8. Büszkeség: a bensőséges kapcsolat akadálya
Ez a fejezet teljes egészében azok ellen íródott, akik tartózkodó személyiségük vagy neveltetésük folytán kevéssé hajlanak arra, hogy sok ember előtt kimutassák az érzelmeiket, azokat pedig, akik erre akarják rávenni őket, tolakodónak és izgágának tartják. A "büszkeség" mint rájuk sütött bélyeg e különcködő magatartásra való ellencsapás: a komolyság, higgadtság, intellektuális beállítottság szinonimája. Arnott ugyan a fejezet elején a kevélységgel és a túlzott önérzetességgel hozza összefüggésbe a büszkeséget, de csak azért, hogy ezzel is minél jobban befeketítse azokat, akiket a továbbiakban "büszkének" nevez: az értelmüket fel nem adó, analizáló, kontrolláló keresztényeket (202).
A 196. oldalon kibújik a szög a zsákból: Arnott szerint nem is az elméjüket túlértékelő emberek a hibásak Torontó elvetésében, hanem maga az emberi elme. "Én magam is szerettem volna megőrizni a kontrollt. Szerettem volna kielemezni magamban, mi is történik. Azonban az, hogy megértsem, illetve helyeseljem, amit Isten cselekszik, nem tartoznak a vele való intim kapcsolat követelményei közé." – Tényleg nem? Vajon nem kell Istent teljes elménkből is szeretnünk (Mt 22,37)? Vajon miért van bennünk Krisztus értelme (1Kor 2,16)? Vajon jó-e, ha az értelmünk gyümölcstelen (1Kor 14,14)? Vajon hasznos-e, ha meggyőződésünk ellenére cselekszünk (Rm 14,22)? Vajon miért imádkozott Pál, hogy megérthessük, mi a szélesség, hosszúság, mélység és magasság az Isten jóságában (Ef 3,18)? Vajon miért kell eljutnunk az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten titkának megismerésére (Kol 2,2)?
Tán azért, hogy aztán Torontóban mindent elfelejtsünk? Mert amit Arnott a fejezetben untig ismétel, az a kontroll feladása, tulajdonképpen ugrás az ismeretlenbe: "Először megérint Isten, aztán felteheted a kérdést: »Mi történt velem?«" (200) "Add át az ellenőrzést, mert ez szívügy" (202), "át kell adnunk a kormánykereket" (205), "add át magad az ő szeretetének" (206), "gyermeki nyitottsággal be kell lépnünk jelenlétébe" (213).
Néha ezt csak az érzelemkifejezés gáttalanságára érti, például ott, ahol egy gyülekezeti ének ("Ha örülni akarsz, énekelj, ha örülni akarsz, kiálts, ha örülni akarsz, ugrálj!") közben felesége ugrálását "nem valami higgadt dolognak" nevezte, de a válaszra ("Nem érdekel, én örülni akarok!") zavarba jött. A folytatás így hangzott: "Hát... akkor ugorj! Lazán! Túlságosan sokat foglalkozol azzal, hogy mások mit gondolnak" (198). Arnott úgy definiálta a "higgadtságot," mint amikor "életedet nem úgy alakítod, ahogy akarod, hanem ahogy a körülötted élők elvárják tőled" (197). Igen ravasz csapda ez: ha valaki a "higgadtság" Arnott-féle meghatározásától megrémülve úgy kezdi életét alakítani, ahogy ő akarja, az az arnotti büszkeségdefiníció hatálya alá esik, mert ekkor "megőrzi a kontrollt." Természetesen azért áll fenn ez az önellentmondás, mert Arnott kétfelé vagdalkozik: egyet vág a "büszke," teologikus farizeusok felé, egyet pedig a "higgadt" és csigaházba húzódó nyugati átlagkeresztények felé. E kétrétű védekezést így próbálja egybeforrasztani (198):
Szerintem Jézus teljesen higgadt dolognak tartotta, hogy bemenjen az Atya jelenlétébe, megcselekedje az Atya akaratát, és szellemben és igazságban imádja Őt. Legyünk őszinték magunkkal és Jézussal, és ne azzal foglalkozzunk, hogyan tűnünk higgadtnak mások szemében. Nevezzük csak nevén ezt a magatartást: büszkeség!
