Ha a szerző nem minősítette volna farizeusi jellemvonásnak a bibliai precedens megkövetelését (106-108), akkor a legegyszerűbb volna egy "hallgatásból való érveléssel" (argumentum ex silentio) elintézni a szillogizmusát: "Igen, a kézrátétel valóban isteni erő átadására van rendelve, és az isteni erőtől el lehet esni, de annál meglepőbb, hogy ezen lehetőségek elméleti összekapcsolása éppen az Írások lapjain nem válik dokumentált ténnyé." Brown azonban a Sola Scriptura elvet a tradíció-hívő kereszténység álláspontja irányába görbítette, mondván: elég, ha egy jelenség nem áll ellentétben az Írásokkal (112-114). Ezért most lássunk néhány hasonló szillogizmust a római felekezet raktárából - hátha ez elbizonytalanítja a káosz védelmezőjét:

Ezeket a szánalmas eretnekségeket szó nélkül hagyva (mert puszta kimondásuk által kiderül hamisságuk) végre kerítsünk sort Brown saját szillogizmusára. Az (1) tétel teljesen igaz, ezt a karizmatikus bírálók nem is tagadják. De nagyon fontos megvizsgálni, mit is adtak át kézrátétellel a bibliai időkben. Brown eszmefuttatásából idézve a példákat: a nép bűneit a baknak (3Móz 16,21), Mózes dicsőségét Józsuénak (4Móz 27,18), a Szent Szellemet a samáriai hívőknek (ApCSel 8,17), gyógyulást a betegeknek (Mk 16,18), és szolgálati kenetet némely embernek (ApCsel 3,3). Ami a (2) tételt illeti: milyen alkalmakkor estek el az emberek Isten jelenlétében? Nos, következzék egy bő válogatás az újhullámosok által leggyakrabban felhozott igehelyekből. Az idézeteket a hely kímélése céljából mellőzöm.

1Móz 15,12 (Mély álom és rettenet szállt Ábrahámra) - Ez valódi fizikai megtapasztalás, de valószínűleg igazi álom, nem pedig ájulásszerű letaglózottság. Az Ószövetségben különösen gyakori az álombeli kijelentés. A Septuaginta e/)kstasij-nak fordítja a mdr (radam, álom) szót, de ennek jelentése is fölöttébb rugalmas, így semmit nem hoz az új hullám konyhájára. Isten Ádámra is ilyen mély álmot bocsátott, de csak a legszélsőségesebb újhullámosok próbálják ezt a "Szellemben való nyugvással" párhuzamba állítani.

2Móz 19,16 (A Sínai-hegy remeg és füstölög) - A népről nem olvassuk, hogy a földre zuhantak volna, de ha így volt is, Isten láthatóan és hallhatóan jelent meg. A mai földreeséseknél pedig nem ez a helyzet.

2Móz 34,8 (Mózes arcra borult) - Nyilvánvaló példája az akaratlagos "elesésnek." Más ilyeneket nem tárgyalok.

4Móz 24,4 (Bálám arcra borulva, de nyitott szemmel látja a látomást) - A Septuaginta az e)n u/(pn% (álomban) kifejezéssel fordítja a héber lpn (nafal, elesni) szót, valószínűleg a "nyitott szemmel" kifejezés ellenpontozására. A közbevetett "de" is utalhat arra, hogy a "leborulás" nem volt önkéntes. Mindazonáltal ez az alkalom hangsúlyozottan látomásról szól, nem pedig "áldás" vagy "kenet" átvételéről.

1Sám 19,24 (Saul a próféták között) - Ez a legvalóságosabb önkívületi állapot, amit csak a Bibliában olvasunk: a Dávidot üldöző király prófétált (ez a szövegösszefüggés szerint az akarata elvesztésével járt), meztelenre vetkőzött, és Sámuel lábánál hevert egy álló napig. No de micsoda vakmerőség ezt az isteni büntetést most áldásként hirdetni?

