10. Egy kis rázkódás mindenkit felrázott

Az első néhány idézet Isten megrázó erejű beavatkozásáról szól. Brown kifejti, hogy "ma a külső megnyilvánulások többnyire a megszokott rend részét képezik, mert Isten most ráz fel bennünket ... Az önelégülteket megítéli, az aluszékonyakat felébreszti, a visszacsúszottakat helyreállítja. De még azok is elsöprő erejű testi érintéseket élhetnek át, akik évek óta szoros közösségben járnak Istennel. Mi ebben a furcsa? Ahol ébredés van, ott az emberek életjeleket adnak." (191)

Ez az álláspont kerek-perec azonosítja a "testi érintéseket" az "életjelekkel." Mintha Istennek egy rángatózó-vonagló új hullámra volna szüksége, hogy megrázzon minket! Mintha azokban az emberekben és gyülekezetekben, ahol senki nem remeg vagy ordít, nem volna élet! A szerző ezt csak sugallja, míg a Hit Gyülekezete ki is mondja. [1]

Ezután Martyn Lloyd-Jones nyomán következik egy érv az ébredésekkel kapcsolatban, ahol gyakori és "szinte szükségszerű" az elájulás, a földre esés, és előfordulat önkívületi állapot is (192):

"Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szent Szellem az egész személyiségünkre hatással van. Mint tudjuk, az ember testből, lélekből és szellemből áll, és ezeket nem választhatjuk szét egymástól. Az ember egészként reagál. Ami ilyenkor történik, az annyira intenzív, hogy az ember fizikai részeit is megmozgatja."

Ez önellentmondás. A teológus az emberi természet teljességével fedez egy olyan gyakorlatot, amelynek során a három összetevő egyike, a lélek nincs teljesen érintve - mivel a mai eksztatikus jelenségek során az értelem legtöbbször gyümölcstelen marad[2] - sőt az a legjobb, ha ki is kapcsoljuk. Elfogadom, hogy van igei és szent eksztázis, de ne dicsőítsük úgy, mintha az foglalná magában az Istennel való közösség teljességét.

Aztán Brown elkezd válogatott igehelyeket sorolni (193-4), de egy szót sem ejt az idézetek szövegkörnyezetéről és stílusáról. Ezt hívják a viták illemkódexei kritikátlan idézésnek - nem mintha a Bibliát kritizálni kellene, hanem mert válogatás és megítélés (kriszisz) nélkül, tővel-heggyel összedobált idézetekkel igyekszik elnémítani az ellenkezőket, hogy aztán olyan következtetést vonhasson le, ami neki tetszik.

Az igehelyek egyik része Isten valóságos, fizikai beavatkozásáról szól. Ilyen a 2Móz 19,16-19: "mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémüle [angolban: remegett] az egész táborbeli nép," és az Újszövetségből az első istentiszteletek egyike: "Minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, ahol egybegyűltek; és beteltek mindnyájan Szent Lélekkel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala" (ApCs 4,29-31) továbbá a bebörtönzött tanítványok szabadulása: "Hirtelen nagy földindulás lőn, úgyannyira, hogy megrendülének a tömlöc fundamentumai, és azonnal megnyílának az ajtók mind, és mindnyájuknak a bilincsei feloldódának" (ApCs 16,25-26).

Ezeket az eseményeket minden valamirevaló kritikus valóságosnak ismeri el. Nem fogadjuk azonban el, hogy ma is ugyanez játszódna le az "ébredési" összejöveteleken (noha a lehetőség nincs kizárva).[3] Ma ugyanis egy kicsit se remegnek a gyülekezeti házak fundamentumai, és legfeljebb a kémények füstölögnek, egyszóval hiányzik az Isten megjelenésének objektív, mindenki által észlelhető fensége és ereje. Brown észre sem veszi, hogy hibásan következtet: Azt mondja: ha Isten meg tudta rázni a föld fundamentumait, akkor meg tud rázni néhány keresztényt is, ezért nem szabad a mai remegést eleve az ördögnek tulajdonítani. (195) - Persze, hogy meg tudja rázni Isten az ember testét ma is, de miért csak azokét, akik "átadják a kontrollt" és "engedik, hogy a Szellem eláztassa őket?"[4] Ezeknek az embereknek először akarniuk kell az élményt, hogy aztán Isten "működhessen" rajtuk. Brown téved, amikor a Sínai-hegyhez nyúl vissza bizonyítékért: ott valóban mindenki remegett, míg itt csak néhányan. A szerző bűvészi ügyességgel eltünteti a bizonyítandó állítást (hogy tudniillik ma is a sínai- hegyihez hasonló meglátogattatást élnek át az újhullámos gyülekezetek), és beéri azzal a megjegyzéssel, hogy a mai remegés kevésbé meglepő, mint ama zsidóké. No de éppen az a furcsa, hogy a Sínai-hegy alatt nem kellett hosszasan sulykolni az emberek tudatába és tudatalatti világába, hogy Isten ereje jelen van és rázza a népet - míg ma általában csak huzamos érzelmi ráhangolás után indulnak be a jelenségek (hangos zene, megmagyarázatlan nyelvekenszólás a pódiumról, más helyeken kitört megnyilvánulásokról készített videófelvételek levetítése).

