Előszó az első kiadáshoz

E könyvet is lehetett volna Symbolikának nevezni, mint Möhler nevezte a protestáns egyház ellen intézett hatalmas támadását; mégis az igazi, jóllehet rossz hírben álló nevével neveztem, mivel betörés az ellenség földére, a katolikus tant és szokásokat behatólag tárgyalja, a protestáns ügyet pedig csak amennyiben annak ellentétét képezi. Mindazonáltal e könyv célja a béke, az egyházi béke, mire hazánknak oly nagy szüksége van. A nyílt polemikában, az őszintén megüzent háborúban irenika is van, miután egyik célja tisztába jönni azzal, hogy mennyit ismerhetünk el és mennyiben közeledhetünk egymáshoz. Nem mintha az egyházak ellentétének kibékítésére lehetne gondolni, – ezt én semmi földi távolságban nem látom. Csakhogy a könyvem ellen intézendő esetleges cáfolatot vagy hevesebb bírálatokat nem tartanám a meghasonlás nagyobbításának. Azonban remélem, hogy az igazság ereje által mérsékelni fogom azon győzelmi érzetet, s némileg megalázni azon dölyföt, mely Möhler Symbolikája megjelenése óta, az általános viszonyok által elősegítve a katolikus irodalomban mutatkozik, s amely ezt az egyházat, azon véleményben, hogy az egyeduralmat még egyszer elnyeri, azon támadó eljárásra ösztönözte, amely véget vetett a békés együttlétnek, melyet a megelőző század a maga erős és gyenge oldalaival a legtöbb német tartományban létrehozott. (1)

(1) Pl. még Möhler is azt állítja, hogy a reformáció mély, szóval eléggé meg nem jelölhető fonákságból származott. – Perrone: "Ha a gyönyör utáni vágy a népek lelkét el nem vakítja, helyezhették volna-e a képtelen protestantizmust a katolikus vallás fölébe!? A protestantizmus az a vallásban, ami a pestis a természetben; már csak puszta említésétől is irtóznotok kell, mint egy életetek ellen intézett gyilkossági kísérlettől." – A ferrarai bíboros-püspök 1860-ban kelt pásztori levelében többek között ezt írja: "Ha az eretnekek hozzátok jönnek, kérdjétek tőlük, melyik a jobbik felekezeteik közül? mily régi a vallásuk... mely illat vette körül egyházuk bölcsőjét, amely eredetét egy áruló barát kéjvágyának és egy koronás hóhérnak köszöni." – Ennél csak nevetségesség tekintetében különb a kapucinus prédikációja: "Ha a protestánsok között lehetnek is becsületes emberek, én legalábbis nem hiszem."

VIII

Magasabb fejlődésnek tekinthető, hogy a régi Polemika helyébe a Symbolika lépett, s különösen, hogy ezt még a katolikus teológia is elfogadta. Csakhogy amint a katolikus teológiában alig változott meg egyéb a névnél, mely a régi polemikát kissé finomabb alakba öltözteté: úgy a protestantizmusnak is a maga régi jó kardját még egy darabig kéznél kell tartania határai védelmére. "Nem jöttem békét hozni" – mondá Urunk –, "hanem kardot." A kardot ugyan a magasabb béke kedvéért. A most még korszerű polemikának tudnia kell, hogy nem valamely párt, hanem az igazság érdekében kell harcolnia, hogy az igazság ellen mit sem tehet, és hogy az igen sok harc az igazságot is veszélyezteti.

Óhajtandó, hogy e könyvet elolvassák, s tartalmával tisztába jönni igyekezzenek egyszer azok, akik főleg a protestáns egyházból a katolikus egyházba átlépve, renegátok módjára régi egyházukat gyalázzák, mint Florencourt és a jól ismert Hahn-Hahn Ida grófnő. Az áttérés nemes emberi jog, de csak úgy, ha nem könnyelműen, hanem lelkiismeretes megfontolás után történik.

