Nemo ************************** 1999-06-21 18:25:04 Kedves Hozzászólók! Úgy látom, a vita kezd elméletivé válni. Felmerült a kérdés: szabad-e a világ elé kivinni a HGY ügyeit, és vajon erre vonatkozik-e a feddés három bibliai lépcsője? A BAGY vezetői nem akartak „kitálalni,” tehát a válasz az lehetne, hogy "szerintünk sem szabad, és az említett igék nem arra vonatkoznak." Most azonban, hogy a „kipakolás” megtörtént, furcsa érzésekkel állunk az emberek előtt. A könyvben foglaltakat - ameddig tájékozottságunk terjed - igaznak látjuk, de azt is érezzük, hogy a HGY számára ez a könyv nem volt éppen baráti gesztus. Miért gondoljuk mégis azt, hogy a könyv kiadása végső soron hasznos, így tulajdonképpen Isten akarata volt? – Azért, mert amit ír, az igaz, és bár ahogy írja, az nem éppen tapintatos, de a HGY kizárólag ebből a hangnemből ért. Mondtam már ezen a fórumon, de most még egyszer elmondom: 400 kilobájtnyi cáfolatot írtam a tulajdon kezemmel az új hullámra, a tőlem telhető legtisztességesebb hangon, és csak nekik küldtem el, illetve adtam át. És mi lett az eredmény? Semmi. A HGY figyelmét csak az kelti fel, ha Istenen kívül az emberek is tanúi annak, hogy lelepleződnek a viselt dolgai. A HGY legnagyobb ellensége és egyben jóakarója a világosság, a nyilvánosság. Ellensége, mert ha mindenki látja, mi folyik ott, akkor nem mehet minden a régiben. Jóakarója, mert kikényszeríti azokat a belső reformokat, amelyeket a javaslattevők szép szóval nem tudtak elérni. Ezek a változtatások pedig a HGY javát szolgálják. Egy párhuzam jár a fejemben. A római katolikus felekezet szégyentelenül tudta űzni istentelen és aljas üzelmeit, amíg a reformátorok ki nem léptek és kívülről el nem kezdtek leleplező iratokat kiadni azellen, ami ott folyt. Róma utólag persze álságosan jajgatott: „Ezt megmondhattátok volna kilépés nélkül is!” A pápát nem zavarta, hogy a reformátorok és mások éppen ezt tették, de máglyán végezték - vagy bíborosi kalapokkal kenyerezték le őket. De ez többé nem működött. Róma kénytelen volt valamennyire megtisztulni, mert rádöbbent, hogy már nemcsak Isten látja. És noha az „embereknek tetszés,” a világnak való megfelelés mint fő indítóok nagy szégyen volt, mégis arra indította őket, hogy a legdurvább gonoszságaikat elhagyják. Fájdalommal mondom: mi azért örülünk a könyvnek, mert Németh Sándor pápasága alatt nem látunk lehetőséget arra, hogy valódi dávid-nátáni megtérésen menjen át a HGY. Mi beérnénk egy részleges reformmal is. Bárcsak tévednénk! Az alábbiakban néhány példán kifejtem a párhuzamot. 1. A párbeszéd elutasítása Szerintünk a HGY nem a Sátán zsinagógája vagy a Lucifer Gyülekezete (ahogy ők neveznek bennünket), hanem Jézus Krisztus Gyülekezetének egy tagja. Nekünk sem volt könnyű ettől a testrésztől elszakadni. De azt nem ismerjük el, hogy a HGY mint az egyetemes Gyülekezet része jelenleg úgy működik, ahogy azt Isten szeretné. Ezért megfogalmaztuk a magunk észrevételeit, javaslatait. Görbicz Tamás az 1998. július 16-ai országos vezetői értekezleten beterjesztette az elhíresült Négy pontot, de beadványát rövid úton félretolták, mint a szolgálati ajándék elleni lázadást. Javaslatai között szerepelt az, hogy a presbitérium legyen valóságos vezető testület, és a "szolgálati