"NEGYEDIK FEJEZET
A szakramentumokA) A hetes szám
A titokzatosnak és valamikép paz istenségnek szentelt dolognak általános képzetéből, mysterium és sacramentum, amaz görög, ez latin eredetű, a IV. század óta lassanként a keresztyén istentisztelet néhány különösen szent cselekménye, végül a skolasztika által a szakramentum fogalma fejlődött ki, mint Istentől rendelt érzéki jegy, mely az isteni kegyelmet jelképezi, tartalmazza és közli.
A fogalom hosszan tartó határozatlansága miatt ezeknek bizonyos meghatározott száma iránti érdeklődésről szó se lehetett, mindazáltal már az egyházi atyák a keresztséget és az úrvacsorát hol egyetlen, hol azonban legkiválóbb szakramentumoknak tekintették, kimutatva és megszentelve lévén azok az Úrnak oldalsebéből kifolyt víz és vér által. (1) A szakramentumok sokaságát nem tartották valami előnyösnek az ótestamentumiakhoz, mint az eljövendő Krisztust hirdetőkhöz viszonyítva. (2) Midőn elkezdődött azoknak egybeállítása és számlálása, a kettő és tizenkettő közt
(1) August. de Symb. ad Catech. c. 6: "Quomodo Eva facta est ex latere Adam, ita Ecclesia formatur ex latere Christi. Percussum est ejus latus et statim manavit sanguis et aqua, quae sunt Ecclesiae genuina sacramenta." Chrisost. Homil. 84: "ex amfoterwn h ekklhsia sunesthke." Ugyanezen értelemben Thomas, Summa P. III. qu. 62. art. 5: "quae sunt potissima sacramenta."
(2) August. c. Faust. XIX., 13: "Prima sacramenta praenuntiativa erant Christi venturi: quae cum suo adventu Christus implevisset, ablata sunt, et alia sunt instituta, virtute majora, numero pauciora."
125
ingadoztak, (1) emellett határozatlan sokaságról beszéltek. (2) A hetes szám a XII. században jutott érvényre Nyugaton, a firenzei zsinaton a görög egyház is minden ellenkezés nélkül elfogadta, s a tridenti zsinat, mint egyetemesen a Krisztus által rendelteket megállapította. (3)
A protestantizmus bizonyos habozás után csak az ősegyház két főbb szent cselekményét ismerte el szakramentumai gyanánt, amennyiben Krisztus csupán ezeket rendelte, s érzekelhető anyaguk alkalmas az érzékfeletti tartalom kiábrázolására.
A katolikus hét szám úgy származott, hogy a körülbelül ezen számú szent cselekmények, melyek a kultuszban inkább vagy kevésbé előtérbe nyomultak, ezen eleitől fogva úgy jó, mint rossz értelemben jelentékenynek tekintett számba összefoglaltattak, a hét csillagzat az Ember Fiának kezében, a Jelenések könyvében elő-
(1) Isidori Origg. VI, 19: "Sunt sacramenta baptismum et chrisma, corpus et sanguis Christi." Még Alexander de Hales (Summa P. IV. qu. 8. membr. 2. art. 1.) "Christus duo sacramenta instituit per se ipsum, sacramentum baptismi et sacramentum eucharistiae.
" Ő még mást is nevez szakramentumnak, de amelyet nem a Krisztus rendelt. Dionysius Areopagita 6 misztériumról szól, ezek között a szerzetesi felszentelésről, a görög egyházban Hiob (1270) először 7-et, de ő is a bűnbocsánat helyett a zárdai életet említi. Damiani 12. (Op. T. II. p. 167. s.)(2) Bern. Clarev. in Coena Dom. Sermo I.: "Multa sunt sacramenta et scrutandis omnibus hora non sufficit. De tribus itaque, quae satis congrua sunt huic tempori, dicendum erit.
(3) S. VII. de Sacrr. can. 1.: "Si quis dixerit, sacramenta novae legis non fuisse omnia a Christo instituta, aut esse plura vel pauciora quam septem, anathema sit." Elővigyázatosabban szól a Cat. Rom. II., 1., 9: "Res sensibus subjecta, quae ex Dei institutione sanctitatis et justitiae tum significandae tum efficiendae vim habet." Perrone, T. VII. §. 15: "Si quis quaerat, utrum omnia novae legis sacramenta fuerint immediate a Christo instituta, an vero quaedam solum mediate, respondemus, esse longe verisimilius omnia fuisse immediate a Christo instituta. Nam de solo sacramento Extremae Unctionis esset dubitandi locus; ast concilium Tridentinum satis aperte adstruit, ipsum a Christo instutum esse et a Jacobo Apostolo promulgatum, licet tamen definitum non sit." Ezek szerint a tridenti zsinat határoz végérvényesen történelmi kérdések felett is; dogmatikai végzést mindenesetre (definitio) akart hozni.
126
forduló vadállat hét fejével szembeállítva. (1) Ezen szent számjáték nélkül egyiket vagy másikat, pl. a házasságot, melyről nem minden élc nélkül állították, hogy először a Krisztus rendelte el, bizonyosan kihagyták volna. (2) Mást meg felvettek volna, mint a lábmosást, mely mellett biztos előkép és látszólagos rendelet szól, (3) melyet Szent Bernát mint a mindennapi bűnök megbocsátását eszközlőt szakramentumul határozottan elismert, (4) akkor a zárdákban, valamint a királyi udvaroknál is gyakorlatban volt, és még most is Rómában ugy a pápa által 13 öreg zarándokon nagycsütörtökön, miként még épületesebb módon és komolyabban az apostoli egyház szokása szerint a Szentlélek-kórházban a húsvét hetének minden estéjén az újonnan érkezett zarándokokon mint kegyes világi szolgálat is teljesíttetik. (5) Emellett még a királyság szakramen-
(1) Jel. 1,16; 17,7 sköv. Emellett a hét angyal a haragnak hét poharával.