A dialektikában a fortiori (az erősebből való) érvelésnek nevezik, ha az állítást egy olyanra vezetjük vissza, amely láthatólag igaz, de a bizonyítandó még ennél is könnyebben teljesül - tehát még nyilvánvalóbb. Például: "ha azok meg nem menekültek, akik a földön szólót [azaz Mózest] megvetették, sokkal kevésbé mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyekből vagyon" - Zsid 12,25. Ha azonban az "erősebb" állítás és a bizonyítandó között nincs szigorú párhuzam, akkor az okoskodás nevetségessé válik, pl. "ha a Hold képes arra, hogy a mérhetetlen óceánokat megduzzassza, akkor miért lehetetlen, hogy az égitestek befolyásolják a törékeny emberi lények sorsát?" - A hiba ott van, hogy a sorsok "befolyásolása" nem gravitációs elven történik, és hasonlóan, Isten ereje nem úgy rázza meg az embereket, mint az élettelen tárgyakat.

E tévedés annyira eluralkodik Brown gondolatmenetén, hogy egyszer sem tér ki a felvetett problémára, holott többször megismétli hibás következtetését: "A Biblia szerint Isten erejétől megremegett az a hely, ahol a hívők imádkoztak, és a tömlöc fundamentumai is megrendültek. Néhány kritikus mégis azt állítja, hogy egyáltalán nem igei, ha keresztények rázkódnak az összejöveteleken. De vajon mire alapozzák véleményüket?" - és ismét: "Nehéz elképzelni, hogy a hely remegett, az apostolok azonban nem," - majd: "Miért mondjuk azt, hogy amikor Isten jön, akkor minden vadul remeghet (a hegyek, a föld oszlopai, különböző épületek), de törékeny kis emberi lények nem remeghetnek? Vajon nem ugyanez az erő teszi mindezt?" (196) A válaszra váró kifogás éppen az, hogy ma csak gyenge emberi testek "remegnek vadul" (ez láthatólag Brown szépítő kifejezése a rángatózásra, a vonaglásra és a hánytorgásra), de a falak rendületlenül állnak. Brown érvelése éppen az erejét veszi el Isten fizikai beavatkozásának, amikor szubjektív élményeket és jelenségeket próbál az Isten erejének régi megnyilvánulásaival megtámogatni. Ezek szerint Isten ma már nem mozdítja meg a földet, legfeljebb a zene ütemére ugráló és tapsoló keresztények közreműködésével. [5]

A felhozott bibliaversek másik fele a reszketésnek egy olyan fajtáját írja le, amelynek a kiváltó oka nem valami konkrét esemény (mint az eddigi példákban a földindulás), hanem egy lelki alapállás: az Isten előtti tiszteletteljes félelem - amelynek állandóan meg kell lennie az emberben, nemcsak az érzelmileg túlfűtött istentiszteleteken. Brown a Zsolt 119,120-at idézi ("Borzad [angolban: reszket] testem a tőled való félelem miatt, és félek a te ítéleteidtől"), majd a Jeremiás 5,22-23-at ("Nem féltek-é engem? ezt mondja az Úr. Az én orcám előtt nem remegtek-é?"), azt hivén, hogy ez alátámasztja következtetését, miszerint az istentisztelet alatti szubjektív, lebírhatatlan reszketésnek igei előzménye van: "Nincs okunk feltételezni, hogy az emberek az Ószövetség idején máshogy reszkettek volna." (196) - De akármilyen elkeseredetten próbálja Brown kizárni a reszketés esetleges átvitt értelmezését, ez a különbségtétel elengedhetetlen, hiszen idézetei a "reszkető" istenfélelmet nem pusztán ajánlják, hanem parancsolják. Ha azonban ráhúzza őket az eksztázisra, túl sokat bizonyít velük: hogy a hánytorgás kötelező. Próbáljuk csak meg újhullámos logikával végigkövetni az idézeteket!

Vajon öncélúan ferdítem el az Igét, s nem csupán Brownt követem az ő balga csúfolódásában? (Péld 26,4-5) Mert íme, ő maga írja: "Ezek az igék arra utalnak, hogy a kemény szívű, makacs, tiszteletlen és istentelen emberek nem reszketnek Isten és az Ő beszéde előtt, az alázatosak, bűnbánó szívűek és istenfélő emberek viszont remegnek az Ő jelenlétében." (200) Bizonykodásának az a gerince, hogy ez a remegés szó szerint értendő: "Amikor az ébredés védelmezői [azt] akarják bizonyítani, hogy [ma is van ébredés], akkor a kritikusok számára ezek az igeversek [amelyek a remegés földrengésmentes fajtájáról szólnak] hirtelen metaforikussá válnak." - Ez az a pont, ahol saját elvakult dühe fordul Brown ellen. Mert ezzel a mondattal megtette, amit csak Isten tehet meg: megvizsgálta a szíveket és a veséket, és örök érvényű kritériumot állított fel annak eldöntésére, hogy kik az Övéi (2Tim 2,19). Megállapította, hogy (1) az igazak remegnek, (2) a gonoszok pedig nem. Vagyis aki nem remeg, az gonosz. Persze Brown nem mondja ki ezt a hebehurgya következtetést, mert a Biblia általános tanítása alapján jogosan tartja őrültségnek, viszont saját szavaival bizonyítottam rá, hogy érvelése mögött kimondatlanul is ez az eretnekítő alapfeltevés húzódik meg. Az új hullám teológusa igeválogatás közben csak tulajdon mélyebb meggyőződését árulta el, amikor egy árva szó nélkül hagyta az idézett igehelyek kemény kizárólagosságát, és elhallgatta, hogy azok a testi manifesztációknál jóval többet: szívbéli reszketést követelnek. Arról viszont, hogy ennek testileg is meg kell-e nyilvánulnia, az idézetek semmit nem mondanak.