ajándék" ne alkalmazzon kézi vezérlést az ügymenetben. Erre az a válasz jött, hogy "a gyülekezetet nem paragrafusokkal kell vezetni." Mintha ugyan az olyan egyházkormányzás, ahol nem egy mindenható pápa trónol a nyáj fölött, hanem ellenőrizhető, jegyzőkönyvvel hitelesített tanácskozásokon dől el, mit kell tenni, az valami farizeusi rendszer volna! Németh Sándorék szemellenzősen tekintették a dolgot, és a presbitérium általi kormányzás ötletét egy lendülettel elutasították. Itt azonnal kínálkozik egy egyháztörténeti párhuzam. A római katolikus felekezetben esett meg az a dolog, hogy a konstanzi zsinat három pápát tett le, és egy negyediket emelt trónra. A zsinati atyák a pápai zsarnokság ellen azt a biztosítékot építették be az egyházjogba, hogy "tízévente zsinatot kell tartani." Mi most ezt tettük meg kicsiben, azzal az eltéréssel, hogy a "pápát" nem akartuk lemondatni, mert Németh Sándor mégsem annyira ártalmas az Egyház számára, hogy az áhított célt csak az ő testén keresztül érhettük volna el. Ő azonban úgy érezte, hogy személyében támadtuk meg, és minden párbeszédet elutasított. 2. A reformerek eretnekítése Ezt követően megindult a reformot sürgető vezetők elszigetelése. Istentelen lázadóknak, Júdásnak, farizeusoknak, Kórénak, Dátánnak és Abirámnak, sőt Lucifernek nevezték őket. A prédikációk a "szolgálati ajándék" (értsd: a vezető lelkész) iránti vak hűséget jelölték meg mint "az ébredés folytatódásának feltételét." Itt ismét kínálkozik a párhuzam: IV. Jenő pápa, amikor a zsinati mozgalom megtámadta az ő abszolút hatalmát, megpróbálta feloszlatni a bázeli zsinatot, illetve saját hatáskörébe vonni a döntéseket azáltal, hogy új, itáliai helyszínt jelölt ki. A Bázelben maradt püspököket "közönséges lázadók hitvány csőcselékének" nevezte, akik "megérdemlik, hogy visszakergettessenek az ördög kebelére, akitől jöttek." Ez egy kissé hasonlít a mai helyzetre. Felmerül a kérdés: aki ennyire nem áll szóba deklaráltan jószándékú hittestvéreivel, az mennyiben jobb, mint az említett pápa? Miért ismétli meg a Hit Gyülekezete a római egyház történetét húsz év alatt? Azért, mert nem akar tanulni belőle, és csak vita céljára használja az egyháztörténelmet. Ha a római katolikusokat kell rugdosni, akkor szüntelenül a száján van az inkvizíció, az Újvilágban elkövetett mészárlások, a jezsuita ármány - de képtelen felismerni, hogy a HGY belső működése az évek folyamán egyre kísértetiesebben emlékeztetett az elpápistásodó nyugati katolikus egyházra. A presbiterek Isten adta kormányzási joga (Apcsel 20,28) a N.S. előtti szolgalelkű bólogatásban merült ki. A vezető lelkész semmibe vette a Bornemisza Péter iskola igazgatójának szakmai döntéseit, és többször is átnyúlt a feje fölött. Eközben a hívők szellemi szükségleteit egyre kevésbé elégítették ki: a bibliai tanítás helyett ufók, Diana hercegnő, külpolitikai elemzések és választási kortesbeszédek kerültek terítékre. Ezt Takács Ferenc a Stresszgyár című beadványában szóvá is tette. És mi lett a válasz? Kapott egy levelet, hogy írását lemondásként értelmezik. Magyarul: aki még egy utolsó, kétségbeesett kísérletként levélbe öntötte fájdalmát és problémáit, azt kirúgták. 