Cáfolat
Németh Sándor cikkére,
melyben a romláskérő imát védelmezteKedves Hozzászólók!
Az alábbiakban teljes terjedelmében idézem és kommentálom Németh Sándornak a Hetek c. újság ez év (1999.) december 4-ei számában megjelent írását ("Perelj, Uram, a velem perelőkkel!") Ezt azért ezen a fórumon cselekszem, mert a topicot nyitó prédikáció-idézet kapcsán kaptam hideget is, meleget is az ide járó hitgyülisektől, és most szeretném a prédikáció és a cikk összevetésével megmutatni, hogy NS-nak nem jó a lelkiismerete. Ő ugyanis olyan dolgokat engedett meg magának az ellenség romlásáról szóló igehirdetésében, amelyeket cikkében nem hogy megvédeni nem tud, de még említeni sem mer. A megjegyzéseket a szövegbe szúrtam be: ehhez egy vitafórumon mégiscsak jogom van.
Németh Sándor
"A Hit Gyülekezete elleni kampány új fejezetéhez érkezett az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának december 1-jei ülésével, amelyen Molnár Róbert kisgazda képviselő Hit Gyülekezete elleni interpellációját és a rá adott államtitkári választ tárgyalták."
Valóban folyik a HGY ellen kampány, ezt a vak is látja. Én mint a BAGY (álláspontjának képviseletével nem megbízott) tagja nem tartom éppen keresztényinek azokat a politikusi hozzászólásokat és célzásokat, amelyek az Országgyűlésben elhangzanak a HGY kapcsán; sem pedig azokat a vitriolos és beszűkült acsarkodásokat, amelyekre némely jobboldali orgánum tollnokai képesek ragadtatni magukat. De ha igaztalanak a vádak, akkor előbb-utóbb meg lesznek cáfolva; ha pedig igazak, akkor jobb nem panaszkodni a "kampány" miatt. Meg kell ragadni a szó fegyverét: az újságokat, a tévéműsorokat és az internetet; vitairatokat kell kiadni és sajtótájékoztatókat tartani. Akinek nincs takargatnivalója, az nem fog kampányt kiabálva kitérni a mégoly kellemetlen kérdések elől, ahogy azt a HGY tette a "Fesz van" kapcsán.
Emlékezhetünk, NS számára az volt az egyetlen "tanulság" Bartus könyvéből, hogy még ő is képes csalódni az emberismeretében. Holott a könyvben garmadával találhatók olyan részletek, amelyek valóságos és dokumentálható visszaéléseket tárnak föl: a HGY uszító és primitív vitázó műveket adott ki a római katolikusok ellen; a kopogtatócédulák gyűjtését pedig olyan tüzesen szorgalmazta a választáshoz közeledve az istentiszteleteken, mint Pál apostol az erkölcsös életet. Hallhattunk prédikációt Antall József ellen és kiszólásokat Kuncze Gáborról; a kiprédikált hírességek között Diana hercegnő Evita Perónt követte. Ezzel nem az említetteket kívánom minősíteni, csupán arra mutatok rá: istentisztelet örvivel sok zavaros propaganda is elhangzott a HGY-ben, amin a kívülállók megbotránkoznak - és még csak azt sem lehet mondani, hogy a HGY-t Jézus nevéért érik szidalmak. Érik bizony, de gyakran csak meggondolatlan és darabos programbeszédeiért, amelyek nélkül is jól megvolna Isten országa.
"A bizottság ugyan elfogadta az államtitkár válaszát, de mégis úgy döntött - főként Bartus László egy levelének hatására -, hogy a közösségünkkel és személyemmel kapcsolatos vádakat újra napirendre tűzi. Ezúttal a boncasztalra olyan idézetek, dokumentumok kerülnek, melyeket különféle összejöveteleken az elmúlt években mondtam. Az utóbbi időben hozzá kellett szoknom, hogy egyes megnyilvánulásaim (főleg a kifogásolhatónak tűnők) azért kerülnek a nyilvánosság elé, hogy bebizonyítsák: "durva vallási visszaéléseket" követek el. A személyemre vonatkozó, terhelő adatok gyűjtését régóta végzik, de a mostani hatalom alatt ez szinte mozgalommá kezd terebélyesedni."
Egy más, kevésbé paranoid szemszögből a dolgot így lehetne megfogalmazni: Németh Sándor évek óta kitartóan gyalul sok jobb sorsra érdemes személyt és szervezetet (politikusokat, a r.k. egyházat), és enyhén szólva "kifogásolható" üzenetekkel bombázza hallgatóságát azon a jogcímen, hogy Isten Igéjét hirdeti. Természetesen nem állítom, hogy az Ige teljesen eltűnt volna a prédikációkból - de legalábbis háttérbe szorult és felhígult. S ami még rosszabb: a politikai beszédek ugyanolyan "erővel, tekintéllyel" lettek előadva, mint a Római levél harmadik fejezete. Nem mondhatta hangosan az egyszerű gyaloghívő, hogy "most hátat fordítok és bedugom a fülem, mert ez nem igei" - mert azonnal működésbe lépett az összes jól bejáratott védekező mechanizmus: az ügynökkiabálás, a kiprédikálás (száraz fa, farizeus, kóré, júdás, lucifer), a sározás, az eretnekítés, a démonozás. Tehát NS-nak nincs oka kifogásolni, hogy némelyek listát vezetnek legdurvább elszólásairól és legkeményebb "rhémáiról," mert senki nem kényszerítette őt, hogy ilyen stílusban és témákról prédikáljon.
"Természetesen e jelenségnek megvannak a rám vonatkozó szellemi és erkölcsi tanulságai, melyeket azért másképpen értelmezek, mint azok, akik azt akarják az inkriminált idézetekkel igazolni, hogy személyem és magatartásom súlyos fenyegetettséget jelent tömegek számára, ezért méltó vagyok a társadalom és a hívők megvetésére, valamint a korlátozásra lelkiismereti, vallási és véleménynyilvánítási szabadságom gyakorlásában."
