9. A jelenségek: kérdések és válaszok
Elöljáróban Arnott az Úrnak ama szaván elmélkedik, hogy tanítványainak "az Ő testét kell enniük és az Ő vérét kell inniuk ahhoz, hogy beléphessenek Isten Országába" (Jn 6). Megemlíti a tanítványok értetlenkedését, és Jézus válaszát: "Titeket ez megbotránkoztat?" – "Sok tanítványa ezen a ponton felhagyott Jézus követésével. Ő pedig hagyta, hogy elmenjenek. Alighanem tudta, hogy aminek ezek után be kell következnie, azt nem bírnák elviselni, ha már ezen megbotránkoztak" (218). Gondolatai ezek után visszakanyarodnak ahhoz a témához, ahonnan ide jutott töprengésében: "Ezek a megnyilvánulások megbotránkoztatóak számomra?" Mivel a párhuzam elég megfélemlítő, Arnott érthető módon tagadó választ ad. 50
Az összehasonlítás azonban mesterkélt, mert az, hogy az Úrnak volt egy kemény tanítása, nem jelenti egyszersmind azt is, hogy egy másik X tanítás (amely szintén nehezen emészthető) Istentől van. Ez a szillogizmus ugyanis tartalmaz egy X szabad változót, magyarul: ezzel a logikával nemcsak Arnott állítása, de minden levezethető. A pápisták látják a kínálkozó lehetőséget, és le is csapnak rá: azt akarják elhitetni a gyanútlan bibliaolvasóval, hogy az Úr itt az átlényegülés dogmáját mondta ki, és a protestánsok nem jobbak, mint az Őt emiatt elhagyó tanítványok. A cáfolattal nem vesződöm; 51 az a célom, hogy rámutassak ama biankó csekk hamisságára, amit Arnott lobogtat célja érdekében. Ehhez pedig elég, ha egy ugyanígy ravaszkodó, és leleplezett kollégát mutatok neki.
"Mi okozza ezeket a jelenségeket?" (219) – Általában a Szent Szellem, de nem mindig közvetlenül – így foglalhatjuk össze Arnott válaszát, ami az átlagos torontóista prédikációhoz képest igen visszafogott vélemény. Mégsem maradhatnak el a szokásos alátámasztó igehelyek: Pál időleges megvakulása, a Szellem ajándékai és Jóel próféciája. Az elsőt már helyére tettem a négy "téveszme" cáfolatának cáfolatával, a másik kettő pedig az 1Kor 14 hatálya alá esik, így nem alkalmazható megszorítás nélkül minden jelenség alátámasztására.
A gyakorlati torontói magyarázat tehát megengedi, hogy a jelenségek csupán "reakciók" legyenek "a Szent Szellem erejére és jelenlétére" (219). Sőt, Arnott szerint "az is lehetséges, hogy a Szent Szellem nagy erővel megérint egy személyt, a benne lévő démonok pedig a Szellem jelenlétére kimennek." – Ez azonban ellaposítása magának az új hullámnak, mert démonűzést már eddig is láthattunk a karizmatikus gyülekezetekben. Arnott taktikai meggondolásokból ideiglenesen felad néhány állást, hogy rövidebb fronton kelljen védekeznie, de könyve más helyein, ahol nem a védekezés, hanem a puszta állítás a célja, hemzsegnek az olyan megfogalmazások, amelyek azt sugallják, amit Arnott itt nem vállal: hogy a jelenségek úgy, ahogy vannak, Isten beavatkozásai. 52
Valóban, ezután Arnott visszatér a régi kerékvágásba, azaz a túlzó általánosításhoz: "Lehet, hogy napjaink átlag keresztény gondolkodásába nem fér bele egy olyan Isten, aki különféle zajokon, nevetéseken és az Ő erejétől való eleséseken keresztül tevékenykedik. Vizsgáljuk meg a Biblia Istenét – a mi Istenünket –, és látni fogjuk, hogy Ő ... cselekszik efféle dolgokat!" (220) – Ha a vizsgálat alapja a Biblia, akkor a bizonyítás szükségszerűen hiányos lesz. De az ellenbizonyítás, amely az 1Kor 14-re és némiképp a szeretet himnuszára is épül, legalábbis annyit elér, hogy Isten a gyülekezetben nem cselekszik efféle dolgokat.
