Immár elérkeztünk a Brown legmélyebb érvelését tartalmazó fejezethez. A brownsville-i teológus itt már nem védekezik, hanem minden ügyességével és vitázó készségével támad: a bírálókon számon kéri módszerük legnagyobb állítólagos hibáját: hogy tudniillik Jézusra alkalmazva csődöt mondott volna: "Ha kritikusaink ma el tudják választani a hamisat az igaztól, akkor biztosan Jézus korában is meg tudták volna ezt tenni... Nézzük meg, hogyan vizsgázott volna Jézus a mai kritikusoknál... Ha az igazi messiás kiállja a kritikusok próbáját, akkor az igazi ébredés is meg kell, hogy feleljen nekik. Viszont ha a kritikusok értékrendszere kizárja Jézust, az ő értékrendszerükkel van a baj." (106) Ezután felhozza a kapernaumi sikoltozós démonűzést, a kánai menyegzőn bemutatott borcsodát, a gadarénus megszállott történetét. Ilyen dolgok nem szerepeltek az Ószövetségben, így a kritikusok legfőbb érve kicsorbulna az Úron. Brown persze a maga kényelmes gúnyolódó előadásában nem említi meg, hogy a zsinagógában nem Jézus sikoltozott, hogy Kánában nem az Úr részegedett le, és hogy a gadarai esetben a démonok okoztak minden megbotránkoztató manifesztációt. Ehelyett gyerekes diadalittassággal a kritikusok szájába ad olyan kifogásokat, mint hogy "a bor csúfoló, a részegítő ital háborgó; és aki abba beletéved, az nem bölcs" (Péld 20,1), hogy "a disznók tulajdonosai elvesztik jövedelmük forrását" (mintha ugyan erről bármi szó esett volna a szövegben), és hogy Jézus "a démonokkal egyezkedik." (Ez utóbbiról szó sincs: csak a démonok próbáltak meg Jézussal egyezkedni, és ami történt, az semmiképpen nem az ő javukat szolgálta.) A kritikusok, amennyiben tényleg az Igéhez ragaszkodnak, semmi olyan kifogást nem említenek, amit Brown itt ravaszul a szájukba ad. Ők azt nehezményezik, hogy az istentiszteletek középpontjába az állati viselkedés kerül, hogy az igehirdetés elsatnyul, hogy a bizarr jelenségek mintává válnak, és hogy a démoni hatás kérdése föl sem merül az újhullámos összejöveteleken.

A következő hivatkozások (107) Jézus élettörténetével kapcsolatosak. Brown céltábla-kritikusai (akiket ismét a reductio ad absurdum módszerével beszéltet) abba akadnak bele, hogy Jézus istállóban született (mintha ugyan bármelyik bíráló Michael Brown vagy John Arnott születési helyét kifogásolná), hogy rokonai őrültnek, a vallási vezetők pedig megszállottnak vélték (mintha ez kizárná, hogy bárki mást okkal illethessen ez a vád), és hogy Jézus egyre csak a csodákra és a szabadulásokra hivatkozott bizonyítékképpen (mintha az új hullám akár csak a tizedét is megtette volna Jézus csodáinak). Az ilyen mondvacsinált és más szájába adott ellenvetésekre nem nehéz felelni, csakhogy a dolog így kissé iskolás jellegűvé válik. Inkább arra próbálna meg felelni a brownsville-i vitázó, hogy náluk a pozitív beszámolók ("jelek és csodák") többsége miért esik az érzelmi feldobottság és a hangulati javulás kategóriájába; hogy a káosz mögött miért látják tévedhetetlen bizonyossággal Isten Szellemét; vagy hogy miért kell előzetesen gerjeszteni a jelenlévőket Isten spontán érkezésére. Ő ezeket a kényes kérdéseket mindenütt kikerüli, és helyettük papírszagú ellenvetések cáfolatával fogyasztja a lapot. Amikor ezekkel készen van, közli, hogy ellenfeleit megcáfolta.