A karizmatikus beszédmódot jól kell érteni, hogy kihámozhassuk a mondanivalót a szövegből. A "higgadt dolog" itt nem "érzelemmentest" jelent, hanem "helyénvalót." "Bemenni az Atya jelenlétébe" – ez torontóias eksztázist sugall, csakúgy, mint a "szellemben és igazságban való imádás." De nem bizonyítható, hogy Jézus akár csak egyszer is révületbe esett volna, mint ahogyan nyelveken sem szólt soha. 42 A "higgadtság" és a "büszkeség" itteni azonosítása egyébként ellentmond a két dolog Arnott-féle definíciójának, így nekem nem is kell sokat vesződnöm a cáfolattal; összedől az magától.
Ezen a ponton ismét szükség van a kiegyensúlyozott látásmódra. Arnott ugyanis helyesen mutat rá a sztoikus rendíthetetlenség igeietlen voltára, ami mellé csak Dávid örömtáncát kell odahelyezni, Mikál csúfolódásával együtt (2Sám 6,14). Igaza van abban is, hogy "Isten úgy tervezett bennünket, hogy ki tudjuk fejezni a szeretetet, az örömöt, a békességet, a bánatot, a haragot" (197). Csakhogy az örömöt stb. Torontóban és másutt nem kifejezni, hanem keresni szokták, sőt: fölgerjeszteni és prédikálni. Az ellentábort sztoikusoknak nevezni tehát nem tisztességes fogás, mert ha ők "megingathatatlanul pózolnak, mint az a szfinx, amelyik még akkor sem moccant, amikor Napóleon ágyútűz alá vette," 43 akkor ugyanezzel a logikával a torontóisták "csak a levegőbe beszélnek" (1Kor 14,9). A karikírozó, túlzó ábrázolás nem tesz jót az egymás megértésének.
"Az elme kevélysége" Arnott következő célpontja (199):
Az emberi elme csodálatos eszköz. Létfontosságú a jó teológia. Azonban akkor járunk el helyesen, ha ellenőrző rendszerként használjuk annak kontrollálására, hogy még mindig a helyes vágányon járunk-e. Ugyanakkor az elménk sosem kerülhet Isten helyére; nem szabad elvetnünk valamit csak azért, mert nem értjük.
Tehát mégis szabad valamit "kontrollálni"? Azt hittem pedig, hogy ez az "elme kevélysége," és tönkreteszi az "intimitást." Ezt a szerző is látja, és a következő mondatban alaposan megcáfolja magát: mégsem szabad a teológiát (ezt a "létfontosságú ellenőrző rendszert") arra használni, hogy "elvessünk vele olyan dolgokat, amelyeket nem értünk." Hogy a kritikusok mit "nem értenek," azt persze Torontó mondja meg: "Először jön tehát Isten ereje, és azután jön Isten bölcsessége" (200). – Arnott értelmezése szerint a kritikusok nélkülözik Isten erejét, ezért egyszersmind bölcsességét is, így jobb, ha csöndben maradnak. Egyszerű módja ez a bírálat elhallgattatásának, bár kissé pápás jellegű.
