A mártírok kultusza

Kedves Asztaltársak!

Az iménti megszólalásomba illesztett két idézetet szíves engedelmetekkel kibővítem. Az 1880-as fordítású Baur-könyv szerzői joga már régen elévült, az 1998-ban lefordított Harnack-műben pedig nem találtam másolási tilalmat. Idézetemmel a világosságot és a jobb megértést akarom szolgálni, amihez alkalmanként némi vita is hozzátartozik. Isten áldja meg az olvasót!

A görög-római istenek szentek általi helyettesítéséről nem kisebb tekintély, mint egy V. századi egyházatya, Küroszi Theodorétosz tanúskodik:

"A győzők nemes lelkei átvonulnak az égen, az angyalok karának társaságában. [1] Testeik nincsenek úgy elrejtve, hogy mindegyiknek csak egy sírja volna, hanem városok és faluk vannak közöttük felosztva, melyek a lelkek és a testek szabadítóinak és orvosoknak nevezik őket, s mint a városok gyámolait és őreit tisztelik. [2] Ők közvetítők a mindenség Urához, s általuk kapják meg azok [értsd: a városok - NF] az isteni adományokat. Habár a test részekre osztatott is, de a kegyelem felosztatlan marad, s a legkisebb maradványnak is egyenlő ereje van a semmiképpen meg nem osztott mártírral. [3]

Azon, ami a mártírok sírjánál történik, a görögök egyáltalán nem ütközhetnek meg, mert tőlük származnak az italáldozatok, engesztelések, héroszok, félistenek, az istenítette emberek. [4] Héraklész, Aszklépiosz, Dionüszosz, a Dioszkúroszok és oly sok mások, istenekké emelt emberek; hát miként lehet a keresztényeknek szemükre vetni, ha mártírjaikat nem teszik istenekké, hanem mint tanúkat és Isten szolgáit tisztelik? [5] Az ilyen halottkultuszban a régiek sem láttak semmi kárhoztatnivalót. Ki érdemelhet többet, mint azok, akik az emberek élharcosai, segédei, védelmezői, a rossz eltávolítói, a démonok által terjesztett csapások elűzői? [6]

A gyermektelenek és terméketlenek kérik őket, hogy anyákká legyenek; aki valamiyen adományt nyert, kéri őket, hogy védjék meg azt; akik útra kelnek, hogy kísérjék el őket az úton, s a visszatérők köszönetet mondanak. A betöltött kívánságok bizonyítékai a nekik szentelt ajándékok, arany és ezüst szemek, lábak, kezek. [7]

Bölcsészek és szónokok, uralkodók és hadvezérek el vannak felejtve, ellenben a mártírok nevei általánosan ismeretesek, a gyermekeket, akik születnek, az ő védelmük alá adják az emberek. [8] Az istenek templomai is szétromboltattak, mert az Úr a maga halottjait vitte be helyettük, amazokat kiűzte, s tiszteletüket ezeknek adta. [9] A pandiák, diasziák, dionüsziák és egyéb ünnepek helyett most a Péter, Pál, Tamás, Sergius, Leontius, Marcellinus, Panteleemon, Antoninus, Mauricius és más mártírok ünnepeit ülik, nem pogány fénnyel és érzéki időtöltéssel, hanem keresztényi józansággal és erkölcsösséggel."

(Graecorum affectionum curatio, Disputatio 8.) Az idézet forrása "A keresztény egyház a IV., V., VI. századokban" Ferdinand Christian BAUR-tól (merész és igen liberális protestáns), magyar kiadás 1880. 217. o. Ford: Kereszturi Sándor. Néhány szót a gördülékenység kedvéért megváltoztattam.

Megjegyzéseim:

[1] "A győztesek lelkei átvonulnak az égen" - utalás a görög mitológiára, amelyben a félistenné tett emberekből az istenek csillagképet csináltak.

