Kedves Ariel! Hogyan lettek a BAGY jelenlegi vezetői vezetőkké téve? Nem voltam ott; úgy tudom, hogy szavazással. A BAGY alapszabályának 18/G pontja így szól: "A közgyűlés hatásköre. ... Kinevezi vagy visszahívja az egyház presbitereit, pásztorát, képviselőit." A közgyűlés (más néven eklézsia) pedig a 15. pont értelmében "az egyház legfőbb döntéshozó szerve, amely az egyházat megalapító természetes személyekből és az egyházhoz csatlakozó tagokból áll." Csatlakozott tagnak a 16. pont alapján "az tekinthető, aki csatlakozási szándékát írásban kinyilvánította." Ezt én még nem tettem meg (feledékenységből), ezért nem volt szavazati jogom a választáson, amelyre ennélfogva nem is mentem el. Nincs nálam a gyülekezet újságja, amely beszámol arról, hogy pásztornak Piszter Ervint, presbitereknek pedig másokat választottak meg. (A nevekre nem emlékszem; Görbicz Tamás, Takács Ferenc és mások ott vannak köztük.) Véleményem szerint tényleg azért lettek éppen ők megválasztva, mert az ő nevüket ismerte mindenki. Ebben semmi rossz nincs önmagában, hacsak az nem, hogy mások mellőztetést szenvedhetnek miattuk - de úgy vélem, ilyen nem történt. A konkrét események helyett inkább általánosságban fogalmazva azt mondanám, hogy ezek a vezetők hosszú évekig ott voltak a HGY vezetőségében, és ezalatt nem egyszer tettek bizonyságot hitükről és az Úr iránti odaszánt buzgalmukról. Mellettük szólt, hogy a már ecsetelt belső terror dacára képesek voltak erőt venni magukon, és lelkiismeretüket nem hagyták teljesen kialudni, amikor tudniillik feltették a kezüket, és udvariasan előterjesztették reformjavaslataikat Németh Sándornak. Vagyis: ezek az emberek a döntő pillanatban bizonyságot tettek arról, hogy Istent többre tartják, mint a vezető lelkészt. Rá kell mutatnom, hogy egy HGY-stől már az is hallatlan merészség, ha egyáltalán beengedi az elméjébe a "Jézus vagy N.S?" kérdést. Ami ezeknek az embereknek a korábbi bűneit illeti, először is belátták, majd megbánták és - ahogy látom - elhagyták őket. Mentségükre szolgál, hogy annak idején megfélemlítés és megtévesztés hatása alatt tették, amit tettek. Ezalól mára (úgy érzik) felszabadultak. Másrészt talán ők maguk is érezték méltatlanságukat, ezért lett az egyház "alkotmánya" olyan, amilyen. Az egyháztörténet elég vegyes tapasztalatokat tár elénk a nép általi presbiter- és püspökválasztási gyakorlatról: sok civakodásnak lett ez a forrása. De (1) még mindig inkább civakodom egyenrangú keresztény testvéremmel egy személy kinevezése miatt, mint hogy egy elmozdíthatatlan és felelősségrevonhatatlan pápa rémuralma alatt nyögjek; (2) Hiszek a Szentlélekben, aki valószínűleg inkább működik a közösség gyümölcsvizsgáló tekintete által, mint hogy egy önmagára mutogató ajatollah személyéhez láncolná magát. Végül (3) az alapszabályban benne van az is, hogy "a közgyűlés elfogadja vagy módosítja az egyház alapszabályát" (18/A), így ha nem válik be ez a modell, akkor nyugodtan kereshetünk másikat. Röviden így tudom indokolni az emberi szervezet oldaláról, hogy miért vagyok boldog a BAGY-ban. Ami az isteni, belső oldalt illeti, nem akarok csöpögni, de azt nem tudtam meghatottság nélkül hallgatni, hogy az első istentiszteletek egyikén, még a Kiss János altábornagy utcában legalább három alkalommal prédikáltak (1) a lelkiismeret fontosságáról és tisztaságáról. Ha ez nincs meg, akkor az illető "nem hitből cselekszik," tehát valamilyen értelemben bűnt követ el. Emellett sok szó esett (2)a keresztény ember szabadságáról, amelyet Krisztus szerzett a számunkra, hogy immár ne engedjük magunkat gúzsba kötni ember csinálta tabukkal, amelyek a "transzferenciára" és a "démonizálódásra" hivatkoznak, de végcéljuk az, hogy rabul (és engedelmes eszközül) adjanak át minket