt nem érdekli, hogy a mai jelenségeket nem ítéletként reklámozzák. Megragad egy ítéletes igehelyet, hogy az "Atya áldását" védelmezze vele – ez ugyanúgy belefér a stratégiájába, mint Jeremiás részegségének emlegetése (238). Rezzenetlen arccal elhallgatja Ananiás és Safira halálának okát, és csak az esemény félelmes és szokatlan voltát hangsúlyozza. Bár csak feltételes módban beszél a halottakról: "Ha ilyesmi történne a gyülekezetünkben, vajon mit szólnának az emberek? »Nahát, ezek most már tényleg túl messzire mentek! Két ember meghalt a délelőtti összejövetelükön!«" – érvelése alapján még a mai csodaösszejövetelek halálos áldozatait is ki lehetne magyarázni, és akik miatt a hitetlenek joggal bírálják a karizmatikus mozgalmat – pl. azt az öregasszonyt, akire egy, a Benny Hinn által kiárasztott "kenettől" lesújtott ember zuhant rá, halálát okozva. 25
Hármas számú téveszme: ami tényleg Istentől van, attól nem ijedünk meg
Arnott itt általánosságban beszél olyan esetekről, ahol Isten félelmet keltő módon jelent meg embereknek (128, pl. Dán 10). Ezekből azonban olyan általánosított következtetést von le, ami nem áll helyt a két ismérvnek: "Hogy miért történnek ilyen dolgok, amikor Isten megjelenik? Nem tudom. Nem vagyunk hozzászokva, hogy Isten ilyen erővel érkezik." Azaz rögtön megpróbálja ráhúzni Dániel esetét a mai gyülekezeti alkalmakra, s mint láttuk, ez nem szabályos fogás, mert Pál (noha bizonyára olvasta Dániel könyvét) rájuk vonatkozólag rendet parancsol. Arnott persze hűtlen volna önmagához, ha nem próbálná meg elvenni az apostol parancsának erejét azzal, hogy naivan a Dánielt körülállók szájába képzeli a rá való hivatkozást: "Bizonyára Dánielnek is mondhatta volna valaki: »Nem valami jól nézel ki. Ez nem lehet Istentől. Ez volna az »ékes és jó rend?«" Noha a parancs az istentisztelet rendjére vonatkozik, Arnott kirángatja onnan, hogy könnyebben kigúnyolhassa. Hadd ne minősítsem ezt a módszert.
Nem ez az egyetlen hiba az érvelésben. Dániel kísérőire nem a próféta arcának láttán "szálla nagy rettenés" (10,7), hanem Isten megjelenése miatt. Arnott is ezen a címen hivatkozik az esetre. De nem azt akarja bizonyítani, hogy Isten megjelenése félelmet is kelthet, hanem hogy a gyülekezetben ijesztő "jelenségeket" produkáló emberek nem feltétlenül démonikusak. Még ha ez így volna is: ma nem ijesztő, hanem inkább kicsinyesen visszataszító jelenségek fordulnak elő.
A többi bizonyító szöveg még messzebb talált a céltól. A füstölgő Sínai-hegy és Mózes sugárzó arca (130) a szövetségkötés nagyszerűségét mutatta. Pál erről igen világosan beszél: "...a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata [azaz a Törvény átvétele] dicsőséges vala, úgyhogy Izrael fiai nem is nézhettek Mózes orcájára arcának elmúló dicsősége miatt..." (2Kor 3,7), és a Zsidó levél szerzője is a két szövetség közti különbséget érzékeltetve mutat rá, hogy Krisztusban nem "megtapintható hegyhez, lángoló tűzhöz, sűrű homályhoz, sötétséghez, szélvészhez és trombita harsogásához" járultunk (Zsid 12,18-19a). Arnott a Törvényt környező jeleket viszi át a torontói jelenségekre, pedig biztosan nem a törvényt akarja visszahozni – neki az "ijedelem" kell. De miért csak ez? A szerző ágyúval lő verébre.