Az effajta lendületes szabadkozás nem sokat ér, ha maguk az idézetek mindenféle kommentár nélkül cáfolhatatlanul kiáltják az embereknek, amit NS még ebben a cikkben sem mer megemlíteni, hát még védelmezni. Konkrétan az ellenség romlásáért mondott imákat - mégpedig a keresztény szeretet jegyében, kimondottan hivatkozva ez utóbbira.
"Bartus levele a magyar Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságához nem annyira a Hit Gyülekezetéről, mint inkább rólam szól. A szerző szerint olyan tanokat hirdetek, "amelyek alkalmasak arra, hogy feloldják az emberek fizikai megsemmisítésével kapcsolatos gátlásokat a hallgatóságban. Közel áll a gyilkosságra való felbujtáshoz, mert ha Istennek vannak fegyverraktárai, akkor egy hívőnek is lehetnek (...)" Eszmefuttatását így folytatja: »Erőszakos tanainak hirdetése azt a veszélyt hordozza, hogy hallgatóságának egyes tagjai nem várják meg az angyalokat, hanem fegyveres támadást követnek el maguk azokkal szemben, akiket Németh Sándor ellenségeinek tart.«"
Itt Bartus tényleg elveti a sulykot. A Hit Gyülekezete tudomásom szerint soha nem uszított senkit az (akármiféle) ellenség fizikai megsemmisítésére, és ezt az idézett prédikációból is csak egy igen rosszhiszemű és szelektív olvasásmód tudná levezetni. Az viszont tagadhatatlan, hogy a prédikáció belehergeli a hallgatóságot egy maga csinálta mártírszerepbe, amelyben a helyzetértékelés magától értetődően tompul, és a hallgatók valóságképe elhomályosodik. NS a bírálatok okozta pszichikai terhet azzal a trükkel igyekszik lelökni a saját válláról és a hallgatókéról, hogy eleve rágalmaknak bélyegzi őket. Ezek után elvileg bármilyen következtetés és cselekvési program felvázolható, amit a társadalmi körülmények megengednek - mert a lelkiismereti gátlások immár el vannak távolítva.
"Bartus László nagyon jól tudja - és szerintem ezért is engedi meg magának azt, hogy közel másfél év óta féktelen bosszúvágytól indíttatva a nagy nyilvánosság előtt rendszeresen megaláz, megszégyenít és rágalmaz bennünket -, hogy nem vagyok maffiózó, terrorista, sem feljelentgetős polgár, aki az állami igazságszolgáltatástól kéri az elégtételt. Tudja, hogy én az az ember vagyok, aki Istentől várom a védelmemet, ezért is szeretek Dávid zsoltáraival imádkozni az ellenem ok nélkül tartósan támadó ellenségeimmel kapcsolatban."
A "maffiózó" és a "terrorista" kifejezések szó szerint tényleg nem állnak meg - de a HGY vezetési stílusát tekintve ávitt értelemben mégis alkalmazhatók. Bartus könyvében sokat hivatkozik a "betöréssel való nevelés, idomítás, janicsárképzés" szándékára és az egyszemélyi vezetés tagadhatatlan tényére. Erről a fehér füzetek bőséges dokumentációt tartalmaznak, még a HGY részéről is: a "Négy pontra" válaszoló és azt elutasító vezetőségi "Nyilatkozat" olyan tekintélyelvű dörgedelmeket tartalmaz, amilyet a HGY maga is kritizál a római katolicizmusban.
Az pedig, hogy "azért támadnak engem, mert tudják, hogy nem ütök vissza," eléggé leegyszerűsített magyarázat. NS mindenesetre sokat acsargott a római katolikus egyház és a konzervatív politikusok ellen, tudatosan kiválasztva azt az ellenfelet, amely azért nem volt képes visszaütni, mert sokszor nem is hallotta, ahogy prédikáció címén órákig csepülik. Amikor azonban kiderülnek a sértő kirohanások, NS rögtön a vallásszabadság és az emberi jogok védőpajzsa mögé bújik.
"Bartust soha nem bántottam. Nem én indítottam ellene sajtókampányt, nem írtam ellene könyvet, nem én futkosom esztelenül össze-vissza az országban, hogy megmozdítsak fűt-fát, hogy tönkretegyem Bartus jóhírét, megsértsem személyiségi jogait, és tönkrezúzzam személyiségét és egzisztenciáját. Bartus elkeseredett offenzívája ellenem és barátaim ellen másfél éves múlttal rendelkező, nyilvánvaló tény. A megtévesztésnek és képmutatásnak iskolapéldája az, hogy Bartus László romboló magatartását gyülekezetünkkel és velem szemben úgy állítja be a képviselőkhöz írt levelében, mintha az egy objektív, más véleményt valló személy "pártok feletti, merőben szakmai, emberi jogi és morális kérdéseket felvető ügye" lenne. Én mindennek az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve, ennek ellenére magatartásunkat többnyire a kitérés és a védekezés jellemezte, és a várakozás, hogy agresszorunk felismeri: ellenséges magatartásával betölti a "jóért rosszal fizet" erkölcsi kategóriáját."
Azt, hogy Németh Sándor "soha nem bántotta" Bartus Lászlót, annak pszichiátriai leletére tekintve álszent hazugságnak tűnik. (Más kérdés, hogy Bartus a maga részéről már kamatostul visszafizette ezt NS-nak.) A NS elleni "offenzíva" pedig önmagában nem minősíthető rombolónak és megtévesztőnek, ha van valóságalapja. El kellene fogadni, hogy Bartus a vele történteket más szemszögből látja, mint NS, és ez az értelmezésbeli különbség valószínűleg meg is fog maradni. És mivel ő nem prédikátor, hanem újságíró, nyilván úgy véli, hogy hamarabb célt ér a maga szakmájában a közvélemény és a politikusok előtt, mintha megpróbálna a HGY-ben felállni a pódiumra és őket meggyőzni a maga igazáról. Ez a lehetőség megmaradt NS-nak.