Az ezután következő idézetek szintén besorolhatók valamelyik remegéstípusba. Az 1Sám 16,4 és a Jer 33,9 az átvitt, míg a Mt 28,4 és a Zsolt 18,8 a szó szerinti reszketés kategóriájába tartozik. De hová tudjuk beszuszakolni a mai tömegösszejöveteleket, ahol a jelenlévők vadul tombolnak vagy részegen támolyognak, tagjaik visszataszítóan hánytorognak vagy szánalmasan inognak, szájukat vadállati bömbölés vagy hisztérikus kacaj hagyja el? Ezekkel a jelenségekkel Brown könyve egyáltalán nem foglalkozik, pedig akinek módja volt legalább egy újhullámos alkalomra ellátogatni vagy az arról készült filmfelvételt végignézni, nem fogja beérni azzal a magyarázattal, hogy "létezik igei reszketés" (204), hanem tovább kérdez: "Vajon az önkéntelen rángások tényleg az istenfélelem jelei? A leküzdhetetlen nevetés valóban az Úr öröme? A prédikációba való beleordítás tényleg prófécia?" A vak is látja, hogy Brownsville-ben, Torontóban és másutt ez folyik tömegméretekben. Michael Brown azonban a maga szépítő-kendőző modorában csak arról beszélt eddig, hogy az embereket Isten ereje rázza, illetve hogy az emberek hódolattal remegnek Isten előtt. Egy szó sem esett az állatkerti hangzavarról, a futóversenyről, a négykézláb mászkálásról és egyéb bizarr jelenségekről. Szerzőnk egy Patyomkin-gyülekezetet mutat nekünk, ahol az emberek szent reszketéssel tisztelik Istent, és csak elvétve fordulnak elő a fentihez hasonló zavaró közjátékok. Ez utóbbiakra vonatkozólag a biztonság kedvéért három dolgot jegyez meg.

Először elhatárolja magát azoktól a "felszínes hívők[től], akik csak a legutolsó "divat" után szaladnak" (203), és bizonyságot tesz arról, hogy már évek óta sürgeti írásaiban a helyes hangsúlyokat, és figyelmezteti az ébredés vezetőit az esetleges félrecsúszásokra. Másodszor elismeri, hogy "az ébredési összejöveteleken időnként valóban furcsa embereket lehet látni," de ezt ellensúlyozza az, hogy "sokan közülük normális emberként távoznak." Megjegyzi továbbá, hogy ők kevesen vannak, és különben is "lehetetlen mindig mindenkit szemmel tartani." - Nehéz elhinni, hogy ezt komolyan gondolja Brown: az összejövetelekre azért jönnek az emberek, hogy a padlóra kerüljenek, [6] és ő tudja a legjobban, hogy nincsenek kevesen - ahogy azok sem, akik úgy tántorognak, mint a részegek, és úgy rikoltoznak, mint egy falka sakál. Az, hogy sokan "normális emberként távoznak," majd akkor valósul meg, amikor az illetők többé nem rángatóznak és vonítanak, legfeljebb csöndben remegnek. De amíg ez nincs így, azt kell hinnünk, hogy az őrültek és a magamutogatók vezetik az istentiszteleteket Brownsville-ben. És micsoda üres kifogás az, hogy "lehetetlen" mindenkire odafigyelni? A kamerák éppen a leglátványosabban viháncoló embereket pásztázzák! Brownnak a hisztiző tömegeket tekintve inkább azt kellett volna mondania: "Nagyon oda kell figyelni, mert a többség folyamatosan szabadul."

Németh Sándor 1995. IX. 9- én úgy árnyalta az új hullám ideológiáját, hogy "az olajkutatók sem háborodnak fel, ha a megtalált forrás először vízzel és sárral fröcsköli be őket, mert az olajnak jobban örülnek. A forrás idővel ki fog tisztulni. Fogadjátok el, hogy ha valakit a Szentlélek eltalál, az fog belőle kijönni, ami benne van. Ha valaki nem teljesen tiszta szellemileg, akkor elképzelhető, hogy egy kicsit rángatózni fog." - Ekkor a Hit Gyülekezete már egy éve rángatózott. John Arnott (Az Atya áldása, 219) így magyarázkodott: "Az is lehetséges, hogy a Szent Szellem nagy erővel megérint egy személyt, a benne lévő démonok pedig a Szellem jelenlétére kimennek". - Ez azonban ellaposítása magának az új hullámnak, mert ekkor nem lehet Szent Szellemmel betöltött oszlopszentként bámultatni a rángatózókat.

Jómagam 1997. X. 23-án beszéltem egy fiatal hölggyel a Hit Gyülekezetében, aki időnként "normális" volt, máskor azonban kezeit hevesen hánytorgatta és hisztérikusan visított. Elmondta, hogy volt már démonűzésen, és meg is szabadult, csakhogy a démon mindig visszatért; és azért kellett a kezét ráznia, mert úgy érezte: a démon az ujjai végén megy ki belőle. Jellegzetes következménye ez annak a nagyhangú és egysíkú tanításnak, amely szerint Isten rázza a népet - mert aki ennek reményében megnyitja magát a szellemvilág előtt, könnyen démonizálódhat. Az is jellemző, hogy a közelben álló szolgálótestvérek egyike se jött oda, hogy kiűzze a démont. Ők bizonyára még a régi tanításnál tartottak, és azt hitték, hogy a nő a Szentlélek hatására rázza a kezét.

