Kedves Ariel!
Hogyan lettek a BAGY jelenlegi vezetői vezetőkké téve? Nem
voltam ott; úgy tudom, hogy szavazással. A BAGY alapszabályának 18/G
pontja így szól: "A közgyűlés hatásköre. ... Kinevezi vagy visszahívja
az egyház presbitereit, pásztorát, képviselőit." A közgyűlés (más
néven eklézsia) pedig a 15. pont értelmében "az egyház legfőbb
döntéshozó szerve, amely az egyházat megalapító természetes
személyekből és az egyházhoz csatlakozó tagokból áll." Csatlakozott
tagnak a 16. pont alapján "az tekinthető, aki csatlakozási szándékát
írásban kinyilvánította." Ezt én még nem tettem meg
(feledékenységből), ezért nem volt szavazati jogom a választáson, amelyre
ennélfogva nem is mentem el. Nincs nálam a gyülekezet újságja, amely
beszámol arról, hogy pásztornak Piszter Ervint, presbitereknek pedig
másokat választottak meg. (A nevekre nem emlékszem; Görbicz Tamás,
Takács Ferenc és mások ott vannak köztük.)
Véleményem szerint tényleg azért lettek éppen ők megválasztva, mert az ő
nevüket ismerte mindenki. Ebben semmi rossz nincs önmagában, hacsak
az nem, hogy mások mellőztetést szenvedhetnek miattuk - de úgy vélem,
ilyen nem történt. A konkrét események helyett inkább általánosságban
fogalmazva azt mondanám, hogy ezek a vezetők hosszú évekig ott voltak
a HGY vezetőségében, és ezalatt nem egyszer tettek bizonyságot hitükről
és az Úr iránti odaszánt buzgalmukról. Mellettük szólt, hogy a már ecsetelt
belső terror dacára képesek voltak erőt venni magukon, és lelkiismeretüket
nem hagyták teljesen kialudni, amikor tudniillik feltették a kezüket, és
udvariasan előterjesztették reformjavaslataikat Németh Sándornak.
Vagyis: ezek az emberek a döntő pillanatban bizonyságot tettek arról,
hogy Istent többre tartják, mint a vezető lelkészt. Rá kell mutatnom, hogy
egy HGY-stől már az is hallatlan merészség, ha egyáltalán beengedi az
elméjébe a "Jézus vagy N.S?" kérdést.
Ami ezeknek az embereknek a korábbi bűneit illeti, először is belátták,
majd megbánták és - ahogy látom - elhagyták őket. Mentségükre szolgál,
hogy annak idején megfélemlítés és megtévesztés hatása alatt tették, amit
tettek. Ezalól mára (úgy érzik) felszabadultak. Másrészt talán ők maguk is
érezték méltatlanságukat, ezért lett az egyház "alkotmánya" olyan,
amilyen. Az egyháztörténet elég vegyes tapasztalatokat tár elénk a nép
általi presbiter- és püspökválasztási gyakorlatról: sok civakodásnak lett ez
a forrása. De (1) még mindig inkább civakodom egyenrangú keresztény
testvéremmel egy személy kinevezése miatt, mint hogy egy
elmozdíthatatlan és felelősségrevonhatatlan pápa rémuralma alatt nyögjek;
(2) Hiszek a Szentlélekben, aki valószínűleg inkább működik a közösség
gyümölcsvizsgáló tekintete által, mint hogy egy önmagára mutogató
ajatollah személyéhez láncolná magát. Végül (3) az alapszabályban benne
van az is, hogy "a közgyűlés elfogadja vagy módosítja az egyház
alapszabályát" (18/A), így ha nem válik be ez a modell, akkor
nyugodtan kereshetünk másikat.
Röviden így tudom indokolni az emberi szervezet oldaláról, hogy miért
vagyok boldog a BAGY-ban. Ami az isteni, belső oldalt illeti, nem akarok
csöpögni, de azt nem tudtam meghatottság nélkül hallgatni, hogy az első
istentiszteletek egyikén, még a Kiss János altábornagy utcában legalább
három alkalommal prédikáltak (1) a lelkiismeret fontosságáról és
tisztaságáról. Ha ez nincs meg, akkor az illető "nem hitből cselekszik,"
tehát valamilyen értelemben bűnt követ el. Emellett sok szó esett (2)a
keresztény ember szabadságáról, amelyet Krisztus szerzett a számunkra,
hogy immár ne engedjük magunkat gúzsba kötni ember csinálta tabukkal,
amelyek a "transzferenciára" és a "démonizálódásra" hivatkoznak, de
végcéljuk az, hogy rabul (és engedelmes eszközül) adjanak át minket a
vezetőknek. A (3) nagy üzenet a keresztény érettség volt, amelyet bizony a
HGY-ben csak az árral szembeúszva, kudarcok és krízisek fájdalmas
tapasztalata során lehetett megszerezni, illetve benne előrelépni.
