HARMADIK FEJEZET
A klérusA) A papság
A klérus, mint az Úrnak öröksége, katolikus tanfogalom szerint a Krisztus által alapított rend, mely a Szentlélek szakadatlan öröklése által felavatva, sajátságos kegyadománnyal van felruházva a szakramentumok kiszolgáltatására és az egyház kormányzására. Minden közösséget a Krisztus és a keresztyén nép (a laikusok) közt ő közvetít, úgyhogy senki előtt sem tárulnak fel a menny kapui, csak a ki előtt a pap felnyitja. A klérus tagjai közt isteni rendelet alapján hierarchiai fokozat van: diakonátus, presbiteriátus és episzkopátus. Az első még nem áldozárság, és csak az utolsó az a szó teljes értelmében, azon kizárólagos joggal, hogy a bérmálást és papszentelést végrehajthassa. (1) A klérus a felszentelés alkalmával tett szüzességi fogadalom által nőtlenségre van kötelezve. A tridenti zsinat az áldozárságot ótestamentumi módon a misében bemutatott áldozat fogalmára alapította. (2)
(1) Perrone (T. IX. § 98.) úgy véli, hogy ezen tétel, "Episcopi sunt praesbyteris superiores jure divino," nem de fide van, "cum Tridentinum id noluerit expresse definire." De bárha Tridentben sokat vitatkoztak afelett, hogy vajon a püspökség elsőbbsége közvetlenül vagy közvetve van-e Istentől, végül mégis az első mellett döntöttek. Sess. XXIII. can. 6. "Si quis dixerit in Ecclesia catholica non esse hierarchiam divina ordinatione institutam, quae constat ex episcopis, praesbyteris et ministris; anathema sit."
(2) S. XXIII. c. 1.: "Sacrificium et sacerdotium ita Dei ordinatione conjuncta sunt, ut utrumque in omni lege exstiterit. Cum igitur in N. T. sanctum eucharistiae sacrificium visibile ex Domini institutione catholica Ecclesia acceperit: fateri oportet, in ea novum esse visibile sacerdotium, in quod vetus translatum est
."
112
A protestantizmus a lelkészi rendet úgy tekinti, mint a község kebeléből eredő hivatalt, mely a Krisztus példája szerint és apostoli áldással ellátva állíttatik be a jó rend tekintetéből, a tanításra, a szakramentumok kiszolgáltatására és lelkipásztori gondviselésre. Különböző méltóságai csak emberi rendeleten alapulnak, s tagjainak a tisztességes házasság meg van engedve.
A katolikus nézet lényegében már az Ignác leveleiben megtalálható, melyek a II. század második évtizedében keltek, vagy ha azok rövidebb szövege nem bizonyult is valódinak, mégis azon század közepe táján már mint egyházi eszménykép kezdett megvalósulni. Az egyház szenvedésének korában sokan a lelkipásztorok közül, kik a veszélyhez legközelebb állottak, hű pásztoroknak bizonyították magukat, s szigorú erényességben tündöklő életüket hősies halállal dicsőítették meg. Minthogy kezdetben az Ótestamentum volt az egyedüli Szentírás, s később is az egyik maradt, hajlandók voltak az emberek az Újtestamentumot csak új, megifjodott és megdicsőített törvénynek tekinteni, s eszerint az ótestamentumi hierarchiában is az új hierarchia előképét találni, csak magasztosabb kötelességekkel és jogokkal.
A nemes pásztorhasonlatot e célból kissé szó szerint vették, hogy a nagy Pásztor hatalma minden megnemesített alsóbb pásztorra kiterjed, és a községeket úgy tekintették, mint értelem nélkül való nyájat amint ezt Lainez, a jezsuiták generálisa hírhedt tridenti beszédében kifejtette, mondván: a juhok állatok, melyeknek nincs értelmük, s ebből következően az egyház kormányzásában sincs részük. (1) Így egyszerre két egyház állott elő, (2) amint ez a germán templomépítésben is jelképezve van: az egyik a kar, mely magasabban fekszik s magasabb ívezete van ez a pap-egyház, az uralkodó, a másik a nép-egyház, amely amattól kapja a törvényt és az üdvösséget. A hivatali szentség folytán minden aggály nélkül állítják, hogy a legelvetemedettebb papnak is nagyobb a méltósága, mint a legkegyesebb világinak.
A katolikus eszmét mégsem vitték keresztül soha teljes mértékben.
(1) Sarpi, Hist. Conc. Trid. l. VII. p. 1053.
(2) Aeneas Sylvius, Hist. Conc. Basil. I.: "Debemus duplicem considerare Ecclesiam: alteram quae clerieos cum laicis in se habet, alteram quae solos clericos."
113
nem volt. A szakramentumok közül a házasság régi hagyományos vélemény szerint nem a pap által hajtatik végre. Más szakramentumokat is kiszolgáltathatják szükség esetében a laikusok is. Ahol a klérus nincs kéznél, mondja Tertullianus, áldozhatsz és keresztelhetsz magad is, és akkor a saját papod vagy. (1) Frumentius, kit később Szent Athanasius abesszíniai püspökké szentelt, még mint laikus alapította az ottani egyházat, s végezte a szent liturgiát. (2) Ágoston beszéli, hogy egy laikus és egy katekumen hajótörés alkalmával ugyanazon deszkára menekült; a laikus megkeresztelte a katekument, s a megkeresztelt amannak feloldozást adott, és így mindketten megvigasztalódva merültek el. A szükség esetében a keresztelést a laikusoknak mindig megengedték. A középkorban gyakran megtörtént, hogy lovagok halálos veszélyben, midőn pap nem volt kapható, egymásnak gyóntak meg. Az egyház kormányzását, név szerint a közönséges zsinatok vezetését a klérus nem ritkán kénytelen volt a politikai hatóságokkal megosztani, (3) végül mindig voltak oly egyének (a középkori misztika egész köröket alakított ilyenekből), kik anélkül, hogy a klérussal szakítottak volna, keveset gondoltak vele és minden üdveszközeivel, s magukat Krisztussal közvetlen egyességben érezték. Mindazonáltal ez a klérus, mint keresztyén hierarchia, mint Isten és a megdicsőült Krisztus közvetlen helytartója, szilárdul tartva hatalmas kezében a mennyország kulcsát, az egyházon és a világ egy nagy részén uralkodott.
Ez a világuralom a XIII. század kezdetével megtört ugyan, de a klérusnak megvolt még a gazdasága; egyrészben át volt hatva az újabb humanista műveltségtől, részben tudatlanságba süllyedve, részben ezen kor mély vallásos sejtelmeitől elragadtatva, részben
(1) Exhort. castit. cap. 7. "Ubi ecclesiastici ordinis non est consessus, offers, ot tingvis et sacerdos es tibi solus."
(2) Theodoreti Hist. Eccl. I. 23. rá; "tas qeias epitelein leitourgias." Speil (33. o.) ezt csak a könyörgés végetti egybejövetelekre akarja érteni. De honnan tudja ő ezt? Az isteni liturgia az egész istentiszteletet jelenti, és egy távoli tartománybeli egyháznak alapítása emellett szól.
(1) Speil, 33. o.: "Az egyház mindig tiltakozott a világi hatalomnak az ő jogaiba való avatkozása ellen." A niceai zsinaton, Kalcedonban és sok más esetben nem hallottunk semmit a császári hatalom beavatkozása elleni "tiltakozásról."
114
erkölcstelen, istentagadó és mégis fanatikus. Midőn ezen klérus fejei ellenszegültek annak, amit Luther mentő igazságnak ismert fel, ez a néphez fordult, a keresztyén néphez, midőn az eszményi egyház még ki nem tisztázott alapján azt állította, hogy minden valódi keresztyén ember pap, és hogy a Szentlélek mindenre megtanítja, ami az igaz hitre tartozik. "Minden keresztyénnek valódi papi állása van, s közöttük nincs más különbség, csak a hivatali. Aki a keresztvíz alól kikerült, az dicsekedhetik, hogy már papnak, püspöknek és pápának is fel van szentelve." (1) Ebből következik, amit a schmalkaldeni cikkek következtetnek: "Ha a rendes püspökök az egyház ellenségeivé válnak, s képesített személyeket pappá avatni vonakodnának, a községek visszavonják tőlük a jogot. Mert ahol az egyház van, ott van a jog is az evangélium kezelésére. Tehát szükséges, hogy az egyház tartsa fenn magának a lelkészhívási és -felavatási jogot. Ez az egyháznak saját joga és semmi emberi hatalom el nem ragadhatja tőle." Ez a bitorolt hivatali jog visszaszállása annak eredeti birtokosára. Tehát a keresztyén nép kebeléből mindig előállhat barátságos érzelmű papi kar. "Azért a püspök általi felavatás folytatja Luther tovább semmi egyéb, mint hogy ő az egész gyülekezet helyett a tömegből egyenlő hatalommal felruházottak közül egyet kiválaszt, megrendelvén neki, hogy azt a hatalmat a többiek helyett gyakorolja. Hasonlóan ahhoz, mintha tíz testvér, mindannyian királyfiak, maguk közül egyet megválasztanak, hogy helyettük az örökül nyert országot kormányozza, ők valóban mindnyájan királyok és ‚ egyenlő hatalmúak volnának, s mégis maguk közül egyre bíznák az igazgatást. És hogy még világosabban beszéljek, ha pl. egy csoport keresztyén laikus elfogatva valamely pusztaságba vitetnék, s nem volna közöttük egy felszentelt áldozár, azonnal megegyeznének, megválasztanának egyet maguk közül, s megbíznák azon hivatallal, hogy kereszteljen, misét szolgáltasson, feloldozzon, prédikáljon; ez éppoly valódi áldozár lenne, mintha minden püspök és pápa felszentelte volna." Hasonlóképp Prága városának tanácsához és közösségéhez így ír: "A község joga követeli, hogy egy, vagy ha a gyülekezetnek tetszik, többen megválasztassa-
(1) "A német nemzet keresztyén nemességéhez." (X. k. 302. o.)
115
nak, hogy a hasonló jogúak helyett és nevében folytassák a hivatalt, azért, hogy Isten népe közt rendetlenség ne történjék. Mert valamely községben, ahol ezen jog mindenkit megillet, senki sem ragadhatja azt magához az egész község akaratja és választása nélkül, de szükség esetében bármelyik is igénybe veheti. Ha pedig ennek ellenében a pápista papok azt állítják, miszerint az ő áldozárságukat egyedül a kopaszra beretvált fej, a kenőcs és a hosszú talár teszi, örömest megengedjük, hogy ezen haszontalan dolgokkal kérkedjenek, mivel tudjuk, hogy egy disznót is meg lehet beretválni és kenni, s hosszú kabátba öltöztetni."
