A Káldi-Neovulgáta néhány ómódi lábjegyzete

A Szent Jeromos (római katolikus) bibliatársaság nemrégiben adott ki egy újfordítású Bibliát a Vulgáta alapján, Káldi nyomán, s ez kis mérete és világos nyelvezete okán nagy áldás a magyar bibliaolvasók számára. Az újszövetségi részt azonban gyakorta igen ómódi lábjegyzetek éktelenítik el – mintha a II. Vatikáni Zsinat sosem történt volna meg.

Mt 10,2. Pétert mindig elsőként említik, mert elsőséggel rendelkezik. – Ezt a szót sokszorosan lejáratták a pápák. Jelenthet időbeli elsőséget (itt nem), ezenkívül tiszteletbeli, jogi, és egyházfegyelmi elsőséget. De igen nagy hiba egy mozzanatot kiragadni a szövegből, és jámbor egyértelműséggel pápai előjogokat képzelni mögé. Amúgy Pétert Pál apostol többször is elfelejti "az első helyen említeni" (1Kor 9,5, Gal 2,9). Az előbbire a római teológia azt a megoldást agyalta ki, hogy nyilván azért van Péter utolsónak említve, mert Pál a tekintély növekvő sorrendjében hivatkozik az apostolokra. Ezek az ötletes emberek valószínűleg azt mondanák a másik igehelyre, hogy Péter azért van középen a sorban, mert középponti helyen áll az Egyházban. [Érdekes, Pázmány valóban megpróbálkozott ezzel, mondván: Három közül a középső a "legböcsületesebb."]

Mt 28,19. A missziós küldetés, amit az apostolok kaptak, átszállt utódaikra, a püspökökre is. – Ez a megjegyzés a későbbi eredetű püspöki tekintélyt (monepiszkopátus: egy város – egy püspök) olvassa bele a szövegbe. Az újszövetségi időkben a püspök egyenrangú volt a vénnel (presbiter), így ezzel az erővel a római katolikusok saját közpapjaikat is apostolokként tisztelhetnék. Hogy mégsem teszik, az azért van, mert szerintük csak azokon a pontokon kell a bibliai egyházképet örökérvényűnek tekinteni, amelyek kapcsán ütni lehet egyet a protestánsokon, míg ott, ahol a katolikusok vetemedtek újításra, azonnal hivatkozni kell az "oldó-kötő hatalomra."

Lk 1,28-29. Az angyal nagy tisztelettel és csodálattal szólítja meg Máriát, aki által megvalósul a Szentháromság legcsodálatosabb kegyelme. Üdvözlő szavai érzékeltetik, hogy emberi teremtménnyel milyen szép, nemes és nagy dolog történhet. Ezt az üdvözlést egészíti ki Erzsébet (42. v.), s ezeket ismételjük az "Üdvözlégy Máriá"-ban. – A római olvasási mód az ámuldozó Mária helyett őt hódolattal illető angyalt lát a szövegben – hogy mi jogon, nem tudni. Az "Üdvözlégy" nem más, mint a szokásos korabeli köszöntés. Szó szerint: "Örülj!" (Ld. pl. Lk 2,10) A "kegyelemmel teljes" immár feladhatatlan félrefordítás, és nem is remélhető, hogy Krisztus visszajöveteléig ki lesz igazítva. Helyesen: "kegyelmet nyert." Mária által még nem "valósult meg" a Szentháromság legnagyobb kegyelme, mert ő csak megszülte a Messiást, és ha Ő nem halt volna meg, nem volna megváltásunk. Tehát a római Máriának mindenképpen meg kellene osztania a neki juttatott tiszteletet a Krisztust keresztrefeszítő római katonákkal, akik nélkül szintén nem volna megváltás. Azzal sem lehet védekezni, hogy "Mária által először meg kellett születnie, hogy meghalhasson", mert erre kész a válasz: Mária maga is Ábrahámtól született, így a mariológiát abrahamológiára kellene cserélni. Másrészt az "Üdvözlégy" sok mindent tartalmaz azon kívül, amit itt olvasunk. Hiábavaló tehát az a kísérlet, hogy ezt a bibliaellenes imát a Biblia tekintélyével védelmezzék.