"Nem az én gondolataim a ti gondolataitok" – idézi Arnott az Igét (Ésa 55,8), tehát ne "merészeljük azt gondolni, hogy valami nem helyes, és nem lehet Istentől, azért, mert nem értjük" (200). Ismét keményebben kezdi feddeni ellenfeleit, de azok nyugodtan hivatkozhatnak a zsoltáros szavára: "Az én ellenségeimnél bölcsebbé teszel engem a te parancsolataiddal, mert mindenkor velem vannak azok" (Zsolt 119,99). Valóban, Isten nem hiába adta nekünk az Ő szent Igéjét, hanem hogy gondolatainak bölcsességében részesítsen bennünket. Azzal, hogy Arnott azutánra tette a bölcsesség elnyerését, hogy (torontói módon) "megérint Isten," az Igét becsüli le. 44 Az "analizáló és kontrolláló büszkeség" annak az önmagát bizonyító szóhasználatnak a tipikus példája, amelyhez Arnott igei érvek híján folyamodik a "racionális érvelés" ellen. Tagadhatatlan, hogy a puszta ész semmire nem jó az Isten dolgaiban; de az Ige annál hasznosabb. Az Írás pedig nem olyan érthetetlen, hogy olvasásához ki kellene kapcsolni az értelmünket. A szerző egy jellegzetes karizmatikus esetet mond el, amelyben felesége éppen őérte imádkozott, de ő semmit nem érzett. "Drágám, megy befelé a Szent Szellem?" – "Igen, csak vegyed!" De Arnott nem "vette a kenetet," és az "visszatért" a feleségéhez. (203) Ennek oka Carol szerint az volt, hogy nem "rendelte alá" magát, és nem adta át magát Istennek. Erre "újra és újra megpróbálta teljes erőből alávetni magát" (ami önellentmondás), de semmi nem történt. Arnott saját bevallása szerint beleesett az "analizálás" hibájába: egyre csak azon gondolkodott, hogy testének enyhe ingadozása vajon Isten munkája-e, vagy csak azért van, mert már régóta ott áll (204).
Ez az eset annak az elterjedt karizmatikus felfogásnak a szükségszerű következménye, hogy Isten érintése mindig érezhető, és az emberi test afféle érzékelőműszer. Arnott ebben a kérdésben már megtanulta, hogy Istentől mindent hit által kell átvenni (139-142), így ez a bizonyságtétele fölösleges volt. Ő azonban most nem az Isten ígéretében bizakodó hitről, hanem az élményeknek ellenálló emberi személyiségvonásokról akar tanítani, így megengedheti magának, hogy ugyanolyan jellegű esetekből homlokegyenest ellenkező következtetéseket vonjon le: "Ne próbálj kontrollálni, ne próbálj ellenállni, ne próbálj analizálni, csak add át magad az ő szeretetének! Ráérsz az élményt majd később kielemezni; most csak hadd történjen meg!" (206). Önismétlése annyira egyhangú már, 45 hogy macskakörmöznie kellene.
Naámán történetét Arnott öt oldalon keresztül taglalja (207-211), mert úgy véli, hogy benne erős szövetségesre lelt. Csalatkoznia kell: érveit egyenként fogom megdönteni.
"Megtalálta Isten prófétáját és bekopogott hozzá." (207) – Nem "bekopogott," hanem "elméne lovaival és szekereivel, és megálla az Elizeus házának ajtaja előtt" (9). Ennek a következő pontban nagy jelentősége lesz.