(2) Speil, 182. o.: "Hogy a házasságot először Krisztus rendelte volna, azt a katolikus teológia soha sem állította, de azt igen, hogy az Istentől rendelt házasfrigyet Krisztus emelte szakramentummá, midőn megszentelte s különös kegyelemmel kötötte egybe." És mégis ugyanő a 171. oldalon ezt írja: "Minden szakramentumban közös, hogy azokat Krisztus rendelte." De hát ez azelőtt nem volt-e megszentelve Isten rendelete altal, és micsoda különös kegyelmet csatolt ehhez a Krisztus?
(3) Jn 13,14
(4) Bern. Clarev. l. c.: "Ut de remissione quotidianorum (peccatorum) minime dubitemus, habemus ejus sacramentum, pedum ablutionem. Quaeris forte, unde sciam, quod sacramentum sit hujus remissionis. Attende quod Petro dictum est: Si non lavero te, non habebis partem mecum. Aliquid igitur latet, quod necessarium est ad salutem, quando sine eo nec ipse Petrus partem haberet in regno Christi.
" Perrone, bárha nem tud is semmi jó tanácsot adni, biztosít (T. VII. de sacr. §. 39.) "hoc pro certo tenendum est, S. Bernardum noluisse alia sacramenta admittere, quam quae in Ecclesia Romana agnoscebantur, ac propterea materialem pedum ablutionem minime pro vero ac proprie dicto sacramento habuisse." Speil, 183. o.: "Szent Bernátnak, mint magában álló teológusnak véleménye még nem bizonyíték a katolikus egyház tana ellen." Ő nem állott elkülönülten, hanem mélyen behatolva az egyház tudatába, s ezért érvényes tanú a hét szakramentumra vonatkozó tradició általánossága ellen.(5) Az első egykor a vatikani Sala ducale-ban, jelenleg a Péter-templom egyik oldalrészében, csupán ceremónia, a második a zarándokok lábain valósággal végrehajtatik, mindkettőt vendégség követi, melynél a zarándok-apostolokat a pápa, a kórháziakat a szerzetesek és apácák, s részint a főbbranguak is szolgálják, és pedig minden kegyeskedő arcjáték nélkül, néha nagyon is vidám, vendégszerető alakban.
127
tuma is felállítható lett volna, a királyfelkenés az ótestamentumi előkép nyomán, és amint ez megtörtént a római-germán császároknak a pápa, vagy később a papi választófejedelmek általi megkoronáztatása alkalmával, s a miként ehhez járult a francia királyságra nézve egy mítosz az olajos edényről, melyet egy galamb hozott le az égből, igen jelentékeny kiábrázolása lett volna ez az Isten kegyelméből való királyságnak ha az áldozári rend hajlandó lett volna egy ilyen kultuszt az Istentől rendelt felsőséggel megosztani.
A katolikus állítás a tradícióban akarja az alapot megtalálni, midőn rámutat, hogy már az egyházi atyák mindnyájan hét szakramentumról emlékeznek: de egyenkint az egyik ezt, a másik amazt, emellett még másokat is idéznek, mint pl. a katekumenek ajkára tett sót, az ördögűzést, a zárdai fogadalmat, vagy épen másnemű misztériumokat, pl. az Úrnak emberrélétét, keresztre feszíttetését, feltámadását; (1) de az egyház első évezredében ami pedig a legnagyobb nyomatékú lenne sehol sincsenek összefoglalva a hetes számba, még azon iratokban sem, melyek egyenesen a szakramentumokat tárgyalják. (2) A régi, az V. század óta a görög ortodox egyháztól elvált keleti kisebb egyházakra való hivat-
(1) Chrysost. in I. ep. ad Cor. Hom. 7. Ambrosius, de incarnationis dominicae sacramento.
(2) Így Jeruzsálemi Cirill a misztagógikus (rejtélymutató) katekizmusokban, s Ambrosius a neki tulajdonított De sacramentis című 6 könyvben, melynek végén határozottan ez áll: "ergo accepisti de sacramentis, plenissime cognovisti omnia,
" anélkül, hogy csak egy szóval is el lenne árulva a hetes szám titka. Bonizo, sutrii püspök, VII. Gergely híve, "Libellus sacramentis" című munkájában a szakramentumok három nemét különbözteti meg: csak kettő van az Úrtól rendelve, némelyek az apostoloktól, s végre határozatlan különfélesége van azoknak, melyeket az egyház, bár nem rendeletből, hanem a Krisztusnak példája után használ, pl. reálehelés az ígéreteknél, oly cselekmények, melyek a megkereszteltnek Szentlelket, a bűnösöknek feloldozást adnak, az áldozárokra hivatali hatalmat ruháznak. Perrone kimutatható hagyomány hiányában utal a katolikus történelmi bizonyítékok utolsó menedékére, a "disciplina arcani"-ra. De az egyház titokteljes szertartása a II. század közepe után az Augustinus koráig egyedül az úri szent vacsora volt, ráadásul mind ez maga, mind más cselekmények az egyházi atyák irataiban aggálytalanul említtetnek, így a titokteljesség bizonyára csak abban állott volna, hogy az egyház hét ilyen különösen szent cselekményt számlált és valóban, az hosszasan titok volt az egyház előtt, azaz: egyáltalán nem tudtak róla.