Lk 11,28. Jézus nem utasítja vissza édesanyját, csak azt fejezi ki, hogy még az anyasága sem használt volna neki semmit, ha nem lett volna jó és hűséges. Máriát dicsérjük nagy méltósága miatt, de még inkább kiváló példaadásáért Isten akaratának elfogadásában. – A szakasz nem Máriáról szól, hanem általánosságban azokról, akik Isten akaratát cselekszik: őket maga az Úr helyezi Mária fölé. Kényelmetlen igehely ez, mert "kommentálása" közben óhatatlanul kiderül, hogy a "tévedhetetlen értelmezés" csak ürügy a római egyház számára, hogy saját képzelgéseit a Bibliába becsúsztassa. De igazán csak a teológusokra talál az a mondás, amivel a jogászokat szokták csúfolni, ti. hogy értelmezésnek álcázva a maga ellentétét tudják mondatni akármilyen szöveggel. Jézus visszautasította Máriát, amikor nem ment vele haza, hanem tovább tanította a népet. Máriát azért is lehet az Úr szolgálójának nevezni, mert feladatának elvégeztével belátta: a menny királyságában nem a test és vér szerinti rokonság tesz valakit naggyá. Ez az a magatartás, amelyben a római katolicizmus nem hajlandó Máriát követni.

Lk 22,19-20. Jézus saját testévé és vérévé változtatja a kenyeret és a bort, s megalapítja a papi rendet ezekkel a szavakkal: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre." – Ennek dacára Ő maga nevezte "a szőlőtőke termésének" az állítólag már "átváltoztatott" bort, amikor kimondta: "mostantól fogva" nem iszik belőle – utalva arra, hogy iménti ivása borivás volt. A Mt 26,29 egyenesen a szőlő "e" terméséről beszél, tövénél átmetszve minden további spekulációt az "átlényegülésről." Hasonlóan, Pál apostol egy dogmai súlyú intelemben figyelmezteti a korintusiakat, hogy a kenyér és a kehely az Úr testével és vérével való közösségünk, ezért nem szabad méltatlanul részesednünk a kenyérből és a pohárból (1Kor 11,28).

A "papi rend megalapítása" elég vérszegény bizonyítékokra épül, mivel a szövegben nem szerepel sem a "pap," sem az "áldozat" szó. Régi, jól bevált módszerük a római teológusoknak az, hogy nagy hangon idézik: "Ezt tegyétek," míg szemérmetlenül elhallgatják, mi is az, amit "tenni" kell. És még Jáki Szaniszló merészeli csúfolni a protestánsokat, amiért állítólag azt kiáltozzák: "Hit", meg "Hiszek", de jobbára meghatározott (sajátos) tárgyak nélkül (Az Ország kulcsai. Ecclesia, 1992. 132. o.). Íme, az ő saját felekezete akarja a "vegyétek, egyétek" és az "igyatok belőle mindnyájan" szavakat mindenáron úgy olvasni: "emeljétek fel, változtassátok át és áldozzátok fel", és ennek érdekében egyre csak az (egyáltalán nem "meghatározott") "ezt tegyétek" szavakon nyargal.

Lk 22,32. Jézus imádsága kétségtelenül meghallgatásra talált: Péter hite nem rendült meg, sőt, az ő hite az egész egyház számára erőforrás; miután megbánta, amit tett, ő erősít meg másokat hitükben. – Péter hite igenis megrendült: "mindannyian megbotránkoztok bennem" (Mt 26,33-35) – és Péter lendületes tiltakozására az Úr neki még rútabb hitbeli bukást jövendölt meg, tudniillik hogy meg is fogja Őt tagadni. Azért kellett Péterért imádkozni, hogy tagadása és hitehagyása után (amit egyedül ő követett el a tanítványok közül) ne vesszen el, hanem vissza tudjon térni Urához. Megtérése után tényleg nagy erősség lett mások számára is.