Azon kornak a harc keserűsége által is fokozott nyerseségéből (1) kimagyarázható, ha Luther, anélkül, hogy arra gondolna, ahogy némely kegyes érzésű fiatalember igaz lélekkel szent fogadalmat tesz szívéhen ezen katolikus papszentelés alkalmával, csupán annak külsőségére gondol, és azt gúnyolja ki. Szeget szeggel ütve vissza, úgy ítél Möhler (406. o.) Luthernek a régi husziták fiaihoz intézett iratáról, hogy "az valódi demagóg modorban a legémelyítőbb hízelgéssel minden keresztyén embert oly tökéletességgel ruház fel, melynek fogalmát már csak egy bensőnkbe vetett elfogulatlan pillantás is meghazudtolja."
A reformáció külső, jogi oldalát tekintve, mindenesetre a demokrácia elvének érvényre emelése volt a papi arisztokrácia ellenében. (2) Nem egyéb ez, mint a lelkészi hivatalra való alkalmazása az újabb társadalmi viszonyok azon eszméjének, hogy az érett korúvá lett társulatok feletti minden jogos hatalom teljhatalom és képviseleti. Az egyház ebben is megelőzte a politikai felfogást, miután a képviselőség ezen eszméje, bárha szükségképpen elhomályosítva, körüllebegte már az első zsinatokat is, melyeket Tertullianus a keresztyén ügy tiszteletreméltó képviseletének nevezett. (3) Ez
(1) Speil (82. o.): "Mi úgy véljük, hogy Luther, mint "Isten embere" nem úszhatott az árral együtt." Sőt ő éppen legelöl úszott.
(2) Speil (82. o.): "Ezáltal a reformáció a forradalommal egyenértékű. A forradalom is ki akarja ragadni a fejedelmek kezéből a nekik állítólag a néptől engedélyezett teljhatalmat." A reformációnak ezen egykor kedvelt gyanúsítása már rég elvesztette fullánkját.
(3) De jejuniis c. 13: "Aguntur per Graecias illa concilia ex universis Ecclesiis, per quae et altiora quaeque in commune tractantur et ipsa repraesentatio totius nominis christiani magna veneratione celebratur."
116
által nincs kizárva az, hogy a papi hivatal Isten akaratával megegyezik, s eszerint a szó valódi egyszerű értelmében isteni rendeleten alapszik, amint ezt a régi protestáns teológia és a protestantizmus egy új iránya még nagyon is egyoldalúan hangsúlyozta. Minden jogos hatalom felülről (Istentől) származik, de egyszersmind alulról (a néptől) is, amint a legifjabb királyság a jognak ezen két alapkövét tartózkodás nélkül össze is foglalta: "Isten kegyelméből és a nemzet akaratából."
Hogy pedig Luther a közönséges keresztyén embert oly magasra becsüli, hogy az, mint a maga hitéről bizonyos, kész azért mindennap meghalni ez onnan származik, hogy ő, küzdelmének viharos ifjúságában, csak mennyországot és poklot látott, s nem vette észre a többféle vegyüléket, mely a földön a kettő közt létezik. Ő a keresztyén embert éppen eszményileg gondolja, el amilyennek lennie kellene a keresztség által, Szentlélekkel teljesnek, és a Krisztusba beplántálva; míg másfelől a természeti embert túlságosan sötéten ecseteli. A való élet ténye azonban már azáltal is bekerül a képbe, hogy az ilyen keresztyéneknek is szükségük van maguk felett a lelkészi karra, azért hogy közöttük rendetlenül ne folyjon a dolog, miként egy szabad népnek is szüksége van tisztviselőkre. Ezen eszményi felfogás mellett azonban, amelyre minden keresztyén egyházalakulatnak törekednie kell, hivatkozhatott Luther magára a Szentírásra.
Krisztus minden övéinek megígérte a Szentlelket, ezen ő isteni hasonmását, és az apostoli egyházban csakis azokat tekintették valódi keresztyéneknek, a kik ezt a Szentlelket Istentől elnyerték. (1) Úgy tekintették ezt, mint a próféta ezen szavainak beteljesedését: "Kitöltök az én Lelkemből minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok." (2) "Az én törvényeimet az ő szívükbe írom, s nem lesz szükség, hogy valaki az ő testvérét tanítsa, mondván: ismerd meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem a legkisebbtől a legnagyobbig. A kenet, melyet ti őtőle vettetek, megmarad bennetek, és nem szükség, hogy valaki ta-
(1) Csel 8,16 sköv.
(2) Zsid 2,17.
117
nítson titeket." (1) Ezen Lélektől áthatva hirdethették ők Isten igéjét a gyülekezetnek. (2) A "népnek való hízelkedés" pedig magával az apostolfejedelemmel kezdődik, aki azt írja a kisázsiai keresztyéneknek minden megszorítás nélkül: "Ti választott nép, királyi papság vagytok." (3) Ez utóhangja a Sínai hegyen hallatszott isteni szózatnak: "Ti lesztek nekem papi országom és szent népem." (4)
A héber nép között mindazáltal hierarchikus papság állott elő; de mindaddig, míg a szellem elevenen működött e népben, a papi kaszt mellett a szabad prófétaság is hatalom volt, egyedül ezen szellem jogára támaszkodva, miként később az írástudók. A katolikus egyházban is még hosszasan fenntartja magát az egyetemes papság emléke, segíttetve különösen a János mennyei jelenésekről írott könyve által (5) Jusztinusz azt írja (6) "Mi Istennek valódi főpapi népe vagyunk, miként erről Isten maga is bizonyságot tesz, mondván (Mal 1,11), hogy neki a pogányok között minden helyen kedves és tiszta áldozatot nyújtanak. De senkitől sem fogad el Isten áldozatot, csak az ő papjai által." Ireneusz (7): "Minden igazak a papi rendhez tartoznak." Tertullianus ezt mondja (8): "Nem vagyunk-e mi világiak is papok? Ahol hárman, bár laikusok, együtt vannak (a Krisztus nevében), ott van az egyház." Ágoston pedig (9) az eszményi felfogást igyekszik
(1) Jn 2,27
(2) Speil (81. o.): "Krisztus nem adhatott minden hívőnek hatalmat, hogy tanítson, mert akkor ki lett volna a hallgató:" Akik tanítanak, azok hallgatók is lehetnek; mindazáltal az apostoli egyházban a Léleknek különböző ajándékai közt a tanítási adománytól függött a tanítás joga.
(3) 1Pt 2,9.
(4) 2Móz 19,6.
(5) Jel 1,6 és 5,10 mint a jelenkorra, 20,6 mint csak az ezeréves birodalomra vonatkozó hely.(6) C. Tryph. c. 116. Speil (85. o.) ezt a katolikus áldozári rendre akarja korlátozni, mivel az áldozatot a 117. fejezet szerint az úrvacsorában mutatták be, tehát a misében. De mivel mindazok "áldozóknak" neveztetnek, akik Krisztus által bűneikből megtisztulnak, így ezen speciális hivatkozásból az következnék, hogy a hívek a könyörgés és hálaadás áldozata mellett a Péter értelmében a kenyeret és bort is bemutatták az úrvacsorában.
(7) IV. 20. Speil (85. o.) szerint ezt csak a katolikus áldozárságra értette az egyházatya, "minthogy csak Dávidra való vonatkozással van mondva." Mintha Ireneusz szerint minden igazak [Dávid!], és csakis ezek volnának katolikus áldozárok.
(8) Exhort. castit. c. 7.
(9) De civit. Dei. XX. 10.
118
korának egyházi állapotával összehangolni: "Ami mondva van: hogy ők Istennek és Krisztusnak papjai, és vele ezer évig uralkodni fognak, nemcsak egyedül a püspökökről és presbiterekről van mondva, kik az egyházban tulajdonképpeni értelemben "papoknak" neveztetnek, hanem amint mi mindnyájan keresztyéneknek hivatunk a titokzatos kenet miatt, mindnyájan papok is vagyunk, mint az egy Főpapnak tagjai."
Az egyetemes papság eszméje mindenesetre csak képes kifejezés, (1) amelyben mindazonáltal határozott ellenkezés rejlik ama szabadalmazott papság túlkapásaival szemben, olyanformán, mint pl. az arra való hivatkozás, hogy Ádámtól fogva minden ember őseinek hosszú sorával dicsekedhetik, így nemes: ez mintegy szembe van állítva a nemesi rendnek mint fensőbb emberi fajnak követeléseivel. És ha Péter a keresztyénség egyetemes papságának eszméjét arra alapozza, hogy lelki áldozatot ajánl fel, amely Isten előtt kedves a Jézus Krisztus által, (2) akkor a miseszolgáltató pap áldozata is szellemi értelemben veendő, s így elenyészik azon fogalom is, hogy ő a közönséges keresztyén ember fölibe emelkedik; és a Szentírásnak a valódi keresztyénség szent papságáról szóló tanítása összeférhetetlen a tradíció azon állításával, hogy Krisztus és az ő keresztyén népe közt valamely közvetítő papi testületre lenne szükség.
B) A püspöki hivatal
A püspökség (episzkopátus) jelentése az, hogy a püspök (az Alpokon innen rendszerint nagyobb körben) az egyedüli egyházi főnök, melyből minden lelkészi működés kiindul. Ezen fenséges előjognak, mint amely Krisztustól alapíttatott, mindenképpen fel-
(1) Speil (80. o.): "Tehát egy üres név; hogy miféle dolgot akar jelképezni, nem tudjuk." Eszerint tehát magamnak is éreznem kellene, milyen tarthatatlan a protestáns tan. Tehát minden jelképes kifejezés csak "üres név." Az is, midőn Jézus azt mondja: "én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők." A fenti jelképes kifejezés értelme (a levitai, később katolikus áldozárság elleni tiltakozás mellett) az, hogy minden hívő keresztyénnek az isteni kegyelemben gyökerező joga, hogy közvetlenül Krisztushoz és a mennyei Atyához folyamodjon.
(2) 1Pt 2,5
119
ismerhetőnek kellene lennie az apostoli egyház okmányaiban is. De nemcsak hogy semmi nyoma nem található ezen a püspöki hivatalra vonatkozó rendelkezésnek, sőt az apostoli egyház okmányaiból kétségbevonhatatlanul kiviláglik, hogy az episkopos, azaz "felügyelő" a görög és római nyelvhasználat szerint világi hatóságoknak is nem szokatlan elnevezése, csak egy más neve a presbuteros szónak, úgy, hogy az előbbi görög szokás szerint inkább a hivatalt, ez utóbbi héber szokás szerint a kor által nyert méltóságot jelöli. Innen van, hogy ugyanazon községben egyszerre több püspök is volt. Pál apostol magához hívatja Milétusba az efézusi egyház presbitereit, hogy búcsút vegyen tőlük, s ezeket azon egyház püspökeinek nevezi. (1) A filippibeliekhez írott levélben üdvözli a községet püspökeivel és diakónusaival egyetemben; (2) a presbiterekről nem tesz említést, mert nyilván éppen ezek a püspökök. Nem kevésbé világos a vele összeköttetésben álló községekhez intézett leveleiből, hogy ezek a presbiterekkel együtt maguk kezelik egyházi közügyeiket, és hiába keresünk ezen községekben egy külön főnököt, egy későbbi értelemben vett püspököt. Péter is inti a presbitereket, hogy legyenek valódi püspökök (felügyelők). (3)
Ez a viszony mutatkozik azon emlékekben is, melyek az apostoli korszakhoz közel esnek. Kelemen, akit a legelső római püspökök egyikének tartanak, gyülekezete nevében apostoli levelet intézett a korinthusi egyházközséghez, hogy az ott kitört veszekedést, a régibb presbiterek ellen felzúdult pártoskodást lecsillapítsa. Itt (ahol pedig annyira helyén lett volna) sehol sem utal
püspökre mint a község főnökére, mindig csak több egyenjogúról beszél, kiket hol presbitereknek, hol püspököknek nevez, és csak arról van tudomása, hogy az apostolok a különböző tartományokban és városokban püspököket és diakónusokat állítottak be. (4) Ugyanezen Kelemenről mondja Hermas "Pastor"
(1) Csel 20,17, és hasonlóan a 28. vers.