Ellenben még ő is elégedetlennek látszik a torontói mozgalom jelenlegi teljesítményével: "...tulajdonképpen még semmit nem láttunk. És ha már most sem tudunk részt venni benne, amikor az erő még kicsi, mihez kezdünk majd, amikor az igazi erő megjelenik? Amit most látunk, az még csak kóstoló" (131). – Legfeljebb kóstoló. Ugrálást, szaladgálást és hasonló komolytalankodást már látni – de hogy mindenki meggyógyuljon, azt Arnott is a jövőre várja: "Alig bírom fékezni magam, ha arra gondolok, hogy elkövetkezik az idő, amikor ezt mondjuk: »Menjünk el ma délután a kórházba és ürítsük ki!« Hát nem fantasztikus lesz?" (233) – De igen. Az apostolokkal Isten ereje volt, bár soha nem rángatóztak és csápoltak az összejöveteleken.
Négyes számú téveszme: Isten csöndes és illedelmes
A gadarénus megszállott példájából azt igyekszik kipréselni Arnott, hogy "Isten az ő rendje szerint cselekszik" (134). De ez sem istentiszteleti esemény volt, és semmiképpen nem lehet oda bevonszolni úgy, mint a Szent Szellem munkáját a hívek közt, ahogy Arnott akarja: "Képzeljük el, ha ez a mi gyülekezetünkben történne meg!" (133) – Mint jó szándékú bíráló, megpróbáltam elképzelni, ahogy a Vasas Sportcsarnok egyik végében hetente istentisztelet van, a másikban meg a láncát szaggató tébolyodott lakik. Megkíséreltem disznókondát terelni a karzatra, és tengert zúdítani a küzdőtérre. A pódiumra még felgyömöszöltem egy egész falura való gadarénust. Nem volt éppenséggel könnyű. Arnott azonban nemcsak a díszletet cserélte ki teljesen, hanem átírta a forgatókönyvet is. Mert vajon ki volt a "kiáltozás és ordítozás" forrása: vajon "először Jézus, aztán a férfi, aztán a démonok, majd a disznók, a disznópásztorok, aztán az egész falu," ahogy állítja?
Bizonnyal nem. Egyedül a Légió kiáltotta "fennszóval" (Lk 8,28), hogy "mi közöm van nékem teveled, Jézus, felséges Istennek Fia?" Aki tehát ezen a példán buzdul fel, hogy a gyülekezetben ugyanezt tegye, az ismerje el azt is, hogy démonok jönnek ki belőle. Valóban, a kezdeti, mindent a Szent Szellem közvetlen hatásának betudó gyülekezeti álláspont ("ti vagytok a színpad, és a Szent Szellem a színész" – 1995 eleje) utóbb odáig szelídült , hogy "az olajkutatók sem panaszkodnak, ha a megtalált forrás először homokkal, sárral fröcsköli be őket" és "ha valakit a Szent Szellem eltalál, és történetesen tele van démonokkal, akkor először a démonok fognak belőle megnyilvánulni." (1995. IX. 9.) De ez a magyarázat nem más, mint az "Atya áldásának" utólagos mérséklése, és a korábbi, szélsőséges torontóista álláspont feladása. Kár, hogy az elüldözött testvérek közül kevesen hallották.
A filippi földrengés és a torontói tömegjelenetek nem is említhetők egy napon. A megtért börtönőr "hite aztán tényleg nem emberek bölcsességén, hanem Isten rettenetes erején nyugodott" (134), de mit mondjunk arról az emberről, aki azért kezdett hinni, mert egy ima nyomán "a földre esett és elkezdett körbe forogni" (124)? A megnyílt börtönajtó nem magyarázható pszichikus tényezőkkel, de a földön vergődés igen. Az illető maga sem tudta megmagyarázni, miért hitt (125). Persze itt van a földre sújtott Saulus példája – de neki legalább érthető hang mondta meg, hogy kiben higgyen.