Óhajtandó, hogy polemikámat olvassa, s megvizsgálja a dolog állását azon katolikus is, kinek lelkében kétely támadt afelől, hogy a szentekhez imádkozzék, drága halottját fizetett misével váltsa meg a tisztítótűzből, tetteivel érdemelje ki a mennyet, egyszóval: akinek lelkiismeretét szorongásba hozta azon ellentét, melyet a Szentírás és saját egyháza keresztyénsége között felfedezett. E vizsgálat vagy arra bírja, hogy azt, amit félig már feladott, újra visszavegye, vagy pedig az ellenkezőre fogja elhatározni.

Az különben a két egyház lényegében rejlik, hogy a katolikus hajlam a lelkiismeretes protestánst tényleges átállásra bírja, mert e hajlam a maga legőszintébb alakjában nem egyéb, mint azon szomj, hogy valamely feltétlen tekintélynek hódoljon, s hitét az által lássa biztosítva. Ellenben a protestáns hajlam a katolikust azon szellemi szabadságra vezérli, amelynek kevésbé van szüksége valamely meghatározott alakra; vagy pedig a katolicizmussal belsőleg meghasonlottra a fennálló protestáns egyházak közül egyik sem gyakorol oly határozott vonzerőt, hogy oly sok drága kötelék fájdalmas szétszakítására merészkedve, abba áttérjen. Emellett a művelt népeknél és ott, hol a protestantizmus létjogot kiküzdve az egyház által elnyomottaknak menedékhellyel szolgál-

IX

hat, a katolicizmus megtanulta, hogy ezreket tűr el kebelében, – hacsak tényleg meg nem szűntek tagjai lenni – anélkül, hogy valamiféle egyházi kötelességet kívánna meg tőlük, legfeljebb tán midőn tehetetlenül feküsznek halálos ágyukon. Továbbá a protestantizmusnak nem tartozik természetéhez, hogy valamely lélek üdvéért egyházi illetősége miatt annyira szorongjon, hogy országot-világot összejárjon egy prozelita megnyeréséért. Ez okokból a XVI. századbeli nagy mozgalmak után a katolicizmus több és előkelőbb áttérőt nyert, mint az evangélikus egyház, melybe leginkább csak szerzetesek és katolikus lelkészek menekülnek, kik helyzetük által meggyőződésük érvényesítésére sarkallva, s emiatt külsőleg nyomatva, áttérésük által egyszersmind életpályájukat is feláldozzák.

De miképp hajdan a könnyelmű történelmi felfogás a reformáció győzelmét abból magyarázta ki, hogy a fejedelmeknek egyházi vagyont, a papoknak feleséget, a népnek szabadságot nyújtott: azonképpen még most is gyakori azon szemrehányás, hogy a protestáns egyházba vezető ösvény széles és kényelmes, mint a pokol útja, mivel az érzéki embert oly sok terhes kötelezettség alól menti fel. Már Erasmus tréfálózott, hogy szíve katolikus, gyomra lutheránus. Azonban a papi nőtlenségtől és a házasság felbonthatatlanságától eltekintve: a hierarchia is részint rég elveszté, részint okosságból rég feladta azon hatalmat, hogy egyházi törvényeit érvényesítse, s már rég ideje, hogy Lengyelországban a böjtöt megtörők fogait többé nem törik ki. Ellenben a római egyház a tömegre és minden kényelemszerető lélekre nézve nagyon is kényelmes, mert minden magas kívánalmai dacára is mindig meg tud alkudni a természeti emberrel, s üdvéről kezességet vállal, feltéve, hogy az egyház hittételeit, anélkül, hogy az utángondolással sokat törődnék, nem bántja, s némely szertartásokat véghezvisz, vagy legalább, ha élete bevégződik, magán végrehajtatni enged. A legtöbb ember a szellem országában nehezebben hordozhatja a szabadság, mint a szolgaság terhét, mert sokkal kényelmesebb a pap vagy a szentesített hagyomány készen álló véleményeit változatlanul elfogadni, mint lelkiismeretünk szentségében gond és küzdelem között megszerezni.