Ha tovább haladunk, láthatjuk, hogy Brown olyan rosszindulatúnak festi le kritikusait, mint akik Jézus szavát (követőjének "meg kell gyűlölnie szüleit," "innia kell az Ő vérét") pusztán szó szerint tudják értelmezni. Ezek szerint a bibliatudomány mára még nem jutott el annak felismerésére, hogy a "gyűlölni" kifejezés ebben az összefüggésben hebraizmus, jelentése: "kevésbé szeretni, mellőzni" (amint ez a párhuzamos Mt 10,37-ből és a Mal 1,2-3-ból kiderül), és mintha egy ember "vérét inni" ne jelenthetné azt, hogy "kiélvezni az illető önfeláldozásának gyümölcsét" (1Krón 11,19). Ezeknek a mondvacsinált álproblémáknak a felhánytorgatásával Brown csak azt árulta el, hogy szerinte a bírálók ilyen jellegű kijelentéseken akadnak fenn. Erről azonban szó sincs: az új hullámból legelőször az igei tanítás veszett ki, így a benne elhangzott kijelentések nem annyira eretnekségek, mint inkább sületlenségek. Hasonló felületességgel vagdalkozik Brown a 108. oldalon: Jézus szombaton gyógyított, sarat gyúrt (azaz dolgozott) szombaton, sőt a meggyógyított bénát is az ágya cipelésére szólította fel. Szerinte bizonyára a bírálók 1Kor 14-re alapozott kérdései ugyanolyan oktalanok, mint a szombattörvény emberi parancsolatokkal való farizeusi körülbástyázása.

Brown szerint a kritikusok, ha Jézus korában éltek volna, a feltámadásról szóló próféciákat "elszigetelt igehelyeknek" minősítve félrelökték volna. Ez a szemtelen párhuzam már átvezet bennünket a szerző érvelésének általánosabb, elvi részéhez. Mert neki eszébe sem jut, hogy a feltámadás szentírási bizonyítása létfontosságú igénye volt az ősegyháznak, míg ő a továbbiakban éppen amellett fog érvelni, hogy ilyesfajta igazolásra az új hullám nem szorul rá. Mintha ez utóbbi valami magasztosabb dolog lenne, amelyet beszennyez az a feltételezés, hogy bizonyítani kell az Igéből. Aztán meg mutasson Brown olyan igehelyeket az új hullám mellett, amelyek kevésbé "elszigeteltek" és "kiragadottak," mint Máté vagy Pál ószövetségi idézetei!

De nézzük csak, miféle elvi cáfolatot ad Brown azoknak, akik a Sola Scriptura elvre mint hitszabályra hivatkoznak, és nem fogadnak el semmi olyan manifesztációt (rendszeres istentiszteleti cselekményként illetve normaként), amelyekről az Újszövetség nem számol be. A 110. oldalon ez írja: [Az, hogy esetenként nincsenek ilyen alátámasztó igehelyek] "nem érvényteleníti a mozgalom vagy megnyilvánulás isteni eredetét... soha nem is volt szükség arra, hogy minden cselekedetet vagy megnyilvánulást alátámasszon egy ige vagy egy fejezet." Jézusra hivatkozik, aki többletet hozott az Ószövetséghez képest - és már itt is vagyunk Brown legerősebbnek tartott argumentumánál: ha a kritikusok érvelését alkalmazzuk, akkor az Úr is hamis próféta volt. Ez a soká épített erőd azonban csúfosan megdől. Vajon nem írja-e maga az Ige Jézusról azt, hogy őbenne van Isten minden bölcsessége elrejtve (Kol 2,3), és hogy Ő az, aki által Isten ebben a végső korszakban szól hozzánk (Zsid 1,1)? A teológia nyelvére lefordítva: Jézusban teljessé lett Isten kijelentése, amely korábban évszázadokon át gazdagodott az atyák, Mózes, a próféták és a bölcsek ismereteivel. Immár nem elég valamely tanítás megalapozásához a Biblia eszméivel való "összhang" vagy "nem-ellenkezés" (amely a gyakorlatban csupán "belemagyarázhatóságot" takar); hanem szilárd és pozitív (azaz kimondottan mellette szóló) bibliai alap szükséges - lehetőleg nemcsak bizonyító igehelyek, hanem kifejezett igei irányelvek formájában. Ez a követelmény a "Sola Scriptura" néven ismert bibliai alapelv.