Jn 13,14-15. Jézus nem azt mondja követendőnek, hogy megmosta az apostolok lábát, hanem azt az alázatot és szeretetet, amellyel méltóságát félretéve azok körül végzett szolgai munkát, akik kevesebbek voltak nála. – De Jézus maga mondta: "nektek is meg kell mosnotok egymás lábát." Akkoriban ez volt a vendégbarátság jele, amely a közvetlenül az esetet megelőző vacsora légkörébe így illik bele. Mellesleg a cselekmény jellemző módon rítussá sorvadt a római egyházban, ahol egy ünnepen a pápa megmossa a hozzá jövő zarándokok lábát. Kár, hogy alázata és szeretete gyakorta ki is merül ennyiben. A dolog kétszeresen is érdekes, mert a szöveg mindent tartalmaz, hogy "szentséggé" (más szóval "szakramentummá") avassa a lábmosást: a parancsot, a külső forma rendelését, továbbá hivatkozást a jel által hordozott kegyelemre ("akkor egészen tiszta [lesz]"). Kézenfekvő okokból mégsem lett "szentség" a lábmosás: mivel az, aki "kiszolgáltatja", az ezáltal saját alárendeltségét hangsúlyozza, a cselekedet nem alkalmas arra, hogy az emberek életét befonó gúzst készítsenek előle, mint pl. az Úrvacsorából.

Jn 19,25-27. Mária is gazdagodott hitében, és osztozott Fia sorsában egészen a keresztig. Isten terve volt ez is, hogy anyai lelkének keserves fájdalmával részese legyen egyszülött Fia áldozatának, szerető és tudatos társa legyen az Áldozatnak, akinek ő adott életet. – Nos, az igehely nem szól semmiféle "áldozati részesedésről", sem pedig Mária és Krisztus párhuzamáról. A "magyarázat" pedig csak azt a csalódást leplezi, hogy XII. Pius pápa meghalt, mielőtt Máriát egy elegáns "ex cathedra" döntéssel társmegváltóvá tehette volna, és negyven évvel utána már a szélsőségesen máriás II. János Pál is kénytelen volt nemet mondani az ilyen irányú kezdeményezésre (1997). Az ökumenizmus légkörében mindenféle új Mária-dogma halva született ötlet volna, és már régen elmúlt az az idő, amikor ilyen eszközökkel lehetett elválasztani a kecskéket a bárányoktól. 1854-ben, Mária állítólagos "szeplőtelen fogantatásának" bejelentésekor a dogmához gondosan odabiggyesztették a poklot ígérő formulát: "aki nem hisz ebben, az hajótörést szenvedett a hitében... azt saját felfogása dönti kárhozatba... és ha ellenvéleményét nyíltan hirdetni merészeli, akkor a törvényben megszabott büntetésnek teszi ki magát." Ma ez a kibicsaklott hitbuzgalom már csak kacajt fakasztana.

Jn 21,15-17. "Legeltesd az én bárányaimat": ezekkel a szavakkal Jézus megadja Péternek mind a tisztelet, mind a joghatóság szerinti elsőbbséget nem csak a hívek, hanem a pásztorok felett is: a pásztorok pásztorává teszi őt. – Az ember csak kapkodja a fejét, hogy mondhatott ennyi mindent Jézus ezzel a pár szóval. Hogy megértse, legalább olyan agyafúrt egyházjogásznak kell lennie, mint VIII. Bonifác pápa, a Fekete Szörny, aki Unam Sanctam kezdetű bullájában (1302) így "értelmezte" a jelen igeverset: Krisztus nem azt mondta, hogy "ezeket" vagy "azokat" legeltesd – tehát minden hívőt ide kell értenünk. A régebbi jezsuita teológia előszeretettel ecsetelte a juhok és a bárányok közti szóhasználati váltást, úgy okoskodva, hogy a bárányok a "laikusokat", a juhok pedig az "egyházi rendbe" tartozókat képviselik. Kár, hogy az ApCsel 20,28-at nem nézték meg, ahol az efézusi vének az Isten "egész nyájának" legeltetésére kapnak parancsot – talán meg is szakadtak volna az erőlködéstől ezek a derék tudósok, hogy az így előálló efézusi pápa-hadat eltüntessék.