Különben úgy látszik, hogy a vallásos elvek csak ifjúságukban tesznek gyors és nagy hódításokat. (Az ifjúság határvonala ugyan a halhatatlanra nézve nincs megvonva.) A keresztyénség körül-

X

belül olyan idős volt, mint most a protestáns egyház külső megalapításától számítva, midőn – ha nem is a legbecsesebb, de a legnagyobb világtörténelmi jelentőségű hódításait tette. Azonban a viszonyok történelmi megszilárdulása szerint kevésbé valószínű, hogy a fennálló protestáns egyházakba tömeges áttérés történjék, mint inkább az, hogy a katolikus egyházból az egyház új alakja fog előállani, amely, bármiként nevezze is magát, mégis reformált és pápista egyház csalhatatlansága elleni protestációban protestáns egyház lesz. A német-katolicizmus úgy tekinthető, mint korai és torzszülöttje annak, ami a jövő méhében nyugszik.

Az utóbbi évtizedekben a katolicizmusnak nagy előnyére volt a politikai reakció és az ortodox restauráció a protestáns egyházban. Amaz az egyház feltétlen tekintélye előtt való meghajlást az alattvalói érzék legjobb nevelőmesterének és a buta engedelmesség legbiztosabb kezesének tartá. Emez, midőn az évszázadokkal ezelőtt megállított hittételt változhatatlan törvénynek állítva, csak a hagyományost fogadta el, s minden egyházi hatalmat a papok kezébe akart adni: ezáltal magát a régi protestáns ortodoxiát is megtagadva, önmaga is újítóvá lett, s ezen újításnak célja a csalhatatlan hierarchia volt. Az ilyenek aztán a pápa egyháza iránt a régi lutheranizmus számára szokatlan gyöngédséget mutattak. Reakció és egyházi restauráció "a konzervatív érdekek szolidaritásában" szoros szövetségben érezték magukat egymással, s midőn közösen mondák: "a végső kérdés ez: Egyház vagy forradalom?" – akkor ezen egyházon nagyon érződött a tömjén és a csalhatatlanság szaga. Az angol és a még szemérmes német pusey-izmusnak a hagyományos egyházzal és a hivatali hierarchiával való képzelgései előtt fel akartam mutatni, hogy mit találunk az út végén, melyen haladnak; s azt nem fogják megköszönni nekem.

Úgy látszik, hogy mindkettő, úgy a reakció, mint a restauráció, jelenleg legalább, s még tán egy darab időre, főbb helyein meg van törve. Viszont a római egyház még mindig nagy hatalom. Vallásos téren van gonoszabb, de nincs hatalmasabb ellenségünk. Nemrég jezsuita missziók járták be a német országokat, feléleszteni azon érzületet, mely egykor a 30 éves háborút lángra gyújtá, s a vallásszabadság mellett, melyre törekszünk, ily vészmadarak gyakran fognak még megjelenni. Különben a római egyháznak nincs miért sokat

XI

tartani e könyvtől; elég, ha a hierarchia indexre teszi, s milliók fogják érintetlenül hagyni, míg más milliók különben sem olvasnák, mintán nem érzik szükségét annak, hogy hitükről számot adjanak.

Möhler Symbolikája (1) több alapos cáfoló iratot idézett fel (2), de egyikről sem állíthatni, hogy akár a protestánsoknál, akár a katolikusoknál a Möhler művéhez hasonló jelentőségre jutott volna. Ha Möhler főként a reformátorok tanát támadta meg: ezen cáfoló iratok is, legalábbis a Bauré és Marheineckéé, főleg azt látszottak védelmezni; amit pedig a protestantizmus mostani fejlődésében csak viszonylagosan védelmezhet – amennyiben a benne foglalt vallásos tartalom természetszerű és jogos ellentét oka volt; vagy olykor – mint az emberi gyengeség termékét – akár fel is kell adnia. A protestantizmus ezen fejlődése, amelyre, mint az első reformátori alaktól különbözőre, olykor hivatkoznom kellett, nálunk nem valami általánosan elismert és határozottan formulázott dogmarendszer; de azért a reformáció alapgondolatából szükségképpen kifejlődött és a modern műveltséggel összeegyeztetett keresztyén világnézet, amelyben a protestáns tudomány és közösségi tudat sokféle irányai összefoglaltatnak, és a katolikus egyházzal szemben az együvétartozás biztos közérzületével bírnak – bár a két szélsőségben járó párt, a merő szabadság és a merő ortodox szolgaság pártja (habár ezen közérzület láthatatlan köteléke még némileg ezeket is átfogá) olykor közel volt ahhoz, hogy mint törpe kisebbség különszakadjon. A protestantizmus már az egyházalapítás idejében tragikus végzet által, s mégis gazdag tartalma teljesebb kifejthetése végett is, két nagy egyházfelekezetre szakadt, s egyesítésük az idők különböző fejlődése szerint az egyháztagok egy része által nem, más része által pedig különböző módon elismertetett; azonban a római egyházzal szemben – a kevés félkatolikust kivéve – mégis mindnyájan egyesültek vagyunk.