(2) Fil 1,1.
(3) 1Pt 5,1 sköv.(4) Ep. ad Corinthios, főleg a 42. és 44. fejezet. Speil (91. o.) ellenben kisegítő eszközt talál a 21. fejezetben, hol a püspökök (hgoumenoi (elöljáró) névvel neveztetve a presbiterektől megkülönböztetnek. Ez a hely valójában így hangzik: "Tiszteljük elöljáróinkat, tartsuk becsületben a véneket, s neveljük az ifjakat Istennek félelmében." Speil csak úgy könnyedén a presbuteros szóhoz ragaszkodik, de az itt az "ifjak" (neous) által nyer határozott értelmet (akiknek neveltetniük kell). Ehhez járul a Krisztus iránti tisztelet, és következik az asszonyok helyes vezetése. Továbbá Speil szerint a szerző 41. (avagy 40.) fejezetben a hierarchiának ótestamentumi nevekkel három fokozatát különbözteti meg, amelyeknek kötelességei szorosan el vannak különítve. De itt a korinthusi zavargóknak csupán az szigorú ótestamentumi rendet mutatja fel "a főpapnak szent foglalkozása elébe van szabva, a közönséges papoknak saját helyük és a levitáknak saját szolgálattételük van kijelölve."
120
című könyvében, mely hasonlóképp Rómában íratott, s az első században több egyház a szent könyv alkotórészének tartotta, mint egy angyalnak az író előtt leleplezett kijelentésére vonatkozó parancsát: "Írj két könyvet, és add át az egyiket Kelemennek, a másikat Grapténak. Grapté azt az özvegyek és árvák szívéhez fogja tenni, Kelemen el fogja küldeni a külső tartományokban lévő gyülekezeteknek, mert ez az ő teendője. Te pedig fel fogod olvasni az egyház presbitereinek." Itt Kelemen éppen csak úgy van feltüntetve, mint akinek teendője, hogy a más tartományokban levő gyülekezetekkel az összeköttetést fenntartsa. Ezen tényekkel szemben azon jezsuita fogás, mely Petavius agyában fogamzott és Perrone által elfogadtatott, hogy az egyháznak ezen gyermekkorában a presbiterek mindnyájan (vagy főként) úgy voltak választva, hogy egyszersmind püspökök is legyenek, nem egyéb mint szemérmes bevallása azok egyenlőségének. (1)
Az egészen más viszonyok közt még hosszasan fenntartotta magát ennek emléke az egyházban. Jeromos bizonyítja: "A presbiter tehát ugyanaz, mint a püspök. És mielőtt a vallásban az ördög ingerlése következtében pártok keletkeztek volna, az egyházakat
(1) Perrone, T. IX. 1. § 104: "praesbiteros vel omnes vel eorum plerosque sic ordinatos esse, ut episeopi pariter ac praesbiteri gradum obtinerent." Ugyanilyen kibúvót keres Tanner (Trad. 570. o.): "Mindegyik püspök egyszersmind presbiter is, de nem mindeni presbiter püspök." Speil (90. o.) menekvést talál annak elfogadásában, hogy az apostolok maguk voltak az első püspökök. De ezek sehol sem neveztetnek püspököknek, sőt a presbiterek viselik vegyesen ezt a nevet, s az apostolok nem is voltak állandóan valamely egyházhoz kötve. Emellett [Speil szerint] megfeledkeztem az apokalipszisben előforduló hét angyalról, "akik alatt az ázsiai egyházak hét elöljárója, azaz a mi értelmünk szerint püspökei értetnek." De akár mint személyek, akár mint az illető egyházakkal azonos lények, az apokalipszis prófétai stílusában mint rendkívüli egyéniségek jeleztetnek, akikben az említett egyházak sajátosságai meg vannak személyesítve, hasonlóan a Dánielnél előforduló népszellemekhez (10. rész).
121
a presbiterek közös tanácsa kormányozta. Midőn azonban mindenki a magáéinak és nem a Krisztuséinak tekintette, akiket megkeresztelt, az egész Föld kerekségén elhatároztatott, hogy a presbiterek egyike választás útján a többinek elöljárójává tétessék, kinek kötelessége, hogy az egész községre felügyeljen. Ha valaki ezt csak a mi véleményünknek és nem a Szentírásénak tartja, hogy a püspök és a presbiter ugyanaz, (úgy, hogy egyik a kor, másik a hivatal utáni elnevezés), olvassa el az apostolnak a filippibeliekhez írt levelét. Amint tehát a presbiterek tudják, hogy ők egyházi gyakorlat szerint annak, aki nekik elöljárójuk, alá vannak vetve, úgy ismerjék el a püspökök is, hogy ők inkább hagyománynál, mint az Úr rendeleténél fogva nagyobbak, mint a presbiterek." A nagy és szentnek tartott egyházi atyának ezen véleménye az egyházi törvénykönyvbe is felvétetett, (1) és az egyházi atyáknak még némely hasonló nézetével találkozunk egészen a VII. századig.
De egy olyan intézmény, mint a püspökség, amely a II. században oly nagy hatalommal lépett fel, s az egész egyházat azonnal maga alá vetette, mint új intézmény nem léphetett egy bizonyos határozat által az egész földkerekségen egyszerre életbe, mert hol volt akkor a hatalom és egyező akarat egy ilyen határozat végrehajtására? hanem miként Jeromos mintegy magát kijavítva hozzáteszi, a csendesen felgyarapodó hagyomány, és a körülmények minden emberi önkénynél nagyobb hatalma által történt. A keresztyénség, mihelyt a galileai tenger partjainak idilli környezetéből kilépett, nagyvárosi vallássá lett, és a római birodalom nagyobb városaiból a körülötte fekvő tartományokban is elterjedt. Ha egy ily nagy városban több ezren Krisztus követőjévé lettek, csak egyes házaknál gyűlhettek össze, mivel akkor még semmiféle tágas gyülekezőhelyük nem volt. De az evangélium egyesítő erejénél fogva ezen külön házi templomokba járó gyülekezetek ugyanazon egyházközség tagjainak tekintették magukat, és a presbiterek közös tanácsa által kormányoztattak, miként ez a korinthusi, római, efézusi levelekből és az Apostolok cselekedeteinek könyvéből kiviláglik. Egy ilyen presbiteri tanácsnak elnökre volt szüksége, aki tiszt-
(1) Hieronym. ad Tit. 1.7. (Gratiani Decretum: P. I. d. XCV. c. 5.: "Olim idem erat praesbyter, qui et episcopus.")
122
társainak választása nyomán, vagy talán önmaga által lett azzá, akár koránál, akár különös ügyességénél fogva. Ha a többiek az egyes külön gyülekezetekhez tartoztak is, ennek az egész egyház közös ügyére kellett gondot viselni, s ezután főként ezen elnökre vonatkozott a felügyelő episzkoposz nevezet. Eszerint az ő növekedő hatalmát azon sürgető szükség hozta létre, hogy a mindig nagyobb számmal keletkező külön gyülekezeteket, s a város környékében alakuló gyülekezeteket bizonyos egységben össze kellett tartani. Midőn azonban ennek következtében a püspök név valamely magasabb méltóságot kezdett jelezni, megtörtént természet szerint, hogy egy presbiter, ki egyedül volt valamely kisebb község elöljárója, örömestebb hallotta, ha ezen néven üdvözölték; így állottak elő a kisebb helységek püspökei, s számos falusi püspök is, minőket a régibb keresztyén országokban találni lehet. (1))
Mivel a történelem semmit sem tud a püspöki hivatal beállítására vonatkozó határozott rendeletről, ez okból a püspököket úgy tekintették, mint az apostolok utódait, s előkelő jogosultságuk erre volt alapítva. És ez nem a legkorábbi nézet. Az Ignác-féle levelekből általában véve ennek még magasabb fogalma tűnik ki, mely szerint a püspök Istennek vagy Krisztusnak helyettese, a presbiterek pedig az apostolokéi. (2) Igaz, hogy az "apostol" elnevezésnek kétféle értelme van. Az egyik szerint úgy tekinthetők, mint az első tanítványok, az egész keresztyénség kezdői és képviselői. Nemcsak azt mondották: "ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok, az én emlékezetemre," még sok egyebet is mondottak hasonlóképp az apostolok azoknak, kik szavuk által a Krisztusban hittek. Ezen értelemben minden valódi keresztyén a Krisztus követésében az apostolok utóda. A másik értelemben Jézusnak személyes bizalma által minden halandók fölébe emelve, arra voltak rendelve, hogy mint az ő isteni életének közvetlen tanúi egyházát a Földön megalapítsák. "Miképp az Atya elküldött engemet, én is kibocsátlak titeket." Ez értelemben az apostoloknak nem lehetnek utódai, és arra az egyre, akit a többiek "az elveszett gyer-
(1) episkopoi ths xwras
(2) Ep. ad Magnes. c. 6. Ep. ad Trall. c. 3.
123
mek" helyébe választani bátorkodtak, legalább azon határozottan hangsúlyozott feltételteljesült, hogy azok közül választatott, akik az apostolokkal együtt voltak az egész idő alatt azon napig, midőn Krisztus "felviteték," s tanúja volt az ő feltámadásának. (1) Ilyen férfiak egy század múlva már nem voltak találhatók. Egy másik pedig, aki nem dicsekedhetett ezen személyes megbízatással, s egyedül a Krisztus Lelke és saját lelki ereje által buzdíttatva egyenjogúvá tette magát a nagy apostolokkal, és ezek habár ellenszenvvel kezet nyújtottak neki, mint a pogányok apostolának.
