Vita a szentírási kánon létéről
néhány újprotestáns ismerősömmel

Ez a vita egy levelezési listán zajlott, és igen különlegesnek volt mondható. Egy kis, (eredeti nevén) már nem is létező gyülekezet vezetői és bizonyos laikus tagjai kezdték el az ötletelést arról, hogy mi szerepeljen a gyülekezet bibliaiskolai anyagában. Ennek megfelelően a hozzászólások is sokfélék voltak, melyek közül csak az enyéimet, illetve az azokhoz kapcsolódókat gyűjtöttem össze e kivonatba. A vita kéthetes "sprintekben" zajlott, ezalatt kellett a hozzászólóknak összedobniuk annyi közös bölcsességet, amelyekből a sprint nyitója valamiféle végkövetkeztetést fogalmazhatott meg a témában.

Az első téma a Biblia volt: tekintélye, lezártsága, kánonjának tulajdonságai. Én képviseltem a klasszikus protestáns felfogást, két vitapartnerem pedig egy nem tipikus karizmatikus álláspontot, amelyben még a pusztán emberi közmegegyezésen nyugvó bibliai kánon, és ebből fakadóan az új ihletés alapján továbbírható Biblia ötlete is fölmerült.

SF

Akkor indul a következő sprint: A Biblia

Az alábbiakban néhány állítást fogok megfogalmazni. Esetleg kérdést. Az állításokat néhány mondatban kívánom igazolni, magyarázni. Nem feltétlenül lesz ezen állítások között logikai kapcsolat. Akár egymásnak ellentmondó is lehet. Ezek csak (!) állítások.

Több eset lehetséges.
1. Ha valaki maradéktalanul elfogadja ezeket, azzal nincs dolgunk. Ha valaki hozzá akar fűzni, mert az állítás szerinte nem fed le valamit, akkor hozzáfűzhet. Pontosít.
2. Ha valaki vitatja, vagy vitat benne valamit, akkor jutassa érvényre az ezzel kapcsolatos látását. Aztán vagy konszenzusra jutunk, vagy kimondjuk, ebben nem lehet konszenzusra jutni.
3. Ha valaki a témához nem kíván hozzászólni, akkor tudomásul vesszük.

Az első felvetett téma: A BIBLIÁRÓL

Állításaim:
1. A Biblia emberek között létrejött egyezség eredménye. Nem volt olyan, hogy Isten és ember között Isten kezdeményezett volna egy szövetséget ennek a 66 könyvnek az összegyűjtésére.

Az ószövetség vonatkozásában ismerünk ugyan hasonlót, minthogy Izraelre bízta Isten az ő beszédeinek megőrzését, de számomra ez is csak annyit jelent, hogy bizalommal elfogadom, hogy ők éppen ebben nem buktak el, miközben minden másban igen.

2. Attól, hogy emberi szövetség, még Isten jogforrásként tekint rá. De nem olyan, mint egy isteni szövetség, ami jellegzetesen visszavonhatatlan, hanem olyan, amin Isten a szuverén akarata szerint bármikor túlléphet.

3. (2Tim 3:15-17)
"Mivelhogy gyermekségedtől fogva ismered a szent írásokat, amelyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes, minden jó cselekedetre felkészített legyen Isten embere."

Noha a 15-ben nyilvánvalóan szent írásokról van szó, a 16 értelmét én semmiképpen nem tudom sem az akkor szent írásként elfogadott héber kánonra, s végképp nem a mi 66 könyvünkre érteni. Sokkal kézenfekvőbb, életszerűbb, s a Bibliából állításom szerint bizonyítható, hogy helyénvalóbb ezt úgy fordítani, hogy "minden írás, amit Isten megihlet, használható a tanításra, feddésre stb.

Maga Pál számtalanszor idéz igen nagy szabadsággal a római-görög kultúrkörből költőket. A legszembetűnőbb Epimenidész idézése (Epimenidész-paradoxon: minden krétai hazug, Epimenidész krétai, tehát ő is hazudott.). Epimenidész ráadásul azért feddi a krétaiakat, hogy azok nem hajlandók Zeusz mindenhatóságát elfogadni. Elképesztő Pál szabadsága, ahogy ezt Isten beszédévé teszi. Felhasználva az adott kultúrkör tekintélyének önmagában igaz szavait. De más helyeken is fordul elő ilyen.

Pál alapján, de én még ennél is tovább mennék, s elrugaszkodnék az írástól is, mint eszköz. Így inspirálhat engem egy film, egy festmény, a természet úgy, hogy amögött az inspiráció mögött forrásként Isten van.

Én azt látom, hogy egyébként ezt sok helyen meg is élik gyülekezetekben. Mi ki is mondanánk, hogy ez bizony így van.

4. Ha Biblia emberi szövetség, akkor elméletben nem kizárt annak folytatása.
a. Tudjuk, hogy vannak bepecsételt mondanivalók, ezeket egyszer Isten felfedheti
b. A régi könyvekről (apokrifok stb.) lefolytak az alapos viták. Onnan már aligha lesz elfogadható.
c. Ha szentírási igénnyel lép fel valaki egy újabb mű kapcsán, akkor azt az adott kor hívőinek kell mindig értékelni.

Az értékelés szempontjai:
- Új kijelentés Isten természetéről nem várható
- Az egyház az elfoglalt helye tekintetében önmagánál kisebb (pl. angyal) tekintélytől nem kell, hogy várjon kinyilatkoztatást. Azaz, ha lesz új, azt az emberben lévő Szent Szellem, vagy a Messiás fogja elmondani maga.
- Nem mondhat ellent Isten eddig ismertetett szövetségi politikájának

d. Az, "hogy nekünk kenetünk van a Szenttől, ezért mindent tudunk", nemcsak az ókorban élt hívőkre igaz. Ez a kenet választ ad(hat) az ókorban még fel sem merült kérdésekre. Ez is lehet egy pontja annak, hogy új dolog kerüljön a Bibliába. (Bár közmegyezés - egyetemes zsinat - híján ez nem egyszerű dolog. De elvben nem kizárt.)

Egyelőre ennyi. De ez még fejlődhet. S amilyen ütemben érkeznek reakciók, aszerint frissíteni is fogom bizonyos időközönként.


Németh Ferenc

Németh Feri megjegyzései a Bibliával foglalkozó munkaanyag 2013. november 30-ai állapotához.

A Biblia jelen formájában nem nevezhető kizárólag emberi egyezség eredményének. A kanonizálás folyamatából nem lehet kihagyni azt az isteni indítást, ami az ószövetségi zsidóságot és a keresztény egyházat a maga önértelmezésének folyamatában arra szorította, hogy körülhatárolja, melyeket tart isteni tekintélyű forrásoknak. Ez a lehatárolással egyben önmagukat is alárendelték a mondott források egészének. Ezért nevezték kánonnak (mércének) azt a gyűjteményt, amit saját bevallásuk szerint is átvettek az elődeiktől, s nem a maguk indításából alkottak.

A hagyomány elve, amely a kanonizáció folyamatában is megnyilvánul, eleve feltételez valamit, amit áthagyományoztak. Az egyház idejében ennek a (dokumentálható) hagyományanyagnak több rétege volt, pl. a kánonba végül bekerült iratok, melyeket az istentiszteleteken felolvastak, aztán egyéb iratok, amelyeket nem mindenütt olvastak fel, de olykor bemásoltak a kódexekbe, aztán a liturgiai vagy hitvallásos formulák, az írásmagyarázó művek stb. Ezek némelyike azért nem került bele a kánonba, mert eretnekséget vagy elhajlást tartalmazott, más részük azért, mert másodlagossága (döntően más műveket feldolgozó volta) miatt nem jött szóba mint apostoli (kijelentést adó) irat. Ha puszta emberi egyezmény termékének tartanók a Bibliát (az isteni eredetre mint tekintélyforrásra való hivatkozás nélkül), azzal azt is ki kellene mondanunk, hogy nincs nagyobb tekintélye, mint annak a csoportnak vagy összejövetelnek, amelyből az egyezség okmányai kikerültek.

Az újszövetségi kánont az első négy századból tételesen Atanáziusz húsvéti levele adatolja nagyjából egyértelmű listával, utána először a karthágói zsinat, illetve talán a laodiceai zsinat (bár ennek kánonlistája későbbi toldás lehet). A Muratori-töredék kánonlistája régibb ezeknél, de csonka. Euszebiosz egyháztörténetében szégyenkezés nélkül úgy írja le az újszövetségi szent iratok csoportjait (és sorolja fel elemeiket), mint amelyek egy részéről még vita folyik, némelyiket nem mindenki fogadja el. Ez utóbbi leírás folyamatában mutatja a kanonizációt, de nem valami döntéshez köti, hanem az iratok ismertségéhez, ősiségéhez, apostoli eredetéhez - tehát olyasmihez, aminek ők csak a tanúi, felismerői, de nem a létrehozói.

Ha itt nem hangsúlyozzuk, hogy a kanonizációnak volt egy eleve adott, a könyvekkel magukkal együtt járó ősoka (tudniillik az isteni eredet, összehasonlítva más könyvekkel) akkor nem maradna semmi okunk, hogy ezeket akár teológiai, akár ideológiai okból felülvizsgálhatónak ne tartsuk. Ez pedig  teológia felforgatása volna, és megfosztása mindenféle objektív alaptól.

Az egyház a maga részéről úgy kommentálta a kanonizációs folyamatot, mint egy biztosan isteni eredetű hagyomány felismerését. Ha tehát az Újszövetséget csak emberi egyezség termékének tartjuk, akkor szembekerülünk maguknak a kanonizáció végrehajtóinak tanúságával, mely szerint nem pusztán emberi egyezség volt a kánon.

Nagyon problémásnak tartom azt a dilemmát, amit e tételed igazolására felállítasz, hogy tudniillik "nem volt olyan, hogy Isten és ember között Isten kezdeményezett volna egy szövetséget ennek a 66 könyvnek az összegyűjtésére." A szövetségkötés aktusa ugyanis nem feltétele annak, hogy egy könyvgyűjteményről azt mondhassuk: isteni tekintélye van. A zsidóknak sem volt semmiféle kanonizáló zsinatuk, mégis elkülönítettek ma kánoni rangúnak nevezhető könyveket. A jamniai "zsinat" sem volt ilyen: ott csak alkalmi viták folytak néhány, ma általuk (is)kivétel nélkül elfogadott könyvről. Mégsem érdemes vitatni, hogy Jézus a maga a jóváhagyó pecsétjét (az Írás fel nem bontható - ha nem hisznek Mózesnek és a prófétáknak, akkor egy feltámadás sem győzi meg őket - nem jöttem a törvény és a próféták eltörlésére - szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem) ugyanarra az ószövetségi gyűjteményre ütötte rá, ami ma a kezünkben van.

Ilyen értelemben a szövetségkötés nem lezárója a kánonnak, hanem a kánon a hiteles tanúja a szövetségkötésnek. Ezért nem az újszövetség iratainak végén kell keresni az istenileg megkötött szövetséget, hanem benne: abban, amit tanúsít. És amit tanúsít, az Jézus kereszthalála és feltámadása mint olyan esemény, amely által jobb és örök szövetség köttetett. Ebben benne élünk, de éppen az erről szóló könyvek ismerete által. Ugyanígy volt ez az Ószövetség iratai esetében is: ott a sínai-hegyi szövetség az, ami az összes könyvnek a kiindulópontjául tekinthető. Maguknak a könyveknek a jó helyre sorolásához nem kell egy újabb szövetség sem Isten és ember között, sem emberek között.

---

Isten tényleg jogforrásként tekint a Bibliára, mert ezek az iratok tartalmazzák az ő önkijelentésének számonkérhető fajtáját. Ha az Ef 2,20 ("fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén") az ószövetségi prófétákról szól, akkor az apostolok iratai is az Ószövetség mellé sorolandók, és ilyenformán az újszövetségi kánon léte előlegeződik bennük.

Azt nem tudom szerencsés fogalmazásnak tekinteni, hogy Isten a szuverén akarata szerint "bármikor túlléphet" a jelenlegi Biblián mint körülhatárolt közhiteles kijelentéstáron. Mert nem fog "bármikor" túllépni rajta, csak egy újabb üdvtörténeti esemény alkalmával, és ez vagy a visszajövetel lesz, vagy az elragadtatás (ha ezt szó szerint vesszük).

---

A 2Tim 3,15-17 a mindenkori Szentírásról szól. Ezt tanulta Timóteus, ezt ismerte, ez tehette őt bölccsé az apostol szerint. Akkor miért mondana a következő mondatban olyat, hogy nemcsak ez hasznos a tanításra és minden jó cselekedetre felkészítésre, hanem "bármi(lyen forrásból származó írás vagy kép), amit Isten (a mi tudatunk számára) megihlet?" Ez törést okozna a szövegben, mert megváltoztatná a szóban forgó "írás" mibenlétét. Ha a hagyományos fordítást választjuk, akkor viszont megmarad a logikai párhuzamosság szép szerkezete:

"tudod a (1) szent írásokat, melyek téged (2)bölccsé tehetnek"
"A (1) teljes írás Istentől ihletett és (2) hasznos a tanításra, a feddésre
"

A "minden írás, amit Isten megihlet, használható a tanításra, feddésre" fordítás ellen felhozható nyelvtanilag az a körülmény, hogy annak érdekében a "kai"-t "is"-sel kellene fordítani (ami lehetséges), de emellett értelmileg egy "esztin"-t is oda kellene gondolni:

2TIM-03-16
"pasa grafh qeopneustos kai wfelimos [estin] pros didaskalian, pros elegmon, pros epanorqwsin, pros paideian thn en dikaiosunh, ina artios h o tou qeou anqrwpos, pros pan ergon agaqon echrtismenos."

Ha az "esztin"-t nem tesszük ki az "ófelimosz" (hasznos) szó után, homályban marad a váltás a "theopneusztosz" (Istentől ihletett) szó állítólagos jelzői szerepe és az "ófelimosz" szó nem vitatott állítmányi szerepe között. Mert így csak egy "és" van köztük, ami nyelvtani párhuzamosságot valószínűsít (azaz hogy mindkettő állítmány).

---

Epimenidész tanúságát Pál igaznak nevezi, de nem mondja ihletettnek. Ennek a költőnek egyébként nem is kellett semmiféle isteni kijelentés, hogy némelyek vallási langyosságát ostorozza, hiszen ez az a görögség bizonyos köreiben kulturálisan öröklődő szokás volt. És ezen az sem változtat, hogy Epimenidész kijelentését nem lehet logikatankönyvi modorban úgy érteni, hogy "mindegyiküknek minden állításuk hamis" (mintha csak akkor lenne találó e jellemzés, ha azt is tagadnák, hogy kétszer kettő négy), hanem csak így: "össze-vissza hazudoznak."

Még ingoványosabb tantétel az ihletés kiterjesztése filmre, festményre vagy a természetre. Először is, itt már te magad is áthelyezed az ihletés tárgyát, mert míg Pál szerint az Írást ihlette (lehelte ki) Isten, addig ez utóbbiban az emberi felfogást (lelket, szellemet) ihletné meg (lehelné ki?! netán rálehelne?) a mondott segédeszközök által. Másodszor, Pál listájából tartós, huzamos felkészítés, nevelés olvasható ki, összhangban Timóteusnak az Írások légkörében zajlott neveltetésével. Az általad említett alkalmi isteni üzenethordozók erre nem alkalmasak. Harmadszor, következetesen gondolkodva ezeket is el kellene látnod az isteni tekintély, a közhitelesség, a vitai tekintély és a garantált megbízhatóság ismérveivel. Remélem, idáig nem fogunk elmenni a bibliaiskolai anyagban, mert ez merő szubjektivizmusak tenné ki a kijelentés közhiteles és elérhető forrásairól szóló tanítást és nyilatkozatot.

Csakugyan úgy áll a dolog, hogy sok helyen helyen ihletettként (és kvázi-közhitelesként, azaz vitát eldöntőként) tekintenek hétköznapi dolgokra: versekre, énekekre, könyvekre, esetleg magánkinyilatkozatásokra, álmokra, ige-megkapási élményekre. Az azonban visszaélés, az írott Ige tekintélyének ellaposítása, és a mormonizmusnál is rosszabb. Ott csak egy könyv (meg tán egy folyóirat) az ihletett, nálunk meg az, amit ki-ki annak képzel? Hová vezetne ez?

---

A fentiekkel összefüggésben a Biblia "folytatása", azaz ihletett könyvekkel való kiegészítése sem várható a következő nagy üdvtörténeti eseményig. Itt abból élünk, amit Jézus nekünk mondott, illetve amit az ő tanúi nekünk őtőle áthagyományoztak. A "friss kijelentések" szirénhangjának sok felekezet bedőlt már, és rendszerint szétszakadtak, esetleg elvetették a folytatódó, nyilvános és tekintéllyel rendelkező kijelentés doktrínáját.

A "bepecsételt mondanivalók" kibontása, azaz a jelentésükre való ráébredés nem feltétlenül bibliai (ihletettségi) rangban nyilvánul meg. Egy sereg ilyet ismerünk, és jól megvannak a maguk helyén, a keresztény élet- és történetírás feljegyzéseinek tárában.

Ha valaki szentírási igénnyel hoz elő valamely könyvet, akkor szerintem a legjobb azt szelíden útba igazítani a megfelelő igék felsorolásával. Júdás szerint a hit egyszer s mindenkorra a hívőknek adatott (th apac paradoqeish tois agiois pistei). A "hapax" jelenti az "egyszer"-t, és ebben az összefüggésben az egyedüliséget is.

Az a kijelentés (1Jn 2,20), hogy  "nektek kenetetek van a Szenttől, ezért mindent tudtok", az új prot. fordításban így hangzik: "...és ezt tudjátok is mindnyájan." Az eltérés oka a görög alapszöveg változása: "panta" helyett "pantesz." A "mindent tudtok"-ot tanúsítják régi kódexek és egy csomó kisbetűs kézirat és régi fordítás, de a legtekintélyesebbek (Sínai, Vatikáni), meg pár régi fordítás a "mindannyian tudjátok" mellett szólnak. A "nehezebb olvasat az eredetibb" szabály szerint a "pantesz" tűnik eredetibbnek. A United Bible Societies-féle görög szövegkiadást gondozó bizottság a négyfokozatú skálán másodiknak rangsorolt bizonyossággal döntött az "oidate pantesz" ("mindnyájan tudjátok") mellett, értelmi érvként felhozva, hogy ez a szó a kis számú beavatottaknak fenntartott tudás eszméje ellen lehetett irányozva, szövegérvként pedig azt, hogy a másolók valószínűleg tárgyat akartak tenni a "tud(já)tok" ige mögé, és így lett a "mindnyájan"-ból "mindent."

János és címzettjei körében sokkal kevésbé van értelme a már bevégzett tudásnak ("mindent tudtok"), mint inkább a hitben és ismeretben való folyamatos előrehaladásnak ("az a kenet megtanít titeket mindenre"). De ez még mindig nem eléggé meggyőző érv amellett, hogy a nekünk jutott isteni kijelentéseket kanonizáljuk. Nagyon sokan megpróbálták, és általában tévelygés meg zűrzavar lett belőle.

Én nem tartom elfogadhatónak, hogy akár egy egyetemes zsinat is rendelkezne azzal a joggal, hogy akármiféle könyveket vagy magyarázatokat a Bibliával egyenlő rangúvá tegyen. Másrészt egyetemes zsinat aligha lesz még egy is a történelem folyamán. Legfeljebb valamely felekezet tart majd ilyeneket, de ezekről becsületes pillanataiban magának is el kell ismernie, hogy nem egyetemesek, mert az egyház szétszakadott állapotában nem is lehet az.


SF

Kedves Feri és Mindenki!

A közöttünk lévő különbség tulajdonképpen az, hogy én a Biblia mai formájában csak a hagyományt látom (amire én a megegyezés, szövetség szót használtam). Míg Te úgy véled, hogy ez a hagyomány minden isteni deklaráció nélkül is közvetlen isteni eredettel bír az egyházban is. Mert azt lásd be, hogy azért ez vélelem! :) Ugyanis azzal kapcsolatban, hogy Izrael el lett választva egy feladatra, hogy őrizzék meg Isten beszédét nekik nemcsak hagyományuk volt, hanem parancsolatuk is. Egy egész rendszer volt erre felépítve Isten rendelése szerint, s úgy hívták: léviták rendje. Már maga Mózes, a törvényadó is lévita volt. Majd később a lévita Sámuel vezetésével, aki az első volt a próféták sorában a próféta iskolákban folyt még ilyen munka. Tehát nem zsinatuk volt, az igaz. De volt parancsolatuk, intézményük és karizmájuk erre. A karizmák (próféták) eltűnése után pedig már nemcsak nem is született olyan mű, ami megütötte volna a mércét, hanem lett mérce is: kánon. Azaz ahogy az egyháznál is, Izraelnél is az volt, hogy amíg volt karizma, addig nem kellett kánon. Iratok voltak. Tanúságként, referenciaként. De minek is kellene a mérőzsinór, ha van mindig, aki mér?

Viszont ilyen parancsolattal és intézménnyel nemcsak mi, de az apostolok sem bírtak, s ilyen igénnyel nem is léptek fel. Hogy aztán a 3., 4. században mit kezdtek ezzel az akkori atyák az a maga helyén fontos (hagyomány), de semmiképpen nem hasonlítható Izrael intézményeket is teremtő elhívásához. S ha az akkori egyházatyák úgy vélték, hogy mégis, akkor ebben tévedtek. Ez számomra vállalható álláspont. S amikor én ezt mondom, végül is kinek a tekintélyét kezdem ki? Az apostolokét? Nem. Hanem azt a tekintélyt, amit az apostolokhoz társítottak jóval később. Egy olyan tekintélyt, amit az apostolok igazolható, hogy nem kaptak, s maguk sem gondolták, hogy van nekik.

Az apostolság szerepe

Nem kívántam elébe szaladni az egyházban lévő ajándékok témájának, de megkerülhetetlen, hogy némi pátosztól megfosszam az apostolságot. Mert ezt a pátoszt nem Krisztustól kapták, nem küldetésük része, hanem az utókor erőlteti rájuk és az egyházra.

Ehhez tehát eleve el kell szakadnom bizonyos értelmezési tartománytól, amit Te eleve elfogadsz. S persze, abban az értelmezési tartományban, amiben gondolkozol, az egy viszonylag koherens rendszer. Csak épp én úgy látom, hogy nem igazolható a Bibliából sem, noha épp azt lenne hívatott védeni. Azaz úgy koherens, hogy bibliai alapja nincs. S jól látod ennek az egésznek a veszélyét is: a szubjektivizmust. De ezzel a veszéllyel évszázadokon keresztül szembe néztek anélkül, hogy különösebb okuk lett volna ettől tartani. Noha már az ősegyházban ismertek lettek elhajlások. Tehát lehetett volna már az úgy nevezett apostolok korában is kifejezni az intézményesült áthagyományozás szükségességét. Ám ennek éppen az ellenkezője van kifejezve álláspontom szerint.

Úgy vélem, FL - aki a szavaival tulajdonképpen a világi vallástudományt is képviselve mondta el, ami számomra is feltűnő - jó helyen kapizsgál a karizmák eltűnésével kapcsolatban. S bizony nem is olyan sokkal ezelőtt még az is kérdés volt, hogy az úgy nevezett apostoli korral elvesztek-e nemcsak ezek a karizmák, hanem az általad természetesen elfogadottak is. Hisz Te is azok között vagy, akik hisznek abban, hogy ezek (nyelveken szólás, gyógyulás stb.) nem tűntek el azzal a korral együtt. Ma is működnek. Ehhez számtalan vita kapcsolódott. Lassan a történelmi egyházakba is átment ennek lehetősége. Bár kétségtelen, hogy még néhány éve is kizártak közösségeket a baptisták közül, mert a nyelveken szólást hirdették. De Téged valószínűleg nem kell győzködnöm arról, hogy ezt az álláspontjukat át kell értékelni azoknak, akik még védik. Akkor is, ha egyébként számos visszaélés, visszásság kísérte sokszor a pünkösdi-karizmatikus mozgalmat.

S itt van, megjelent egy új mozgalom. Az úgy nevezett apostoli-prófétai mozgalom. Mely mozgalom visszaéléseinek én magam lelkes leleplezője, kritikusa, akár kigúnyolója vagyok, de azt kell, hogy mondjam, hogy felvetés szintjén jogos a jelenlétük. Tulajdonképpen ők a jó kérdés, és a rossz válasz.

Van-e létjogosultsága ma az apostolságnak, vagy a Tizenkettő + Pál volt az, akire épült az anyaszentegyház, meg az ószövetségi prófétákra?

A hivatkozott bibliai részlet jellegzetes, magad is idézted. S magad is feltételezéssel éltél, hogy az csak egy értelmezése a páli mondatoknak, hogy ószövetségi prófétákról szól. Ha azokról szólna, akkor nekünk tényleg az apostolok maradtak volna. De még ebből sem következik, hogy a 12 + Pál. S ha csak ebben az idézetben lenne együtt említve az apostolság és a prófétaság, akkor még érthető is lenne akár így, hisz a szövegkörnyezet akár meg is engedné ezt az értelmezést. Ám a gond már ott elkezdődik, hogy ugyanebben a levélben másutt is hasonló módon együtt említi a két küldetési formát.

Efézus 3:1-6 (22 H Karoli rev. 2011)
"Ezért vagyok én, Pál a Krisztus Jézus foglya értetek, pogányokért, ha ugyan hallottatok Isten kegyelmének rendelkezéséről, amelyet nekem adott a ti érdeketekben, hogy kijelentés útján ismertette meg velem a titkot, ahogyan már előbb röviden megírtam. Annak olvasásából megtudhatjátok, hogyan értettem meg a Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején még nem jutott az emberek fiainak tudomására úgy, ahogy most kijelentetett szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által, hogy a pogányok örököstársak, és ugyanannak a testnek tagjai, és részesei az ígéreteknek a Krisztus Jézusban az evangélium által."

Ezzel Pál nagyon egyértelműen választja el az ószövetségi prófétáktól az egészet. De ezt az elválasztást már Jézus is alkalmazza.

Lukács 11:46-53 (05 H Vida)
"Ő pedig ezt mondta: jaj nektek is törvénytudók, mivel elviselhetetlenül nehéz terhekkel terhelitek meg az embereket, és ti magatok egy ujjatokkal sem érintitek a terheket (nyúltok hozzá a terhekhez). Jaj nektek, mert ti építitek a próféták síremlékeit, a ti apáitok pedig megölték őket. Ezáltal tanúbizonyságot tesztek, hogy helyeslitek (jónak látjátok) a ti atyáitok tetteit, mivelhogy ők ugyan megölték őket, ti pedig síremléket építetek nekik, ezért mondja az Isten bölcsessége is: küldök nekik prófétákat és apostolokat, és azok közül némelyeket megölnek és elüldöznek, hogy számon kéressék e nemzedéktől minden próféta vére, amelyet a világrend (alapjának) levetésétől fogva Ábel vérétől az áldozati oltár és Isten háza között megölt Zakariás véréig kiontottak, igen, mondom nektek, számot fog adni róla e nemzedék (számon fogják kérni ettől a nemzedéktől). Jaj nektek, törvénytudóknak, mert elvettétek (lefoglaltátok) a tudás (ismeret) kulcsát, magatok nem mentek be, és azokat is megakadályoztátok, akik bemennének. Amikor kijött onnét, elkezdtek az írástudók és a farizeusok rettentően neheztelni és több dolog felől faggatni,..."

Ebben az idézetben egyébként több minden is megfigyelhető, amire majd visszatérek, de előbb maradjunk az apostoloknál és prófétáknál. Hogy Jézus felcserélt sorrendet használ (prófétát előbb említve), most nem tartom fontosnak kiemelni. Viszont az fontos, hogy nem a múlt prófétáiról és a jövő apostolairól beszél. Hanem kifejezett elválasztást tesz a múlt és a jövő prófétái között. Ahogy a kiküldöttjeit is nevezi olykor prófétának. Akiket, ha befogadnak a próféta nevében, prófétának jutalmát veszik majd.

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a vonatkozó páli idézet, amit említettél

Efézus 2:19-21 (22 H Karoli rev. 2011)
"Ezért tehát nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és az Isten házanépe, akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban,"

nem vonatkoztatható az ószövetségi prófétákra, s így ebből nem is következik, hogy az apostolok - különösen nem olyan megszorítással, hogy a 12 + Pál -  az ószövetségi próféták újszövetségi megfelelői lennének. Remélem, hogy a végére sikerül ábrázolnom azt is, hogy ez mennyire abszurd feltételezés is lenne.

A Tizenkettő + Pál mítosza

Te biztos jobban meg tudod mondani nálam annak a mítosznak az eredetét, történetét, hogy vannak az úgymond Krisztus apostolai, akik a Tizenkettő, s hogy Pál még valamiképpen bekerült ezek közé. Gondolom, megvannak ehhez a vonatkozó félreértett, félremagyarázott bibliai helyek is. Nem gondolom, hogy a Bibliából e téren sok újat tudnál mondani nekem. A hagyomány meg éppen nem érdekel az ügyben, mert épp azt vélem megalapozatlannak ebben a formájában, s a hagyomány az, aminek az utókor is részese, s kimondhatja a benne lévő elhajlásokat, megteheti a korrekciókat. S ha azt mondja valaki, hogy ez már x száz éve így van gondolva, hát nem érdekel. A korabeli hagyományon Luther is túllépett, s még oly sokan.

Voltak-e emberek által választott apostolok? Igen. Jellemzően ezek a gyülekezetek küldöttei voltak egy-egy konkrét ügyben. Például az egyébként próféta Szilász is ilyen követ volt a Jeruzsálemi zsinat által elfogadott tételekkel kiküldve. Ám az a jó néhány apostol, aki viszont apostolként van említve, azok jellemzően nem gyülekezetek küldöttei voltak egy-egy konkrét feladat miatt, hanem azt az apostolságot látták el, amit szintén az Efézusi levél mutat be:

Efézus 4:10-11 (22 H Karoli rev. 2011)
"Aki leszállt, ugyanaz, aki fel is ment, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön. És ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul,"

Semmi okunk azt gondolni, hogy ezek az apostolok, akiknek felhatalmazásuk egyértelműen Krisztustól származik csak a Tizenkettő + Pál lenne. Vagy azt gondolni, hogy csak az első századra érvényesek a mennyei adományok az egyébként azóta is a Földön lévő egyház számára. Miért pont az apostolok lennének azok, akik csak az első században ténykedhettek volna? A pásztorok és tanítók mitől lennének másabbak? Ha pedig Krisztus apostolai, akkor mitől lenne kevesebb hatalmuk, mint a Tizenkettőnek + Pálnak? Figyelem, nemcsak akkor az 1. században, hanem most is! Ahogy én látom, a Tizenkettő + Pál tétel már eleve tévedés. Vagy a Tizenkettő - bizonyos szempontból kiemelve - és még nagyon sokan a mai napig, vagy ez a Tizenkettő kiemelése egyáltalán nonszensz. Amit okkal feltételezhetünk, mert éppen az ilyen egyházalapozó részekben nem is említi sem a Tizenkettőt, sem magát Pál kiemelt szereplőként.

Milyen szempontból kiemelt akkor a Tizenkettő szerepe? (Így Pál nélkül!) Ezt szerintem pontosan tudhatjuk a Bibliából. Nem kell még mellé tenni egyéb dolgokat.
1.    Izrael tizenkét törzsét fogják ítélni
2.    Az evangélium történéseinek egy speciálisan választott tanúi

Ez a különbség. Nem több. Ezért tehette meg Pál, hogy magát se tartsa kevesebbre náluk. Nem azért, mert ő volt akkora, mint ők, hanem mert ők sem voltak nagyobbak, mint bármelyik apostol. Nem azért, mert megjelent neki az Úr. Mert sokaknak jelent meg. Nem azért, mert pontos tapasztalata volt Jézusról - egyébként éppen nem is volt -, mert akkor akár Barsabbás is lehetett volna egy a Tizenkettő közül. Tehát a Tizenkettő tanúsága olyannyira nem teológiai megalapozásról szólt, hogy a Tizenkettő tanúságáról mára szinte semmit sem tudunk. Néhányan megírták, ezt tudjuk. No de mit csinált a többi? Miért a kiemelt tanúi szerep, ha az enyészeté lesz? Oké, vértanúk lettek. Ahogyan sok ezren már azóta. Azok is letették a voksukat elég nyilvánvalóan. Ez nem teszi a Tizenkettőt különlegessé. De nem is az Isten örökkévaló szavának szólása volt a feladatuk (tehát elválasztottam a dolgot a teológiától), hogy azt majd könyvben lejegyezzék. Hisz ugye a Tizenkettő többsége nem írt le semmit. A tizenkét törzs ítéletét most itt mellékszálnak gondolom, így ejteném.