128
kozás, miszerint ezeknél hét szakramentum lett volna, olyant állít, ami nem kimutatható, (1) az ő hitemlékeikben semmi nyoma az ilyen határozott zárt számnak aminthogy ez nem is várható, midőn maga a keleti egyház záródogmatikusa, Damaszkuszi János a VIII. században csupán egyenként a keresztségről és úri szent vacsoráról értekezik, s emellett a keresztről, anélkül, hogy azokat egy közös fogalom alá összevonná. Azonban igenis lehetséges, hogy római misszionáriusok Ázsiában és Abesszíniában némely nesztoriánus és jakobita papoknak a hét szakramentumról egyet-mást beszéltek.
Azon szükségességnek Aquinói Tamástól egész Möhlerig megkísérelt racionális bizonygatása, hogy éppen e hét szakramentum koszorúja az, amely megszentelve környezi az emberi életet, annak különböző fejlődési pillanataiban ez az érvelés pontosan annyira racionális, mintha csak Chrysostomus a két szakramentum mellett hozná fel bizonyítékul, hogy a víz által újjászületünk, az Úrnak teste és vére által tápláltatunk; vagy hasonló önkényességgel az ólutheránus dogmatikusok, hogy a vallásos élet keletkezése és felöltözése a keresztség által, annak táplálása és megszentelése az úri szent vacsora által biztosíttatik, mi egyébre van még szükség?
De a protestantizmus, ha önmagát felfogva, a szakramentumokat első jelentésére visszavezeti, hogy tudniillik azok az egyházi kultusz legszentebb cselekményeinek jelképes alakjai, nem nagyon fog civakodni azoknak összeszámlálása miatt. Sőt éppen hogy természetesnek fogja találni, hogy az az egyház, mely az istentiszteletnek a pompáját szereti, az ilyen szent jelképekkel gazdagabban ékesíti fel magát,
(1) Möhler, 263. o.: "A "hét" szám, ellentmondásban a Szentírás tanával s a katolikus és görög ortodox egyház legalaposabb hagyományával, sőt a nesztoriánusokkal és a monofizitákkal is, akik már ezelőtt 1400 évvel különváltak a nevezett két egyháztól, [a protestánsoknál] kettőre szállíttatott le." Ludolphus Hist. aethiopica ellenében (III. 5. 44: "pergimus ad sacramenta, quorum Abyssini neque commune nomen, neque numerum habent," az erre vonatkozó kommentárban a jezsuita misszionáriusok bizonyításaira való hivatkozással) Perrone, T. VII. de sacr. §. 31.: "Ludolphus ac Lacrozius, utpote haeretica labe infecti, decipere voluerunt;" ez fölöttébb könnyedén van odavetve.
129
mint a szellem egyháza, bárha az ember érzéki természetét elismerve ez utóbbi sem veti meg ezt az égbevezető lajtorját, melyen ha nem is az angyalok, de a vallásos érzelmek szállanak fel és le. Midőn egyszer Goethe azon véleményt kockáztatta, hogy a protestáns kultusz igen kevés szakramentummal bír, és azok katolikus sorrendjének elmés magyarázatát adta, egyetlen józan protestánsnak sem jutott eszébe ebben holmi katolicizmus iránti hajlamot keresni. A valóságban három, a szakramentum fogalmán kívül helyezett szent cselekmény ismét ténylegesen csaknem a szakramentumok jelentőségére jutott a protestáns népek életében: a papszentelés (ordinatio), confirmatio és a házassági frigy. Ragaszkodva az ősi szokáshoz, igen könnyen lehetne ezekre nézve jelképes anyagot találni: a bibliának átadása, a kenetolaj s a jegygyűrűváltás; lehetne ezeket másodrangú szakramentumoknak nevezni csakhogy a két nagy szakramentumnak elsőbbsége megmaradjon, mint amelyeket egyenesen Krisztus szerzett, s melyek az ő ígéretéről tesznek bizonyossá.
B) Hatás
A szakramentumok hatása az egyház véleménye szerint mindig elsősorban természetfelettinek tartatott, mindazáltal az azzal élőnek fogékonyságától függően, úgy, hogy ezt röviden az isteni kegyelem ígéretébe vetett hitnek is nevezték. (1) De miután a későbbi skolasztika az úgynevezett ótestamentumi szakramentumok becsét, milyenek a körülmetélkedés és páskabárány, az újtestamentumiakkal szemben meg akarta határozni, akkor egy az egyházi gyakorlatban már régóta elharapózott visszaélésnek engedve, az ótestamentumi szakramentumokat úgy fogta fel, hogy azok az üdvösség elnyerésére csak az eljövendő megváltóba vetett hit által hatnak, mint opus operans, az újtestamentumiak pedig önmagukban a külső használat által, még a belső kegyes érzelmek
(1) August. in Jo. Tr. 80: "Unde ista tanta vis aquae, ut corpus tangat et cor abluat, nisi faciente verbo, non quia dicitur, sed quia creditur." Conc. Florent. Definitio: "Novae legis sacramenta continent gratiam et ipsam digne suscipientibus conferunt.
"
130
nélkül is, mint opus operatum, kivéve, ha az azt élvező valamely halálos bűn elkövetése által az isteni kegyelemnek útját állja.