Eszerint a püspökséghez csatolt különös kegyelmi ajándéknak, melyet a felszentelés által a Szentlélek szakadatlan öröklése folytán az apostoloktól nyert, egyáltalán semmi nyoma nem észlelhető. A legfensőbb ajándéknak mégis csak az isteninek, a Szentléleknek kellett lennie. De ez az egyház hite szerint minden keresztyénnel közöltetik a keresztség és bérmálás által. Bizonyára ez a megmérhetetlen ajándék nagyon különböző mértékben osztogattathatik, de ez mégsem egyéb, mint az erkölcsi és vallásos életerő különböző fokozata. (2) A katolikus egyháznak valóban keresztyén püspökei voltak, de azt senki sem állíthatja, hogy szentségük egészen különleges, más hívők és szent férfiak szentségétől különböző nemű lett volna; sőt többször halljuk őket panaszkodni, hogy rejtett magányukban sokkal jobban és boldogabbul éltek, míg most, mint püspökök a világi foglalkozások szórakoztató kísértései közé vannak sodorva. De tegyük fel, hogy azon lelki ajándék egészen különös nemű mégis rosszul áll a dolog a "csak püspöki kezek által eszközölhető szakadatlan következéssel." Kizárólag az apostoloktól bizonyosan nem származik, mert a püspökség lassú kifejlődése mellett mily gyakran megtörténhetett az, hogy csak a presbiterek választották és szentelték fel maguk
(1) ApCsel 1,21. sköv.
(2) Speil (95. o.) különösnek tartja, hogy én ezen hivatali kegyelmet erkölcsi vallásos életerőnek gondolom. "Valóban pedig így szól ő az a püspöki hivatal teljhatalmában és a Szentléleknek különös segedelmében áll, mely amannak gyakorlására szükséges." No bizony ez vallásos és erkölcsi tartalmától különválasztva csak bűvös erő volna a papok felszentelésére és a katolikus egyházban megkereszteltek bérmálására.
124
közül a püspököt; és hány püspöki felszentelést hajthattak végre magukat jogtalanul feltoló és később az egyházból kirekesztett püspökök, név szerint Rómában, miután éppen itt találkozunk ellenmondó nézetekkel és tényekkel ezen felszentelések érvényes voltáról!
Mindazonáltal, bárha nem apostoli rendelet is, találhatók az apostoli korszakban a katolikus püspökségnek némely előképei, például az a hatalmas helyi munkásság, melyet Pál hosszasabb efézusi tartózkodása alatt ott kifejtett, utána János ugyanazon vidéken, Péter Antiochiában, s mindenek felett Jakab, az Úrnak testvére, Jeruzsálemben s hihetőleg más városokban más apostoli férfiak hasonló módon, akikről azonban csak homályos hagyományaink vannak. De ez a munkásság nem volt bizonyos meghatározott hivatalhoz kötve, ez tisztán egyéni vala. Az ilyen férfiakat a püspökség megalapítása után a következő században valami természetes optikai csalódásnál fogva úgy tekintették, mint az első püspököket, amennyiben mint apostolokat még ennél is magasabbaknak nem tartották.
A német egyháznak is volt a századok folyamán néhány nagy, és sok kegyes püspöke, kiknek emléke a kölni Dómtól a würzburgi Julius-kórházig fenn fog maradni a következő századokra. A német reformáció éle nem volt a püspökök ellen irányozva, ha az evangélium szabad hirdetését megengedék. (l) Csak ellenséges magaviseletük eredményezte, hogy bírálat alá vették jogukat, amit csak történelmi fejleménynek (vagy amint akkor mondák, emberi találmánynak) ismertek fel. Azután a fejedelmeknek a püspökök fejedelmi vagyona utáni vágya a lutheránus egyházban, s a demokráciára való hajlam a reformált egyházban megtette a többit a püspökök megbuktatására, kik más politikai körülmények közt Svédhonban protestánsokká lévén, fenntarták ma-
(1) Conf. Aug. p. 44: "Facile possent episcopi legitimam obedientiam retinere, si non urgerent servare traditiones, quae bona conscientia serviri non possunt. Non petunt Ecclesiae, ut honoris sui jactura sarciant concordiam, quod tamen decebat bonos pastores facere. Non id agitur, ut dominatio eripiatur episcopis, sed hoc unum petitur, ut patiantur evangelium pure doceri et relaxent paucas quasdam observationes, quae sine peccato servari non possunt. Quod si nihil remiserint, ipsi viderint, quomodo Deo rationem redditi sint, quod pertinacia sua causam schismati praebent."
125
gukat, sőt Angliában saját bámulatukra még a "különös hivatali kegyelem" katolikus rongyaival is fedezve maradtak. Még a német protestáns népnél is jó hangzású volt a püspöki nevezet, III. Frigyes Vilmos porosz püspökei csak az udvari cím miatt zúgolódtak; az evangélikus püspöki hivatalnak, mint első papnak és egy terjedelmes egyházkerület felügyelőjének felállítása, sőt még az egyházi főtanácsban való elnöksége is nehezen talált volna valami nagy ellenállásra, csak a község akaratja és közvéleménye a zsinatokon erőteljesen és valóban képviselve álljon oldala mellett.
De a jelenlegi katolikus püspökség, eltekintve lényegétől, más tekintetben is nyavalygós állapotban szenved. A püspököt az elsőbb századokban a kerületbeli hívek és a klérus választották, és köteles volt a fontosabb ügyekben presbiterei tanácsát követni. A népválasztás a szennyes pártszellemnek áldozatul esett, mihelyt a püspökök immár nem fáradalmas munkára és vértanúságra, hanem gazdagságra és hatalomra választattak; a leghosszabb ideig Rómában állott fenn ezen választási mód: VII. Gergelyt, bár a szabály ellenére, még így választották római püspökké. Választó férfiak lettek ezután a kanonokok, a tulajdonképpeni püspöki egyház klerikusai, de a püspök sokkal kevésbé van az ő tanácsukhoz kötve, semhogy szerződésszerűen kötelezve lenne bizonyos jogok élvezetét velük megosztani. De VII. Gergely óta a pápa volt az mindig, akinek a helybenhagyása nélkül egyetlen megválasztott püspök sem merészelte a pásztorbotot kezébe venni, és a püspököknek ezen kánoni hivatalba helyezése volt az újabb pápaság hatalmának legerősebb támoszlopa. Csak a fontainebleau-i konkordátum által engedte VII. Pius a pápaságnak ezen utolsó és legélesebb fegyverét kezéből kiragadtatni, de mihelyt ezen lépésének következményeit felfogta, a konkordátumot visszavonta.
Mindaddig, míg a püspökök fejedelmi hatalom vagy legalább fejedelmi gazdagság által magas politikai állást foglaltak el, s ez okból a főbb nemesség fiai, különösön utószülött fejedelmi hercegek, nem vetették meg a püspöki felszentelést elfogadni, Róma is kénytelen volt irányukban némi politikai tekintettel viseltetni. Nevezetesen a mi német birodalmi püspökeink néha nagyon keveset gondoltak a pápával, de aztán igen sokan nagyon is vilá-
126
gias fejedelmi életet folytattak. Ez okból a püspökség egyházi jellegére nézve nem volt hátrányos, amikor a forradalom következtében fejedelmi állásukat elvesztették, s régi vagyoni helyzetükhöz mérve többnyire szerény évi fizetéssel voltak kénytelenek megelégedni. De az újabb államszervezet kifejlődésével és az újabb konkordátumok keletkezése óta csaknem mindenütt megkívánta az uralkodó, még a protestáns is, hogy csupán előtte kedves egyén (persona grata) választassék püspöknek. E szerint püspök jelenleg csak az lehet, aki a fejedelemnek és a pápának is tetszik. Feltehető, hogy mindkettőnek érdekében áll becsületes és tisztességes férfiakat emelni a püspöki székekbe, s ilyeneknek is látszanak az újabb püspökök. Egyébként azonban különös madárnak kell annak lennie, aki ily egymástól annyira távol álló érdekeknek képes eleget tenni. Valamely nagy hierarchai jellem, vagy hazafias és szelíd érzületű áldozár csak az egyik fél tévedéséből lehet püspökké. Eléggé szemmel-láthatólag tapasztaltuk ezt, midőn Wessenberg freiburgi érseki székből, (1) és Schmied Leopold giesseni tanár a mainzi püspökségből kizáratott. (2) Minthogy pedig lelkiismeretességből és az ország érdekéből az ország fejedelmének a szívén kell viselnie azt, hogy a megürült püspökségek a maga idejében ismét betöltessenek, a pápa pedig várhat sőt maga a szelíd és lelkiismeretes Pius is I. Napóleonnal szemben (míg egy gyenge órájában Fontaineblauban mást nem gondolt) annyira engedte menni a dolgot, hogy a nagy Franciaország püspöki kara kihaljon: utoljára is
(1) Hist. polit. Blätt. 1862. 6. füz. 474. o. "Ha Wessenbergről ítéletet kíván valaki, minden elfogulatlan ember örömest bevallja, hogy ő gazdag szellemi tehetséggel felruházott, nagy műveltségű, hazafias érzelmű férfiú és igazi emberbarát volt, örömest megengedi, hogy benne János apostol szelleme élt, de sajnálni fogja, hogy a Péter szelleme a szigorú egyházi szellem hiányzott belőle." Ez Pálból is hiányzott. Az ily férfiakat tehát nem használhatja a katolikus egyház püspököknek, bizonyságául annak, hogy ő csak felekezeti egyház.
(2) Az ő "Geist des Katolicismus, oder Grundlegung der christl. Irenik" című munkája (Giessen, 1848.), mely neki püspökségébe került, olyan katolicizmust ecsetel, mely az eszményiség fényárjába némiképp beléolvadva a katolikus egyházat mint a görög egyház mozdulatlan tespedése és a protestantizmus nyugtalan munkássága közt álló valódi, diadalbiztos középpontot, a jelenlegi műveltséggel össze akar egyeztetni; de a római katolicizmus éles határozottságát nem volt képes kielégíteni.