Összegezve tehát ezt a részt: nem gondolom, hogy az apostoloknak - főleg nem a 12+Pál felállásban - adatott volna valami különleges tanítási jog, amit aztán Isten szavaként kellene evidensen kezelnünk. Sőt én azt gondolom, ha volt ilyen, az éppen nem az apostoloknak, hanem a prófétáknak volt. Akiknek ténykedése egyszerűen meg sem lett írva, s tényleges szerepükre csak következtethetünk. Az biztos, hogy nem olyan cselekmény képezte az egyház alapját, mint a jeruzsálemi éhség, vagy Pál elfogatásának egyébként némileg pontatlan megjövendölése. Be kell, hogy valljam, csalódnék Istenben, ha a korabeli próféták, akik az egyház alapjai voltak az apostolok mellett a leírtak szerint, ilyen sokadrangú kérdésekre korlátozódva nyilatkoztak volna meg. Miközben tudjuk, hogy számos új, az ószövetségből nem következő nagy horderejű kijelentéssel volt ellátva az ősegyház, melyeket itt-ott fejteget valaki (főleg Pál), de a kijelentés forrásáról semmit sem tudunk, s Pál sem mondja magáénak. (Pl. angyalokat fogunk ítélni... "avagy nem tudjátok-é", mintha olyan evidens lenne) De ha lenne is valami apostoli tanítás, amit áthagyományozhattak volna az apostolok, az sem lett megírva. Látványosan. Álláspontom szerint azért, mert nem megírható. Itt-ott betekintést nyerünk ebbe, kicsit jobban, mint a próféták tevékenységébe, amiket majd ki is fejtenék egyszer, mikor eljutunk oda, hogy ezeket tárgyaljuk.

Az ősok a kanonizációra

Ahogy fent írtam már, nem látom a Bibliában, hogy ilyen igény egyáltalán felmerült volna Isten részéről általános érvénnyel. Ha lett volna, akkor rögtön Ádámnál kellett volna ennek elkezdődnie.

Maga Jézus nem írt semmit, sem parancsolatot nem adott, hogy írjanak az apostolok. Az apostolok a már akkor is meglévő tévelygések ellenére sem kezdtek gondoskodni intézményes hagyományról. Biblián kívüli forrásokban lehetnek ilyenek, de azok ihletettségéről, hiteléről nem is beszélünk.

Mégis melyik pont volt az, amikor az ószövetségi, egyébként Istentől rendelt módszer véget ért? Az első ilyen Keresztelő János fellépésével érkezett el.

Lukács 16:16-17 (05 H Vida)
"A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, attól fogva az Isten Királyságát (jóhírként) hirdetik, és mindenki erőfeszítéssel jut abba, de könnyebb az égnek és a földnek elmúlni, mintsem hogy a törvényből egy betűszavacska is elveszne."

A Máté párhuzamosban első ránézésre egy más magyarázatot ad Jézus szavaira, de mégsem.

Máté 11:13-14 (05 H Vida)
"mert minden próféta és a törvény Jánosig ezt jövendölte, és ha el akarjátok fogadni: Ő maga Illés, akinek el kell jönnie."

Ám, ha megnézzük a szövegkörnyezetét is ennek, akkor pontosan arról szól, hogy alapjaiban, minden módszerét tekintve új kezdődött Jánossal, aki egyszersmind a vége is volt az előzőnek. Úgy is, mint eredetileg lévita, aki próféta is volt. Jánosnál nagyobb nem született az emberek közül, de aki legkisebb is az Isten királyságában az is nagyobb nála. Majd a példázat arról, hogy az a nemzedék éppen megéli, hogy van egy előző mérce, ami szerint az a nemzedék meg lesz ítélve és elbukik benne. De már egy új furulyázás sem fog tetszeni neki. János a kötöttség, Jézus a szabadság mércéje, de egyik sem tetszik. Nem elhanyagolható, hogy Keresztelő János lévita volt.

Visszatérve Lukács 11:46-53-ra, amit nem idéznék újra. Jézus ezen szavaiban - ahogy mondtam - nagyon sok minden benne van. Először is látszólag általánosan hitelesíti a héber kánont.  A héber kánon a Teremtés könyvével kezdődik (Ábel vére), s a Krónikákkal végződik (Zakariás vére). De nem általánosan, hanem mint az adott nemzedék mércéjét. Egyáltalán nem idegen tehát Istentől, hogy különböző mércével mérjen meg különböző embereket. Sokszor szempont az ismeret mértéke. Ezért lesz Sodomának könnyebb dolga, mint Korazinnak, meg Kapernaumnak. De itt nyilvánvalóvá teszi, hogy az általuk készített mérce szerint lesznek megítélve. Ebből az idézetből nem derül ki, csak a párhuzamos Mátéval (Máté 23) összevetve, hogy az írástudók (törvénytudók) éppen a hagyomány rabjai voltak. 

Máté 23:29-36 (05 H Vida)
"Jaj nektek, kétszínű írástudók és farizeusok, mert építitek a próféták sírjait és díszítitek az igaz(ult)ak síremlékeit, és ezt mondjátok: ha apáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében, így magatok tanúskodtok arról, hogy a próféták gyilkosainak a fiai vagytok. Töltsétek hát be ti is apáitok mértékét. Kígyók, viperák fajzata, hogyan menekülhetnétek meg a gyehennára ítéléstől? Ezért küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, és ezek közül egyeseket (némelyeket) megöltök és keresztre feszíttek és másokat megkorbácsoltok a zsinagógáitokban és városról-városra üldöztök, úgyhogy rátok száll minden igaz(ult) vér(e), amit a földön kiontottak az igaz(ságos) Ábel vérétől egészen Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit a templom és az áldozati oltár között gyilkoltatok meg. Ámen, mondom nektek, mindez eljön erre a nemzedékre."

Tehát azzal, hogy Jézus hitelesít egy mércét valaki(k) számára, abból nem következik semmilyen általános érvényességű mérce mindenki számára. Például számomra kifejezetten érdekes, hogy embereknél visszatérő érvelés Jézusnak a János 10, 35-ben elmondott szavai, amivel az Írást fel nem bonthatónak mondja, s ezt a kanonizálás melletti érvként is felhasználják. Ám nem veszik észre, hogy azért itt Jézus él egy kitétellel: "Nincs-e megírva a ti törvényetekben?" A "ti" törvényetek, amit én tudok ellenetek felhasználni. Még egy hasonló, önmagát a törvénytől elhatároló érveléssel találkozunk.

János 8:12-20 (15 H Csia 2005)
"Azután újra szólt hozzájuk Jézus, és ezt mondta: "Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem az élet világossága az övé." Azt mondták neki a farizeusok: "Te magad teszel magad mellett tanúságot, tanúságtételed nem igaz." De Jézus megfelelt nekik: "Még ha magam tanúskodom is magam mellett, tanúságtételem igaz, mert tudom honnan jöttem és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök és hová megyek. Ti hús szerint ítéltek. Én nem ítélek senkit. Még ha ítélnék is, ítéletem igaz, mert nem egyedül vagyok, hanem mellettem van az is, aki küldött engem. A ti törvényetekben meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz. Én vagyok, aki tanúságot teszek magam mellett, és tanúságot tesz felőlem az, aki elküldött engem, az Atya." . "Hol van a te Atyád?" - kérdezték Tőle. Jézus így felelt: "Se engem nem ismertek, sem Atyámat; ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek." Ezeket a beszédeket a kincstárnál tartotta, miközben a szent helyen tanított. És senki sem tartóztatta le, mert még nem jött el az órája."

Jól láthatóan Jézus kitért. Másutt (János 5,31) éppen azt fejtegeti, hogy amennyiben Ő tenne magáról bizonyságot nem lenne igaz. Látszólag itt a mózesi törvényről van szó, s áttételesen valóban érinti is. De a mózesi törvény a bűnösnek vélt ember védelmében emelt szót. Ám itt valójában a farizeusok egy messiás-felismerő módszertanával találkozunk. Ami addig akár jól is működhetett. A farizeusok minden bizonnyal a mózesi törvény mintájára kidolgoztak halálra ítélhetőségi dogmát. Miszerint, ha valaki önmagát teszi messiássá, azaz nincsenek mellette tanúk, akkor az káromlást szól. Tehát míg a János 5,31-ben részben illeszkedik ezen elváráshoz, s feltételezi, hogy ha maga tenne magáról tanúságot, akkor nem lenne igaz a tanúságtétele. Rámutat Jánosra, aki viszont tanúságot tett róla. De már ekkor rámutat, hogy Ő a tanúságot nem emberektől kapja, de "ezeket azért mondom, hogy ti üdvözüljetek" mondta, s ezzel mégis némi illeszkedést engedett meg az ő - nem Mózes, hanem a farizeusok - törvényéhez.

De vannak jobb példák is, melyek szépen bemutatják, Jézus mennyire alkalmazkodott a farizeusok és írástudók messiás-igazolással kapcsolatos törvényeihez, a rabbinikus hagyományhoz. Ezekről FL tavaly egy alkalommal beszélt: [megszűnt honlapra mutató link]

A második vízválasztó a régi módszer és az új között az nyilvánvalóan pünkösd. Azóta bárki számára elérhető a karizma. Elméletileg. Ha pedig van karizma, minek a mérőzsinór? Referenciának természetesen jó. De nem mint felette álló tekintély.

S ha mást nem írnék ezzel kapcsolatban, minthogy idézem újra az efézusi levelet, önmagában elég bizonyíték arra, hogy a földön lévő mindenkori egyház mindenkori apostolai és prófétái azok, akikre épül az anyaszentegyház. S bizony ezek fejtegetésekor szó sincs az írásokról. Az írások tanúságok. Akár ó-, akár újszövetségiek. Hiteles tanúságok. De nem minden részletében Isten szava. Mert az Isten Szava emberi alakot öltött, s még ilyen formájában sem volt maga a teljesség, mert a hatalmáról épp lemondott, majd azt visszakapta. A tanúság - különösen a Tizenkettő túlmisztifikált tanúsága - pedig nagyon is helyén kezelendő, hiszen tudjuk, hogyha ismertük is Jézust test szerint, többé nem ismerjük. Ő pünkösd után nem ugyanaz. Pontosabban Ő a megdicsőüléssel nem ugyanaz többé, amiről tanúság és zálog pedig Szent Szellem eljövetele, azaz számunkra (egyház) többé nem ugyanaz. Így a Tizenkettő történeti tanúsága egyre inkább jelentőségét veszti azzal, hogy mi is megismertük Jézust immár Szellem szerint, s a Tizenkettő történeti tanúságát is elhittük.

Ezért a Biblia az újszövetségi ember számára nem feletette álló tekintély, hanem tükör. Referencia. A közös hit tárgyáról szóló referencia. Nem felette álló emberek írták, hanem vele rangban azonosak. Akik közül ha vannak is kisebbek, azok is nagyobbak Keresztelő Jánosnál. A Bibliát író emberekben nem volt nagyobb az Isten, mint bennünk, mert ugyanaz az Isten nem lehet kisebb és nagyobb. Feladatok lehetnek nagyobbak és kisebbek. A hithűségben lehetnek kisebbek és nagyobbak az emberek, azaz hitelesek vagy kevésbé hitelesek.

Már így is nagyon hosszúra sikerült, látszólag el is tértem sok helyen a tárgytól. De még tennem kell néhány reflexiót.

A 2Timóteusról

Nem fogok belemenni a görögbe, mert ahhoz nem értek. De itt egy érvényes fordítása annak a résznek:

2Timóteus 3:14-16 (05 H Vida)
"te pedig maradj meg azokban, amiket tanultál és amiről meggyőződtél, mert (hisz) tudod, kiktől tanultad, mivelhogy gyermekkorod óta ismered a szent(elt) írásokat, amelyek képesek téged bölccsé tenni az üdvösségre, a hithűség által Krisztus Jézusban. minden írás, amely Istentől ihletett jól használható (hasznos) tanításra, meggyőzésre, helyreigazításra, az igazságosságban való nevelésre,"

Vida Sándor nálam biztos jobb ógörögből.
Viszont ebben a fordításban megengedhető két feltételezés. Az egyik, hogy a szent írások érthető szentelt írásoknak is. A másik pedig nem is feltételezés, hanem egyszerűen úgy fordítja, ahogy én mondtam. S hogy a "minden írás" az a szent(elt?) írások-e, vagy itt általános érvénnyel szerepel minimum véleményes. Tekintettel arra, hogy Timótheus nemcsak a szent írásokat ismerhette, lévén apai ágon görög volt, maga nem is volt körülmetélve. Hogy a nagyanyjában is ott volt a hit, s előbb, mint benne az nem jelenti azt, hogy ő már kereszténységben nőtt volna fel. Valamint tekintettel arra, hogy e fordítás szerint Pál maga sem tesz közvetlen utalást a kérdéses mondatban a szent iratokra, hanem annál tágabb értelmet is megenged, teret engedve a vélhetően általános műveltséggel is rendelkező Timóteusnak. További tekintettel arra, hogy Pál konkrétan él az általános műveltségből történő ihletmerítéssel maga is.

De ha még így is lenne, akkor is megáll a konkrét idézettől elvonatkoztatva, amit a Biblián kívüli forrásokról mondtam. Ugyanis az nagyjából semmit nem jelent, hogy Epimenidészt nem Isten szavaként idézi, mert ha a te mércéd szerint benne van a Bibliában, immár úgy idézhető. Tehát éppen a te mércéd szerint immár Epimenidész, meg az Athénban emlegetett költők szavai Isten szavai. Másfelől pedig éppen Páltól tudjuk a Róma levél elejéről, hogy a felelősségre vonáshoz elegendő istenismerettel a pogányok bizony rendelkeztek. Aztán hogy ebből ki mennyire merít ihletett, az hadd maradjon meg annak az igehirdető szabadságának, aki ezt teszi. Mely igehirdető, ha eb is a nagy oroszlánok árnyékában, de legalább ma él. S ugye tudjuk, hogy jobb egy élő eb, mint egy megholt oroszlán.

A továbbírásról

Igazából nem is világos, hogy miért kötnénk elvszerűen egy üdvtörténeti eseményhez ennek lehetőségét. A fentiek miatt (apostolság és prófétaság ma is kellene, hogy legyen, ha a Biblia igaz) ezt továbbra sem tartom elméletben kizártnak. Ezt kizárólag praktikusan nem látom lehetségesnek az egyház megosztottsága miatt.

De akkor miért is tartom fontosnak? Mert a karizmatikus mozgalom végére a szolgálatra rendelt emberek szerepe is tisztázódni fog, s itt főleg az apostolok és a próféták a nagy kérdés. Mert ma sokan úgy védekeznek az egyébként szerintem is problémás apostolként fellépő emberekkel szemben, hogy azok "csak emberek által küldöttek", míg volt a 12+Pál, akik Krisztus apostolai voltak. Ezzel pedig azt sugalmazzák végeredményben, hogy az a kor lejárt. Erre pedig semmilyen bizonyíték nincs, inkább az ellenkezőjére.


FL

Értem Németh Ferit, lényegében a jelenlegi kereszténység számára ez az egyetlen védhető út, ha a Bibliát nézzük. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a kanonizáció folyamata valóban igen lassú volt. Az első évszázadokban (ez nagy idő!) gyakorlatilag többszáz évig éltek a testvéreink úgy, hogy ugyan a gyülekezetek használták ezeket az írásokat, egymásnak átadták, de semmiképpen nem volt szentírás tekintélyük. És ez NEM a tudatlanság kora volt, mi most nem előrébb járunk azért, mert már elismerünk egy konszenzust (kánont). Aztán az egyház fejlődésével (és egyben visszafejlődésével) a III sz. elején jelenik meg az Újszövetség fogalma, már egy szentírás jellegű tekintéllyel, de még akkor sem kanonizáltan. Én is úgy tanultam, ahogy te írod, a teljes felsorolást 367-ben látjuk először, egy alexandriai pátriárka, Athanáz körlevelében. Előtte azért sok-sok rész sorolás volt már ilyen-olyan iskoláknál, érveléseknél, de ez most itt lényegtelen. Persze feltételezhetjük, hogy az ezt követő évszázadok alatt valamiért az Úr ihletésére történt a kanonizáció, de ez egy olyan feltételezés, ami egyszerűen hit alapú és pont nincs semmilyen markánsan megragadható bizonyíték erre Istentől. Semmilyen ráutaló dolog nincs sem a ma elfogadott újszövetségben, sem az óban, hogy az akkor szentnek tekintett írások kiegészülnének. Csupán az emberi konszenzus marad nekünk, illetve a mára teljesen stabilan kialakult hagyományba vetett hit. De évszázadok teltek el úgy, hogy ilyen nem volt. És nem jelentett ez problémát.

Szerintem sem volt olyan isteni üzenet az összegyűjtésre, amit SF ír. Emberi kezdeményezés volt, mert az egyházban az első 3 századot követően a karizmák ereje megszűnt (ezt nagyon érdekesen le lehet követni, mi foglalkoztunk vele a főiskolán, pedig az abszolút világi és nem hívő képzés volt) és szükség volt egy új stabilitásra a próféták elmúlása után. Míg működtek a karizmák érdekes módon nem nagyon volt igény kánonra. Használták az iratokat, ahogy fentebb írtam, de ennyi. Ez kb ennyit is jelent, a mai hihetetlen tekintélyt, amit a Biblia kap, senki nem feltételezett nekik. A karizmák megszűnésével párhuzamban nagyon érdekes azt is belátni, miért kezdtek el foglalkozni a kanonizálással a testvérek. Most hajlamosak vagyunk valami ködös romantikában nézni ezt, de a dolog rendkívül profán volt. Az oka a kanonizációnak az eretnekségekből (ami már eleve egy szubjektív dolog) fakadó szétaprózódás volt. Az első pátriáka találkozók egyszerűen szerettek volna az eretnekségekkel szemben valami olyan konszenzust felmutatni, ami mindannyiuk szerint tartható. Marha messze van ez a kezdeményezés attól, ahol már mi ma látjuk az újszövetség könyveit.

Én nem azt mondom, hogy a Biblia általunk ismert iratai nem rendelkeznek isteni ihletettséggel, hisz magam is belőlük prédikálok. De ebből sok minden következik és sok minden nem következik számomra. Nem következik a kanonizáció Istentől eredeztethető vezetettsége. Sajnos. Én tudom, hogy "így szoktuk meg", csak ez nem igazolható. Ahogy Németh Feri írja: egy idő után egyes zsinatokról így gondolkoztak, sőt volt, hogy egyes zsinatok így gondolták magukról (azaz magukról tettek bizonyságot), de ennyi. Mi meg ezt elfogadjuk és már annyira beépült a keresztény kultúrkörbe, hogy ez az alapja mindennek. De ez egyfajta hitkérdés, igazolhatatlan, évszázadok, évezredek alatt beépült, dogma lett. De isteni oldalról nem igazolható, egyháztörténeti oldalról meg el van borítva szennyel. Ez meg sok romantikájától fosztja meg.

Németh Feri hivatkozott ősokát csak egy a jelen kánont eleve hittel elfogadó emberrel lehet értelmeztetni. Azzal viszont nagyon nem értek egyet, hogy a jelen kánonra bármilyen módon is igazolható lenne pl Pál Timóteusnak írt fejtegetése. Az az akkori iratokra vonatkozott. Érv technikában nem áll meg, hogy azt a mondást csak azért kiterjeszthetjük a mai kánonra, mert feltételezzük, hogy a mai igaz és azt abból következtetjük, hogy a Pál mondása a mindenkorira igaz. Ez olyan érvelés, ami magából táplálkozik, az meg nem áll meg. Értem én, hogy ez mekkora mentsvár lenne, de az egész alapja megint a hit: miszerint az akkori Szentírás kiegészült pont azzal a levéllel például, amiben ezt egymással lelevelezte Pál és Timóteus. Ők egészen biztosan nem így írták ezt a levelet (nem ilyen igénnyel). Ha Pálnak megemlítettük volna, hogy egyszer az ő levelét oda soroljuk, amit ír Timóteusnak a Teljes Írásról, jó farizeushoz méltóan még a ruháját is megszaggatta volna. Szóval nem ilyen egyszerű ez a dolog. Az egész hit kérdés, nincs megfelelő támasztékunk, csak az évezrednyi szokás és hagyomány. Ettől még persze lehet akár pont így és pont igaz.

De ez egy dolog. Felőlem fogadjuk el igazolhatatlannak, hit alapon. Nekem igazából mindegy, hogy a kánon teljes-e. A gyakorlati része számomra sokkal fontosabb: miszerint a Biblia nem használható abban a formában, ahogy az egyház sokszor hivatkozik rá, mint valami tökéletes műre, ami tökéletesen implementálható irányvonalakat ad. A Biblia egyes művei (kánontól függetlenül) számomra valóban hordozzák Isten kijelentését, üzenetét: ihletettek. Ezt hittel el tudom venni, mert bennem is visszarezonál erre a Szellem (valószínűleg a kanonizáció előtti őstestvéreink is így használgatták). De az, ahogy a mai kisegyházak, mint Általános Zsinórmérték Forrást forgatják, nem oké. A legtöbb könyv a saját környezetében értelmezhető (ha az Újszövetséget nézem, főleg a levelek), miközben mára ezektől eltekintve általános érvényű igazságokként vannak kezelve a dolgok (és ez lesz a végén a gyakorlati szabályzata a keresztény mindennapoknak). Ezt sokkal nagyobb problémának gondolom, mint a kanonizáció kérdését. És itt bejön a Németh Feri által felvetett probléma: csak én máshogy gondolom. Igen, szerintem a Biblia egyes gondolatai kifejezetten megvizsgálandók és szükséges a mindenkori megmérettetése. Nem hogy hazug-e, igaz-e. De nem tekinthető az egész olyan tekintélynek, mint anno a zsidóságnak a Mózes Törvénye. Ott nagyon fontos a különbség: Isten kifejezetten hangsúlyosan úgy adott át, mint tekintélyt, mint kijelentett isteni üzenetet. Aztán van egy átmenet, a történeti és profetikus könyvek, amik már nem születtek ilyen tekintéllyek, de ihletettek voltak és természetesen például Jézus hitelesíti ezeket, illetve Pál is (mint farizeus persze, akiknek ez a tanjuk része volt pl a szadduceus vonallal szemben). Az viszont, hogy valamit Jézus hitelesít, még mindig nem jelent feltétlen tökéletes isteni akaratot, mert az Úr elég sokszor megmutatta, hogy emberi ötleteket kiválóan tud beemelni a saját rendszerébe és utána azt mint ideát állítani, sőt, már el is várni, mint követendő dolgot. De ez most messzire vezetne, mindenesetre arra felhívja a figyelmet, hogy csak azért, mert Jézus valamit hitelesített, még nem feltétlen Eleve Tökéletes Akarat az. Na mindegy. Mindenesetre állítom, hogy a mai Biblia nem lehet olyan tekintéllyel előttünk, mint a Törvény volt anno a zsidóság előtt. Egyszerűen más üdvtörténeti korszakban élünk és a Biblia mai félreértelmezett tekintélye egy előző üdvtörténti korszak jellegzetessége. Ettől még ihletett és áldás.

Számomra tehát a kánon abszolút hitelessége igazolhatatlan, bizonyíthatatlan. Valószínűnek tartom, hogy egy ilyen jelentőségű dolog kialakulásában Isten benne tartotta a kezét, de a körülmények és az adott zsinatok tisztátalanságát ismerve ezt inkább kegyelemnek, mint valami szent és nagy dolognak élem meg. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az egyedi könyvek, levelek valóban ihletettek, alkalmasak arra, hogy Isten az emberiség számára adott gondolatvilágát és kijelentését kis részben felfedjék. De a művek ettől még emberi művek és igen sok bennük a szubjektív, az adott időre vonatkozó, ezért általános tekintélyük nincsen (ahogy évszázadokig nem is használták így őket). Ma már van persze, de ez nem jó. Ezért nagyobb a felelősségünk és ezért tudom értelmezni SF gondolatát az írás "továbbírásáról". Ezt a keresztény világ mai dogmatizált és hagyománytiszteletből a Bibliának túl nagy tekintélyt adó attitűdje miatt természetesen gyakorlatilag lehetetlennek látom. Ugyanakkor pont nem biztos, hogy pl Pál egyes fejtegetései megállnak nekem is. Pedig ott és akkor megálltak. Nem beszélve a saját szubjektív értékrendjéről, ami mindenképp meghatározza pl az ő gondolatait. De elvi szinten Isten adhat teljesen független egyedi utakat, amik nem feltétlen kell, hogy a Biblia tetszőlegesen kiválasztott könyvével teljesen harmonizáljanak. Mert a mai kultúrkörben megjelenő problémákra a szentekben ma reagál a Szellem és azt sokszor életszerűen nem találjuk meg a 2000 évvel ezelőtti tolmácsolásban. Persze ezek elsősorban életvezetési dolgok. A teológia ismeretelméleti részében szerintem az ihletett kijelentések egészen más súllyal lépnek érvénybe. És persze igen bölcsen kell eljárni, mert ez nem azt jelenti, hogy teljesen önkényesen, eltérve minden igei dologtól élhetek. De nincs is meg az a mankó, ami az előző üdvtörténeti korszakban az emberiségnek megadatott, hogy legyen egy szabályzat és rendelkezéskönyv, amihez mindig lehet nyúlni. Azóta már volt egy pünkösd ugyanis.


NF

Kedves emberek!

Továbbra is fenntartom, hogy nagyfokú melléfogás volna a Biblia kánonjának lezártságát tagadnunk, az ihletettséget mindarra vonatkoztatnunk, ami bennünket megihlet, és a Biblia továbbírásáról beszélnünk. Ezt mind dogmatikus teológiai, mint egyháztörténeti oldalról szeretném megvilágítani.

Mivel nagyon kézre esik, és időm sincs önálló művet alkotni, FL levelére felelgetek, bár sok kérdésben el-eltérek az ő felvetéseiről.

"Értem Németh Ferit, lényegében a jelenlegi kereszténység számára ez az egyetlen védhető út, ha a Bibliát nézzük. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a kanonizáció folyamata valóban igen lassú volt."

Azt én sem tagadom, hogy az újszövetségi kanonizáció lassú folyamat volt - de az ószövetségi még lassabb. (Az első szakasz vége legkésőbb a fogság előtti évtizedekre tehető, a törvénytekercsnek a templomban való megtalálásával és kihirdetésével, de helyezhetjük Mózes halálának idejére is, amikor Józsué parancsot kapott, hogy a (készként és teljesként feltételezett) törvénykönyv tartalmát hirdesse, és attól el ne távozzon se jobbra, se balra.) Az ószövetségi kanonizáció vége meg a konzervatív álláspont szerint Esdrás kora, mások szerint a Kr.e. vagy Kr.u. I. század. Érdekes, annak a kánonját mégsem állítjátok nemlétezőnek. Holott Jézus nem adott nekik külön tekintélyt (mintegy az egyház számára), hanem elismerte a meglévő tekintélyüket. Pál sem adott az Ószövetségnek ihletettséget, csak elismerte ihletettségét a 2Tim levélben. Tehát ami ihletettségük számunkra van, azt még keletkezésüktől fogva hordozzák. (A későbbi rétegek, melyeket a kinyilatkoztatás előrehaladása indokolt, egy már kész írásgyűjteményre épültek rá.)

"Az első évszázadokban (ez nagy idő!) gyakorlatilag többszáz évig éltek a testvéreink úgy, hogy ugyan a gyülekezetek használták ezeket az írásokat, egymásnak átadták, de semmiképpen nem volt szentírás tekintélyük.""

Pál leveleit már a Péter-levél "neki adott bölcsességnek" nevezi, és egyenrangban említi "más írásokkal", melyeket a tanulatlanok elcsavarnak saját vesztükre. Az Újszövetség bizonyos iratai már az első század végén isteni tekintéllyel rendelkeztek, erre a legegyszerűbb példa a Jelenések könyve. De János evangéliuma írott alakjában is kifejezetten a hiteles tanítás tolmácsolására volt szánva. Azonnal meginduló másolásuk és terjesztésük pedig óhatatlanul a szentírási rang felismerését segítette elő. Az apostoli tanításnak a szemtanúk eltávoztával megmaradó foglalatai nagy becsben állnak. És a második Péter-levél ezt a szerepet külön ki is emeli:

 2Pt 1,13-15
"Méltónak vélem pedig, amíg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket, mint aki tudom, hogy hamar leteszem sátoromat, amiképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette nékem. De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről."

3,1
"Ez immár második levélírásom néktek, szeretteim, amellyel a ti tiszta gondolkozástokat emlékeztetés által serkentgetem."

Itt a bizonyíték arra, hogy Péter saját levelét a szóbeli igehirdetéssel egyenlő rangba helyezte. Arról meg tudjuk, hogy Jézustól olyan tanításként kapták az apostolok, amit tovább kell adniuk.

"És ez NEM a tudatlanság kora volt, mi most nem előrébb járunk azért, mert már elismerünk egy konszenzust (kánont)."

Nem a tudatlanság, hanem valamiképpen a dogmatikai ártatlanság kora volt ez. Tehát azért nem határolták körül a kánont, mert nem volt még kialakult dogmatikájuk, amelyet szembeszegezhettek volna az első válság okozóival, a gnosztikusokkal. Ez időben a kánont a hitszabály (afféle keresztelési hitvallás) helyettesítette, amelyből később a Hiszekegy kialakult. Ennek fő hangsúlya nem is sajátosan újszövetségi volt, tehát nem a megigazulásról vagy az üdvözítő hitről szólt), hanem a teremtő Istennek az Atyával való azonosságáról. Ennek nem az Ószövetség keresztény elfogadása, hanem értelmezése szempontjából volt jelentősége.

Már az I. század végén teret nyert az apostoli utódlás eszméje, de szerencsés módon nem a püspöki szentelésbe képzelt valamiféle igazhitűségi varázserő képében, hanem a krisztusi és apostoli tanításhoz való történeti hűség látható és ellenőrizhető bizonyítékaként. Ezért őrizték a helyi egyházak gondosan és büszkén a maguk püspöklistáit: így bizonyították, hogy azon a helyen ők az apostoli hagyomány történetileg hiteles őrei és letéteményesei, nem pedig a gnosztikusok vagy más eretnekek. Látható bizonyítékként emlegették emellett a szent irataik régiségét és közismertségét, ellentétbe állítva őket a gnosztikus iratok friss keltével, ismeretlenségével, azaz utólag költöttségével.

Idővel megjelent Markion is, és az ő antikánonja az egyházat az igazi kánon meghatározására (vagy annak meggyorsítására) indította. Tertulliánusz a II. század végén már használja az Újszövetség megjelölést az egyház szent irataira, tehát ez a fogalom akkor már stabilan a köztudatban volt. De ez nem is lehetett másként, mert megelőzte egy hasonló jelenség: az egyháznak a régi Izrael utódjaként, szent népként való feltüntetése, amelynek - így hangzott a logikus következtetés - saját szentírás is dukál, amely dogmatikailag felülről íródik rá az (egyébként tekintéllyel bíró Szentírásként használt) Ószövetségre. Erősítette ezt a tudatot a Zsidó levél, amely a Fiúban nekünk adott kijelentés véglegességét állítja, és a korábbi kijelentés betetőzéséül hirdeti.

(Erre a látásmódra bőséges újszövetségi bizonyíték adható, tehát nem kell ezt valamiféle kezdődő antijudaizmusnak aposztrofálva elhessenteni. És nem is érdemes itt belebocsátkozni Izrael maradékának végidőbeli felvétetésébe, ez a kérdés ugyanis tipikusan az újprotestáns felekezetekben nyert dogmatikailag elválasztó szerepet, és lett afféle sibboleth, mellyel a másik felekezetet vizsgáztatni és fujolni lehet. A második században az üldözés még inkább a zsidók felől irányult a keresztényekre, mint fordítva, és az akkori történeti közegben egészen másként hangzott az az állítás, hogy az egyház az új Izrael, mint most, a holokauszt után, amikor egész felekezetek építik önazonosságukat a történeti Izraelhez, netán Izrael államához való viszonyra.)

"Aztán az egyház fejlődésével (és egyben visszafejlődésével) a III sz. elején jelenik meg az Újszövetség fogalma, már egy szentírás jellegű tekintéllyel, de még akkor sem kanonizáltan. Semmilyen ráutaló dolog nincs sem a ma elfogadott újszövetségben, sem az óban, hogy az akkor szentnek tekintett írások kiegészülnének. Csupán az emberi konszenzus marad nekünk, illetve a mára teljesen stabilan kialakult hagyományba vetett hit. De évszázadok teltek el úgy, hogy ilyen nem volt. És nem jelentett ez problémát."

De bizony, hogy van utalás az Ószövetségben az Újra mint annak folytatására. Először a szóbeli tanítást tekintve, megígért próféta alakjában, akit az Isten megígért a zsidóknak, hogy azt hallgassák. Ezt visszhangozta Jézus megdicsőülésekor a mennyei szózat: "Ez az én szerelmetes fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!" Aztán meg a Jer 31,31-34-ben: "...új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek" stb. Hogy ez új kijelentéssel is járni fog, azt az előző mózesi igehely bizonyítja.

Hogy ezt az új kijelentést tovább kellett adni, azt az Újszövetségben a missziós parancs bizonyítja ("tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" stb.). Hogy fel is kellett jegyezni, azt meg a Jn 20,31: "Ezek pedig azért irattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy [ezt] hívén, életetek legyen az ő nevében."