Midőn Luther a külső cselekmények varázserejébe vetett ezen babonás hittel, melyet ő nemcsak a szakramentumokra fektetett vakhitben talált uralkodónak, egyedül a hit evangéliumát állította szembe, kezdetben úgy tűnt fel előtte a szakramentumokkal való élés, mint a csupán alanyi jelentőséggel bíró hitnek jegye és záloga, és ő a szabadság első rohamos áramlatában az egyháznak ezen régi sejtelemteljes velős mondatát: "Nem a szakramentum hiánya, hanem megvetése viszen kárhozatra! Isten, aki téged a szakramentumok nélkül üdvözíthet, szeretet nélkül nem fog megmenteni!" úgy hangsulyozta, hogy általában véve a szakramentumok használata is szabados dolog a hívő emberre nézve. De midőn az ő egyházalapító hatalma előtérbe lépett, és úrvacsorai tanának fontossága által az átszállott hagyományt újból felkarolta, hogy az isteni kegyelem a szakramentum által nemcsak jeleztetik, hanem adatik is, s a szakramentumok tárgyilagos jelentőségét katechizmusaiban is a legerőteljesebben elismerte, ezt a nézetet a róla nevezett, valamint a Kalvin által reformált egyház is elfogadta, azonban úgy, hogy mindig a hit a kéz, mely a szakramentumok kegyelemajándékait elfogadja. Ezen értelemben vetette el az augsburgi hitvallás azon tantételt, hogy a szakramentumok megigazítanak hit nélkül ex opere operato. (1) Még keményebben szól az Apologia: "Mi kárhoztatjuk a skolasztikus tanítók egész
(1) Art. XIII. Mivel a Confutatio Pontificia ezen cikkben semmi megbotránkoztatót nem talál, Lämmer úgy véli (Vortrident. Theol. 222. o.), hogy a hivatalos példányban a kárhoztató ellentétel nem volt benne, amint a weimari és anspachi kéziratokban is hiányzik. Az más kéziratokban sem található, melyeket a birodalmi gyűlés tagjai hazájukba küldtek. De ezen másolatok az utolsó napokban az átadás előtt készültek, midőn a hitvalláson még mindig egyes javítások és hozzáadások történtek. Az ellentétel a Melanchton editio princeps-ében, s a birodalmi követek némely másolataiban áll. Nem volt semmi ok reá, hogy közvetlenül az ünnepélyes átadás után változtatást tegyenek s a hivatalos másolatokba felvegyék azokat. Midőn már a Confutatio császári parancsra azonnal kiadatott, fel kell tenni, hogy ezek szerkesztőinek a Confessio hivatalos latin példánya, melyet megcáfolniok kellett, kezükben volt. Ha tehát ők ezt a cikkelyt egyszerűen helybenhagyták (nihil offendit) és csak a hetes számról emlékeztek, ez nem egyéb, mint bizonyítéka annak, hogy az akkor megrémült katolicizmus nem bízott magában, hogy az opus operatum-ot a császár és a birodalmi gyűlés előtt megvédelmezheti.
131
seregét, kik azt tanítják, hogy a szakramentumok azoknak, kik az utat el nem zárják, kegyelmet osztogatnak ex opere operato, a vele élőnek kegyes érzelme nélkül. Általánosságban is zsidós vélemény azt gondolni, hogy mi némely puszta ceremónia által megigazíttatunk a szívnek jóra törekvő érzelme nélkül, azaz hit nélkül és mégis ezt az istentelen véleményt nagy tekintéllyel hirdetik az egész pápai birodalomban."
Chemnitz által tudjuk, (1) hogy még a reformáció korabeli vallásos beszélgetésekben, felvilágosodott katolikusok (pl. Gropper, a kölni dóm dékánja) szégyellték a skolasztika tanát, s annak más értelmet igyekeztek alácsúsztatni, azt állítván, hogy az nem azt mondja, hogy Isten a szakramentumok által osztogatja a maga kegyelmét az azzal élőnek hite nélkül, hanem csak azt, hogy a szakramentum igaz volta nem a kiszolgáltató egyénnek érdeme és méltósága, hanem Istennek rendelete, hatalma és munkássága után mérendő. Ezt Bellarmin tovább fejtegetve, tanítja: (2) a szakramentum hatálya ex opere operato csak azt jelenti, hogy a kegyelem az Istentől e végre rendelt szent cselekmény ereje, s nem a kiszolgáltató vagy azzal élő egyéniség érdeme által osztogattatik, míg mint hajlam a felnőtteknél csakugyan szükséges a jó akarat, hit és bűnbánat. Végül Möhler (3) a katolikus egyház tana gyanánt állítja: az opus operatumhoz odaértendő: a Christo, azaz: a
(1) Examen Concil. Tridentini II. 1. de sacram p. 26.
(2) De sacram. in gen. II. 11.(3) " ex opere operato scilicet a Christo, e helyett: quod operatus est Christus, azaz: a szakramentumok egy, az Üdvözítő által számunkra kiérdemelt isteni erőt kölcsönöznek, melyet semmi emberi hangulat, semmi lelki állapot és törekvés nem okozhat, hanem Krisztusért egyenesen Isten ád a szakramentumban. Eszerint ezen tan által az isteni kegyelem objektivitását megtartották, s meggátolták azt, hogy a szakramentum hatálya egészen szubjektív álláspontra helyeztessék. Egyébiránt a teológusok közül igen sokan az opus operatumról való tant különös kapcsolatba hozzák azzal is, hogy nem a szakramentumok kiszolgáltatójának erényessége és kegyessége az, melytől azoknak hatálya függ." Ebbe a protestantizmus igenis beleegyezett volna.