"Teljesen érthető, hogy az Isten szellemi és erkölcsi törvényeit ismerő és azokkal szembehelyezkedő emberek félnek az olyan igéktől, mint Dávid 35. zsoltára. Ez nem egyházi, hanem személyes ügy, amiért nem azokat kell hibáztatni, akik az ilyen jellegű zsoltárok jelentéstartalmára felhívják a figyelmet, ugyanis a kijelentés nem az igehirdetőtől, hanem a kinyilatkoztató Istentől származik."
No, itt már kezd keményedni a hangvétel. Az idézett zsoltárt NS reflexszerűen magára vonatkoztatta ("pirított pásztor") - holott attól, hogy Dávidhoz hasonlóan üldözöttnek érzi magát, még nem biztos, hogy igaza is van a teológia és az egyházvezetés területén. A 35. zsoltár, éppen mert a keserű személyes felfohászkodás hangján szól, nehéz és aggályos prédikációs téma - amellett mint "kijelentés" szinte a semmitmondásig határozatlan: bárki behelyettesítheti magát Dávid helyébe. NS azonban ebből a zsoltárból a konkrét helyzetre alkalmazandó isteni kijelentést csinál, és az előzményeket elhallgatva fegyverként fordítja azt haragosai ellen. Ez még rendjén is volna, ha ezt csak a személyes imájában tenné - de mivel nagy hangon prédikál róla, saját sértődését az isteni kijelentés örvivel ráerőszakolja a hallgatóságra. Azok pedig veszik az adást, amint a háttérzajokból nyilvánvaló.
"Természetesen az élőszóban történő interpretációkban, magyarázatokban az eredeti tartalomhoz képest van bizonyos hibaszázalék, ezért is kell tudniuk azoknak, akik ilyen jellegű ügyek vizsgálatához fognak, hogy az írásmagyarázás, véleményezés nem azonos a vallásos tanokkal, hittételekkel. Bartusra általánosan jellemző az az elfogadhatatlan csúsztatás, hogy egyedi véleménynyilvánításokat, amelyek egy adott, konkrét ügyre, közegre vonatkoznak, általános tanokként, hittételekként állít be."
Érdekes, ez a "hibaszázalék" csak most jutott eszébe NS-nak, amikor már az országgyűlés is tud a dologról. Amikor bezzeg a saját nyája ámenezett és nevetett hangosan az elleségre kimondott "jókívánságok" hallatán, eszébe sem jutott, hogy esetleg tévedhet.
"Másrészt arról sem szabadna elfeledkezni, hogy a Biblia nyelvezete nem jogi, politikai, hanem a Közel-Keletre jellemző képes beszéd, amely számos analógiát, metaforát, szimbólumot stb. tartalmaz. Nehéz a Szentírás szerzői számára a transzcendenciáról szerzett tapasztalataikat földi fogalmakkal visszaadni. Ezért is van, hogy a mennyei dolgok földi képei elsősorban analógiák, és nem adekvát fogalmak. Az igehirdetőknek joguk van ahhoz, hogy üzenetüket bibliai képekben, formákban fejezzék ki. A hívők ezt várják tőlük. A kívülállók meg örömmel veszik, ha a teológusok, lelkészek a természetfelettit filozófiai-teológiai fogalmakkal írják körül."
Nem látom, miben menti ez a megállapítás az ellenség fizikai romlásáért való könyörgés gyakorlatát és az arra való buzdítást. Költői képekben ugyanúgy lehet betegséget követelni a rosszakarókra, mint képek nélkül.
"Számos igehirdető ezt a két nyelvet használja és beszéli. E cikkben azért érzem fontosnak az említett zsoltár idézését, mert Bartus ellenem íródott panaszbeadványa a parlamenti bizottsághoz egy olyan szövegre épül, melyet Laci az ehhez a zsoltárhoz fűzött megjegyzéseimből ragadott ki."
Majd még látni fogjuk, milyen volt ez a képes beszéd.
"Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni tisztelt olvasóim előtt is, hogy a múltban is és a jövőben is fenntartom a jogot magamnak arra, hogy a teljes Szentírást hirdessem, és annak alapján imádkozzam. Érdeklődéssel várom, hogy a tisztelt honatyák végül is belebocsátkoznak-e a szerintem kizárólag a bibliai világképet, erkölcsi és szellemi kérdéseket, valamint az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolattartást érintő panasznak a vizsgálatába."
No persze, jó volna a vitát rövidre zárni és a bírálatokat elhallgattatni azzal, hogy az Országgyűlés nem érti Károli bibliáját, és képtelen felfogni a költői vagy prófétai nyelven kifejezett örök gondolatokat. NS tehát hivatkozik arra, hogy a Szentírás a maga nyelvezetét és kifejezésmódját használja. Ezzel együtt fenntartja magának azt a jogot, hogy ebben a bibliai stílusban folytassa a prédikálást és az imádkozást. A "teljes Szentírás" emlegetése csak egy virágnyelven megejtett célzás arra, hogy az Újszövetség hangsúlyváltását és erkölcsi többletét NS nem ismeri el magára nézve kötelezőnek, és "fenntartja a jogot" arra, hogy Jézus "új parancsolatát" agyonüsse azzal, ami "megmondatott a régieknek." Erre konkrét példa van a prédikációban:
"De ha te állandóan azt kívánod az ellenségeidnek, hogy sikeresek legyenek, szerencsések legyenek, akkor te azt kéred, hogy ne jöjjenek soha olyan helyzetbe, hogy Istenhez forduljanak. És ez szeretet? Nem. Egyáltalán nem. Az a szeretet, hogy olyan helyzetbe jöjjön a te ellenséged, hogy ő is kibéküljön Istennel. És ha ez nem megy egy belső megvilágosodás által, hát akkor menjen csonttöréssel, betegséggel, rombolással... az a lényeg, hogy Istenhez [forduljon], Istent megismerje..."