Összegezve a négy alfejezet bírálatát: egyik idézett példa sem szólt istentiszteleti alkalomról, így Pál sürgetése ("mindenek ékesen és jó renddel legyenek") érvényben marad. Az Arnott által felvetett probléma ("Ha a Szent Szellem egyszerű, alázatos, ugyanakkor nagyon erőteljes beavatkozásai megbotránkoztatnak minket, és mindig találunk valami jó, logikus ürügyet arra, hogy visszaállítsuk »a rendet« – egykettőre nem is lesz miért aggódnunk" – (136)) rögtön megszűnik probléma lenni, ha észrevesszük: "Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene" (1Kor 14,33a, új ford). Pál még a nyelveken szólást is korlátozta a jobb épülés kedvéért, holott az a Szent Szellem valódi ajándéka volt. Ezt látván hogyan is lehetne a mai gyanús újdonságokat azzal védelmezni, hogy igei korlátozásukon a Szent Szellem megszomorodik?
A zárszó az Istenben való gyermeki hitre buzdít, megtévesztően leegyszerűsítő logikával: "Ha a szerető Istentől tiszta szívvel és helyes motívumból még többet kérünk [Szent Szellemből], vajon mit fogunk kapni? Többet – belőle!" – Ugyanígy gondolkodnak azok is, akik évről évre elzarándokolnak Lourdes-ba, hogy gyógyulást nyerjenek az ottani Máriától. Ha erre az a válasz, hogy a katolikus Mária nem a Biblia Máriája, akkor az övék az lesz, hogy a torontói szellem nem a Szent Szellem. Durvának látszik a párhuzam? A másik oldal számára is az – csakhogy ők az Úr édesanyjának holmi vonaglásokkal való összehasonlításán botránkoznak meg. Hogy a pápisták, ha megfeszülnek, se tudják a Bibliával igazolni álláspontjukat? A torontóisták sem a magukét. Az Ige legyen a bíró.
Jegyzetek:
Bonnke (A Szellem erejével, 187) a gyógyulás karizmatikus üzenetét védelmezve élesen kikel egy hagyományos fordítás ellen: "A helytelen teológia néha helytelen bibliafordítást eredményez ... [A Jn 9,3-at] a NIV (angol bibliafordítás) egyenesen így hozza: Mindez azért történt így, hogy Isten munkája megmutatkozhasson az életében. Ez szinte felér egy istenkáromlással! Jézus felszólító módot használt: Legyen nyilvánvalóvá az Isten munkája! A görög eredetiben nem áll fenn okhatározói viszony. Egyáltalán nem azt sugallja, hogy ez az ember azért született vakon, hogy meggyógyulhasson." – Itt egy apró kötőszó, a "hina" dönt a célhatározós fordítás mellett. Kíváncsi vagyok, hogyan kommentálná Bonnke a Rm 9,17-et: "Azt mondja az Írás a Fáraónak: Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat. " Ebből a távlatból kicsinyesnek bizonyul Bonnke felháborodása (179): "Csakugyan ilyen volna Isten? A betegeket nem azért gyógyítja meg, hogy segítsen rajtuk, hanem önös érdekekből? A szenvedő embereket Isten csak megfelelő eszközként használta volna – hogy bemutasson néhány csodát rajtuk, míg a kereszténység kellőképpen be nem indul – mint valami öngyújtókat, hogy aztán ne is foglalkozzon velük többé? Ezt hívják szeretetnek? Vagy talán inkább szívtelenségnek?!" – Lehet és kell is a csodák megszűnte ellen érvelni, de miért ilyen érzelgősen? Észre kellene venni, hogy nem mi ítéljük meg Istent, hanem Ő minket. Valamiféle "önös érdekből" tetszett Neki, hogy csak a zsidóknak nyilatkoztassa ki Magát másfél évezredig. "Szívtelenség" volt ez a pogányokkal szemben?