132
szakramentum hatályos, mint a Krisztustól a mi üdvösségünkre szerzett intézmény, melynek áldásait hogy az ember élvezhesse, fogékonynak kell lennie, valamint legyen fogékony a bűn miatti bánatban, az isteni segedelem utáni óhajtozásban és a bizalomteljes hitben.
Ha a reformáció idejében ez lett volna a katolikus tan, a reformátorok, ezek a Krisztussal teljes teológusok, kik soha sem sajnálták a szót arra, hogy az embertől minden jót elvitassanak, csak azért, hogy mindent a Krisztustól nyerjenek, ezen tannak bizonyosan a legkevésbé sem mondottak volna ellene. De ugyanaz a skolasztikus, ki a szeplőtlen fogamzás dogmájára nézve a legfőbb tekintély lett, Duns Scotus éspedig e tárgyban Aquinói Tamással nem ellenkezve, sőt inkább ennek tanát tisztán keresztülvive ezen dogmát egészen az egyházi gyakorlathoz alkalmazottan így fogta fel: (1) A szakramentum kegyelmet kölcsönöz az opus operatum erejénél fogva úgy, hogy e mellett a jóra való belső törekvés nem kívántatik, (2) melynél fogva a kegyelmet kiérdemeljük; hanem elégséges, hogy az azzal élő annak (valamely halálos bűn által) útját ne állja. Így hangzik a jelenleg is érvényben levő tanalakzat, (3) így találta és küzdötte le azt a reformá-
(1) L. IV. d. 1. qu. 6.: "Sacramentum ex virtate operis operati confert gratiam, ita quod non requiritur ibi bonus motus interior, qui mereatur gratiam, sed sufficit quod suscipiens non ponat obicem. Sed in illis actibus (V. T.) non conferebatur ex hoc solo quod offerens non poneret obicem, sed tantum ex virtute boni motus interioris tanquam meriti.
"(2) Tehát nem szükséges a szakramentumok hatásosságához mert nem állítjuk, hogy a katolikus dogma oly messze távozott az evangéliumtól, hogy a hozzá csatlakozandó kegyes érzületet fölöslegesnek nyilvánította amint Speil a 187. oldalon általam a skolasztikai tant értelmezteti, és aztán a megértés hiányából az egész "vádaskodásomat" levezeti.
(3) Gabriel Biel, aki a skolasztika egész dogmatikai aratását összegyűjtötte, in Sententt. L. IV. d. 1. qu. 3: "Sacramentum dicitur conferre gratiam ex opere operato, ita quod ex eo ipso, quod opus illud, puta sacramentum, exhibetur, nisi impediat obex peccati mortalis, gratia confertur utentibus, sic, quod praeter exhibitionem signi, foris exhibit, non requiritur bonus motus interior in suscipente, (qui de condigno vel de congruo gratiam mereatur, sed sufficit, quod suscipiens non ponat obicem ... sic baptismus, confirmatio, extrema unctio conferunt gratiam ei qui non habet usum perfectam rationis). Ex opere operante vero dicuntur sacramenta (Veteris T.) conferre gratiam per modum meriti, quod scilicet sacramentum foris exhibitum non sufficit ad gratiae collationem, sed ultra hoc requiritur bonus motus vel devotio interior in suscipiente, secundum cujus intentionem confertur gratia." Speil (189. o.) panaszkodik, hogy a fentebb zárójelbe tett szavak, melyeken nyugszik az egész, a korábbi kiadásban kihagyattak. Azért hagytam ki őket (miként még sok egyebet is) az idézetekből, hogy könyvemet szükség nélkül ne bővítsem, mivel azoknak semmi fontosságuk nincs. Mert az első fele csupán ismétlése az egyszer már idézettnek: minden kegyelem, mely de condigno érdemszerűséget eszközöl, a katolikus dogma szerint megérdemlett, tehát itt az van kimondva, hogy ezen kegyelmet nem a bonus motus interior érdemli, hanem már a külső cselekmény; a második felében példa okáért némely szakramentumok vannak felhozva, melyeknél elő fordulnak elő oly momentumok, mikben a bonus motus interior egyáltalán nem is lehetséges.
133
ció. (1) A tridenti zsinat ezen tannak a reformátorok által történt elvetésére egyszerűen az ex opere operato hatásosság megállapításával felelt; (2) itt tehát a hagyományos tanfogalmat előre feltették, miképp különben a tridenti tétel is, főleg ahol a skolasztika műkifejezéseit használja, a skolasztikus teológián nyugszik. De miként az, ami a vallásos igazsággal ellentétben áll, egy keresztyén társulat kebelében soha következetesen keresztül nem vihető, úgy a katolikus egyház is elhajolt tőle az egyes szakramentumokról szóló tanában. (3)
Miután a római egyházban az érzületre, melyből a tett ered, kevés súlyt tesznek, továbbá olyan cselekményeket tekintenek érdemszerzőknek, amiket másvalaki is megtesz az ember helyett pénzért, e tényezők hatására a kegyes cselekedetnek önmagában vett érvénye áthatotta a katolikus nézetet és gyakorlatot,
(1) Apol. Conf. VII. p. 203: "Quantum in Ecclesia abusuum pepererit illa fanatica opinio de opere operato sine bono motu utentis(sacramento), nemo verbis consequi potest. Hinc est illa infinita profanatio missarum etc.