3. Görcsös begubózás Mi volt a rossz a "Stresszgyár"-ban? Nem az, amit mondott, hanem az, hogy egyáltalán meg mert szólalni. Máskülönben legalább megkíséreltek volna érdemi választ adni rá. De egy olyan rendszer, amely számára az ellenvélemény sosem lehet építő, nem képes megújulni. Ismét itt a párhuzam: a római egyház a reformációtól kezdve konokul kivetette magából a számára megújulási esélyt adó irányzatokat (a kegyesség terén a janzenizmust, az egyházirányításban az episzkopalizmust, a filozófiában a kanti vonal átvételét stb), görcsössé vált és egyre jobban kiszáradt. A tridenti zsinat természetszerűleg vezetett a bezárkózás évszázadaihoz és az első vatikáni zsinathoz. És most mi folyik a HGY-ben? A BAGY elleni véresszájú átkozódás már hónapok óta folyik, nem szabad a tévét bekapcsolni, ha a HGY-ről adnak riportot, a bagyosok szellemileg fertőzőeknek lettek kikiáltva. Ez tiszta megismétlése a Trident utáni római katolikus egyháztörténelemnek. És ahogyan a "szolgálati ajándékot" az egekig magasztalják, az a pápai tévedhetetlenség dogmájának kicsinyített mása. 4. Struccpolitika Egy ilyen helyzetben jelent meg Bartus László könyve, a "Fesz van." Mivel a benne feltárt tényanyag az esetleges túlmagyarázások és a gunyoros hang ellenére is megsemmisítő, a HGY vezetői és tagjai a homokba dugják a fejüket, és a könyvet hallgatással akarják megcáfolni - mintha indexre tennék. Nem értem, hogy nem ismeri fel a katolikus teológiát járt Németh Sándor, hogy hajszálpontosan római módon viselkedik. A pápaság mögött az évszázadok múltán egyre kevesebb szellemi, erkölcsi és emberi érték maradt, viszont egyre több kincset gyűjtött magának, egyre jobban összefonódott a politika bizonyos szereplőivel, és egyre gyakrabban mutogatott saját tekintélyére ahelyett, hogy az ellenvetésekre érdemben megfelelt volna. Németh Sándorra és vezetési módszerére ez a leírás pontosan illik. A Szent Szellemre hivatkozik, meg arra, hogy ő a kenet megmaradásának két lábon járó biztosítéka. De a pápa is azt mondta, hogy nélküle nem lenne érvényes a hierarchia, amely pedig a szakramentumok Istentől rendelt egyedüli kezelője. Szakramentumok nélkül pedig állítólag nincs élet az Egyházban. Vajon nem talál ez is a HGY-re? Csak "szakramentumok" helyett "kenetet" kell mondani, de az idők folyamán ez is kiüresedett: az Isten jelenléte helyett ma már csak a rángatózásokat jelenti. 5. Hivatkozás a múltbeli érdemekre A rituálissá vált római egyház persze nem átallott a maga dicső múltjára mutogatni a reformátorokkal szemben: "Mi térítettük meg a pogányokat, mi tettük kereszténnyé Európát." És ez igaz. Ahogyan az is, hogy Németh Sándor tízezreket vezetett az Úrhoz. De ettől nem változik rögtön helyessé minden mostani tette. A zsidók is hivatkoztak a szövetségre, a törvényadásra és a templomra - mégis fogságra mentek. Isten nem személyválogató – sőt akire sokat bízott, attól sokat kér számon. 