127
a fejedelmi kormány kénytelen mindig azon püspökjelöltbe belényugodni, akit Róma akar. A pápa és a fejedelem tetszése többnyire oly férfiakban találkozik, akik, habár méltók, de távol vannak minden szabad gondolkozástól. A fejedelmi kormány azt gondolta, hogy az ilyen püspök meg fog hajolni előtte. De természet szerint az történik, hogy az önállótlan jellem hivatalának súlypontjánál fogva a pápához hajlik. Ennek köteles a két úr választottja az engedelmességi esküt letenni, ennek tartozik bizonyos évek elteltével hivatala folytatásáról számot adni, ettől nyer határozott jogot hivatala folytatására, de mindig csak öt évre. Íme, ilyenek a mi modern püspökeink "Isten és a pápa kegyelméből." Nem lehet csodálnunk, ha ezen püspökök minden nyilvános kérdésben csaknem egy szívvel-lélekkel a pápával tartottak, mintán sikerült kizárólag ilyen érzelmű férfiakat emelni a püspöki székekbe. Ezek a püspökök kölcsönös tömjénezés közt kiáltották 1862. pünkösd ünnepén a pápának: "Te vagy az egység középpontja, te vagy Istentől a népek számára rendelt világosság, te magad vagy a kőszikla, te vagy az egyház alapköve!" míg a pápa úgy találta, hogy mindezek nagyon buzgó és gazdag erényekkel ékeskedő férfiak. A westminsteri érsek annyira otthonosnak találta magát a háromszáz püspök körében, "mintha mindnyájan ugyanazon tanodában taníttattak, s ugyanazon szemináriumban neveltettek volna." Mindnyájan buzgólkodtak a pápa világi hatalma mellett, gyűjtöttek péterfilléreket, egyenlő érzelmű papságot neveltek, s minden szabad eszmét széttaposni törekedtek; és hogyha esküjükből ezen hely: "az eretnekeket tehetségem szerint üldözni fogom" ki töröltetett volna is, a protestánsokat csak mint megtérítendőket szeretnék (miként a paderborni Márton), és a vallásos szakadást a nép közt még élesebbé tennék, miként a mainzi püspök. A konkordátumok Napóleontól fogva csaknem határtalan hatalmat engedtek nekik kerületük papsága, az oltár proletárjai, ezek teste és lelke felett; despoták egyfelől, s Isten szolgái szolgájának [a pápának] szolgái másfelől, ha azt olykor szelíden, ezt pedig örömest gyakorolták is. A tridenti zsinat által rendelt, minden metropolita-kerületben három évenként, minden püspöki megyében évenként tartandó zsinatokat, melyek a lelkészeknek alkalmul szolgáltak az egyesülésre és méltányosabb állás elfoglalására, a püspökök vagy egészen mellőzték,
128
vagy merőben tőlük függő gyűlésekké szállították le. Az alsópapság lealázott helyzetének homályából néha magános sóhajok merészkednek napvilágra jönni, panaszok emelkedni, melyek terhes vádakká lesznek és törvényes orvoslásra hiába várakoznak. (1) Egy francia regény sötét képet fest ezen áldozárok helyzetéről és sorsáról. (2) Az ilyen történetek kitaláltak lévén semmit sem bizonyítanak ugyan, de amennyiben annak, amit mi ezen állapotról tudunk, megfelelnek, s saját tapasztalatokon épült pontos ismeretet árulnak el, megrázó erővel teszik előttünk kézzelfoghatóvá, hogy ez a katolicizmus az ő világi vágyaival és az emberiségnek kényúri megvetésével nem a valódi keresztyénség.
A megyéspapok legnagyobb részét, kivált Franciaországban, hivatalából a püspök kénye-kedve szerint azonnal elbocsáthatja, ezen kitett és a miseszolgáltatástól eltiltott papnak közönséges szemináriumi műveltsége mellett nem marad egyéb hátra, mint valamely kétkezi munka által tengetni életét. Az egyik kérdés, melyet a római egyházi főhatóság az 1867-es százados ünnep alkalmával a püspökök elébe tárt, hogy vajon nem lenne-e kívánatos azon esetek számát szaporítani, melyekben a papok hivatalaikból törvényesen kitétethetnek, (3) mutatja a pápai szék azon hajlamát, hogy a püspökök lefelé irányuló hatalmát növelni akarja, mintegy kárpótlásul és fájdalomdíjul képen a fölfelé történt hatalom-apadás helyett. Nemrég történt, hogy a párizsi érsek saját székesegyházában egy kétségbeesett pap tőrétől által esett el. Olaszországban az alsóbb papság közt ezrek vannak, kik hazájuk szabadságába vetett bizalmukban kezdenek segítő kezet nyújtani a hazafiatlan érzelmű, evangélium-ellenes hierarchia ellen.
(1) Pl. Kamp áldozár panaszirata a mainzi püspök ellen (Mainz, 1861); Nyolc levél a mainzi püspöki dioecesis állapotáról Wintertől (Mainz, 1863); M. Biron nyílt levele a katolikus klérushoz (Frankfurt 5. kiadás. 1863). A két utolsó röpirat egy ügyes, Ketteler püspök által pártolt paptól való, aki türelmetlenül bátorkodott fejét a püspöki bürokrácia ellen felemelni, s emiatt mellőztetve, szakított azon rendszerrel, melynek addig szolgája volt.
(2) Le Maudit par l'Abbé ***, Paris 1864. 3. k.
(3) "Utrum et quomodo expediret numerum causarum augere, quibus parochi Ecclesiis suis jure privari possunt, necnon et procedendi formam laxius praestituere, qua ad hujusmodi privationes facilius, salva justitia, possit devenire?"
129
C) A nőtlenség
A katolikus egyház a házasságból szakramentumot, vallásos szent cselekményt csinált, és a klérusnak mint szent testületnek megtiltotta azt. El kell ismernünk, hogy ezen ellentmondás indokainak csírája már a Szentírás gazdag tárházában megtalálható. Az Ótestamentum természetesen sokkal nagyobb becset tulajdonít az utódokban való életnek, hogy ne tisztelte volna a nemi viszonynak házas élet általi rendezését; maga a nazireusi fogadalom sem ismerte ezen lemondást, sőt nem ritkán éppen azért tették, hogy Jehovától gyermekekkel áldassanak meg. Csak idegen földről származott át a későbbi zsidósághoz azon képzet, hogy a természetszerű nem fér össze a magasztosabb vallásos élettel, és az esszénusok nőtlenségi fogadalma által kifejezést nyert. Krisztus pedig önmagát vőlegényhez hasonlította; a házasság eszméjét, mint eredetileg Isten rendeletét magas fokra helyezte, midőn annak felbonthatatlanságát kimondotta; mindazáltal olyanokról is beszélt, kik a mennyországért a nős élettől megtartóztatják magukat, és János a Jelenések könyvében lát ilyen szűz férfiakat, kik a Bárány trónját nagy számmal környezik. (1) Pál apostol egyrészről a nős életet nagyra kellett hogy becsülje, midőn ezt a hívők Krisztushoz való viszonyának jelképéül mutatja fel, az egyházat pedig mint a Bárány menyasszonyát; (2) másfelől azonban indíttatva érzi magát, hogy kinyilvánítsa: a szűz, ha férjhez megyen, nem vétkezik ugyan, de az ilyenek testi nyomorokat fognak érezni, melyektől örömest meg óhajtaná őket kíméltetni; eszerint ő csak annyiban helyesli a házasságot, hogy még valami rosszabb ne történjék, és miként neki, a nőtlennek, szenvedésteljes vándor életében a házastárs csak akadály lett volna, nagyon óhajtaná a jelenlegi szükségnek okáért, hogy mindnyájan lennének olyanok, mint ő. Mindazonáltal nem kell ezt paranccsá tenni, és az ő lebeszélése a nős életről a világ közeli elmúlásának feltevésén alapszik. (3)
(1) Mt 9,15; 25,1 sk.; 5,31 sk.; Jel 14,4.
(2) 2Kor 11,2; Jel 21,9; 22,17.
(3) 1Kor 7.
130
Ezen mostoha hangulat mellett, mely a nős élet ellen nyilatkozik, mégis intő jóslatként csábító lelkeknek bélyegeztetnek ördögtől való tanaikkal egyetemben azok, akik megtiltják a házasságot; (1) a püspök egy feleségű legyen, és az ő házát helyesen kormányozván, gyermekeit engedelmeseknek nevelje. (2) Ez általában első nejének halálával az ismételt nősülés ellen van mondva, mindazáltal a papnak családapai állását, mint hagyományszerűt és törvényest feltételezi; végre a szent könyv bizonyítja magáról a római egyház eszményi fejéről is, aki állítólag a nőtlenségi parancsot kiadta, hogy neki anyósa volt, és hogy miként más apostolok, ő is mint ilyen nős életet élt; (3) hogy pedig az ő nős élete valami angyali házasélet volt, az csak a későbbi hagyománynak szükségből eredt hazugsága. Másképp vigasztalja magát erre vonatkozólag Szent Jeromos: "Péter a nős élet szennyét lemosta a mártírhalál vére által."
Mert az egyház vértanúi korában, midőn a természetestől való irtózással az erkölcsiségnek egy hősi és egyszersmind nyers alakja keresztyéni eszménykép gyanánt tűnt fel, előtérbe nyomult a szűzies tiszta életnek dicsőítése, s ezáltal azon aggodalom is, hogy a nős élet a papsággal összeférhetetlen. Különösen a pappá szenteltetés utáni nősüléssel szemben voltak aggodalmak, ezért azt a diakónussá avatás előtt hajtották végre, vagy akkor kikötötték. Gyakran megtörtént, hogy a nő azután mégis elbocsáttatott. Tudjuk ezt éppen egy régi egyházi törvény nyomán, mely az ily eljárást ellenzi: (4) "A püspök, presbiter, vagy diakónus semmiképp se taszítsa el magától feleségét a vallás ürügye alatt. Aki magától eltaszítja, közösítsék ki, s ha mégis megmarad elhatározása mellett, tétessék ki hivatalából." A törvény nem volt elég erős a szokás ellenében, és a szokás szabad gyakorlásából végre törvény lett. Az elvirai spanyol zsinat kísérelte meg először, (5) helyzeté-
(1) 1Tim 4,3
(2) Tit 1,6 sk.; 1Tim 3,2
(3) Mt 8,14; 1Kor 9,5(4) Canon. apostol. 5: "Episcopus vel presbyter vel diaconus uxorem suam ne ejiciat religionis praetextu; sin autem ejiciat, segregetur; et si perseveret, deponatur."
(5) Concil. Eliberit. c. 33: "Placuit intotum prohiberi episcopis, presbyteris et diaconibus, vel omnibus clericis positis in ministerio, abstinere a conjugibus suis et non generare filios; quicumque vero fecerit, ab honore clericatus exterminetur."
131
nél fogva azonban csak szűk körben. Midőn pedig a niceai nagy zsinaton a keresztyén morál következetessége az emberi természet feletti győzelmet követelte, s az új tantétel mellett számos hang pártolólag nyilatkozott, Paphnutius, egy egyiptomi püspök állott fel, aki a keresztyénüldözés alkalmával egyik szemét elvesztette, és a nép előtt oly nagy tiszteletben állott, hogy csudatetteket is tulajdonítottak neki. Ez az öreg hitvalló, ki soha asszonyt nem érintett, felszólalt, hogy ne tegyenek a papság nyakára ily terhes igát, hogy a mocsoktalan házasság tiszteletre méltó, és hogy a férfiúnak a becsületes nővel való közössége szüzesség. Elég hozzá, hogy régi hagyomány szerint azok, akik a klérusba felvétettek, azután nem nősültek, de senki sem volt kényszerítve, hogy nejét, kit még laikus állapotában elvett, magától elbocsássa. Tehát Paphnutius, miként azon kor görög egyháztörténet-írója tudósít, (1) oly művet vitt keresztül, mely az egyháznak hasznára, s a papi karnak tisztességére szolgált, mert mindnyájan egyetértettek vele, hogy az egyesek szabad ítéletére kell bízni, hogy vajon a nejeikkel való közösségi viszonyt fel akarják-e bontani vagy nem. (*)
Ez vala az V. század kezdetén a püspökszentelésnél az uralkodó szokás a keleti egyházban is. Synesius bölcsész ugyan, ptolemaisi püspökké választatva, ezen hivatal elfogadása ellen azon érvet hozta fel, hogy neki nincs szándékában, hogy házastársától elváljon, vagy titkos viszonyban éljen vele; de az alexandriai metropolita mégis püspökké szentelte. Azonban az ilyen kivétel éppen a szabály mellett szól. Másfelől a gangrai zsinat, (2) melynek határozatai a görög egyház általános törvényévé váltak, Eustathius püspök ezirányú törekvései ellenében az egyház átkát mondotta ki mindenkire, aki egy nős presbiter kezéből az úri szent vacsorát vonakodnék elfogadni. A trullói zsinat mindkettőt összefoglalta, midőn a diakónusok és presbiterek házasságát törvényesnek nyilvánította, amennyiben az szűzzel köttetett a felszentelés előtt, de a püspökök házasságát elvetette ez szelíd, de az egyházra nézve veszélyes közvetítés, mely az alsóbb papságot
(1) Socrates. Hist. Eccl. I. 11.