Az újszövetségi kánon lezárásának igénye abból a tényből következik, hogy az apostolok a maguk nemében pótolhatatlan szemtanúk voltak, és távozásukkal az élő, bármikor megkérdezhető és részletesen válaszolni is tudó tanúk tűntek el az egyházból.

Ezért kellett már Lukácsnak is szemtanúk elbeszélése alapján megírnia evangéliumát, hogy biztos és hiteles foglalatát adhassa a keresztény tanításnak. (Lk 1,2-4: "...amint nékünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: tetszék énnékem is, ki eleitől fogva mindeneknek szorgalmasan végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak néked, jó Theofilus, hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amelyekre taníttatál."

Ezért kellett János valamelyik tanítványának a János-evangélium végére olyan záradékot illesztenie, amely egyrészt tanítványként igazolta a mű eredetét, másrészt János tekintélyével igazolta a mű hitelességét (Jn 21,24): "Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz."

Ezért másolták már életében is Pál leveleit, és küldték át egyik gyülekezetből a másikba, sőt ezt maga Pál is sürgette (Kol 4,16): "És mikor felolvastatik nálatok e levél, cselekedjétek meg, hogy a laodiceaiak gyülekezetében is felolvastassék, és hogy a Laodiceából [átveendő] levelet ti is felolvassátok."

E levelek gyűjteménye a 2Pt levél írásakor már feltehetőleg készen volt, és széltében olvasták (2Pt 3,15-16): "És a mi Urunknak hosszútűrését idvességnek tartsátok; amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint. Szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a maguk vesztére."

Júdás már lezártként és átadottként ír a hit letéteményéről (3, az új prot. fordítás szerint): "Küzdjetek a hitért, mely egyszer s mindenkorra  a szenteknek adatott."

Triviálisan megvan tehát már az Újszövetség könyveiben is az a szándék, hogy az egészet írásba foglalják (máskülönben nem feküdnének előttünk). Az ezt indokló cél, vagyis a hitelesítés szintén megtalálható bennük.

Az újszövetségi kanonizáció ténye ugyan nincs benne az újszövetségi iratokban (keletkezésük koraisága miatt nem is lehet), de az igénye már igen. Ez pedig az apostoli kor lezárulta miatt vált szükségessé. Itt van mindjárt a 2Pt 3,1-2:

"Ez immár második levélírásom néktek, szeretteim, amellyel a ti tiszta gondolkozástokat emlékeztetés által serkentgetem, hogy megemlékezzetek a szent prófétáktól ezelőtt mondott beszédekről, és az Úrnak és Megtartónak általunk, az apostolok által közölt parancsolatjáról."

A halálba induló apostol afféle végrendelete ez, esetleg (a kritikai álláspont szerint) egy tanítványa által utólag megfogalmazva. Az apostol elmegy, de a levele itt marad. Lehet ezt elsivárosodásnak, kiszáradásnak, betűbe pistulásnak meg intézményesedésnek szidalmazni, de nem érdemes. Itt az Úr keze nyilvánult meg, amivel elvette tőlünk az apostolokat, de itt hagyta a szavukat.

---

Az egyház az első három században meg-megújuló üldöztetések, a növekedésből és felhígulásból adódó belső válságok és az idegen irányzatokkal való súrlódás okozta folytonos hitküzdelmek közepette élt és fejtette ki hitét, de visszafejlődésről ebben az időben nem beszélhetünk jogosan. A mai korból visszatekintve persze ásítóan hiányzik a Pál-féle megigazulástanra tett hangsúly, vagy az Újszövetség egyetlen áldozatának kellő értékelése. Ehelyett mindenféle gyanús szakramentális hiedelmek kaptak lábra, félresikerült magyarázatok keresztezték egymást az úrvacsorával kapcsolatban. Nem volt világos a feltámadás jellege (nem mintha most az volna). Iszonyú harc dúlt Krisztus emberségével, majd istenségével kapcsolatban. A montanista krízis és nagyegyházi leküzdése ehhez képest másodlagos súlyú volt, és sem dogmatikailag, sem a kanonizáció tekintetében nem jött szóba elsődleges kiváltó okként. Ha valamit, hát a püspökség monarchikus értelmezését tényleg kedvező helyzetbe hozta, és az egyházszervezeti betagozódásnak mint az igazhitűség mércéjének bizonyos merev jelleget adott.

"Én is úgy tanultam, ahogy te írod, a teljes felsorolást 367-ben látjuk először, egy alexandriai pátriárka, Athanáz körlevelében. Előtte azért sok-sok rész sorolás volt már ilyen-olyan iskoláknál, érveléseknél, de ez most itt lényegtelen. Persze feltételezhetjük, hogy az ezt követő évszázadok alatt valamiért az Úr ihletésére történt a kanonizáció, de ez egy olyan feltételezés, ami egyszerűen hit alapú és pont nincs semmilyen markánsan megragadható bizonyíték erre Istentől."

Hát nem is várható el, hogy egy gyűjtemény egyes elemei maguk tartalmazzák azokat az elveket, melyek mentén majd összegyűjtik őket, és megadják nekik azt az egyesített tiszteletet, ami a hiteles apostoli hagyomány dokumentumainak kijár. A jelen vitában eleve nincs értelme valami isteni bizonyítékot követelni amellett, hogy a kanonizáció ihletett folyamat volt, éspedig két okból. Az egyik, hogy a mi megbeszélőkörünkben nehéz valamit ihletettnek bizonyítani, mikor magát az ihletést sem definiáltuk pontosan. Én ezt a fogalmat úgy értelmezem, hogy az újszövetségi írások a maguk krisztusi-apostoli folytonosságú tartalma (üzenete) és ebből adódó hitelességük folytán rendelkeznek az ihletettség (Istentől való származás) ismérvével, kb. úgy, ahogy az ószövetségi írások. SF pedig ezt tágabban értelmezi, az én vélekedésem szerint veszélyes és ellenőrizhetetlen mértékűvé tágítva az ihletettség fogalmát.

A másik ok az, hogy nem a kanonizációs folyamat volt ihletett, hanem a könyvek, amelyeket kanonizáltak. A kanonizáció mint az ihletettség felismerésének folyamata igencsak esetleges, és főként történeti jellegű volt. Egy történeti folyamatot pedig nem lehet ihletettnek nevezni, hacsak úgy nem, hogy az előzőhöz képest más irányban ugyan, de szintén kitágítjuk az ihletettséget, eltávolítjuk a könyvektől mint alanytól, és végső soron a kanonizáló egyházba (annak isteni felhatalmazásába vagy isteni vezetésébe) helyezzük. Ez az óegyháznak FL által is említett beszennyezettsége miatt nem érdemes megtenni.

Viszont a kánonfejlődés történeti folyamatának igenis tulajdoníthatunk valamilyen szükségszerűséget, és a dogmatörténet tudománya ezzel mára lényegében el is készült. Noha már nem vallja azt a kutatók többsége, hogy az egyház kánona csak reakció volt Markion kánonára, mindazonáltal elismeri, hogy az egyház a fokozódó hevességű hitküzdelmekben rákényszerült arra, hogy a maga hitét fogható, bevasalható, dokumentált formába öntse. És itt abban világlik ki az újszövetségi írások szerepe, hogy az egyház - noha rendelkezett kezdetleges hitvallásokkal - elsőrenden a mai újszövetségi kánon tartalmát szegezte szembe a II. századi gnosztikusokkal. Ezzel jelét adta, hogy fontosnak tartja mind egyes könyvek hitelesként és ihletettként való elismerését, mind pedig más könyvek határozott elvetését. Mondhatjuk persze, hogy ennek dogmatikai oka volt, és ezért kapásból gyanús is, de valójában éppen fordítva áll a dolog. Ugyan az I-II. századi egyház a maga hittudatát nem csupán az Újszövetség könyveiből nyerte, hanem az ezzel párhuzamosan élő szóbeli tanításból, a liturgikus, hitvallási és egyházfegyelmi gyakorlatból, valamint az Ószövetségből is - de ezek értelmezése lehetetlen volt egy hitelesített mérce nélkül. Ez a mérce, annak használata és tisztelete kezdettől fogva végigkísérte az egyházat a maga történetén. Ennél többet a zsidók sem tettek a maguk kánonjával, és az I. század végére az ő kánonjuk is megszilárdult (ld. pl. a Josephus által szentnek tartott könyvek huszonnégyes számát, ami a harminckilenc könyvből szokásszerű összevonásokkal szépen ki is jön, vagy ugyanezt a számot mint a szent és nyilvános isteni kinyilatkoztatás foglalatát Esdrás második könyvében). Tehát máris egy párhuzamon alapuló érvet kaptunk amellett, hogy mivel az Ószövetség zsinat és formális aktus nélkül mércévé vált a zsidóknak, úgy az Újszövetség is az Egyháznak, és ebben nem kell elhajlást látni.

Ismerünk bizonyos ingadozásokat dogmatikai okból pl. a Jelenések könyve, a Zsidó levél vagy akár János evangéliuma tekintetében, de ezeket az egyházak többsége elfogadandónak tanúsította. Nagyobb mérvű más természetű ellenkezés csak Péter 2. levele, Jakab levele meg Júdás levele körül támadt, mert ezeket nem mindegyik egyház ismerte, hát még hogy istentiszteleten felolvasta volna.  (Abban az időben nagyjából ez fejezte ki a későbbi értelemben vett kanonikusságot.) Sokan nem tartották őket azok művének, akiknek a nevét viselik. Ezekkel az ingadozásokkal mind a modern, mint a hagyományos álláspontú kutatók könnyen megbirkóznak, rendre a hagyomány egységének és a tanítványi "írás-tulajdonítás" jogosságának, illetve titkárhipotéziseknek a segítségével. Jellemző, hogy még a szélsőségesen modernista, liberális álláspontot valló Bart Ehrman szövegkutató is elismerte, hogy ha neki kellene kanonizálni az Újszövetséget, ő a maga kézirat- és szövegtörténeti tudásával ugyanezeket a könyveket választaná. Ugyanígy írt bevezetéstani könyvében Budai Gergely.

Tehát nem kell semmiféle markáns bizonyíték az Újszövetség ihletett kanonizációjára, mert nem a folyamat volt ihletett, hanem a könyvek. Az egyház csak felismerte az ihletettséget, mert mást nem tehetett. Ezek a könyvek maradtak rá az apostoloktól, ezeket használta döntő mértékben a tanításban, ezeket másolta százszámra a saját kezdetleges eszközeivel, és nem utolsósorban ezeket nem volt hajlandók kiszolgáltatni az üldözőknek. Egy nem makulátlan, mindazonáltal a jó úton járó egyház tanúsította így Mestere tanítását az ellenfelek és az utókor színe előtt. Számunkra ez a történeti jellegű tanúskodás azért nagyon becses, mert így nem kell alárendelnünk a Biblia tekintélyét az egyháznak (netán a pápának), mindazonáltal vallhatjuk annak isteni tekintélyét a történetileg jogfolytonos apostoli hitelesség alapján.

"Szerintem sem volt olyan isteni üzenet az összegyűjtésre, amit SF ír. Emberi kezdeményezés volt, mert az egyházban az első 3 századot követően a karizmák ereje megszűnt (ezt nagyon érdekesen le lehet követni, mi foglalkoztunk vele a főiskolán, pedig az abszolút világi és nem hívő képzés volt) és szükség volt egy új stabilitásra a próféták elmúlása után. Míg működtek a karizmák érdekes módon nem nagyon volt igény kánonra."

Az újszövetségi próféták soha nem jelentettek dogmatikai vagy erkölcsi szabályozó erőt - sem az apostoli, sem a későbbi egyházban. Ellenkezőleg: amit mondtak, meg kellett vizsgálni, éspedig mind dogmatikai, mind erkölcsi szempontból. Ez aztán a Szentlélek közvetlen kijelentésére való mindenféle hivatkozásnak örök bökkenőjévé vált, és az ilyen hivatkozásokat a montanista krízis örökre másodrendűvé fokozta le. A prófécia elnémulása tehát nem jelölhető meg az Újszövetség összegyűjtésére okot adó tényezőként. A valódi ok a gnosztikus válság volt, annak tömérdek híg, hamisított, megcsonkított, félremagyarázott vagy átírt könyvével. A karizmáknak (jószerivel a nyelveken szólásnak, a gyógyításnak és a próféciának) a montanista mozgalomban megesett kétes értékű utóvirágzása csak megerősítette a püspöki egyház pozícióit, de nem az hozta létre sem ezt, sem a kánont. A montanisták dogmatikailag lényegében ortodoxok voltak, csak éppen bizarr és fegyelmezetlen jellege volt egész mozgalmuknak, és sok kifogásolható jelenséget (ma úgy mondanánk: éretlen hiperkarizmatikus mániákusságot) tartalmazott. Talán az egyetlen egyértelműen pozitív hozadéka az volt, hogy hatására a nagyegyház kénytelen lett komolyan venni az egyházfegyelmet. Ahogy ők a karizmákat gyakorolták, az valamiképpen hasonló lehetett a mai karizmatikus mozgalomhoz. És nem utolsósorban az vette el a hitelességük jó részét, hogy az általuk forrón várt parúzia (Jézus visszajövetele) tovább késett. Ha valamilyen történeti jelenség csattanós isteni válasznak nevezhető a folytatódó kinyilatkoztatás harcos képviselői számára, akkor a parúziaváradalmak meghiúsulása az volt. A montanistáknak nem volt válaszuk erre a nehézségre, amit nem kell csodálnunk, hiszen az első századi egyháznak sem volt könnyű ezt feldolgoznia. De a második századi nagyegyház a maga impozánssá váló szervezetével, létszámával, anyagi és intellektuális erejével (és persze jórészt még példamutató erkölcsével és túlnyomórészt érintetlen apostoli hitével) már túl tudta tenni magát a montanista ellenkezésen, amely helyileg ugyan még sokáig fennmaradt, de nem okozott nagyobb megrázkódtatást. A túlzó ellenreakció fő mozzanata a klérus további erősödése és a hívő köznép háttérbe szorulása volt, de óvakodnunk kell attól, hogy mai tudásunkkal, az azóta történtek ismeretében doktrinér módon mutatóujjat emelve leckéztessük az akkori egyházat ezért a később végzetessé vált hangsúly-eltolódásáért. És végképp nem tartható az a nézet, hogy a karizmák lanyhulásával vált volna szükségessé az Újszövetség mint doktrinális vagy másféle támasz körülhatárolása.

"Használták az iratokat, ahogy fentebb írtam, de ennyi. Ez kb ennyit is jelent, a mai hihetetlen tekintélyt, amit a Biblia kap, senki nem feltételezett nekik."

A Biblia tekintélyének megnövekedése nem valami romlási folyamat része volt, hanem természetes válasz az egyház belső és külső viszonyainak bonyolódására. Egyre több lett az ellenség, a vita, a megoldandó elméleti és gyakorlati kérdés. Ehhez világos és ellenőrizhető hivatkozási fórumra, tekintélyre, útmutatásra volt szükség. A Szentlélekre való biankó hivatkozás (montanista tévely) éppúgy nem segített ezen, mint a hierarchiára mutogatás (cipriáni tévely). Szerencsénkre a kifejlődőben lévő "egy város - egy püspök" rendszert a zsinati elv megakadályozta abban, hogy a maga természetes lejtése folytán beletorkolljon a pápás csatornába, másrészt a hagyomány elvét is kordába szorította a Szentírás felsőbb tekintélyéről való meggyőződés. Elvben soha nem számított eretnekségnek az óegyházban, ha valaki szentírási bizonyítást követelt. Másrészt kétségkívül bonyolultabbá vált a teológia is: görög filozófiai köntöst öltött magára, és gyakorta csakugyan szövegelemzéssé aprózódott. De ez nem is lehetett másként, hiszen minden más tekintély a fent részletezett hibában szenvedett, vagyis vagy önmagára kellett valamely pártnak apellálnia, vagy a Szentlélek olyan sugallatára, amelyet másnak a Szentlélek szemlátomást nem jelentett ki. Még egy darabig élt a csodákra való hivatkozás, de ez hamarosan elégtelenné vált, különösen a babonás álcsodák miatt, melyekkel a hierarchia és a népies legendaképződés bőven szolgált a maga ügyei mellett. De a komoly teológia nem hivatkoz(hat)ott más csodákra, csak a bibliaiakra, azok meg teológiai kérdésekben nem voltak egyértelműek. Ezért az Írásokra kellett hivatkoznia, amiben persze apostoli mintákat követett, mert az apostolok maguk is bőségesen hivatkoztak az akkor hozzáférhető szentírásra, illetve néhol már Jézus szavaira is.

"A karizmák megszűnésével párhuzamban nagyon érdekes azt is belátni, miért kezdtek el foglalkozni a kanonizálással a testvérek. Most hajlamosak vagyunk valami ködös romantikában nézni ezt, de a dolog rendkívül profán volt. Az oka a kanonizációnak az eretnekségekből (ami már eleve egy szubjektív dolog) fakadó szétaprózódás volt."

Nagyjából így van. A kanonizáció elsődleges oka egy külső támadás volt: a gnoszticizmusé. Ez ugyan behatolt az egyházba, és kereszténynek mutatta magát (sőt az igazi kereszténység hordozójáak és kifejtőjének), de valójában minden apostoli  hitű (katolikus) keresztény tudta, hogy a gnosztikusok idegen tanokat csempésznek be az egyházba. Ezt bebizonyítani azonban nem volt könnyű, mivel a gnosztikusok elvetették vagy félremagyarázták az Ószövetséget. Ezért ellenük a történetileg felfogott apostoli utódlás, a nyilvános, ellenőrizhető  apostoli hagyomány és a nyilvános, közismert, kezdettől fogva meglévő apostoli iratok jelentettek kellő védelmet. A Markion-féle keresztényített gnoszticizmus a II. század derekán saját kánont alkotott, melyre az egyház egy bővebb őskánonnal válaszolt. Ez még nélkülözte a teljesség és lezártság ismérvét, de az evangéliumok esetében biztosan, a levelek dolgában meg túlnyomórészt a mai kánonnal eshetett egybe. Ennek fő dokumentuma a Muratori-töredék, a jelenleg is elfogadott hagyományos datálás szerint 170 körüli időből.

"Az első pátriáka találkozók egyszerűen szerettek volna az eretnekségekkel szemben valami olyan konszenzust felmutatni, ami mindannyiuk szerint tartható. Marha messze van ez a kezdeményezés attól, ahol már mi ma látjuk az újszövetség könyveit."

A kánonról bizonyosan döntő zsinati végzések nem több (későbbi értelemben vett) pátriárka találkozóján születtek. Sem Atanáziusz húsvéti levele, sem Damasus római zsinata, sem a karthágói zsinat, de még a kétes hitelességű kánonlistát tartalmazó jegyzőkönyvű laodiceai zsinat nem foglalta magában több pátriárka együttes cselekvését. Az egyetemes zsinatok pedig ebben az időben nem szolgáltattak kánonlistákat. Az egységet természetesen fel akarták mutatni, de erre nem a szentírási kánont használták, hanem az egyre hosszabbodó niceai hitvallást (vagy más, kisebb jelentőségű hitvallásokat). És végképp nem mondhatjuk, hogy akármelyik zsinat "kezdeményezte" volna a kanonizációt. A kanonizáció már sokkal korábban, a második században elkezdődött, mikor pátriárkáknak még nyomuk sem volt, metropolitáknak sem, és monarchikus püspököknek is csak alig.

"Én nem azt mondom, hogy a Biblia általunk ismert iratai nem rendelkeznek isteni ihletettséggel, hisz magam is belőlük prédikálok. De ebből sok minden következik és sok minden nem következik számomra. Nem következik a kanonizáció Istentől eredeztethető vezetettsége. Sajnos."

Fentebb kifejtettem, hogy a kanonizációnak mint folyamatnak nem kell ihletettnek lennie. Elég, ha eszme- és szövegtörténetileg hiteles (megbízható).

"Én tudom, hogy "így szoktuk meg", csak ez nem igazolható. Ahogy Németh Feri írja: egy idő után egyes zsinatokról így gondolkoztak, sőt volt, hogy egyes zsinatok így gondolták magukról (azaz magukról tettek bizonyságot), de ennyi."

Nem ezt mondtam, hanem hogy bizonyos mai zsinatok egyetemesnek hírlelik magukat, de nincs igazuk. Különben azok az első zsinatok, amelyek kánonlistát közöltek, már a helyi egyházak körében kikristályosodott gyakorlatot öntötték egyházfegyelmi és szervezeti formába, és nem hivatkoztak saját valamiféle ihletettségükre. Lehet, hogy a naiv újprotestáns egyháztörténet-szemlélet ilyen tekintélyi és magának ihletettséget követelő aktusnak képzeli a kanonizációt; én magam is ilyennek tekintettem HGY-s létem első pár évében. Aztán persze elolvastam a vonatkozó szakirodalmat, és rájöttem, hogy egy folyamatról van szó, melynek ama zsinatok csak betetőzői voltak.

"Mi meg ezt elfogadjuk és már annyira beépült a keresztény kultúrkörbe, hogy ez az alapja mindennek. De ez egyfajta hitkérdés, igazolhatatlan, évszázadok, évezredek alatt beépült, dogma lett. De isteni oldalról nem igazolható, egyháztörténeti oldalról meg el van borítva szennyel. Ez meg sok romantikájától fosztja meg."

Egyháztörténeti oldalról a kanonizáció nincs elborítva szennyel, mert nem a zsinat vagy a püspökök hatalomszava, hanem a helyi egyházak egészének (vagy legalábbis túlnyomó többségének) történeti tanúságtétele adja meg a szilárd alapot arra, hogy mi is az mondjuk: ezek az iratok származnak az apostoloktól, mások meg nem, vagy csak származékos jelleggel, úgyhogy azok maradhatnak az alsó polcon. Ezek a kanonikus könyvek tartalmazzák bennfoglaltan, vagyis mögöttük álló és tekintéllyel rendelkező forrásként a "katolikus hitet", melyet Lerinumi Vince az V. század elején (ideális esetet feltételezve) így definiált:  amit minden keresztény mindenhol és mindig hitt. És főleg nem hozható fel a kanonizáció lejáratására az a vélekedés, hogy az egyház tekintélyéből ered a Biblia tekintélye - mert ez nem is igaz. Megcáfolja máris Euszebiosz, aki történészi szemmel elemzi a forrásait, és nem szégyelli kimondani, hogy egyik-másik irat megítélése még nem egységes. Érdekes módon még a r.k. felekezet is kereken tagadta az első vatikáni zsinaton, hogy a Biblia iratainak tekintélye az egyház jóváhagyásából származna: ellenkezőleg: azok ihletettségéből és isteni szerzőségükből fakad.

"Németh Feri hivatkozott ősokát csak egy a jelen kánont eleve hittel elfogadó emberrel lehet értelmeztetni."

Nem, hanem már olyannal is, aki (1) hisz Istenben, és ebből fakadóan vallja bizonyos könyvek elvben lehetséges isteni ihletettségét, és (2) aki veszi a fáradságot, és legalább internetes szinten utánanéz az apostoli utódlás, az apostoli hagyomány valódi történeti fogalmának, és ebből felismeri a korai egyház masszív történeti folytonosságát és dogmatikai egybenlevőségét. Olcsóbban nem megy, és enélkül csak népies újprotestáns legendák fognak keringeni a hívők körében az ihletett kanonizáló püspökökről. Ez esetben pedig a bibliaiskola tanulói sebezhetően fognak állni ama r.k. érv előtt, hogy "a ti ihletett Bibliátok a mi szent Egyházunk döntése nyomán lett szentírás."

"Azzal viszont nagyon nem értek egyet, hogy a jelen kánonra bármilyen módon is igazolható lenne pl Pál Timóteusnak írt fejtegetése. Az az akkori iratokra vonatkozott."   Nem "igazolható" (ennek nem is volna értelme nyelvtanilag), hanem "vonatkoztatható." A levél címzettjeinek szemében nyilván csak az Ószövetségre vonatkozhatott, de a későbbi olvasók szemében már az időközben a szemük előtt összeállt teljes Bibliára is. Legalábbis amennyiben magunkat joggal tekinthetjük Timótheus módjára Pál tanítványainak. És csakugyan, miért kellene nekünk az Ószövetségre korlátozni az Isten írott Igéjét? Jézus nem átallotta tekintélyesként és Istentől való Igeként idézni azt, amit Isten rábízott az ószövetségi hívőkre. Akkor mi miért ne mondhatnánk ugyanezt azokról az írásokról, amiket a Jézus által megbízott és erővel felruházott apostolok avégett írtak le, hogy azt többen és tartósabban is megismerjék, mint ha csupán szóban hirdetnék nekik?

"Érv technikában nem áll meg, hogy azt a mondást csak azért kiterjeszthetjük a mai kánonra, mert feltételezzük, hogy a mai igaz és azt abból következtetjük, hogy a Pál mondása a mindenkorira igaz. Ez olyan érvelés, ami magából táplálkozik, az meg nem áll meg."

Nem, ez az érvelés nem valamely konkrét kánon tartalmából indul ki, hanem abból a szükségből, hogy az apostolok halála után ránk maradjon az ő tanításuk. Viszont egyedül a mai újszövetségi kánon elemei viselhetik az összes ránk maradt irat közül az apostoliság ismertetőjegyét. Mind elterjedtségben, mind ismertségben, mind a Krisztusra mutatás határozottságában, mind pedig az apostoli egyház életének hiteles dokumentálásában kimagaslanak az ókeresztény irodalomból - hát még az apokrif hamisítványok és eretnek iratok közül. Ha tehát elfogadjuk valamely kánon szükségességét, akkor csak a jelenlegi lehet az.

"Értem én, hogy ez mekkora mentsvár lenne, de az egész alapja megint a hit: miszerint az akkori Szentírás kiegészült pont azzal a levéllel például, amiben ezt egymással lelevelezte Pál és Timóteus. Ők egészen biztosan nem így írták ezt a levelet (nem ilyen igénnyel). Ha Pálnak megemlítettük volna, hogy egyszer az ő levelét oda soroljuk, amit ír Timóteusnak a Teljes Írásról, jó farizeushoz méltóan még a ruháját is megszaggatta volna."

Ez merőben önkényes feltételezés. Pál abban a tudatban írt a korinthusiaknak, hogy írása az Úr parancsolata. Egy helyen (Rm 15,15-16) leszögezte, hogy a levélírással tanítói és missziós kötelessége egy részét teljesíti. Lukács kimondta, hogy a kétségtelen igazságot tartalmazza az írása. János azt, hogy evangéliuma tartalmazza az üdvösséghez elégséges hinnivalókat, levele pedig az Atyától hozzánk jött Életet hirdeti. Pál levelei a 2. Péter-levél szava szerint az (ószövetségi, de mindenképpen valamiféle tekintélyes) iratokkal egyenrangúak. De végül az 1Tim 3,14-15-ben is leszögezi Pál, hogy írása megmutatja Timótheusnak, miképpen kell neki forgolódnia az Isten egyházában.

Ezek a levelek ugyan tényleg alkalmi iratok, de tekintélyük jó kivehetően apostoli tekintély. Dehogy tiltakozott volna Pál a leveleinek kanonizálása ellen. Ha a szóbeli tanításra azt mondták, hogy "Isten Igéje", miért ne mondhatták volna ezt saját írásaikról, melyeket ugyanannak a tanításnak más formában történő átadására szántak? Mellesleg olyan hangsúlyosan szánták őket erre, hogy ma már kizárólag ezekből az iratokból ismerjük a hiteles krisztusi és apostoli hagyományt, a szóbeli igehirdetésből pedig csak az Írás mint forrás közbejöttével. A továbbhagyományozás biztonsága és torzítatlansága tehát mindenképpen a Biblia mint írott mérce szükségessége mellett esett latba.

"Szóval nem ilyen egyszerű ez a dolog. Az egész hit kérdés, nincs megfelelő támasztékunk, csak az évezrednyi szokás és hagyomány. Ettől még persze lehet akár pont így és pont igaz."

A "hagyomány" szó ebben az összefüggésben teljesen helyénvaló - csakhogy nem valami állítólagos apostoli többletet jelent az Íráshoz képest (már amúgy r.k. módra), hanem történetleg eléggé szilárd, a külvilág előtt is védhető tanúságot, mely szerint tényleg azt kell szent iratnak tartanunk, amit annak tartunk. A kánon léte tehát nem hitkérdés, hanem a történeti tényekkel és dokumentumokkal való becsületes szembenézés kérdése.

"De ez egy dolog. Felőlem fogadjuk el igazolhatatlannak, hit alapon. Nekem igazából mindegy, hogy a kánon teljes-e. A gyakorlati része számomra sokkal fontosabb: miszerint a Biblia nem használható abban a formában, ahogy az egyház sokszor hivatkozik rá, mint valami tökéletes műre, ami tökéletesen implementálható irányvonalakat ad."

No ez már egy érvényes kifogás, de azonnal el is enyészik, ha elfogadjuk az egyház bibliaértelmező és saját szabályokat alkotó szerepét, természetesen alárendelve a Bibliában ránk maradt isteni kijelentésnek. Ép ésszel senki nem mondja, hogy a Biblia mindenre megadja a kész választ, így ezen álláspont ellen hadakoznod is fölösleges. Tökéletes műnek sem nevezik abban az értelemben, hogy mindent tartalmaz, amit Jézusról  tudnunk lehetne. De az megáll, hogy mindent tartalmaz, amit Jézusról és a kereszténységről biztosan tudhatunk, illetve tudnunk érdemes. Ezt a kontrasztot szépen elénk festi a Jn 20,30-31:

"Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben; ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy [ezt] hívén, életetek legyen az ő nevében."

"A Biblia egyes művei (kánontól függetlenül) számomra valóban hordozzák Isten kijelentését, üzenetét: ihletettek. Ezt hittel el tudom venni, mert bennem is visszarezonál erre a Szellem (valószínűleg a kanonizáció előtti őstestvéreink is így használgatták)."

Nem. Azok eléggé iskolás módon tanulták az apostoli tanítást: felolvasták a leveleket vagy evangéliumokat a gyülekezetben, úrvacsorakor vagy más alkalommal. Egy ideig még együtt élt a spontán és helyenként karizmatikus istentisztelet a formális, liturgikus istentisztelettel, de jellemzően nem azért fogadták el az Írást, mert bensejükben éreztek mellette valamilyen isteni tanúságot (persze érezhettek), hanem mert közvetlen tanítóik emberi hitelességéből, példájából és az apostolokkal való tanítványsági összekötöttségéből meggyőződtek arról, hogy tényleg az általuk mondott tanításokban (és az általuk használt iratokban) található meg az apostoli tanítás. Erre a legjobb példa Ireneusz, aki az eretnekségek ellen írott könyvében (III.i.1) azt írta: "Nem másoktól tanultuk az üdvösség tervét,  hanem azoktól, akik által az evangélium eljutott hozzánk, melyet egykor nyilvánosan (élőszóval) hirdettek, aztán később Isten akarata szerint átadtak nekünk az Írásban, hogy hitünk alapja és tartóoszlopa legyen." Ireneusz a II. század végén élt, és már Írásnak nevezte az apostoli hagyományt.

"De az, ahogy a mai kisegyházak, mint Általános Zsinórmérték Forrást forgatják, nem oké. A legtöbb könyv a saját környezetében értelmezhető (ha az Újszövetséget nézem, főleg a levelek), miközben mára ezektől eltekintve általános érvényű igazságokként vannak kezelve a dolgok (és ez lesz a végén a gyakorlati szabályzata a keresztény mindennapoknak)."

Ebben a jellemzésben van némi kihagyás. A Biblia zsinórmérték volta hitkérdésekre, egyházszervezeti és erkölcsi kérdésekre korlátozódik, és e tanítás a reformátori vitákban rögzült végleg a r.k. hagyományfogalommal szemben, amely azt a Biblián tartalmilag is túlmenő letéteménynek gondolta, és a püspökök élő szavában vélte felfedezni. Mára e tanviták elcsitultak, de a reformátori álláspont megmaradt. A mai kisegyházi keresztények ismételgetik ennek tételeit, de r.k. ellentételek ismerete híján gyakorta olyan célpontokra irányítják őket, amelyekre a reformátorok nem akarták alkalmazni őket, pl. természettudományos, társadalomszervezési vagy lélektani viszonyokra.

Másrészt tagadhatatlan az a tendencia az egyházban, hogy az Újszövetséget törvényként szemléljék, és akként vasalják be minden egyháztagon, netán más felekezetek velük vitázó tagjain. Ez csakugyan kerülendő, és igenis kívánatos e téren a rugalmasabb hermeneutika. De vannak erre más eszközök is, nemcsak a kánon megnyitása és saját "látásainknak" a kanonikus írásokkal egy rangba helyezése.

"Ezt sokkal nagyobb problémának gondolom, mint a kanonizáció kérdését. És itt bejön a Németh Feri által felvetett probléma: csak én máshogy gondolom. Igen, szerintem a Biblia egyes gondolatai kifejezetten megvizsgálandók és szükséges a mindenkori megmérettetése. Nem hogy hazug-e, igaz-e. De nem tekinthető az egész olyan tekintélynek, mint anno a zsidóságnak a Mózes Törvénye."