Ezt veszi semmibe, aki még most is úgy mer érvelni, hogy "ha mindenre, ami történik, kellene, hogy legyen precedens az Írásokban, akkor Istennek nem lenne lehetősége semmi újat vagy mást csinálni, miután a Biblia első könyveit megírták." (110) Persze ő aggályosan ügyel arra, hogy e szabadon kezelendő dolgok közé csak a "gyakorlati lépéseket és megnyilvánulásokat" vegye be: "a tanításokat és a hittételeket [elengedhetetlen] pontosan alátámasztani az Írásokból." Ez azonban már eső után köpönyeg: hiszen az általa felhozott példák (Hóseás szajha felesége, Jeremiás cölibátusa, Ésaiás meztelensége vagy Ezékiel levágott haja) mellé zökkenő nélkül beilleszthetőek az illetők útján adott új, az eddigitől független kinyilatkoztatások.

És valóban, Brown a továbbiakban meg is teszi, amit korábban a bírálat lefegyverzésének szándékával ő maga zárt ki: "Sem a régi izraelitáknak, sem Jézus korai követőinek nem állt rendelkezésére a teljes Szentírás ...Hogyan tudták akkor a hívők különböző generációi megítélni a prófétikus üzeneteket, a szokatlan megnyilvánulásokat, a messiási igénnyel fellépőket, ha nem az akkor létező Ige alapján? ... Ellenkezik-e ez a gyakorlat, jelenség illetve megnyilvánulás Isten Igéjével?" (112) Ebben a gondolatmenetben a "megnyilvánulás" kicserélhető a "tanítás"-sal (a pápisták meg is teszik). Hiába biztosít minket Brown: "A doktrinális és erkölcsi tanításokat azonban mindig közvetlenül ütköztetni és igazolni kell az Igével," erre semmi indokot nem tud felhozni. Elvégre az az előrehaladás, amit felhoz, sokkal inkább a tan, mint a csodák terén zajlott le. Mózes nem sokat mondott el a megváltás módjáról, amit az Ésaiás 53 fogalmazott meg világosabban. A Példabeszédek bölcsessége sok esetben nem volt elegendő, amit Jób és a Prédikátor könyvei jeleznek azzal, hogy más választ adnak a szenvedés problémájára, mint az előbbi könyv. A törvény elsősorban a külső engedelmességet követelte meg a néptől, a próféták pedig elmagyarázták, hogyan kell ezt megélni. Az egyiptomi kivonulást megéneklő tanító zsoltárok és egyéb, leginkább a közösségnek szánt költemények mellé idővel kitermelődtek a személyes élet örömét és bánatát megfogalmazó énekek is. Ezek a hangsúlyváltás vagy kifejezett tanításfejlődés legalább olyan erősen jelen volt a Szentírásban, mint a manifesztációk állítólagos bővülése. Ha Brown érve működik a vonaglások esetében, akkor a purgatóriumot is szabad így igazolni.

És ha elfogadom is, hogy Isten tettei valamelyest bővültek és változatosabbá lettek - amire Brown idéz néhány igét a babiloni fogság végéről (Ésa 42,9; 43,18-19; 48,6-7; 65,17:"újat cselekszem," "újat hirdetek," "amiket nem tudtál"), illetve a teremtett világ megújításáról (Jel 21,5: "mindent újjá teszek") - de ez nem igazolhatja azt, hogy az Istennek az ember testén végzett munkája vagy a rajta bemutatott manifesztációk úgy változnak, ahogy azt az új hullám évről-évre megkívánja. (nevetés, ugrálás, futkosás, állathangok, hempergés stb). Ezeket persze Brown a "gyakorlat" kategóriájába sorolja, és rögtön megpróbálja hétköznapi, jelentéktelen különbségnek mutatni: "hogy a prófétának van-e szakálla vagy nincs, hogy beszéd közben rohangál-e vagy sem, az emberek földre esnek-e a prédikációja közben vagy sem" (112), illetve "hogy a pásztor használ[-e] írásvetítőt vagy az evangélista sétál[-e] a sorok között" (114) - mintha a szellemi letaglózás és a szellemben való rohangálás ugyanolyan kulturális tényező volna, mint a szakállviselés, vagy olyan technikai részlet, mint az írásvetítő! Amikor védeni kell a manifesztációkat, Brown visszahátrál a "gyakorlathoz," ehhez az utolsó védősánchoz; amikor pedig a kritikusokat fenyegeti a Szentlélek káromlásával, akkor úgy tesz, mintha az azok által elvetett manifesztációk Isten szeme fénye volnának! Máskülönben nem kiáltaná ki a jelenségek bírálóit már a címlapon "az ébredés kritikusainak," vagy ahogy a magyar fordításban áll: "ellenreformátoroknak."