A Möhlerrel való harcban ezen gyöngéd, nemes szellemet

(1) Symbolik oder Darstellung d. dogmatischen Gegensätze d. Kathol. und Protest. nach ihren öffntl. Bekenntnissschriften. Mainz. 1832. 7. kiadás 1864.

(2) Baur: der Gegensatz der Kath. und Prot. nach den Principien und Hauptdogmen. Tüb. 1833. Marheinecke: Recens. der Möhler Symbolik. Berlin, 1833. Nitzsch: Eine prot. Beantwortung der Symbolik. Dr. Möhlers. Hamb. 1835. Sartorius utolsó bevégzetlenül maradt műve: "Soli Deo Gloria!" 1859. még e polemika visszhangja.

XII

mindig nagyra becsültem. Azonkívül az ő emlékéhez engem fiatalkori emlék köt. Mi együtt voltunk Tübingában magántanárok, mindketten telve ifjúi eszményekkel, s nem egy szombat este ültünk együtt a bálházban egy üveg Neckár-bor mellett, egymáshoz vonzódva és egymástól idegenkedve. Akkor ő még reményeket táplált egyháza iránt, melyeket azonban később feladott. Mondják, hogy midőn egyszer a katolikus lelkészek között panasz emelkedett Möhler heterodoxiája miatt, egy öreg pap így szólt: "Nos, egy oly ifjú tudós úrnak szabad kissé másként hinni, mint mi öregek; később úgyis megjön ő is." Úgy történt. S ha az Úr oly korán magához nem veszi, most Németország legtiszteltebb püspökei sorába tartoznék.

Én sokat éltem katolikusok között, találtam köztük kegyes jó emberekre, s az egyház legfőbb méltóságain kezdve le a legegyszerűbb falusi papig nem kevés jóakaratra találtam részükről. Legkedvesebb ifjúkori barátom ezen egyházba lépett át, s itt érdemteljes állást foglal el; s a baráti viszony közöttünk végig megmaradt (Dr. Herbst müncheni lelkész, meghalt 1863-ban).

Egy öreg historikus a pápa egyházának történeti jelentőségét különben sem becsülné kevésre, s bár véleményem szerint inkább csak a múltra tartozik, mégsem vonom kétségbe, hogy még most is bizonyos nemzetiségekre nézve szükséges, és hogy a két egyház közötti ellentét, bármily sok fájdalmat hozott is a hazára, családokra, mégis mindkét egyházra nézve egyszersmind áldásos is volt. Még mindig van mit tanulniok egymástól, s van mitől megőrizzék egymást. S ha ifjúi képzelődéssel bele tudjuk élni magunkat a görögök vallásába, mennyivel könnyebb méltányolnunk és éreznünk a katolikus kultusz szépségeit. Ezen értelemben szándékom szigorú lelkiismeretességgel a katolikus egyház iránt – amidőn megtámadom, – igazságosnak lenni. Régebben e harcot nagy visszaélések ellen és nagy túlhajtásokkal folytatták. Amazokat nagyobbrészt megszüntették, ezek már a tudomány mai álláspontja előtt sem állhatnának meg. Hanem polemikám főereje tán éppen abban áll, hogy mindazt, ami a katolicizmusban keresztyéni és erkölcsileg derék, nyíltan elismerem. Eredetileg és minden személyes összeköttetéseimben békés természetű embernek ismernek, s mégis saját egyházunk belső küzdelmeiben tollam már nem egyszer karddá változott, mégpedig

XIII

mindig tiszteletre méltó ellenfelekkel szemben, a Wegscheider-féle racionalizmus, a pietisztikus ortodoxia, az új tübingai iskola ellen. E vitákra mindig ingerelve és felhíva voltam. Ingerlés nélkül fogtam ezen, remélem, utolsó harcba a leghatalmasabb ellenséggel, a katolicizmussal szemben, azon tudatban, hogy arra a katolicizmus jelenének és múltjának hosszú, figyelmes megvizsgálása által belső hivatással bírok. Én is elmondhatnám Wolfgang anhalti fejedelemmel, midőn az augsburgi hitvallás aláírásától azzal akarták elijeszteni, hogy a császár haragját fogja magára vonni: "Gyakran ültem már lóra jó barátaimért, egyszer már Krisztus uramért is lóra akarok ülni."