A juh-bárány váltogatásról azóta kiderült, hogy csak keleti gondolatritmus, és igazi jelentősége a hármas megvallásnak van, a hármas tagadással kapcsolatban. Erre nézve a római teológia gyakorlatilag vak volt egészen a közelmúltig: még Cserháti József is csak "mellékcélnak" tekinti, hogy Jézus "gyöngéden és mégis megrendítően gyöngeségére is akarta őt figyelmeztetni" (Az Egyház, Szent István Társulat, 1964, 208. o.) – szerinte Péter "egyáltalában nem veszítette el apostoli megbízatását, nem kellett tehát azt újból ráruházni." Ezzel szemben a Mk 16,7 "a tanítványokról és Péterről" beszél, ami a tagadás összefüggésében szándékosnak látszik a hagyományosan Péter tolmácsának tartott Márk részéről: azt akarta ezzel kifejezni, hogy Péter tagadásával kiesett a tanítványok sorából. Az már csak kapálózásként értékelhető, amikor az 1973-as fordítás így szól: "Péter külön üzenetet kap az angyaltól, ami elsőségére mutat": jól is néznénk ki, ha Márk a feltámadás megdöbbentő valósága helyett annak az embernek a pápaságával törődne, aki nemcsak elfutott, de meg is tagadta az Urat. Külön való említése tehát nem szólhat "elsőségének", ellenkezőleg: pillanatnyilag ő volt a legutolsó. Az is érdekes, hogy a szöveg nem "Péterről és a tanítványokról" beszél, hanem fordítva – a sorrenden lovagló pápás bölcseknek ez elkerülte a figyelmét.

A "jobban szeretsz-e, mint ezek" kérdés semmiképpen nem a "joghatóság" kiterjesztése a többi apostol fölé (amit Cserháti a háromszoros ismétlés keleti jogi jellegéből szeretne kipréselni); sokkal több köze van ahhoz a jézusi kijelentéshez, hogy akinek több bocsáttatik meg, az jobban szeret (Lk 7,47).

A "pásztorok pásztora" kifejezés mellé pedig már csak Tertullianus szavát kell odahelyeznünk, aki a római Callixtus pápát "a püspökök püspökének" nevezi, természetesen megsemmisítő gúnnyal (A szerénységről, 1. fejezet), vagy I. Gergely pápáét, aki a konstantinápolyi János pátriárka által önmagának adományozott "egyetemes püspök" névről úgy vélekedik, hogy az luciferi gőgtől bűzlik, és sárba tiporja a többi püspök tisztségét (18-21., 23., 43. levelében). A következtetés levonását az olvasóra bízom.

ApCsel 1,15. Péter természetszerűen gyakorolja az elsőséget: ő beszél mindannyiuk nevében. – Júdás megüresedett helyének betöltésekor mégis elég meglepő módon cselekedett: átengedte Istennek a választást, úgyhogy a két jelölt közös előállítása után sorsot vetettek. Nyoma sincs itt holmi pápai "invesztitúrának." Annak, hogy Péter beszél "mindannyiuk nevében", legfeljebb addig van jelentősége, amíg valóban ezt teszi; tehát amikor az apostoli tanácskozáson a többiekkel együtt beszél, érvel és számot ad működéséről, akkor már nem "gyakorolja természetszerűen az elsőséget."

1Kor 5,6-7. ("Húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták") ... számunkra minden nap Húsvét van, hiszen Krisztus minden nap feláldozza magát a szentmisében... – A szövegben a "feláldoztatott" szó aorisztoszban van, ami az egyszeriséget és befejezettséget hangsúlyozza. A misés "magyarázat" ennek az ellentétét állítja: hogy Krisztusnak naponta fel kell áldoznia magát, hogy élvezzük az Ő áldozatának áldásait. Enyhén szólva is materializmus ez, mert tagadja, hogy Isten anélkül is részesíteni tud bennünket a keresztáldozat gyümölcséből, hogy az áldozatot napról napra újra megismételné. Jellemző, hogy Kálvin Jánostól fogva megcáfolatlanul böködi ez a vád a rómaiakat.

1Kor 7,36-38. ...Pál mindkét állapotot jónak tartja, a házasságot is, a szüzességet is, az utóbbit azonban értékesebbnek tekinti, mert ez az Úrnak való teljesebb önátadásra adhat lehetőséget. – Korántsem "értékesebbnek", csupán hasznosabbnak – éppen mert nem önmagában hordoz értéket, csak jobb lehetőséget kínál az Úrral való kapcsolatra. A szüzességet a manicheizmus tartotta önálló értéknek.

