Németh Ferenc

Aki a szelet nézi, nem vet az,
és aki a sűrű fellegre néz, nem arat.

Prédikátor könyve 11,4

NÉHÁNY JÓ SZÁNDÉKÚ BÍRÁLÓ MEGJEGYZÉS RUFF TIBORNAK AZ ÚJ EXODUS VII/2. SZÁMÁBAN MEGJELENT CIKKÉHEZ (1996 elején.)

Ez az írás a Hit Gyülekezete tanítóhivatalának álláspontjával ellenkező véleményt fogalmaz meg. Benne mégsem a mostani új hullámról van szó – erről ugyanis nem mondok ítéletet –, hanem arról a kísérletről, amely a nevető, ugató és rohangáló "megújulást" védelmezi. Kritikám célja, hogy rámutassak a cikk némely állításának tarthatatlanságára, és az egész tanulmány céltévesztésére. Fontosnak tarton megjegyezni, hogy karizmatikus keresztény vagyok, 1992 eleje óta járok a Hit Gyülekezetébe. Tehát nem hozható fel ellenem az az érv, hogy másodkézből származó információkra támaszkodom. Szintén lényeges, hogy olvasok más keresztény egyházak által kiadott könyveket is. Ezeket a kiadó neve elég jól jellemzi:

A reformátusok Kálvin János Kiadója

Evangéliumi Kiadó

A Szent István Társulat, katolikus kiadó.

E könyvekből sok érdekes, néha vitára ingerlő, de félre nem söpörhető tényről szereztem tudomást. A kezdeti fekete-fehér látásmód, amely más felekezetekkel kapcsolatban megtérésem után jellemző volt rám, ezen olvasmányok hatására, és a Gyülekezet mindennapi élete láttán lassan megtelt színekkel, árnyalatokkal. Most már a katolikus számomra nem azonos a bálványozó-val, sem a református a halott-tal. Az ő megvallott hibáik megbocsátása után tudom csak helyretenni magamban a nálunk tapasztalt visszásságokat. Csak amióta bennük is látom felderengeni Krisztus beteg testét, vagyok képes megmaradni a Hit Gyülekezetében, bár látom hibáit, melyeket én is sokasítok.

Mindenképpen szeretném elkerülni a feddésnek azt a rosszul értelmezett fajtáját, amelyben nálunk az ellenzék a szószékről részesül, s azt a letorkolást, amelynek a magányos "eretnekek" esnek áldozatul. Túl jól beszélem már mind a karizmatikus tájszólást, mind egyebeket ahhoz, hogy el tudjanak némítani kegyes általánosságokkal vagy megfélemlítő dörgedelmekkel. Ezért kérem az olvasót, vegye észre, milyen problémákat feszegetek, és ne higgye, hogy rosszat akarok. Csupán látok egy hibát, és szólok. Ha úgy tetszik: gúnyolódom, túlzok, kiabálok. Írásomat a Gyülekezet vezetőségén kívül másnak nem juttattam el, ezzel mintegy jelezve, hogy belülről kritizálok bizonyos dolgokat. Remélem, hogy nem is átkoznak ki. Bírálatomban az új protestáns fordításból idézek (Kálvin János Kiadó, 1990.)

Kezdjük rögtön az elejével.

Valóban igaz, hogy minden szellemi jelenséget és megnyilvánulást Isten Igéjének fényében kell megvizsgálnunk. Ám ez az igei "ellenőrzés" nem jelentheti egyes igehelyeknek a Szentírás egészéből történő kiragadását, és a vizsgálat nem épülhet ilyen módon "kiszakított" igékre. A Szent Lélek működéseinek a Biblia szövegének és szellemének egészével kell összhangban lennie. Másrészt még a Szentírás egészének ismerete sem tesz képessé a szellemi dolgokban való ilyen jellegű ítélettételre, ha ez az ismeret csak a természetes emberi értelemből épül fel, azaz az illető a Bibliát saját értelmére hagyatkozva igyekszik megérteni, "összerakni" és magyarázni.

Sok dolgot lehet belelátni ezekbe a sorokba a cikkben ezután következő gondolatok ismeretében. Egyvalami rögtön látszik: Ruff Tibor védekező hadműveleteket folytat. Két falat akar felállítani: egyet az igekiszakítók, egyet a tudóskodók ellen. Ez helyén is volna, ha magától jutott volna eszébe, azaz még az ostromló sereg megérkezése előtt. De nem erről van szó. Az "ellenség" ugyanis már felállította ütegeit, és tüzet nyitott a Gyülekezet tanaira és gyakorlatára. Falak nem lévén, a szerző megpróbálja használhatatlanná tenni az ostromlövegeket. Ez fogalmazódik meg a fenti két gondolatban.

A következő bekezdésben Ruff Tibor hosszan idéz az 1Kor 2,4-16-ból. Nem említi, hogy ezt az igehelyet a nevetésre és a többi megnyilvánulásra akarná vonatkoztatni, és ezt a szándékot én sem tudom a cikkből cáfolhatatlanul kimutatni. Ezért először az ő elmarasztalása nélkül szögezem le, hogy az idézett igehelynek semmi köze nincs sem a Szellem bibliai megnyilvánulásaihoz (1Kor 12), sem a gyülekezetünkben tapasztalható dolgokhoz. A levél megelőző bekezdései ugyanis nyilvánvalóvá teszik, hogy amiről Pál először ír, az a kereszt, Isten "bolondsága".

Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van írva: Elvesztem a bölcsek bölcsességét, és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. (1Kor 1,18-24)

Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. (1Kor 2,1-2)

A keresztről való beszéd tehát Isten ereje, egyszersmind az a nélkülözhetetlen alap, amelyre ki-ki építhet. (1Kor 3,6-15). De a keresztény tanítás nemcsak tejből áll, hanem kemény eledelből is, amint erre az 1Kor 3,1-2 és a Zsidó 5,11–6,8 utal. Nomármost, az 1Kor 2,6-tól kezdve Pál erről a kemény eledelről beszél:

A tökéletesek között azonban mi is bölcsességet szólunk, de nem e világnak, sem e világ mulandó fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titkos bölcsességét, azt az elrejtett bölcsességet, amelyet az Isten öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre...

Az említett igehelyek az 1Kor 2-vel együtt tanúskodnak arról, hogy az érett hívők, akik már gyakorlottak a jó és a rossz megkülönböztetésében, képesek befogadni Isten titkos bölcsességét, míg a hitben éretlen, azaz civódó, pártoskodó keresztények nem.

Ezeket előrebocsátva felelőtlenségnek tartom a szerző módszerét, mégpedig azért, mert az 1Kor 2,4-15-öt az értelmi tagolás figyelembevétele nélkül idézi. Egyrészt, mert kihagyja a 2,1-3-at, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a "Szellem bizonyító ereje" nem valamiféle karizmatikus csodaösszajövetelre vonatkozik, hanem a Golgota hangsúlyos tanítására , amit csodák támasztottak alá. A mai karizmatikus gyakorlatban az előbbi igen gyakran elsikkad, míg az utóbbi öncélúan az istentisztelet közepére tolakodik.

Amiatt is felelőtlennek tartom a szerzőt, hogy az 5. és 6. vers közti gondolati váltást elhanyagolja. Pál előzőleg az evangéliumot kísérő csodákról beszélt, most pedig áttér a Szellem által kijelentett titkos bölcsességre. Semmi nem utal arra, hogy a testi értelemmel felfoghatatlan szellemi dolgok holmi furcsa, botrányosnak tűnő fizikai megnyilvánulások volnának, ellenkezőleg: több, mint valószínú, hogy szóbeli tanításra gondol. A "megismerni", "megítélni", "kioktatni" szavak is emellett szólnak, de sokkal egyértelműbben kiderül mindez a folytatásból (1Kor 3,1), ahol Pál képtelennek tartja a korintusiakat arra, hogy a kemény eledelt megemésszék. Ha az eddigiekben fizikai megnyilvánulásokról beszélt volna, ez a korholás értelmetlen lenne. Tudjuk ugyanis, hogy a korintusiak bővelkedtek kegyelmi ajándékokban (1,7), rajongtak értük (14,12), így képtelen feltételezés, hogy ne tudnák elfogadni például a nevetést.

Ellenkezőleg, Pálnak éppen hogy rendet kellett teremtenie a túlbuzgóság okozta káoszban. Megjegyzem, hogy a Hit Gyülekezetére is ráférne néhány hangsúlyos tanítás az 1Kor 14 alapján, mivel – úgy látszik – hiába szerepel szinte minden karizmatikus kiadványban szinte kötelességszerűen az az intelem, hogy a nyelveken szólást a gyülekezetben meg kell magyarázni, ez szemlátomást csak írott malaszt évek óta.