Harmadszorra pedig Brown kijön az adu ásszal: "Miért olyan biztosak a kritikusok abban, hogy tökéletesen meg tudják ítélni, mi a furcsa és mi nem az? Lehetséges-e, hogy - mivel a mi tapasztalataink korlátozottak - a Szent Szellem munkáját efféle állításokkal korlátok közé szorítjuk?" - A szerző láthatólag osztozik a karizmatikus mozgalom legnagyobb tévedésében, hogy tudniillik a tapasztalat a végső próbája minden tanításnak és gyakorlatnak. Eszébe sem jut, hogy az Ige azért adatott az Egyháznak, hogy ne kelljen állandóan saját kárunkon okulnunk. Nem azért kell "efféle állításokat" (talán inkább irányelveket) megfogalmazni, mert "tapasztalataink" erre feljogosítanak, hanem mert az Isten szent Igéje ezt nekünk határozottan megparancsolja. Az 1Kor 14 gyökerestül kivágja a brownsville-i gyakorlat azon indoklását, hogy "amit Isten akar [pl. megrázni egy hitetlent vagy egy hívőt], azt meg is teheti" és "ehhez nincs szüksége külön engedélyre" (204). Pál apostol éppen az ilyen alapon álló kérkedők alól rántja ki a szőnyeget, amikor azt mondja: "ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember (pneumatikosz), tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata" (1Kor 14,37).

A szellemi gigászok persze erre sem szűnnek meg háborogni: "Ilyenkor nem helyénvaló az 1 Korintus 14-ből idézni az "isteni tisztelet szép rendjéről" szóló részt. Ezek a versek azt szabályozzák, hogy nekünk hogyan kell viselkednünk, arra viszont nem vonatkoznak, hogy mit csinálhat Isten egy összejövetelen. Ezek az igék csak minket korlátoznak, de Istent nem!" - No nem ilyen egyszerű a képlet. A káosz teológusa először is elfelejtette, hogy ez az érvelés Pál egész mondanivalóját megtorpedózza. Ugyan bizony mi gátolta az első századi korinthusi szuperszellemieket abban, hogy ugyanezt a nagyhangú tromfot odavágják Pálnak? "A mi nyelvekenszólásunk az élő Istentől van, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz - hogy merészeli hát ez a pótapostol a Mindenhatót korlátozni? Látszik, hogy egykor farizeus volt!" Emellett valóban nem Istent korlátozzák ezek a versek - mivel Ő "nem a zűrzavarnak (akatasztaszia), hanem a békességnek Istene" (1Kor 14,33), vagyis Isten természete eleve kizárja, hogy Ő legyen a korinthusi vagy a mai káosz mögött. És meglepő módon a Szent Szellem a maga működését nagyban függővé tette az emberek belátásától, amit Pál talán meglepő fordulattal így fejez ki: "A prófétaszellemek engednek a prófétáknak (pneumata profétón profétaisz hüpotasszetai)."

Erre azt kérdezheti valaki: "Tehát Isten nem mindenható? Vagy a mi szeszélyünktől függ, hol fúj a Szél?" - De nem kell ilyen következtetésre jutnunk. Isten osztogathat ajándékokat anélkül is, hogy azok használóit dróton kellene rángatnia, értelmük és akaratuk kikapcsolásával (ahogyan ez ma történik Brownsville-ben és másutt). Isten nem kikapcsolni, hanem megújítani akarja az értelmünket (Ef 4,23). A buzdításnak is azért van értelme, mert a mindenható Isten nem tartja méltatlannak, hogy a hívők engedelmes cselekedetei által vigye véghez az Ő eleve elrendelt akaratát (Fil 2,12-13). Emiatt marad érvényben a mi felelősségünk, mert aki az ítéletkor nem hivatkozhatunk arra, milyen sokat prófétáltunk, hány csodát tettünk és hány démont űztünk ki Jézus nevében (Mt 7,22), mert a szellemi ajándékok nem belépőjegyek a mennybe, hanem talentumok, amelyeket kamatoztatni kell. Meglássa tehát mindenki, hogy a maga adományát ne használja öncélúan, mert Istennek az a szándéka, hogy az egész Egyház épüljön, növekedjék és erősödjék.

Ez a szempont teszi helyre Brown utolsó érvét: "[Az 1Kor 14] elsősorban arról szól, hogyan kell egy mindenki számára szóló üzenetet ékes és építő módon továbbadni. De vegyük észre, hogy Pál sehol nem tanít arról, hogy mikor és hogyan működik például a gyógyulás ajándéka." - Az 1Kor 14 elsősorban arról szól, hogy minden ajándékot a szeretet jegyében kell gyakorolni - a szeretetről pedig az egész előző fejezet azt hirdeti, hogy nem a maga hasznát keresi. Ezt domborítja ki a hangsúlyos összevetés a nyelveken szólás és a prófétálás között. A szerző tehát hasztalan igyekszik kibújni az apostol intelmének hatálya alól, mert már a két említett ajándék is elegendő támpontot ad arra nézve, hogy a többit is hasonló légkörben és magatartással kell gyakorolni. A "gyógyulás" ajándékának működése pedig elég világosan látszik az Úr és az apostolok szolgálatából, bár ha valaki a zavarosban akar halászni, az bizonyára jobbnak tartja a tudatlanságot ebben a dologban (1Kor 12,1). Brown valószínűleg a mai "belső gyógyulások" kapcsán gyakran fellépő zűrzavart és a gyógyulás "fokozatos átvételével" magyarázható jelenségeket akarja becsempészni a vákuumba, és a magyar fordító bizonyára azért nem írt "gyógyítást," mert felfogta a szerző ez irányú szándékát.