Általánosságban marad az az indok is, hogy "a mi Istenünk ... tudja, hogyan kell átformálni egy szívet, hogyan kell meggyógyítani egy testet, hogyan kell megtisztítani a bűntől, és hogyan kell megszabadítani valakit a félelmektől" (220). Nyilván így van, hiszen a félelmektől való megszabadítás, a test gyógyítása stb. eddig is beletartozott a Szent Szellem működési körébe. A kezelésbe vett ember rohangálása és kéjes hánytorgása azonban vadonatúj jelenség – és nem hiszem, hogy Istennek ez mint hatékonyabb gyógymód jutott volna eszébe kétezer év múltán. A Biblia rendszerint olyan eseteket ír le, amikor emberek az Úr szavára vagy érintésére gyógyultak meg, és az apostolok kitartó intésének és tanításának hatására tisztult meg az érzelmi életük. Az eksztatikus élmény persze sokkal könnyebb út, 53 de nem igei. A visszaesett keresztényeket az apostolok soha nem irányították a csodatevőkhöz, hanem inkább azokhoz, akik érzelmileg is segíteni tudtak rajtuk (1Tessz 4,18; 5,11.14; Zsid 3,13; 10,24-25; 12,12-15; Jak 5,16.19-20).
A test és a démonok
Ez a másik lehetséges forrása a torontói jelenségeknek, amit Arnott sem zár ki. Itt jórészt egyet tudok érteni vele, mert amit mond, az a manifesztációktól elvonatkoztatva is elmondható. Pásztori meggondolásokból előrebocsátja, hogy a testi és a démonikus megnyilvánulásokat megfelelőképpen kell kezelni, mert az emberek megcsalattatásba kerülhetnek. A Szent Szellem megoltását azonban nagyobb bajnak tartja (221), ezért erre a következtetésre jut: "Fontos, hogy olyan atmoszférát teremtsünk, amely örömmel fogadja a Szent Szellemet, és lehetővé teszi, hogy úgy cselekedjen közöttünk, ahogy csak akar."
Itt megint a sorok között kell olvasni. Mivel Arnott a Szent Szellemet a gyakorlatban a jelenségek segítségével azonosítja és méri be, 54 nem meglepő, hogy a megfelelő "atmoszféra" nem valami "elméleti" tanítással, hanem a jelenségekre való ráhangolással érhető el. 55 Ezzel feladja azt a kontrollt, amit egy pásztornak mindig is gyakorolnia kell, tudniillik az Isten Igéje általi ellenőrzést ("Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg!" – 1Tessz 5,21), remélvén, hogy utólag majd valahogy ki tudja szűrni a rosszat: "a testi, illetve a démoni manifesztációk ... igen ritkák, bár ... hajlamosak nagyon magukra vonni a figyelmet"56 (221), és hogy a démonikus "manifesztációk vadak, és előfordul, hogy megtámadják a szolgálatot végzőket" (226). "Onnan tudjuk, hogy ezek az állathangok és manifesztációk nem lehetnek démonikusak, mivel soha senkit közülünk nem ért támadás"57 (290).
A "szellemek megkülönböztetésének ajándéka" mégsem annyira egyszerű, mint ahogy azt Arnott a 226. oldalon sugallja: "Miközben a Szent Szellem mozog az embereken, általában tudunk velük kommunikálni." Ha ez igaz volna is, az vethető ellene, hogy Jézus is tudott beszélni a Légióval (Lk 8,30), tehát ez az érv nem döntő. No de nem igaz, mert a földön kábultan heverő, négykézláb vánszorgó, pörgő vagy szélsebesen vágtázó emberekkel még a Hit Gyülekezetében sem lehet szóba elegyedni.
A torontói mozgalom gyakorlatában nem nevezhető hangsúlyos tanításnak a jelen fejezet témája. Arnott is, mintha csak kénytelenségből írt volna a szellemi különbségtétel eszközeiről, a legtöbbet arról mondja, hogy ezeket nem is annyira kell erőltetni: "még a tévelygéseket is a kegyelem oldaláról kell megközelítenünk" (224), és hogy vannak, akik "azért esnek el, mert annyira szeretnék Isten érintését" (223). Az utóbbira megjegyzi, hogy "ez olyan nagy baj?" – Igen, mert ismételt sikertelenség esetén az illető egy ördögi körbe kerül: ahelyett, hogy áldást nyerne, úgy fogja érezni, hogy Isten elhagyta őt. A torontói tanítás Isten érezhető érintését sulykolja untalan, így az ilyeneket még nagyobb kétségbeesésbe taszítja. Erre elegendő Arnott saját tapasztalatát felhozni példaként (142). – A torontói gyülekezetben az orosz misszionárius által tapasztalt "gyöngéd pásztori atmoszférát" (224) voltaképpen a kezdeti megalkuvó magatartás követeli meg. Mivel Arnott már teret adott a káosznak (ezt jelentik az önalárendelésre és a kontroll feladására vonatkozó szüntelen buzdítások), nem is tehet mást, mint hogy elfogadja a "kenyeret," akármilyen kőkemény.