"Naámánt nagyon felháborította, hogy Elizeusban még annyi udvariasság sem volt, hogy maga nyisson ajtót számára." – Lehet, hogy ez is benne volt a dologban, de a Biblia nem ezt említi a felháborodás okaként, hanem azt, hogy a megtisztulás módja és helye nem illett bele Naámán elképzeléseibe. Emellett szintén nem az Írás, hanem csak Arnott festi oda a kopogtató hadvezért a próféta ajtaja elé, hogy az "udvariatlanság" még nagyobbnak lássék. A végső cél: bármi áron bebizonyítani, hogy Isten a mai új hullámmal nem tesz mást, csak folytatja "udvariatlanságainak" azt a sorozatát, amelyet Elizeus által a régi időkben kezdett meg. No de éppen e bizonyítandó állítást csempészte bele Arnott a szövegbe, amikor emberi, társasági faragatlansággá minősítette át azt a tényt, hogy egy pogány meglepődött az Isten emberének vallásos utasításán. A szerző persze ezt is kétségbevonja:
"A próféta semmiféle vallásos elvárást nem támasztott vele szemben" (208). – Hát éppen a megmerítkezésnek ne lett volna az ókori Kelet hitvilágában semmi vallásos jelentősége? Maga a Mózesnek adott törvény rendelkezett úgy, hogy a poklosságból meggyógyult ember mosakodjon meg vízben (3Móz 14,8-9), hintsék meg hétszer vérrel, és tiszta lesz. A házpenész megtisztítása úgy történt, hogy vérrel és vízzel hétszer meghintették a házat (14,51). Teljes mosakodással tisztultak meg a leprásokon kívül a magfolyósok (15,16) is. A tisztálkodás Jézus idejére olyan nagy jelentőségre vergődött, hogy még az ágyakat is megmosták (Mk 7,4). Ilyen előzmények tudatában bizton nevezhető vallásos, sőt egyenesen mózesi ihletésűnek Elizeus utasítása – akkor is, ha Arnott ezt nem akarja észrevenni.
Különféle nehéz kéréseknek látta volna értelmét Naámán. Ezek megindokolható "fizetségnek" tűntek volna a szemében a gyógyulás csodájáért cserébe, s tökéletesen kielégítették volna büszkeségét. A feltételeket azonban Isten szabta meg: olyan tetteket kívánt, melyek alázatosságot és kiszolgáltatottságot követeltek meg (209).
Arnott elemében van, amikor a Bibliát saját szavaival akarja kipótolni. Csakhogy a könyvet ihlető Szent Szellem előre gondolt az efféle önkényes magyarázatokra, és szót adott Naámánnak is: "Íme, én azt gondoltam, hogy kijön hozzám, és előállván segítségül hívja az Úrnak, az ő Istenének nevét, és kezével megilleti a beteg helyeket, és úgy gyógyítja meg a kiütést" (5,11). Tehát Naámán nem a "bikaáldozatok" hiánya miatt háborodott fel, hanem azért, mert Elizeus olyat kért tőle, amihez nem kellett volna ideutaznia, mint a kézrátételért.
A "kiszolgáltatottság," amit Arnott a 210. oldalon élvezettel ecsetel, nem is lehetett nagyon vészes, tekintve, hogy a hadvezér mérgében éppen a (feltehetőleg sokkal több ember szeme előtti) otthoni megmerítkezést tette a Jordánban való fürdés elé, s nem Arnott javaslatát, a sínai-hegyi zarándoklatot és a hét bika feláldozását. Ebből a haragos kifakadásból látszik, hogy Naámán egyáltalán nem szégyellte volna a fürdést magát – csak a helyszín ellen volt kifogása, mert úgy hitte, hiába utazott ekkorát. Nem röstellte magát a lepráját sem, mert még a két királynak is a tudomására hozta a dolgot, így végső soron az egész szír és zsidó nép megtudta, az utolsó lovászlegényig.
Miután Arnott beleolvasta a Bibliába, amit írva nem talált, magabiztosan kioktatja az olvasót: "A tanulság az, hogy ha többet akarunk Istentől, meg kell engednünk, hogy Ő szabja meg a feltételeket. Lehet, hogy Isten azt akarja: 46 menj előre a gyülekezetben, kérd meg, hogy imádkozzanak érted, ennek nyomán ess a földre és ott feküdj egy darabig" (211). – No de ha elfogadnám is Naámán történetének Arnott-féle értelmezését (persze eszem ágában sincs, mert pontról pontra megcáfoltam az Igével), akkor sem következne belőle az, hogy a keresztényeknek Istent valami kifürkészhetetlen lénynek kellene tekinteniük, aki folyton változtatja követelményeit, és erről az Egyházat mindig csak utólag értesíti. 47 Ő hűséges marad Igéjéhez.