"Még egy megjegyzés: sem a hívőket, sem más felekezetű, más világnézetű, más hitű felebarátaimat nem tartom ellenségeimnek. Kizárólag az olyan embereket, akik ok nélkül az életem, családom, közösségem, kapcsolataim, egzisztenciám, szolgálatom tönkretevésén fáradoznak. Szerintem Bartus ezt teszi. Talán a lelke mélyén ezt nagyon jól tudja, ezért is fél az ellenségtől való szabadulásért mondott imáktól, melyeket tudatosan úgy értelmez és torzít el, mintha azok lennének társadalmi, emberi kapcsolattartásunk általános jellemzői. Így ezekkel az imákkal riogatja a Hit Gyülekezetéhez nem tartozó vagy annak hitéletét nem szívelő polgártársainkat, hogy féljenek, mert "átkozzák őket", és lépjenek fel az ilyen egyházi személyekkel és közösségekkel szemben. Bartus Lászlónak megbocsátottam, de sorozatos atrocitásai miatt azért is fordulok Istenhez, hogy megtapasztalja: olyan ember vagyok, aki minden emberi erőszakot elutasít, de hisz Isten igazságszolgáltatásában, s a vele kialakult konfliktusban elsősorban Isten bírói ítélete számomra a mérvadó. A helyemben számos hívő hasonlóképpen cselekedne. Miért ne hihetnénk az ítélet Istenében is? A mi teológiánkban ez egyáltalán nincs ellentétbe állítva a szeretet Istenével. (A Biblia szerint Isten egy, és nem változik.)"
Az szép és méltánylandó törekvés, hogy NS nem akarja az egész magyar társadalmat megátkozni. Viszont a prédikációban nem említette név szerint Bartust, és mivel nyilvános tanítást épített rá, óhatatlanul is kiépített a hallgatóságában egy olyan reflexet, amely azokat minden adandó alkalommal erre a megoldásra fogja vezetni saját kis "ellenségeikkel" szemben. Másrészt ebből a védekezésből is igazolódott Bartusnak az az észrevétele, hogy Németh Sándor mindig önmagáról prédikál, és saját érzéseit teszi az igehirdetés témájává. Ez különös veszélyt jelent azokra nézve, akik azt hiszik, hogy NS e prédikációjában egyetemes érvényű hitigazságot és általános cselekvési programot vázolt fel. Annál könnyebb erre a téves következtetésre jutniuk, mivel NS maga is így vezette be a prédikációt:
"...állandóan mintha jönne a levegőben egy nagy nyomás rám, hogy féljek, féljek, féljek, féljek, féljek. Mitől? ... Tapasztaltatok ilyet? Hányan tapasztaltatok? ... Ez azt jelentette, testvérek, hogy akkor az ellenség belépett a lövészárokba, és tüzelt rátok... És nem a levegőből, hanem kiválasztott valakit a környezetetekben - egy régi barátot vagy akárkit, aki kinyitotta a száját, és átvette az ördögnek a száját, és mondta rád, amit mondott. Tehát gyalázott tégedet, szidalmazott, rágalmazott. S ezt megérzi az ember, és ettől lehet szenvedni."
Az ítélet Istenében hinni pedig nem ugyanaz, mint az ítéletet lihegve sürgetni és beteljesedésén előre kéjelegni. A hallgatóság homéri kacajai legalábbis nekem az utóbbit juttatják eszembe.
A zsoltár
"Dávidé.
Perelj Uram a velem perlőkkel; harczolj a velem harczolókkal.
Ragadj paizst és vértet, és kelj föl segítségemre.
Szegezz dárdát és rekeszd el üldözőim útját, mondd lelkemnek: Én vagyok segítséged.
Szégyen, gyalázat érje azokat, akik lelkemet keresik; vettessenek hátra és piruljanak, akik vesztemet koholják.
Legyenek olyanok, mint a polyva a szél előtt; az Úrnak angyala verdesse őket.
Legyen útjok sötét, csuszamlós, s az Úrnak angyala kergesse őket.
Mert ok nélkül vetették elém titkon vont hálójokat, és ok nélkül ástak vermet az én lelkemnek.
Érje őt romlás váratlanul, fogja meg hálója, amelyet kivetett, essék belé a veszedelembe.
Az én lelkem pedig vigad majd az Úrban, örvendezve szabadításában.
Minden tetemem [tagom] ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint te, Uram?
Aki megszabadítod a nyomorultat a nála erősebbtől, a szegényt és szűkölködőt az ő megrablójától.
Erőszakos tanúk állnak elő; azt kérdezik tőlem, amiről nem tudok.
Jóért rosszal fizetnek meg nékem, megrabolják lelkemet.
Pedig én az ő betegségükben gyászba öltöztem, bőjttel gyötörtem lelkemet, imádságom kebelemre vissza-visszaszállt.
Mintha barátom, testvérem volna, úgy jártam-keltem érte; mintha anyámat siratnám, úgy jártam bútól meghajolva; ők pedig örültek az én bukásomon és összegyűltek; összegyűltek ellenem a rágalmazók, tudtom nélkül gyaláztak és nem nyugodtak, ingyenélők léha csúfkodásai közt fogaikat vicsorgatva rám.
Oh Uram, meddig nézed?
Szabadítsd meg lelkemet tombolásaiktól, az oroszlánkölyköktől az én egyetlenemet.
Dicsérlek a nagy gyülekezetben, az erős nép között magasztallak téged.
Ne örüljenek rajtam az én hazug ellenségeim, méltatlan gyűlölőim se hunyorgassanak rám.
Mert nem beszélnek békességet, hanem akik békességesek e földön, azok ellen álnok dolgokat koholnak.
Föltátották rám szájokat, azt mondták: Haha! Haha! Látta a szemünk.
Láttad, oh Uram - ne hallgass, oh Uram; ne légy távol tőlem!
Serkenj föl, ébredj ítéletemre, oh Uram, Istenem, az én ügyemért.
Ítélj meg engem a te igazságod szerint, oh Uram, Istenem, hogy ne örüljenek rajtam!
Ne mondhassák szívökben: Örülj mi lelkünk!
Ne mondhassák: Elnyeltük őt!
Szégyenüljenek meg, piruljanak együttesen, akik bajomnak örülnek;
szégyen és gyalázat borítsa be őket, akik felfuvalkodtak ellenem.