Ezután áttételesen a kritikusokra támad egy szelíden intő szózat közlésével, amit állítólag Isten intézett valaki máshoz: "Ha majd eljutsz oda, hogy nem találok benned semmi testi megítélnivalót, akkor meghallgatom, hogyan kritizálsz másokat" (223). Lelkipásztori fejtegetésekkel is megpróbálja őket lehetetlenné tenni: "lényegesen nehezebb kezelni az olyan testi manifesztációkat, amikor az emberek nem akarnak adakozni Isten munkájára, vagy kritizálják egymást" (224), "sokkal könnyebb korrigálni és megfegyelmezni valakit, aki egy kicsit átlépi a határt, és a Szellem dolgait testileg túlbuzgólkodja, ... mint azzal az emberrel boldogulni, akinél a testi hibakeresés és ítélkezés működik – különösen, ha már a Szellem dolgaival kapcsolatban is" (228, idézet Guy Chevreau-tól).
Ez azonban az a módszer, amit a filozófiában "petitio principii"-nek hívnak; magyarul: a bizonyítandó állításnak a bizonyítás során való felhasználása. Mert Chevreau azt veti a kritikusok szemére, hogy a Szellem dolgaiban ítélkeznek – no de hogy ez az érv találjon, előbb be kellene bizonyítani, hogy a jelenségek a Szent Szellemtől vannak. Arról pedig nem érdemes vitatkozni, hogy könnyebb-e a testies rájátszásokat korrigálni, mint a pártoskodást, mert ugyan a széthúzást is lehet kegyes szólamokkal álcázni, de az előbbinek az elfogadtatásához még ennyi sem kell, mert maga a pásztor adja a lovat az így cselekvők alá. A pulpitusról ugyanis egyetlen figyelmeztetés nem hangzik el a rájátszások ellen, tehát a korrekciónak a szándéka sincs meg. Az, hogy szolgálótestvérek járkálnak a székek között, csak tüneti kezelés.
A démonikus megnyilvánulások kezelését Arnott tűrhetően elmagyarázza, 58 de aztán enged az ellenük mutatott szigorából: "Mi lehet a legrosszabb dolog...? Ha démonok kezdenek megnyilvánulni Isten helyett ... Van egy további kérdésem: a démonok befelé mennek vagy kifelé?" – Ez szabad utat ad nekik, mert ezután már minden sikoltozó emberre rá lehet fogni, hogy a démon épp "kifelé megy" belőle. A tapasztalat az, hogy a sikolyok igen hosszan elnyúlnak, vagyis a démonok nemigen "mennek kifelé." Arnott látja ezt, és rögtön riposztoz: "Jézuson akkora kenet működött, hogy az egész csak néhány másodpercig tartott. Remélem, mi is errefelé haladunk" (227). – Kíváncsi vagyok, hogy magyarázná azt a tényt, hogy ugyanazok az emberek hétről hétre ott sikítanak az összejöveteleken, és szemlátomást nem panaszkodnak démoni zaklatásra, sőt inkább a Szent Szellemnek tulajdonítják állapotukat.
Ezután Arnott átvált a "gyümölcsökre," és a kukucskáló kritikusok tekintetét a kufárokat kiűző Jézusra irányítja: "a kezében korbács, mindenütt madarak röpködnek, állatok rohannak széjjel, az asztalok felborogatva, a pénz a földön (Jn 2)." A bírálatot azzal akarja nevetségessé tenni, hogy ugyanígy bebizonyítható volna: Jézus is őrjöngött. De ez a párhuzam tökéletlen, mert az erről készített fénykép (elég nagy látószögű felvétel esetén) mutatná a Templom belsejét is, amely "imádság házának mondatik," de a kufárok "latrok barlangjává tették" (Mt 21,13). Az Úrnak joga volt, hogy ezt tegye, mert feltámadása megmutatta, hogy Ő maga a templom (Jn 2,18-22). Ami a sárcsinálást illeti, azt helyére tettem az első "téveszménél" (119), itt tehát nem szükséges újra megmagyaráznom.