6. Isten örök ígéreteinek lobogtatása A nem túl kellemes illatú öndicséret ma is jó szokása a római egyháznak: "Isten megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek diadalt az Egyházon. Mi pedig 2000 éve fennállunk, mint senki más, tehát mi vagyunk az igaz egyház." Ebből a távlatból a HGY önmagára mutogatása (40 ezer tag, töretlen növekedés stb.) nem tűnik valami újonnan kitalált módszernek. Azt el tudják képzelni, hogy a római felekezet megrothadt belülről – de azt nem, hogy hozzájuk is becsúsztak visszaélések. Ehelyett olyanokat hallunk, hogy „ha valami nem lenne frankó a pásztorban, szerintem a Nagyfőnök, többszöri figyelmeztetés után, már régen félretette volna az útból. Ez nem történt meg, és nem is úgy néz ki, hogy meg fog történni. Akkor viszont azok, akik ezt erőltetik, és kárhoztatják azt, akit az Isten nem kárhoztat, az Isten akaratával állnak szemben.” Az ilyen okoskodás szerint a római felekezet minden tanítása Isten akarata, és a protestánsok Isten ellen harcolnak. 7. Kizárólagossági igény Vajon miért van szüksége a HGY-nek erre a jolly jokerre? Mert ha elejtenék, akkor nem lenne semmi többletük másokhoz képest: egy lennének az egyháztörténet számtalan protestáns kisközössége közül. Ők azonban azt hiszik, hogy Isten végidőkbeli nagyméretű Szellem-kiárasztásának ezen a régióban ők az osztogatói. A római felekezet hasonló szellemtől indíttatva tartotta magát egyedül üdvözítőnek egészen a közelmúltig. 8. A tagok megfélemlítése A HGY-t egyházpolitikai arroganciája okán is a római felekezethez lehet hasonlítani. A reformereket "istentelen fundamentalista protestáns farizeusoknak, széltől hányt víztelen fellegeknek" nevezték és irgalmatlanul átadták a sátánnak. De ha régebben is előállt valaki a maga ellenvéleményével, akár a legudvariasabb stílusban és legkérdőbb hangsúllyal, menten a torkára forrasztották a szót azzal, hogy démonok beszélnek belőle. Ez már a legalsó szinten, a házicsoportokban is így volt. A házicsoport-vezetőket kioktatták, hogy ha valaki szembeszegül a központi irányvonallal, azt úgy kezeljék, mintha egy démonnal volna dolguk: az illetőt szégyenítsék meg, vonassák vissza vele az állítását (vagy a kérdését), és a démont űzzék ki. Ez a gyakorlatban velem úgy történt, hogy nagy hangon nekemtámadtak, rámolvasták a Máté 23-at (Jaj nektek, farizeusok…), és azt mondták, hogy nem a keresztényi szeretet beszélt belőlem, hanem az ártó szándék. Farizeusnak és hamisprófétának lettem bélyegezve. Pedig csak lefordítottam azokat az angol nyelvű cikkeket, amelyeket a HGY-ben árult amerikai Charisma magazinban találtam az új hullám elindulásáról. De súlyosabb esetekben akár ki is találtak egy olyan bűnt, hogy „Gyülekezet-ellenesség,” ha magában a lefordított szövegben (dél-afrikai vándormisszionáriusok felrázó célú üzenete) semmi rossz nem volt. Ezt a bűnt berakták a bűnvalláskor figyelembeveendő kategóriák közé. A bűnvallással az eretnek elvégezte a római katolikusoknál szokásos megalázkodási rítus karizmatikus megfelelőjét. 9. Igeellenes tradíciókra való támaszkodás Amúgy pedig maga a bűnvallás is egy bibliaellenes karizmatikus tradíció. Az Igében sehol nem olvassuk, hogy kötelező volna életünk minden bűnét legalább egy alkalommal hangosan kimondva megtagadni és elhagyni, hogy teljesértékű keresztények legyünk. Az emellett rendszerint felhozott bibliai beszámolók vagy nélkülözik a kötelezőséget, vagy a felebarát ellen elkövetett bűnökről szólnak (amit neki kell megvallani és tőle bocsánatot kérni). Még kevésbé lehet olyan igehelyeket találni, amelyek igazolnák azt a HGY-s gyakorlatot, hogy a titkos bűnökről Isten előtt megteendő bűnvalláshoz egy emberi