Vigadjanak és örüljenek, akik kívánják az én igazságomat, hadd mondják mindenkor: Nagy az Úr, aki kívánja az ő szolgájának békességét.
Az én nyelvem pedig hirdetni fogja a te igazságodat, a te dicsőségedet minden napon."
(Károli Gáspár fordítása)
Pacifista vagy harcos Isten?
"1) Dávid hitt abban, hogy Istennek van mennyei fegyvertára. Ezért is szólította fel Istent fegyvereinek felvételére és a harcba szállásra. Bartus nagyon jól tudja, ha akarja, hogy ezek a fegyverek, bárminek is nevezzük őket - lándzsa, pöröly, kard; vagy ha tetszik, modern fegyverek neveivel: interkontinentális rakéta, atombomba, géppisztoly stb. - szellemi realitásokat jelölő képek, melyekről Pál azt állította, hogy Isten fegyverei erősek (görögül "dünata", a "dünamisz" azaz "erő" szóból, amelyből egyébként a "dinamit" kifejezés is származik)."
Ezzel semmi baj nincs. Istennek valóban van olyan rontó erejű hatalma, amit mi csak a fegyveres csapás képével tudunk leírni. Más kérdés persze, hogy mennyire függetleníthetők ezek a "fegyverek" Istentől, és milyen mértékben adhatók gyarló és bűnös emberek kezébe.
"Számos más íráshely alapján állítjuk, hogy Isten láthatatlan serege (angyalok, arkangyalok) fegyverekkel rendelkezik, melyeket időszakonként emberek, népek ellen is használtak (például Dávid népszámlálásakor vagy a Jeruzsálem elleni asszír ostrom idején). De bibliai hatásra vezethető vissza az is, ahogyan némely hollywoodi sikerfilm a csillagközi lényeket különböző fantasztikus fegyverekkel ábrázolja."
Ismét teljes mértékben igazat tudok adni az érvelésnek. Még ha az angyali csapás valami járványos betegség volt is, mindenképp Isten maga vetette be. Viszont itt is felmerül, hogy mennyire ember kezdeményezése idézi elő az isteni csapást - és hogy az Újszövetség mennyire támasztja alá ezt a szemléletet.
"Az Újszövetség is megerősíti az Ószövetség álláspontját. Erre számos példát találhatunk Pál leveleiben és különösen a Jelenések könyvében. A teljes Szentírás nem egy pacifista, hanem egy harcos Istent állít elénk ("Vitéz harcos az Úr, az ő neve Jehova" - Mózes 2. könyve 15,3). Az Újszövetség a földre visszatérő Messiásról a következő képet tárja elénk: "És az ő szájából éles kard jő vala ki, hogy azzal verje a pogányokat; és ő fogja azokat legeltetni vasvesszővel; és nyomja a mindenható Isten haragja hevének borsajtóját." (Jelenések könyve 19,15)"
Érdekes módon ez a "nem pacifista" Isten mégis arra ad parancsot követőinek, hogy ne álljanak bosszút magukért, hanem hagyják őrá a megtorlást. Az is figyelemreméltó, hogy NS a vég idején visszatérő Jézussal hozakodik elő, aki még a Jelenésekben sem követendő, hanem inkább buzdító példa. Mert mikor beszél akár e könyv szerzője is arról, hogy Istent személyes rosszakaróinkra rá kellene uszítani - mégpedig avégett, hogy azok megtérhessenek? Még a mennyben bosszúért könyörgő vértanúk számára is az a válasza Istennek, hogy várják ki a bosszú rendelt idejét.
Németh Sándor pedig már a saját életében szeretné látni ezt a magasztos bosszút - amivel az Újszövetség (és a kései Ószövetség) egyik igen értékes gondolatát, a túlvilági jutalmazás és büntetés ígéretét vágja sutba egy darabos, túlhaladott és lejáratott eszme (az embert kielégítő evilági ítélet) kedvéért. Nem hiába jut Jób könyvének szerzője arra a következtetésre, hogy Isten nem tartozik számadással az embernek, s a Prédikátor sem hiába mondja, hogy a földön minden hiábavalóság - már ők is látták, hogy Isten valamiért halogatja az igazságszolgáltatást. Ezen az értékes, szinte az Újszövetséget előlegező tanításon kell túllépni, ha akár az ellenfél üdvösségére hivatkozva is, de romlást kérünk ellenségeink számára.
"Ezek a képek önmagukért beszélnek, s ezeket nem én agyaltam ki, hanem bárki, aki a Bibliáját figyelmesen lapozgatja, ilyen és ehhez hasonló igehelyekkel lépten-nyomon találkozik. Bartus a Bibliát és annak világképét is odacitálja a Hit Gyülekezete mellett a parlamenti bizottság elé."
No még talán Jézust is, "a Hit Gyülekezete mellett"! Németh Sándor vakmerő arcátlansággal elsumákolja az Úrnak azt a tanítását, hogy "ne fizessetek gonosszal a gonoszért;" "áldjátok, akik kergetnek titeket;" "így lesztek a mennyei Atya fiai." Olcsó és kirekesztő fogás az, amivel itt NS igyekszik Jézust a maga bosszút lihegő teológiájához hozzáláncolni. Az említett képek és igehelyek éppen a bizonyítandó állítás lényegét nem tartalmazzák: azt tudniillik, hogy Jézust a 35. zsoltár stílusában fel kell tüzelni a bosszúra.