Néhány bizonyság után Brown kénytelen visszakanyarodni az 1Kor 14-hez, holott az imént már megkísérelte leszerelni az apostol útmutatását azzal, hogy "nem helyénvaló" itt a "szép rendet" követelni. Valószínűleg ő maga sem hiszi meggyőzőnek saját kifogását, mert itt mégis "helyénvalónak" tartja, hogy a maga részéről elmagyarázza, mi is valójában az a rend, amit a kritikusok követelnek. És itt önti ki mérgének legjavát: "Hol mondja azt Isten Igéje, hogy a reszketés zavart okoz, vagy rendetlenséget jelent?" (206) - Ezt ugyan nem mondja, viszont arról sem ejt szót, hogy a reszketésnek helye van az istentiszteleten. [7] Ez amellett szól, hogy abban az időben még nem lopakodott be az Egyházba a "szent" nevetés vagy a "prófétai" ordítás "ajándéka."

Egy élő internetes vitafórumon (1997. május 6.) Brown így próbálta meg elvenni az apostoli parancs erejét:

Az elesés problémáját a továbbiakban részletesebben érintem; itt csak arra a vitafogásra összpontosítok, amellyel Brown igyekszik kicsavarni a fegyvert Pál kezéből. Megkülönbözteti a prófétai beszédet és az "isteni lehengerlést" - az utóbbira szerinte nem vonatkozik az a velős kijelentés, hogy "Isten nem a zűrzavar Istene." - No de isteni lehengerlésnek álcázva a legvadabb káoszt is be lehet csempészni az istentiszteletre! Az apostol minden bizonnyal az efféle kiskapukat akarta bezárni, amikor tanítását arra az általános tételre alapozta, hogy egymást kell építeni. Brown számára ez másodrangú cél - ezért takarózik minduntalan Isten lehengerlő erejével, amely láthatólag egész gyülekezeteket taszít passzív kéjfüggőségbe.

Ugyanígy érvelt a szerző egy 1998 január 6-ai fórumon: "A legtöbb gyülekezet kényelmetlennek találná az újszövetségi normát, amely az 1 Kor 14-ben található, és kivételes [Szellem-] kiáradások esetére az ApCsel 2-ben." [...most churches would NOT be at home with the NT norm, as per 1 Cor. 14, or with exceptional outpourings, as per Acts 2.] - No persze, az ApCsel 2 káoszt ír le, ahol az emberek szó szerint részegek voltak a Szellemtől (kár, hogy Péter nem használta a helyzet leírására a részegség hasonlatát, a csúfolódóknak hagyván ezt a szót), és ott egyáltalán nem az volt a cél, hogy a hallgatók megértsék az elhangzottakat! Igen mulatságos, ahogy a mai csápolók egyre csak saját kópiáikat képesek felfedezni az ApCsel 2-ben. Aztán meg micsoda szemforgató okoskodás "kivételesnek" becézni azt, ami napról-napra ismétlődik világszerte a torontóista és brownsville-ista gyülekezetekben? Könnyű átlátni a szitán: így lehet az Úrnak Pál által adott parancsát a legkönnyebben kijátszani. Ugyanaz az álláspont csatázik itt az Ige ellen, amit a római katolikusok képviselnek: hogy tudniillik az Igében foglalt apostoli tanítás nem teljes, és nem is tart számot arra, hogy teljes legyen - elvégre "Isten nagyobb, mint az Ige." (Persze csak akkor, amikor az Ige a rángatózókat sarokba szorította!)

Aztán Brown abbahagyja az igeértelmezést és ideológiát kezd gyártani a tapasztalatokból: "ťDe a reszketés elvonja a figyelmet!Ť - mondják a kritikusok. Lehet, hogy az ön figyelmét elvonja, ha az ön mellett álló személy rázkódik a dicséret alatt, de lehet, hogy annak a személynek viszont az vonja el a figyelmét, hogy ön teljesen mereven áll mellette! Mi a jobb? A céltalan bámészkodás vagy a tüzes rázkódás? Az unalom vagy a lelkesedés? Az élettelenség lenne az odaszánás jele?" - Olyan álérv ez, amire egyetlen biblikus bírálónak sem kellene válaszolnia, mert az effajta pufogó szólamok önmagukat cáfolják meg. Vannak azonban olyanok, akiket ezek a szertelen ömlengések elbizonytalanítanak - az ő kedvükért megcáfolom ezt is. Először is, a rázkódók annyira el vannak foglalva magukkal, hogy rá se hederítenek szomszédjukra, akármilyen "megbotránkoztató" és "figyelemelterelő" módon "áll" is az mellettük. Másodszor, ha valaki állva énekel, az miért "bámészkodik" jobban, mint aki dobálja a tagjait? Mi jogon merészeli Brown a dicséretmondást rögtön "unalomnak" nevezni, ha nem jár vele mindjárt vonaglás is? Vajon Isten népe "élettelen," ha éneklés közben egyszersmind nem hánytorog is?! Miféle kifacsart vitamódszer ez?.