[2] "A mártírok a városok gyámolítói" - ezekben a szavakban már teljességgel ki van fejezve mindaz, amit a r.k. vallás máig tett a szent csontokkal. Hagyományuk tehát legalább az V. századba nyúlik vissza, de ott szomorú módon éppen a pogányságot találjuk, mint azt a törzset, amelyből kihajtott.

[3] A "semmiképpen meg nem osztott" mártírokra való hivatkozás botor sületlenség, hiszen legalábbis testileg megosztoztak rajtuk a városok, néha túl jól is. Kálvin János az ereklyékről írott derűs értekezésében több tucat olyan fejet és egyéb testrészt említ, amelyekből egy embernek jóval kevesebb van, mint amennyit belőlük csak Franciaországban az ő idejében mutogattak.

[4] "A görögök nem ütközhetnek meg." - Lehet, de a mai keresztények igen. Elvégre amit egy régi kultúrában el lehetett sütni, azt nem feltétlenül lehet elsütni ma. Ezzel is bizonyságát adja a r.k. felekezet annak, hogy ereklyés hagyományának a görög mitológia félisteni alakjai adják meg a támaszt.

[5] Elismeréssel kell illetnem azt az engedményt, hogy "a mártírok nem istenek," mert ez a keresztény érzület maradékának meglétéről tanúskodik. De miért kellene ma beérnünk azzal a r.k. kifogással, hogy a "szentek" nem istenek, ha anélkül is Isten helyébe lépnek? A legdurvább vád szóbeli elhárítása után is marad elegendő pogányos gyakorlat, amit a r.k. felekezet szemére lehet vetni.

[6] "Ki érdemelhet többet?" - Ez az érvelés lyukas, mert a "legtöbb" sem feltétlenül "sok." A leginkább tisztelt embereknek sem jár tömjénezés és leborulás, nem kell hozzájuk imádkozni. A csontjaikat sem kell csókolgatni.

[7] "A betöltött kívánságok bizonyítékai a nekik szentelt ajándékok." - Csakúgy, mint Lourdes-ban. Bár minden ereklye úgy gyógyítana, mint Elizeus csontjai! De nem ez a helyzet, talán mert az ereklyék többsége hamis.

[8] "A gyermekeket, akik születnek, az ő védelmük alá adják az emberek." - Utalás a védőszentek szokására, tehát ez is korai eredetű. Kár, hogy ez az eredet pogány.

[9] "Az istenek tiszteletét a vértanúknak adta." - Nyílt beismerése annak, hogy a szentkultusz a pogány többistenhit eltűnésével keletkezett érzelmi űrt töltötte ki. Theodorétosz nem átall azzal dicsekedni, hogy ez a csere Isten rendeletéből történt. Nem tudhatta, hogy ezer évvel őutána új szelek fognak fújdogálni a kereszténységben, és kisöprik onnan az általa oly természetesnek tekintett pogány gondolkodásmódot. Érvelése a reformáció idején gyökértelenné és ízléstelenné vált, így megcáfolni sem kellett. A római katolikus hitvédők azonban nehéz helyzetben találták magukat: a Bibliából kellett volna igazolniuk egy pogány gyakorlatot. Ez nem sikerült nekik (mint más ügyekben sem), ezért a hagyományhoz folyamodtak. Ezzel pedig a pogányságot hívták tanúnak, mert ez a hagyomány onnan származik.

További elemzés helyett idézek egy másik liberális protestánstól, aki nálam sokkal hivatottabb a dologról értekezni: a dogmatörténet óriásától, Adolf HARNACK-tól, aki rövidített Dogmatörténetét 1898-ban adta ki harmadszor. A könyv magyar fordításban pár éve olvasható. Az idézet a 166-167. oldalról való.