A tudat alatti befolyásolás veszélye miatt tartom szükségesnek az iménti észrevételt. Ruff Tibor ugyanis dőlt betűvel szedi a bolondság-gal rokon értelmű szavakat, ezzel kilép az idézetből, és rejtett üzenetet küld. Szintén kiemeli az ágyúk gyújtólyukának beszegezésére hivatott részeket. Magában az idézetben pedig sok olyan kifejezés van, amely önmagában, a szövegkörnyezettől (Isten titkos bölcsességétől) elszakítva könnyen a nevetésre érthető:

"Szellemnek és erőnek megmutatása"

"Isten kijelentette az ő Szelleme által"

"A szellemi ember mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg"

Ha az olvasó tudja, hogy a cikk miről fog szólni – márpedig az első mondat elolvasása óta tudja –, akkor a fenti, kiragadott, értelmi tagolásától megfosztott és a cikkben elfoglalt hangsúlyos helyzete miatt félreérthető idézetet bizonyítéknak fogja elfogadni a nevetés mellett, és egy esetleges vitában is cáfolhatatlan érvként húzza elő. Ez a burkolt befolyásolási módszer a reklámpszichológusok kedvelt fogása: felfokozott érdeklődés esetén az emberi agy elraktározza a lényeget nem érintő dolgokat is, de azt nem, hogy ezek miként (nem) kapcsolódtak a tárgyhoz. Most az idézet megválasztásánál is erősebb pszichikus befolyást gyakorol az olvasóra a megelőző részek és a tagolás elhagyása.

A következő idézetek az iméntinél sokkal általánosabbak, ezért róluk nem szólok. Sokkal fontosabb, hogy felhívjam a figyelmet a szerző újabb ágyúbeszegezési kísérletére.

A természetes emberi értelem tehát nem alkalmas arra, hogy Isten Szellemének dolgait felfogja vagy követni tudja, mert azok őrültségnek tűnnek számára, mivel Isten bölcsessége: természetfeletti bölcsesség. Ez még akkor is így van, ha ez a természetes emberi értelem a Szentírásból igyekszik kiindulni, és abból vonja le következtetéseit: a Szentírás igaz, de a különböző igehelyekből levont következtetések mégsem szükségképpen helyesek!

A szerző örömmel szakad el az 1Kor 1 és 2 valódi témájától, de ez érthető: voltaképpen semmit nem akart mondani sem a keresztről, sem pedig a kemény eledelről. Őt csupán a "Szellem dolgai" kifejezés érdekli, amely elég hangzatos ahhoz, hogy a karizmatikus körökben elterjedt egyoldalú gondolkodás automatikusan az 1Kor 12-re, azaz a Szellem megnyilvánulásaira és ajándékaira vonatkoztassa. Közismert, hogy a karizmatikus teológia nagy súlyt helyez ez utóbbiakra, de kevesen veszik észre, hogy a "szellemi" kifejezés tartalma nem merül ki ezekben, sem pedig az ezek örvén rendszerint emlegetett furcsa megnyilvánulásokban.

Néhány példa a Szellem "elhanyagolt" dolgaira, amelyeket hívőkön végez:

Életet ad a bűn miatt halott testünknek (Róma 8,10)

Vele öldököljük meg a test cselekedeteit (Róma 8,13)

Kijelenti nekünk Isten elrejtett bölcsességét. (1Kor 2,10)

Isten hajlékát építi belőlünk (Ef 2,22)

Egységet hoz (Ef 4,3)

Ezzel szemben a karizmatikusok rendszerint a következőkre gondolnak, ha a Szentléleknek rajtunk végzett munkájáról kerül szó:

Élő vízként betölt (Jn 7,38)

Bennünk lakik (Jn 14,17)

Elvezet minden igazságra (Jn 16,13)

Ajándékokat ad (1Kor 12,11)

Szabaddá tesz (2Kor 3,17)

Vezérel minket (Róma 8,14)

A különbségtételből nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, hiszen mindez természetes következménye a karizmatikus mozgalom tanbeli súlypontjának. A baj akkor esik meg, ha a hívők csak részleges tanítást kapnak a Szellemről, de teljesnek tekintik. Ez egyébként minden tanítást illetően a szekták ellen emelt legfőbb vád. Az eredmény az, hogy az egyszer tévútra vitt keresztények ezután kritika nélkül elfogadják a Ruff Tiboréhoz hasonló hiányos okfejtéseket.

A szerző a továbbiakban példákat hoz annak igazolására, hogy a Biblia tökéletes értelmi ismerete nem elegendő a helyes értelmezéshez. Eközben több komoly baklövést is elkövet. Például kifejezetten dicséri a farizeusok igeismeretét és -értelmezését:

Gyakorlatilag kívülről tudták az Írásokat, és azokat minden következményük tekintetében mélyen és alaposan megértették...

Ebből az következik, hogy az írástudókat Jézus igazságtalanul vádolta az Írás félreértésével (Mt 12,7 és 19,7-8), sőt Írás-tudatlansággal (Mt 22,29 – szadduceusok, Mt 22,45 – farizeusok)! Megindokolom állításomat. Ha valaki a Bibliát "minden következményével együtt megértette", de mégis tudatlan, akkor tudatlanságát nem lehet bebizonyítani a Szentírásból. Ugyanis ha be lehetne bizonyítani, akkor annak oka az volna, hogy a bizonyítás alapjául felhasznált igerészt vagy következményt mégsem értette meg, no de ez ellentmond a kiinduló feltételezésünknek.

Másrészt a szerző szerint az írástudók jobban meg is élték a Bibliát, "mint a mai teológusok többsége az újszövetségi erkölcsi-szellemi törvényeket". Ezzel több millió, általa sohasem látott emberre jajt kiált (Mt 23), amit Jézus a náluk állítólag erkölcsösebb és szellemibb farizeusokkal és írástudókkal tett. Ruff Tibor tehát túllőtt a célon. Rehabilitálja a farizeusokat, rossz bizonyítványukat pedig a Hit Gyülekezete működését kritizálók zsebébe dugja. Konkrét példái még saját eszmefuttatásába sem illenek bele:

Zsolt 26,4-5 és 50,18: A zsidóknak adott ószövetségi parancsok a nép tisztasága, idegen erkölcsöktől való mentessége érdekében megkövetelték a bűnöstől való rituális távolmaradást is. Aki súlyos bűnt követett el, azt meg kellett kövezni. Az Újszövetség megszüntette a teokratikus társadalmat, és a tisztátalanságtól való irtózás is más téren élt tovább. Pál az 1Kor 5,10-ben utal erre. A bűnnek és a bűnös embernek olyan szétválasztása, amely az irántuk való magatartásunkban is megnyilvánul, jellegzetesen újszövetségi gondolat; azon tanítások közé tartozik, amelyek a két szövetség különböző voltából adódnak. Lehetetlen tehát egy ekkora horderejű párhuzamot használni anélkül, hogy az újnál is újabb szövetség bevezetésének vádja fel ne merülne.

Zsolt 130,3-4: Megint csak az a helyzet, hogy Jézus isteni hatalommal rendelkezett a törvény felett, és ez a tény sokkal komolyabb, mint az igazolni kívánt állítás, azaz hogy "a mai kritikusok a farizeusokéhoz hasonlóan tévedésben vannak". Ruff Tibor eljárása a szövetségek közti hatalmas különbséget elmossa, amikor az efféle igehelyeket a farizeusok, s rajtuk keresztül a kritikusok tévedésének kimutatására használja.

A Jn 7,49-53 tárgyalása során a szerző nemcsak hogy rossz helyre nyúl, mint eddig, hanem tárgyi tévedésbe is esik. Miközben a farizeusokat szaktekintéllyé emeli az Írás dolgában (ez szükségszerű része a stratégiájának), elfelejti, hogy Galileából igenis támadt próféta: Jónás, Gát-Héferből, amint azt egy félreeső igehely, a 2Kir 14,25 bizonyítja. A szerző vak vezetőt fogadott; de nem őt kell követni! Elő gyorsan egy térképes Bibliát! Gát-Héfer a Genezáreti-tótól nyugatra, Galilea kellős közepén feküdt. Jónás a tizenkét "kis próféta" egyike, a róla szóló könyv az Ószövetségben található.

Már ebben a bekezdésben is van egy gúnyos célzás a kritikusokra:

Igazán gyanús lehetett tehát, hogy ez a démonokat űző ember, Jézus, Galileából jött, és nem a jeruzsálemi teológiai fakultáson kapta rabbinusi felszentelését...!

Mégis, a pálmát a következő mondat viszi el:

A Bibliát nem írástudók, hanem próféták írták – ezért az nem írástudók és teológusok öröksége, birtoka, hanem a Szellem embereié, mert csak ők képesek megélni, és belülről, életként megérteni a Szentírást.

Szegény Ezsdrás pap és írástudó! (Ezsd 7,11) Milyen bánatos lenne, ha hallaná, hogy a huszadik században Ruff Tibor indexre tette őt! No és kik azok a "Szellem emberei", akik avatottan értelmezik a Ruff-féle csonka Bibliát? Volna néhány tippem.

Kenneth Hagin, aki "az Úrtól" látomásban olyan tanítást kapott a bővölködésről, amelyet valaki már szóról-szóra megírt egy könyvben.

Percy Collett, aki "kijelentést kapott", hogy Krisztus eljövetele őt életben fogja találni.