Bár nem törvényként, de bizony hogy olyan tekintélynek veendő. Mindjárt nézzük Jézust, aki úgy ment fel a hegyre, mint Mózes, és úgy tanította a népet, mint egy új törvényadó. És valóban új megvilágításba helyezte a törvényt, de nem tagadta meg, hanem felmutatta eredeti célját, a szeretetet.

Ha Jézust szólni halljuk az evangéliumok lapjairól, akkor mindaz, amit ő a saját beszédeiról mondott (hogy soha el nem múlik, hogy szellem és élet, hogy aki hiszi és cselekszi ezeket, annak örök élete van), azok írásba foglalt alakjáról is elmondható. Talán az egyetlen különbség az, hogy az Újszövetség egy része kezdetben nem törvényként (parancsként), hanem örömhírként szól. De másutt bizony vannak parancsoló részei is, amiket egyrészt nem ismernénk az írásban rögzített Újszövetség nélkül, másrészt nem volnánk kötelesek elfogadni annak kanonizálása nélkül.   "Ott nagyon fontos a különbség: Isten kifejezetten hangsúlyosan úgy adott át, mint tekintélyt, mint kijelentett isteni üzenetet. Aztán van egy átmenet, a történeti és profetikus könyvek, amik már nem születtek ilyen tekintéllyel, de ihletettek voltak és természetesen például Jézus hitelesíti ezeket, illetve Pál is (mint farizeus persze, akiknek ez a tanjuk része volt pl a szadduceus vonallal szemben)."

A törvény utáni történeti könyvek csakugyan nem törvényadás céljával születtek, de mivel a törvénybeli isteni kijelentés gyakorlati érvényesülését mutatták, joggal mondhatók szent történetírásnak. Nem abban az értelemben, hogy az írójuk minden személyes meggyőződése örök igazság, hanem üdvtörténeti szempontból tekintve, vagyis hogy a szerzőn keresztül Isten gondolatai szólaltak meg - pl. akkor is, ha az éppen csecsemők falhoz vágásának örvendezett. Ez esetben az volt az Isten gondolata, hogy ő bosszút áll választottaiért.

"Az viszont, hogy valamit Jézus hitelesít, még mindig nem jelent feltétlen tökéletes isteni akaratot, mert az Úr elég sokszor megmutatta, hogy emberi ötleteket kiválóan tud beemelni a saját rendszerébe és utána azt mint ideát állítani, sőt, már el is várni, mint követendő dolgot. De ez most messzire vezetne, mindenesetre arra felhívja a figyelmet, hogy csak azért, mert Jézus valamit hitelesített, még nem feltétlen Eleve Tökéletes Akarat az."

Ebben csakugyan egyet kell, hogy értsek veled, de szerintem itt inkább a Biblia hétköznapi vagy akár teológiai hermeneutikájának kérdésére léptünk, mely a kanonizáció témáján kívül esik (vagy jobban mondva utána található). Isten tényleg a kor emberéhez alkalmazkodva szól, és ezt az utókor embere nem haghatja figyelmen kívül. Csakugyan az adott kor emberét választja íróul, annak esetleges korlátaival, előítéleteivel, hibáival. Itt nem könnyű elválasztani az örök tartalmat a korhoz kötött tartalomtól. Tagadom viszont, hogy erre hivatkozva a kánont meg kellene nyitnunk.

"Na mindegy. Mindenesetre állítom, hogy a mai Biblia nem lehet olyan tekintéllyel előttünk, mint a Törvény volt anno a zsidóság előtt. Egyszerűen más üdvtörténeti korszakban élünk és a Biblia mai félreértelmezett tekintélye egy előző üdvtörténti korszak jellegzetessége. Ettől még ihletett és áldás."

Szerintem meg közvetlenebb módon ez a protestáns ortodoxia, ezen belül a verbális inspirációtan, és legközelebbről az amerikai prot. fundamentalizmus terméke. Ezekkel kellene leszámolni, nem pedig a Biblia kánonjának teológiai kérdésekben egyedülálló tekintélyével.

"Számomra tehát a kánon abszolút hitelessége igazolhatatlan, bizonyíthatatlan. Valószínűnek tartom, hogy egy ilyen jelentőségű dolog kialakulásában Isten benne tartotta a kezét, de a körülmények és az adott zsinatok tisztátalanságát ismerve ezt inkább kegyelemnek, mint valami szent és nagy dolognak élem meg. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy az egyedi könyvek, levelek valóban ihletettek, alkalmasak arra, hogy Isten az emberiség számára adott gondolatvilágát és kijelentését kis részben felfedjék. De a művek ettől még emberi művek és igen sok bennük a szubjektív, az adott időre vonatkozó, ezért általános tekintélyük nincsen (ahogy évszázadokig nem is használták így őket)."

Kezdettől fogva így használták őket. Itt van pl. Antiokhiai Ignác rómaiaknak írott leveléből az a részlet, hogy "én nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál" (Rm IV. 3). Vagy Római Kelementől (A korinthusiakhoz, 47. fejezet): "Vegyétek csak kezetekbe a boldog Pál apostol levelét! Mit írt ő tinéktek evangéliuma (!) elején? Nyilván a Lélek indítására küldte hozzátok írását magával, Péterrel és Apollónnal kapcsolatban, mivel már akkor is szakadás támadt közöttetek." Ireneusztól száz évvel későbbról már idéztem, amint az apostoli iratokat Írásnak és az igazság oszlopának nevezte.

"Ma már van persze, de ez nem jó. Ezért nagyobb a felelősségünk és  ezért tudom értelmezni SF gondolatát az írás "továbbírásáról". Ezt a keresztény világ mai dogmatizált és hagyománytiszteletből a Bibliának túl nagy tekintélyt adó attitűdje miatt természetesen gyakorlatilag lehetetlennek látom."

Szerintem meg ez az ötlet saját ihletettségünk állítását foglalja magában, s ekképpen mélységes aránytévesztés. A biztos bukás van belekódolva, főleg ha még bibliaiskolában (!) is tanítjuk. Mert ha a Biblia kánonja nincs lezárva, hanem folyamatosan írjuk, akkor lényegében saját gondolatainkat kellene tanítanunk bibliaiskola címén, mégpedig nem eléggé hangsúlyozottan függő rangban attól, amit a könyvesboltokban Bibliaként árulnak.

"Ugyanakkor pont nem biztos, hogy pl Pál egyes fejtegetései megállnak nekem is. Pedig ott és akkor megálltak. Nem beszélve a saját szubjektív értékrendjéről, ami mindenképp meghatározza pl az ő gondolatait. De elvi szinten Isten adhat teljesen független egyedi utakat, amik nem feltétlen kell, hogy a Biblia tetszőlegesen kiválasztott könyvével teljesen harmonizáljanak. Mert a mai kultúrkörben megjelenő problémákra a szentekben ma reagál a Szellem és azt sokszor életszerűen nem találjuk meg a 2000 évvel ezelőtti tolmácsolásban."

Ezek a nehézségek nem a kánon megnyitásával, hanem a kánoni írások megfelelő értelmezésével oldhatók fel. Az biztos, hogy ha Pál valamiben tévedett, annak nem jó ellenszere, hogy mi saját vélekedéseinket (melyeket alkalomszerűen a Szentléleknek tulajdonítunk) a kánon mögé kötözzük afféle felekezeti pótbibliaként vagy szent hagyományként. Mert itt bizony arról van szó, hogy saját szavunkat kellene kanonizálnunk. De vajon kiét? Melyiket? És kinek a tekintélye alapján? Hát ez egyenesen kabaré volna. Ugyan ki akarja előre kódolni a káoszt, és a legbizarrabb vitákat az egyházban kánonvitává emelt szinten viszontlátni? Rosszabb sorsra jutnánk, mint a római katolikusok, mert nekik legalább pápájuk van, ak végszükségben mindent eldönt, és akkor béke lesz. Mármint náluk.

"Persze ezek elsősorban életvezetési dolgok. A teológia ismeretelméleti részében szerintem az ihletett kijelentések egészen más súllyal lépnek érvénybe. És persze igen bölcsen kell eljárni, mert ez nem azt jelenti, hogy teljesen önkényesen, eltérve minden igei dologtól élhetek."

Életvezetési dolgokban a Biblia kánonjának tiszteletteljes olvasása segíthet, némi óvatosan modern hermeneutikával körülbástyázva. Nem csupán a verbális inspiráció tana létezik az egyházban, és a korhoz kötött apostoli nézetek, érvelések vagy akár rendelkezések kiszűrésére is megvannak az Istent tisztelő, az apostolokat meg nem sértő magyarázati eszközök.

"De nincs is meg az a mankó, ami az előző üdvtörténeti korszakban az emberiségnek megadatott, hogy legyen egy szabályzat és rendelkezéskönyv, amihez mindig lehet nyúlni. Azóta már volt egy pünkösd ugyanis."

A pünkösd nem lépett fel azzal az igénnyel, hogy az apostoli igehirdetés (tanítás) tekintélyét megszüntesse, hanem ellenkezőleg: megalapozza. A pünkösdkor elnyert erő tanúskodásra adatott, vagyis annak hirdetésére, amit az apostolok és más tanítványok Jézustól tanultak. Az új megtértek pedig az apostolok tudományában részesedtek. Akkoriban az még nem volt írásba foglalva, de ha ma valami biztosat tudunk belőle, az a Bibliából származik.

Ez az apostoli tanítás természetesen nem afféle törvénykönyv (amint persze az Ószövetség sem kizárólag az), hanem kérügma, azaz hirdetett üzenet. Mivel ma nincsenek köztünk szemtanúk, a hiteles tanúság mércéje és foglalata az apostolok hátrahagyott írásaiban fekszik előttünk. Kíváncsi vagyok, te mennyire tartod használhatónak a Szentlélek tanúságtételét a konkrét bibliai események, tanítások, kijelentések szövegszerű rekonstruálására vagy átértelmezésére. Mert én még senkiről nem hallottam, aki álmában vagy látomásában megkapta volna pl. János evangéliumának akár csak egyetlen fejezetét is úgy, hogy előtte ne olvasta vagy hallotta volna. És ha nem, akkor jaj az egyháznak, ha a kijelentés doktrinális és tartalmi részét (tehát a szorosan vett teológia forrásául szolgáló, közhiteles és tekintéllyel rendelkező szöveganyagot) valamely ponton nem(csak) a Bibliából veszi, hanem magánkinyilatkoztatások, szellemi jelenségek, álmok, látomások, próféciák útján próbál hozzájuk jutni.

Ezzel nem tagadom, hogy a Szentlélek kijelentése, sugallata stb. útmutatást adhat a Biblia különben homályos részeihez, vagy meggyőzhet arról, hogy valamely igerész éppen a mi ügyünkre vonatkozik (kínál megoldást stb.), de hogy a tömeges és egyéni problémákra, ügyekre való lebontás, alkalmazás dolgában ez az isteni közlésmód statisztikailag legalább feleannyira konkrét lenne, mint a Bibliának legalább kicsit is áhítatos olvasása, elemzése, a rajta való elmélkedés és eszmecsere, azt egyháztörténeti tapasztalat nyomán tagadom.

A Biblia kánonjának deklarált felbontása és megkísérelt megtoldása helyett sokkal becsületesebb eljárás volna beismerni, hogy a Szentlélek nem mindenre ad nekünk útmutatást akár a Bibliában, akár személyes vezetés útján. Sok mindent nekünk kell megoldanunk a saját agyunk segítségével, és persze az Isten félelmében.


FL

Sziasztok!

Abban még nem vagyok biztos, hogy érdemes tételesen nekem is válaszolnom Németh Feri felvetéseire. Teljesen megértem az ő álláspontját, és azt is be kell látni, hogy a mai keresztény álláspont egészen nyilvánvalóan pomt az, amit ő nagyon igényesen közvetít. Én továbbra is azt látom, hogy az egész alapja egy megelőző hit, ami mögé már megtaláljuk az érveket, a többit meg már leírtam, csak magam ismételném, arra meg nincs időm. Ezek az érvek engem nem győznek meg, de mélyen tiszteletben tartom őket. Az sem zavar, ha nincs igazam, csak egyszerűen ott tartok, hogy az egész megfelelő módon igazolhatatlan. Mivel nem egy mindenkit elidegenítő botrányanyagot, hanem egy őszinte és jól használható anyagot szeretne SF létrehozni, ezért a sprint végén majd úgy érdemes ezeket a dolgokat megfogalmazni, hogy abban ne legyen ilyen lehetőség.

Fontos azt még belátni, hogy mivel a Krisztus teste 99.9%-ban így értelmezi a Bibliát, ahogy Németh Feri is leírta, szerintem ez a konszenzus már eleve meghatározza Isten álláspontját is ehhez. Én ezt magam számára úgy élem meg, mint a zsidóság templomépítés és királyválasztás dolgait. Isten ugyan nem úgy gondolkozott ezekről, mint a nép, de a népe akarata annyira nyilvánvalóan elment erre, hogy később a teljes szövetségi rendszerét ehhez igazította. Mivel szerintem ma az egyháza (félreértve) teljesen belegabalyodott a sola scripturába, ezért ez az állapot már ugyanúgy áll. Ezért természetesen szerintem sem lehet már a Bibliáról azt mondani, hogy továbbírható lenne. A közmegegyezés az egyházban és az ebből fakadó szövetség szerintem kikerülhetetlen.

Ezért a sprint végén kb úgy tudom elképzelni maximum a dolgokat, hogy leírjuk az egyház mai álláspontját és utána leírjuk, hogy 'ugyanakkor be kell látni, hogy van egy ilyen és ilyen probléma ezzel és ezért ezt és ezt is oda kell tenni mellé a polcra'. De évezredes közmegegyezéseken nem kell a kis kalapácsunkkal feltételen farigcsálnunk, mert csak elidegenítő lenne. Viszont 100%-ban elfogadni sem kell, ha ennyien nem értünk egyet. Jól kell megírni.


SF

Kedves Feri és Mindenki!

Eredetileg nem terveztem erre reagálni, de végül egy rész miatt mégis. S tudom, hogy Feri inkább a hétvégén ér rá, ezért ezt még ma teszem.

Még 2Timóteushoz, s a ebben a levélben idézett - Pált erősítő, úgymond az írásait az írásokkal egy szintre rakó - Péterre még reflektálva.

Az egyik, hogy azzal, hogy feltesszük, hogy Pál az írások alatt szentírásokat értett, még jelenti azt, hogy arra azt egyenlővé tette volna Isten Igéjével. Én ugye a grafé és a logosz közötti egyenlőséget, illetve azt, hogy a grafé egyenlő lenne a Bibliával vitatom. Ugyanez igaz Péterre is. Péter nem azt állította, hogy Pál írásai Isten beszéde(i). Sőt az együtt említés más - meg sem határozott írásokkal, de jó indulatúan tegyük fel, hogy a héber kánont értette alatta - iratokkal nem jelent evidens módon egyenrangúságot sem. Ez már értelmezés csak.

Igazából amire itt most reflektálni szeretnék, az a montanista mozgalom. Nagyon jogos, hogy előkerült. Hogy éppen időszerű-e, azt nem tudom. Lehet, hogy még vissza is fog kerülni.

Csak a vak nem látja azt a párhuzamot, ami a montanizmus és a karizmatikus mozgalom között van. Mind érvényességük, mind érvénytelenségeik is hasonlóságot mutatnak. S egy ideig - évszázadok, ugye :) - ment az, hogy  "és az ilyen hivatkozásokat a montanista krízis örökre másodrendűvé fokozta le". Mert bizony az is tarthatatlan, hogy a "montanista krízis" lezárásával (ami eufemizmus) valami ideális jött volna létre. Sőt én inkább úgy látom, hogy az egyház kifejezetten rossz választ adott a montanista kérdésre. Történelmietlen, hogy elkezdünk persze ítélkezni az akkoriak fölött, mert nem voltunk ott, abban a korban, abban a helyzetben. De most hasonló helyzetben vagyunk. Ugyanarról kell kimondanunk a történelem ismeretében, hogy ugyan teljesen elvetendő-e abból minden? Ma ugyanazt a döntést hozzuk meg? Semmi konzekvenciát nem kell levonnunk? Minden a legnagyobb rendben lett a hierarchia megerősödésével?

Veled sokat beszélgettünk a montanistákról. Emlékeim szerint Te is azt mondtad, hogy konkrét eretnekség nem volt benne. Alapvetően a hamisnak bizonyult próféciák miatt tartják őket számon eretnekségként. Ami mellesleg főleg a parúziával kapcsolatos próféciákra vonatkozik, melyről az apostolaink a Bibliánkban is mondtak furcsát, s tudjuk, hogy sokkal közelebbre várták, mégis a közmegegyezés szerint Isten Igéje.

Végül magad is azt mondod, hogy a folyamatnak nem kellett ihletettnek lennie. No de akkor mégis milyen alapon tekintsük ezt a művet (és kizárólagosan, folytathatatlanul stb.) Isten Igéjének? Elveszítjük az objektív mércét? Egyrészt nem veszítjük el. Az én felfogásomban az emberi szövetség majdnem olyan jogforrás Isten előtt, mint az Isten és ember közötti. Ez lenne a szövetségek részben az átmenetnek a két szövetség típus között a legfontosabb üzenete. Tehát azt gondolom praktikusan, hogy a Biblia mérce. De hagyomány (emberi szövetség) a válaogatás alapja, nem Isten kifejezett akarata. A benne szereplő művek egy része mint diktátum szerepel. Más része pedig tartalmaz emberit. De erről már FL is írt. Másrészt, ha meg is foszt valamelyest bennünket az objektív mércétől, ezt nem tartom tragédiának. Az objektív mérce a valóságnak csak egy leirata. Nem nagyobb, mint a szubjektív mércéé. A valóság egy és oszthatatlan, s nagyobb minden embernél, s minden emberi látásnál. Hogy aztán azt mi megpróbáljuk megragadni, s kitalálunk objektív és szubjektív kategóriákat az a mi emberi gyarlóságunkból fakad. S ezen a ponton Isten együtt is működik velünk, ezért működik együtt a Bibliával is, mint a mi közmegegyezésünkkel. De igenis kell tér a szubjektív módon megnyilvánuló Istennek is. Akkor is, ha azt nem látjuk feltétlenül igazolva a Bibliában. Lehet, hogy ez eddig nem volt időszerű kérdés, de ma annak tartom. Egy vita igazát sem az tudja eldönteni, ki a felkészültebb vitázó. Az csak a vita kimenetelét döntheti el esetleg. Miközben persze általában igaz az, hogy a felkészültebb vitázó már több választ ismer, s jobb eséllyel jó válaszokat. De éppen a farizeusok voltak a legtöbb válasz ismerői, az apostolok meg nem is voltak igazán felkészült vitázók.


NF

Kedves SF!

Részletesen felelek érvelésedre, mert számos ponton problémásnak látom. Az általam korábban kifejtettekre csak röviden utalok.

1. Az egyházi hivatal mint a keresztény tanítás hiteles továbbadója, és a neki szóló ígéret

Nem vélelmeztem soha azt, hogy a Biblia kánonjának tartalmáról szóló hagyomány "minden isteni deklaráció nélkül is közvetlen isteni eredettel bír az egyházban is." Én a történelmi folytonosság útján megvalósuló, tehát közvetett isteni felhatalmazásról beszéltem, és ezt az értelmezésemet egyértelműen el is határoltam a r.k. hagyományfogalomtól, mely (a tridenti zsinat által deklaráltan) az apostoloknak átadott, aztán a jelenkorig kézről kézre adott, a Bibliával egyenrangú, de abban nem szereplő konkrét hittartalmakat jelenti.

Mivel pedig nem a kanonizációra való közvetlen isteni felhatalmazásról beszéltem, hanem a kánoni iratok kimagasló és történeti folytonosságon alapuló hitelességről, szükségtelen a kanonizáció aktusa mögött külön erre szóló karizmát vagy Istentől külön erre rendelt intézményt bizonyítanom. De igenis bizonyítani tudok egy, Istentől a hiteles keresztény tanítás továbbadására szolgáló (tehát a fentieknél jóval általánosabb jogkörű) intézményt és az ennek működésére ígért karizmát. Ez az intézmény őrizte azt a hagyományt, ami hitelesnek volt tekinthető, és mikor a saját felhatalmazása már nem volt elegendő a viták eldöntésére, ki is mondta, hogy ez a hagyomány mely iratokban található normatív formában.

Te ezt a megközelítést így minősíted: "[...] azzal kapcsolatban, hogy Izrael el lett választva egy feladatra, hogy őrizzék meg Isten beszédét nekik nemcsak hagyományuk volt, hanem parancsolatuk is," és ismét, "Hogy aztán a 3., 4. században mit kezdtek ezzel az akkori atyák az a maga helyén fontos (hagyomány), de semmiképpen nem hasonlítható Izrael intézményeket is teremtő elhívásához. S ha az akkori egyházatyák úgy vélték, hogy mégis, akkor ebben tévedtek."

De ennél a beállításnál mi sem lehetne tévesebb. Ezt alább a Bibliából közvetlenül és részletesen kimutatom.

Az apostolok parancsot kaptak arra, hogy amit Jézustól hallottak, azt tanítsák az egyház később beépülő tagjainak:

Mt 10,27
"Amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok; és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek."

Mt 28,19
"Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig."

Tehát igenis van parancsolat és ígéret is arra, hogy az apostolok (és később mások) továbbadják azt, amit Jézustól tanultak. Ez megalapozza és hitelesíti az apostoli hivatalt. Erre Jézus külön hangsúlyt tett:

Apcs 1,2.3b.8b
"fölviteték, minekutána parancsolatokat adott a Szent Lélek által az apostoloknak, kiket választott vala magának. [...] negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról. [...] lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig."

A továbbadott (tehát nem utólagos kijelentésből származó) hittartalom szorosan kötődik Jézus szóbeli (és utóbb az evangéliumokban följegyzett) tanításához. Ezért volt nagyon fontos, hogy a Tizenkettő száma teljes legyen, mert ők voltak a hiteles, testületté alakított szemtanúk Izrael előtt.

Apcs 1,21-22.24b-26
"Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölviteték tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben. [...] mutasd meg a kettő közül egyiket, akit kiválasztottál, hogy elnyerje az osztályrészét e szolgálatnak és apostolságnak, melytől eltévelyedék Júdás, hogy az ő saját helyére jusson. Sorsot vetének azért reájok, és esék a sors Mátyásra, és a tizenegy apostol közé számláltaték."

Tehát a tizenkettő egy, a feltámadás megtörténtét tanúsító testület volt, melyet egy tag méltatlanná válásakor ki kellett egészíteni. Viszont nem volt örökre szóló testület, mert mikor apostolokat megöltek, nem választottak helyükbe újakat. A szemtanúk elfogytak, de a tanúságuk történetileg hitelesen folytatódott az általuk alapított egyházakban. Ez a tanúság már a kezdetekor sem volt valami karizmatikus ízű csodatevő tanúsítás, hanem egyszerűen emberek előtti, emberi kiállás volt amellett, ami velük megtörtént. És nemcsak Izrael, hanem a pogányok előtt megteendő tanúságtételre is vonatkozott:

Apcs 15,7
"És mikor nagy vetekedés támadt, felkelvén Péter, monda nékik: Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott [engem] miközülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak beszédét, és higgyenek."

Hogy ez a tanúság miként élt tovább az egyházban, arról Pálnak az efézusi vénekhez szóló búcsúbeszéde tanúskodik:

Apcs 20,27-28
"nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát. Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett."

Tehát ők már nem szemtanúk, de mivel kapcsolatban voltak az apostollal, aki nekik átadta az Isten teljes kijelentését, felhatalmazást kaptak a helyi gyülekezet őrzésére és legeltetésére. Ez tehát már maradandó hivatal, és kifejezetten hozzá van kötve ahhoz a hitletéteményhez, ami az apostolok útján Jézustól származik.

Pál arra buzdítja Timótheust, hogy őrizze meg ezt a letéteményt, és erre a Szentlélek segítségét mint megvalósuló ígéretet is csatolja:

2Tim 1,13-14
"Az egészséges beszédeknek példáját megtartsd, amiket én tőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szent Lélek által."

Ismét Pál teszi nyilvánvalóvá, hogy a továbbhagyományozásra szóló ezen felhatalmazás és a hozzá csatolt ígéret nem szűnik meg a közvetlen apostoltanítványoknál, hanem azok bizonyos kiválasztott tanítványaira is kiterjed:

2Tim 2,2
"amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak a tanítására is alkalmasak lesznek."

Ez a rábízott letétemény aztán mércéül is szolgál arra, hogy megítélhesse, mely tanítások helytelenek:

1Tim 6,20-21
"Óh Timótheus, őrizd meg a mi rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől; amellyel némelyek kevélykedvén, a hit mellől eltévelyedtek."

Az itt említett "ismeret" valószínűleg már ekkor is a később hatalmas ellenséggé vált gnoszticizmus öndefiniáló kulcsszavára, a "gnózisra" utal. Ez nem történeti, hanem spekulatív alapon állt, és hitelesítése végett közvetlen isteni kijelentésre vagy utólag felszínre került, apostolinak hírlelt iratokra hivatkozott. Az "ellenvetések" szóval a szerző utalhat valamilyen ellentét(el)ekre, amelyeket a kereszténység és az Ószövetség között a gnostikusok felállítottak. A II. században Markion ilyen címmel könyvet is írt (Antitézisek), melyet Tertuliánusz cáfolóiratából megpróbálhatunk rekonstruálni. Erre utalhat Pál is:

1Tim 4,14
"A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretükben, akik tiltják a házasságot, [sürgetik] az eledelektől való tartózkodást, melyeket Isten teremtett hálaadással való élvezésre a hívőknek és azoknak, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek minden teremtett állata jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal."

Lehet, hogy ezek az aszkézist követelő tévtanítók még zsidó alapon álltak, és a törvényre hivatkoztak (1Tim 1,3-4, illetve 1,7: "törvénytanítók akarván lenni, nem értik, sem amiket beszélnek, sem amiket erősítgetnek"). De a későbbi gnosztikusok már allegorikusan magyarázták, esetleg teljesen el is vetették az Ószövetséget. Őellenük nagyon hamar szükségessé vált egy apostoli eredetű mérce körülhatárolása az egyházban, és ez - a korábbi fő érvtár, a Septuaginta-fordítású Ószövetség már nem lehetett. Két tényező jött szóba: a történetileg folytonosnak bizonyítható apostoli hagyomány, valamint az apostoloknak az egész egyházban folyamatosan ismert és használt iratai.

Ennek a hagyománynak az írásba foglalása már az apostolok idejében megkezdődött. Ezt a 2Pt 1,15 bizonyítja, Péter szájából (vagy a kritikai álláspont szerint egy tanítványától Péter szájába adva):

"De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről."

És ismét, 2Pt 3,1-2:
"Ez immár második levélírásom néktek, szeretteim, amellyel a ti tiszta gondolkozástokat emlékeztetés által serkentgetem; hogy megemlékezzetek a szent prófétáktól ezelőtt mondott beszédekről, és az Úrnak és Megtartónak általunk, az apostolok által közölt parancsolatjáról" stb.

Itt áll tehát előttük az apostol (vagy egy vele kapcsolatban álló, hiteles tanú) szájából mindaz, amit hiányolsz, és mikor az én számból hallod, egyszerűen "vélelemek" nevezel, és tagadod, hogy Izraelhez hasonlóan az egyháznak is parancsa lett volna Istentől, hogy őrizze meg az Istennek őrá bízott beszédét.

A tartós és hétköznapi alkalmazás szükségességét mint kiválasztási kritériumot Pálnál találjuk:

1Tim 3,1-2
"Igaz ez a beszéd: Ha valaki püspökséget kiván, jó dolgot kíván. Szükséges annakokáért, hogy a püspök feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos" stb.

És ezt azért írja, hogy Timótheus biztosan tudja, mit kell tennie annak érdekében, hogy az egyház valóban az eredeti krisztusi alapon maradjon:

1Tim 3,14
"Ezeket írom néked, remélvén, hogy nem sokára hozzád megyek; de ha késném, hogy tudd meg, mimódon kell forgolódni az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége."

Látunk egy Jézustól származó, hitelesség tanúsításának igényével egybekötött hitletéteményt, amely tanítványsági láncolaton át terjed tova az egyházban, és már az apostolok utáni nemzedékben írott formát is ölt. Látjuk, hogy az apostolok a Jézustól tanultak továbbadásához azt az ígéretet kapták, hogy mesterük a világ végezetéig velük lesz. Ez a János-evangélium ismert szövegei szerint az őhelyette pártfogóként elküldött Szentlélek, aki eszükbe juttatja mindazt, amit Jézus nekik tanított. Az apostolok és tanítványaik ezek szerint külön a továbbhagyományozásra szóló "hivatali" karizmát is magukénak mondhattak. E a jó érelemben vett "apostoli utódlás," amely a Biblia szerint nem új apostolok, hanem püspökök kinevezése által valósul meg.

Tehát nem tévedtek a III-IV. századi egyházatyák, mikor azt állították, hogy kell lennie egy hiteles hagyománynak az egyházban, melyet az egyház presbitereinek / püspökeinek kell hivatalból őrizniük, tanúsítaniuk és továbbadniuk. És abban sem tévedtek, hogy erre nekik isteni parancsuk és ígéretük van - tudniillik akkor, ha attól el nem hajlanak, mint az efézusi vének közül néhányan Pál jóslata szerint.

No itt van a bibliai bizonyíték arra, amit hiányoltál, és amelynek hangsúlyozását az apostolok utáni korszak téves szüleményének állítottad.

A Jézustól származó, továbbadandó hiteles hagyomány elve nagyon erősen benne van az Újszövetségben, noha kétségkívül a mi protestáns beágyazottságunkban kisebb hangsúlyt kap. De itt az idő, hogy ebben tanuljunk a régi (katolikus) egyháztól, vagy akár a mai ortodoxiától, melynek egyik éltető eleme ez a tudat. A püspöki nagyegyház a II-III. században ezen parancsot és ígéretet teljes joggal szegezte az egyházba befurakodott és az azon belül felnövekedett hamis tanítók ellen. És mi, ha tényleg bibliai alapon kívánjuk kialakítani a dogmatikánkat, nem eshetünk sem protestáns védelmi szempontok folytán, sem pedig karizmatikus, írásellenes elfogultságból fakadóan abba a hibába, hogy tagadjuk az Isten beszédeinek megőrzésére szóló újszövetségi megbízást, hivatalt és a hozzá csatolt karizma ígéretét.

Ennek az elvnek az örve alatt később egyre több nem-hiteles hagyomány is kifejlődött, és apostoli eredetre tartott számot az egyházban. Az ezen elvre való hivatkozás egyre sablonosabbá és konkrétumkerülővé vált, azaz egyre többször nélkülözte a számonkérhető bizonyítást. Gyakran a püspökök egymással is vitába keveredtek, s ilyenkor zsinatokon próbáltak megegyezésre jutni. Ebben mintájukul szolgált az apostoli tanácskozá, melynek levélformuláját ("Tetszett a Szentléleknek és nekünk") szívesen alkalmazták magukra is. A Szentlélek segítségét csak részben származtatták a zsinat elején megejtett Szentlélek-hívásból (epiklézisből): inkább arra hivatkoztak, hogy ezt nekik Jézus a hivatalukhoz kapcsolódóan megígérte. A zsinati epiklézis olyan formula volt, mellyel ők ezt az ígéretet magukra vonatkoztatták.

De a visszaélés nem teszi hibássá magát az elvet, hanem a megerősítésére vagy továbbfejlesztésre ösztönöz. Ez a továbbfejlesztés pedig általánosan az írás volt. Számtalan példát lehet hozni az első három századból, hogy az apostolok történeti tanúságát nem csupán a tanítványi láncolaton, hanem az írásaikon keresztül is megvalósulónak képzelték, és hogy ezek az írások különleges tekintéllyel rendelkeztek. Erre a hagyományozási módra a második Péter-levél utal is, de értelemszerűen még nem a későbbi nemzedékek áhítatos tiszteletével, hanem a továbbadó komoly parancsával.

Az apostoli eredetűnek bizonyított püspöki hivatal mellett az óegyházban (a II. században eléggé hangsúlyosan) jelen volt a vándorkarizmatikusok (próféták, gyógyítók, démonűzők stb.) helyhez nem kötött rétege mint afféle aternatív hierarchia. Eltekintve attól, hogy merőben logikai szempontból nem képzelhető el tartósan két egyenrangú végső tekintély semmilyen szervezetben, a gyakorlatban a fő problémát ezek állandó helyváltoztatása okozta. A karizmatikus vándorpróféták a keresztény köznép hiszékenysége folytán már a II. században annyi problémát okoztak az egyházban, hogy a legelemibb, arcpirítóan iskolás rendszabályokkal kellett működésüket szabályozni (pl. három napon túl nem maradhatnak, nem kérhetnek pénzt, csak ellátást stb). Semmiképpen nem volt megengedhető, hogy az egyház vezetését ilyen ellenőrizetlen, betagozatlan emberekre hagyják. Ezért hát idővel alárendelték őket a püspököknek.