Nem azt mondom, hogy a szabadsággal nem lehet visszaélni. De aki félre
akarja vezetni követőit, vagy a pénzüket akarja, az rendszerint nem neveli
őket önállóságra és szabadságra, hanem igyekszik őket kiskorúságban
tartani. Én ennek az ellentétét láttam a BAGY-ban, ezért maradtam ott.
Tudom, hogy az emberek mindenütt esendők - de ezek az
emberek ennek teljes tudatában vették bele az "alkotmányba" azokat a
passzusokat, amelyek az ő esetleges elpápásodásukat fogják
megakadályozni. Bizonyára lesznek buktatók ebbe a berendezkedésben is.
De legalább a HGY fő hibájába, a lelki terrorba nem fogunk
visszazuhanni.
Még egy lehetséges ellenvetésre szeretnék előre megfelelni. A HGY a
presbitériumi egyházkormányzásra való áttérést azzal utasította el, hogy
az kirekesztené a Szentlelket, és az egyházat paragrafusokkal
irányítaná - az építés helyett, amelynek ugyebár a fő eszközei a
szolgálati ajándékok. (Érdekes, a pápizmust szavakban elutasító HGY
milyen hamar felfedezte magának az emberistenítésnek ezt a tömör és
primitív bizonyítékát. Forrás: a HGY-nek a reformerek Négy pontjára
feleletül adott Nyilatkozata, 1998. augusztus 6-án.)
Erre az a válaszom, hogy (1) Nem az volt a kérdés, hogy miképp
fedezhető fel a Szentlélek munkája valamely intézmény vagy emberi
fórum működésében, hanem az, hogy melyek azok az intézmények,
amelyek a Szentlelket a legkevésbé árnyékolják le. Biztos vagyok benne,
hogy a presbitérium ebből a szempontból kényelmesebb "lakhelye" az
Egyházat támogató Szentléleknek, mint egy ember személyes uralma.
Aztán meg (2) a reformerek is megfeleltek erre a kifogásra: "A
bizalmatlanság légkörét az a szemlélet is mutatja, mely szerint a
presbitérium adott esetben elfojtaná a Szent Lélek működését. Helyesebb
volna abból kiindulni, hogy a presbiterek hittel és Szent Lélekkel teljes
istenfélő emberek, akik - ha ellenvetéseket fogalmaznak is meg - az
igazsággal meggyőzhetőek, ha mégis tévednének." (Forrás:
"Állásfoglaló és bocsánatkérő levél," az első fehér füzetben.)
Összefoglalva: Azért vagyok boldog a jelenlegi közösségemben,
mert őszinte és élő hitű emberek vezetik, akik emellett elismerik
esendőségüket, és alávetik magukat a Jézus által megjelölt legfelső
fegyelmező fórumnak, a teljes gyülekezetnek.
Egy megjegyzés még idekívánkozik. A III/IV. század fordulóján lépett fel
az Egyházban az ún. donatista szakadás, amely csak azokat a
püspököket tekintette "igaziaknak," akik nem bújtak el az üldözés idején.
Ez sok ártalmas következménnyel járt: az egyházat emberek erényeire
építette volna. Velük szemben a többség azt mondta, hogy Isten garantálja
pl. a keresztség és a püspökszentelés "érvényességét," így nem kell azt
emberek kiválóságához kötni. Ők végül abba az ellentétes tévedésbe estek,
hogy ez a "garancia," amelyet "kegyelemnek" hívtak, holott semmi
köze a bibliai kegyelemhez (kharisz), hanem valami misztikus folyadék,
amely a puszta rítusokban közöltetik az emberekkel, csak a külső
érvényességet kell betartani.
Mi e két álláspont között haladva azt mondjuk, hogy bizonyára Isten nem
köti magát kizárólag a makulátlan elöljárókhoz (ez gőg volna a
részünkről), ahogyan nem igényli azt sem, hogy tévedhetetlenek legyünk,
ha működni akar az életünkben. Viszont valószínűleg hamar elpártol arról
a helyről, ahol a vezetők magukhoz igyekeznek őt láncolni (amely mágia
és emberimádás). Tehát úgy döntünk, hogy tesszük a jót, mert látjuk, hogy
Isten az, aki azt cselekszi bennünk (Filippi 2,12-13). De erről majd
valamikor az eleve elrendelés kapcsán írnék bővebben.