Kenneth Copeland, aki szintén látomásban azt hallotta, hogy Krisztus a földön soha nem hirdette, hogy Ő Isten.

William Branham, aki meg volt győződve, hogy Illés új neve hét betűből fog állni, és ugyanúgy végződik majd, mint Ábrahámé.

A szerző valószínűleg az 1Kor 14,37-et is viszolyogva olvassa:

Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Szellemtől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.

Ha egy teológus vagy "Írás-szakértő" képesnek érzi magát arra, hogy az egyházban zajló szellemi események felett ítélőbíróként döntéseket hozzon, előbb hasonlítsa össze saját életét, életstílusát, szolgálatát és szellemi erejét Jézus, Pál, Illés, Mózes vagy akár a Királyok könyvében szereplő egyik névtelen prófétafiú életével, életstílusával, szolgálatával és szellemi erejével. Az így felismert különbség mértéke egyúttal a szellemi kompetencia mértékét is megmutatja: hiszen miért beszél valaki olyasmiről, amit valóságosan, belülről egyáltalán nem ismer?

Nos, az 1Kor 14,29-ben egyszerűen azt olvasom: A próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg. Az 1Thessz 5,19-21-ben: A Szellemet ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg. Vajon hozzá kellene-e tenni: "Az ítéletmondást bízzátok magukra a prófétákra"? – Nyilván egy frissen megtért jobban teszi, ha tanácsot kér idősebb testvéreitől. De a szerző számára, úgy tűnik, egyetlen dolog fontos az ítéletmondáshoz: hogy ki mennyi csodát tesz. Kiindulópontja az, hogy az Egyházban "szellemi események" zajlanak . Aki ezeket furcsának nevezi, az jobb, ha hallgat, mert még soha nem hozta fel a vízbe esett fejszét egy parancsszóval, azaz nem üti meg a mércét.

A tanulmány kulcsmondatának is nevezhető a következő kijelentés: Senki nem magyarázhatja a Szentírást, csak a Szentlélek.

A fegyver a hivatásos bibliamagyarázók, a teológusok ellen van irányítva, de sajnos akkora a szórása, hogy akármilyen jól céloz kezelője, saját hátországát is tűz alá veszi. A szerző ugyanis ellentmond annak a protestáns tételnek, amely szerint "minden hívőben benne van a Szentlélek, így minden hívő megértheti és magyarázhatja a Bibliát." Ezt mostanáig azért tanítottuk, mert a katolikusok ellen polemizáltunk, így jól jött egy protestáns érv; most a "hagyományos" protestánsok kerültek sorra, ellenük pedig katolikus gyártmányú fegyverrel lehet a legjobban harcolni. De vigyázat, a fegyver másik csöve pápával van töltve! Magyarán: ha a Gyülekezet köpönyegforgatóan és lehurrogó stílusban érvel, akkor nem szabad azon csodálkoznunk, hogy lépten-nyomon leszektáznak bennünket. A szekták egyik fő jellemzője a következetlen teológia.

A karizmatikus mozgalom esküdt ellenségei lépten-nyomon a Mt 24,24-et ragadják ki a szövegösszefüggésből: Mert hamis krisztusok és hamis próféták állnak majd elő, jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék – ha lehet – a választottakat is. Ez elsősorban zsidóknak szól, és elsősorban a Messiás felismeréséről. De a Ruff-féle ítéletmondási kritérium az ilyesfajta csodatévő hamis prófétákat nem rekeszti ki. Elfogultságát mutatja, hogy az összehasonlítás végeredményét előre közli:

Az így felismert különbség mértéke egyúttal a szellemi kompetencia mértékét is megmutatja: hiszen miért beszél valaki olyasmiről, amit valóságosan, belülről egyáltalán nem ismer?

Pál apostol, akármilyen meglepő, csak gyengeségével volt hajlandó dicsekedni. Minden egyéb dicsekedést bolondságnak tartott. Miért? Mert csak így lakozhatott benne Krisztus ereje (2Kor 12,9). Ez valamelyest ellentmond a listához fűzött, a szellemi erőt fitogtató megjegyzésnek. Igazából azok a testiek, akik felfuvalkodnak a kijelentések nagysága miatt. Mózes önmagát semmire sem tartotta (2Móz 4,10), és a hatalmas jelek láttán sem lett gőgös (4Móz 12,3). Jakab is az emberi mivoltát hangsúlyozza Illésnek (Jak 5,17), nem csinál belőle héroszt. Jóbot türelméért dicséri (Jak 5,1). A Zsidó 11-ben a hithősök által tett csodák mellett türelmük, szenvedésük és állhatatosságuk szerepel mint erény.

Ez egyáltalán nem látványos, sőt a Hit-mozgalom emlőjén nevelkedettek számára éppen a hit gyengeségének jele. Ruff Tibor hevenyészett kritériumán rengeteg hithős fennakadna. Mégis ragaszkodnia kell a maga gyártotta durva szűrőhöz, mert a kritikák többsége a hagyományos protestánsok táborából származik, ahol a Szellem ajándékait nemigen gyakorolják. No de mit kezd szerzőnk az 1Kor 12,28-cal, ahol a tanítói szolgálat ajándéknak neveztetik? Vagy a 14,26-tal, amely szerint a hívők tanítást is adhatnak a Szellem által? Kell-e ezekhez is a csodatévő erő? Vagy mától fogva a tanítók kötelesek könyveiket a prófétákkal láttamoztatni?

Kilóg a lóláb. A Gyülekezet gyűlöli a feddést, ezért megpróbálja elhallgattatni azokat, akik ellene beszélnek. Ez ugyanaz a késztetés, amely a zsidókban munkált, amikor a prófétákat öldösték. Csupán a Hit Gyülekezetének ki-kiújuló üldöztetési komplexusával megvert ember képes itt arra gondolni, hogy a prófétákat eksztatikus életmódjuk miatt gyűlölték. Mivel pedig az egyszerű hívők többsége nem szenved e komplexusban, Ruff Tibor az eddigiekben arra törekedett, hogy tudat alatt azonosítsa a Szellem dolgait, munkáját, erejét a "szent eksztázissal". Erről már megmutattam, hogy mekkora tévedés. A lóláb pedig azért lóg ki, mert ilyen célirányos tévedések senkinek nem jutnak eszébe véletlenül.

A továbbiakban Ruff Tibor a régi és az új ismeretek közül válogat. Ószövetségi példák alapján:

Sámuel prófétaiskolája, az ottani eksztatikus dicséret,

Saul prófétálása,

Dávidnak a frigyláda elhelyezésére vonatkozó döntése,

A szent kenyerek megevése.

arra következtet, hogy

szinte minden próféta szolgálata tartalmazott újdonságokat is az előzőekhez képest. Így a már megtörtént események intellektuális feldolgozására épülő emberi gondolkodást mindig meglepte és váratlanul érte Isten jelenbeli cselekvése.

Ezzel gyakorlatilag feltalálta a spanyolviaszt. A katolikusok ezt a dolgot úgy hívják, hogy a kinyilatkoztatás előrehaladása. Az újdonság tényleg nem mindig következik logikusan az eddigi kinyilatkoztatásból, de ha ellentmond valamely részletének, akkor arra a korábbi részekben is van utalás. Erre egy jellegzetes példa a Zsidó 8 és a Jer 31. A továbbiakban tehát csak azokat a következetlenségeket teszem szóvá, amelyek nem elég nagy kaliberűek, hogy rájuk a fenti kifejezést alkalmazzuk. Másrészt kitérek Ruff Tibor tárgyi tévedéseire is.

Sámuel rámai prófétaiskolájára azért volt szükség, mert a főpapság Éli után lehanyatlott. Ez a szellemi tisztaságot képviselte a romlott országban. Viszont Mózes ötödik könyve szól a prófétákról (5Móz 13), sőt figyelmeztet is a hamis prófécia lehetőségére. Továbbá a 4Móz 11-ben is akad példa prófétálásra. Mózes maga mondta, amikor Eldád és Médád a táborban prófétált, és Józsué le akarta állíttatni őket:

Miért vagy ilyen féltékeny? Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és nekik is adná Szellemét az Úr!

Szó sincs tehát arról, amit Ruff Tibor szeretne kihozni a dologból, tudniillik hogy az eksztázis teljesen új elem volt Sámuelnél. Nem volt az, hanem egy elfeledett istentiszteleti típus felelevenítése.

Amikor Dávid magához vitette a szövetség ládáját, szükséges megemlíteni, hogy maga is tanácstalan volt, miután az Úr megölte Uzzát (2Sám 6,7), és ezért a ládát Obéd-Edóm házánál helyezte el. Az a három hónap, amit Dávid félelemben töltött, valamiképpen nem illik bele a róla festett képbe, hogy tudniillik a "Szentlélek kenete alatt helyesen értelmezte a Törvényt". Mindezt nem Dávid lekicsinylésére írom, mert ha velem esett volna meg ez, akkor valószínűleg három éven át se mertem volna közelébe menni a frigyládának. De a királynak emez, egyébként dicséretes tette nem tanúskodik arról a magabiztos tévedhetetlenségről, amit Ruff Tibor itt neki tulajdonít. Ezt maga Dávid is elismerte:

1Krón 13,11-13

Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az Úr összetörte Uzzát. Ezért nevezik azt a helyet Pérec-Uzzának mindmáig. Akkor félni kezdett Dávid Istentől, és ezt gondolta: Hogy merjem magamhoz vinni az Isten ládáját? Ezért Dávid nem magához vitette a ládát Dávid városába, hanem elvitette a gáti Obéd-Edóm házába.