(*) Ezt a beszámolót ma többen költöttnek minősítik, mert a zsinat aktáiban nem szerepel, csak Szókratész Szkholasztikosznál, és mert Paphnutius püspök azonosíthatatlan alak, akinek életrajza legendás elemekből volt összeszőve. Ennek ellenére is fennáll a tény, hogy Szókratésznek (vagy forrásának) beszámolója olyan ősi hagyományt tükröz, amely régibb minden cölibátust kikényszerítő határozatnál. [NF]
(2) Syn. Gangr. (362.) can. 4. Vö. Socrat. Hist. Eccl. IV. 24.
132
azon lealázó érzettel töltötte be, hogy képtelen a fensőbb erények gyakorlására, s a főbb papságtól teljesen külön választotta, mely aztán a zárdákból egészítette ki magát; és ez a szokás a keleti egyházban fenn is maradt a mai napig.
Ellenben nyugaton Siricius római püspök a legrégibb valódi dekretáléban (385) a diakónuson kezdve minden klerikust, aki egy régi törvényre való hivatkozással házasságban élt, (1) hivatalából elbocsáttatni s tőle a feloldozást megtagadni rendelte. Ezután néhány tartományi zsinat behozta a nyugati egyházba a nőtlenségi törvényt, de csak elméletben és nagy engedményekkel a papi gyengeségek iránt.
Ezt az állapotot találta VII. Gergely; a nőtlenségi törvény még el van ismerve az egyház emlékezetében, de a papság egy része valóságos, sokkal nagyobb része törvénytelen házasságban él, ezek közül sokan tiszteletre méltó, sőt nemes családok leányaival egybekötve, miután megesküdtek, hogy azokat soha el nem hagyják. A pápa csak a régi nőtlenségi törvényeket újította meg (1074), de ő ezeket keresztül vitte a papok kétségbeesett harcával szemben, melyet nemcsak megszokott gyönyörélvezeteikért, hanem feleségeikért és gyermekeikért folytattak. A régi jog tudata Gergely mellett volt, és ő a néptömeghez fordult, elébe tartva azt, amit a keleti egyház Eustathiusban még mindig kárhoztatott, hogy nős pap kezéből megáldott szentséget és bűnbocsánatot el nem fogadhatnak. Azon papok, kik nejeiktől megválni nem akartak, az oltár előtt verettek agyon, s nejeik ennek lépcsőin becsteleníttettek meg. Ez a hős pápa nem iszonyodott attól, hogy bárminő szent érzelmet szétmorzsoljon, minden földi boldogságot szétromboljon ott, ahol az ő nagyszerű céljáról volt szó, hogy az egyházat minden nyers politikai hatalomtól szabaddá tegye, s a világ felett egyházi gondolatokkal uralkodjék. E célra tisztán egyházias lelkiismeretű papságra volt szüksége, amely nem jön kísértésbe, hogy a gazdag egyházi vagyont elismert gyermekeire hagyja, amely minden állami köteléktől el van szakítva, s kebléből a hazaszeretet érzelme ki van tépve.
(1) Ep. ad Himerium Episc. Tarraconensem c. 7: "Qui illiciti privilegii excusatione nituntur, ut sibi asserant veteri hoc lege concessum.
133
Ezen idő óta a papság nősülése meg volt akadályozva, de kicsapongásai nem, úgyhogy II. Pius, ez a szellemdús, de nem hősies pápa ezt a véleményt nyilvánította: Lehettek okok, amelyek miatt a papságot a nősüléstől el kellett tiltani, de talán még fontosabb okok vannak, amelyek miatt újból meg kellene engedni.
Nagyon sötét kép az, melyet a két tudós Theiner testvér (akik később egymástól oly különböző útra tértek) a papok kierőszakolt nőtlensége következményeiről felmutatott, (1) fokozva azt a cél és az összeállítás által, de amely azért nem valótlan tényekben. A reformáció ismét olyan állapotokat talált, midőn a püspöki megyében évenként született papgyermekek megadóztatása a püspök szabályszerű jövedelméhez számíttatott, és azon papok, kik erre alkalmat nem adtak, a püspöki jövedelem megrövidítésével vádoltattak; midőn a községek vonakodtak a papot ágyas nélkül elfogadni, mivel ezt szükségesnek tartották családjaik biztosítása tekintetéből, és midőn ifjú papok az esküvel fogadott lemondásért a leggyalázatosabb példabeszédekkel vigasztaltattak. (2)
A reformáció e tekintetben a katolikus egyháznak is reformációjává lett, miután ez beismerte, hogy a nehéz harcot csak új erkölcsi alapokon állhatja ki. A papi kar becsülete lassanként helyreállíttatott. Róma, mely VI. Sándor s két nemesebb utóda korában annyira rossz hírben állott, ezen időben oly tisztességes kinézést nyert, mint bármely más nagyobb európai város. A papok fajtalankodásai és vétkei, mihelyt nyilvánosságra jöttek, bosszuló büntetést vontak magukra, vagy ahol a törvényszékek nyilvánossága nem hozta azokat a világ tudomására, titokteljes homályba süllyedtek. (3)
(1) Theiner Antal és Augustin: Die Einführung der erzwung. Ehelosigk. d. Geistl. Altenburg, 1828. 3 k.
(2) "Pro una sexcentas. Si non caste, tamen caute." Nem szükség, hogy a papok mindaddig megházasodjauak, míg a parasztoknak feleségeik vannak. Stb.
(3) Így a dominikánus Achilli gyalázatos tette, kire egy, legalább Németországban tömlöcre juttató tett bizonyíttatott be; az ő rendjének kollégiumában professzorrá neveztetett ki, s végre mint prédikátor Capuába küldetett. Az eset először az angol törvényszékek előtt jutott a világ tudomására. A perokmányokat Finlason bocsátotta közre több kiadásban. Más ehhez hasonló régibb példát mutat fel a Jézus társasága köréből a Lang lovag által a bajor minisztérium rendeletéből okmányok alapján kiadott irat: "Patris Marcelli amores" (München, 1815.). Az egyesek ilyesfajta vétkei, bárha azok a nőtlenség és a gyóntatószék hatalmának következményei, csak annyiban róhatók fel az egyháznak, amennyiben oly hosszasan büntetlen maradhatnak.
134
Ahol a természeten erőszakot követnek el, ott előáll a természetellenesség és a bűn veszélye. Az emberi természet általános gyarlóságához járul az ifjú papoknál az is, hogy őket a gyóntatószék szükségeihez képest mindenféle kigondolható szemérmetlenségre megtanítják, amelyek főként a jezsuiták nagy használatban levő tankönyveiben különös kedvteléssel vannak rajzolva. Ezekben ugyan legközelebbről a Szodomára és Gomorrára emlékeztető véteknek különböző nemeiről van szó, de a képzelőtehetség mégis megszeplősíttetik az ilyen képek által. Azután következnek a gyóntatószék tapasztalatai, melyek ugyan a gonosztetteket ritkábban hozzák napvilágra, de az asszonyi nem minden gyengeségét megismertetik a nőtlen férfival, sőt azoknak felhasználására ingerlik. Épületes elbeszélés gyanánt szerepel azon történet, hogy a raguzai érsek, nem lévén elég erős a szüzességi fogadalom megtartására, teste köré egy Szent Katalintól nyert zsinórt övedzett, s ezáltal minden további kísértéstől örökre megszabadult. (1) Valóban óhajtandó volna, hogy az összes klérus ilyen öveket viseljen. Távol légyen azonban tőlem azon állítás, hogy egy lelkiismeretes, avagy csak félénk és szemérmes pap az isteni segedelem felhívásával ezen kísértéseket le ne győzhetné. A kérdés itt csak az, hogy vajon az egyház kénytelen volt-e (s még mindig kénytelen-e) papjait ilyen kísértéseknek kitenni, melyekbe ily sokan belévesznek, sőt ami több: hogy vajon kénytelen-e tőlük azt követelni, hogy a családi boldogság áldozatát, emberáldozatot nyújtsanak be nem Istennek, hanem a hierarchiának oltárán? Némely vidéken szokásban van, hogy azon nap estéjén, mikor az ifjú áldozár első miséjét mondja, tiszteletére vendégséget adnak, s ez alkalommal egy csinosan felöltöztetett és megkoszorúzott szép, iskolába járó leánykát ültetnek melléje "menyasszony" néven. Ezen ártatlan tréfa mintegy jelképéül szolgál annak, hogy miről mondott ő le örökre. Egyébiránt, ha valamely eszmének megvalósítása követeli, a nős életről
(1) Capecelatro, Storia di S. Cater. 1858. p. 456.
135
való lemondás sem szerfelett nagy áldozat; korunkban anélkül is lemondanak róla ezren szükségből, s nem kevesebben önzésből és kényelmességből. (1)
Perrone meglehetős elevenséggel ecseteli a nős férfiú nyomorúságát, hogy mennyit kell neki szenvednie egy zsörtölődő asszonytól, s a csintalan és engedetlen gyermekrajtól. Ehhez járulnak a megélhetési gondok, úgyhogy kevés ember van, ki meg ne bánta volna, hogy megnősült. A nőtlenek ellenben többnyire vidor emberek, úgyhogy a nyomorgatott házas férfiakban méltán támasztanak maguk iránt irigységet. Az ilyen agglegényi szemlélődések talán a Collegium Romanum papnövendékeibe kedvet önthetnek, hogy a nőtlenségi fogadalom savanyú almájába szívesen beleharapjanak. De nagyon alárendelt felfogása az a házasságnak, ha csak azon szenvedéseket és örömeket tekintjük, amelyek vele járnak. Semmi esetre nem is az a magasztos eszményi szerelem, mely szerencsétlen lenne, ha a regény menyegzővel nem végződik. Ez csak viszontszeretetre vágyik; mindazonáltal egy ősrégi isteni szózat az emberiségnek azt mondotta: "Nem jó, az embernek egyedül lenni," és a házasság a puszta természeti ingernek erkölcsi közösséggé való felemelése, az egyes embernek Istentől megáldott kiegészítése, mely alól senkinek sem kell magát célzatosan és mindenkorra kivonni, kivéve azon esetet, ha különös egyéni alkotása vagy valamely kötelesség által nőtlenségre volna kárhoztatva.