1Kir 8,10-11 stb. (A papok nem állhattak meg a köd miatt) - Ezt az újhullámosok előszeretettel értelmezik úgy, hogy "akkor nyilvánvalóan elestek." [3] De mindez akkor történt, amikor a papok már kijöttek a szenthelyről (1Kir 8,10; 2Krón 5,11), tehát nem eshettek is el egyszersmind a ködben. A megoldást ismét csak a szóhasználat ismerete hozza meg: az (Isten előtt) "állni" kifejezés a Bibliában egyszerűen azt jelenti, hogy "papi vagy prófétai szolgálatot végezni" (pl. 5Móz 5,5; Jer 5,19). A 2Krón 7,2-ben kifejezetten arról van szó, hogy "még a papok sem mehettek be az Úr házába." (Lásd még a Jel 15,8-at!) Arról van tehát szó, hogy Isten megjelenése miatt lehetetlen volt nekik "a szolgálatban megállni" (2Krón 5,14), vagyis a szokásos istentiszteletet elvégezni - és nem arról, hogy úgy hevertek egymás hegyén-hátán, mint ma a "Szellemben nyugvó" hívők az újhullámos gyülekezetekben.

Ez 3,23 stb. (A próféta elesik) - Érdekes, az újhullámosok nem veszik észre, hogy amikor "az Úr keze lőn rajta" (3,22), akkor még el tudott gyalogolni a völgybe; és hogy a belé árasztott szellem fölállította őt (2,2), nem pedig letaglózta. A 43,3-5-ben ugyanezt a mintát látjuk. Ezékiel elesése csupán gyenge emberi testének reakciója volt Isten jelenlétére, nem a látomás szerves része. És bár Brown állandóan erősítgeti, hogy a földre esés nem kulcsfontosságú dolog Brownsville-ben, úgy tűnik, hogy a lábra állás még kevésbé az.

Dán 8,18 stb. (A próféta elesik) - Itt még hangsúlyosabban ki van mondva, hogy az elesés emberi reakció, és Isten parancsa minden esetben a felállás. A 8,27-ben bizonyára nem követendő példaként szerepel a napokig tartó "betegség," hiszen rögtön utána azt olvassuk, hogy felkelt és a király által rábízott munkát végezte. A 10,9-11-ben ugyanezt a mintát látjuk. Igen jellemző az új hullám védelmezőire, hogy a Dán 10, 15-16-ot nagy hangon idézik (a próféta arcra borult, megnémult és elgyöngült), és mélyen hallgatnak arról, hogy az angyal ezután megnyitotta a száját és megerősítette őt. Élesen kirajzolódik a torontóizmus és a brownsville-izmus igeellenes tradíciója: az üzenet nem fontos, csak az elesés. Isten "érintését" az újhullámosok szüntelenül az eksztázissal hozzák összefüggésbe, míg itt kerek perec az ellentétét látjuk megírva.

Mt 17,6 (A megdicsőült Úr láttán a tanítványok arcra esnek és felettébb megrémülnek) - Amint az eddigiek alapján várható, az Úr megérintette őket, és így szólt: "Keljetek fel és ne féljetek!"

Jn 18,4-6 (A Jézusért küldött csapat elesik) - Ez az eset külsőségeiben is hasonlít az újhullámos jelenetekre: az üldözők hátratántorodnak és a földre esnek. Éppen azért bátorkodnak a kritikusok igeellenesnek nevezni a szellemi letaglózást, mivel azon a néhány helyen, ahol ez az irány biztosan kiolvasható az Igéből, istentelen emberekről van szó, akiket Isten ereje legyőz és megszégyenít.

ApCsel 2,13 (A tanítványokat részegnek csúfolják) - Az itt a szokásos újhullámos érv, hogy pusztán a nyelvekenszólás nem indokolná ezt a vádat, tehát kellett ott lennie valamiféle támolygásnak. [4] De nincs abban semmi meglepő, hogy aki csak arámul tud, az az idegen nyelvek hallatán részegségre gyanakszik. Éli főpap még Anna hangtalan imádságát is félreértette, azt hivén, hogy az asszony részegen motyog magában (1Sám 1,13).

ApCsel 5,5 (Anániás és Safira összerogy és meghal) [5]- A magyarázók vitáznak azon, hogy a két képmutató keresztényt vajon maga Isten vagy a lelkiismeret-furdalás ölte-e meg, de abban egyek, hogy az eset nem jelenthet normát az istentiszteletek számára. Ha ma ilyen történik, akkor azt figyelmeztetésként kell értékelni, nem pedig áldásként.