Munkámat a Polemika kézikönyvének neveztem, amennyiben össze kellett foglalnia mindazt, ami jogost és életképest a mi nagytudományú Chemnitz Mártonunkon elkezdve mostanig a protestantizmus létrehozott. Ennélfogva sok segítségem és munkatársam volt a múlt napokból, nemkülönben voltak szorgalmas fiatal munkatársaim is, jénai egyetemünk teológiai szemináriumának tagjai, kikkel két féléven át az illető tárgyakról előadásokat és beszélgetéseket tartánk, ami által sok olyannak jutottam birtokába, mire csak saját képemet és pecsétemet kellett rányomni. Nem mintha e kézikönyv ki akarna terjedni minden ellentétre és iskolai vitapontra, amint még Möhler újabb Polemikájában is történik. Így pl. az ember ősállapotára, melyet mindkét egyház ortodox tana eredeti tökéletességnek és szentségnek tekint, csakhogy a kat. dogma szerint ezen tökéletesség csak az Ádám teremtetése után adatott neki, mint rendkívüli kegyajándék, míg a protestáns dogma szerint vele együtt teremtetett. Baur kimutatta erről, hogy a katolikus tan szerint ezen tökéletesség Ádámnak csak úgy felette lebegett, Sartorius szerint: mint a kalap a fő fölött, az Isten képére való teremtés ezek szerint szakadozott, a hozzáadás hátrányos, s emellett ezen nézet éppúgy pelagiusi, mint manicheus. Az ellentét a legszorosabb összefüggésben van a két egyház összes nézetével, s abból adódik, hogy reformátori érdek szerint az első embernek a lehető legtöbbet, katolikus érdek szerint pedig a lehető legkevesebbet kellett veszítenie a bűneset által. De én nem vagyok képes belátni, hogy a Szentírásból, az emberiség eszméjéből, vagy a vallásos szellem bármily törvényéből vagy szükségletéből hogyan tűnnék ki,

XIV

hogy Ádám így vagy úgy teremtetett; vagy akár csak hogy korunk művelt tudatának érdekében állana feleletet kapni az így feltett kérdésre. Azért az ilyen iskolai vitapontokat, melyek a nagy egyházi küzdelem eldöntésénél semmi nyomatékkal sem bírnak, mellőztem.

Magától értetődik, hogy a katolicizmus fogalma tágasabb körű, mint a római katolikus egyház; de semmi okom sem volt Kelet ortodox egyházával szemben harcra gondolni. A protestáns egyházak sem szűntek meg az apostoli hitvallás eredeti eszményi értelmében magukat a szent katolikus egyház alkatrészeinek vallani. Ez azonban, jóllehet a maga idejében meglehetősen elterjedt dolog volt, a közönséges nyelvhasználatba átvive csak félreértést szül; ennélfogva én itt a katolikus, római, pápista kifejezést ugyanazon értelemben használom, hol az egyiket, hol a másikat a vonatkozás szerint.