Példának okáért a kézrátételes hanyatt döntés nem szerepel a Szellem hiteles bibliai ajándékai között. Ha pedig fenntartjuk, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8), és hogy emiatt a szellemi ajándékok akkor, ma és mindörökké ugyanazok, 48 akkor viselni kellene e döntés minden következményét. Többek között azt, hogy mivel a szellemi letaglózás "ajándéka" nem volt jelen az apostoli egyházban, most sincs ott helye, és soha nem is lesz.
A hagyományra való hivatkozás protestáns körökben övön aluli ütés, ezért külön hangsúlyoznom kell, hogy Arnott most ezt csinálja, nehogy valaki – vakon elhíve, hogy szabályszerűen küzd – elmulassza rajtakapni őt e tiltott fogás alkalmazásán. Mert miről is szól Naámán története? Arról, hogy egy pogány katonatiszt meggyógyul Izrael Istene segítségével, bár elképzeléseiben többször is csalódnia kell. De Arnott ebből azt hozza ki, hogy a Bibliát ismerő és meg is élő keresztények szükségszerűen a sötétben tapogatóznak a szellemi ajándékok területén. Pál ugyan azt akarta, hogy ne legyünk ezekre nézve tudatlanok, (1Kor 12,1) mégis úgy látszik, hogy a Bibliában nincs útmutatás a hanyattdöntés és a nevetés "ajándékára" vonatkozóan.
Egy párhuzam segítségével szeretném bebizonyítani, hogy Arnott tényleg a hagyományhoz menekül ebbből a dilemmából. A pápisták nagy előszeretettel dörgölik az orrunk alá a szerecsen főkomornyik esetét, akinek ugyan a kezében volt Ésaiás könyve, mégis meg kellett kérdeznie Fülöpöt: "Mimódon érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza nekem?" (ApCsel 8,31) A római egyháznak ez a bizonyító igéje arra, hogy a Szentírás nem elégséges, és a Sola Scriptura elv bibliaellenes. Közben nem veszik észre, hogy egy krisztustalan, zsidóvá lett pogánnyal állítják párhuzamba az Isten népét, hogy a Bibliát kiragadhassák a kezéből, maguk pedig Fülöp evangélista szerepében tetszeleghessenek. Arnott tovább megy: egy mózestelen pogányt tesz meg az összes keresztény egyszemélyű képviselőjének, hogy az ő tájékozatlanságát kihasználva a torontói hullámlovasokat (233) új Elizeusokként bámultassa.
"Ó, Uram, miért olyan nehéz megtalálni téged?" – kérdezte egyszer Arnott Istent igetanulmányozás közben. A válasz ez volt: "Ha kitárom a szívemet valaki előtt, nagyon kiszolgáltatottá válok" (214). Ez a meglepő válasz az "egyik legdrágább dolog" volt, amit valaha Istentől hallott, így érthető, hogy a továbbiakban erre alapozza tanítását: "az intim közösség nem egyoldalú szeretetet jelent, hanem alázatos, kiszolgáltatott szívek kölcsönhatását" (215). – Én is tudom, hogy Isten magáról gyakran beszélt a legbensőségesebb közösség hangján (pl. Ésa 54,4-6), de úgy is, mint féltékeny férjről (pl. Ez 16, Hós 2). A hasonlatok nem hatolnak a dolgok lényegéig: Isten még "ama Szeretettben" (Ef 1,6) is Isten marad. Ő mint kiszolgáltatott lény – meglehetősen merész képzettársítás. Mindazonáltal látom, mit akar Arnott mondani ezzel a hasonlattal: hogy akinek Isten teljesen odaadja Magát, attól sokat vár viszonzásul.