A helyi prófétákkal valamivel könnyebb volt a helyzet, mert azokat Pál rendelése szerint meg kell ítélni, és ha erre nem hallgatnak, akkor nem szabad őket elismerni. Tehát ők eleve nem jöhettek szóba mint a hit dolgában hivatalba helyezett valamiféle mérőemberek.

Reagálásaim az általad e tárgyban mondottakra:

"A karizmák (próféták) eltűnése után pedig már nemcsak nem is született olyan mű, ami megütötte volna a mércét, hanem lett mérce is: kánon." - Ez tarthatatlan, naiv beállítás. A zsidók ugyan saját maguk számára így igazolták a kánonuk lezártságát, de ma már cáfolhatatlanul bebizonyosodott például Jób és a Prédikátor könyvének fogság utáni és nem-prófétai eredete. Erről nem kell külön bizonyítást adnom: bármelyik kommentár ebből úgy indul ki, mint történeti, nyelvi és belső (biblikus teológiai) érvekkel száz éve nyugvópontra juttatott, biztos tényről. De a Példabeszédek könyvének sok rétegét is ilyenkorról származtatják, meg számos zsoltárt is. Az pedig kevéssé valószínű, hogy a héber kánon utolsó könyvei, az Iratok lezárt egészként benne lettek volna az Ezsdrás által tanításra felhasznált gyűjteményben. Ezt csak egy Kr. u. I. századi apokrif állítja, mely szerint a nép, a templom és az Írások pusztulásán kesergő Esdrásnak angyal diktálja le a huszonnégy nyilvánosan olvasandó könyvet, és még hetven titkosat.

"Azaz ahogy az egyháznál is, Izraelnél is az volt, hogy amíg volt karizma, addig nem kellett kánon. Iratok voltak. Tanúságként, referenciaként. De minek is kellene a mérőzsinór, ha van mindig, aki mér?" - Mert nem minden személynek ugyanakkora a singje, a lépése, az arasza. Hasonlóan, az egyházi hivatal nem tévedhetetlen, még a fentebb kimutatott karizma birtokában sem. Már Pál megjósolta, hogy az általa kinevezett vének közül többen el fognak tévelyedni, és ez élete végéig csak súlyosbodott. Az ariánus vitában eretnekké lett püspökök és az egymásnak ellentmondó zsinatok példája az óegyházban is kikényszerítette egy náluk is magasabb tekintélyű mérce körülhatárolását. A IV. században már maguk a püspökök érezték szükségesnek ennek kimondását, mert intézményüket önmagában, az általuk őrzött hitletétemény körvonalazása nélkül elégtelennek érezték a feladatra. Az újszövetségi kánon, amely tehát korábban csak a gnosztikusok elleni biztos fogódzó volt, a belülről származó tévelygők elleni fő bizonyító eszközzé lépett elő.

Később ezt írod: "Tehát lehetett volna már az úgy nevezett apostolok korában is kifejezni az intézményesült áthagyományozás szükségességét. Ám ennek éppen az ellenkezője van kifejezve álláspontom szerint." - A fentiek értelmében ez súlyos tévedés, és a következményei is súlyosak. Mert ha az apostolok saját tanításukat - a tévelygés veszélyét is felmérve - kiválasztott emberekre bízták, akkor minő féktelen tévelygésenk tesszük ki magunkat azzal, ha a történeti láncolatban továbbadott hiteles apostoli hagyományt mint megoldást félrerúgjuk, és az ihletettséget a jeenben felbuzgó sugallatokhoz kötjük!

Az a meggyőződés, hogy a kanonizációra az egyháznak is joga volt, az részben az előképül tekintett Izrael példájából származott, részben pedig magából az erre irányuló konkrét szükségből. Ha mármost mi kimondanánk, hogy nem kell nekünk ihletett mérce (kánon), mert van nekünk mérésre szolgáló ihletett mérőszemélyzetünk, azzal magunkat tennénk nevetségessé mint olyanokat, akik nem tanulnak elődeik hibájából, és így azt valamiféle lazán körülírt karizmatikus prófétai ihletettség délibábjától csábítva újra elkövetik.

Ha tényleg ez kerül bele a bibliaiskolai anyagba, akkor azzal okmányilag elkötelezzük magunkat a káosz és annak elvi megszüntethetetlensége mellett. És ezen az sem segít, ha biankó csekként lengetjük a Szentlélek tudomisén milyen jelenbeli ihlető tevékenységét. Ezt ugyanis bárki megteheti, ahogyan régen és ma is sokan megtették. Konkrét hitszabály nélkül a keresztény teológia elveszti alakját, és egy gátlástalanul gyúrható, laza, ellenőrizhetetlen hagyománytömkeleggé roskad össze, melyből mindenki azt ragad ki és azt tesz hozzá, amihez kedve szottyan. Kétlem, hogy nekünk a biblikus dogmatika vázlatának kidolgozásakor ebbe az irányba kellene elmennünk. Én legalábbis nem vállalom ennek felelősségét.

2. Az apostolság szerepe

A fentiekben kimutattam: az apostolok nem "pátoszt", hanem parancsot és megbízatást kaptak Jézustól. Ez többek között Jézus tanításainak képviseletére és továbbadására vonatkozott, és karizmatikus jellegű ígéret is kapcsolódott hozzá. Másrészt az alábbiakban kimutatom, hogy az apostolok mint szemtanúk szerepe ebben elsődleges volt. Tehát távozásukkal szükségképpen más intézménynek kellett felállnia, amely az apostoli tanítást már nem első kézből kapta, és magát jól érezhetően annak alája is rendelte. Ha te ezt nevezed "pátosznak", akkor nagyon jó helyen keresgélsz, csak "egyedi tekintélynek" kellett volna nevezned. És ezt a tiszteletreméltóságot és tekintélyt Jézus maga adta az apostoloknak:

Jn 20,21-23
"Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak."

Lk 10,16
"Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg; és aki engem vet meg, azt veti meg, aki engem elküldött."

Mt 16,15-19
"Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen."

Tehát beállításodal ellentétben igenis igazolható a Bibliából az apostolok hangsúlyozott szemtanúsága, különleges tekintélye, krisztusi megbízatása és a hozzá csatolt ígéret. Arról persze vita van, hogy a péteri elhívás milyen formában él tovább az egyházban, ha egyáltalán folyamatosnak tekinthető. Mivel Péter itt sziklaalapnak van nevezve (új nevet is emiatt kap), sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy ez a kiváltság csak őrá vonatkozott, és nem az összes keresztényre, sőt nem is minden apostolra. Hiszen csak ő volt az, aki pünkösdkor a híres beszédét elmondva megkezdte az egyház építését. A többi apostol Péterrel egyenrangú volt, de az időbeli elsőség Péternek jutott, hogy Krisztus egyházának egysége ekképpen is kidomborodjon. (Így fogalmazott a karthágói Ciprián az egyház egységéről szóló könyvében a III. század elején. Ő különben Péter tisztségének folytatóiként a testvéri kollégiumot alkotó püspökökben átta,nem pedig holmi pápában.)

Számunkra itt elég annyit kiemelnem, hogy Péternek jutott az a megtiszteltetés, hogy a ő prédikálásával vegye kezdetét az egyház építése. Mivel az őáltala vetett alapot, Jézust nem lehet fölszedni, minden más keresztény csak erre épülhet rá. És Péter (meg a többi apostol) olyan alapkő, amiből szintén nem lehet több, és ilyen értelemben minden keresztény az ő vállukon áll. A mennyei Jeruzsálem kapui a tizenkét apostol neveivel ékesek. Péter és a többiek apostolsága egyedi és megismételhetetlen.

A különleges tekintély nem csupán a megbízatásból fakadt, mert az elvileg továbbadható volt, hanem a szemtanúságból is. Az apostolok több ízben hivatkoztak arra, hogy ők szemtanúk:

1Pt 5,1-2
"köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese: legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját" stb.

1Jn 1,1-3
"Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről. (És az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál vala és megjelent nékünk;) Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal."

1Jn 4,14
"És mi láttuk, és bizonyságot teszünk, hogy az Atya elküldte a Fiút a világ üdvözítőjéül."

Az apostolok tanítványai már nem voltak szemtanúk, így ők elsőrenden az apostolok tanításában részesedve váltak hívőkké:

1Pt 1,8
"Akit, noha nem láttatok, szerettek; akiben, noha most nem látjátok, de hisztek [benne], kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek" stb.

Ez a különbségtétel magára Jézusra megy vissza, aki a kertben elmondott imájában külön említette a két csoportot:

Jn 17.18-20 "Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra. És én őérettük [oda]szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek [az] igazságban. De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem" stb.

Megfigyelhető hát egy távolodó tendencia, ami természetszerű egy történeti alapon álló (nem kortalan, nem spekulatív) vallás esetében. A későbbi nemzedékek nem közvetlenül, hanem az apostolok és követőik útján hallják az evangéliumot, és hitük történetileg ezek tanúskodásának megbízhatóságán nyugszik. Ezt nem érdemes sem tagadni, sem elbagatellizálni, sem a Szentlélek valamiféle közvetlen kijelentésére hivatkozva megkerülni. Egyetlen kivétel van az egyháztörténelemben, mégpedig Pál.

Az ő hangsúlyos tanítása, evangéliuma lényegében azt a többletet tartalmazta az addigi kijelentéshez képest, hogy a pogányok is kereszténnyé válhatnak, és ehhez nem kell körülmetélkedvén előbb zsidóvá lenniük. Ez igen nagy horderejű váltás volt, így nem kell meglepődnünk azon, hogy ennek kiteljesítését Isten nem a Tizenkettőre bízta, hanem egy tizenharmadikat támasztott melléjük. Attól viszont óvakodnunk kell, hogy mire használjuk fel Pál példáját, aki nem a testben látott Jézussal és az Izraelben elmondott tanításával való történeti folytonosságból, hanem a látomásaiban neki tanításokat adó Jézustól indult ki. Semmiképpen nem szabad az ő példáját általános elvként normává tenni, mintha Isten az egész egyháznak ilyen folytatódó kijelentéseket adna, és ezáltal a Tizenkettő történeti hitelű tanúságától elszakítaná az evangéliumot. Mindenekelőtt azért nem, mert maga Pál is gyűjtött maga köré tanítványokat, nevezett ki presbitereket (püspököket), azaz ugyanolyan történeti folytonossággal alapított gyülekezeteket, mint más apostolok. Másodszor azért, mert Pál nagy gondot fordított arra, hogy az ősapostolokkal megegyezzen tanítás tekintetében, és ezt külsőleg demonstrálja is. Végül pedig azért, mert Páltól eltekintve olyat nemigen láttunk még, hogy valaki úgy jusson az apostolokéval azonos hitre, hogy tőlük függetlenül kap kijelentést.

Itt van egyrészt a kulcshely Pál önállóságára:

Gal 1,15-19
"De mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között: azonnal nem tanácskoztam testtel és vérrel. Sem nem mentem Jeruzsálembe az előttem való apostolokhoz, hanem elmentem Arábiába, és ismét visszatértem Damaskusba. Azután három esztendő múlva fölmentem Jeruzsálembe, hogy Pétert meglátogassam, és nála maradtam tizenöt napig. Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem [csak] Jakabot, az Úr atyjafiát."

Viszont ugyane levélben Pál a maga álláspontjának erősítése végett hivatkozik az ősapostolokkal való egyetértő közösségére és területmegosztására:

Gal 2,6
"A tekintélyesektől pedig, (bárminők valának régen, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az embernek személyét: mert velem a tekintélyesek semmit sem közöltek. Sőt ellenkezőleg, mikor látták, hogy énreám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé (mert aki erős volt Péterben a körülmetélkedés apostolságára, bennem is erős volt a pogányok között), és elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyújták nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között [prédikáljunk]"

Sőt, egy helyen hivatkozik arra, hogy ő is látta az Urat - nyilván a damaszkuszi úton kapott látomására céloz.

1Kor 9,1
"Nem vagyok-é apostol? Nem vagyok-é szabad? Nem láttam-é Jézus Krisztust, a mi Urunkat? Nem az én munkám vagytok-é ti az Úrban?"

Ma már a pogányok missziójának gondolata (ami Páltól ered) teljességre jutott, és nem kell védeni sem, hanem csak be kell állni a Pál által megindított munkába. Egy új Pál fellépésére ezek után csak akkor van kilátás, ha a pogányok teljes rendelt száma bemegy az üdvösségre, és Isten újra elkezdi a zsidóságot szólítani. Vagy ha netán kiderül, hogy más bolygókon is van értelmes élet, és nekik is hirdetni kell az evangéliumot. Mindenképpen üdvtörténeti jellegű váltást látok szükségesnek, amit most még nem mondhatunk el.

---

A karizmák máig ható érvénye nem szolgáltathat érvet a kánon ellen, amint az apostoli tisztség ellen sem. Először is, a karizmák az egyház építésére szolgálnak, és nem új ismeret kijelentéssel való megnyerésére. A prófétálót Pál így jellemzi: "embereknek beszél építésre, intésre és vigasztalásra." Másrészt világosan alárendeli a próféták működésüket - nem egyszerűen valamiféle hierarchiának, hanem a gyülekezet többi tagjának, akik a mondottakat meg kell, hogy ítéljék! Sőt ő maga is befogja azok száját, akik prófétának vagy szellemi embernek dicsérgetik magukat, és erre hivatkozva hangoskodnak meg rendetlenkednek az istentiszteleteken. Ez tehát nem lehet az apostoli tisztséggel egyenrangú hivatal.

Az apostoli-prófétai mozgalmat mint alátámasztó példát inkább udvariasan félretolom, hiszen te is inkább csak illusztrációnak hozod, és álláspontoddal igyekszel az ő felvetési szintű létjogosultságukat igazolni. Ez éppen nem meggyőző bizonyíték, inkább érvelésed gyönge pontja. Mert ha ők (és persze sok hasonló mozgalom a münsteri anabaptistáktól kezdve) kapásból rossz választ adtak a kérdésre, mennyire valószínű, hogy más hasonló csoportok jó választ adnak?

Most térjünk rá az általad elemzett igehelyekre.

Ef 2,20
"fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus"

Ez magában tényleg kétértelmű, de az általad hozott levélbeli párhuzamok nem zárják ki, hogy alapként az ószövetségi prófétákról legyen itt szó. Az a szöveg, hogy "ahogy most kijelentetett szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által", távolról sem "az egészet" választja el az Ószövetségi prófétáktól, ahogy állítod. Míg ez utóbbiban szerepel a "most" szó, a 2,20-beli felépítés a múltba van helyezve. A fenti sorrend világosan lefelé halad, tehát inkább arra látszik utalni, hogy ószövetségiek azok a próféták.

Viszont éppen az általad álláspontod mellett szóló párhuzamos jézusi tanúság az, ami e ponton fényesen engem igazol. A kényelem kedvéért az általad idézett Vidát használom én is.

Lk 11,46skk
"Jaj nektek, mert ti építitek a próféták síremlékeit, a ti apáitok pedig megölték őket. Ezáltal tanúbizonyságot tesztek, hogy helyeslitek (jónak látjátok) a ti atyáitok tetteit, mivelhogy ők ugyan megölték őket, ti pedig síremléket építetek nekik, ezért mondja az Isten bölcsessége is: küldök nekik prófétákat és apostolokat, és azok közül némelyeket megölnek és elüldöznek, hogy számon kéressék e nemzedéktől minden próféta vére, amelyet a világrend (alapjának) levetésétől fogva Ábel vérétől az áldozati oltár és Isten háza között megölt Zakariás véréig kiontottak."

Érthető, hogy nem akarsz foglalkozni a sorrenddel sem, mert mikor a próféták említése megelőzi az apostolokét, az éppen álláspontod ellen szól. De amit ezután írsz, az teljesen védhetetlen: "Viszont az fontos, hogy nem a múlt prófétáiról és a jövő apostolairól beszél. Hanem kifejezett elválasztást tesz a múlt és a jövő prófétái között." Mert igenis a múlt prófétáiról beszél, úgyhogy meg is nevezi őket. De miért is kellene egy prófétai szövegben a "múlt" és "jövő" szónak szerepelnie, mikor a szózat elhangzása idején még mindkettő jövő volt? Jézus ezt idézve tényleg nem toldott bele ilyen szavakat, de ha ezek hiányát tekinted bizonyítéknak, igen gyenge fogódzóra akadtál. Ezzel az erővel bármit állíthatnék, és bizonyítékul nekiállhatnék azt ismételgetni, hogy Jézus ezt ilyen kifejezett szavakkal nem tagadja. Milyen igényességű bizonyítás volna ez?

Ráadásul Jézus itt semmiféle általad állított "elválasztást" nem tett a múlt és a jövő prófétái között. Ellenkezőleg, az idézetet egy "ezért mondjá"-val köti saját szavaihoz. Ez tehát nem elválasztás, hanem illusztráló vagy igazoló összekötés a jelen apostoloknak a múlt prófétáival. Ráadásul maga Jézus említi a két időhatárt, avagy a kánoni könyvek ószövetségi gyűjteményének héber felosztás szerinti határpontjait, és a próféták részletezéséül konkrét múltbeli neveket is említ. Tehát a "küldök nekik prófétákat" ígéret e szöveg szerint az ószövetségi prófétákra utal, és ezt nem fogod tudni eredményesen tagadni.

"Ahogy a kiküldöttjeit is nevezi olykor prófétának. Akiket, ha befogadnak a próféta nevében, prófétának jutalmát veszik majd." - Másutt nevezi, de itt nem. És ha neked szabad máshová nyúlnod megvilágosító párhuzamosságokért, én neked sokkal meggyőzőbbet és erősebbet hozok a magam álláspontja mellett:

Apcs 3,18.21-25
"Az Isten pedig, amikről eleve megmondotta minden ő prófétájának szája által, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképpen töltötte be. [...] Kit az égnek kell magába fogadnia mind az időkig, míglen újjá teremtetnek mindenek, amikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva. Mert Mózes ezt mondotta az atyáknak: Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, amit csak szólánd néktek. Lészen pedig, hogy minden lélek, valamely nem hallgatánd arra a prófétára, ki fog irtatni a nép közül. De a próféták is mindnyájan Sámueltől és a következőktől fogva, akik csak szóltak, e napokról jövendöltek. Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett a mi atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te magodban megáldatnak a földnek nemzetségei mindnyájan."

Ez az apostoli prédikáció nagyon hangsúlyosan az ószövetségi próféták hitével rokonítja a miénket, mégpedig olyan értelemben, hogy amit ők a jövőre jeleztek, azt az apostolok elérkezettként hirdették.

De nézzük a 2Pt 3,2-4-et is:
"Hogy megemlékezzetek a szent prófétáktól ezelőtt mondott beszédekről, és az Úrnak és Megtartónak általunk, az apostolok által közölt parancsolatjáról: tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképen marad a teremtés kezdetétől fogva."

Itt a próféták biztosan az ószövetségiek, ebben vita nem lehet. És Péter a te álláspontoddal ellentétben szóhasználatilag bizony összeköti őket az apostolokkal.

Tehát nem tudtad igazolni, hogy a Tizenkettő és Pál egyediségének valamiféle "mítosza" forogna csak szóban. Ezt írod: "Gondolom, megvannak ehhez a vonatkozó félreértett, félremagyarázott bibliai helyek is. Nem gondolom, hogy a Bibliából e téren sok újat tudnál mondani nekem. A hagyomány meg éppen nem érdekel az ügyben, mert épp azt vélem megalapozatlannak ebben a formájában" - Hát így tényleg könnyű a vita. Egy "gondolom," egy "félreértett, félremagyarázott", egy "nem gondolom, hogy tudnál," meg egy "nem érdekel." Erre a térre már nem foglak követni (mármint hogy konkrét érv nélkül eléd lökjek ilyen differenciálatlan minősítéseket, vagy azt ecseteljem, hogy engem meg mi "nem érdekel", satöbbi). Lépjünk tovább.

"s a hagyomány az, aminek az utókor is részese, s kimondhatja a benne lévő elhajlásokat, megteheti a korrekciókat. S ha azt mondja valaki, hogy ez már x száz éve így van gondolva, hát nem érdekel. A korabeli hagyományon Luther is túllépett, s még oly sokan." - Nem csodálom, ha nem érdekel, mert itt keményen ellened szól. De most saját érvelési szabadságodat fordíthatom ellened. Miért tagadod meg tőlük (kétezer év keresztény hagyományrétegeitől) az ihletettséget, mikor különben elvben feltételezed, hogy a jelenben fennállhat az ihletettség? Ha te igen, ők miért nem? Látod, megvalósult a káosz. Mindkét fél ihletettséget követel magának, de te akarod korrigálni őket. Ők meg nyilván téged. Én már csak egy szörpöt kérek szívószállal...

Ef 4,11
"ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul"

"Semmi okunk azt gondolni, hogy ezek az apostolok, akiknek felhatalmazásuk egyértelműen Krisztustól származik csak a Tizenkettő + Pál lenne. Vagy azt gondolni, hogy csak az első századra érvényesek a mennyei adományok az egyébként azóta is a Földön lévő egyház számára." - De nagyon is alapos okunk van erre. Az apostolok szemtanúk voltak, és első kézből vették a kijelentést Jézustól. Az utánuk jövő nemzedékek már nem. Persze kényelmes volna, ha ez ma is így történne, de akkor már inkább azt kellene találnunk az Apcselben, hogy az apostolok a maguk csoportját új meg új tagokkal bővítik, ahogy az egyház létszáma nő. Ehelyett azt látjuk, hogy a helyhez kötött szolgálatokat szaporítják, és attól kezdve már a helyi gyülekezetek terjesztik az evangéliumot, az apostolok pedig odébbmennek új munkaterületet keresni. Nos, ha az apostolok laktak is ideiglenesen valamely helyi gyülekezetben, azért az ő igazi életformájuk a vándorlás volt, az új gyülekezetek alapítása. Bizonyos feltételezések szerint már Pál eljutott Hispániába, azaz az akkor ismert világ nyugati határáig. Az első század végére már gyülekezetek voltak birodalomszerte, és ezek elég erősek voltak ahhoz, hogy a maguk kebeléből evangélistákat bocsássanak ki.

"Miért pont az apostolok lennének azok, akik csak az első században ténykedhettek volna? A pásztorok és tanítók mitől lennének másabbak?" - Hát bizony arról, hogy csak ők voltak szemtanúk, míg a többiek esetében ez nem volt követelmény. 1Kor 9,1: "Nem vagyok-é apostol? Nem vagyok-é szabad? Nem láttam-é Jézus Krisztust, a mi Urunkat? Nem az én munkám vagytok-é ti az Úrban?"

"Ha pedig Krisztus apostolai, akkor mitől lenne kevesebb hatalmuk, mint a Tizenkettőnek + Pálnak? Figyelem, nemcsak akkor az 1. században, hanem most is!" - Nem Krisztus apostolai, mert nem Krisztus küldte ki őket, legfeljebb valamelyik helyi gyülekezet. Akkor hát mire kellene itt külön "figyelnem?" Talán arra a kevés ismert és valamivel több obskúrus emberre, aki ma apostolnak nevezi magát, és közben hajmeresztő tévelygéseket prédikál? De jól mondod, csakugyan a hatalomról van itt szó úgy a pápa, mint az újapostoli mozgalmak esetében. Nekik erre kell ez a nagyszerű, megkérdőjelezhetetlen hatalom, amit persze nevezhetünk nimbusznak vagy te akár "pátosznak" is.

"a Tizenkettő kiemelése egyáltalán nonszensz. Amit okkal feltételezhetünk, mert éppen az ilyen egyházalapozó részekben nem is említi sem a Tizenkettőt, sem magát Pál kiemelt szereplőként." - A Tizenkettőt nem Pál emelte ki, hanem Jézus, és ők az evangéliumokban (a missziós parancsban) jól meg is kapják a felhatalmazást. Pálnak meg sok vitája volt - ha nem a Tizenkettővel, akkor legalábbis azokkal, akik azokra hivatkoztak. Tehát az ő leveleiben az ő emlegetésük hiányát fölfedezni nem nehéz, viszont erre következtetést építeni meglehetősen súlytalan érvalapozásnak tűnik.

A Tizenkettőt (Pál nélkül) a témába vágó jelleggel így méltatod mint kiemelt szerepű embereket: "az evangélium történéseinek egy speciálisan választott tanúi." Írásom első részében bőséges bizonyítékkal kimutattam, hogy mi mindent foglalt magában ez a speciális kiválasztás.

"Nem azért, mert megjelent neki az Úr. Mert sokaknak jelent meg. Nem azért, mert pontos tapasztalata volt Jézusról - egyébként éppen nem is volt -, mert akkor akár Barsabbás is lehetett volna egy a Tizenkettő közül." - Hanem azért, mert nem ők választották Jézust, hanem Jézus őket - mégpedig azok közül, akiknek megjelent, és akik kezdettől fogva tanúi voltak neki. És ez Jézust ismerve nem meglepő, habár a mai posztmodern korból visszatekintve annyira nem is kézenfekvő.

"Tehát a Tizenkettő tanúsága olyannyira nem teológiai megalapozásról szólt, hogy a Tizenkettő tanúságáról mára szinte semmit sem tudunk. Néhányan megírták, ezt tudjuk. No de mit csinált a többi? Miért a kiemelt tanúi szerep, ha az enyészeté lesz?" - De bizony, hogy teológiai jellegű (is), olyannyira, hogy a második század elején a Didakhé már a tizenkét apostol nevében íródott, azok hagyományait deklaráltan követve és hirdetve. Aztán meg nem tűntek el nyomtalanul az ősapostolok: hiteles leveleiken túlmenően tovább éltek az általuk alapított gyülekezetek hitében. Abból meg, hogy sokukról nem maradt fenn hiteles beszámoló, nem vonhatunk le messzemenő következtetést, hiszen sok oka lehet az ilyesminek.

"De nem is az Isten örökkévaló szavának szólása volt a feladatuk (tehát elválasztottam a dolgot a teológiától), hogy azt majd könyvben lejegyezzék." - Az egyes írott evangéliumok apostolokra vezethetők vissza, csak éppen nem ők maguk foglalták őket írásba, hanem a tanítványi körük. Mátéét ő maga, Péterét Márk, Jánosét valamelyik tanítványa, Pálét meg talán Lukács.

"nem gondolom, hogy az apostoloknak - főleg nem a 12+Pál felállásban - adatott volna valami különleges tanítási jog, amit aztán Isten szavaként kellene evidensen kezelnünk. Sőt én azt gondolom, ha volt ilyen, az éppen nem az apostoloknak, hanem a prófétáknak volt." - Ez az álláspontod tarthatatlan. Elég ellene azt idéznem, hogy az újonnan megtértek "foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben" (Apcs 2,42).

A prófétákról azonban te magad is csak olyan vérszegény pozitív (fogható, konkrét) támpontanyagot tudsz összegereblyézni, ami bizonyítéknak semmiképpen nem elég. Pesze igyekszel kivágni magad a szűkös anyag okozta nehézségből: "Akiknek ténykedése egyszerűen meg sem lett írva, s tényleges szerepükre csak következtethetünk. Az biztos, hogy nem olyan cselekmény képezte az egyház alapját, mint a jeruzsálemi éhség, vagy Pál elfogatásának egyébként némileg pontatlan megjövendölése." - Azaz te magad is csak következtetéssel tudod kipótolni a bizonyító anyagban ásító lyukakat. De miért fogadjam én ezt el? Hiszen ez csak a te következtetésed! Hát nem egyszerűbb volna férfiasan beismerni, hogy nem tudod konkrét tartalommal kitölteni (és ekképpen gyakorlati oldalról igazolni) az újszövetségi próféták egyházalap-szerepét? Persze ez kockázatos volna, mert amit nem tudunk igazolni, azt legalábbis biztosként hirdetnünk nem volna érdemes, így pl. ezt sem. És így egyszerre bukik meg az újszövetségi próféták állítólagos egyházalap volta és általad feltételezett pótlólagos kijelentéseinek hipotézise.

"Be kell, hogy valljam, csalódnék Istenben, ha a korabeli próféták, akik az egyház alapjai voltak az apostolok mellett a leírtak szerint, ilyen sokadrangú kérdésekre korlátozódva nyilatkoztak volna meg." - Ez merőben a te ízlésbeli meggondolásod, és pl. az enyém nem esik egybe vele, ahogyan sok másé sem. De nem egyszerűbb volna becsülettel elismerni, hogy mind elméletileg, mind konkrétumok terén rosszul áll az újszövetségi próféták egyházalap-szerepének bizonyítása? Vajon nem az álláspont gyöngeségét jelzi-e az, ha nincs rá épkézláb bizonyító anyag? Szerintem az Apcsel és az első korinthusi levél elég jól leírja a valós helyzetet: az újszövetségi próféták nem voltak az egyház alapja, mert nem is szánta őket annak az Úr.

"Miközben tudjuk, hogy számos új, az ószövetségből nem következő nagy horderejű kijelentéssel volt ellátva az ősegyház, melyeket itt-ott fejteget valaki (főleg Pál), de a kijelentés forrásáról semmit sem tudunk, s Pál sem mondja magáénak. (Pl. angyalokat fogunk ítélni. "avagy nem tudjátok-é", mintha olyan evidens lenne)" - Ezek bátran származhatnak akár a zsidó közhitből, hagyományból, sőt a népszerű apokaliptikából (melyekre néha hivatkoztak az apostolok, pl. Énók könyve esetében), vagy Jézus szóbeli tanításából, vagy akár próféciából is. De egyetemlegesen bedugni a próféták köpenye alá azt, amit nem ismerünk (vagy csak te nem ismersz) - az fölöttébb önkényes bizonyítási stratégia. Mert az "angyalok ítélése" (és a világ ítélése, 1Kor 6,2) jól láthatóan párhuzamos a Jel 2,26-27-tel: "És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon, és uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól" stb. Ennek forrása tehát tényleg prófécia, de máris egy olyan, amiről szövegszerűen tudunk máshonnan is.

"De ha lenne is valami apostoli tanítás, amit áthagyományozhattak volna az apostolok, az sem lett megírva. Látványosan." - Volt ilyen apostoli tanítás, és a foglalata látványosan továbbhagyományozódott - az írott evangéliumokban és levelekben.

"Álláspontom szerint azért, mert nem megírható. Itt-ott betekintést nyerünk ebbe" - De megírható, és olyan jól le van határolva, hogy mikor a II. század első felében Papiasz nekiállt az apostolok és tanítványait egyéb, máshonnan nem ismert hagyományait összeszedni, alig talált valami megbízhatót, inkébb csak eltorzított, homályos részleteket, vagy megromlott hitelességű zsidó meséket.

3. A kanonizáció ősoka: a kánoni írások történetileg tanúsított isteni eredete

Fentebb kimutattam, hogy az egyházban a hagyomány hiteles továbbadásának kérdése mikor és milyen jelleggel merült fel a Bibliában. Hogy e hagyomány körülhatároása, kanonizációja az egyháztörténetben milyen összefüggésben merült fel, azt is részleteztem más témák kapcsán. Ha a régebbi kanonizációs periódusokról beszélünk, arra már kérhetsz bibliai bizonyítékot. Az első (a kritikai álláspont szerint) kétségtelenül Mózes könyveinek kanonizációja a fogság végén, és az oka az volt, hogy a nép ráébredt, miért vitték fogságba. A további ilyen esetek elkerülése végett, tehát bűnbánati és önfegyelmező céllal hozták gyakorlatba a törvény könyvének felolvasását és magyarázatát. Maguk a könyvek már régóta megvoltak, amire az utal, hogy magyarázni kellett őket. Itt alighanem egyszerű fordításról lehet szó a régi héber nyelvről a köznyelvként akkor már elterjedt arámra. A második kanonizáció (vagy valami afféle) az alexandriai fordítás időszaka lehetett, bár ez nem biztos, és a pontos tartalma sem ismeretes. A harmadik kanonizáció a Kr.u. I. századra már biztosan készen volt, és ugyanazokat a könyveket tartalmazta, amiket a ma használt héber Ószövetség.

Merőben önkényesnek és mondvacsináltnak látom azt a cáfolatnak szánt ellenvetésedet, hogy ha lett volna valami igény Isten részéről erre, akkor annak "rögtön Ádámnál kellett volna ennek elkezdődnie". Ugyan miért kellett volna, mikor ők ketten voltak emberek a Földön? De ami azt illeti, a pár ezer évvel később hozzáférhető hagyományokat biztosan elkezdték gyűjteni, mert a nemzetségtáblákat és az ezzel összefüggő népneveket és hasonlókat nehéz lett volna források nélkül, utólag megállapítani.