A dolog egy híres jelenetre emlékeztet: Robinson a maga lakatlan szigetén megpróbálja rászoktatni Pénteket arra, hogy az ételt sózni kell. A bennszülött a szájába vesz egy csipet sót, majd undorral kiköpi, mire ő válaszul ugyanezt teszi egy darab sótlan hússal. Pénteknek persze nem jutott eszébe a kézenfekvő válasz: "Márpedig én nem fogok hús helyett sót enni." - A mi számunkra ennek az a tanulsága, hogy még az igazságot sem szabad nevetségessé tenni azzal, hogy bolond módon hirdetjük. A rángatózás pedig még csak nem is dicséret.

A következő érvek pedig nem többek puszta hipotézisnél: "Mi van, ha az ön mellett álló személy egy elveszett bűnös, aki hirtelen elkezd zokogni és megtér? Ez vajon zavaró? Vagy mi van akkor, ha ez a személy hirtelen meggyógyul egy húsz éve tartó fájdalmas betegségből, és azonmód elkezd nevetni az örömtől? Ez is figyelemelterelő? És mi van akkor, ha egy tinédzser lány, akit az apja molesztált gyerekkorában, hirtelen megérzi a mennyei Atya túláradó szeretetét, és elkezd reszketni? Ez is idegesítő? Vajon teljesen logikátlan és igeellenes azt gondolni, hogy egy összejövetelen, ahol az élő Istennel történő találkozás a cél, valami életjel is előfordulhat?" (207) - Brown ismét csak árnyékra vetődik. A "mi van, ha" nem indokolja az összes kaotikus megnyilvánulást, hacsak nem azt akarta hírül adni a szerző, hogy az újhullámos gyülekezetek tagjainak túlnyomó többsége évek óta hitetlenségből, betegségből vagy nemi erőszak traumájából szabadul - folyamatosan.

Az a többször használatos "érv," hogy az Egyház csak akkor mutat "valami életjelt," ha rángatózik, enyhén szólva gusztustalan - de legalább az újhullámos dörgedelmek közé jól illik. A Brownsville-ben árult videofelvételek (Brownsville's Revival Product Catalog) egyikén látható egy Alison Ward nevű lány, amint rángatózásokkal tarkított bizonyságtétele végén elvágódik, majd Stephen Hill evangélista így kommentálja a látottakat: "Ez a mai napra rendelt üzenet. Ez a prédikátor [önmagára gondol] nem fog prédikálni. Ritkán történik ilyen, de engedelmeskedünk Istennek." [This is the message tonight. This preacher's not going to preach. This was the message tonight. This rarely happens and we're obeying God. ] Ezután így folytatja: "Ha nem érzed, ami ezen a helyen történik, halott vagy. Halott és megátalkodott vagy, ha nem érzed, amint Isten éppen most mozog." [If you can't feel what's going on in this place, you're dead. You're dead. You are a dead man if you can't feel this. You're a reprobate, friend, if you can't feel God moving right now. ]

Ted Brooks pásztor mérsékelt karizmatikusnak mondható weboldalán található egy látogatói levél Dél-Afrikából, amelynek kitörölt nevű írója említést tesz egy karizmatikus pásztori konferenciáról. Itt elhangzott, hogy "azok a pásztorok, akik nem engedik be az új hullámot, látni fogják, amint a gyülekezeteik elsorvadnak és elhalnak." [those Pastors that [do] not allow the "New Wave" in their Churches [will] see their Churches wither and die. ] Ez a megbicsaklott buzgalom legfeljebb a testből származik, nem Istentől. Az idézet annál is hitelesebbnek hat, mivel maga Németh Sándor is ezzel fenyegette a szkeptikusokat 1995. I. 28-án: "A próféciák szerint azokat a pásztorokat, akik nem engedelmeskednek a Szellem ezen új kiáradásának, Isten félre fogja tenni." Hasonló érzéketlenséggel helyezte rá a "vádlást és a kárhoztatást" azokra, akik egyszerűen nem értették a "szent" nevetést: "Akik nem tudnak nevetni ezeken az összejöveteleken, azokban valószínűleg nincs meg a Szent Szellem." (1994. X. 23). Charles és Frances Hunter (A szent nevetés, 190) így riogatja a kritikusokat: "Nem mindenki hiszi vagy fogadja el Istennek ezt az újszerű beavatkozását, de az ilyen emberek ott fognak maradni az útszélen."