Itt Brown könyvének érvei nagyon hasonlítanak a Ruff Tibor hevenyészett cikkében használtakra. Megemlíti, hogy az ApCsel-ben olyan szokatlan események történtek (pl. Ananiás és Safira halála, Pál megvakulása és szemének megnyílása, földrengés, gyógyulások Pál ruháitól vagy Péter árnyékától), amelyeket az evangéliumokban nem találunk; továbbá hogy az evangéliumok is túlmentek az Ószövetségen a csodák területén. Ez azonban a kijelentéstörténet felületes, jelenségszintű elemzése. Az ószövetségi Isten-megjelenések és bizonyos egyénekre kimondott ítéletek legalább a hasonlat szintjén tartalmazzák azokat a külső elemeket, amelyek az evangélium terjedését kísérték. Az ApCsel szerzője vagy az evangélisták éppen olyan szándékkal válogatták össze az évtizedek alatt megtörtént eseményekből a nagy csodákat, a látványos megtéréseket és a riasztó ítéleteket, amivel a zsoltárosok énekeltek az egyiptomiakra zúdult csapásokról: jelesül azért, mert ezzel akarták hangsúlyozni, hogy Isten erővel cselekszik. Az Ó-és az Újszövetség között ebből a szempontból csak fokozatbeli különbség van. Ennek fényében érthető meg, hogy Jézus is az Övéinél "nagyobb" csodák bekövetkezését ígérte követőinek - amit ugyan Brown sokatmondóan "igen komoly állításnak" (113) minősít, de az nehezen látható be, hogy a mai bizarr manifesztációk bármivel is nagyobbak volnának, mint a vakon született ember meggyógyítása vagy az ötezer ember megvendégelése. Jó volna, ha az újhullámosok odafigyelnének, kihez mérik magukat és cselekedeteiket minél nevezik "nagyobbaknak."

Brown még egy kitérőt tesz a tradíció irányába, és az eddigi érvelését folytatva nevetségessé teszi a "történelmi precedens" és az egyháztörténeti "ismétlődő példa" vagy "minta" keresését - ez azonban a jelen biblikus bírálat körén kívül esik. "Mindennek el kell kezdődnie egyszer" - mondja (117), amiben igaza is van, csakhogy ezáltal nem lesz igazolva minden, ami valaha is "elkezdődött." Sőt, az efféle újdonságelmélet éppen az olyasfajta kiegyensúlyozási kísérleteket teszi hiteltelenné, mint annak idézése, hogy "Az üresfejű hiszékenység ugyanolyan ellensége a hitnek, mint a krónikus szkepticizmus" (D. A. Carson Máté-kommentárjából, azzal kapcsolatban, hogy "hamis krisztusok nagy jeleket cselekszenek.") A fenti érvelés ugyanis éppen azt tette törvénnyé, hogy "Isten mindig új dolgokat cselekszik," így amire számíthatunk Istentől, az csupa újdonság, és semmi helye nincs a bibliai minták és a bennük rejlő (írói illetve isteni) szándékok kutatásának. Immár nem lehet azt mondani, hogy a beszédmód vagy a kifejtés megváltozása a bibliai kijelentéstörténetben jelez valamiféle előrehaladást (lásd az eddigi példákat Jóbról stb), hiszen a mai újhullámos váltásnak Brown szerint semmi tanításbeli háttere nincs. (John Arnott ezzel szemben azt mondja, hogy Isten az új hullámmal fel akarja frissíteni a szeretetet az Egyházban, és tudatosítani szeretné, hogy ő az áldást adó Atya.)