ApCsel 8,18 (Simon mágus pénzt kínál a Szentlélekért) - Itt az a mögöttes feltételezés, hogy a Szent Szellem nem csöndben áramlott, hanem látványos megnyilvánulásokat okozott. De teljesen önkényes dolog a hallgató szöveg mögé mindenféle hanyattesést, kutyaugatást vagy rángatózást odaképzelni.

ApCsel 9,4 (A tarzuszi Sault Isten ereje a földre veti és megvakítja) - Teljesen valóságos esemény, amelyet nem szabad a múltra korlátozni, mondván: ma nem várható egy Pál formátumú apostol elhívása. Csakhogy itt egy Isten népe ellen acsargó, Jézust magát üldöző ember esett le a lóról, nem pedig Istennek egy gyermeke. Ugyan Brown ebből is megpróbál fegyvert kovácsolni, mondván: "Nehéz elhinni, hogy Isten bemutathatja az Ő erejét (vagy felhívhatja rá a figyelmet) azáltal, hogy valakit a padlóra küld - főleg ha az illető szkeptikus és gúnyolódó?" (251) - No persze, Saul azt kifogásolta a gyülekezet életében, hogy ott az emberek hánytorogtak és vonaglottak - amúgy pedig hitt az evangéliumban. Micsoda kacskaringós okoskodás!

2Kor 5,12 ("Ha eksztázisba jutottunk, Istenért, ha józanok vagyunk, értetek van az") - ez a vers többféleképpen is értelmezhető, de valószínű, hogy Pál a "magánjellegű" eksztázist helyezi a másokat is építő józan tanítás mellé. Mindkettőnek megvan a maga helye a keresztény életben. Ezt egy kissé árnyalja, hogy másutt (1Kor 12-14) Pál gyakorlati okokból egyértelműen a józanságot tartja építőbbnek. Mindazonáltal ebből az utalásból nem lehet rögtön hanyattesést és rángatózást kiolvasni.

Jel 1,17 (János földre zuhan a megdicsőült Úr jelenlétében) - Érdekes, az isteni kézrátétel csak ezután következik, egy megerősítő szózat kíséretében. Az sem igaz, hogy az apostol a Jel 11,1-ig ("Kelj fel és mérd meg az Isten templomát") végig tehetetlenül feküdt, mert már korábban "elment az angyalhoz," hogy elvegye a könyvecskét. (10,8).

Milyen alkalmakkor estek földre az emberek Isten erejétől? Összefoglalva a fenti igehelyek közül a vitathatatlanul erre vonatkozókat: félelmetes természeti jelenség láttán, vagy amikor látomást kaptak, vagy ijedtükben és gyöngeségükben, vagy éppen büntetésül. És mi az, amit a kézrátétel által meg lehet osztani? A bölcsesség szelleme, az örökösi áldás, a kézrátételes gyógyítás, a szolgálatba állítás stb. A két halmaznak nincs közös eleme! A Bibliában nem találni kézrátételes látomást, félelmet, elgyengítést vagy büntetést, netán kézrátételes villámlást vagy mennydörgést. Azt sem mondja azt az Írás, hogy az örökösi áldás vagy a Szentlélek-keresztség stb. alkalmával elestek volna az emberek. - Ez már több, mint az iménti argumentum ex silentio, mivel most már tisztáztuk, mikor estek el az emberek, és a megcáfolt bizonyító helyeket tekintve van fogalmunk arról is, hogy mikor nem estek el. Ha Brown mégis megpróbálja összekötni, amit az Ige szétválaszt, akkor magára vessen, ha a bírálók az Ige megcsúfolójának nevezik.

Most még azt kell megvizsgálni, hogy a jelképez valamit a hanyattesés a Bibliában, akkor mi az.

És lőn nekik az Úr beszéde: parancsra új parancs, parancsra új parancs, szabályra új szabály, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi, hogy járjanak és hátraessenek és megfogassanak! (Ésa 28,13)

A "parancsra új parancs" stb. héberül valóságos dadogásnak hallatszik, ami az idegen hódítók érthetetlen nyelvét idézi fel - ezért utal Pál a nyelveken szólás kapcsán az Ésa 28,11-re. A fordítási nehézség ellenére annyi bizonyos, hogy a hanyattesés itt a rest és részeges papokat sújtó ítéletet jelképezi.