"2) Bartus azon is szörnyülködik, hogy a hívőknek is van fegyvertáruk. Természetesen itt szokásához híven csúsztat, mert azt feltételezi, hogy én atombombák, golyószórók beszerzésére szólítom fel híveimet, hogy kritikus ellenségeimtől megvédelmezzenek. Az is bosszantja őt, hogy míg ilyen dolgokról beszélek hallgatóságomnak, addig azok nevetnek. Az egészből az utóbbi valóban igaz, mert nagyon jól tudják - hiszen sokszor hallhatták -, hogy "noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására." (Korinthosziakhoz írt 2. levél 10,3-4)"
Ebben NS-nak igaza van: ha Bartus tényleg vasból való golyószórókat hall ki a szövegből, akkor a harag elvakította és rosszhiszeművé tette. Az üzenet azonban elég vérfagyasztó akkor is, ha ezt a téves értelmezést lehántjuk róla. NS prédikációjában ugyanis az isteni aknavetők nem mást, mint fizikai csapásokat jelentettek:
Ha nem hallgat [szép] szóval? Tehát a bizonyságtevés szavával? Akkor kérnünk kell Istent, hogy ő avatkozzon be természetfölötti módon, hogy valahogyan nyomja oda a megtéréshez. De a keresztények sokszor azt mondják: "jaj, hát ez gonosz dolog," - nem gonosz dolog! Az lenne gonosz dolog, ha nem csinálnád. Mert akkor érdektelen vagy, közömbös vagy a sorsa felől. És el fog veszni. El fog kárhozni.
De Dávid azt mondta, hogy "Rontsd meg, Uram, őket!" Mert ha jön a fizikai betegség, fejfájás, ha jön egy szájbetegség a szájukra! Akkor abbahagyják a bünt, és hátha elkezdenek gondolkodni, hogy valamit nem jól csinál[tak]. Nem? És ha rájönnek, fölismerik, hogy mí a baj, hiszen orvosolja, mint a testvéremét, elvette a problémáját. De nem szabad ilyentől félni, hogy nem szabad ilyet imádkozni. Dávid még azt is mondta, hogy "engemet körülvett a félelem, a borzadály, rettegés - hát őt meg vegye körül a halál!
Tehát ez azt jelentette, hogy Dávid itt azt kérte, hogy állandóan ilyen agonizáló állapotban legyen. Állandóan a halál állapotában legyen. Nézzétek, sok ember nem tér észhez, csak akkor, ha megmondja az orvos neki, hogy "nézze, a maga betegségén nem tudok segíteni, pár napja van vissza, pár hete, hónapja." És dicsőség az Úrnak. Ilyenkor tud Úr szólni a szívéhez. Vagy ha nem, akkor azt mondja Dávid, "Szálljon elevenen a Seolba."
"Egy másik helyen Pál apostol a keresztényeket harcosokhoz hasonlítja: "Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze. Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta." (Timótheushoz írt 2. levél 2,3-4) Ahogy az állami hadsereg is rendelkezik fegyverekkel, hasonlóképpen Isten is az ő népét támadó és védekező fegyverekkel egyaránt ellátta. Pál apostol a keresztények arzenáljáról is részletes leírást ad az Efeszosziaknak írt levele 6,13-17. részében. Ezek például: igazlelkűség, igazság mellvasa, békesség saruja, hit pajzsa, üdvösség sisakja és támadó fegyverként a Szellem kardja. Számos hívő, így jómagam is az apostollal együtt meg vagyunk győződve, hogy a fenti fegyvernemek hatékonyabbak bármilyen természetes fegyvernél."
Az idézett prédikáció fényében ez szánalmas melléfogás - vagy éppenséggel borzalmas képmutatás. Pál apostol minden fegyvert gondosan azonosít: vagy keresztényi erény, vagy az Isten Igéje a szellemi fegyver. Mi köze van ennek az ellenség (azaz egy rossz ember) fizikai romlásához?! És még NS merészeli magát az Ige tanítójának nevezni - hiszen mit csinál itt, ha nem kufárságot űz és ízetlenkedik az Iste beszédével?
"3) Ki az ellenség? A kérdésre a válasz nagyon gyakran hangzik el a Hit Gyülekezete istentiszteletein: "a ti ellenségetek az ördög [diabolosz]..." (Péter 1. levele 5,8); akinek különböző rangú és rendű szolgáival szemben van ellenálló és felszabadító jellegű harcunk Pál apostol szerint: "Mert nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek [arkhai] ellen, a hatalmasságok [exousziai, hatalmak] ellen, ez élet sötétségének világbírói [koszmokratoroi, világurak] ellen, a gonoszság szellemei [pneumata tész ponériasz] ellen, melyek a magasságban vannak." (Efeszosziakhoz írt levél 6,12)"
Itt bújik ki a szög a zsákból. NS a Bibliához híven megvallja, hogy a harc az ördög ellen folyik - de azt már nem köti az olvasó orrára, hogy a HGY- ben a túlságosan sokat akadékoskodó vagy az őket kitartóan támadó ember szinte rutinszerűen démonizáltnak lett minősítve - meggyőzés helyett. Hallhattunk intellektuális démonokról (ők a racionális bírálókat mozgatják), vallásos démonokról (ők a hitvitában az ellenfél fején ülnek), a "vádlás és kárhoztatás" szellemeiről (ők minden lelki trauma felelősei), sőt még Jézabel szelleméről is (amelyet a női öntudatosság legkisebb rezdülésére is kiáltozva lehetett "űzni.") A HGY démonológiája tehát első közelítésben népszerű kalandjáték, de alaposabb olvasatban az ateista és a máshitű bírálók miatt szükségessé vált lelki füldugó. Hányszor látni e fórumokon is olyan HGY-st, aki érvei fogytán azzal rekeszti be a vitát: »Nem fogok a benned lévő démonokkal vitatkozni.«
Van, aki gyarapodik, van, aki sorvad
"Áldás és átok témáját is érinti ominózus levelében Bartus. Ez a két szó körülbelül 640-szer szerepel a Bibliában, ez is jelzi, hogy nagyon fontos kérdésről van szó. Természetesen nem Bartus, hanem a kinyilatkoztatás fényében. Köztudott, hogy az áldás jó és hasznos, az átok rossz és káros következményekkel jár; emellett még természetfeletti szellemi erő közvetítői is. Amikor ezek valóságára mutatunk rá, akkor célunk az, hogy az emberek felismerjék valós állapotukat és az életükben tapasztalható rossz és káros dolgok tényleges okait. A Hit Gyülekezete mint gyógyító egyház az embereket az átokból az áldásba kívánja vezetni. Ugyanakkor fel kell tárnunk azt is, hogy átkok származhatnak Istentől is, mint ahogy ezt Mózes 5. könyvének 28,15 része tartalmazza: »Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megteljesednek rajtad.«"
Itt ismét csak egy fontos fogalommal találkozunk, amelynek értelmezése a HGY-ben egész rendszerré nőtte ki magát. Most nem kívánok részletekbe bocsátkozni annak a karizmatikus "litániának" a kapcsán, amely arra szolgál, hogy a szavak mágikus ereje folytán megszabaduljunk olyan titokzatos "generációs átkoktól" és láthatatlan szellemi befolyásoktól, amelyek állítólag mindenkit végigkísérhetnek az életen anélkül, hogy tudna róluk. Nem fogom részletesen cáfolgatni azt a lelki pórázként gyakran alkalmazott érvet, hogy aki nem "tört meg" valamilyen, az élete fölött lebegő (sokszor csak a pásztor által látott) "átkot," az másodrendű keresztény, démonok átjáróháza, de legalábbis képtelen megfelelni Isten rá vonatkozó tervének.