1Krón 15,11-15

Ezután hívatta Dávid Cádók és Ebjátár papokat, a léviták közül pedig Úriélt, Aszáját, Jóélt, Semaját, Eliélt és Amminádábot, és ezt mondta nekik: Ti vagytok a léviták családfői, szenteljétek meg magatokat atyátokfiaival együtt, és vigyétek föl Izráel Istenének, az Úrnak a ládáját arra a helyre, amelyet kijelöltem számára. Mivel az előző alkalommal nem voltatok jelen, ránk tört Istenünk, az Úr, mert nem megfelelő módon törekedtünk bánni vele. Megszentelték azért magukat a papok és a léviták, hogy fölvigyék Izráel Istenének, az Úrnak a ládáját. És a léviták rudakkal a vállukra vették az Isten ládáját, ahogyan Mózes parancsolta az Úr beszéde szerint."

Saul prófétálásáról csak azért esik említés a cikknek ebben a részében, mert egyrészt "újszerű", másrészt eksztatikus jelenség. Az újszerűséget már megcáfoltam, az eksztázist nem tagadom. Csupán azt a félreértést akarom meggátolni, hogy ezzel az igehellyel bizonyítsunk egy meglehetősen távol eső tételt, tudniillik azt, hogy "Isten rejtelmes módon cselekszik, ezért a furcsaságokat kritizálni nem szabad".

Végül a szent kenyerek megevéséről: ennek előrángatása a legnagyobb balfogás a szerzőtől. Az 1Sám 21,4-7-ben Dávid igen éhes volt, és ez indította arra, hogy a paptól kenyeret kérjen. Nem is úgy rontott be hozzá: "Ide azokat a szentelt kenyereket, mert rajtam az Úr Szelleme van!" A szertartási törvénynek is igyekezett minél kisebb részét megszegni:

Dávid Ahimelek paphoz ment Nóbba. Ahimelek megrettenve ment Dávid elé, és ezt kérdezte: Miért vagy egyedül, és miért nincs veled senki? Dávid ezt felelte Ahimelek papnak: A király parancsolt nekem valamit, és azt mondta, hogy senki se tudjon meg semmit arról, amiért elküldött, és amit parancsolt nekem. A legényeket pedig más helyre rendeltem. Most azért mi van kéznél? Adj nekem öt kenyeret, vagy ami éppen akad! A pap ezt felelte Dávidnak: Közönséges kenyér nincs nálam, van azonban szent kenyér, de csak akkor, ha a legények megtartóztatták magukat az asszonytól. Dávid pedig ezt válaszolta a papnak: Valóban el volt tőlünk tiltva az asszony egy idő óta. Amikor elindultam, szent volt a legények teste. Ez az út közönséges ugyan, de ők testükben szentek. Ekkor odaadta neki a pap a szent kenyereket, mert nem volt ott más, csak áldozati kenyér, amit el szoktak venni az Úr színe elől, és frissen sült kenyeret tettek oda, ha amazt elvették.

Ruff Tibor érvelésének célja most is az "Írás helyes értelmezésének" újradefiniálása. Pedig amikor Jézus erre az esetre hivatkozott, maga is éhes volt. Párhuzamot vont Dávid éhsége és a magáé között, Dávid cselekedete és a magáé között. Elmagyarázta, hogy a szombat van az emberért, és nem fordítva (Mk 2,23-28). Tehát a szombatot nem önkényesen "törte meg", hanem azért, hogy rámutasson a szertartások törvényénél magasabbrendű célra. "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot" – a Hóseás 6,6 idézésével utalt arra, hogy Ő, a szombat Ura, az embereket belülről változtatja meg, míg a törvény tiltó rendelkezései csak külsőleg védték őket a bűntől.

Azaz a szerző nyegle megjegyzése ([Dávid] "Gyakorlott volt már az efféle "nem igei" lépésekben, hiszen üldöztetése alatt is megette a szent kenyereket, amit csak a papoknak lett volna szabad megenni") visszafelé sült el. Csőlátó elemzésében éppen a lényeget véti el: hogy mi volt az, ami miatt Dávid nem követett el bűnt. Gondolatmenete nem tartalmaz olyan irányadó elvet, amely korlátot szabhatna az igehely használatának. Azaz ezzel az erővel buzdíthatna hazugságra is, elvégre Dávid is hazudott a papnak.

Ettől kezdve a cikk csapongóvá válik. Áttér az eksztázis dicsőítésére, majd visszatér az írásmagyarázat helyesnek vélt elveire. Mégsem kérem számon rajta a szöveg retorikai egységét, mert lerí róla, hogy sebtében készült. Ehelyett sorra kerítem a következő, igeértelmezéssel és újdonságokkal kapcsolatos példáját.

Prédikátor 11,5: Ahogyan nem ismered a szél útját, vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott.

Prédikátor 8,8: Az ember nem tudja hatalmában tartani a szelet, bezárni sem tudja a szelet, és senkinek sincs hatalma a halál napja fölött...

Ruff Tibor hozza a formáját: előhalász egy igehelyet, amely a szélről, illetőleg a Szellemről szól; gondosan eltüntet minden nyomot, amely a szövegkörnyezetre utal, aztán, mint aki jól végezte dolgát, megy tovább. Ideje, hogy utánakiáltsak: a Prédikátor az Ószövetség korlátozott kijelentéseinek birtokában lévő bölcs ember töprengéséről szól, és a földi életre ad tanácsokat. Elismeri, hogy sok mindent nem ért, ami a nap alatt történik. Következtetéseinek némiképp pesszimista volta is így érthető meg. Az idézetek pedig, amennyiben a Szellemről is szólnak, általánosságban vallanak az Ő hatalmáról. Semmi esetre sem a megnyilvánulások külső oldalát szemléltető hasonlatok, ahogy sok karizmatikus vélné, akinek folyton azt sugallják, hogy ahol "szelet" lát írva, oda helyettesítsen "Szellemet", aztán a kapott szöveget próbálja meg értelmezni valahogy.

Egy adalék: Németh Sándor egyszer megpróbálta az eksztázist szükségszerű tényként levezetni a Bibliából. (Ez egyébként szükségtelen erőlködés Ruff Tibor cikke fényében, amely szerint ahhoz, hogy valami életbevágóan fontos legyen a hit szempontjából, még csak nem is kell igeileg megalapozottnak lennie.) Nos, e prédikációban a pásztor az ApCsel 2-höz érve (szokásos hangerejével) feltette a kérdést: "Milyen szélnek zendülése?" "Sebesen zúgó szélnek" – lehelte a gyülekezet. "Ez az!" – nyugtázta N. S., és kifejtette, hogy a Szentlélek természete a zajosság, továbbá hogy Isten "szereti a káoszt, elvégre abból teremtette a világot."

Összefoglalva a szélről írtakat: tudjuk, hogy egy hasonlat csak addig jó, amíg tényleg hasonlóságot fejez ki. Ha allegóriát csinálunk belőle – azaz megpróbáljuk minden részletét valami másnak egy-egy részletével párhuzamba állítani –, akkor nyitva áll az út a legvadabb eretnekségek előtt. Példát ki-ki keressen magának.

A továbbiakban a szerző a maga ácsolta emelvényről szónokol:

Én azt látom igeinek, hogy Isten minden egyes beavatkozása a történelembe ilyen mély megrázkódtatással, a tradíciók, az emberi gondolkodásmódok, elméletek, teológiák "életveszélyes" megrendülésével járt.

Végre egy számonkérhető elv az eddigi kapkodó, példákra vadászó megközelítés helyett! Mégis elégedetlen vagyok: mi a helyzet, ha a Biblia sem más, csak egy a teológiák közül? Mi garantálja, hogy az a könyv, amely évezredeken át gazdagodott az Istentől származó kijelentésekkel, de nem tartalmazta önmaga helyes értelmezésének elveit (Ruff Tibor írása ezt sugallja, különösen a farizeusokkal kapcsolatban), nem szorul-e a mi korunkban kiegészítésre? Ma ugyanis újra tanúi lehetünk Isten "beavatkozásának"! Hadd idézzem fel, amit Ruff Tibor az elején írt: "a Szentírás igaz, de a különböző igehelyekből levont következtetések mégsem szükségképpen helyesek!"

Ez ravasz megfogalmazás, de megpróbálom előítéletek nélkül kezelni. Nem állítja, hogy minden következtetés helytelen, de fenntartja magának a lehetőséget, hogy érveimre rámondja, hogy "ez mind csak következtetés!" Elvégre azok a támadások, amelyek ellen a fenti ellenszert keverte, az enyémhez hasonló kritikák. Ha erre is így felel, akkor arra kell következtetnem, hogy az ő Bibliája csak a polcon igaz és tévedhetetlen, de vitára nem használható.