tanú jelenléte szükséges (aki a látszat kedvéért a háttérben nyelveken imádkozik). Viszont az egyháztörténetben megtalálható ez a gyakorlat: a harmadik-negyedik században a mindenki előtt elmondandó bűnvallást sokan terhesnek és kínosnak érezték, ezért számukra kijelöltek egy megbízható presbitert, hogy az illető előtte vallja meg bűneit, hogy az egyház a megjavulás bizonyítékának tekintett fenyítéket kiszabhassa. Ezek a presbiterek azonban a gyakorlatban a legkevésbé sem voltak megbízhatók, és titkot sem tartottak, ugyanis azt nem írta elő semmi, hogy nem hozhatják nyilvánosságra, amit hallottak. Egyszer egy szörnyű visszaélés történt Konstantinápolyban: egy presbiter elcsábította azt az előkelő hölgyet, aki nála végezte gyónását, és attól kezdve rendszeresen összejártak bűnvallás örve alatt. Nektariosz pátriárka haragjában az egész magángyónást eltörölte. 10. Besúgás És mikor jött vissza kötelező jelleggel a fülbegyónás? A vérszomjas és cezaromániás III. Ince pápa idején, aki a franciaországi albigens eretnekek ellen folyamodott ahhoz az éles fegyverhez, hogy amit az egyszerű nép a pap fülébe súg, azt ő – no nem a háztetőkről hirdeti, hanem – ügyesen felhasználja, aki ellen lehet. Később a boszorkánysággal gyanúsított keresztényeket is ezzel az ügyes módszerrel szúrták ki. Ince pápa rendelete úgy szól, hogy „mindkét nembeli egyének az értelmes kort elérve kötelesek legalább egyszer, a húsvéti időben meggyónni papjuknak, máskülönben ki kell őket tagadni a szentségekből, és nem szabad őket keresztény módra eltemetni.” No persze a gyónási titok itt is csak formaság volt. A HGY-ben nincs ilyen kényszer, csak lelki nyomás. Akinek még nem volt bűnvallása, azt az ördög lakhelyének tekintették, akiből mindenféle bűn kinézhető, mert még nem „tagadta meg őket Jézus nevében.” Ha az ilyen ember szerencsétlenül járt, rögtön kész volt a válasz: „Nem védted meg a hátad az ördögtől. Bűneid rádtapadnak, átok alatt vagy.” A római gyónáskényszer tehát majdnem pontosan megjelent a HGY-ben is, azzal az eltéréssel, hogy itt nem közösítették ki azt a tagot, aki visszaélt a gyónási titokkal. Sőt inkább az vált rendszerré, hogy a központ így gyűjt információkat az egyszerű báránykákról, és így tartja a markában őket. Azt lehetne mondani, hogy aki bűnvallást tett, annak rosszabb lett a sorsa, mintha nem tett volna. Én magam soha nem tettem bűnvallást, de közvetlen környezetemben történtek olyan irtózatos és megalázó visszaélések, hogy nem akarom őket ideírni. Ennek nyomán a Görbicz-féle „Négy pontba” is felvették azt a követelést, hogy „a bűnvallásokkal és a hátterekkel való visszaélések szűnjenek meg.” De kötve hiszem, hogy ez valaha is megvalósulna. A HGY-nek szüksége van erre az eszközre, amelyben a gyónási titok megsértése biztosra vehető, mert csak így tehetnek szert korlátlan hatalomra minden tag felett. 