"Maga Jézus nem írt semmit, sem parancsolatot nem adott, hogy írjanak az apostolok." - De bizony, pl. parancsot adott a Jelenések könyve leírására, és olyan eréllyel zárta le, mint akinek valamiért nagyon fontos a dolog. De amíg a földön járt, addig is gondot fordított arra, hogy tanítása memorizálható legyen. Itt elég a Hegyi beszédre utalnom, amely példázatok, szólások, találós kérdések útján segítette a hallgatóságot. Aztán mikor az egyház a zsidó kultúrától fokozódó mértékben elszakadt, ezt a hagyományt már csak azért is le kellett írni, mert egyre többen kívánták ezt. A "Jézus nem adott parancsot" állítás csak az ellenálláspont kisarkítása, mintha ugyan csak így gyakorolhatott volna befolyást az egyházra, vagy mintha az egyház születése előtti időben előre meg kellett volna fogalmaznia a választ mindegyik későbbi nehézségre. Nem kell részleteznem, milyen lovagiatlan követelés ez a vitában.

"Az apostolok a már akkor is meglévő tévelygések ellenére sem kezdtek gondoskodni intézményes hagyományról." - De bizony, hogy elkezdtek. Az első részben ezt alaposan körüljártam.

"Mégis melyik pont volt az, amikor az ószövetségi, egyébként Istentől rendelt módszer véget ért? Az első ilyen Keresztelő János fellépésével érkezett el." - Dehogy ért véget. János küldetése nem az írott Ószövetség tiszteletteljes használatát helyezte hatályon kívül, mert mind Jézus, mint tanítványai sűrűn bizonyították állításaikat az Ószövetségből.

Amit ezután Jánosról és az általa hozott újdonságról írsz (számomra fölöttébb homályosan és kis logikai összeszedettséggel), annak se pro, se kontra nincs sok köze sem a kanonizációhoz, sem a hagyomány leírásához, ezért egyszerűen válasz nélkül hagyom.

A Lk 11,46-53-mal kapcsolatban azt állítod: Jézus itt "látszólag általánosan hitelesíti a héber kánont. [...] De nem általánosan, hanem mint az adott nemzedék mércéjét." - Hát persze, mert az Újszövetség akkor éppen készülőben volt. De ugyanő fel nem bonthatónak nevezte az Írást, meg ráverte ellenfeleire az Írás nem ismerését, és így tovább. Miért mondod ezt "látszólagos" hitelesítésnek? Éppen annyira hitelesítette Jézus az Ószövetséget, amennyire ma egy zsidókkal vitázó keresztény, vagy maga az illető zsidó hitelesnek tekinti ugyanazt.

"Ebből az idézetből nem derül ki, csak a párhuzamos Mátéval (Máté 23) összevetve, hogy az írástudók (törvénytudók) éppen a hagyomány rabjai voltak." - És ezzel mit akartál bizonyítani? Az, hogy van téves hagyomány, nem teszi hiteltelenné a helyes hagyományt.

"Tehát azzal, hogy Jézus hitelesít egy mércét valaki(k) számára, abból nem következik semmilyen általános érvényességű mérce mindenki számára." - Jézus nem csupán "valakik számára" hitelesített "egy mércét", hanem az Istentől származó könyvek héber gyűjteményét ismerte el azok körében hitelesnek, akikre azok rábízattak.

"Például számomra kifejezetten érdekes, hogy embereknél visszatérő érvelés Jézusnak a János 10, 35-ben elmondott szavai, amivel az Írást fel nem bonthatónak mondja, s ezt a kanonizálás melletti érvként is felhasználják. Ám nem veszik észre, hogy azért itt Jézus él egy kitétellel: "Nincs-e megírva a ti törvényetekben?"" - Számomra meg az az "érdekes", ahogy te ezen ennyivel átsiklasz. Mert ő nem véletlenül szúrta ezt közbe, hanem olyan kulcsérvként, amivel sarokba szoríthatja az ellenfeleit. A szokásos rabbis vitamódszer volt ez: valamiképpen a verbális inspiráció tanításához hasonló, mely megengedte egyes mondatok, sőt szavak kiragadását is azon az alapon, hogy azoknak önhitelességük van ilyen csonkán is. Ennél a mai keresztény kánonteológia jóval kevesebbet állít. Tehát ez is Jézus kánontiszteletének bizonyítéka.

"A "ti" törvényetek, amit én tudok ellenetek felhasználni." - Nem, hanem az a törvény, amit ő nem eltörölni jött, amelynek minden jótája és pontocskája megmarad, és amely az apostol szerint is szent, igaz és jó. Ez a te hideg, száraz védekezésed mindezeket igencsak ellaposítja.

A Jn 8,12-20 kapcsán sem találod el a lényeget. Hosszan idézed a farizeusokkal folyó vitát, és amellett érvelsz, hogy Jézus csak alkalmilag igazodott a törvényhez - és nem is annyira Mózes, hanem a farizeusok törvényéhez. Holott mind ez az igehjely, mind a másik példád, a Jn 5,31 azt bizonyítja, hogy Jézus igenis megtalálta a másik tanút, akire a törvény szerint szükség volt a hitelesítéshez. Tehát itt is a törvénynek megfelelően érvelt.

"A második vízválasztó a régi módszer és az új között az nyilvánvalóan pünkösd. Azóta bárki számára elérhető a karizma. Elméletileg. Ha pedig van karizma, minek a mérőzsinór? Referenciának természetesen jó. De nem mint felette álló tekintély." - A karizmák nem a kijelentés folytatódását szolgálták, mert azt az apostolok hirdették közhitelesen. Az újszövetségi próféták építő, intő, vigasztaló beszédeket mondtak, illetve alkalmanként a jövendő eseményeket. Tehát a karizma éppen nem tette nélkülözhetővé a mérőzsinórt. Sőt inkább megkövetelte, amint az az 1Kor 12-14-ből egészen fényesen kiderül. Ott Pálnak éppen rendet kellett tennei a karizmániás káoszban, ahol ki-ki arra hivatkozott, hogy nem bírja magában tartani a kijelentést, és a Szentlélek lebírja az ő akaratát. Ezt nem elemzem részletesen, mert kevés az időm, de mikor a prófétákra kerül a sor, megteszem.

"S ha mást nem írnék ezzel kapcsolatban, minthogy idézem újra az efézusi levelet, önmagában elég bizonyíték arra, hogy a földön lévő mindenkori egyház mindenkori apostolai és prófétái azok, akikre épül az anyaszentegyház." - Mint rámutattam, fölöttébb kétesélyes az ottani próféták azonosítása, tehát a bizonyításoddal sehová nem jutottál. És erre az ingatag alapra további feltételezéseket tornyoztál, pl. hogy csalódnál Istenben, ha a próféták olyan vérszegény szolgálattal rendelkeztek volna, amilyet a Bibliából cáfolhatatlanul nekik tulajdoníthatunk. De mégsincs úgy rendjén, hogy a mi vágyaink volnának a bibliai valóság előíró mércéi, hanem inkább fordítva kell ennek lennie.

"S bizony ezek fejtegetésekor szó sincs az írásokról." - Sem pedig arról, hogy a próféták napi kijelentései a Biblia mellé téve jelentenék az egyház alapját.

"Az írások tanúságok. Akár ó-, akár újszövetségiek. Hiteles tanúságok. De nem minden részletében Isten szava." - Tanúság, norma, mérce, kijelentés, és a maga egészében nézve igenis Isten szava. Ez nem jelenti azt, hogy pl. a nemzetségtáblákat valami csudamisztikus kijelentésként kellene tisztelni, vagy a Prédikátor könyvének helyenként pesszimista és agnosztikus ízű kijelentéseivel agyon lehetne csapni a túlvilági életről szóló tanítást. De akinek van némi rálátása a teológiára, az nem is fogja ilyen szűkkeblű, görcsös és gépies módon felfogni az Írás inspiráltságát. Mondom, érdemes beleolvasni a szakirodalomba: kitaláltak már sok, hellyel-közzel el is fogadható inspirációszemléletet az óprotestáns ortodoxia és annak fundamentalista felújítása óta.

"Mert az Isten Szava emberi alakot öltött, s még ilyen formájában sem volt maga a teljesség, mert a hatalmáról épp lemondott, majd azt visszakapta." - Amennyire Jézus embernek maradva tökéletes lehetett (ti. erkölcsileg), annyira az is volt. De nem volt díjbirkózó, nem volt atomfizikus, és nem volt a világ ura sem. Nem is beszélve arról, hogy neki is ennie kellett, meg vécére járni. Hasonlóan az Írás sem lesz bibliakódokkal teli politikai jóskönyv, meg villámokat szóró és büntető istenpótló gép, meg saját magát sem sokszorosítja, de azt bizony tudtunkra adja, mit üzen nekünk és mit akar tőlünk az Isten.

"A tanúság - különösen a Tizenkettő túlmisztifikált tanúsága - pedig nagyon is helyén kezelendő, hiszen tudjuk, hogyha ismertük is Jézust test szerint, többé nem ismerjük." - Jézus tanítása nem a test szerinti, ma már nem ismeretes lényéhez kapcsolódik, hanem ahhoz az Atyától kapott követségéhez, melyet a világ teremtése előtt tervbe vett. És az ő beszédei soha el nem múlnak. De mit érnénk olyan "el nem múló" beszédekkel, melyek létét vagy a Bibliából hiányzó könyvekben, vagy a százfelé kóborló karizmatikus próféták csudakijelentéses fércműveiben kell hüvelyeznünk? Akkor már inkább a pápa aklában bégetek éltem fogytáig.

"Ő pünkösd után nem ugyanaz. Pontosabban Ő a megdicsőüléssel nem ugyanaz többé, amiről tanúság és zálog pedig Szent Szellem eljövetele, azaz számunkra (egyház) többé nem ugyanaz." - De: Jézus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Megdicsőülésével csak levetkőzte mulandó testi ábrázatát, visszatért abba a dicsőségbe, melyben a világ alapjainak felvettetése előtt rendelkezett az Atyánál (csakhogy immár emberként is rászesült benne), első zsengeként bemutatta a mi testünkre váró jövőt, stb.

"Így a Tizenkettő történeti tanúsága egyre inkább jelentőségét veszti azzal, hogy mi is megismertük Jézust immár Szellem szerint, s a Tizenkettő történeti tanúságát is elhittük." - Dehogy veszíti el. Sőt inkább szüntelenül mérlegre teszi a mindenkori, efemer szellem-hivatkozásokat: ahogy János idejében azokat a szellemeket, amelyek Jézust nem vallották testben eljöttnek, úgy azokat is, akik ma őt párthus hercegnek vagy az egyházban aranyport szóró dzsinnek képzelik. De más dolgokat is el lehet kaszálni a Bibliával, amelyek felsorolására egy nap is kevés volna.

"Ezért a Biblia az újszövetségi ember számára nem feletette álló tekintély, hanem tükör. Referencia. A közös hit tárgyáról szóló referencia. Nem felette álló emberek írták, hanem vele rangban azonosak."  - Nem az emberek rangja vagy tudása teszi a Bibliát hitelessé és emiatt ihletetté, hanem a kijelentést adó Isten emberhez-szólási alkalmainál való jelenlétük, illetve az ehhez való történeti közelségük. A világ összes okos embere tíz évig agyalhatna, akkor se tudna isteni kinyilatkoztatást kiizzadni. Ugyanígy mondhatjuk, hogy nem saját észből vagy rangtól lesz Isten szava a Biblia, hanem az azt létrehozó isteni indítástól.

2Pt 1,19-21 "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd [is], amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben. Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei."

"Akik közül ha vannak is kisebbek, azok is nagyobbak Keresztelő Jánosnál. A Bibliát író emberekben nem volt nagyobb az Isten, mint bennünk, mert ugyanaz az Isten nem lehet kisebb és nagyobb." - Nagyobbak őnála, de nem nagyobbak az apostoloknál. Nekik közvetlenül Jézustól megadatott, hogy az ő szavainak sáfárai legyenek, nekünk meg csak az apostolok közvetítésével. Itt tehát nem jön tekintetbe, hogy ki a nagyobb, hanem az, hogy ki ír ihletetten.

A 2Timóteusról

Itt egy sajátos egyéni fordítást idézel, és erre reflektálatlaul támaszkodni is kezdesz, nem kevés merészséggel, de annál kevesebb meggyőző erővel. Kénytelen leszek tételesen kimutatni, milyen súlyosan félreérted a szöveget.

"te pedig maradj meg azokban, amiket tanultál és amiről meggyőződtél, mert (hisz) tudod, kiktől tanultad, mivelhogy gyermekkorod óta ismered a szent(elt) írásokat, amelyek képesek téged bölccsé tenni az üdvösségre, a hithűség által Krisztus Jézusban. minden írás, amely Istentől ihletett jól használható (hasznos) tanításra, meggyőzésre, helyreigazításra, az igazságosságban való nevelésre."

Az egyszemélyes fordítások használata éppen azért követel nagy óvatosságot, mert egyénieskedő, különcködő megoldásokat tartalmazhatnak, melyeket nem csiszol le egy esetleges fordítóbizottsági konszenzus kényszere, sőt olykor még nyelvi lektorálás sem. Itt először is az az éktelenül füsértő "szentelt írás" kifejezés böki meg a nyelvérzékemet, melyre te jelentőségteljesen célzol is. De ez a kifejezés magyarul egyszerűen nem értelmezhető. Szentelt olaj, szentelt kenyér, vagy a pápistáknál szenteltvíz csakugyan van - de "szentelt írás" nincs sehol. A görögben egyszerűen a "[ta] hiera grammata" = "szent betűk" kifejezés áll. A "szent(elt)" mint ennek magyar megfeleltetése arra akart utalni (Vida konkordánsnak szánt, azaz egy görög szót a lehetőségig mindig ugyanazzal a magyar szóval  visszaadni akaró fordításában), hogy nem a döntően erkölcsi vagy üdvösségi jellegű szentséget jelölő "hagiosz", hanem a döntően papilag értett szentséget jelölő "hierosz" jelző áll itt a görögben. De semmiképpen nem valami görög irodalmi vagy profán szöveg utólagos szellemi megszenteléséről szól, hanem egy olyan Írásról, melyet régóta szentnek tartanak - a levél írásakor értelemszerűen a zsidók.

"A másik pedig nem is feltételezés, hanem egyszerűen úgy fordítja, ahogy én mondtam." - Egy tucatnyi fordítás meg úgy, ahogy én. Ráadásul ebben a fordításban sehol nem találom az általam már észrevételezett "kai" = "és/is" szócskát, melynek kihagyása ugyan olvashatóvá, értelmessé teszi a fordítást, de elsinkófál egy jelentős jelentés-megkülönböztető nyelvi elemet. Erről már írtam, nem ismétlem magam. Tehát Vida Sándor fordítása e ponton nem szó szerinti, mert ha az volna, akkor így kellene szólnia: "minden írás, amely Istentől ihletett, jól használható (hasznos) tanításra [...] is."

"S hogy a "minden írás" az a szent(elt?) írások-e, vagy itt általános érvénnyel szerepel minimum véleményes." - Egyáltalán nem "véleményes," hogy ezt a divatos bulvárklisét használjam én is, hanem fölöttébb egyértelmű a dolog. Íme, alább közlöm az indoklást.

"Tekintettel arra, hogy Timótheus nemcsak a szent írásokat ismerhette, lévén apai ágon görög volt, maga nem is volt körülmetélve." - A "nemcsak" nem érv azellen, hogy a zsidó Szentírást viszont igen valószínűen ismerte. És ha ismerte, akkor miért kell ott még más "szentelt" (sic!) írásokat keresgélni? Hacsak azért nem, mert mindenáron szabaduni akarsz ezen igerész nyilvánvalóan a hagyományos értelmezés felé lejtő természetes értelmezésétől. De ez csak magyarázat, nem mentség.

"Hogy a nagyanyjában is ott volt a hit, s előbb, mint benne az nem jelenti azt, hogy ő már kereszténységben nőtt volna fel." - Olyasmire célozgatsz cáfolandóként, ami nem szükségszerűen esik egybe a hagyományos értelmezéssel. Mert a Biblia világosan megírja, hogy Timótheus zsidó anyának volt a fia. Tehát nem kell, hogy a kereszténységben nőtt légyen fel, hanem elég, ha a zsidóságban. És ekkor kikerülhetetlenné válik a következtetés, hogy ő szent írásokként az Ószövetséget ismerte, és mást e tekintetben nem.

"Valamint tekintettel arra, hogy e fordítás szerint Pál maga sem tesz közvetlen utalást a kérdéses mondatban a szent iratokra, hanem annál tágabb értelmet is megenged, teret engedve a vélhetően általános műveltséggel is rendelkező Timóteusnak." - De bizony, hogy utal a szent iratokra: a "hiera grammata" éppen ezt jelenti. A "tágabb értelem" pedig csak egy szükségtelen pótfeltevés a részedről, hogy a nyilvánvalóan, kézenfekvően adódó következtetést valahogyan kikerülhesd. Timótheus esetleges általános műveltsége nem szünteti meg azt a tényt, hogy neveltetésére nézve zsidó volt.

"További tekintettel arra, hogy Pál konkrétan él az általános műveltségből történő ihletmerítéssel maga is." - Él vele, de nem ihletmerítéssel (ezt csak te kényszerülsz így állítani, de sem ihlet, sem merítés nincs se közel, se távol), hanem apropóként, amolyan hídépítő, figyelemfelhívó fogódzóként. Szoktak ilyet tenni az igehirdetők, némelyik még a Harry Potterből is hoz párhuzamot. Fődolog, hogy a hallgatóság figyelmét és jóindulatát megragadjuk. Ilyan volt Pál utalása a görögök ismeretlenül is tisztelt isteneire. De ezzel nem tette ihletetté ezt az oltárfeliratot, ahogy a mai prédikátorok sem a Harry Pottert.

"az nagyjából semmit nem jelent, hogy Epimenidészt nem Isten szavaként idézi, mert ha a te mércéd szerint benne van a Bibliában, immár úgy idézhető. Tehát éppen a te mércéd szerint immár Epimenidész, meg az Athénban emlegetett költők szavai Isten szavai." - Eléggé rövid lélegzettel futottál neki ennek az érvnek, és ettől persze nem is sikerült rendesen. Mit értesz azon, hogy "az én mércém szerint?" Tán én valamiféle műfajok nélküli egyenszövegnek állítottam a Bibliát, melyben nem lehet pl.  Jézushoz mint a kijelentés ősforrásához közelibb és tőle távolibb szövegrészeket megkülönböztetni? Avagy azért, mert nem olvastál utána a különféle bibliaértelmezési iskoláknak vagy inspirációelméleteknek, máris azt akarod az enyém helyébe tolni, amely úgy labdázik az egyes igehelyekkel, mint valamiféle szabadon cserélgethető golyókkal az asztalifociban? Ezt exegéta-berkekben "lóugrásos bibliamagyarázatnak" nevezik, és lényegében a verbális inspiráció tanának alapján áll. De nem kell nekem ilyen szűk kényszerzubbonyba bújnom a kedvedért. Elég az, ha rámutatok, hogy Epimenidész e sorát Pál csak beleszőtte a beszédébe, amolyan kulturális utalásként, és azért nevezte őt prófétának, mert vallási témában szólt a neki adott világosság szerint, másrészt jól ismerte a honfitársait. Ha te ezt isteni ihletettségnek akarod nevezni, ám tedd; én inkább költői hevületnek és találó fogalmazásnak szoktam. És ebből Epimenidész más műveire vagy akár a Harry Potterre nézve akkor se következik a (szituációs alapon elvileg bármely ponton megvalósulni képes) ihletettség, ha tízezer prédikátor mást sem tesz naphosszat, mint megpróbál minél több rá való utalást beleszőni a beszédébe.

"Másfelől pedig éppen Páltól tudjuk a Róma levél elejéről, hogy a felelősségre vonáshoz elegendő istenismerettel a pogányok bizony rendelkeztek." - Az istenismeret eme lelkiismereti válfaja nem jelent ihletettséget, hanem ellenkezőleg: alapértelmezett és mindenkire érvényes állapotot, mely a lehető leghétköznapibb eszközökkel terjed tova az emberiség családján, ti. nevelés és a törvények útján.

"Aztán hogy ebből ki mennyire merít ihletett, az hadd maradjon meg annak az igehirdető szabadságának, aki ezt teszi." - Nem arról van szó, hogy ki miből merít ihletet (ez maga is egy világias / költőies kifejezésmód), hanem hogy mely írások ihletettek. Mert még a te szövegolvasásod szerint is valami kész, Timótheus által jól ismert "szentelt" írásokról kell, hogy szó legyen, nem pedig egy olyan határozatlan körvonalú kulturális iratkorpuszról, mint pl, a klasszikus görög vagy a kora újkori magyar irodalom, netán a Belga vagy Zorán szövegei, amelyeket ki-ki a maga képzettsége és ízlése alapján  jól ismer, ezért mikor valamelyik részlete emlékezetből felbuggyan benne, arra felfűzheti gondolatait, ha eléggé jól tud asszociálni és csípőből fogalmazni. De ez nem ihletettség, hanem műveltség. Ez a kettő távolról sem ugyanaz, és ezt fejezi ki Péter a fenteb idézett szakaszban: "sohasem ember akaratából származott a prófétai szó" stb.

"Mely igehirdető, ha eb is a nagy oroszlánok árnyékában, de legalább ma él. S ugye tudjuk, hogy jobb egy élő eb, mint egy megholt oroszlán." - Bezzeg sokra vittük, ha az ihletés csúcskritériuma az lesz, hogy a maiak élnek, a régiek meg nem! Pétert mindenesetre nem zavarta, hogy az általa említett próféták már nem éltek.

A továbbírásról

"Igazából nem is világos, hogy miért kötnénk elvszerűen egy üdvtörténeti eseményhez ennek lehetőségét." - Hát mert a hit egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott, meg azért, mert a próféták után Jézusban szólt hozzánk döntő jelleggel az Isten. Múlt időben. (Ezeket elemeztem már, most nem ismétlem magamat.) Ha visszajön Jézus, akiben az emberiségnek szóló isteni kijelentés mint egy istenemberi személyben teljessé lett, akkor ő maga fog tanítani bennünket, és nem lesz már szükség sem tanítókra, sem Bibliára. Ha itt lesz Jézus, nem szorulunk majd rá arra sem, hogy őt a Szentlélek mintegy helyettesítse. Hogy kérdezheted hát, hogy miért kellene üdvtörténeti váltáshoz kötni a Biblia továbbírásának lehetőségét? Ha erre leegyszerűsítő választ kellene adnom, azt mondanám: azért, mert az ószövetségi szent iratok után újaknak létrejönniük is csak üdvtörténeti fordulat után lehetett.

"A fentiek miatt (apostolság és prófétaság ma is kellene, hogy legyen, ha a Biblia igaz) ezt továbbra sem tartom elméletben kizártnak." - Prófétaság igen, de apostolság nem, mégpedig legegyszerűbben azért, mert az apostolok szemtanúk voltak, és a szemtanúk már mind meghaltak.

"Ezt kizárólag praktikusan nem látom lehetségesnek az egyház megosztottsága miatt." - Én meg nem csupán emiatt, hanem mert az újszövetségi kijelentés lezárult (egyszer s mindenkora átadatott a szenteknek).

"De akkor miért is tartom fontosnak? Mert a karizmatikus mozgalom végére a szolgálatra rendelt emberek szerepe is tisztázódni fog, s itt főleg az apostolok és a próféták a nagy kérdés." - A karizmatikus mozgalom törvényszerű végállomása a kettéválás. Az egyik fele a Szellemre hivatkozó, egyébként a kordivatnak megfelelően felöltöztetett gnoszticizmusba tart, a másik meg vissza a főáramú kereszténységbe, ahonnan származott, és azt gazdagítja - de nem apostolaival, hanem karizmákat gyakorló, odaszánt, a Bibliát tisztelő embereivel.

"Mert ma sokan úgy védekeznek az egyébként szerintem is problémás apostolként fellépő emberekkel szemben, hogy azok "csak emberek által küldöttek", míg volt a 12+Pál, akik Krisztus apostolai voltak. Ezzel pedig azt sugalmazzák végeredményben, hogy az a kor lejárt. Erre pedig semmilyen bizonyíték nincs, inkább az ellenkezőjére." - Pedig bőven van rá bizonyíték, és ezt én is bőségesen igazoltam már. Az apostolok kora azért járt le, mert az apostolok szemtanúk voltak, satöbbi.

Péter és az általa az Írásokkal egy szintre helyezett Pál-levelek

"Én ugye a grafé és a logosz közötti egyenlőséget, illetve azt, hogy a grafé egyenlő lenne a Bibliával vitatom. Ugyanez igaz Péterre is." - A grafé a külalak egyik nézete (a másik a rhéma), a logosz pedig a tartalom. Tehát nem egyenlő vele, hanem az egyik a másiknak a külseje és belseje, legalábbis a mai korban, amikor hiteles apostoli prédikációt csak a Biblia mint kiindulópont alapján lehet tartani, tekintve, hogy a szóbeli hagyomány továbbadása már ezerhatszáz éve sok tévedéssel szennyeződött be.

"Péter nem azt állította, hogy Pál írásai Isten beszéde(i). Sőt az együtt említés más - meg sem határozott írásokkal, de jó indulatúan tegyük fel, hogy a héber kánont értette alatta - iratokkal nem jelent evidens módon egyenrangúságot sem. Ez már értelmezés csak." - De bizony, hogy azt jelenti. Először is, Péter itt tévtanítókról beszél, akik kiforgatnak bizonyos írásokat. Gondolom, nem Aratosz vagy Pindarosz műveit forgatták ki, hanem olyasmit, aminek keresztény körökben döntő tanbeli súlya volt. Másrészt Pál leveleit bölcsességek nevezi Péter, amivel megint csak azt erősíti, hogy a "más írások" is efféle súlyú bölcsességekkel vannak tele. Az egyenrangúságot meg elég valószínűsíteni, szigorúan bizonyítani ilyen korai időszakban nem is lehet.

"egy ideig - évszázadok, ugye :) - ment az, hogy  "és az ilyen hivatkozásokat a montanista krízis örökre másodrendűvé fokozta le". Mert bizony az is tarthatatlan, hogy a "montanista krízis" lezárásával (ami eufemizmus) valami ideális jött volna létre." - Fenntartom, hogy a montanista krízis egyszer s mindenkorra másodrendűvé fokozta le "a Szentlélek közvetlen kijelentésére való mindenféle hivatkozásokat." (Te ezt a konkrétumot elfelejtetted idézni tőlem, pedig érdemes lett volna, hiszen ezzel kellene vitatkoznod.) És itt az egyház semmi egyebet nem tett, csak alkalmazta az 1Kor 14-beli apostoli normát. Ideális állapot természetesen nem jött létre, de ugyan hogy is várhatta volna a montanizmus, ha zűrzavaros kilengéseire a nagyegyház nem reagál keményen? Elvégre ők voltak a támadó fél, nem a püspökök. És őket még csak nem is irtották fegyverrel.

"Sőt én inkább úgy látom, hogy az egyház kifejezetten rossz választ adott a montanista kérdésre. [...] Ma ugyanazt a döntést hozzuk meg? Semmi konzekvenciát nem kell levonnunk? Minden a legnagyobb rendben lett a hierarchia megerősödésével?" - A hierarchia megerősödése nem csak ennek volt köszönhető. Általános jelenség volt, ami előtte kezdődött, és utána is tartott. Hibák meg bizotnyára történtek mindkét oldalon. A levonandó következtetés az lehetne, hogy ne akadályozzuk a nyelveken szólást, de ne is gerjesszük.

"Veled sokat beszélgettünk a montanistákról. Emlékeim szerint Te is azt mondtad, hogy konkrét eretnekség nem volt benne." - Igen, most is úgy tudom. De ismereteim eléggé megkoptak, régen olvasgattam Tertulliánuszt.

"Alapvetően a hamisnak bizonyult próféciák miatt tartják őket számon eretnekségként. Ami mellesleg főleg a parúziával kapcsolatos próféciákra vonatkozik, melyről az apostolaink a Bibliánkban is mondtak furcsát, s tudjuk, hogy sokkal közelebbre várták, mégis a közmegegyezés szerint Isten Igéje." - Az ám, de az apostolok nem jelöltek meg időpontot, és végképp nem akarták az eksztatikus próféciát a józan, mindenki által érthető tanításnál többnek tekinteni.

"Végül magad is azt mondod, hogy a folyamatnak nem kellett ihletettnek lennie. No de akkor mégis milyen alapon tekintsük ezt a művet (és kizárólagosan, folytathatatlanul stb.) Isten Igéjének?" - Hát olyan alapon, hogy az is lehet igaz, ami nem ihletett, csak éppen az ésszerű bizonyossági fokig megalapozottnak tekinthető. Én pl. a relativitáselméletet, Pitagorasz tételét vagy a Biblia kánonját nem tartom ihletett kinyilatkoztatásnak, de azért mindet igaznak tartom. Egy másik megközelítésben pdig úgy tudnám szemléltetni: az üdvösségünk útján való előrehaladásunk sem tévedhetetlen, nem is ihletett, de végül mégiscsak célba ér. Hasonlóan a kanonizáció is csak történeti hitelességre tarthat számot, és ha megkerül pl. az evangéliumok valamelyik feltételezett alapirata, azt igenis számításba kell venni a bibliakiadásokban. Elvileg vannak elveszett könyvek is, pl. a Laodiceába írt hiteles Pál-féle levél. De a jelenleg hozzáférhető bizonyítékok nem arrafelé mutatnak, hogy a közeljövőben valami nagy változás áll be akár a kánonban, akár a görög alapszövegben.

"Elveszítjük az objektív mércét? Egyrészt nem veszítjük el. Az én felfogásomban az emberi szövetség majdnem olyan jogforrás Isten előtt, mint az Isten és ember közötti. Ez lenne a szövetségek részben az átmenetnek a két szövetség típus között a legfontosabb üzenete." - Hát, te döntöd el, hogy ezt a felosztási kategóriát hogyan töltöd meg tartalommal. Én mindenesetre eléggé szerencsétlen szóválasztásnak tartom, mert elhallgatja a Biblia könyveit ihlető Istenről vallott tanítást.

"Tehát azt gondolom praktikusan, hogy a Biblia mérce. De hagyomány (emberi szövetség) a válaogatás alapja, nem Isten kifejezett akarata." - Az ám, de ha valahol az Újszövetségben azt olvasnád, hogy "és monda nékik Jézus: gyűjtsétek össze ezt a huszonhét könyvet: Máté, Márk, ..., Jelenések" - akkor is felmerülhetne az benned, hogy vajon mit ér az, ha egy gyűjtemény saját magát állítja össze. Vajon nem lehet, hogy betettek egy könyvet, és a listába is beszúrták a címét? Vagy kivettek kettőt, és  másoláskor a címüket is kihagyták? Sehogy nem lehet a te végletes és egyoldalú szkepsziseddel megbirkózni, és ez nem a te hibád, hanem az itteni ellenvetésed belső logikájáé, amely eredendően brutális (lovagiatlan, nem méltányos, és saját magát is hátba támadja).

"A benne szereplő művek egy része mint diktátum szerepel. Más része pedig tartalmaz emberit." - a bibliakutatás nagy és szép felfedezése, hogy a diktált formában álló szövegek jelentős része ugyancsak tartalmaz emberit. Az apodiktikus jog hangján szóló iratrészek (ne ölj, ne lopj stb.) ugyanúgy lel magának irodalmi párhuzamokat, minta kazuisztikus ("ha két ember verekszik, és meglökek egy állapotos nőt" stb.) Érdemes e tekintetben stílust is elemző kommentárokat vagy legalább kultúrhátteret adó magyarázatokat előszedni. És ezeket is keresztények írják.

"Az objektív mérce a valóságnak csak egy leirata. Nem nagyobb, mint a szubjektív mércéé. A valóság egy és oszthatatlan, s nagyobb minden embernél, s minden emberi látásnál. Hogy aztán azt mi megpróbáljuk megragadni, s kitalálunk objektív és szubjektív kategóriákat az a mi emberi gyarlóságunkból fakad." - Az objektív(ebb) mérce fő előnye, hogy (könnyebben) átadható másnak. És az egyház esetében ez nem utolsó szempont.

"S ezen a ponton Isten együtt is működik velünk, ezért működik együtt a Bibliával is, mint a mi közmegegyezésünkkel." - Meg persze mint az ő szavával.

"De igenis kell tér a szubjektív módon megnyilvánuló Istennek is. Akkor is, ha azt nem látjuk feltétlenül igazolva a Bibliában." - Kell tér, mert igazolva látjuk. Csak türelemmel és tapintattal kell kezelni a lényegtelen dolgokban való eltérést.

"Lehet, hogy ez eddig nem volt időszerű kérdés, de ma annak tartom. Egy vita igazát sem az tudja eldönteni, ki a felkészültebb vitázó." - Nagyon is időszerű volt, és fontos módszertani különbségre világított rá közöttünk. Az meg biztosan nem perdöntő, hogy egy vitában ki kerül felül. De azért figyelmen kívül sem érdemes hagyni.

"De éppen a farizeusok voltak a legtöbb válasz ismerői, az apostolok meg nem is voltak igazán felkészült vitázók." - Jézus viszont a farizeusoknál is szavakészebb vitázó volt, meg is fogta őket rendesen. Ahogyan Pál is.

----

Hát, itt kéne köszönetet nyilvánítanom a türelmetekért, meg elnézést kérnem a harapós stílusért, de inkább csak elküldöm, hogy elolvashassátok.


SF

Csak címszavakban. A te struktúrádban.