Michael Brown szerint az igei megítélés módszere "nem lehet más, mint: ťEllentétben áll-e az adott gyakorlat vagy megnyilvánulás Isten Igéjével, illetve a múlt nagy ébredéseivel?Ť" (117) Ügyes taktika: nyilvánvalóan nagyon nehéz bármiféle ellentétet kimutatni, ha az új hullám teológusa már eleve kirekesztette az 1Kor 14-et az igei elbírálás eszközei közül ("ha maga Isten rázza az embereket... akkor nem helyénvaló az 1Kor 14-ből idézni az ťisteni tisztelet szép rendjérőlŤ szóló részt" - 204). Ennélfogva Brown egész gondolatmenete egy olyan módszerre van kihegyezve (mint végkövetkeztetésre), amely csak a Biblia fenti részének szemérmetlen félretolása árán valósulhat meg.

Emellett a szerző a szokásos módon "mutogat a gyümölcsökre," és Jézus példájával védi módszerét (119, pl. Mt 11,1-6). Itt azonban zsákutcába jut: a brownsville-i "cselekedetek" pedig enyhén szólva "kisebbek," mint a Jézuséi. ("A vakok látnak, a sánták járnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak," stb.) Ezt az érvelést külön fejezetben elemeztem, így nem látom szükségesnek, hogy itt külön kitérjek rá; csupán jelzem, hogy a szerző maga szűkítette a vitát olyan területre, ahol nincs esélye a győzelemre.

Ezután néhány olyan bekezdés következik a könyvben, amellyel nem akarok vitatkozni, mert nekem sem tetszik némely (gyakran erősen karizmatikus-ellenes) bírálóknak az a feltett szándéka, hogy mindenáron eretnekítsék az új hullámot. Ez nekem sem célom; én beérem azzal az eredménnyel is, hogy az új hullám félretolja az Igét, pszichikus jelenségeket minősít a Szentlélek megnyilvánulásainak és intézményesíti a káoszt. Ahol eretnekséget mutatok ki ebben a tanulmányban, azt sem "egyedi megjegyzéseket kiragadva" teszem, hanem az elemzett (ha úgy tetszik: "boncolt" - 118) írások fő mondanivalóját figyelembevéve.

E néhány szélsőséges támadást méltóképpen leszerelve Brown visszatér az 5Móz 13 figyelmeztetéséhez, illetve annak újszövetségi megfelelőihez, és kimondja az egyértelmű pozitív kritériumát az ébredéseket illetően: "Ha egy bizonyos ébredési mozgalom az Ige Jézusához vezeti az embereket (és nem ellenkező irányba); nem tagadja, hanem megerősíti az Ige tekintélyét, és az élet megújítása, a szentség és igazság kimunkálása által rombolja a sötétség birodalmát, az a Mennyből származik. Ez olyan bizonyos, mint az a tény, hogy Jézus a Messiás." (121) - No, ezt én is aláírom. És éppen azért nem ismerem el, hogy az új hullám Istentől van, mert meg vagyok róla győződve, hogy Jézus természetétől idegen az, hogy keresztények olyan manifesztációk kíséretében töltekezzenek be Szentlélekkel, amelyeket rendszerint a démonok szoktak előidézni a megszállottakon; mert nem látom értelmét annak, hogy a Szellem valódi megnyilvánulásai (1Kor 12) helyett semmitmondó, zavaró vagy taszító jelenségek kerüljenek reflektorfénybe; mert nem tapasztalom, hogy a padlóról föltápászkodó testvérek érettebb keresztényekké váltak volna az élménytől; mert nem fogadom el, hogy a kölcsönös épülésre való buzdítás (az 1Kor 14) elvesztette volna érvényét, csak mert Istennek állítólag eszébe jutott, hogy fel kell rázni az Egyházat; mert a szubjektív megtapasztalásokat normává tevő új teológia mögött a hedonista korszellemet gyanítom; végül pedig azért utasítom el az új hullámot, mert felháborodom azon, hogy az a Sola Scriptura elvet megerőtleníti és karizmatikus tradíciókkal cseréli fel, csak mert nem talált érvet a maga számára a Bibliában.