1Kor 9,5. Az apostolok kíséretében jámbor assszonyok is voltak, akik szolgálatukra lehettek, például pogány asszonyokkal való kapcsolatfelvétel esetében, vagy nők keresztelésénél. Itt a protestáns fordítás ("keresztény feleség") mellett éppen Péter apostol tanúskodik a leghangosabban – ő ugyanis nős volt, és nehéz elképzelni, hogy feleségét otthon hagyva más asszonyokkal utazott volna együtt.

Ef 5,23-32. Ezek a versek párhuzamba állítják a házasságot és Krisztusnak az egyházzal való kapcsolatát. A két dolog kölcsönösen megvilágítja egymást...Krisztus ... úgy szereti az egyházat, mint saját testét...; ez egyben az emberek házastársi kapcsolata számára is eszményi mintaképül szolgál. -Mindez igaz, de ettől a házasság még nem lesz "szakramentum", azaz Krisztustól rendelt, kegyelemközlő szertartás. Megjegyzendő, hogy a Vulgátában a "nagy titok ez" szavak így állnak: "nagy szakramentum ez". Kétségtelen, hogy e szónak Jeromos idejében volt "titok" jelentése is, de éppen ezért szégyen a római felekezetre nézve, hogy e jelentés figyelembevétele nélkül lobogtatták az Efézusi levél e helyét a maguk házasságcsőszködése érdekében.

1Tim 5,11 (Némely özvegyek "Krisztus ellenére átadják magukat az érzékiségnek, és férjhez akarnak menni", és "büntetést vonnak magukra, mert az első hűséget megszegték") Ha ugyanis megfeledkeznek arról, hogy Istennek vannak szentelve, kiteszik magukat a kárhozat veszélyének: nem azért, mert nem maradnak hűségesek elhunyt férjükhöz, hanem mert hűtlenekké válnak a szentelésben kapott kegyelemhez. – Íme, az özvegység szakramentuma! Krisztusi rendelés (mi másért volna itt a megbélyegző "Krisztus ellenére" kitétel?), külső ceremónia, belső kegyelem! Komolyra fordítva a szót: az első hűség igenis az első férjhez köti őt, éppen ezért "első." A névsorba iktatás pedig, amely ezt a hűséget megpecsételi, és az özvegyet a gyülekezet gondjaira bízza, még éppenséggel nem "szentelés."

2Tim 2,10. ("Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban levő üdvösséget, az örök dicsőséggel együtt.") Krisztus elégtételt adott mindenki helyett, de az üdvözítő tervnek megfelelően Isten azt akarja, hogy az üdvösség szolgái és munkatársai ne csak az evangélium hirdetésével, hanem saját szenvedéseikkel is részt vállaljanak az emberiség megváltásában. A szöveg magában rejti a szentek egységének hittételét. – A szövegelőzmény nyíltan hirdeti, hogy Pál az evangéliumért szenved, megbilincselve, mint egy gonosztevő. A római biblia-"magyarázók" pedig azt harsogják, hogy Pál nem az evangéliumért szenved, hanem az emberiség megváltásáért, mintha valami misztikus módon az ő "áldozatának" is világfeletti ereje volna, amelyet a pápa az "egyház kincseként" őriz, és alkalmas időben pénzért áruba is bocsát. És ez nem csupán protestáns vádaskodás: az Unigenitus bulla, amit a derék Eck mester Luther Márton előtt lobogtatott, világosan kimondja, hogy "a szentek érdemei hozzátesznek valamit Krisztus szenvedéséhez." Ennek fényében érthető az itteni lábjegyzetben éktelenkedő szembeállítás: Krisztus mindenkiért elégtételt adott, de az apostolok is társmegváltók. Itt még a szokásos máriákus mellébeszélés is elmaradt, hogy tudniillik a szentek érdemei Krisztus érdemétől függnek, és semmivel nem teszik azt nagyobbá – ehelyett otrombán az áll előttünk, hogy Isten akarata szerint Krisztus megváltó halálát emberi szenvedésekkel kell toldozgatni! Azaz nem Krisztus szenvedése és a belé vetett hit által nyerjük el az örök életet, hanem Pál szenvedései és a Pálhoz való buzgó imádság által – ez utóbbit jelenti ugyanis a rejtjeles üzenet a "szentek egységéről." Valójában persze arról szól a szöveg, hogy Pál az általa hirdetett evangéliumért szenved, és kitartása folytán az örömhír tovább tud terjedni ("nincs bilincsbe verve"), s így az Isten választottai eljuthatnak a hitre. Pálnak eszébe nem jutna, hogy saját szenvedését elválassza az evangélium hirdetésétől.