"A görög kereszténység egész képtiszteletté, babonává és rosszul leplezett politeizmussá fejlődése úgy is felfogható, mint az egyházban mindig jelenlévő másodrangú vallás (apokrif vallás) győzelme a szellemi valláson. Legitimálták és a doctrina publica-val összeolvasztották ezt a másodrangú vallást, ha a teológusok alkalmaztak is bizonyos megszorításokat. Amint a pogány templomokat átszentelték keresztény templomokká, úgy a régi pogányságot is konzerválták mint angyal-, szent-, kép-, ereklye-, amulett-tiszteletet és az ünnepek rendjét. Az a vallás, amelynek erőssége egykor a bálványoktól irtózás volt, végül áldozatul esett a bálványoknak, és a tömegek körében erkölcsileg eltompult.

A kapcsolódási pontok persze magában a doctrina publica-ban voltak, mert

1) ez a görög filozófia eszközeivel épült fel, a filozófia pedig ezer szállal kötődött a mitológiához és a babonához;

2) A doctrina publica szentesítette az Ószövetséget (eredetileg persze annak szellemi értelmezését írva elő), csakhogy az Ószövetség betűje, amely részben egy alárendelt vallási lépcsőfokot fejezett ki, mind hatalmasabbá vált, és elébement az egyház alacsonyabbrendű tendenciáinak, amelyeket aztán igazolni látszott;

3) a keresztség és az úrvacsora misztériumként elképzelt cselekményei ajtót-ablakot kitártak a misztérium-szörny behatolásának;

4) a régről áthagyományozott, a doctrina publica védelmében álló angyal- és démonhit mind hatalmasabbá vált; nehézkes formában a szerzetesek, spirituális formában pedig az újplatonikus teológusok ápolták; és egyre inkább azzal fenyegetett, hogy ez lesz a vallásosság igazi szférája, amely mögött árnyékban nyugszik a felfoghatatlan Isten és (az egyházi tanítás miatt) ugyanolyan felfoghatatlanná vált Krisztus;

5) Azt a régi elképzelést, hogy léteznek "szentek" (apostolok, próféták, lelki tanítók, vértanúk), már igen korán úgy alakították ki, hogy ezek a szentek közbenjárón és elégtételt adón lépnek fel az emberekért; egyre inkább a trónfosztott istenek helyébe léptek, felsorakozva az angyali hatalmak mögé; közülük Mária lépett az előtérbe, és a dogmafejlőés menete különösen kedvezett neki, de csak neki; egy nő, egy anya jelent meg az istenség közelében, és ezzel végre adva volt annak a lehetősége, hogy mégiscsak elismerjék azt, ami eredetileg a legidegenebb volt a kereszténység számára (a Szent, az Isteni női alakban);

6) a halál mint az igazi élet születésének órája a legrégebbi időktől fogva szent volt a keresztények szemében; ennek megfelelően fokozatosan egyfajta tárgyias szentséget kapott mindaz, ami a keresztény hősök halálával összefüggött; meghonosodott az antik bálvány- és amulettgyakorlat, de legutálatosabb formájában, nevezetesen mint ereklyék és csontok tisztelete; a keresztények a jelentéktelen, elrettentő forma és a vallási érték kontrasztjával világították meg hitük nagyszerűségét, és minél ízléstelenebbnek tűnt egy ereklye, annál nagyobb értékkel bírt azok számára, akik a testetlenülésben és minden érzéki inger kiirtásában ismerték fel a szentség biztosítékát;

7) végül az egyház utat nyitott az emberek ama korlátlan vágyának, hogy a csodák világában éljenek, mind az öt érzékükkel élvezzék a Szentet, és csodás jeladásokat kapjanak az Istenségtől. A későbbi kor legműveltebb egyházatyái sem tudnak már különbséget tenni valóságos és valótlan között; a mágia világában élnek, és fellazítják a vallás és az erkölcs szövetségét (eltekintve az aszkézistől), annál szorosabbra fűzve viszont a vallás és az érzéki világ szövetségét. A vallás sötét őskorának kevéssé módosult procedúrái merülnek fel ismét: mindenfajta jósok megkérdezése, istenítéletek, csodajelek stb. Az e garázdálkodásokkal szemben eredetileg ellenséges zsinatok végül elfogadják az adott helyzetet."