A fő "gyümölcs" az, ha az emberek megtapasztalják Jézus jelenlétét és szeretetét, s erről bizonyságot is tesznek. Mások próféciákról számolnak be, vagy látomásokat látnak. Mindez nagyon dicséretes, és nekem nem is az a célom, hogy mindenáron belekössek a jó gyümölcsökbe. Csakhogy e könyv beszámolói is igen gyermekdedek és szenzációhajhászok (pl. 77, 201, 264-269), és baj van a jelenségeket elfogadó tanítók igeértelmezésével is. 59 Ha valaki nem az egészséges tudományt (1Tim 1,10) prédikálja, akkor tehet száz csodát naponta, nem szabad elfogadni, amit mond.
Arnott megközelítése azonban gyakorlatiasabb: ami működik, azt követjük. "»Istenem, gyere, és törd ránk az ajtót. Uram, csak gyere, jöjjön a Te jelenléted, csak jöjjön, csak jöjjön, csak jöjjön! Nagy-nagy örömmel fogadunk!« Borzalmas dolog átélni, ahogy az egyház évről évre veszít a befolyásából. Már egyre inkább nevetség tárgyává kezdtünk válni: minket gúnyolt a média, rajtunk szórakoztak a hatóságok; a helyzet azonban kezd megváltozni. Isten fejjé akar tenni bennünket és nem farokká. Nekem ez sokkal inkább tetszik!" (233) – Elhiszem, hogy ez a dicsőség-teológia népszerű Torontóban. Valószínűleg Pál apostolt is megkísértette néha az ehhez hasonló győzelmi vágy, ez a viszolygás a megaláztatástól. De mindig eszébe jutott, hogy a Krisztusért viselt szégyen, a gyöngeség és a halál a hallgatókban krisztusi életet terem (2Kor 2,3-7; 4,7-12; 12,10). Ez a kereszt alkalmazása a mi életünkre.
Pálnak egy személyes gyöngesége, valószínűleg egy gyötrő betegsége volt az, ami visszatartotta attól, hogy a neki jutott nagy kijelentések miatt felfuvalkodjon (2Kor 12,7-9). Arnott elmellőzi az ilyen jótékony töviseket, amikor naiv várakozásában lefesti, milyen "fantasztikus" lesz, ha "délután elmegyünk a kórházba és kiürítjük"; hogy a jelenlegi új hullám "meglovaglói" mennyire fogják "élvezni az elkövetkezendőket." 60 (233) Pedig az ezért esetleg learatott tetszésnél is jobb garanciát jelenthetne a sikerre, ha felvennénk a keresztet és Jézust követnénk a megaláztatásban, ahogy a Filippi levél nagy ívű himnusza tanít minket (2,2-13), hogy a dicsőségben is részesedjünk.
Torontó vállalja a kockázatot, hogy némelyek esetleg szélsőségekbe kerülnek a megújulásban betöltött szerep miatt – ez önmagában nem elítélendő, mert maga az Úr is ezt tette, amikor népet gyűjtött magának. A baj akkor jön, amikor ez a nép örömében, hogy ki van választva, a háta mögé veti azt az eszközt, amely őt a helyes úton megtarthatná és fegyelmezhetné: az írott Igét. Arnott ugyan vallja a Biblia kiemelkedő tekintélyét, de a gyakorlati alkalmazásokban rendre le akarja fokozni: azt mondja, hogy az Igét a Szellem eleveníti meg (53,55,56), hogy aki csak az Igével van közösségben, kiürül (58), hogy a Biblia nem ad teljes leírást Isten jövőbeli cselekedeteiről (95). Ezt kénytelen vagyok felróni neki, habár a 9. fejezet üdítően mértéktartó a Hit Gyülekezetének kezdeti újhullámos dörgedelmeihez képest, amelyek közösségünknek fennállása óta legnagyobb szakadásához vezettek.