Ruff Tibor fenti megbicsaklott elvének ("Isten beavatkozásai mindig meglepetésszerűek") kimondása után most megpróbál tanácsot adni:

Hogyan menekülhetünk meg ettől az örökös lemaradástól Isten dolgairól? "Akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai."

Önmagát legalább megnyugtatta. Engem nem: miért ne felelhetné erre egy farizeussággal vádolt kritikus, hogy őt Isten Szelleme vezérli, s a Hit Gyülekezete tévelyeg? Honnan lehet tudni, ki jár Szellem szerint? Nos, a Róma 8 egészében erről szól: az jár Szellem szerint, aki nem test szerint jár. Így pedig már sokkal kézzelfoghatóbb a dolog. Az, aki a test cselekedeteit (Gal 5,16-21) nem műveli. Mégis, úgy vélem, a szerző nem erre gondolt, hanem arra, aki, hogy úgy mondjam, csodaközelben él. Már megmutattam, hogy ez a felfogás milyen gyermeteg; most, mivel valószínűleg válaszul szolgál a fenti kérdésre, az is látszik, hogy túlzott egyszerűsége folytán roppantul veszélyes.

Most sem követem a tanulmány gondolatmenetét, mert a továbbiakban ismét példák serege következik. Ezekről majd írásom végén szólok részletesen.

"Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!" A hamis prófétákat és a hamis szellemeket tehát nem tudjuk felismerni érzelmeinkre, benyomásainkra, vallási tradíciónkra, sőt még természetes igeismeretünkre támaszkodva sem.

A János 7,24 előtti versekre pillantva rögtön látszik, hogy itt sem az esztétikumot számonkérők, hanem a merev törvényeskedők ellen szólt az Úr. A szombati gyógyítást védte, és mellesleg a törvénnyel érvelt. Ez az ige tehát éppen a Bibliával való helyes kritika mellett szól.

"Gyümölcseikről ismeritek meg őket..." (Máté 7,16-20) – Mind itt, mind a Máté 12,33-37-ben, ahogy a Lukács 6,44-45-ben is, emberek megvizsgálásáról van szó. A gyümölcsök pedig az emberek cselekedetei. Nyomatékosan felszólítom az olvasót, hogy keresse meg e három igehelyet, és próbálja meg őket láthatatlan szellemekre vagy tömeges eksztatikus jelenségekre alkalmazni. Az eredmény, azt hiszem, egyértelmű: nem lehet, mert nem arról szólnak.

Ruff Tibor tehát sokadszor siklik vakvágányra: a gyümölcsök alig körülhatárolt fogalmának említésével igyekszik elejét venni az igei kritikának, s ezután egyetemlegesen megtérésre szólítja fel azokat, akik szerint vannak visszás dolgok a nevető és ugató megújulásban:

Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli (...) még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom. (Luk 12,46) Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát minden nap (Luk 9,23). Aki ezt nem teszi, nem képes a Szent Lélek tanításának, vezetésének engedelmeskedni, mivel a lelki (pszichikai, azaz érzelmi, gondolati, akarati beállítottságú) ember számára Isten Szellemének dolgai: őrültségek.

Ezeket az igeverseket eddig mintha valamelyest más összefüggésben hallottam volna – no nem a Hit Gyülekezetében, mert ott természetesen nem "torzítják el" az Igét, hanem a rádió vallási félórájában, ahol a református vagy baptista lelkész azzal hozakodott elő, hogy a legdrágább kincs maga Jézus Krisztus. Nem tudom, vajon hol hibáztak ezek a prédikátorok, de látszik, hogy az "igazi" jelentést testies értelmük elsikkasztotta, vagy egyszerűen nem találtak rá a Bibliában azokra a – fehérrel szedett – részekre, ahol Jézus, miután a fenti nagy jelentőségű szavakat kimondta, rögtön tartott is egy rövid ugató összejövetelt a tanítványoknak.

Ismét elöntött a harag, elnézést kérek. De Ruff Tibor igazán kinyithatná végre a szemét, hogy meglássa, mennyire támolyog az érvelése. A minden napon kötelező megtérés a legutolsósorban vonatkozik az eksztatikus megnyilvánulásokra. Ehelyett arról szól, hogy tanuljunk már alázatosságot az Úrtól, aki szolgálni jött, nem uralkodni, s nekünk is azt hagyta, hogy szeressük egymást; akinek nem e világból való királyságáért nekünk hívő kötelességünk arcunk verítékével fáradozni; mindennap meghalni magunknak, csak azt keresni, ami másokat épít; a nekünk adatott kegyelem ajándéka szerint meggyökerezni és másokat is meggyökereztetni; égni a buzgóságtól, nem pedig a gőgtől; halálunkig szeretni ellenségeinket és imádkozni értük.

Ismeretlen erények, nemde? Magamban alig lelek belőlük. De kiszárad az Egyház, ha az élet egyetlen forrását, a keresztet megmocskoljuk és kisded viták kedvéért a feje tetejére állítjuk. Mert micsoda a kereszt, ha nem a naponkénti önmegtagadás helye? És mit hirdet naponta az új hullám prédikátora? Örömöt! Részegséget! Lakomát! Lubickolást az áldásban!

A gyümölcsöket kell tehát megvizsgálni – s ezek, a Szent Lélek új hullámát illetően, minden általam hallott információ szerint: nagyon jók.

Nem tolakodom Ruff Tibor ítélőszéke elé holmi betört orrokkal vagy elszakadt nadrágokkal, elvégre "megsebzett az Úr, de be is kötöz", ahogy egy ügyesen előrántható bizonyító szövegben áll. De eléje tárul a megfoltozhatatlan szakadás a Testen: azok a testvérek, akik az új hullám megérkezése óta nem járnak a Gyülekezetbe, és más gyülekezetbe sem mentek át. Azok, akik félnek Németh Sándor arrogáns, pökhendi kirohanásaitól és az eksztázisban nekik rohanó emberektől. Akik úgy gondolták, félreismerték Istent, mert eddig egészen mást hirdettek nekik a szószékről, és most ugyanazok azt mondják, hogy az egész egy nagy tévedés volt – és sehol a hivatalos bűnbánó nyilatkozat, sehol egy pásztori szó – ilyesmi csak azokban a történelmi egyházakban volt, amelyeket sokan otthagytak, amikor igazi hitélet reményében a Hit Gyülekezetébe jöttek.

Már hallom a választ: "Nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, nem mentek volna el." Pápistáénál rosszabb felelet! Eretneket kiált, ahol rogyadozó térdet és megzavart lelket lát. Nem a levegőbe beszélek. Németh Sándor kinyilatkoztatta, hogy "akik nem tudnak nevetni ezeken az összejöveteleken, azokban valószínűleg nincs meg a Szent Szellem" (1994. X.23.), továbbá hogy "Isten félre fogja tenni azokat a pásztorokat, akik nem engedelmeskednek a Szellem emez új kiáradásának" (1995. I.28.). A kiátkozás tehát burkoltan, pszichikus szinten már folyik.

Rátérek a tanulmány befejező részének kritikájára.

Természetesen e Jézusról szóló példákkal szemben megemlíthető, hogy Ő új szövetséget hozott, s a régit lezárta és túllépte. Mivel mi már ebben az örökkévaló új szövetségben járunk, hozzá hasonló újdonságot nem hozhatunk, illetve kizárható, hogy ebben a korszakban a Szent Lélek valami különleges újdonsággal állna elő.

Ez az érvelés azonban csak félig igaz (és félig igei). Az igaz, hogy Jézus visszajöveteléig a kegyelem korszakának az Újszövetség által meghatározott szellemi alaptörvényei (a hitből való megigazulás, a Szent Lélek vezető szerepe az egyházban stb.) nem változnak meg – azonban erről nincs is szó [1]. Az viszont sehol sincs megírva, hogy a Szent Lélek korlátozva lenne megnyilvánulásai tekintetében [2]. Sőt, a kegyelem korszakát – amelyben élünk – az Újszövetség éppen a Szellem korszakaként jellemzi (szemben a betű korszakával): "Nem mintha magunktól volnánk alkalmasak valamit gondolni, úgy, mint magunkból (vesd össze a fentiekkel), ellenkezőleg, a mi alkalmas voltunk az Istentől van: aki alkalmasakká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Szellemé; mert a betű megöl, a Szellem pedig megelevenít. (...) Hogyne volna még inkább dicsőséges a Szellemnek szolgálata? " (2Kor 3,5-8) Az új szövetség tehát nem más, mint: a Szent Lélek szolgálata. [3]

és később:

Igei dolog tehát úgy gondolkodni, hogy erre az időszakra az új szövetség által meghatározott szellemi törvények érvényesülésén belül éppenséggel a Szent Lélek egyre újabb és újabb "újításai" jellemzőek: "...hogy szolgáljunk a Szellem újságában és nem a betű óságában" (Róma 7,6). [4]

Közben előjön egy bizonyító szöveg, amit nem hagyhatok a végére: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek. (Jn 14,12)

Ha ez az idézet a csodák meglepőbb voltára vagy inkább az evangélium hirdetésének nagyobb területére vonatkozik (amint Bonnke is tartja – A Szellem erejével, 207-215. o.), akkor semmi ellenvetésem nincs. De a szerző sem gondolhatja komolyan, hogy a tömeges eksztázis és káosz – ezt a mi gyülekezetünkben sem szépítik körülírással – bármi módon nagyobb volna, mint a vakon született ember meggyógyítása.