a vezetőknek. A (3) nagy üzenet a keresztény érettség volt, amelyet bizony a HGY-ben csak az árral szembeúszva, kudarcok és krízisek fájdalmas tapasztalata során lehetett megszerezni, illetve benne előrelépni. Nem azt mondom, hogy a szabadsággal nem lehet visszaélni. De aki félre akarja vezetni követőit, vagy a pénzüket akarja, az rendszerint nem neveli őket önállóságra és szabadságra, hanem igyekszik őket kiskorúságban tartani. Én ennek az ellentétét láttam a BAGY-ban, ezért maradtam ott. Tudom, hogy az emberek mindenütt esendők - de ezek az emberek ennek teljes tudatában vették bele az "alkotmányba" azokat a passzusokat, amelyek az ő esetleges elpápásodásukat fogják megakadályozni. Bizonyára lesznek buktatók ebbe a berendezkedésben is. De legalább a HGY fő hibájába, a lelki terrorba nem fogunk visszazuhanni. Még egy lehetséges ellenvetésre szeretnék előre megfelelni. A HGY a presbitériumi egyházkormányzásra való áttérést azzal utasította el, hogy az kirekesztené a Szentlelket, és az egyházat paragrafusokkal irányítaná - az építés helyett, amelynek ugyebár a fő eszközei a szolgálati ajándékok. (Érdekes, a pápizmust szavakban elutasító HGY milyen hamar felfedezte magának az emberistenítésnek ezt a tömör és primitív bizonyítékát. Forrás: a HGY-nek a reformerek Négy pontjára feleletül adott Nyilatkozata, 1998. augusztus 6-án.) Erre az a válaszom, hogy (1) Nem az volt a kérdés, hogy miképp fedezhető fel a Szentlélek munkája valamely intézmény vagy emberi fórum működésében, hanem az, hogy melyek azok az intézmények, amelyek a Szentlelket a legkevésbé árnyékolják le. Biztos vagyok benne, hogy a presbitérium ebből a szempontból kényelmesebb "lakhelye" az Egyházat támogató Szentléleknek, mint egy ember személyes uralma. Aztán meg (2) a reformerek is megfeleltek erre a kifogásra: "A bizalmatlanság légkörét az a szemlélet is mutatja, mely szerint a presbitérium adott esetben elfojtaná a Szent Lélek működését. Helyesebb volna abból kiindulni, hogy a presbiterek hittel és Szent Lélekkel teljes istenfélő emberek, akik - ha ellenvetéseket fogalmaznak is meg - az igazsággal meggyőzhetőek, ha mégis tévednének." (Forrás: "Állásfoglaló és bocsánatkérő levél," az első fehér füzetben.) Összefoglalva: Azért vagyok boldog a jelenlegi közösségemben, mert őszinte és élő hitű emberek vezetik, akik emellett elismerik esendőségüket, és alávetik magukat a Jézus által megjelölt legfelső fegyelmező fórumnak, a teljes gyülekezetnek. Egy megjegyzés még idekívánkozik. A III/IV. század fordulóján lépett fel az Egyházban az ún. donatista szakadás, amely csak azokat a püspököket tekintette "igaziaknak," akik nem bújtak el az üldözés idején. Ez sok ártalmas következménnyel járt: az egyházat emberek erényeire építette volna. Velük szemben a többség azt mondta, hogy Isten garantálja pl. a keresztség és a püspökszentelés "érvényességét," így nem kell azt emberek kiválóságához kötni. Ők végül abba az ellentétes tévedésbe estek, hogy ez a "garancia," amelyet "kegyelemnek" hívtak, holott semmi köze a bibliai kegyelemhez (kharisz), hanem valami misztikus folyadék, amely a puszta rítusokban közöltetik az emberekkel, csak a külső érvényességet kell betartani. Mi e két álláspont között haladva azt mondjuk, hogy bizonyára Isten nem köti magát kizárólag a makulátlan elöljárókhoz (ez gőg volna a részünkről), ahogyan nem igényli azt sem, hogy tévedhetetlenek legyünk, ha működni akar az életünkben. Viszont valószínűleg hamar elpártol arról a helyről, ahol a vezetők magukhoz igyekeznek őt láncolni (amely mágia és emberimádás). Tehát úgy döntünk, hogy tesszük a jót, mert látjuk, hogy Isten az, aki azt cselekszi bennünk (Filippi 2,12-13). De erről majd valamikor az eleve elrendelés kapcsán írnék bővebben.