Jegyzetek:
50 Máshol is szívesen folyamodik a megfélemlítő elhallgattatás módszeréhez: "Ha majd eljutsz oda, hogy nem találok benned semmi testi megítélnivalót, akkor meghallgatom, hogyan kritizálsz másokat" (223) – "»Bárcsak ne hoztad volna be ezeket az állathangokat s ezt a furcsa prófétálási módot!« Az Úr így válaszolt: »Azt szeretnéd, hogy elvegyem?«" (298). Erre rímel Raniero Cantalamessa dorgálása némely szabad szellemű katolikus karizmatikusokhoz: "Te azt kérdezed: hogyan eshetett meg az egyház szakadása? És egyes pápák botrányai? Ezt nem azért mondod, mert ártatlan vagy és szereted az ártatlanságot, hanem mert emberi módon gondolkodsz, a testi ember módján. Nem vagy képes elfogadni, hogy Isten a gyengeségen keresztül mutatja meg hatalmát és szeretetét. Mivel neked nem sikerült ártatlannak lenned, ezért az egyháztól várod el." (Megújulás a Szentlélekben, 59) – A hamis alázat, amint látjuk, sokakat rákényszerít az igazság elhallgatására. 51 Megtalálható minden valamirevaló protestáns vitázó műben, pl. Kálvin János Institutiója, IV. xvii. 12-15, Dr. Karl Hase Protestáns polemikája (Franklin Társulat, 1876), II. 212-240, Dave Hunt: A fenevadon ülő asszony (Előszó Kiadó, 1995-96) II. 201-210. 52 "Miért vagy olyan, mint a részeg férfi, Jeremiás? ... Istennek az életére gyakorolt hatása miatt" (239), – "Az Úr szólt hozzá, és azt mondta neki: »Azt szeretném, ha táncolnál előttem«" (243), – "Mi abban a meglepő, hogy az ember teste reagál Isten erejére? Én azon csodálkozom, hogy nem robbanunk föl és nem szakadunk darabokra!" (249) – "Vajon miért remegett (Dániel)? Nem csupán azért, mert félt. Isten ereje volt rajta." (251), – "Isten tüze annyira égette a talpát, hogy lekapta a cipőjét és még gyorsabban futott" (254). 53 Arnott ezt a 88. és a 232. oldalon tapasztalataival próbálja igazolni. 54 Részegség: 238-240, nevetés: 242, földre esés: 246, rázkódás: 249. "A mi Istenünk ... cselekszik efféle dolgokat!" (220) 55 Ezt a Hit Gyülekezetében is megfigyelhettük: miután Németh Sándor elmondta, mit tapasztalt odakinn Amerikában, az emberek maguk is elkezdték a torontói jelenségeket produkálni. Mint említettem, nálunk igen durva agymosásra került sor, a pásztor ugyanis azt mondta, hogy "ti vagytok a színpad, a Szent Szellem pedig a színész. Ha a színházban tapsolnak a nézők, miért ne tapsolnátok ti egy ilyen jó színésznek?" (1995 eleje). Ilyen kedvcsináló után csak a kőszobrok nem "rendelik alá magukat" a jelenségeknek. 56 Ez nem jó kritérium, mert ugyanebben a fejezetben mondja Arnott, hogy "a manifesztációk nagyon gyakran látszólag egyformák" (222), amit tapasztalatból is tudok igazolni: egyformán színpadiasak. 57 Ezt a kritériumot is Arnott saját írásával döntöm meg: "Mindig legyünk tudatában annak, hogy a Szent Szellem igen erőteljes valóság az életünkben" (164), és: "A Szent Szellem e beavatkozása [Ananiás és Safira halála] akaratuk ellenére történt? Egyértelműen. De Istentől volt? Igen." (126), és: "A félelem érzése annak is biztos jele lehet, hogy Isten ott van. Valahányszor azt látjuk a Bibliában, hogy Isten erőben megjelent, az emberek megijedtek" (127). – Lehet, hogy Arnott az "erőteljes" és a "vad" manifesztációkon egészen mást akart érteni, ez azonban könyvének itt összevetett két helyéből nem tűnik ki. Akármilyen kukacoskodónak látszanak ezek az ellenvetések, mégis érvet szegezek szembe érvvel, és ami a legdöntőbb: Arnottnak vagy a mostani álláspontja rossz, vagy az, amit a négy "téveszme" kapcsán elfoglalt. Ami pedig a támadások állítólagos hiányát illeti, magam láttam egy kisgyermeket, akin egy rohangáló férfi keresztülgázolt (1995. II.11). 58 "Megparancsoljuk a démonnak, hogy fogja be a száját," továbbá "az illető személyt kivisszük az összejövetelről, és külön foglalkozunk vele" (225). 59 Ruff Tibort tudnám említeni – kritikámra sem tőle, sem mástól nem kaptam választ, ami azt mutatja, hogy megelégedett cikke tömeghatásával, úgyhogy a levélben rábizonyított szarvashibák nem tudták megrendíteni. Németh Sándortól csak kiragadott mondatokat idéztem, amelyek talán máshogy hangzanának "beavatott" közönség előtt, a prédikáció szövegösszefüggésében – de rikítóan eretnek voltukon ez semmit nem változtat. 60 Hogy ez nála is még csak remény, azt mutatja, hogy a karizmatikus mozgalom sokat vitatott csodáit még az új hullám sem tudta hatékonnyá tenni – továbbra is fenyeget minket a világ fujolása. De akkor hol a sokat emlegetett erőkiáradás? A "hullámlovas" hasonlatot pedig tiszteletlennek érzem.