Viszont kénytelen vagyok ezt a mágikus-rituális átkot elkülöníteni attól, amit a Biblia Isten büntetéseként ír le, és amely (valószínűleg a rossz példa és a nevelés erejénél fogva) valóban nemzedékről nemzedékre öröklődik. Maga a Biblia mondja (és a HGY is vallja), hogy "ok nélkül való átok nem száll az emberre," azaz ahhoz, hogy az átok "hasson," szükséges a gonoszban való pozitív részvétel. Ennek fényében nem áll meg az a mágikus elképzelés, miszerint az átok valami ragadós folyadék, amely tudtunk és beleegyezésünk nélkül is ránktapadhat, és amelyet a Krisztus Jézushoz való megtérés után külön rítussal kell levakarni az életünkről. Megjegyzem, hogy az átokról szóló karizmatikus tanítások nagy részét nem a Biblia valamely konkrét fejezetére, hanem több elbeszélő rész valamilyen előre meghatározott szempontú elemzésére szokták alapozni, vagy még inkább: néhány igehirdető vagy misszionárius tapasztalatára. Az alábbiakban idézett Derek Prince is egy ezek közül.
"Derek Prince teológus az átok hét jelét a következőkben határozta meg a fenti mózesi fejezet alapján: 1. Elmebeli és/vagy érzelmi összeomlás; 2. Ismétlődő vagy krónikus betegségek (különösen ha öröklődnek); 3. Meddőség, koraszülésre való hajlam vagy ezekhez kötődő női problémák; 4. A házasság összeomlása és a család elidegenedése; 5. Folyamatos anyagi nehézségek; 6. Balesetekre való hajlam; 7. Öngyilkosságok és természetellenes vagy korai elhalálozások sorozata."
E "jelek" közül hiányzik az, amihez Isten maga kötötte az átok bekövetkeztét, és amely mindegyiknek az oka: az Isten iránti engedetlenséget.
"Az Istentől származó átoknak számos oka lehet a Biblia szerint: például bálványimádás, hamis istenek imádása, okkultizmus, antiszemitizmus, gyilkosság stb. Ezeket az átkokat nem emberek helyezik emberekre, hanem Isten Igéjéből származnak, s akkor realizálódnak automatikusan az ember életében, ha elköveti az átkot eredményező cselekedetet. A Biblia szerint az emberek és a nemzetek életében gyakran tapasztalhatók ilyen csapások. A kiút ezekből nem a körülmények vagy mások hibáztatása által, hanem az átok okának a személyes életben történő felszámolása által található meg."
A logika itt visszafelé működik. Immár nem arról van szó, hogy aki Isten parancsolatát a háta mögé veti, az átkozott lesz és rosszul fog menni a sora, hanem arról, hogy akin a fenti "jelek" valamelyike megmutatkozik, az valószínűleg "átok alatt van." Ez az állapot a karizmatikus zsargonban már-már objektív jogi kategória, és kezelése jól körülhatárolt cselekvéssort kíván, amely ismét a mindenre rálátó szellemi beavatottak fontosságát van hivatva hangsúlyozni.
No de hagyjuk ezt a mellékes kérdést, és figyeljünk újra a mások romlásáért való imára.
"A teljes Szentírás szerint azonban előfordulhatnak olyan speciális konfliktushelyzetek is, amikor embereknek kell kimondaniuk átkot. Például Elizeus próféta Géházira és utódaira (Királyok 2. könyve 5,25-27), Péter apostol Ananiásra, Szafirára és Simon mágusra (Apostolok cselekedeteinek könyve 5,1-11, 8,9-23), Pál apostol Barjézusra (uo. 13,6- 12) mondott ki átkot. Az anathéma gyakorlása minden keresztény felekezetben hivatalos tanítás - lásd például a tridenti egyetemes zsinat valamennyi protestáns hittételben hívőre kimondott, máig is jórészt érvényben lévő átokszövegeit. Luther is ekképpen ír: "A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad." (Luther Márton önmagáról. Budapest 1937., 99. oldal)"
Figyeljük meg ismét a "teljes Szentírás" kulcskifejezést. Amint korábban, ez itt is azt jelenti, hogy az ószövetségi hangsúlyok a maguk történetiségétől elszakítva, differenciálatlanul és egysíkúan ráugranak az Újszövetségre, és számbeli fölényükkel agyonnyomják annak új hangsúlyait és esetleges átértelmezéseit. Ezen a fórumon ezt a megközelítést úgy kaptam már eddig is a nyakamba némely tisztelt HGY-s vitázótól, hogy "Szerinted tehát a Biblia nem száz százalékig Istentől ihletett mű." Nekik aztán mondhatom napestig, mi az a "kinyilatkoztatás előrehaladása."