1. Az egyházi hivatal mint a keresztény tanítás hiteles továbbadója, és a neki szóló ígéret

Mindaz, amit ezzel kapcsolatban írsz, kb. a te szóhasználatoddal élve a szóbeli tanra igaz. Ami, mint tudjuk, beszennyezett. De ez volt az eredeti. Szemben például az Izraelnek már Mózesnél adott írásbeliségi és megőrzési parancsokra, melyek intézményes letéteményesei a léviták voltak. Érthető, hogy az egyház elment egy hasonló irányba, de erre külső és belső körülmények kényszerítették, nem ilyen jellegű parancsolat. Az ApCsel 20,27-28 a legkevésbé sem alkalmas számomra annak bizonyítására, hogy ez az úgymond hitletétemény intézményesen a helyi gyülekezetek vezetőire helyeződött volna át. A 2Pt 1,15 esetében legfeljebb Péterről lehet szó. Hol a többi 11, ha az ő tanúságuk is olyan kiemelt? Erre valójában nem válaszoltál, csak elkented. Amit Timóteusról feszegetsz én értem. Csak az van kifelejtve ebből az egészből, hogy

2Timóteus 3:10-17 (05 H Vida)
"te pedig követted az én tanításomat, életmódomat, a célkitűzésemet, a hithűségemet, a hosszútűrésemet, a szeretetemet, a kitartásomat, üldöztetéseimet, szenvedéseimet, amelyek velem történtek Antiókhiában, Ikóniumban, Lystrában, amely üldöztetéseket elhordoztam (vállaltam), és mindenikből kiragadott engem az Úr, de mindenkit akik istenfélőén akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözni fognak. A gonosz emberek és szélhámosok előrehaladnak a rosszakban, tévúton járnak és tévútra vezetnek, te pedig maradj meg azokban, amiket tanultál és amiről meggyőződtél, mert (hisz) tudod, kiktől tanultad, mivelhogy gyermekkorod óta ismered a szent(elt) írásokat, amelyek képesek téged bölccsé tenni az üdvösségre, a hithűség által Krisztus Jézusban. minden írás, amely Istentől ihletett jól használható (hasznos) tanításra, meggyőzésre, helyreigazításra, az igazságosságban való nevelésre, (azért) hogy (fel)kész(ített) legyen az Isten embere, minden jó munkára felkészülve."

Azaz Timóteus pont azt látta Páltól, amit valójában leírni nem lehet, csak erősen részlegesen. Az életmódját, az egész munkáját közvetlen közelről. Nem az Írások ismerete tették őt alkalmassá a krisztusi út követésére, hanem, hogy volt előtte élő példa.

"Itt áll tehát előttük az apostol (vagy egy vele kapcsolatban álló, hiteles tanú) szájából mindaz, amit hiányolsz, és mikor az én számból hallod, egyszerűen "vélelemek" nevezel, és tagadod, hogy Izraelhez hasonlóan az egyháznak is parancsa lett volna Istentől, hogy őrizze meg az Istennek őrá bízott beszédét."

Ez legjobb esetben is csak Péterre vonatkozik, s ha evidens lett volna, hogy így kell eljárni, akkor hol a többi? Ó én megértem, hogy van még Máté, Lukács (Pál), János, Márk (Péter) evangélium. De hol van András, Fülöp, Bertalan, Tamás, stb? Ők miért nem gondoskodtak írásbeliségről? Csak azért mert a többiek megtették? Ha evidens parancs volt a Tizenkettőnek, akkor ezt ők miért nem vették magukra? Igen, azt gondolom, voltak ezek a parancsok, de szóbeli tant alapoztak meg, illetve egy életmód átadását, példamutatását alapozták meg, nem szentírásra felhatalmazást. Mert a szentírás az előbbi nélkül (ami általad is vélve szennyezett), az egész legfeljebb féllábon áll. Jobb esetben. Rosszabb esetben csak objektív mércének szánt könyvbe zárt istent.

Magyarán én úgy vélem, hogy az "apostoli tanítás", pláne kijelentés nincs benne a Bibliában. A Didakhével meg ugye nem tudunk mit kezdeni itt és most. Egyébként is már erősen afféle tuti módszerként áll előttem, amit kifejezetten idegennek érzek az újszövetségi alapoktól.

"De a visszaélés nem teszi hibássá magát az elvet, hanem a megerősítésére vagy továbbfejlesztésre ösztönöz."

Világos. Ilyesmit csak a gaz montanistákkal lehet csinálni. ;)

"A helyi prófétákkal valamivel könnyebb volt a helyzet, mert azokat Pál rendelése szerint meg kell ítélni, és ha erre nem hallgatnak, akkor nem szabad őket elismerni. Tehát ők eleve nem jöhettek szóba mint a hit dolgában hivatalba helyezett valamiféle mérőemberek."

No igen. Itt tipikusan nem azokról a prófétákról van szó, akik az egyház alapjaiként vannak emlegetve, hanem az ad hoc módon prófétáló emberről. Akiben (bárkiben!) éppen megnyilvánul prófétálásban a Szent Szellem. Mert nem a próféta beszél épülésre, intésre, vigasztalásra, hanem bárki, aki prófétál. Értem, hogy zavaró az azonos szóhasználat, de számomra nagyon világosan különöl el ez a prófétai hivataltól. (Látunk ilyet egyébként a tanítóknál is. Sőt az apostoloknál is.) Ez utóbbiak nincsenek lejegyezve, csak a hatásuk. S ez már a pogányok befogadásával kapcsolatban írtaknál is látszik. Az efézusi levél szerint az akkori kor apostolai és prófétái kaptak erről kijelentést. (Leírva pedig az Apcselben látjuk, hogy ez hogy történt.) Hogy miért az apostoli munka látszik mégis inkább ebben? Mert ők építik be a kijelentéseket (akár sajátot, akár prófétákét) az emberek gyakorlati életébe.

2. Az apostolság szerepe

Nem fogok részletesen belemenni. Eleve más alapvetésekkel élünk ebben. S már ezt a fejezetet is úgy kezded, hogy  "a fentiekben kimutattam: az apostolok nem "pátoszt", hanem parancsot és megbízatást kaptak Jézustól." Amit én nem vitatok, csak mást értek alatta, mint Te. Tehát nem mutattad ki, hogy értelmezésed helyes, csak jobban kifejtetted, hogy mit gondolsz erről. Én meg máshogy gondolom. S ahogy én gondolom, aszerint a következőkben igenis pátoszt építesz, ami felől meg vagyok győződve, hogy Pál, ha olvashatná, megszaggatná ruháit.

"De most saját érvelési szabadságodat fordíthatom ellened. Miért tagadod meg tőlük (kétezer év keresztény hagyományrétegeitől) az ihletettséget, mikor különben elvben feltételezed, hogy a jelenben fennállhat az ihletettség? Ha te igen, ők miért nem? Látod, megvalósult a káosz."

Nem fordítasz ellenem semmit. Ők egy adott helyzetre szolgáltak megoldással. Mi sem áll távolabb tőlem, minthogy vitassam, hogy akkor, azon a világossági szinten ez teljesen rendben volt. Közben meg újra lett bemerítés, pünkösd, nyelveken szólás stb. Ez van. Van fejlődés. Melynek ők minden bizonnyal lelkes ellenzői lettek volna, ahogy azok ma is elkötelezett követőik. De minimum tele vannak kérdőjellel közülük sokan.

"Nem Krisztus apostolai, mert nem Krisztus küldte ki őket, legfeljebb valamelyik helyi gyülekezet. Akkor hát mire kellene itt külön "figyelnem?""

Hát bizony kedves Feri arra, hogy konkrétan Krisztus küldte ki őket. Ha az Efézus 4-et, amiben Krisztus szerepe, mint "ajándékosztogató" egyértelműen le van írva - s a Tizenkettő a környéken sincs említve - nem is tekinteném így, ott van Barnabás és Saul kiküldése. Barnabást és Sault formailag persze mondhatnánk, hogy egy gyülekezet küldte ki, de kijelentés alapján történt egy elválasztás mindkettőjükre. Így semmivel sem kevésbé apostol Barnabás, mint Pál. Mindketten afféle szent (elválasztott) apostolok. Nem gyülekezeti kiküldöttek, mint pl. Szilász volt. Ahogy erről írtam is korábban.

"Először is, a karizmák az egyház építésére szolgálnak, és nem új ismeret kijelentéssel való megnyerésére. A prófétálót Pál így jellemzi: "embereknek beszél építésre, intésre és vigasztalásra." Másrészt világosan alárendeli a próféták működésüket - nem egyszerűen valamiféle hierarchiának, hanem a gyülekezet többi tagjának, akik a mondottakat meg kell, hogy ítéljék! Sőt ő maga is befogja azok száját, akik prófétának vagy szellemi embernek dicsérgetik magukat, és erre hivatkozva hangoskodnak meg rendetlenkednek az istentiszteleteken. Ez tehát nem lehet az apostoli tisztséggel egyenrangú hivatal."

A karizmák az egyház építésére szolgálnak. Ebben nincs vita. A prófétálót úgy jellemzi Pál, ahogy mondod, a prófétát meg nem jellemzi így. Meg úgy sem, ahogy ennek alapján később fejtegeted. A prófétát egyenrangú hivatalként említ az apostollal több helyen az efézusi levélben. Tovább megyek: azok a tanítók, pásztorok és evangelisták, akik szintén Krisztus küldöttei a maguk felségterületén, szintén egyenrangú szolgálatok. Vannak tanítók, pásztorok (pásztori munkát végzők, pl. presbiterek), meg evangelisták, akik nem Krisztus küldöttei, emberi kvalitásaik és gyülekezeteik bizalma alapján végeznek ilyen tevékenységet, prófétálni meg bárki prófétálhat, s lehetnek gyülekezeti megbízott apostolok is. S vannak azok, akik ezt a felségterületet nem emberektől kapták, hanem Krisztustól. Semmit nem kell törődniük azzal, hogy mit gondolnak róluk a maguk területén, amíg a saját helyükön mozognak, az Úr velük és pont. Mindig ott kezdődött a baj, amikor ilyen emberek olyan felségterületre tévedtek, ami nem az övék volt. Természetesen inthetőek, de nem embereknek adnak számot ebbéli munkájukról. Ez a gyülekezeti tisztviselőkről már nem mondható el.

"De nem egyszerűbb volna becsülettel elismerni, hogy mind elméletileg, mind konkrétumok terén rosszul áll az újszövetségi próféták egyházalap-szerepének bizonyítása?"

"Hát nem egyszerűbb volna férfiasan beismerni, hogy nem tudod konkrét tartalommal kitölteni (és ekképpen gyakorlati oldalról igazolni) az újszövetségi próféták egyházalap-szerepét?"

Először is magam mondtam el. Milyen alapon vágod fejemhez, hogy egyszerűbb lenne beismerni? Másrészt viszont ahogy te mondod az értelmezésedre, hogy az igazolt, noha pusztán csak a saját értelmezési keretedben igazolt, olyan alappal én is mondhatom, hogy számomra mind az Efézusi levélben, mind Jézus idézett szavaiban, mind az ApCselben igazoltak az általam mondottak, s te csak legfeljebb egy hasonlóan érvényes értelmezési keretet mutattál be. Igaz, ez jobban illeszkedik a hagyományhoz, amiről pedig már többször bebizonyult, hogy tarthatatlan.

3. A kanonizáció ősoka: a kánoni írások történetileg tanúsított isteni eredete

Megint úgy kezded, hogy fentebb kimutattad. Nem. Csak más szavakkal újra elmondtad, hogy a saját értelmezési keretedben ez hogy néz ki. Ennél nincs több most sem.

Sajnálom, ha te azt, hogy én megelőlegeztem, hogy újat aligha fogsz mondani nekem, meg hogy a hagyományt én csak a maga helyi értékén kezelem, te csak valamiféle retorikai fogásnak vetted. Nem. Én nem akarok harcolni veled. Nem akarlak sem le-, sem meggyőzni. Érdekel a véleményed, különben nem lennél itt. S nekem nagy érték, hogy más az értelmezési kereted, mint az enyém. De az enyém tényleg más. Nem jobb vagy rosszabb. Ezt az Isten tudja. Más. S mélységesen tiszteletben tartom a tiéd, mert igen nagy és komoly hagyomány áll mögötte, bőven van mit belőle tanulni bárkinek. De számomra nem egyedül érvényes értelmezési keret. A magamé sem, mert nem vagyok a magam ura. Hogy ez is legyen tiszta. Mert én is csak rész szerint látok. Hát még az előttem járó több száz év hagyománya. Ahogy erre hivatkoztál is. De csak azért, mert rész szerinti az ismeretem (mármint az Isten mindentudásából), s csak azért, mert előttem jártak jó páran tekintélyesek, még nem gondolom egyiknél sem magam kevesebbnek. A magam helyén, a bennem megnyilvánuló Isten ő felettük is Úr és pont.

"Ezek bátran származhatnak akár a zsidó közhitből, hagyományból, sőt a népszerű apokaliptikából (melyekre néha hivatkoztak az apostolok, pl. Énók könyve esetében), vagy Jézus szóbeli tanításából, vagy akár próféciából is. De egyetemlegesen bedugni a próféták köpenye alá azt, amit nem ismerünk (vagy csak te nem ismersz) - az fölöttébb önkényes bizonyítási stratégia. Mert az "angyalok ítélése" (és a világ ítélése, 1Kor 6,2) jól láthatóan párhuzamos a Jel 2,26-27-tel: "És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon, és uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól" stb. Ennek forrása tehát tényleg prófécia, de máris egy olyan, amiről szövegszerűen tudunk máshonnan is. "

Egyszer majd megértem biztos, hogy az idézett jézusi szavak hogyan kapcsolódnak az angyalok megítéléséhez. :) Ennek még előtte vagyunk. Igen, származhatnának a zsidó közhitből, hagyományból, apokaliptikából is. Nos honnan? Mondd meg! Vagy a karizmák (Szent Szellem és Krisztus által adott) részletes ismerete? Nagyon érdekelnének, hogy honnan vannak ezek. Vagy az elragadtatásról. Vagy a feltámadás rendjéről (még a Jelenések előtt!). Hogy "nem előzzük azokat, akik előttünk haltak meg" stb. Örülök, ha erre ezekre evidens módon találunk forrást. Nagyon érdekelne. De amíg nincs, addig jó szívvel hihetem, hogy bizony  ilyen kijelentéseket kaptak a korabeli próféták. Akik ugye nem azonosak azokkal, akik ad hoc módon prófétálnak. S ezeket az apostolok és tanítók tették az emberek mindennapi hitéletének részévé a maguk belátása szerint.

"A Jn 8,12-20 kapcsán sem találod el a lényeget. Hosszan idézed a farizeusokkal folyó vitát, és amellett érvelsz, hogy Jézus csak alkalmilag igazodott a törvényhez - és nem is annyira Mózes, hanem a farizeusok törvényéhez. Holott mind ez az igehjely, mind a másik példád, a Jn 5,31 azt bizonyítja, hogy Jézus igenis megtalálta a másik tanút, akire a törvény szerint szükség volt a hitelesítéshez. Tehát itt is a törvénynek megfelelően érvelt."

Akkor még egyszer. A mózesi törvényben nem volt ilyen. Leírjam még egyszer? :) Ez a farizeusok törvénye, rabbinikus hagyomány volt. Ahogy a másik is. Lehet ezt ellaposításnak bélyegezni. A magam részéről túllépek ezen.

A 2Timóteusról

"A másik pedig nem is feltételezés, hanem egyszerűen úgy fordítja, ahogy én mondtam." - Egy tucatnyi fordítás meg úgy, ahogy én. Ráadásul ebben a fordításban sehol nem találom az általam már észrevételezett "kai" = "és/is" szócskát, melynek kihagyása ugyan olvashatóvá, értelmessé teszi a fordítást, de elsinkófál egy jelentős jelentés-megkülönböztető nyelvi elemet. Erről már írtam, nem ismétlem magam. Tehát Vida Sándor fordítása e ponton nem szó szerinti, mert ha az volna, akkor így kellene szólnia: "minden írás, amely Istentől ihletett, jól használható (hasznos) tanításra [...] is."

Nem sinkófál el semmit. Ha hiányzik is a szócska, ettől még nem lett más értelme az egésznek. Egy felsorolás végén van ott. "Is" nélkül pont ugyanaz az értelme, mintha ott lenne.

"De bizony, hogy utal a szent iratokra: a "hiera grammata" éppen ezt jelenti. A "tágabb értelem" pedig csak egy szükségtelen pótfeltevés a részedről, hogy a nyilvánvalóan, kézenfekvően adódó következtetést valahogyan kikerülhesd. Timótheus esetleges általános műveltsége nem szünteti meg azt a tényt, hogy neveltetésére nézve zsidó volt."

Elvitatkozhatunk azon, hogy szükségtelen pótfelvetés-e a tágabb értelem, de tény, hogy az egyébként sokszor szinte oda-visszautalgatásokban már-már olvasóit elveszejtő Pál itt nem tett utalást arra, hogy csak a korábbi tagmondatban szereplő szent vagy szentelt (nekem mindegy) írásokat érti ezek alatt. Ellenkezőleg. Én kifejezett elrugaszkodást érzek. Hogy Timóteus ezeket ismerte, s amit Isten megihlet az alkalmas tanításra, megjobbításra stb. is. :)

Tehát nekem nem sikerült bizonyítanod, hogy a gyűjteményt afféle szentírásként kellene kezelnie egy kereszténynek, ami úgymond felette áll.

"Eléggé rövid lélegzettel futottál neki ennek az érvnek, és ettől persze nem is sikerült rendesen. Mit értesz azon, hogy "az én mércém szerint?" Tán én valamiféle műfajok nélküli egyenszövegnek állítottam a Bibliát, melyben nem lehet pl.  Jézushoz mint a kijelentés ősforrásához közelibb és tőle távolibb szövegrészeket megkülönböztetni?"

Nem. De az egészet úgy, mint amit Isten kilehelt, s az egész ahogy van az Isten Beszéde. Ez a te mércéd. Eképpen Isten Ígéje, hogy Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy alighanem együtt is énekeltük ezt a HGY-ben, mint valami hitvallást. :) S még csak nem is gondolnám, hogy helytelenül tettük volna. Én csak ennyit mondtam.

"Az istenismeret eme lelkiismereti válfaja nem jelent ihletettséget, hanem ellenkezőleg: alapértelmezett és mindenkire érvényes állapotot, mely a lehető leghétköznapibb eszközökkel terjed tova az emberiség családján, ti. nevelés és a törvények útján."

Nekem mindig is tetszett a hétköznapi dolgokban megnyilvánuló Isten. Külön tetszik, ahogy a szivárvány a maga természetes magyarázatával is nekem a szövetség jele. S ha már szivárvány... Ádámban, Énokhban és Noéban a pogányok is megkapták a kijelentést, ugye. :) Nagyon rossz vizeken evezel ezzel. :) Mert már ezen őskijelentések a Bibilától függetlenül léteztek. Tehát több van nekünk pogányoknak is, mint a puszta természetesség. Parancsolataink vannak Ádámban is és Noéban is. Hogy mit kezdtünk vele, egy más kérdés. De én úgy látom, hogy a pogányokról is gondoskodott Isten az ő szintjükön (Apcsel 14,17 - a természetes dolgokban tanúságot, bizonyságot tevő Istenről).

A továbbírásról

"Hát mert a hit egyszer s mindenkorra a szenteknek adatott, meg azért, mert a próféták után Jézusban szólt hozzánk döntő jelleggel az Isten. Múlt időben."

Vitatom én ezt? Nem. Ha valaki, akkor inkább Te vitatod ezt, aki a próféták folytatásának mondtad az apostolokat. :) Pontosan ez a lényeg. Jézus után nincsenek többé a korábbi prófétákhoz fogható személyek. Legfeljebb azoknál, akiknél még azért utána utána van a 12 + Pál. Mondom, én nagyon más értelmezési tartományban gondolkozom. Szerintem gondolkozz el ezen egy kicsit. Sok mindent vágtál a fejemhez, mert nem illeszkedtem ahhoz a tartományhoz, s sokszor diadalt ültél felettem. Miközben minden építményed csak egy adott értelmezési tartomány belül igazolt. De még ott is ingott többször.

"Ha erre leegyszerűsítő választ kellene adnom, azt mondanám: azért, mert az ószövetségi szent iratok után újaknak létrejönniük is csak üdvtörténeti fordulat után lehetett." Most tényleg kérdezzek olyanokat, hogy "és?"?

"Prófétaság igen, de apostolság nem, mégpedig legegyszerűbben azért, mert az apostolok szemtanúk voltak, és a szemtanúk már mind meghaltak." - Kivéve azok a bibliai apostolok (Krisztus küldöttei, nem gyülekezeteké), akik nem voltak szemtanúk. Ugyan...

""Ezt kizárólag praktikusan nem látom lehetségesnek az egyház megosztottsága miatt." - Én meg nem csupán emiatt, hanem mert az újszövetségi kijelentés lezárult (egyszer s mindenkora átadatott a szenteknek)." Meg a csodák kora is, tudjuk...

Péter és az általa az Írásokkal egy szintre helyezett Pál-levelek

"hogy a szóbeli hagyomány továbbadása már ezerhatszáz éve sok tévedéssel szennyeződött be." - Az írásbelit pedig azok határozták meg, akik ebben az állapotban voltak. Érted Te azt, hogy én tulajdonképpen a szóbeliség helyreállítását vélem a következő periódusnak? Megteheti Isten, hogy helyre állítsa?

"Az egyenrangúságot meg elég valószínűsíteni, szigorúan bizonyítani ilyen korai időszakban nem is lehet." - Aham, akkor kilőttük ennyivel. Értem.

"És itt az egyház semmi egyebet nem tett, csak alkalmazta az 1Kor 14-beli apostoli normát" - Mint azt fentebb kifejtettem, valójában helytelenül. Akkor is, ha éppen igazuk volt.

"Az ám, de az apostolok nem jelöltek meg időpontot, és végképp nem akarták az eksztatikus próféciát a józan, mindenki által érthető tanításnál többnek tekinteni." - Nem. Csak írásba adta Pál, hogy még élni fognak. Ma meg Isten Igéjeként tekintesz rá a nyilvánvaló tévedésre, s szorulsz Te magyarázkodásra, hogy az alatt valójában mit kell érteni.

""De éppen a farizeusok voltak a legtöbb válasz ismerői, az apostolok meg nem is voltak igazán felkészült vitázók." - Jézus viszont a farizeusoknál is szavakészebb vitázó volt, meg is fogta őket rendesen." - Vagy kitért a vita elől. Ilyen is volt. Túllépett rajta.

Ahogy most én is már ezeken a részeken. :)


NF

Igazán rászánhattál volna valamivel több időt, mert így eléggé kevéssé beereszkedő lett a válaszod, és egy sor részletes és konkrét érvemet kénytelen lettél általánosságokkal félreütni. Az biztos, hogy én nem valamiféle saját párhuzamos rendszerben mozogva bizonyítottam állításaimat, hanem a Biblia kijelentéseiből. Ezekre legalábbis elkelt volna a hasonló részletességű érdemi válasz. De ha neked nem fontos, hogy az ellenvetésekkel részletesen foglalkozz, én nem fogom magamat visszaidézgetni, hanem hagyom az érveimet úgy, ahogy elhangzottak, aztán aki akar, majd visszaolvas értük.

1. Az egyházi hivatal mint a keresztény tanítás hiteles továbbadója, és a neki szóló ígéret

"Mindaz, amit ezzel kapcsolatban írsz, kb. a te szóhasználatoddal élve a szóbeli tanra igaz. Ami, mint tudjuk, beszennyezett. De ez volt az eredeti." - Nincs igazad. A szóbeli tan a maga forrása közelében (az Apcsel elején) elvárható mértékben tiszta volt, mert még nem távolodott el időben Jézustól és a szemtanúktól. Csak később merült fel a felejtés, a kihagyás, valamint a (szóbeli átadásból fakadó) torzulás veszélye. Ezért írta le Lukács is az evangéliumát. A tanbeli beszennyeződés még később vált jelentős veszéllyé, ti. mikor az apostolok már nem éltek. Tehát hiába igyekszel a szóbeli hagyomány későbbi elfajulását már a kezdetekhez visszaolvasni.

"Az ApCsel 20,27-28 a legkevésbé sem alkalmas számomra annak bizonyítására, hogy ez az úgymond hitletétemény intézményesen a helyi gyülekezetek vezetőire helyeződött volna át." - Ezzel szemben Pál ezt bizonyítva látja, mikor kimondja, hogy az efézusi vének előtt ő vonakodás nélkül hirdette az Isten "teljes akaratát." Ennek a tanításnak a birtokában kellett nekik ezután legeltetni a helyi gyülekezetet. Ha ebben nem akarod meglátni annak bizonyítottságát, amit fentebb kételkedve említettél, akkor szerintem érdemes volna más fordításokban is elolvasnod, hátha úgy kevésbé áll neki ellent az értelmed.

"A 2Pt 1,15 esetében legfeljebb Péterről lehet szó. Hol a többi 11, ha az ő tanúságuk is olyan kiemelt? Erre valójában nem válaszoltál, csak elkented." - Ez mondvacsinált kifogás. Ugyan miért kellene minden apostol minden tanításának külön nevesítve szerepelnie a Bibliában, ha egyébként ők egybehangzóan tanítottak? Már a meglévő három szinoptikus is nagy mértékben átfedi egymást. Tehát nem kentem el semmit, hanem te csimpaszkodsz egy fülénél fogva előrángatott hiányosságba, aminek semmi cáfoló ereje nincs.

"Azaz Timóteus pont azt látta Páltól, amit valójában leírni nem lehet, csak erősen részlegesen. Az életmódját, az egész munkáját közvetlen közelről." - Aha, egy ismert megoldás: hátrálj addig a kényelmetlen igehelytől, amíg valami más témára nem bukkansz, amibe belekapaszkodhatsz, mondván: vitapartnered "elfeledkezett" erről. Az biztos, hogy Timótheusnak a szeme előtt volt Pál példája is, de ott volt a neveltetésében a Szentírás is. És innentől lásd újra az érveimet.

"Nem az Írások ismerete tették őt alkalmassá a krisztusi út követésére, hanem, hogy volt előtte élő példa." - A szöveg nem mondja, amit te itt egy "nem-hanem"-mel felturbózva a másikat kizáró tétellé teszel.

"De hol van András, Fülöp, Bertalan, Tamás, stb? Ők miért nem gondoskodtak írásbeliségről? Csak azért mert a többiek megtették? Ha evidens parancs volt a Tizenkettőnek, akkor ezt ők miért nem vették magukra?" - Ez lovagiatlan követelőzés. A bibliai kánon fogalma nem garantálja, hogy minden apostol minden szavát lejegyezték légyen, te mégis ilyesmit akarsz rajta számonkérni.

"Igen, azt gondolom, voltak ezek a parancsok, de szóbeli tant alapoztak meg, illetve egy életmód átadását, példamutatását alapozták meg, nem szentírásra felhatalmazást." - Lám, most már ilyen darabos és konkrét módon veted rám a "szentírásra felhatalmazást" mint bizonyítandót, holott eredeti felvetésedben még azt akartad hallani, amint kimutatom, hogy az egyházban kezdettől fogva van olyan intézmény, amely isteni parancsot követve és isteni ígéret birtokában őrzi az Isten beszédeit, mint a zsidók annak idején. Én ezt tételesen kimutattam, és te erre olyannyira nem tudtál felelni, hogy kinyested az érveimet, és velük a te eredeti felvetésedet is. Most pedig ez utóbbit megmásítva tolod elém, és immár "szentírásra felhatalmazást" követelsz rajtam. Miféle kétségbeesett módszer ez? A vitatechnikai irodalomban"a kapufa tologatásának" nevezik. Mikor fogod legközelebb azt követelni, hogy biblianyomtatásra vagy elektronikus kiadásra való felhatalmazást mutassak ki az apostolok szavaiban?

"Mert a szentírás az előbbi nélkül (ami általad is vélve szennyezett), az egész legfeljebb féllábon áll. Jobb esetben. Rosszabb esetben csak objektív mércének szánt könyvbe zárt istent." - Nem, a Szentírás önmagában megáll (íme, mi magunk is onnan merítjük minden érvünket), a szóbeli hagyomány ennek csak a történeti hitelesítésére szolgál. A "könyvbe zárt istennel" kapcsolatos hangulatkeltésed pedig többet árul el az indulataidról, mint arról, amit eddig sikerült bebizonyítanod. Itt tehát nem folytatom a vitát.

"Magyarán én úgy vélem, hogy az "apostoli tanítás", pláne kijelentés nincs benne a Bibliában." - Akkor viszont kiteszed magad annak a veszélynek, hogy bárki bármit lenyomjon a torkodon annak örvivel, hogy az prófétai jellegű isteni kijelentés. Akkor már inkább Róma aklában tengenék évekig Biblia nélkül, toldozott szakramentumokon és érthetetlen liturgián, mert ott legalább az tudható, hogy nem fognak holnap egy csudafriss "prófétai kijelentéssel" mindent felborítani, amit eddig tanítottak.

"No igen. Itt tipikusan nem azokról a prófétákról van szó, akik az egyház alapjaiként vannak emlegetve, hanem az ad hoc módon prófétáló emberről." - Nem bizonyítottad, hogy az újszövetségi próféták az egyház alapjának számítanak, csak újra dogmatikusan kijelentetted, érveimet egy szóval sem illetve. De a mostani különbségtételed is alaptalan. A prófétáló embert több ízben maga Pál nevezi prófétának az 1Kor 14-ben. Bármiféle mesterséges különbségtétel e téren csak utólagos és elfogult karizmatikus hagyomány. 2. Az apostolság szerepe

"akkor, azon a világossági szinten ez teljesen rendben volt. Közben meg újra lett bemerítés, pünkösd, nyelveken szólás stb. Ez van. Van fejlődés." - Aha, hogyha te vagy a későbbi fél, és a veled vitázó a régebbi, akkor "fejlődés" történt, és a régiek (általad alapértelmezésben megengedendő) "ihletettsége" bikkmakk. Ha meg ugyanezeket a patrisztikus tanúkat az apostoli egyházzal kell összehasonlítani, akkor rutinszerű érvpótlékként söpröd le a rájuk való mégoly szerény történeti hivatkozást, hogyaszongya, téged az nem érdekel, mert éppen azt vitatod, hogy a III-IV. századiaknak igazuk volna, meg különben Luther is, taramtaram. Nem látod meg saját módszered kétmércésségét?

"konkrétan Krisztus küldte ki őket. Ha az Efézus 4-et, amiben Krisztus szerepe, mint "ajándékosztogató" egyértelműen le van írva - s a Tizenkettő a környéken sincs említve - nem is tekinteném így" - Az Ef 4-ben Jézus múlt időben "adott" némelyeket apostolokul, onnan nem fogod tudni kiolvasni az apostoli hivatal folytatólagosságát. Arról persze még nem is beszéltünk, hogy mi marad ebből a tételből, ha az efézusi levél tényleg deuteropáli (amint a kritikai álláspont régen gyanítja). Mert ekkor a szerző Pál nevében ír, de az egész apostoli korra mint múltbeli állapotra tekint vissza, és az ottani "adott" ige az egyház megalapítását jelzi, nem pedig valami állandóan folytatódó egyházszervezetet vázol.

"ott van Barnabás és Saul kiküldése.[...] kijelentés alapján történt egy elválasztás mindkettőjükre. Így semmivel sem kevésbé apostol Barnabás, mint Pál." - Pál nem attól lett apostol, hogy a gyülekezete kiküldte, még akkor sem, ha ez kijelentés alapján történt. A szöveg az elhívást már múltbeli eseményként feltételezi, az elválasztás ennek csak tudomásul vétele volt. Pál apostollá való isteni kiválasztása azonban anyja méhében megvalósult, tehát itt csak a szabályszerű egyházszervezeti kiküldés aktusa történt meg. Különben később Pál maga szakított Barnabással egy személyes jellegű vita miatt, tehát ő nem tekintette ezt a kijelentést valami örök érvényű isteni felhatalmazásnak, hanem legfeljebb alkalomszerűnek. Hiszen itt kettejüket egyazon munkára választották ki, de ez az egyesített munka idővel külső kényszer nélkül felbomlott.

"A prófétálót úgy jellemzi Pál, ahogy mondod, a prófétát meg nem jellemzi így." - Az 1Kor 14-ben a kettőt felcserélhetően használja. Ha tehát a kettő ugyanazt jelöli, akkor fölösleges külön a "próféta" szónál az egész "építő, intő, vigasztaló" funkciót megismételnie. (Mellesleg konkrétan egy prófétára mondja ezt az Apcs 15,32, tehát még ebben sincs igazad.)

"Tovább megyek: azok a tanítók, pásztorok és evangelisták, akik szintén Krisztus küldöttei a maguk felségterületén, szintén egyenrangú szolgálatok" - Hát, ez a jelenlegi bizonyítottság mellett csak a te értelmezésed, nem pedig bizonyított állítás.