Jóllehet a fő ellenfél Möhler volt, de már a reformáció századából is előttem állott a legnagyobb római polemikus, Bellarmin Róbert jezsuita és bíboros, Möhler után pedig a jezsuita Perrone, a dogmatika tanára a Collegium Romanumban, kinek teológiai felolvasásai, a római egyház ezen utolsó nagy dogmatikája, 9 kötetben 30 kiadásban terjedtek el. (1) Ő az élő, a római egyház tulajdonképpeni modern polemikusa, s kiválólag hozzá kellett tartanom magamat. Miután sok függött attól, hogy mindig csak az elismert római ortodoxiát valló teológusokra hivatkozzam, azért a monográfiákat leszámítva, az újabbak közül részint még csak Klee (2) dogmatikáját idézem néhányszor bizonyítékképpen, kinek felolvasásait a Hermes-féle harc idejében, midőn még a többi bonni tanár is a kölni érsek interdiktuma alatt állott, kizárólagosan ajánlotta a római párt – részint Döllinger apát legújabb katolikus vitairatát. (3) Ezen teológus ugyan azon veszélynek tette ki magát, hogy pártja elhagyja, azon két felolvasás miatt, melyet az előbbi év áprilisában Münchenben egy szigorú katolikus gyülekezet előtt tartott, ahonnan a pápai nuncius haraggal távozott, azt kellvén hallania, hogy a katolikus egyház minden

(1) Praelectiones theologicae quas in Coll. Rom. S.J. habebat J. Perrone 9. vol.
(2) Katolische Dogmatik, von Heinrich Klee. Mainz. 1835. 3 kötet.

(3) Kirche und Kirchen, Papstthum und Kirchenstaat. Historisch-politische Betrachtungen von J. Döllinger 2. Abdr. Münch. 1861. Ahol Döllingerre minden más megjelölés nélkül hivatkozom, mindig ezen iratot értem.

XV

képpen fennállhat a fenyegetett egyházi állam nélkül is, miképpen egyház és pápa hosszasan fennállott anélkül is; mindazonáltal az Alpoktól északra a katolikus ügynek ő a legtudósabb és legélesebb elméjű szószólója. Ő egy szemlében, mint egykor Flacius a római egyház ellen, saját körünkből vett bizonyítékokkal igyekezett kimutatni a protestáns tartományi egyházak szétmállódását.

Azon nehéz fejlődési küzdelemben, melyet a protestantizmus egy évszázad óta átélt, nem nehéz néhány írót felhajhászni, pietista ortodox papokat, akik közül némelyik már szinte katolikus, kik azon tudatban, hogy hátuk mögött nem állanak egyházközségek, a győzedelmes hatalmakkal elégedetlenül, ezen állapotokat a legsötétebb színekkel rajzolták, nemkülönben olyan idealistákat, kik, mert álmaik nem valósultak meg, a valóság fölött elcsüggedve, szabadulást csak a Szentlélek új kitöltetésétől várnak, vagy pedig a képzelt teljes felbomlásban kedvtelve ismerik fel Krisztus végítéletre való közeli visszajövetelének előjeleit. Nem célja könyvemnek atyáim és szívem egyházát a támadások ellen védelmezni, amennyiben a katolikus ellentét cáfolatában magától benne nem foglaltatik a védelmezés is; ellenkezőleg: ott, hol a tárgy úgy hozta magával, saját egyházam hiányait, úgy a jelenben, mint a múltban, vonakodás nélkül elismertem; a protestantizmus joga, hogy fejlődésében hibázzon is, és azokat elismerje és megszüntesse.

Magát az egyházi tant a tridenti zsinat határozataiból merítém. Mellékforrás gyanánt használtatik a "Professio Fidei Tridentina;" a "Catechismus Romanus" csak oly tanoknál használtatik bizonyítékul, melyeket most minden katolikus tekintély elismer. Használni kellett a tridenti zsinat előtti tanhagyományt is, mely az egyházi atyáknál és a skolasztikusoknál található. Viszont különbséget kell tenni aközött, mit egyetemes zsinat pápai beleegyezéssel a hit változhatatlan szabálya gyanánt állított fel, aközött, ami hosszas egyértelmű hagyomány útján következetesen csatolódott a katolikus tanhoz, és aközött, ami még vita tárgya a katolikus iskolákban; (1) csak az elsőt lehet törvénynek tekinteni minden katolikusra nézve, a harmadiknál szabad az eltérő felfogás, a középső kötelező erejére nézve nem egyeznek a vélemények.

Azon szellemi harcnak, mely a két egyház jövőjéről dön-

(1) Ezen szokásos megkülönböztetés szerint: "quae fidei sunt, fidei proxima et quae in scholis catholicis agitantur."

XVI

teni fog, színtere nemcsak a dogma, hanem erkölcsi, társadalmi és emberi is. E polemika utolsó része ezen kérdéssel foglalkozik.