A gondolatmenetben tehát logikai bakugrás van. Amire a "Jézuséinál nagyobb cselekedetek" kifejezés utal, az mindenképpen valami nagyobb szabású csoda (hatásában vagy kiterjedésében). Ruff Tibor az összehasonlításból elhagyja azt, amely "nagyobb", számára csak az fontos, hogy ez "új" volt. De az idézet előtt félreérthetetlenül a megnyilvánulásokra céloz: "Jézus sem korlátozta a Szellem későbbi megnyilvánulásait a saját szolgálatában tapasztaltakra." Ezzel a szerző összemossa a jelenlegi zavaros jelenségeket, amelyeknél magyarázkodni kell, hogy "itt csoda történt", és a kristálytiszta apostoli gyógyításokat, amelyek néha tényleg "nagyobbak" voltak, mint a Jézus által tett csodák. A létjogosultság pedig átszármazik az elhanyagolt "nagyobbakról" a most tapasztalható "újakra". Itt a bakugrás.

Aztán Ruff Tibor beszél a pogányok megtéréséről, és arról, hogy ez felkészületlenül érte az apostolokat. Ebben teljesen igaza van, de elfelejti megjegyezni, hogy bármekkora titok volt is ez az emberek előtt, a Biblia tudott róla: Zsolt 22,28; Zsolt 87; Zsolt 96; Ésa 42,4; Ésa 49,6; Ésa 55,4-5; Ésa 56,8; Jer 16,19; Ezék 47,7-10; Ám 9,11-12; Agg 2,6-7 stb. Sőt, Jézus missziós parancsában is határozottan benne foglaltatott a pogányok közti evangéliumhirdetés. Az apostolok hajlékonyságába valószínűleg ez is belejátszott. Nekik nem kellett nyakatekert, légből kapott érveket elfogadniuk az újdonság alátámasztására, mert azt az Ótestamentum is megerősítette. Merőben más a helyzet a nevető megújulással: ez tételesen nem olvasható ki az Újszövetségből.

Mesterük elsősorban nem kész ismeretekre tanította őket, hanem arra, hogyan kell emberi előítéletek nélkül követni a Szent Lelket.

A szerző zavarosban halászik, horgán ehhez hasonló általánosságok lógnak. Az idézett mondat igaz vagy hamis volta egyébként értelmezés kérdése. A Hegyi Beszéd valóban felfogható úgy is, mint a törvénynek Szentlélekben való szemlélete. De vajon Jézusnak önmagáról és a menny királyságáról mondott példázatai nem kész ismeretek-e? Vagy az újjászületés tanítása? Vagy a keresztről való prédikáció? Ruff Tibor meglovagolja a karizmatikus körökben dívó dogmaellenes hisztériát, mintha soha nem hallotta volna, hogy a tévtanítók súlyos ítélet alá kerülnek, azaz a tantételek igaz vagy hamis voltát nem szabad félvállról venni.

A számmal jelölt gondolatokhoz a következőket fűzném hozzá:

[1] A fő érv az, hogy bár van valamiféle változás, de nem az alapokban, így az új hullám híveit senki se merje az Újszövetség felforgatásával vádolni. Szerzőnk elfelejti, hogy éppen a Szellem ajándékainak dolgában, azaz az alapokon (az üdvösségi kérdések körén) határozottan kívül eső témában szokták a karizmatikusok ellenfeleiket az agyagba döngölni a legbrutálisabb módon: "Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz!" – kiáltják annak bizonyítására, hogy ma is van nyelveken szólás az Úrtól. Ha tehát ragaszkodunk ahhoz, hogy a Szellem ajándékai e korszak végéig ugyanazok maradnak, miért rúgjuk most fel ezt a sziklaszilárd elvet? Talán mert rájöttünk, hogy minket is kötelez?

[2] Talán az 1Kor 12,3 vagy a 14,32-33 mond valamit Ruff Tibornak.

[3] Jó volna, ha a szerző odafigyelne a szövegösszefüggésre. A betű a törvény parancsait jelenti, amelyek a puszta tiltáson és fenyegetésen kívül nem adtak erőt a jó véghezvitelére. A Szellem azonban belülről újítja meg a lelket, ezért mondjuk, hogy a szívünk hústáblájára van írva Isten törvénye. Ezt a hatalmas szembeállítást töpöríti össze Ruff Tibor, amikor azt sugallja, hogy mindez a furcsa megnyilvánulásokat ("Szellem") védi a Bibliát lobogtató kritikusoktól ("betű"). Ha ezen megsértődik, mondván, hogy ő semmit nem akart "sugallni", akkor ajánlom, hogy olvassa el újra saját mondatát. Közvetlenül előtte és utána a megnyilvánulásokról van szó. Mi ez, ha nem egy igének rossz helyen való említése?

"Az új szövetség tehát nem más, mint: a Szent Lélek szolgálata."

Sommás, dőlt betűs definíció. Az eddigiek ismeretében, azaz látva, hogy Ruff Tibornak a "Szellem" szóról csak a zajos megnyilvánulások jutnak eszébe, egyben vaskos melléfogás is. Általános elvet keres, de rossz helyről hozza: az üdvösségi teológia eszköztárából.

[4] Otromba hiba. A Róma 7,6 nem a Szent Lélek állítólagos "újításairól" beszél, hanem arról, hogy Ő bennünket tesz újjá. Jehova tanúihoz méltó ez a fajta igekiragadás.

István vértanú beszéde tanúságtétel Jézus Krisztusról. Valóban a lemaradást és az értetlenséget ostorozza, amelynek betetőzése a Messiás meggyilkolása volt. A nép keményszívűsége intő példa számunkra is, hogy ne szegüljünk szembe a Szentlélekkel. De úgy látszik, Ruff Tibor csak egy sablonban tud gondolkodni: az egyik oldalon állnak a Szellemhez hűséges, eksztázist becsülő keresztények, a másikon a prófétákat öldöklő, merev, eksztázist lefitymáló farizeusok. Nos, egy kevéssé módosítanom kell e képet. Napjainkban a nevető összejöveteleken alig esik szó az evangéliumról (ezt képmutatás volna tagadni, én is a Hit Gyülekezetébe járok), és szinte csak a megnyilvánulások melletti, egyre laposabb és egyhangúbb érveket hallani. Így nem csoda, ha kritizálnak bennünket. De részünkről balgatagság Istvánt emlegetni. Ég és föld.

Az utolsó elvi következtetés:

Régi megállapítás, hogy szabad országokban a jogrend azt határozza meg, amit nem szabad tenni – s amit a törvény nem tilt, azt mind szabad. Ezzel szemben a diktatorikus államban azt határozzák meg, amit szabad cselekedni, s amiről a törvény nem tesz említést, az mind tilos. Döntő kérdés, hogy e két szemléletmód közül melyiket "látjuk bele" a Szentírásba. Az én véleményem szerint amit a Szentírás nem tilt, azt szabad megtenni – és nem fordítva: hogy tudniillik amiről nem beszél, az mind tilos.

Ruff Tibor megkoronázza művét. A Bibliát válaszútra kényszeríti a jelenlegi társadalmi értékrend két pólusa között, és úgy dönt, hogy a ma divatos államforma szerint fogja beszéltetni. Érvelése egy fabatkát sem ért volna a hanyatló görög demokráciában, vagy az erkölcsi szabadság fellegvárában, a kései Rómában. Itt ugyanis a szabadság anarchiába illetve kicsapongásba torkollott.

Kicsit közelebb a tárgyhoz: a szerző a Bibliát a tiltó oldaláról szemléli, ezzel elárulja, hogy fél tőle. A tilalmakat is mint konkrét mondatokat fogadja csak el, azaz szemlátomást irtózik attól, hogy valaki a Bibliából levezetett tiltó elveket kérhet számon rajta. Mégis inkább elveket kell keresni az Újszövetségben, mint tilalomfákat:

1Tim 1,3-11:

Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efezusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat, ne is foglalkozzanak mondákkal és vég nélküli nemzetség-táblázatokkal, amelyek inkább vitákra vezetnek, mint Isten üdvözítő tervének megismerésére hit által. A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. Némelyek elfordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak.

Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal. És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással. Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bízatott.

Ez az igehely a törvénynek nem a megigazulásban betöltött szerepét tárgyalja, mint az ApCsel 15, a Róma 7 és 10, vagy a Galata levél. Ellenkezőleg: arról szól, hogy mit kezdjen a megigazult ember a törvénnyel. Pál megmutatja: a tilalmak a bűnök ellen lettek felállítva. Aki tehát a törvényt pusztán tiltó rendelkezések halmazának tekinti, az nem számol Krisztus keresztjével, és úgy tesz, mintha még maga is a törvény alatt volna.