Az ilyen "intim" (azaz: meghitt, bensőséges, odaadó, érzelmes) közösségre kell felszabadulni a "büszkeség kontrolljától" (216), nem csupán a földre esés vagy a reszketés a cél. Teljesen egyet tudok érteni Arnott-tal ebben a nagyobb jóban. De a kitaposott torontói úton nem vagyok hajlandó követni őt, mert ezen az "intim közösség" az "Isten által elkészített ilyen és ehhez hasonló megtapasztalásokat" kíséri; 49 emellett hajlandónak kell lennünk az "emberek véleményével" is dacolni, ami félreérthetetlenül arra utal, hogy valami bizarr dolog is kilátásba van téve. Semmi gondom azzal, hogy Arnott furcsa jelenségekre készíti fel nyáját, de jobb volna, ha nem fedezné magát az "intim közösség" kisebb támadási felületet nyújtó nevével.
Jegyzetek:
42 A karizmatikus szerzők érvek helyett rendszerint az összekacsintás módszeréhez folyamodnak ezen a ponton. Yonggi Cho ezt írja: "Szükségtelen említenünk, hogy Jézus a Szellem[nek] mind a kilenc ajándékát használta..." (Szent Lélek, támogató útitárs (Hit Gyülekezete, 1992), 171.) – Onnan tudjuk, hogy Jézus nem szólt nyelveken, hogy 1. a Biblia sehol nem számol be róla, 2. A nyelveken szólás a zsidók számára adott jel, arról, hogy a pogányok bementek az üdvösségre (1Kor 14,21), és ez Jézus földi szolgálata alatt nem volt még világos. Részletes bizonyítás található Fernand Legrandnak A levegőbe fogtok beszélni? című könyvében (Evangéliumi Kiadó, 1992 körül), 3-4. fejezet. A szerző tagadja a mai nyelveken szólás valódiságát is, de itt felhasznált érvei helytállók. 43 Bonnke, 39 44 Az 1Kor 2 elemzését lásd az 5. fejezet egyes számú "téveszméjénél." 45 "Járuljunk tehát Istenhez hittel – vállalva a kockázatot – ezt mondva: ... Kész vagyok átadni neked a dolgok irányítását" (145); "ellene is tudnék állni ... de ne tedd! Sőt inkább hagyd, hogy a Szent Szellem ... megragadjon és betöltsön!" (153); "engedjük, hogy ... betöltsön és betöltsön és betöltsön! Ráérünk majd később elemezgetni és tesztelgetni!" (193); "Az elméd gyakran úgy érzi, kihagyták a dologból. ... Ez így helyes. Add át az ellenőrzést, mert ez szívügy..." (202); "Engedd, hogy megáldjon és betöltse az életedet! Aztán majd ráérsz később kielemezni, hogy mi történt veled" (216). 46 És lehet, hogy nem. Ez a "lehet" jócskán lerontja Arnott magabiztos pózolásának hitelességét. Elizeus nem használta. 47 Ezen az alapelven épült fel Ruff Tibor egész cikke: "...erre az időszakra az új szövetség által meghatározott szellemi törvények érvényesülésén belül éppenséggel a Szent Lélek újab és újabb »újításai« jellemzőek: »...hogy szolgáljunk a Szellem újságában és nem a betű óságában« (Rm 7,6)." – Jehova "tanúihoz" méltó ez az igemagyarázat. 48 Ez mellesleg hibás következtetés, mert akkor ma is manna esne az égből, mint "tegnap," és nemcsak az a bizonyos három dolog maradna meg örökké (1Kor 13,13), hanem az összes szellemi ajándék is. Ezekről azonban tudjuk, hogy valamikor megszűnnek, így a Zsid 13,8-ra való hivatkozás semmit sem ér a vitában. Én mégis felhasználtam az említett következtetést, mert széltében elfogadják a karizmatikus keresztények. 49 Ez talán elírás, mert ésszerűbb volna, hogy a megtapasztalások kísérjék a bensőséges közösséget.