"(2) S. VII. de Sacr. can. 8: "Si quis dixerit, per ipsa novae legis sacramenta ex opere operato non conferri gratiam, sed solam fidem divinae promissionis ad gratiam consequendam sufficere, anathema sit." Can. 6: "Si quis dixerit, sacramenta novae legis non continere gratiam, quam significant aut gratiam ipsam non ponentibus obicem non conferre, quasi signa tantum externa sint acceptae per fidem gratiae vel justitiae anathema sit."
(3) Például a bűnbánatról szóló tanban. Ezért Conc. Tnid. S. XIV. de Poenit. c. 4: "Quamobrem falso quidam calumniantur catholicos scriptores, quasi tradiderint, sacramentum poenitentiae absque bono motu suscipientis gratiam conferre quod nunquam Ecclesia Dei docuit." Ebből látható az is, hogy mit kell érteni bonus motus (interior) kifejezés alatt magát a vallásos érzületet, melyet másutt mégsem tartanak szükségesnek.
134
és a szakramentumok hatályáról szóló tanban általános alakban is nyíltan bevallották. Ez aztán az oka, hogy a protestáns polemika oly makacsul megállott ezen szemrehányás mellett. (1)
Ha a katolikus teológusok ezt azután más módon helyrehozzák, ebben a keresztyén szellem hatalmát kell elismernünk, mely nem volt képes tovább tűrni, hogy a szakramentumoknak a vallásos-erkölcsi hatás helyett valami bűvös erőt tulajdonítsanak, miként a külsőleg használandó varázseszközöknek: de azért e teológusok nincsenek feljogosítva, hogy őskoruk egyházi emlékeinek új értelmet adjanak. (2) Hogy aztán egyházuk csalhatatlanságával miképp tudják ezt összeegyeztetni, az az ő gondjuk: mi pedig kötelesek vagyunk arról bizonyítványt venni, s vallomásaikra vissza fogunk emlékezni, hogy semmi szakramentum és semmi egyházi cselekedet, önmagában, pusztán azáltal, hogy végrehajtatik, még nem üdvadó, hanem csakis akkor, ha az azutáni vágy (bárha még a szilárdságot nagyon is nélkülöző) vallásos érzületből ered, s áldását ettől fogadja. Emellett el kell ismerni mintegy alapul szolgáló, de elferdített értelmét az ex opere operato hatásosságnak, mely szerint a szakramentum mint jelkép, mint szent cselekmény és a személyre való vonatkozásban alkalmas arra, hogy egy teljes készséggel bíró (sőt akár zárkózott) kedélyre ennek akarata ellenére is olyan vallásos hatalmat gyakoroljon, melyet a tiszta isteni ige ezen érzéki boríték nélkül talán nem lett volna képes gyakorolni. Egyező értelemben is ma-
(1) Speil, 187. o.: "Egészen sajátságos, hogy minő szívóssággal, hogy ne mondjam: makacssággal ostromolják a protestáns polemikusok a szakramentumok hatályosságáról szóló katolikus tant."
(2) Möhler (261. o.) önkényes értelmezésnek nevezi azt, amit a lutheránusok a katolikus fogalom alá becsúsztatnak, míg szerinte ők maguk mégis hallgatólagosan újból elfogadták az opus operatum egész fogalmát. Perrone (T. VII. §. 46.) Bellarminra utal, ki felmutatja azon nem tisztességes eljárást, mellyel a protestánsok az opus operatum-ról szóló katolikus tanra képtelenséget költöttek, "hac enim perpetua fraude haeretici omnes usi sunt." Ezt a dörgedelmet merészelik ők szembeállítani a skolasztikusok ezen tételével: "non requiritur bonus motus interior", és az erre minden korlátozás nélkül alapozott tridenti dogmával! Hivatkoznak ugyan Leibniz és Fabricius vallomására, de az első ezen tárgyban csak szellemesen játszott, a második pedig jellemtelenül hízelgett.
135
radt mindkét egyház a szakramentumok szükségességére nézve, amennyiben azok minden ember számára vannak rendelve, azoknak megvetői ellenében, és azoknak a kényszeresetekben való szükségtelenségére nézve.
C) A szándék
Bármennyire fokozódik is a szakramentumok keltette erkölcsi benyomás a kiszolgáltató lelkész személyes érdeme és tiszteletreméltósága által, mégis abban mind a két egyház egyetértett, hogy az áldás a maga lényegében nem a kiszolgáltató erkölcsi és vallásos érdemességétől függ. Mindkét egyházban érvényes Ágostonnak a tisztátalan kezek által végrehajtott keresztségről nyilvánított merész véleménye: (1) "Én nem félek a házasságtörőtől, nem félek a részegtől, mivel várom a galambot, mely tudtomra adja, hogy ez (Krisztus) az, aki keresztel." Mind a két egyházban csak némely felekezetek és pártok (a novatiánusokon és donatistákon kezdve a pietizmus bizonyos ágazatáig) tartották, mégpedig a kegyes kétségeskedés és papi kevélység közt habozva, hogy a nem hozzájuk hasonlóan kegyes érzületű lelkész által kiszolgáltatott szakramentum hatálytalan, s az ilyennel való minden közösség veszedelmes a lélekre. Emellett VII. Gergely hierarchiai érdekből az úri szent vacsorát bármely nős pap kezéből véve érvénytelennek nyilvánította, s ezzel a nép rajongó dühét az oltár lépcsőin elkövetett borzasztó tettekre ingerelte. (2) De ezáltal azon ellentét jött létre, hogy a katolikus egyház az áldozár azon szándékát (intentio), mely szerint az illető szakramentumot az egyház
(1) Tractat. in Joannem, V. 14.