"De nem egyszerűbb volna becsülettel elismerni, hogy mind elméletileg, mind konkrétumok terén rosszul áll az újszövetségi próféták egyházalap-szerepének bizonyítása?", "Hát nem egyszerűbb volna férfiasan beismerni, hogy nem tudod konkrét tartalommal kitölteni (és ekképpen gyakorlati oldalról igazolni) az újszövetségi próféták egyházalap-szerepét?" - "Először is magam mondtam el. Milyen alapon vágod fejemhez, hogy egyszerűbb lenne beismerni?" - Azért, mert te nem azt ismerted el, hogy az újszövetségi próféták egyházalap voltának bizonyítottsága hiányos, hanem azt, hogy egyházalap voltuk fennáll, csak a cselekedeteik nem olvashatók ki ehhez méltó részletességgel a Bibliából. Itt vannak a szavaid: "Akiknek ténykedése egyszerűen meg sem lett írva, s tényleges szerepükre csak következtethetünk. Az biztos, hogy nem olyan cselekmény képezte az egyház alapját, mint a jeruzsálemi éhség, vagy Pál elfogatásának egyébként némileg pontatlan megjövendölése." Itt eleve feltételezted, hogy az újszövetségi próféták az egyház alapjai, és mivel ennek gyakorlati bizonyítékát a Bibliában nem találod, a feltételezésedből vonsz le következtetést arra, hogy alap voltukhoz méltó kijelentéseik jelentős tömegének másutt viszont léteznie kell. Tehát egy ingatag tételből próbáltál következtetni egy másikra, vagyis arra, hogy a Biblia nem elégséges az apostoli (és még kevésbé a prófétai) tanítás rekonstruálására. Én meg csak rámutattam, hogy becsületesebb volna elismerned: két ingatag tételt akarsz egymással megtámogatni, és a legjobb esetben is csak hipotézisekre tudsz hagyatkozni mind az apostoli-prófétai tanítás teljességének mibenlétét, mind pedig az újszövetségi próféták csudafontos egyházalap voltát illetően. Én ezt nem nevezném valami dicső eredménynek, ha már bibliaiskolai (!) anyagot készülünk összeállítani. Vagy neked vannak konkrét Biblián kívüli segédanyagaid ezzel kapcsolatban?

"Másrészt viszont ahogy te mondod az értelmezésedre, hogy az igazolt, noha pusztán csak a saját értelmezési keretedben igazolt," - Nem, hanem én a Bibliára mint általad is értékesnek elismert és elsődleges hagyományforrásra támaszkodva igazoltam bizonyos tételeimet, és ezekre te a konkrétumok szintjén nemigen feleltél. E mostani összefoglalásod csak afféle biztonsági válasz, de meggyőző ereje nem sok van.

"olyan alappal én is mondhatom, hogy számomra mind az Efézusi levélben, mind Jézus idézett szavaiban, mind az ApCselben igazoltak az általam mondottak, s te csak legfeljebb egy hasonlóan érvényes értelmezési keretet mutattál be." - Hát, ebben a vitában nem magunkat kell meggyőznünk. Tehát ha tényleg ezt mondod, akkor ne velem vitázz, hanem írd bele az összegzésbe, aztán mehetünk tovább.

"Igaz, ez jobban illeszkedik a hagyományhoz, amiről pedig már többször bebizonyult, hogy tarthatatlan." - Ez a te differenciálatlan, félresöprő célzatú riposztod tkp. a konkrét választ van hivatva helyettesíteni. Viszont a patrisztikus hagyományról nem az apostolok és a presbiterek/püspökök kapcsolatában meg az ehhez hasonló témákban bizonyosodott be, hogy téves, hanem pl. a máriás tanok, a fülbegyónás, a tisztítótűz meg a többi pápista maszlag terén, amit ma már a r.k. hitvédők is óvatosabban próbálnak kiolvasni az egyházatyák szavaiból. Az utóbbival nem fogod tudni elhitelteleníteni az előbbit. De mit is beszélek, neked ott van a kezedben a "nem érdekel" feliratú dzsóker. 3. A kanonizáció ősoka: a kánoni írások történetileg tanúsított isteni eredete

"Megint úgy kezded, hogy fentebb kimutattad. Nem. Csak más szavakkal újra elmondtad, hogy a saját értelmezési keretedben ez hogy néz ki. Ennél nincs több most sem." - De bizony, hogy kimutattam, és immár nem az én térfelemen pattog a labda. És hogy mit "mutattam ki," azt legjobb lesz újra idéznem, mert nem is említed: "Fentebb kimutattam, hogy az egyházban a hagyomány hiteles továbbadásának kérdése mikor és milyen jelleggel merült fel a Bibliában." Pontosan ezt igazoltam szövegszerű, konkrét és eléggé sokrétű bibliai elemzéssel, az utolsó altételt is a Biblia kifejezett szóhasználatához kötve, azzal lefedve. Te erre nem akartál felelni, és ehelyett mindenféle "saját értelmezési kerete[m]ről" beszélsz, mintha a szavak és a gondolatok egyezése ne lett volna annyira lehengerlő, hogy meg sem kísérelted rá a részletes választ.

"Én nem akarok harcolni veled. Nem akarlak sem le-, sem meggyőzni. Érdekel a véleményed, különben nem lennél itt. S nekem nagy érték, hogy más az értelmezési kereted, mint az enyém." - Én is hasonlókat mondhatnék rólad és a véleményedről. Csakhogy én konkrétan sorra is kerítem az érveidet és felelek követeléseidre, míg te rendre olyan általánosságokkal tolod félre az enyéimet, hogy csak magamat fogalmazom meg hosszabban, meg hogy amit írok, az csak az én értelmező keretemben meggyőző. De gondolj bele, kérlek: ha ez csakugyan vita, akkor benne álláspontok feszülnek egymásnak. Szavak és igehelyek röpködnek, nyelvtani és logikai kapcsolatok ívelnek át köztük. Egyszóval a vita a maga részéről mindent tartalmaz, aminek alapján az egyes szálakon a következtetés levonható arról, melyik vélemény a meggyőzőbb. De ha ezt a vitát nem tartod ilyen értelemben eldönthetőnek, akkor miért kezdtél bele? Hiszen azt az első bejegyzésemtől fogva tudhattad, hogy más a véleményem, mint a tiéd.

"Egyszer majd megértem biztos, hogy az idézett jézusi szavak hogyan kapcsolódnak az angyalok megítéléséhez." - Hát úgy, hogy maga Pál említi az angyalok ítélésével (1Kor 6,3) párhuzamosan a világ megítélését (6,2), a Jelenésekből idézett rész meg a pogányokon vasvesszővel való uralkodást tanítja. Érdekes, megint akkor válsz mosolyogva nagyothallóvá, amikor egy nagy lendülettel bedobott kérdésedre csattanós választ kapsz. Csak egy kicsit fáradnod kellett volna, és elolvasnod saját hivatkozásod szövegkörnyezetét.

"Igen, származhatnának a zsidó közhitből, hagyományból, apokaliptikából is. Nos honnan? Mondd meg! Vagy a karizmák (Szent Szellem és Krisztus által adott) részletes ismerete? Nagyon érdekelnének, hogy honnan vannak ezek. Vagy az elragadtatásról. Vagy a feltámadás rendjéről (még a Jelenések előtt!). Hogy "nem előzzük azokat, akik előttünk haltak meg" stb. Örülök, ha erre ezekre evidens módon találunk forrást. Nagyon érdekelne." - Egy csomó mindent nem tudunk, mert nincs rá hozzáférhető forrás, vagy mert tényleg az apostolok vagy próféták kapták meg kijelentésben. Másokat csak én nem tudok, mert nem olvastam eleget. De ha te többet olvasol, nyilván te magad is rájössz erre-arra, hogy bizony sok tekintetben benne volt a levegőben az, amit ma még alapjáraton az újszövetségi próféták saját új kijelentésének akarsz tulajdonítani. Elég itt a Bölcsesség vagy Sirák fia Jézus apokrifus könyvére mutató újszövetségi célzások listáját megtekinteni.

"a korabeli próféták. Akik ugye nem azonosak azokkal, akik ad hoc módon prófétálnak." - Az 1Kor 14 rutinszerű szóhasználata értelmében bizony azonosak.

"A Jn 8,12-20 kapcsán sem találod el a lényeget. [...] Jézus igenis megtalálta a másik tanút, akire a törvény szerint szükség volt a hitelesítéshez. Tehát itt is a törvénynek megfelelően érvelt." - "Akkor még egyszer. A mózesi törvényben nem volt ilyen. Leírjam még egyszer? :) Ez a farizeusok törvénye, rabbinikus hagyomány volt. Ahogy a másik is. Lehet ezt ellaposításnak bélyegezni." - Mózes törvényében volt olyan, hogy vádat nem kell elhinni, csak több tanú bizonyságára. Jézus pedig kétségtelenül vádló hangsúllyal mondta azt, hogy ő a világ világossága, és aki őt követi, nem járhat sötétségben. Íme, a következő beszédben már részletesen megmondta nekik, hogy ha nem hiszik, hogy ő a Messiás, akkor meghalnak bűneikben. Mi ez, ha nem olyan vád, amihez két tanú szükséges? Itt tehát Jézus nem valami farizeusi ellaposításra mutatott rá, hanem a törvényhez igazodott.

A 2Timóteusról

"Nem sinkófál el semmit. Ha hiányzik is a szócska, ettől még nem lett más értelme az egésznek. Egy felsorolás végén van ott. "Is" nélkül pont ugyanaz az értelme, mintha ott lenne." - Olvasd el újra, amit erről eredetileg írtam. Azzal, hogy Vida kihagyja a magyarból az "is"-t, elsinkófál egy olyan részletet, amelyet a maga választotta fordításnak lényegi része lett volna. Ez esetben ugyanis minden ihletett írásról azt kellett volna állítania Pálnak, hogy egyben tanításra stb. is hasznos. Ez Pál szövegének (a Vida-féle értelmezés szerint) hangsúlyos eleme, hiszen éppen ez az értelmezés kényszerül arra, hogy az általános "és" helyett a ritkább "is"-sel fordítja.

"az egyébként sokszor szinte oda-visszautalgatásokban már-már olvasóit elveszejtő Pál itt nem tett utalást arra, hogy csak a korábbi tagmondatban szereplő szent vagy szentelt (nekem mindegy) írásokat érti ezek alatt." - De bizony, hogy tesz utalást. A párhuzamos szerkezet ("a szent írások bölccsé tehetnek az üdvösség dolgában," illetve "a teljes Szentírás hasznos a tanításra... az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere...") tanúsítja, hogy ugyanarról van szó. És ezt egyszer már hangsúlyoztam.

"Ellenkezőleg. Én kifejezett elrugaszkodást érzek. Hogy Timóteus ezeket ismerte, s amit Isten megihlet az alkalmas tanításra, megjobbításra stb. is. :)" - Ugyan már, szó sincs arról, hogy "amit Isten megihlet" (jelen időben), hanem "írás, ami ami Istentől ihletett" (aorisztoszi igenévi alakban.)

"Tehát nekem nem sikerült bizonyítanod, hogy a gyűjteményt afféle szentírásként kellene kezelnie egy kereszténynek, ami úgymond felette áll." - Itt meglehetősen tekintetbe jön a te prekoncepciód is. Jellemzően félreütéssel "feleltél" a legtöbb igei érvemre, vagy mintegy kötegelve azt mondtad rájuk: csak az én rendszeremen belül meggyőzőek.

"Ez a te mércéd. Eképpen Isten Ígéje, hogy Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." - Az Igének van belső összefüggése is, és ebben mind ez, mind az Epimenidész-sor idézetként szerepel. Tehát nem lesz belőle minden direkt isteni kijelentéssel műfajilag egyenlő és ugyanolyan súlyú szöveg.

"S ha már szivárvány... Ádámban, Énokhban és Noéban a pogányok is megkapták a kijelentést, ugye. :) Nagyon rossz vizeken evezel ezzel. :) Mert már ezen őskijelentések a Bibilától függetlenül léteztek." - Ne próbálj olyasmit az álláspontomba belelátni, ami nincs benne. Én nem mondtam, hogy az Írás elégségességének vagy a kanonizáció szükségességének elvét minden korra ki kellene terjeszteni.

A továbbírásról

"Ha valaki, akkor inkább Te vitatod ezt, aki a próféták folytatásának mondtad az apostolokat. :)" - Nem a közvetlen folytatásának. De mivel is vitatnám én ezzel azt, hogy "a próféták után Jézusban szólt hozzánk döntő jelleggel az Isten"?

"Jézus után nincsenek többé a korábbi prófétákhoz fogható személyek. Legfeljebb azoknál, akiknél még azért utána utána van a 12 + Pál." - De bizony, hogy vannak, hiszen rajtuk kívül a prófétákon mint alapokon áll az egyház, legalábbis ha a Biblia igaz. Egyébként meg az apostolok Jézushoz képest nem hoztak újat, hanem az ő tanításait hirdették. A Szentlélek is azt juttatta eszükbe, amit Jézus elmondott nekik, csak korábban restek voltak az elhivésére.

"Mondom, én nagyon más értelmezési tartományban gondolkozom. Szerintem gondolkozz el ezen egy kicsit." - Nagyon is tudatosítottam, hogy neked a Biblia nem azonos az Igével, és hogy szerinted az írások ihletettsége sem csak rá vonatkozik. Én éppen ezt az álláspontot támadtam meg azzal a tétellel, hogy a biblia lezárt kánonja lényegében mindent tartalmaz, amit a jelen korban Istenről ihletett kijelentés alakjában mindenki megtudhat.

"Sok mindent vágtál a fejemhez, mert nem illeszkedtem ahhoz a tartományhoz, s sokszor diadalt ültél felettem." - Dehogy azért vágtam a fejedhez akármiféle vitai fordulatot, mert más az értelmezési tartományod, hanem mert hibásnak láttam egy-egy levezetésedet.

"Miközben minden építményed csak egy adott értelmezési tartomány belül igazolt. De még ott is ingott többször." - No persze, persze.

"Ha erre leegyszerűsítő választ kellene adnom, azt mondanám: azért, mert az ószövetségi szent iratok után újaknak létrejönniük is csak üdvtörténeti fordulat után lehetett." - "Most tényleg kérdezzek olyanokat, hogy "és?"?" - Ne kérdezd, hanem válaszod nem lévén vedd tudomásul, hogy méltó választ kaptál arra a kérdésedre, amire ez a mondatom felelt. Én ezzel indokoltam, hogy miért kell a Biblia továbbírását üdvtörténeti jelentőségű váltáshoz kötni. Avagy te elképzelhetőnek tartod, hogy Isten az Ószövetségen belül még új iratokat fog ihletni?

"Kivéve azok a bibliai apostolok (Krisztus küldöttei, nem gyülekezeteké), akik nem voltak szemtanúk. Ugyan..." - Ezt fentebb már megcáfoltam.

"az újszövetségi kijelentés lezárult (egyszer s mindenkorra átadatott a szenteknek)." - "Meg a csodák kora is, tudjuk..." - Miért következne egyikből a másik? Az elsőre mondtam igét, a másodikra nem. Tehát most is csak társításos alapon igyekszel hangulatot kelteni érvem ellen, melyet egyébként egy ízben el is fogadtál már.

Péter és az általa az Írásokkal egy szintre helyezett Pál-levelek

"hogy a szóbeli hagyomány továbbadása már ezerhatszáz éve sok tévedéssel szennyeződött be." - "Az írásbelit pedig azok határozták meg, akik ebben az állapotban voltak." - Nem érdemes minduntalan ilyen görcsösen visszakanyarodnod arra a karizmatikus tévképzetre, mely szerint az egyházi zsinatok komolyan döntöttek volna a kánonról (mintha azt ők határozták volna meg), hiszen ők csak tanúsították, hogy őhozzájuk a kánoni könyveknek miféle gyűjteménye jutott el. Az óegyház szóbeli hagyományában foglalt tévedések nem szennyezik be a bibliai kánonról mondott tanúbizonyságukat, mert az előbbi döntően doktrinálisnak szánt , a második viszont történeti tanúságot tartalmaz. Másrészt a tanbeli tévedések mögött jól tapintható az az igyekezet, hogy későbbi spekulációkat az apostolok köpenye alá rejtsenek, míg a kánon tanúsítása dolgában spekuláció nem érzékelhető. Ott az egyházak egybehangzóvá vált tanúságtétele számított, nem más.

"Érted Te azt, hogy én tulajdonképpen a szóbeliség helyreállítását vélem a következő periódusnak? Megteheti Isten, hogy helyre állítsa?" - Értem, csakhogy nem értek egyet vele. Isten sok mindent megtehet elvileg, amit azonban gyakorlatilag mégsem tesz meg. Például úgy rendezhette volna, hogy Mária szeplőtelenül fogant légyen anyja méhében, mégsem tette.

"Az egyenrangúságot meg elég valószínűsíteni, szigorúan bizonyítani ilyen korai időszakban nem is lehet." - "Aham, akkor kilőttük ennyivel. Értem." - Aham, akkor te nem is fogod a tiédet megpróbálni az enyémnél jobban valószínűsíteni. Értem.

"És itt az egyház semmi egyebet nem tett, csak alkalmazta az 1Kor 14-beli apostoli normát" - "Mint azt fentebb kifejtettem, valójában helytelenül. Akkor is, ha éppen igazuk volt." - Nem helytelenül, hanem az apostol szándékának jegyében, aki leszögezte, hogy a rendetlenség nem Isten akarata, és amit ő a magukat prófétának vagy szellemi embernek tartó rendetlenkedőknek ír, az Isten parancsolata.

"Csak írásba adta Pál, hogy még élni fognak. Ma meg Isten Igéjeként tekintesz rá a nyilvánvaló tévedésre, s szorulsz Te magyarázkodásra, hogy az alatt valójában mit kell érteni." - Ez csak utólag nyilvánvaló tévedés, akkor viszont a reménység szava volt. Nem kell nekem itt magyarázkodnom. Te viszont elfelejtettél felelni a montanisták és az apostolok közti második különbségtételemre, hogy ti. az utóbbiak "nem akarták az eksztatikus próféciát a józan, mindenki által érthető tanításnál többnek tekinteni".

"Vagy kitért a vita elől. Ilyen is volt. Túllépett rajta." - Általában nem ezt tette, de amikor mégis, azzal sem adott kapásból átvehető példát neked. Néha ugyanis kemény ítéletmondással vágta el a vitát. Mi meg most efféle ráripakodások nélkül vitázunk.


SF

Kellő időt szántam a levelezésre.

"Az biztos, hogy én nem valamiféle saját párhuzamos rendszerben mozogva bizonyítottam állításaimat, hanem a Biblia kijelentéseiből." - Én is. Csak a te magad értelmezését érvényesebbnek tartod.

"Ezekre legalábbis elkelt volna a hasonló részletességű érdemi válasz." - Nem kell. Szerintem világos volt az első levélváltásunktól kezdve mindkettőnk álláspontja. S én Téged sem legyőzni, sem meggyőzni nem akartalak és akarlak. A vita pedig számomra nem több, mint eszköz. De az biztos, hogy nem cél.

Az érvelés, a bizonyítottság minőségét illetően pedig úgy látom vannak vakfoltjaid.

Egy példával hadd illusztráljam! Fennszóval kiemelted, s lecsaptál arra, hogy Jézusnál nem tartottam fontosnak kiemelni, hogy előbb prófétát említ, majd apostolt. Ám ugyanezt már az efézusi levél kapcsán - ahol éppen fordítva van következetesen mindenhol - nem tartottad fontosnak, én meg nem tettem szóvá eddig. Egyszerűen ilyeneken túllépek. Mert nekem nem a vita a célom, hanem hogy meglássam, amit meg kell látnom ebben a munkában. Ahogy túllépek olyanokon is, hogy a Tizenkettő nevei fel vannak írva a mennyei Jeruzsálem kapuin. Fel vannak. Tudjuk, miért? Nem. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a náluk sokkal nagyobb történelmi hatást elért Pál-é, akit még ebbe belevesz a hagyomány, nincs felírva. Most komolyan az én érveim bizonyítottságát próbálgatod? Csak azért, mert én nem szembesítlek hasonlóakkal, kár lenne levonnod azt a következtetést, hogy bizonyítottál. Sőt, hogy a Biblia Téged igazol. Szó nincs róla. Csak nem szállok vitába mélyebben veled. Még az is mindegy, hogy miért. Valószínűleg felkészületlenebb vitázó is lennék. De az számomra bizonyított tény, hogy Jézus az egyházát nem a Szentírásra alapozta, hanem személyekre. Lehetőleg élő személyekre. S ezen személyek között rendre együtt van említve apostol és próféta, s ezen említések közepette éppen nincs kiemelve sehol a Tizenkettő egyedisége. Ami más területen persze adott, s magam sem vitattam. Csak azt vitattam és fenn is tartom, hogy ebből mindaz következne, amit írsz. S mindezt ugyanúgy, semmivel sem kisebb bizonyítottság mellett a Bibliából vezetem le. S én azt is értem, hogy a nézeted nem tűr meg, mert nem is tűrhet meg párhuzamos értelmezési keretet, de attól még a megmásíthatatlan tény makacsul áll, hogy vannak más érvényes, párhuzamos értelmezési keretek. Erre a legkézenfekvőbb, hogy ugyanabból építkezve számos felekezet számos hitszabályt alkotott. S még a hitelesként és ihletettként számon tartott könyvek sem feltétlenül azonosak mindenhol, s csodák csodája, e felekezeti különbségeken Isten képes átlépni, s cselekedni közöttük szabadon.


NF

Szerintem nem szántál elég időt a feleletre. Egyszerűen kinyeséssel intéztél el egy sor bibliai érvet, többek között azt, ahol követelésedre tételesen és konkrétan igazoltam, hogy az egyházban is van hasonló isteni megbízatású és karizmájú hivatal, ami rendeltetésszerűen őrzi és továbbadja a Isten beszédét. A bizonyítottság kérdésében egyszerűen nincs elég tényanyag a kezedben, hogy az én valamiféle "vakfoltjaimról" beszélj. Nem vetted magadnak a fáradságot, hogy tételesen foglalkozz az érveimmel, és amit most kiragadsz, az éppen nem egy megkísérelt bizonyításomból, hanem egy ellened intézett cáfolatomból való. Azzal, hogy nem helyezem a fősúlyt az általad az Ef 4 kapcsán sulykolt sorrendre, még marad a kezemben más érv, hogy az ottani alap-szerepet az ószövetsági prófétákban találjam meg, és ne az újszövetségiekben. Te itt nagy ívben kikerülöd azt a bekezdésemet, melyben csattanósan kimutattam - és nem mást, hanem a teáltalad citált igehelyet használva -, hogy a szerző ott éppenséggel az ószövetségi prófétákra gondolt. És még nekem vannak "vakfoltjaim?" Ehh.

A mennyei Jeruzsálem kapuira nem véletlenül nincs felírva Pál. E  könyv ugyanis határozott Izrael-szimbolikát ad, melynek Pál és missziója nem része. Ez persze az erre alapozni kívánt bármiféle ellenérvet is erősen meggyöngíti.

"Csak azért, mert én nem szembesítlek hasonlóakkal, kár lenne levonnod azt a következtetést, hogy bizonyítottál. Sőt, hogy a Biblia Téged igazol. Szó nincs róla. Csak nem szállok vitába mélyebben veled." - Aha, tehát úgy vonod kétségbe a bizonyításom logikáját, hogy nem mutatod ki az általad vélt hibáimat. (Most, mikor megpróbálod mintegy mutatóba, menten szembesülnöd kell azzal, hogy a dolgod nem olyan egyszerű, mint gondoltad.) Ez a cáfolási módszer a tévedés melegágya, mert úgy támaszkodik a vélt vitai eredményre, hogy nem is próbálta ki élőben, azaz vitában. Mintha egy sakk-megnyitási változatot úgy dolgozna ki és tanulna meg valaki, hogy soha, még edzőjátszmában sem játszotta meg.

"az számomra bizonyított tény, hogy Jézus az egyházát nem a Szentírásra alapozta, hanem személyekre. Lehetőleg élő személyekre. S ezen személyek között rendre együtt van említve apostol és próféta, s ezen említések közepette éppen nincs kiemelve sehol a Tizenkettő egyedisége." - Már megint olyasmit cáfolgatsz, amit nem képviseltem. Soha nem állítottam, hogy Jézus a Szentírásra alapozta volna az egyházát. Sőt említettem, hogy önmagára, majd Péterre. Más megközelítésben az apostolokra és a prófétákra, bár ez utóbbiakat nem egyként azonosítjuk. De hogy miként lehetnének minden nemzedék"apostolai" az egyház alapjai, az nem világos. Talán felszedik az alapként egyszer mégiscsak felhasznált ősapostolokat, és a helyükbe ülnek? Az meg, hogy te kényszerű bizonyítandóként rámveted a Tizenkettő egyediségének kimutatását még e helyeken is, lovagiatlan fogás. Ezzel az erővel én is követelhetném, hogy mutass olyan igehelyet, ahol Barnabás az egyház alap-apostolának van nevezve, és máris éreznéd, milyen mondvacsinált a te követelésed. Bezzeg ha az előbb nem hessentetted volna el olyan nagylelkűen a mennyei Jeruzsálem kapuinak apostoli neveit, talán jobban rálátnál e témára is.

"S mindezt ugyanúgy, semmivel sem kisebb bizonyítottság mellett a Bibliából vezetem le" - Én csínján bánnék a "bizonyítottság" szóval a helyedben. Egy csomó bibliai érvemnek egyszerűen neki sem futottál, csak kötegelve "pusztán az én értelmezési keretemben meggyőzőnek" bélyegezted őket. Tudod, így hárítják el a bibliai cáfolatot a római katolikusok is.

"attól még a megmásíthatatlan tény makacsul áll, hogy vannak más érvényes, párhuzamos értelmezési keretek." - Ezek nem ugyanolyan mértékben érvényesek, hanem némelyikük jobban, másikuk kevésbé az. Ez rendszerint ki is derül akkor, ha képviselőik a Biblia alapján próbálják őket igazolni.

"Erre a legkézenfekvőbb, hogy ugyanabból építkezve számos felekezet számos hitszabályt alkotott" - Ez már a dogmatörténet körébe vágna, és tárgyalása szétfeszítené e vitát. Röviden a cáfolat: az írásértelmezési és a hagyományképpen átszállt kulturális előfeltevések, esetlegesen kész korábbi tételek nem teszik lehetővé, hogy "ugyanabból építkezőknek" nevezd a különféle felekezeteket.

"még a hitelesként és ihletettként számon tartott könyvek sem feltétlenül azonosak mindenhol" - Az Újszövetség tekintetében csak elenyészően kis csoportok vallanak más kánont.


AB

Szeretnék néhány gondolatban (és röviden) hozzászólni én is, korántsem azzal az igényességgel és mélységgel, ami az eddigi hozzászólásokat jellemezte, idő és - őszintén megvallva - megfelelő mértékű ismeret hiányában. Megtisztelve érzem magam, hogy ilyen magvas gondolatokat olvashatok és ilyen nemes vitának lehetek szemtanúja.

Az első megjegyzésem, kérdésem technikai jellegű, és valószínűleg más fejében is megfordult már: elég 2 hét a sprintekre? Nekem ez az idő munka mellett arra sem volt elég, hogy mélységében megismerjem a véleményeket, nemhogy beleássak a témába és értelmesen hozzászóljak. Mivel még mindig érkeznek bejegyzések a Biblia témában (ld. az enyémet :) ), szerintem túl rövid a 2 hét, én ezt minimum megdupláznám, illetve témától, vitamélységtől függően meghosszabbítanám adott esetben. Ebben persze benne van a veszély, hogy emiatt aztán fegyelmezetlenné válunk, de ez már igazából megtörtént így is. Amennyiben viszont ragaszkodunk a 2 héthez (aminek lennének előnyei!), akkor szigorúan be kellene tartani a két hetet és a lezárt témákhoz már ne szabadjon hozzászólni. Én SF-re bíznám annak az eldöntését, hogy hosszabbítsunk vagy sem.

Na de mivel mások is rakoncátlan módon hozzászóltak a lezárt sprinthez, röviden én is megtenném ezt, kihasználva jelen jogbizonytalanságot :)

12+1:
én nem gondolom, hogy Pál plusz egy lenne. Nem tudom megfordult-e a fejetekben, hogy a 11 választása az ApCsel elején esetleg hiba volt. Szerintem itt az apostolok testből léptek és ószövetségi módszerekkel adtak rossz választ egy valódi problémára. Ahelyett, vártak volna Jézus parancsa szerint, túlbuzogtak egy kérdést és sorsolással választottak egy 12-et. Véleményem szerint Pál nem plusz egy, hanem a 12. és szerintem az ő neve is fent lesz az Új Jeruzsálem egyik kapuján. Ezt bizonyítani nem tudom, ugyanakkor Pál életének és az általa adott kijelentésnek a mértéke talán érv lehet emellett.

Apostolok/próféták vagy fordítva :) :
Miért akarjuk ezt a két csoportot mindenáron kettéválasztani? Miért ne lehetne átfedés közöttük? Próféta nyilván nem csak az, aki az eljövendőkkel kapcsolatban ad kijelentést, hanem az is, aki felfed láthatatlan jelenbeli igazságokat. Úgy gondolom, Pál pl. apostol is volt és próféta is. Elképesztő mértékű kijelentést kapott, olyan dolgokat is látott, amiket le sem volt szabad írnia még. Tehát az apostolok betölthették az "apostolok és próféták" kategóriát.

Ezt csak azért írtam, mert én is azon vélemény mellé tenném le a voksomat, hogy a 12-nek különleges, egyedi szerepe volt és Jézus szegletköve mellett ők és az általuk adott kijelentés az Egyház alapja. Jézus nekik mondta, hogy a Szentlélek által elvezeti őket a teljes igazságra, és ez meg is történt életük folyamán és életművük, tanúskodások nyomán. Ez szilárdult meg az ÚSZ könyveiben. A Szentlélek természetesen minket is kész elvezetni a teljes igazságra, de ez nem fogja felülmúlni vagy kiegészíteni a 12-nek adott teljes igazságot.

Emellett úgy gondolom, a Biblia tartalmazza mindazt a kijelentést, amire ebben az üdvkorszakban szükségünk van. Ha lesz is további kijelentés, az szerintem semmiképpen nem lesz hasonló a Bibliához (valamilyen plusz "írás" személyében). Erre nem is lesz szükség, hiszen a rész szerinti tudásunkat felváltja az az ismeret, amivel ma Isten ismer minket, testünk megdicsőülésekor. Szóval nagyon nem lesz mit kijelenteni. :) (még ha nem is gondolom, hogy mindentudók leszünk, bár ezt még asszem senki sem tudja)

Tehát a Bibliával kapcsolatban én a konzervatív oldalon vagyok. Na de az értelmezés! Az már egészen más tészta.


SF

Nem szeretném ezt tovább húzni. Egyelőre ez egy nagyon elméleti vita volt. Némó és köztem (de ideértve FL-t is) mély elvi különbség van. Egyelőre bármely célközönségről is legyen szó, nekik evidens, hogy a Biblia a mérőzsinór. S nagyon nem érdekli őket, hogy ennek a kánonnak kijelentés az alapja, vagy egy vélelem az isteni szándékról, netán emberi megegyezés.

Többek között ezért sem képezné a bibliaiskolának különösebben alapját, hogy magáról a Bibliáról - mint önálló téma - sokat beszéljünk. Hisz majdnem mindent majd úgy is onnan fogunk levezetni. Amit lehet, persze. Így indirekt módon is ki lesz fejezve a Biblia ilyen mérőzsinór jellege.

Tehát abban konszenzus van és lesz itt is, hogy végső bizonyíték a Biblia. Abban is konszenzus van, hogy a kánonban lévő könyvek ihletettek. Konszenzus van abban is, hogy a Biblia jogforrás Istennél.

Egyfelől elhangzott,
- hogy nem tökéletes
- emberi összeállítás
- nem áll a hívő fölött
- Isten nem a 12+Pál konstrukcióra építette az anyaszentegyházat, hanem apostolokra és prófétákra, akiknek a szerepe ma sem változott
- a Biblia elméletileg tovább is írható

Másfelől elhangzott,
- hogy hibák ugyan lehetnek benne, de az egész lényegi üzenetében nem téved
- maga a kánon nem vezethető le a Bibliából, de az apostoloknak adott parancsot Jézus, hogy tegyenek tanítványokká embereket
- a Biblia tekintélye a benne megnyilvánuló Istenből fakad, ezért a hívők fölött is áll
- Isten a 12+Pál konstrukcióra és az ószövetségi prófétákra építette az anyaszentegyházat, majd a tanítást a helyi gyülekezetek képviselték tovább
- A Biblia legfeljebb egy új üdvtörténeti szakasz beálltával lesz továbbírható, ha egyáltalán

Remélem, nem hagytam ki semmi fontos elhangzottat.
Praktikus szempontból szerintem egyelőre mehet tovább. Igazi akadálya szerintem nincs.

Ha nem lesz ellenkezés, akkor holnap indítom az új sprintet. Elnézést, hogy csak holnap. Ezt az összefoglalót előbb kellett volna megírnom.