Hogy továbbhaladjunk, Brown szerint "amit a világ fanatizmusnak nevez és a nyugati egyház nagy része szélsőségnek tart, az Istennél teljesen normális" (207), és "sok gyülekezetbe járó hívő még a Pál által leírt ékes rendet is furcsának találná (beleértve sok karizmatikust is)." - Ez az érvelés nem sokat használ Brownsville-nek, mert ugyanezzel a lendülettel bejöhetne az Egyházba az egyháztörténet valamennyi szektájának minden bizarr megnyilvánulása. A Pálra való hivatkozás sem meggyőző, mert semmi nem bizonyítja, hogy Brownsville az 1 Kor 14-beli normán belül maradna - sőt maga Michael Brown kapálózik a leghevesebben, hogy lerázza ezt magáról. Ami meg Charles Spurgeon imáját illeti (208), a "dicsőséges rendetlenség" önmagában semmiképp nem kívánatos, bármilyen szépen hangozzék is. Másrészt még ennek a imának a lelkülete sem azonos az új hulláméval: a mai "ébredéstől" igen távol áll, hogy Istentől annak megismétlését kérje, amit régen cselekedett - a mai rendetlenkedők ehelyett magabiztosan kijelentik, hogy "Isten újat cselekszik." Az sem gyakori kérés manapság, hogy "adj tüzet a szívünkbe és a nyelvünkre, hogy prédikálhassuk a békesség üzenetét" - mert rendszerint az áll a bizonyságok főhelyén, hogy Isten "belsőleg meggyógyít" némelyeket, míg a többiek kénytelenek rájuk figyelni - prédikáció ugyanis alig van. A mozgalom hangsúlya - a modern amerikai kultúrával összhangban - azon van, hogy Isten az egyénhez szól, rajta végzi munkáját, őt lelkesíti fel nagy tettekre. Emiatt a közösségnek szóló szolgálatok (igehirdetés, tanítás, intés, oktatás, szegénygondozás stb.) szükségképpen háttérbe szorulnak az egyéni "áldások," a "kenetátadás," az imában való "pácolás" mögött. Tehát Spurgeon imája csak akkor indíthat bennünket Isten szerinti buzgalomra, ha nem igyekszünk mindenáron brownsville-i módon, testileg értelmezni a "tüzet," a "szelet" vagy a "gátak lerombolását."

"Na és teljesen figyelmen kívül hagyjuk az ószövetségi próféták élményeit?" - kérdi Brown, majd az Ésa 21,4-et, a Jer 4,19-et, Jer 23,9-et és az Ez 12,17-20-at idézi figyelemreméltó tömörséggel. Magyarázata is hasonlóan szűkszavú: "Úgy gondolom, ezeket a leírásokat szó szerint kell vennünk, máskülönben a próféták nem használtak volna ilyen erős kifejezéseket" (109). - Brown számára itt az élmények jelentik a fő témát; ezeket kell előráncigálni és a kritikusok orra alá dörgölni. Viszont lehetőség szerint el kell hallgatni az élmény kiváltó okát: hogy Babilon ellen Isten ítélete már sorakoztatja az ellenséges seregeket (Ésa 21,4); hogy Jeruzsálemet bekeríti a hódító (Jer 4,19); hogy a hamis próféták és az istentelen papok részegen fognak támolyogni, és elesnek a büntetés napján (Jer 23,9); és hogy Jeruzsálem lakóira rettegés vár (Ez 12,18). A próféták testileg is átélték a harci izgalmat, az ítélet megalázó részegségét, a száműzetés borzalmát - ezzel is jelül voltak a nép számára (Ez 12,11). - No de kinek prófétál ma a több százezernyi újhullámos "próféta," és mit? Ki számára hirdetik Isten haragjának napját? Talán a világnak? Nem így volt ez régen: az apostolok az jó hírt vitték a pogányok közé, és a hitetlen zsidók a maguk makacssága által vonták fejükre az ítéletet. Még ez az eleve elrendelt "megkeményedés" sem szerepelt az apostoli igehirdetésben. Képzeljük csak el: "Ó, athéniek, olyan gonoszok vagytok, hogy nem kerülhetitek el az ítéletet! Szóltam és nem hallgattatok rám, ezért felhozom ellenetek a római császár légióit, és halálotok után a kénköves tóban fogtok sisteregni" - valahogy így festene az ézsaiási prófécia, ha átültetnénk az ősegyház korába.

Vagy talán az Egyház számára szól a fenyegetés? Brown nem gondolhatja, hogy az Egyházra csapás és isteni ítélet vár, hiszen - amint ez könyvének 13. fejezetéből látszik - ő a végidőbeli nagy ébredés elméletét vallja, szemben a kritikusok által jósolt nagy hitehagyással. Tehát a mai rángatózás nem hirdet ítéletet az egész Egyház számára. Akkor talán a kritikusokra vár a romlás? (Sajnos Brown könyvének számos agresszív kirohanása és ledorongoló nyilatkozata ezt a vélekedést valószínűsíti.) De miért? Mert nem fogadják el a "manifesztációk" isteni eredetét? Mintha ugyan Jeremiás ezt mondta volna: "Ítélet vár rátok, mert nem hiszitek el, hogy Isten ereje alatt hánytorgok!" A nép vezetőire nem azért jött Isten haragja, mert kétségbevonták a próféta élményeinek valódiságát, hanem mert nem hittek a beszédének.

Azt az arnotti alapállást, miszerint a "manifesztációk" voltaképpen egyéni és közösségi áldást ábrázolnak ki, [8] Brown nem vállalja. Az imént láttuk, hogy nem kísérli meg azt sem, hogy ítéletes próféciát magyarázzon be mögéjük. Ebből az következik, hogy ha ma valaki reszket, tüzet érez testében vagy más manifesztációi vannak, az prófétikus szempontból értékelhetetlen és semmitmondó. De akkor mire alapozza a teológus az Ézsaiással, Jeremiással és Ezékiellel való összevetést? Az üzenetre bizonnyal nem, így egyetlen kapcsolódási pont marad: az élmény.