A kiemelt részek a királyi törvényt (Jak 2,8) ismétlik meg. Az apostol tanítása tehát egy elvre vezeti vissza az összes tilalmat, ellentétben Ruff Tiborral, aki örül, hogy a bégetés és az ugatás nem szerepel a tilalomlistán, és vígan megy tovább. Ha kukacoskodni akarnék, azt mondanám, hogy a Biblia nem tiltja a fáradt olajnak az árokba való kieresztését sem, és máris ott volnánk, hogy az elvek igenis szükségesek.

Most néhány mondat erejéig kitérek a szerző felhasználta példákra.

Ami egyébként az eksztatikus megnyilvánulásokat illeti, közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy a Szentírás szó szerint tele van ilyesmivel, mégpedig nemcsak az Ó-, hanem hanem az Újszövetség is!

Bizonyításul a Márk 2,12-re utal, és azt kérdezi: "Milyen szellemi atmoszféra lehetett ott [ahol megbontották Jézus kapernaumi házának fedelét]?" Ezzel a két szóval tudatosan a jelenlegi csodaösszejövetelek hangulatát idézi fel. Én visszakérdezek: Vajon önkívületbe kell-e esni ahhoz, hogy az ember így elámuljon egy hasonló csodán?

Más esetben teljes rokonsága jött el Jézusért, azzal az elhatározással, hogy hazaviszik, mert azt gondolták, magánkívül van (a görögben ismét: eksztázisban, önkívületben). Nyilván nem ok nélkül jutottak erre a meggyőződésre

Láttuk már, hogy Ruff Tibor még a farizeusokat is hajlandó agyba-főbe dicsérni, ha úgy látja, hogy ez neki kezére játszik. Nem kell hát csodálkozni, hogy most is egy hitetlen embercsoport vélekedését teszi meg mércének. Még jó, hogy nem csatlakozik Jézus megfeszítőihez, akik a ZSIDÓK KIRÁLYA feliratú táblát vádként a keresztre szögezték annak jeléül, hogy szerintük Jézus földi hatalomra tört.

Megjegyzésem: az alábbi helyeken (Csia-fordítás) is az "eksztázis" szó szerepel:

Márk 5,42: A leányka rögtön felkelt és járt, mert tizenkét esztendős volt. A nagy döbbenettől azonnal magukon kívül jutottak.

Márk 16,8: Mikor kijutottak, futva mentek el a sírtól, mert reszketés ült rájuk és magukon kívül voltak, úgyhogy senkinek sem szóltak egy szót sem, mert féltek.

ApCsel 3,10: Az egész nép ráismert, hogy ő ült könyöradományt kéregetve a szenthely Ékes Kapujában, úgyhogy döbbenettel és önkívülettel töltötte meg őket az, ami vele történt.

A következő, Ószövetségből vett eset is a Szent Lélek meglepő munkájára utal: Mikeás próféta Izrael bűnei miatt keseregve és jajgatva, ruhátlanul és meztelenül járt, üvöltözött, mint a sakálok, sikoltozott, mint a struccok, majd egy Béth-le-Afra ("Porháza") nevű városban a porban hentergett... (Mik 1,8-10)

Ruff Tibor szánalmas rövidlátásról tesz bizonyságot. Mikeás nem eksztázisban fetrengett, hanem jelképesen megsiratta népét. A szerző szóválasztása

(üvöltözött – a Károli-fordításban nincs gyakorító képző,

hentergett – A Károliban "heveredtem" szerepel, az új fordításban "fetrengjetek")

a Hit Gyülekezetében tapasztalható dolgok hangulatát igyekszik a sorok közé lopni. De hol a párhuzam többi része? Jelképes prófétai cselekedetek-e az új jelenségek? Mi kit siratunk?!

Ezek csak ízelítők [1], de általánosságban elmondhatjuk [2]: a Szentírást előítéletek nélkül olvasók számára [3] tagadhatatlan tény, hogy a prófétáknak, illetve Isten embereinek tevékenysége – azaz a Szent Lélek valóságos [4] működése – mindig [5] hasonló, eksztatikus légkörben, különös megnyilvánulásoktól kísérve zajlott.

Megjegyzéseim:

[1] – Inkább féloldalas válogatásnak és félremagyarázásnak nevezném őket.

[2] – Vajon szabad-e ilyen gyatra bizonyítékokra általános tételt alapozni?

[3] – A mögöttes állítás: "aki ezt tagadja, az tele van előítéletekkel."

[4] – Ferdítés. Vajon a különösség feltétele-e a valóságos működésnek?

[5] – Hazugság. Ézsaiásra és a legtöbb kis prófétára nem igaz. A Baál-prófétákra azonban kivétel nélkül. (1Kir 18)

Még néhány szó a szépségről.

Ruff Tibor szociológiai és kulturális vizekre evez, amikor a görög-római eredetű szépségeszmény burkolt kritikájába fog, látszólag a Biblia alapján. Gondolatmenete több ponton is hibás. Először is: a zsidóknak tulajdonított szépségszemléletet, ami kétségkívül járulékos elem, abszolutizálja, és úgy tünteti fel, mintha a nem zsidó keresztények kötelesek volnának hozzá alkalmazkodni annak érdekében, hogy megértsék Isten működését.

Az 1994-es választások idején Németh Sándor ugyanezt művelte, csak nagyobb méretekben: a Róma 9,4-5 kiragadásával az egekig magasztalta és önmagában megálló értékként ábrázolta a "zsidó identitást". Újabban is sokat beszél a magyarság ősi hagyományai, különösen az ezek legjellemzőbbjeként lefestett barbárság ellen: "Háromezer éve, amikor Salamon a Templomot építette, a mi őseink valahol Ázsia pusztáin itták ellenségük vérét." Az ehhez hasonló megjegyzéseivel N. S. a magyarságot mint valami gennyes fekélyt utáltatja meg a hívekkel. Módszere – Pálnak az Efézus 2-beli, jelenre koncentráló áttekintésével összevetve – a "vádlás és kárhoztatás" kategóriájába esik, amely a mi belterjes gyülekezeti szóhasználatunkban igaztalan mocskolódást, ellenpropagandát jelent. Felhánytorgatja a múltat, terrorizálja és kisebbrendűségi érzésbe hajszolja azokat, akik nem hajlandók magyar voltukat nyilvánosan leköpni, mint valami szennyes bűnt. Így újra felépíti a Krisztus által lerombolt választófalat.

Nem volna helytálló az az érvelés sem, hogy "az Isten nélkül élt pogányok kultúrája alacsonyabbrendű és elvetendő" (a Róma 1,22-32 kiszakításával), míg "az Isten által vezetett zsidó nép kultúrája felsőbbrendű és követendő" (a Róma 9,4-5 félremagyarázásával). Ugyanis a kultúra nemcsak az itt felsorolt bűnökből áll, hanem társadalmi (kommunikációs, művészeti, stb.) és nyelvi-logikai sajátosságokból is. Ezek félresöprése egyneműséget, színtelenséget eredményezne.

És hogy Isten működésének megértéséhez mennyire van szükség a "görög-római szépségeszmény" megtagadására és valami más szemlélet felvételére, először álljon itt egy általános kijelentés: Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban – Gal 3,28. A körülmetélkedést sürgetők ellen Pál ezt írja ősi zsidó hagyományairól szólva: Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. – Fil 3,7. A kulturális különbségeket nem eltörölni akarta, (mintha ez volna az evangélium és a tanítás befogadásának szükséges feltétele), hanem az evangélium hirdetésének rendelte alá őket. A zsidó életformából nem csinált kötelező törvényt, mint Péter (Gal 2,14), ellenkezőleg: ő alkalmazkodott másokhoz:

Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő; – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt-, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem a Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban. – 1Kor 9,19-23.

A hívekneknek is azt javasolja, hogy az üdvösséget nem érintő dolgokban vegyék tekintetbe a környezetükben megszokott társadalmi és kulturális szabályokat. A bálványáldozati hús kérdésében a következőképpen rendelkezik:

Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! Megütközésre ne adjatok okot sem a zsidóknak, sem a görögöknek, sem az Isten egyházának; mint ahogyan én is mindenben mindenkinek igyekszem kedvére lenni, nem a magam hasznát keresve, hanem a többiekét, hogy üdvözüljenek. – 1Kor 10,31-33.

Az ószövetségi zsidó kultúra [...] a természeti, illetve emberi szépséget, "érdemeinek elismerése mellett", nem tekinti nagyon magasrendű dolognak, és sok esetben óv túlértékelésétől. (pl. Péld 31,30 stb.) "A szép" szó viszonylag ritkán fordul elő a Szentírásban, és Isten tulajdonságai között az esztétikai jellegű szépséget nem nagyon említik (kedvessége, illetve szentségének ékessége fordul elő egészen ritkán, de ez utóbbi is inkább uralkodói dicsőségét fejezi ki).