(2) Speil, 192. o.: "Ezt bebizonyítani nehéz lenne Hasénak, és nem is igaz." Ha ez Gergelyre nézve csak az ily áldozárok elmozdítása által bizonyítható is, mindazáltal a világiakhoz intézett tilalomban benne volt, hogy tilos ilyen kézből elfogadni a szakramentumot, és az akkor élők is így értelmezték, pl. Sigbert Gembl. ad ann. 1074: "Laicis Missam eorum audire intendixit, novo exemplo et, ut multis visum est, inconsiderato praejudicio, contra s. Patrum sententiam quia scripserunt, quod sacramenta, quia Spiritus S. illa vivificat, nec meritis bonorum dispensatorum amplificantur, nec malorum peccatis attenuantur."
136
hagyománya szerint szolgáltassa ki, ezeknek hatályosságára szükségesnek tartotta.(1)
Aquinói Tamás e tekintetben azon különbséget tette: (2) ha valakinek egyáltalán nem az a szándéka, hogy szakramentumot szolgáltasson ki, hanem hogy abból csak gúnyt űzzön, különösen ha ezt még külsőleg is elárulja, ez által a szakramentum valódisága megsemmisül: de ha valamely áldozár egy nőt azért szándékszik megkeresztelni, hogy azt rosszra használja, vagy az Úrnak testét mérgezési szándékból szolgáltatja ki, a szándék ezen visszássága által a szakramentumok igaz volta nem fog megsemmisülni; ezen alkalommal megválasztotta az ember, hogy a középkorban kinek szolgálatjával élt. Azután a katolikus teológia kiemelte a "külső" és "benső" szándék közti furcsán hangzó különbséget, értvén az előbbin a lelkész azon akaratját, mely szerint a szakramentumot az egyház bevett gyakorlata szerint, s az utóbbin, hogy az egyház értelmében szolgáltassa ki. Nem helyes, hogy a katolikus és protestáns egyház a szándék első neme felett meghasonlott, miután mindkét egyház megkívánja ezen külső műveletet, (3) s mindkettőben előfordulhatnak esetek, melyekben az eldöntés csaknem önkényes lehet, hogy vajon az egyik vagy másik rítus hibás teljesítése miatt a szent cselekményt végre nem hajtottnak kell-e tekinteni.
De a belső szándék ügyében (a kiszolgáltató lelkész szándéka sajátos értelemben) maga a katolikus teológia is meghasonlott, s míg az olaszok más katolikus iskolákkal együtt a szakramentumok valóságára vonatkozólag ennek szükségességét állítják, addig főleg a francia teológusok ezt a szükségességet tagadják. Ez az ellentét egymással szemben álló, de egyaránt katolikus érdekek
(1) Conc. Trid. S. VII. de Sacr. c. 11: "Si quis dixerit; in ministris dum sacramenta conficiunt et conferunt, non requiri intentionem saltem faciendi, quod facit Ecclesia, anathema sit.
"(2) Summa P. III. qu. 64. art. 8.
(3 Perrone, T. VII. §. 148: "Controversia, quae inter Catholicos et Protestantes agitatur, est de intentione externa." Ezellen Hollazii Examen theol. p. 1058: "Intentio externa, quae consistit in adhibitione omnium verborum et actionum sacramentalium hoc modo, quo Christus instituit, ad integritatem sacramenti necessaria est."
137
miatt áll fenn. Egyfelől az opus operatum azt igényli, hogy a szent cselekmény, bárminő szándékkal hajtatott is végre, csupán külsőségénél fogva is érvényes legyen. Emellett szól azon legenda, hogy Szent Athanasius, mint gyermek, egyszer játékból más gyermekeket megkeresztelt, és az alexandriai püspök ezt a keresztséget érvényesnek nyilvánította. Genesius színész a színpadon a keresztyének kigúnyolása végett megkereszteltetett, a Szentlélek annyira áthatotta, hogy magát valósággal megkereszteltnek tekintette, s mint vértanú halt meg. (1) Bármennyi tartozik is talán ebből a mondához, annál inkább tanúskodik ez a monda előállásának idejéről, illetőleg az egyház ítéletéről az ilyen szertartások feltétlen érvénye mellett. Ehez számítandó azon tény, hogy a hatalmas pápa, I. Miklós, azon keresztségeket, melyeket az ő korában egy zsidó a bolgárok között pénzért végre hajtott, s IV. Ince egy szaracén keresztelését, habár ez azt se tudta volna, mi az egyház, érvényesnek tekintették.(2) Tehát amit Bellarmin és Perrone mint Luther ízetlen véleményét kárhoztat (hogy a szakramentumokat kiszolgáltathatja akárki, pap vagy világi, sőt és itt Luther modorára ismerni még maga az ördög is) az bizony teljesen megfelel a katolikus nézet ezen ágának.
Másfelől azt követeli a katolikus áldozárság jelentősége, hogy a szakramentum csakis a pap határozott akarati működése által hajtassék végre, és maga az opus operatum-ra való tekintet az elfogadó érdekében ajánlja ezen követelményt a kiszolgáltatóra nézve, nehogy a szent cselekmény emberileg szellemi hatályától megfosztva, úgy tűnjék fel, mint valami gépies varázslat. Ez okból VIII. Sándor kárhoztatás alá vetette azon állítást, hogy érvényes az a keresztség, melyet valamely áldozár teljes külső renddel hajtott ugyan
(1) Speil, 193. o.: "A keresztelő színésznek valóban éppen szándéka volt azt tenni, amit az egyház teszen, mert éppen ez által kellett a keresztyénségnek kigúnyoltatni." Nos, neki bizonyára nem az volt a szándéka, hogy ezen majmolt ceremónia által társát keresztyénné tegye.