A tridenti zsinat ezen köteleztetés egész súlyát a szenteltetés alkalmával letett ünnepélyes szüzességi fogadalomra helyezi, és senki sincs kényszerítve, hogy pappá legyen. (2) De eltekintve attól, hogy amaz erény és a házas élet közt semmi ellentét
(1) T. IX. § 103: "adeo ut pauci inveniantur, quos non poenituerit initi matrimonii." "Constat coelibes ut plurimum hilariores laetioresqee ceteris esse, adeo ut excitarint invidiam eorum, qui contrarium institutum~ sectantur."
(2) S. XXIV. de Matrim, can. 9: "Si quis dixerit, clericos in ordinibus constitutos, castitatem solemniter professos, posse matrimonium contrahere contractumque validum esse non obtsate lege ecclesiastica vel voto, et oppositum nihil aliud esse quam damnare matrimonium, posseque omnes contrahere matrimonium‚ qui non sentiunt se castitatis, etiamsi eam voverint‚ habere donum: anathema sit, quum Deus id recte petentibus non deneget, nec patiatur nos supra id, quod possumus, tentari."
136
nem található, ezáltal a kérdés csak az egyesek lelkiismeretére háríttatik, míg az igazi, tárgyilagos kérdés az: vajon jogosítva és kényszerítve van-e az egyház, hogy megtiltsa azt, amit Krisztus megengedett, és követelje papjaitól a nőtlenségi fogadalmat.
Először is azon ok, ami a középkorban nagyon fontos volt, hogy a papok hajlandók volnának az egyházi vagyont, kiváltképp a fejedelmi egyházi vagyont törvényes gyermekeikre hagyni, rendezett államviszonyok közt többé nem létezik, sőt ezen oknak a tárgyát is lassanként elveszti az egyház. A második ok, a nőtlen és gyermektelen papnak bátorsága a veszélyben, vagy sokkal inkább az államhatalomtól való kevesebb függése, nem jelentéktelen ok, csakhogy éppen az ellenkező irányban. Winkelried ugyan így kiáltott fel, midőn a lándzsákat hű keblével felfogta: "Szövetséges társak, gondoskodjatok feleségemről és gyermekeimről, mert én őket árvákká akarom tenni!" és e derék férfi mindenesetre tiszta nevet, és nagy, vagy legalább jó példát akart gyermekeire hagyni. Minthogy azonban mindig a középszerűséget kell túlnyomónak vennünk, a nőtlen papokra semmi esetre nem lehetne oly torzképet csinálni, amilyen sajnos a lutheri reformáció epigonjai (*) közt előfordult: a pap határozatlanul áll egy hitvallomás előtt, melyet alá kell írnia, háta mögött neje és gyermekei, esdeklő arccal kiáltva: "Írd alá, apám, írd alá, hogy a parókiában maradhass!" Mindazonáltal hasonló vívódás mellett katolikus papok sem kevesebb kényszerűséggel hajoltak meg hasonló hitszabályok előtt. Az államhatalomtól való függetlenségük csak egy idegen hatalomtól való függés, mely néha saját érdekét is keresi, vagy kénytelen szorult helyzetében azt keresni. Éppen ez okból becses volna, hogy a pap családja által honos legyen saját hazájában. Megtörténhetik, sőt éppen nagyszerűnek tűnhet, bárha mégis csak egyoldalú, hogy valaki a mennyei haza mellett a földit elfeledi de nincs rendén Magyarországot feledni Rómáért. Ahol az egyház valódi, örök javairól van szó, legyen szabad feltenni a katolikus klérusban is annyi erkölcsi erőt, hogy éppoly kevéssé tartaná vissza a feleség és gyermek, mint saját jóléte, hogy ezen javakért helytálljon.
Nős papok, mondja Perrone, nem vállalkoznának oly készséggel, hogy misszionáriusként a vad népek közé menjenek. De hiszen a protestáns egyháznak sem hiányoznak a misszionáriusai!
(*) Hase itt valószínűleg a XVI.-XVII. századi vallásháborúk korára, a lutheránus ortodoxia nemzedékeire utal. [NF]
137
A herrnhuterek azon régi szokása, hogy küldötteiket épp ezen értelemben és ezen célra megházasítsák, meglehetősen általánossá lett, és a misszionáriusok lelkes nejei nem a legrosszabb segítségeknek bizonyultak arra, hogy az evangéliumot a pogány női szobákban megismertessék, miként az apostolok velük utazó nőtestvéreitől fogva a keresztyénségnek a római világ fölött nyert első nagy győzelme nagymértékben ezen csendes asszonyi misszió által mozdíttatott elő. Továbbá: a nős papot számtalan, gazdaságát, feleségét, gyermekeit érdeklő házi gond vonhatja el hivatala folytatásának egyedüli gondjától. De miután egy valódi papnak hivatali kötelessége, hogy némely községi tagnak anyagi gondozását is magára vállalja, s egyes családokat részvevő tanácsokkal támogasson szükségeikben, miért ne viselhetné gondját saját háztartásának, mely (kivált egy műveletlen és csak a maga hasznát leső papgazdasszonnyal szemben) néha sokkal terhesebb és hálátlanabb munka, mint egy protestáns pap gondja, mely egy körültekintő és takarékos háziasszonnyal vigasztalódva megoszthat, kinek nincs más érdeke, mint saját közös érdekük. (1) Az is megtörténhetik, hogy a sok foglalkozással elhalmozott és sokakról gondoskodó élet annyira igénybe van véve, s oly örömmel van egybekötve, hogy nem enged időt azon gondolatra, hogy nősülés által valahára magáról is gondoskodjék. Mindazáltal az oly beszéd: "nem volt időm házasodni, és végül az alkalmas kor elmúlt," többnyire csak épp oly üres beszéd, mint ha egy telivér világfi azzal menti magát, hogy nincs ideje templomba menni. Jóravaló embernek mindenre van ideje, ami hozzá illő. De legyen megengedve egyes esetekben az önkéntes és nem célzatos nőtlenség, az egyháznak azért nem szabad ebből általános parancsot csinálni. A nőtlenséget magasztosabb értelemben is vették: "A valódi papnak nem szabad, hogy más meny-
(1) Döllinger (464. o.) éppen azon sajnálkozik, hogy a prédikátoroknak még azon kilátásuk sincs meg, hogy egy gazdag nővel jólétre jussanak, mert egy gazdag leány csak igen ritkán határozza magát arra, hogy paphoz menjen nőül. A mi papjelöltjeink szokásban levő házitanítóskodási ideje alatt szövődnek házassági viszonyok nemritkán előkelő és vagyonos családok leányaival is, s egy kedvelt pap képes a maga részére ifjú szíveket, úgy szegényt, mint gazdagot meghódítani; mindazonáltal örömest látom papjainkat felmentve azon szemrehányás alól, hogy "pénzért" nősülnek.
138
asszonya legyen, mint az egyház, és más gyermekei, mint hívei, ezen családhoz kell tartoznia teljes szívéből." Rendszerint ízetlenség sül ki abból, ha valami érzelmes allegóriát valóságnak veszünk, s abból mint valóságból vonunk következtetést. Ha elfogadjuk azt, hogy az egyház azon Egy mellett, kinek prófétai értelemben jegyese, minden papnak vőlegényi jogokat enged, akkor inkább fog hasonlítani a babiloni szajhához, mint az Énekek éneke szűz leányához. De tudtunkkal egy papné sem lett soha féltékeny amaz allegóriai menyasszonyra, és komolyan véve: a szeretet egy szegény emberi szívben sem oly szegény, hogy az elfogyás veszedelmében forogna, és az a pap, aki gyermekeinek hűséges apja, ezen körülményben megtalálja a hasonlatot és az erkölcsi kötelezettséget, hogy hallgatóinak is valódi atyja legyen azok szükségéhez képest; míg nem ritkán az is előfordul, hogy a család nélküli vénülő ember elkényelmesedik, és önző szokásaiban érzéketlenné lesz. Tudomásom szerint egy népnek sem jutott eszébe, hogy fejedelme kevésbé lesz szelíd országatya azért, mert azon a ponton áll, hogy boldog családatya legyen.
Eszerint a nőtlenség prókátorának nem marad egyéb hátra, mint az, hogy a papi állás méltósága követeli a házasságról való lemondást. "Tedd az áldozárt férjjé" mondja Perrone "ruházd rá a házastárs és atya nevet: azonnal letaszítottad a mennyből, s az ő életében és erkölcsében semmi olyat nem fogsz találni, ami őt a többi embertől megkülönbözteti." (1) Ez a "megkülönböztető méltóság" azonban minden agglegényben ugyanúgy megvan. (2) A szellemdús nő, ki sokképpen szorongatott szívének békéjét végre a katolikus egyház kebelében hitte megtalálni, azt veti a protestáns lelkész szemére, midőn az a betegeket vagy szegényeket meglátogatja: "mit tudom én, honnan jő?" míg a katolikus pap az áldozó oltártól jő. (3) Mondjuk ki azt a rettenetest, amit a jelenleg apácaként lefátyo-
(1) Perrone, T. IX. § 17.
(2) Speil (97. o.) még egy ótestamentumi okot hoz fel: "A zsidó papok azon időben, mikor templomi szolgálatra voltak híva, kötelesek voltak a házassági közösüléstől tartózkodni. Márpedig a katolikus papi hivatal mindennapi templomi szolgálat. Ha a bakok, juhok, galambok zsidós megáldozása megkívánta a nős élettől való megtartóztatást, mennyivel inkább Jézus testének és vérének áldozata."
(3) Hahn-Hahn Ida, Maria Regina. Mainz 1860. II. k. 413. o.
139
lozott szalon-dámának kényes tolla vonakodott leírni: a protestáns lelkész talán kevéssel azelőtt megcsókolta nejét! Hát talán ettől az evangéliumi ige és a kegyes adomány, melyet ő a betegnek és szegénynek hoz, kevésbé lesz azokra nézve vigasztaló? Egyébként is nagyon elárvult képzelőtehetség kívántatik ahhoz, hogy a lelkész megtekintésénél, midőn az vallásos teendőit végzi, arra gondoljon valaki, amit az netalán az előtte való este művelhetett. Ezen gondolkodásmódnak alapul szolgál azon vélemény, mely a két nem közötti viszonyt s a Teremtőnek arra kimondott áldását valami tisztátalan dolognak tartja. Ez a vélemény megvolt ugyan a régi egyházban, de a keresztyén vallásnak nem sajátja; megtalálható ez csaknem minden olyan népnél és vallásban, mely az érzéki természeti élet és a szellemnek felsőbbsége közt még ingadozik, mely épp azért az érzéki foglalkozásokra és azoknak megtagadására vallásos súlyt tesz. Ettől eltekintve hol van a kezesség, hogy a katolikus áldozár mindig az oltár mellől vagy a gyóntatószékből jön? És legyen bár bizonyos, hogy egyenesen onnan jött, de ki tudja azt, hogy minő gondolatok és hajlamok háborognak benne! A keresztyén vallás fenségének kiváló sajátossága az, miszerint a legfőbb becset a bensőre, az érzületre helyezi, amint ezt Jézus maga kimondotta a zsidó tisztulási és böjtölési paranccsal szemben: (1) "Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegyen, hanem ami abból kijön;" ami tehát mint gondolat és szenvedély van benne, s alkalom szerint tetté válik.