Úgy látszik, Ruff Tibor Bibliájából nemcsak Ezsdrás könyve hiányzik, hanem az Énekek Éneke is. Ez egy Salamonnak tulajdonított költői mű, amely emelkedett hangnemben, csaknem mámoros örömmel énekli meg a Vőlegény és a Menyasszony szerelmét. Régi zsidó és keresztény magyarázók egyaránt értelmezték férfi és nő szerelmére, illetve Isten és az ő mátkája közti együttlétre. Párbeszédes mű, nyolc részre tagolják. A Károli-fordításban Ézsaiás könyve előtt található. Egy óra alatt végig lehet olvasni. Ajánlom mindenkinek, hogy a másodszori olvasáskor számolja meg, hányszor hasonlítja a szerző a szerelmesek szépségét a természet szépségéhez.

Mózesnél az áldozatra vitt állatok tökéletessége követelmény volt. Talán jelképesen ez is mond valamit az istentisztelet ékes és szép rendjéről, amit Pál az 1Kor 14-ben taglal. De itt nem térek ki erre, mert olyan konkrét utasításokat tartalmaz, hogy tíz soros elemzés után már nem is kellene Ruff Tibor írásának más részeit sorra kerítenem. Elvérezne tőlük az egész.

További ajánlott olvasmányok a szépségről:

4Móz 24,5 – Bálám látomása Izrael hajlékairól.

Jób 39 és 40 – Az állatvilág ereje és szépsége.

Zsolt 104 – Istent dicséri a természet nagyszerűsége.

Zsolt 127,128 – A boldog család Isten áldása.

Jel 21 – A mennyei Jeruzsálem csodálatos voltát földi szépséggel érzékelteti.

A Ruff Tibor említette példák maradéka hasonlóan egyoldalú magyarázást szenvedett, amikor belekerült ebbe a gyűjteménybe. Saul meztelen prófétálása megaláztatását jelezte (1Sám 19). Dávid tánca nem eksztatikus őrjöngés volt, hanem tudatos örvendezés (2Sám 6). A jelképes prófétai cselekedetek szintén tudatosak voltak, ráadásul nagyon fontos szerepük volt magában az üzenetben. A szerző úgy ráncigálja ide őket, hogy ez utóbbiak leszakadnak róluk, és csak a különösség marad meg. A gyanútlan olvasó pedig helyesel, és a bizonyítékot elfogadja.

Ruff Tibor előzmények nélkülinek nevezi Jézus démonűző működését is, s elfelejti, hogy Dávid is űzött démont – Saulból! (1Sám 16,14-23) Ez ugyan nem volt sem látványos, sem botrányos, de valódi démon valódi kiűzése volt. A démonűzésnek egyébként sem feltétele, hogy közben az illető fetrengjen és tajtékot köpjön, erre elegendő bizonyíték a jövendőmondó lány esete (Csel 16,18).

Dánielé az egyetlen példa, amely tényleg arról szól, amiért ide lett citálva. Nem is kívánom megmásítani a tényt: a próféta tényleg önkívületben volt, és kívülről valóban taszítóan festhetett. Ennek ellenére ő sem tekintette állapotát olyannak, hogy prédikálni kezdett volna arról, milyen hasznos az eksztázis. Az üzenetet sokkal fontosabbnak tartotta. Hasonlítsuk ezt össze a Hit Gyülekezetének istentiszteleti alkalmain látható dolgokkal: ez utóbbiakban az emberek állapota felhívja magára a figyelmet, de nem irányítja Istenre a nézők gondolatait. Pál azt mondja, hogy az istentiszteleten nem szabad botránkozást okozni. Mifelénk a testies rájátszás veszélyével sem riogatnak a pódiumról. Mintha ugyan az eksztázis magát indokolná.

Végül összefoglalom a cikk általánosabb, elvi részéről mondott bírálatomat.

A Ruff Tibor által bizonyítani kívánt tétel az, hogy a Bibliát nem szabad "saját értelmünk szerint" magyarázni, és vele ilyen módon kritizálni az új hullámot. Ez az érv a protestánsok egyik alaptételét vitató katolikus álláspontot visszhangozza. A gyülekezeti tanításnak ez a fajta bizonyítási kísérlet semmiképpen nem tesz jót, ellenkezőleg: csak újkarizmatikus tradíciók megjelenéséről árulkodik. Fő észrevételem az, hogy a felhozott elvi, illetve konkrét példák többsége – hol nyilvánvalóan, hol pedig bebizonyíthatóan – másra vonatkozik. Az előbbiek között van néhány, amelynek említése kérdésessé teszi Ruff Tibor jóhiszeműségét. Figyelembevéve, hogy a cikket minden gyülekezeti hívő elolvashatja, a benne lévő durva félremagyarázások és igekufár kiragadások láttán nem tudok mást mondani, mint hogy óriási kárt okozott. A kritikát ugyanis a Hit Gyülekezetében megszokott arroganciával hallgattatja el, azt hangoztatva, hogy aki az új hullámot bírálja, az szembeszegül a Szentlélekkel.

Zárszó

Nem remélem, hogy ezt a kritikát a Hit Gyülekezete vezetősége rugalmasan és megértően olvassa. Valószínűleg romboló szándékot szimatol majd rajta, és engem démonizált, Szentlélek-ellenes farizeusnak bélyegez. Ez esetben balsejtelmem igazolódik: kezdünk megindulni a pápásodás felé. Ha azonban mégis megértésre talál ez az elfogult és szenvedélyes írás; ha csak tizedét is megszívleli, aki olvassa; s ha valamiben tévedek, arról meggyőzi Isten Igéjének elkötelezett lelkiismeretemet, akkor azért leszek hálás Istennek, hogy még kezében tartja a Gyülekezetet, és meg fogom köszönni hívő testvéreimnek is, hogy megszabadítottak egyoldalúságomtól.

Fájdalommal írja:

Németh Ferenc

Néhány megjegyzést szeretnék tenni az eltelt két év távlatából. A fenti kritika megírásakor a "jelenségek" a legnagyobb hévvel tomboltak, míg mostanra már lecsöndesedtek. A pulpitusról sem hallani többé azt a türelmetlen, beszűkült és szektás beszédmódot, ami ellen írásomban akkor hadakoztam. Úgy vélem azonban, hogy ebben nem sok szerepük volt az én észrevételeimnek. Még 1997 áprilisában is el kellett szenvednem egy érzelmileg túlfűtött, futóversenyes és padlófogásos istentiszteleti alkalmat a Budapest Sportcsarnokban. Sokkal inkább annak tulajdonítom a változást, hogy a vezetőség felismerte, milyen egyoldalúvá teszi a hitéletet az élménynek önmagáért való prédikálása. Ezt hálás szívvel köszönöm Istennek.

Arnott általam bírált könyve újra hitet tesz az új hullám mellett, habár sokkal kiegyensúlyozottabb hangon, mint Ruff Tibor cikke, amely egy erősen vitatott kérdést akart gyorsan, mondhatni tekintélyi szóval lezárni. A torontói buzgóság Arnott-féle igazolási kísérlete már nem kizárólag a Hit Gyülekezetének a belügye, hanem az egész karizmatikus mozgalomé. Én azonban beérem azzal, hogy saját helyi gyülekezetemnek címzem a bírálatot, mert odaát Amerikában bizonyára nálam százszor képzettebb és szélesebb látókörű keresztények vetik alá igei kritikának Arnott könyvét és azokat az apologetikus műveket, amelyeket ő említ könyvének 371. oldalán.

Míg Arnottot bíráltam, többször eszembe jutott, hogy esetleg nyitott kapukat döngetek, mert az új hullám magától is lecsillapodott. Rá kellett azonban ébrednem, hogy a testvérek nem felejtik el a régi tanításokat, habár a pódiumról többé nem hallják őket. A "pozitív megvallások", az "átkok megtörése" és a "bővölködés törvényei" mélyen beleivódtak azokba a hívekbe, akik elfogadták – vagy csak átvészelték – az új hullámot. Hasonlóképpen valószínűnek tartom, hogy a nevetés jelenségét már nem mutató, de Isten munkálkodásaként elfogadó gyülekezeti tagok éppen Arnott könyvéért fognak nyúlni, hogy egy esetleges vitában érvekhez jussanak. Ezért döntöttem úgy, hogy bírálatomat nem teszem el a fiókba. Végső soron azt szeretném elérni, hogy a Gyülekezet vezetősége több Igét és kevesebb tapasztalatot prédikáljon, így hallgatólagosan visszavonja Arnott könyvét. Félreértés ne essék: nem követelek inkvizítori modorban holmi bűnbánó nyilatkozatot, csak a tanítás súlypontját szeretném közelebb hozni a Bibliához – tudván, hogy ezen a Szent Szellem se fog megsértődni, ellenkezőleg: Ő az, aki az Úr szavaihoz visszavezet bennünket. Ennek örvendetes jeleit látom Németh Sándor legújabb prédikációiban, amelyek nem "csupán" a Szent Szellemről, hanem a teljes Szentháromságról szólnak.

1997. XII. 13.