(2) Ellenben Constit. apost. III. 10., VIII. 46. megtiltják a világiaknak a keresztelést, a kézrátételt, s mindennemű megáldást. Azt csak kibúvó gyanánt használja Perrone (T. VIII. 69. §.), hogy ez csupán az ünnepélyes és nyilvános keresztségre vonatkozik, nem pedig a házi és szükségből való keresztségre. Éppen így a 4. karthágói zsinat kánonjában ezt a tilalmat: "mulier baptizare non praesumat" így tölti ki: "nempe ubi adsunt viri."
138
végre, de szívében azt határozta: én nem szándékozom azt tenni, amit az egyház teszen. (1) De ezáltal minden szakramentum érvénye az áldozár titkos önkénye alá lenne rendelve, (2) s bizonyos‚ körülmények közt fenyegető bizonytalansággá, vagy romboló bizonyossággá válhat az, hogy maga egy felszentelt pap még meg sincs keresztelve, s eszerint minden áldozári cselekménye érvénytelen. Ezt a helyzetet szemlélteti Gutzkow egy regényében, mely ugyan a római varázslat összképében, mindazonáltal nem minden valódiság nélkül adja elő a különböző helyzeteket és személyiségeket, amint azokat a modern katolicizmus felmutatja. A katolikus áldozári rendnek a regénybeli megtestesítője, egy ifjú áldozár püspök lesz, s kilátása van a pápai trónra, míg fenyegetőleg függ feje fölött azon titok, hogy egy áttért és pappá lett rabbi, ki szívében azután ismét visszatért a zsidó vallásra, őt bosszús gúnnyal azon szándékban keresztelte, hogy ne keresztelje meg, egy halálos ágyán efelől kiállított okmány bizonyítása szerint. (3) Oly helyzet ez, mely ugyan a mi napjainkban nem egykönnyen gondolható el, Spanyolországban azonban többször előfordult, midőn tudós zsidók, kik csak a keresztség vagy hazájukból való kiűzetés közt választhattak, papokká, sőt püspökökké let-
(1) "Valet Baptismus collatus a ministro, qui omnem ritum externum formamque baptizandi observat, intus vero in eorde suo apud se resolvit: non intendo facere quod facit Ecclesia.
"(2) Speil, 195. o. "Hogy eszerint a katolikus tan által minden szakramentum érvénye bármely pap titkos kényétől tétetik függővé, ez csak azokban kelthet aggodalmat, kik mindenik áldozárban egy-egy gonosztevőt látnak." Nem: ennek a helyzetnek aggasztó oldala csak abban rejlik, hogy bármelyik áldozár gonosztevővé válhat amit a subregens úr bizonyosan nem fog lehetetlennek nyilvánítani.
(3) Speil (195. o.) Ezt a példálózást azon szent méltatlankodással utasítja vissza, hogy "a polemizáló annyira megfeledkezik magáról, hogy a katolikus dogmák ellen egy regényre, egy tévelygő képzelgés szüleményére hivatkozik", s kifakad, hogy "ahol ilyen fegyverekkel támadnak, ott a védekezés szükségtelen, mert egy ilyen harc hozzánk s a mi szent ügyünkhez nem méltó." Egy regény még semmit sem bizonyít, de valamely dolgot képes szemlélhetővé tenni. Egy sokat olvasott irányregény még hatalommá is válhat, miként Tamás bátya kunyhója az amerikai rabszolgaság ellen, és a Hahn-Hahn grófnő regényei hatalommá válhattak volna a római katolicizmus mellett.
139
tek, és az éj titkos sötétségében a zsinagógákat mégis meglátogatták.
A katolicizmus ezen két érdek közti habozásából nem tudott kibontakozni, a tridenti végzés ugyan a második meggondolás (intentio interna) felé hajlik, de az első (intentio externa) mellett is nyilatkozik. A protestantizmus egyiket sem ismeri: sem a csupán külső végrehajtás érdemlegességét, sem az áldozárnak Isten jótéteményei feletti önkényes rendelkezését, ez okból az ő teológiája bibliai lelkiismeretességgel az egyház szolgálatában levő kiszolgáltató lelkésztől csak a törvényes külső végrehajtást követeli, (1) melyen alapszik a szakramentum igaz volta, de annak áldását az azzal élőnek saját keblébe helyezi. (2) A protestáns egyház az ilyen szőrszálhasogatásokkal egyáltalában nem sokat tépelődött.
(1) Quenstedt, Theol, T. IV. p. 74: "Eusxhmosunhs est eum, qui sacramenta exhibet, ad aram afferre bonam intentionem faciendi, quod Dominus instituit, animum non peregrinantem, sed praesentem. Necessitatis est, observari actu externo intentionem Christi; nequaquam enim neccessaria est intentio ministzi interna faciendi, quod facit Ecclesia.
"(2) Ez okból, habár az úrvacsorai jelenet Stuart Máriában a Schiller szándéka szerint a színpadon valósággal előadatott volna is, amit Goethe soha sem hagyott helyben: ez legkevésbé sem lenne kigúnyolás, mindazonáltal senki sem akarná azt valóságos szakramentumnak tartani.