Éli főpapot (1Sám 4,18) lehetne még említeni, aki a székestül hanyattesett és nyakát szegte. Az 1Móz 49,17 egy lovas hanyatteséséről szól, a "pusztulás" értelmében. A Jézust kereső csapat is hanyattesett (Jn 18,4-6). Bizony nem alaptalan a kritikusoknak az a megfigyelése, hogy az arcra borulás az alázat jele, míg a hanyattesés a megaláztatásé. Brown persze elengedi ezt az általános szabályt a füle mellett, s azt kérdezi: [Mivel sokan előreesnek,] "ez azt jelentené, hogy őket valóban megérintette az Úr?" (254) - Igen, ha Brown elismeri, hogy a hanyattesőket valószínűleg nem. Ha neki szabad a kritikusok álláspontját annak egy számukra érzékeny részlete alapján vitatni (ad hominem érvelés), akkor nekem is szabad az övét.

Brown megkísért egy másik kibúvót is: "A kritikusok egyik leggyakoribb kifogása az, hogy az ébredési összejövetelek kaotikusok és rendetlenek. Amikor azonban megpróbálunk rendet teremteni: imasorokat és mögéjük elkapó embereket állítunk fel, akkor kigúnyolnak bennünket ťbibliaellenes futószalagjainkŤ miatt. Ironikus, [6] nem?" - Inkább az a bosszantó, hogy Brownsville-ben a káosz intézményesítését "rendteremtésnek" merik nevezni. Teljesen lyukas az olyasféle logika, hogy "az elkapók segíthetnek abban, hogy az emberek ne az elesésre figyeljenek" (251), mert ez éppen felfokozza a várakozást és a megfelelési kényszert. Ha valaki mögött ott áll az elkapóember, az már csak ezért is törekedni fog az elesésre - hiszen látja: azt várják, hogy el fog esni.

A Hit Gyülekezetében is megfigyelhető volt ez az önáltató logika: amikor látták, hogy a pörgés, hánytorgás stb. után hanyattvágódó nők gyakran fölöttébb illetlen látványt nyújtanak, kitalálták a zöld lepellel való letakarást - de amikor úgy magyarázták a dolgot, hogy a lepedők fölött előzőleg imádkoztak, és a padlót fogott hívőkre e leplek segítségével igyekeznek új adag "kenetet" árasztani, akkor a szégyen befedésén túl elleplezték azt a tényt is, hogy voltaképpen a "Szent Szellem" után loholva végeznek tűzoltómunkát.

Komolyabb nyelvi hiba csúszott be a könyvbe a fordító hibájából ott, ahol az a görög szöveget próbálta magyarul leírni. A 155. oldalon hat alkalommal fordul elő az "aki hisz énbennem" jelentésű ho piszteüon eisz eme, ami a nyelvtani nemek egyeztetését nagyvonalúan mellőzi: a ho hímnemű névelő, a piszteuon (amelyre a kettőshangzó miatt az umlautot nem szokták kitenni) semlegesnemű igenév. És valóban, az eredetiben mind a négy idézett helyen ťo( pisteu/wn ei)j e)me/Ť szerepel, amelynek helyes átírása ho piszteuón eisz eme. Ezt a hibát nem volna érdemes megemlíteni, ha nem mutatná oly érzékletesen a Hit Gyülekezetének felületes és nagyhangú "vitakultúráját," amely az eredetire hivatkozik, de nem képes egy olyan embert felhajtani, aki érti is, ami oda van írva. - Elismerem, az Arnott elleni bírálatomban én magam is elkövettem hibákat: a 22. oldalon a tou= qeou=-t tú theú helyett tou Teou-val írtam át, az 56.-on a du/o-nak a (nem kettőshangzóhoz tartozó) u-járól az átíráskor lehagytam a kötelező umlautot, más helyeken pedig az erős hehezet lefelejtésével írtam át a i/(na és a u(pota/ssetai szavakat, de ez talán megbocsátható egy olyan embernek, aki akkor még el sem kezdett görögül tanulni, szaklektorai pedig nem lehettek.