Ami pedig az újszövetségi "megátkozásokat" illeti, azok nem annyira lihegő indulatkitörések voltak (kivéve Pálét, ApCsel 23,3 - amit aztán visszavont, jelezve, hogy fenyegetésnek szánta), hanem egy speciális isteni ítélet kihirdetései, s mint ilyenek, azonnal be is teljesedtek (Ananiás és Safira, a megátkozott fügefa, Barjézus esete). Nem hiszem, hogy NS sok ilyen esetet tud felhozni a mai gyakorlatból annak igazolására, hogy mégis átokra fakad Bartus ellen - akinek mellesleg már nem volna szabad élnie, ha NS átkai egy tűszúrásnyit is érnének.
"A Hit Gyülekezete vezetői nagyon körültekintően, kivételes és végső esetben használják csak ezt a fegyelmezési eszközt, figyelembe veszik Isten Igéjét és a Szentlélek vezetését is."
A "nagy körültekintés" ezek szerint megtörtént, hiszen ez a "kivételes és végső" eset szemlátomást elkövetkezett. Németh Sándor másfél órán át nyomta a propagandát arról, hogy miért szabad az Újszövetségben is romlást kérni az ellenségeinkre, és hogy miért éppen az ellenség szeretése, ha ezt tesszük. Az "Isten Igéjéből" éppen csak azt az alaptanítást hagyta ki, amely szerint nem átkozni, hanem áldani kell a személyes rosszakaróinkat. A "Szentlélek vezetése" pedig egy ilyen helyzetben olyan semmitmondó kritérium, hogy joggal állíthatom párhuzamba a pápának azzal a szavával, hogy "amit teszek, annak összhangban kell lennie a hagyománnyal." Amilyen önkényesen bánik a pápa a hagyománnyal, úgy mutogat NS is lépten-nyomon a Szentlélekre. Erre sok példát láthattunk az "új hullámban."
"Anathéma-értelmezésünkben nincs helye a társadalomból, közéletből való kirekesztésnek, illetve a minden embert megillető jogok elvitatásának. Különösen káros középkori tradíciónak tartjuk, amikor az egyház az államhatalmat és erőszakszervezeteit, törvényalkotását is igénybe veszi az anathéma végrehajtásához, és nem bízza azt egyedül az igaz Isten kizárólag természetfeletti módon érvényesülő ítéletére. Álláspontom szerint nem a Hit Gyülekezete átkozza ki a közéletből ellenségeit, hanem fordítva: miként ezt a parlamenti és különösen az azt követő sajtóbeli események is bizonyítják, közösségünket, személyemet akarják egyesek mindenáron pamfletekkel, permanens hecckampánnyal, szidalmakkal, rágalmakkal, államhatalmi eszközökkel, törvényalkotással kitaszítani és kiátkozni az egyházak sorából és a társadalomból."
A bírálat nem átok, hanem olyan támadás, amit megfelelő emberi eszközökkel vissza lehet verni. A törvényhozásba ugyan a HGY közvetlenül nem tud beleszólni, viszont azt megteheti, hogy befolyásolja a közvéleményt.
"Ezzel a kirekesztő magatartással szemben fogalmaztunk meg éles kritikákat. Ha emiatt elítélnek bennünket, akkor el kell ítélniük számos hívőt Noétól Mózesen és Jézus Krisztuson át egészen Luther Mártonig, akitől az alábbi sorok is származnak: "Ellenfeleimmel szemben kíméletlen voltam. De nem gonosz életük, hanem keresztyénellenes tanításuk és védekezésük miatt. Ezt egyáltalán meg nem bántam, sőt az a szándékom, hogy megmaradok ilyen serénynek és élesnek, tekintet nélkül arra, hogy azt egyesek hogyan magyarázzák. Ebben Krisztus a példaadóm, aki ellenségeit kíméletlen buzgósággal kígyófajzatnak, képmutatóknak, vakoknak, ördög gyermekeinek nevezi. Pál apostol is a Mágust az ördög gyermekének mondja, aki tele van gonoszsággal és csalással. Egyes hamis apostolokat pedig kutyáknak, csalóknak és az Isten igéje elferdítőinek nevez. Ha az elpuhult, kifinomodott fülek ezt hallották volna, bizonyára azt kellett volna mondaniuk, hogy senki sem volt olyan kíméletlen és türelmetlen, mint Pál apostol. És kicsoda kíméletlenebb a prófétáknál? De a mi időnkben a füleink annyira gyengédek és elpuhultak lettek az átkos hízelgők nagy száma révén, hogy mihelyt nem dicsérik minden dolgunkat, jajgatunk a kíméletlenség miatt. Mivel pedig nem tudunk kitartani az igazság mellett, lemondunk róla a kíméletlenség, türelmetlenség és szerénytelenség ürügye miatt. De mire való a só, ha nem csípős? Mire való a kard pengéje, ha nem éles? Hiszen a próféta ezt mondja (Jeremiás 48,10): »Átkozott, aki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi és túlságosan kíméli.«" (Luther X. Leó pápához 1520. október 6-án írt leveléből. I. m. 64-65.o.)"
Bartus László nem tévtanító, hanem újságíró. Amit tesz, az esetleg nem felel meg a keresztény erkölcs normáinak, de semmiképp nem olyan eretnekség, mint amely ellen Luther hadakozott. Ez a példa tehát nem talált. NS "éles kritikája" pedig nem kritika volt, hanem romláskívánás, sőt annak prédikáció formájában történő elméleti megideologizálása.
A magam részéről nem értek egyet azzal, hogy Bartus László láthatólag politikai háborút gerjeszt a HGY ellen. Szerintem meg kellett volna elégednie a könyve által kiváltott össznépi felháborodással, és nem kellene a politikusokhoz fordulnia bosszúért. Én sem vagyok olyan ádáz ellensége a HGY-nek, hogy törvénnyel kívánnám betiltani.
Nem tudom, hogy mi fog kisülni ebből a hisztériából. Kívánom, hogy a HGY tisztuljon meg attól, amitől kell, és ez az én szememben főleg NS több helyen felszínes teológiája, durva vezetési stílusa és fölöslegesen nagy arca. Persze nem az én dolgom fölötte ítéletet ülni - de ennyi rosszat hadd legyen szabad kifogásolnom benne - ha már ő nem szégyelli, hogy azokat elmondta, amin a fél ország kiakadt.