Brown egy, a közbenjárás terhéről szóló kitérő után [9] ezen a vonalon halad tovább. Színpadias licitálást rendez a Biblia több alakja között, melynek során a szereplők élményeikkel dicsekszenek. Az első versenyző Habakuk próféta, akit egy "kritikus" faggat az összejövetelen szerzett megtapasztalásáról, mire ő így felel: "Hallottam, hogy az Úr szava mennydörög a fülemben, és úgy éreztem, a bensőm mindjárt szétrobban. A szívem olyan volt, mintha ki akarna ugrani helyéről. Azután úgy éreztem, mintha a csontjaim porladni kezdenének, és egész testemben remegni és reszketni kezdtem. Valójában most is, ahogy erről beszélek, reszket a bensőm." A kritikus (egészen Hanegraaff modorában) "megváltozott tudatállapotnak" vagy "démonikus eredetűnek" minősíti ezeket, mire Habakuk letorkolja: "Sajnálom, ez meg van írva!" - Tényleg, csakhogy Habakuk zsoltára egy, az eddigiekhez igen hasonló fenyegető prófécia végére van illesztve (Hab 3), ami szintén "meg van írva." A mai reszketők általában nem igényelnek maguknak új kijelentést, csak új élményeket - de akkor ne hasonlítsák magukat a prófétákhoz, mert semmitmondó élményeik mögött nem áll prófétai üzenet. Ez egy fajta jogos "szeszasszionizmus."

Az apokrif vetélkedés folytatódik. Dániel próféta is felhozza a maga élményét: látomást kapott, amitől egészen elgyengült, és amikor meghallotta az isteni szózatot, minden ereje odalett és a földre zuhant. Egy láthatatlan kéz négykézlábra segítette, és további biztatás után reszketve felállt. Az angyal megérintette a száját, így meg tudott szólalni. Rögtön panaszkodni kezdett a látomás okozta megrázkódtatás miatt, mire az angyal végleg megerősítette őt, és az eddigi érzések megszűntek. Jellemző, hogy Michael Brown egy szóval sem említi: az üzenet ávételének az volt a feltétele, hogy Dániel ne némán és tehetetlenül heverjen a földön, hanem álljon fel és ne féljen. Érthető, hogy Brown csak azokat a mozzanatokat viszi át a jelenre, amik az ő malmára hajtják a vizet: az összerogyás, a reszketés és a némaság jellegzetes brownsville-i kellékek, míg a felállás, a megerősíttetés és az emberi beszéd nem kifejezetten.

A showműsor következő vendége János apostol. "Amikor meglátta a feltámadott Urat, leesett a lábaihoz, mint egy holt." "Ezékiel számára is ismerős volt ez az élmény" A hivatkozott Jel 1,17a után azonban rögtön jön az újhullámos gyakorlat vaskos cáfolata: "És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj..." A szintén ideiktatott Ez 1,28-cal az a bökkenő, hogy rögtön a következő vers így szól: "És mondá nékem: Embernek fia, állj lábaidra és szólok veled." Az Ez 3,23-at és 43,3-at követően pedig egyenesen azt olvassuk, hogy "belémjöve a szellem, és állíta engem lábaimra," illetve hogy "fölemele engem a szellem." Csak az Ez 44,4-ben marad el a felemelés, de az itt tárgyalt bibliai helyek többségéből éppen a Brownsville-ben szokásos gyakorlat ellentéte szűrhető le: Isten érintése nem hogy padlóra küldené az embert, hanem ellenkezőleg: talpra állítja. Ugyanez mondható el a Szellem általi betöltetésről, noha az új hullám alapelve szerint ilyenkor is inkább hanyatt kellene esni. Egy internetes kritikus tréfából felvetette: az volna az igazi betöltése az elesésről szóló igehelyeknek, ha szolgálótestvérek járkálnának az imasorokból kidőlt emberek között, és kézrátétellel talpra álllítanák őket.

A fejezet vége felé Brown egy utolsó ellenvetésre próbál felelni, ti. hogy ma a rázkódás és az elesés legtöbbször kézrátétel nyomán következik be, míg az eddigi példák erről nem szóltak. Válaszul tagadja a vádat, és példákat mond arra, hogy némelyek enélkül is eleshetnek, pl. istentiszteleten, vízkeresztségkor, vagy egy olyan helyre belépve, ahol korábban keresztények imádkoztak. Ha a kritikus ezeket is igeietlennek minősíti, akkor "talán nem csak a reszketéssel van problémája: valószínűleg nem hisz igazán azokban a dolgokban, amiket a Biblia leír" (213). - Viszont az eddigiek során megállapítottuk, hogy az eksztázis, elesés, reszketés és más jelenségek bibliai esetei minden esetben gazdagabbak voltak, mint a maiak: hol nyilvános és látható csodajelek okozták őket (pl. a törvényadásnál), hol pedig ítéletes üzenetet szemléltettek (mint Jeremiásnál). Más esetekben fennáll az a probléma, hogy az eleső személy istentelen volt, vagy ha nem, akkor állapotát maga az Úr szüntette meg. Brown igecenzúrázással vádolja a megszűnéspárti kritikusokat, de a mai rángatózás megtámogatására felhozott esetek többségéről ő maga is leszakítja a kiváltó okot (Sínai-hegy), a mondanivalót (Jeremiás részegsége), a reszketés átvitt jelentését (istenfélelem) vagy a szövegkörnyezetet (Dániel feltámogatása). Ez is egy fajta igecenzúrázás.

Jegyzetek