2Tim 2,20. Nem szabad csodálkozni azon, ha az egyházban a szentek (=arany) és jók (=ezüst) mellett rosszak is vannak. – Pál az aranyat és az ezüstöt nem egymástól, hanem az egységesen tekintett közönséges anyagoktól különbözteti meg. A rómaiak tehát hiába igyekeznek saját "szentjeiket" a közkeresztények fölé emelni.

Tit 1,5. A presbiterek püspökök (egyházi elöljárók) és papok... – Minden mértéktartása mellett is tartalmaz ez a lábjegyzet egy nagy tévedést: a presbiterek ugyanis nem papok. Az Újszövetség nem ismer külön "áldozópapi" kasztot.

Zsid 7,27. (Krisztus áldozata) érvényes mindig, mindenki számára. Soha nem fog megismétlődni. Megújul mindennap, amikor gyümölcseiből merítenek a rászorulók. – A gyümölcsök hálás elfogadása és élvezése nem követeli meg, hogy a keresztáldozat "naponta megújuljon" – nyilván úgy gondolták a szerzők, hogy ott kell a miséről szót ejteni, ahol a szöveg, amely egyébként sehol nem utal semmiféle "megújulásra", azt is kimondja, hogy a kereszt (éppen egyszeriségénél fogva) mindenkorra érvényes.

Jak 5,15. A trentói zsinat szerint ez a rész (14-15. v.) a Szentkenet szentségére vonatkozik: meghatározza a Szentkenet anyagát (olajjal való megkenés), formáját (ima a betegért), kiszolgáltatóját (pap keni meg a beteget) és hatását (bűnök bocsánata, testi gyógyulás). – A kommentár Jakabhoz van fűzve, így a tridenti zsinat nem tudta bebizonyítani, hogy Krisztus rendelte ezt az állítólagos "szakramentumot." Emellett a presbitert is "papnak" nevezi, igen helytelenül. Az "anyag" és a "forma" merő skolasztikus formulák, semmi jelentésük nincs. A lábjegyzetben a bűnbocsánat jellemző módon a gyógyulás elé kerül, ellentétben a szöveggel, amelynek sémita látásmódja összeköti a kettőt – itt pedig a bűnbocsánat gépies cselekmény, a holt opus operatum szintjére süllyed.

Jel 12,1. Az asszony a Szűzanya, Krisztusnak, az Egyháznak s a hívőknek az anyja. Ezért az itt használt kép sok részletét szokás Máriára és az Egyházra alkalmazni: a csillagok Mária erényei ill. az egyház apostolai; lába alatt a hold azt jelzi, hogy Mária ill. az Egyház fölötte áll a változó dolgoknak. Az Egyháztól, Krisztus jegyesétől a sok üldöztetés ellenére Istennek számtalan gyermeke születik. Mária szülte a Főt, s együttműködik a tagok születésében is. Az Egyház a szentségek által szüli Isten gyermekeit, s a kegyelmek osztásában Mária közreműködik. – Az asszony a hűséges Izrael. A nap, a hold és a tizenkét csillag Izrael ősi magvát: Jákóbot, feleségeit és a tizenkét pátriárkát jelenti (lásd 1Móz 37,9-18). Nevetséges a lábjegyzet írójának kínkeserves allegorizálása, hiszen Máriát Krisztus mennybemenetele után nem üldözte a Sátán, míg Izraelt igen (pl. Mik 4,8-5,3). Az egyház nem szülte Krisztust. Mária társmegváltósága a mai római katolikus közhangulatban annyira háttérbe szorult már, hogy fölösleges az erre vonatkozó nagyhangú állításokat külön-külön megcáfolnom: elvégezte az idő.

Jel 17,3. Ez az asszony sem nem Róma, sem Babilon, hanem a keresztény-ellenes világ megszemélyesítése. – Az asszony Róma városa (Jel 17,18), azaz ma kifejezetten a Vatikán. Világi hatalomra támaszkodik (17,7), az igaz keresztényeket öldökli (17,6), és egykor majd elveszti befolyását (17,16). A keresztény-ellenes világ jelképe egyébként a fenevad, amin a római felekezet egy ideig lovagolt.