Éppen itt, az evangélium fennkölt álláspontjával szemben tűnik ki minden természetellenes fogadalom aggasztó oldala. Az ember, legalábbis amíg teljesen megtörve nincs, mindig egész ember marad, aki a maga emberi voltának minden lényeges alkotórészének kielégítésére törekszik. Ha ezek valamelyikétől a kielégítést feltétlenül megtagadjuk, ezáltal annak olyan súlyt adunk, mely aztán minden alkalommal túlsúlyra igyekszik jutni, s csak nagyon erős jellemek tudják féken tartani. Aki magát minden természeti szükségtől szabaddá akarja tenni, gondolataival igen könnyen ezeknek szolgaságába kerül. Aki terhes, rendkívüli böjtöt szab magára, annak az ételek és italok mint kecsegtető képzelet játékai mindig szemei
(1) Mt 15,1 sk.
140
előtt lebegnek: ellenben az, aki háztartásának helyzetéhez és szokásához mérve szabályoson elkölti szerény ebédjét, bizonyára nem fog sokat az ételre és italra gondolni. Még kegyetlenebbül megbosszulja magát általában azon törekvés, melynek célja, hogy a sok emberben leghatalmasabb természeti ingert minden remény nélkül örökre elnyomja, ahelyett, hogy engedné azt szokás és szabály által mérsékelve kellő időben áldásos hatalommá válni, mely a családi életet megalapítja, s az egyik emberkort a másikkal összeköti. Szent Antal kísértésein kezdve, kinek a puszta vadállatai közt démonok és csábító nőalakok jelentek meg, sokat olvashatni ezen benső harcokról a szentek élettörténetében. Wittmann Mihály, egyik legérdemesebb püspökünk életiratában, mely éppen az ő naplója alapján van egybeállítva, mily gyakran fordul elő a bor és sör, mily sokat foglalkozik gondolatban ezekkel, éppen mivel őket a lélekre nézve veszélyeseknek tartotta. Néha vigasztalja magát: "Ezen magánosságban sok bort ittam, és az nekem nem ártott, mert mielőtt lefeküdtem volna, egy kötéllel egész testemet össze-vissza vertem." Azután jön ismét a sátán, és kínozza őt. "Éjjel és nappal" így sóhajtozik "a pokol lángjait táplálom magamban." A hasonlóképpen kegyes katolikus életrajzíró hozzáteszi: "Saját jegyzetei elég világosan bizonyítják, hogy ő ezen pontra vonatkozólag élethossziglan tűzben állott, és hogy az ő tisztaságának megőrzése valódi csudának tekinthető." Bizonyára azon lelkiismeretességet és lelkierőt, mely a kísértéseknek ellenáll, s azon emésztő lángokból sértetlenül kimenekül, tisztelni tartozunk; mindazáltal csak balítélet lehet az egyházban, amely az egyszerű, derék férfiakat ezen kísértéseknek kiteszi, s összehasonlítva azon férfiúval, aki hűséges házaséletében talál mégis alkalmat a szeretetteljes önmegtagadásra, de olyan benső harcokról éppen semmi tudomása nincs: azon szenteknek benső életét a nemi ösztönre vonatkozólag nagyon tisztátalannak kell tartanom, hiszen az, amit ők sátánnak neveznek, mely őket kísérti, nem egyéb, mint kegyetlen bánásmódban részesült saját természeti ösztönük. (1) Mily tisztán és magasan tündököl
(1) Ezért amit Leibniz "Systema theologicum" című munkájában, az ő éles eszének ezen ironikus játékában írt: "animo ac corpore integro atque mundo a libidine et carnali affectu purius digniusque sacra tractantur" magában véve igaz ugyan, de nem főként a papi nőtlenségről.
141
efelett protestáns állásponton az ifjúi fantázia, miként azt Schleiermacher Monológjaiban kifejezi: "Még a legszentebb összeköttetésnek az élet egy új fokára kell engem emelnie, egy lénnyé kell összeolvadnom egy szeretett lélekkel, hogy emberi létem ezen legszebb módon is hasson az emberiségre. Az atyai jogokba és kötelességekbe kell magamat beavatnom, hogy a legfelsőbb erő is, mely szabad lények irányában szabadságot gyakorol, bennem ne szunnyadjon, hogy megmutassam, miként az, aki a szabadságban hiszen, az ifjú szabadságot megtartja és védelmezi, és hogy a tiszta lélek ezen nagy problémában a tulajdon és idegen legszebb zavarát megoldani képes." És ennek közeli teljesülése előtt így ír barátnőjéhez: "Ha oly sokat tanultam a család szép és szent életéről, és már most alkalmat kell nyernem, hogy megmutathassam: ez előttem több mint puszta szép szó, akkor név szerint meg kell mutatnom, hogy a valódi nős élet semmi zavart nem okoz, nem zavarja meg a barátságot, a tudomány utáni törekvést, sem az önzetlen és a haza iránt áldozatra kész életet."
Nem akarjuk semmiképp sem tagadni, hogy sok valódi katolikus lelkész volt, aki a test gyengeségeit legyőzve, sőt valami magasztosabbról is áhítatosan lemondva, csupán szent hivatásának és híveinek szentelte életét. Maga azon vélemény, hogy a lelkész Isten és az emberiség között közvetítőként állva Isten különös kegyelme által a közös emberi sorson felülemelkedik, saját szellemi szükségének érzetével kegyes benső életté egyesülhet. Van a katolikus papságnak is eszményképe, amint van a protestáns lelkésznek is a parókiával együtt, és a való életben meg lehet találni mind a kettőnek némi megközelítését. Az Úr Isten képes az emberek tévedéseiből is nagy dolgokat teremteni, ezen tévedések és a maga igazságának vegyületében fonva tovább a világtörténetet.
Ez az áldozári testület, mely egykor a művelt világ felett uralkodott, mivel annak minden tudományát magában hordva és hitéről kezeskedve előtte járt, miután igényeinek és önmegtagadásának jogosulatlansága világossá lesz, azon egyházzal fog állani vagy elbukni, amelyből kinőtt.
A lassankénti süllyedés előérzete az újabb kori emelkedés minden látszata mellett is észrevehetővé lett a tridenti napok óta azon gondosságban, hogy megirtózva a hazai egyetemektől, melyek
142
egykor a hierarchia öröme és büszkesége valának, a leendő papságot már a gyermeknöveldében minden közös magasabb népműveltségtől elkülönítve nevelték. Értesülve arról, hogy miként és mit művelnek azok a szemináriumban, nem fogunk csudálkozni, ha Rosmini, ez a lelkesült katolikus, aki egykor a szerencsés napokban nagy befolyást gyakorolt a pápa kedélyére, az egyház öt sebei egyikének nevezi a papság nem kielégítő nevelését. (1) Az ilyen mesterkélt és a középkor szent tömjénfüstjével teljes légkör, mint ifjúkori emlék és elhatározás, sok korlátolt kedélyben megmaradhat; de a valódi életnek éles levegője nem engedi magát hosszasan kirekesztetni. Dél-Európának népei a múlt század első felében a jezsuiták iskoláiban növekedtek, s mégis miként szakítottak velük! Oly hirtelen és oly rettenetesen, hogy csak a szakítás roppant nagysága tette azt még egy ideig kérdésessé. Miként akkor a népek, épp azon befolyás alatt neveltetnek jelenleg is a leendő papok.
Erasmus a reformációval így tréfálkozott: ez az egész tragédia úgy fog végződni, mint egy komédia, midőn a szereplők mind megnősülnek. S pedig a nőtlenségi fogadalom megtörése nem kezdet, csak szükségszerű következmény volt. Luther a keresztyén nemességhez intézett iratában, melyben mindazon nyomort, mit a pápista vallás Németországra hozott, kíméletlenül felderíti, csak odáig megy: "Én nem akarom tanácsolni, sem meggátolni, hogy amennyiben nincs feleségük, akár megnősüljenek, akár nőtlenek maradjanak. Állapítsa meg ezt egy közönséges keresztyén rendszabály és mindenkinek józan gondolkozásmódja de nem akarom az én hű tanácsomat eltitkolni, s vigasztaló szavamat megvonni azon nyomorult tömegtől, amely most feleségtől és gyermekektől elhalmozva terhelő öntudattal gyalázatban ül. Található néhány kegyes pap, akinek különben senki semmi egyéb hibát nem lobbanthat szemére, mint hogy gyarló és egy asszonnyal szégyenkedik, de ők mindketten szívük mélyén olyan érzelemmel vannak, hogy örömest akarnának mindig házastársi hűséggel együtt maradni, hacsak azt nyugodt öntudattal tehetnék,
(1) Delle cinque piaghe della s. Chiesa trattato dedicato al clero cattolico. Lugano. 1848.
143
mindjárt kénytelenek volnának is ezen szégyent nyilvánosan hordozni. Az ilyenek Isten előtt bizonyára mindketten úgy tekintetnek, mint házastársak. Ilyen esetben, mondom én, midőn ily érzelemmel vannak, akkor éljenek együtt, csak hogy lelkiismeretük tisztaságát megmentsék. A férfi tekintse a nőt mint házastársát, tartsa meg magánál, és éljen vele igazlelkűen mint hűséges házastársa, nem ügyelve arra, hogy a pápa akarja-e vagy nem, a lelki vagy testi törvények ellenzik-e vagy sem. Sokkal fontosabb a te lelkednek boldogsága, mint a zsarnoki, erőszakos és istenellenes törvények, melyek a boldogságra nem szükségesek, s megtartásukat Isten sem parancsolja; és tégy úgy, mint Izrael és gyermekei, akik az egyiptomiaktól kiérdemelt bérüket ellopták: lopd el te is a pápától feleségedet és gyermekedet." Sok ideje már, hogy Luther a császár és a birodalom előtt hősies keresztyén szavait kimondotta, a belső erkölcsi erőt bebizonyította, és a külső hatalmat is megtalálta, hogy új jogalapot teremtsen, száz meg száz papnak adta vissza azon emberi jogot, melyre nézve valami sötét balhiedelem őket tévútra vezette, midőn végre igaz jogának tiszta meggyőződésével a családi élet iránti általános német hajlamot követve ő maga is megnősült (1525). Magában Angliában is a reformáció mély vallásos ösztön által sürgetve a néptől indult ki, ennek segítségével minden akadályt legyőzött, a vérengző (katolikusnak nevezett) Mária által számára készített vértanúságot diadalmasan kiállotta, s emellett szabad alkotmányos államot is alapított. A királynak (kit a pápa a Luther ellen kibocsátott gyalázó iratáért "defensor fidei" címmel tisztelt meg) házasságtörő vágyai a pápaságtól való elszakadás által a reformációnak csak tágasabb tért nyitottak, de sötét árnyat is vetettek annak tiszta ügyére.