11. Emberek istenítése A római felekezet a gyakorlatban a legsúlyosabb bűnnek azt tartja, ha valaki kételkedik a pápa tekintélyében. A HGY-ben Németh Sándor, a szolgálati ajándék, a kenet és a Szent Szellem gyakorlatilag egyenértékűek, így a pápa helyett az újhullámos megnyilvánulásokat nem szabad kritizálni. A Szentlélek-káromlással való zsarolás az új hullám kedvelt igazolási módja lett. Aki egyáltalán feltette a kérdést, hogy „biztos, hogy itt minden Istentől van?” – az rögtön a sarokba lett szorítva azzal, hogy „Mit mondtál??!! Kétségbevontad a Szent Szellem munkáját?” Annak ellenére dívott ez a gyakorlat, hogy Jézus nem saját követőit, hanem a benne nem hívő farizeusokat fenyegette meg ennek a bűnnek a lehetőségével. Olyanokra nézve áll fenn a Szentlélek-káromlás lehetősége, akik nem hiszik, vagy megtagadják, hogy Jézus a megváltó, és csodáit is az ördögnek tulajdonítják. A Hit Gyülekezetének lelki terrorja azonban nem mást, hanem a Jézusban mint Krisztusban hívő, de esetleg összezavarodott testvéreket fenyegeti ezzel az éles fegyverrel – csak mert nem hódolnak be egy ember által gerjesztett pszichikus hisztériának. Ilyenformán a Szentlélekből egy rosszindulatú mimózát csinál, akit azért küldött el Jézus, hogy az első elejtett szóra vagy futó kételyre beáruljon minket Istennek, aki maga az emésztő tűz. Mit mondjak, én is átmentem egy szörnyű időszakon e tanítás miatt (bár akkor nem az új hullámról volt szó). 12. Az Ige megerőtlenítése A római felekezet a Bibliát csak a hagyománnyal kiegészítve tekinti hathatósnak; szerintük az Isten Szava az egyházi tradíciók nélkül érthetetlen és káros. A HGY-ben is megvan ez a becsmérlő hozzáállás, amin Luther és Kálvin undorodva megbotránkozna: itt a Bibliát a Bethesda tavához hasonlítják, amely csak akkor gyógyított, amikor az angyal felkavarta. (Yonggi Cho tanítása; ma újra kiadták a könyvét.) Ezt úgy hívták, hogy az Igét a Szent Szellem „megeleveníti” - annak ellenére, hogy ilyen a Biblia nem ír. Az Ige élő és ható, sőt minket is megelevenít – tehát nem szorul megelevenítésre. Yonggi Cho kitalálta a „lógosz” és a ”rhéma” közti mondvacsinált különbségtételt. Az egyik a nyugvó, általános, ránk nézve közömbös Ige, a másik pedig a felkavart, speciális, nekünk szóló Ige. A görög szavaknak sem a jelentése, sem az újszövetségi használata nem támasztja alá ezt az elméletet. A „logosz” (nem „lógosz” – a görögben az ékezet nem hosszúságot, hanem hangsúlyt jelölt) igen bő jelentéstartalmú szó: magyarra a ”szó, beszéd, ige, értelem, gondolat” stb. szavakkal fordítható. A „rhéma” pedig egyszerűen ”kimondott szó, szóbeli közlés.” Ha már itt tartunk, sehol nincs megírva az sem, hogy „a kimondott szónak teremtő ereje van,” holott ezt úgy harsogja a legtöbb karizmatikus, mintha legalább két fejezet erről szólna a Római levélben. 13. A bibliai bizonyítás megtagadása A római felekezet megtagadja a Sola Scriptura elvet, és azt hirdeti, hogy a Bibliában nincs benne minden, amit Isten mond az egyháznak. Ezt ilyen nyíltan a HGY nem hirdeti, viszont Ruff Tibor, a HGY főideológusa 1995 nyarán írt egy cikket, amelyben az új hullám mellett kardoskodik, mondván: „Isten mindig újat cselekszik, ezért nem szabad az eddig lejegyzett dolgokból kiindulni, amikor valamilyen eksztatikus jelenség megítéléséről van szó. Ez farizeusi módszer.” A gyakorlatban ez az érvelés tekintélyi célt szolgált: „fogd be a szád, és ne kérj bibliai bizonyítékot, mert nem kell.” Nem merte azt mondani, hogy „mert bizonyíték nincs.” Mondhatnék mást is, de nem akarom a párhuzamot túlfeszíteni. Talán így meggyőzőbb is. Úgysem tudja magát kivakarni innen a HGY. De talán megtér.