E könyv nem népkönyv, nem is közvetlenül szaktudósok, hanem a művelt közönség számára és szükségeihez mérten íratott. Csak a jegyzetek szólnak csak olyanoknak, akik latinul is értenek.

Nem tudom megjósolni, hogy a világtörténelem a törvényelvre és világi uralomra alapított Péter-egyház és a bensőséggel s dialektikai szellemiséggel ékeskedő Pál-egyház után meg fogja-e érni a János-egyház szeretetegységét, miként Róma külsőleg bírja őket három nagy bazilikájában; de megvan azon örvendetes bizalmam, hogy e harcias irányú kézikönyv a maga idejében feledésbe megy, midőn a béke szivárványa, de nem a közönyösség felhőjéből szőve, övezendi körül mindkét egyházat, melyre népünk egyszer már az isteni vezetés folytán feloszolva van, hogy ennek dacára érezze magát egységes testvérekből alakult népnek, a kereszt védelme alatt, Isten valódi békéjében.

Róma, 1862. májusában.


A második kiadás előszavában

a szerző egyszer kifejezést ad örömének, hogy nem csalódott, midőn azt állítá, hogy a protestantizmus szakadozottsága dacára a katolicizmussal szemben tényleg egynek érzi magát. A protestáns sajtó nyilatkozata e mű első kiadásáról meggyőzte, hogy művében nemcsak saját egyéni meggyőződésének, hanem a protestantizmus közös gondolatainak adott kifejezést. Azután vizsgálat alá veszi a katolikus sajtó nyilatkozatait, s különösen Martin paderborni püspök cáfolóiratát, (1) melyre csak műve új kiadásának kinyomatása után tették figyelmessé. Bármily érdekes legyen is e cáfolóirat bírálata, mégis itt mellőzhetőnek tartjuk közlését, miután legáltalánosabb érdekű részei a harmadik kiadás szövegében már fel vannak dolgozva.

Végül rátér azon, többek által táplált, s újabban egy protestáns lelkész és a tudós Döllinger által is kifejezett óhajtásra: vajha a hosszas elkeseredett meghasonlás után a két különvált egyház

(1) Dr. Konrad Martin: Ein bischöfliches Wort an die Protestanten Deutschlands, zunächst an diejenigen meiner Diöcese, über die zwischen uns bestehenden Controverspunkte. Paderborn. 1864. Több kiadásban.

XVII

(katolikus és protestáns) újra egyesülne. De – mondja erre – miután a katolicizmus az egyesülést most még csak visszatérés gyanánt fogadná el: az egyesülés, ha létrejő is valaha, emberi szem előtt beláthatatlan távolban fekszik. Addig feladatunk a két egyház békés együttlétére törekedni, elismerve mindkét testületben a keresztyénség áldásait, s versenyezve abban, hogy azokat mindenik a maga saját jellege szerint a legjobban használja. Ha a két külön hitfelekezet egyesítése lehetetlen is, lehetséges a kegyes értelmi és nemzeti felülemelkedés a harcon, hogy keresztyéni szeretettel viseltessenek egymás iránt, miként a jó Isten is eltűri mindkettőt.

"A jelen év egyik tavaszi estéjén" – folytatja tovább a szerző – "a Monte-Cassino kolostor magas hegycsúcsán, ahonnan csaknem egy ezredév alatt – míg protestáns egyház nem volt – oly sok valódi kegyesség és tudományosság jött egész Nyugatra, bizalmasan ültünk együtt a tudós Tosti abbéval, a szellemdús egyháztörténésszel, aki a kegyes szerzetes kötelességeit egyeztetni tudja a hazafiúi érzelmekkel. Beszédünk az egyházi ellentétre és békére tért rá. Tosti sokat remélt attól, hogy mindkét felekezet történészei elkezdették elfogulatlan őszinteséggel felfogni saját egyházuk és az ellenegyház történetét. (1) És bizonyára a béke, mely az igazságot legalább a múltban kölcsönösen elismeri, jótékony fényt fog vetni a jelenre is, hogy itt is legyünk legalább igazságosak."

Jéna, 1864. okt. 31-én.


Előszó a harmadik kiadáshoz

E harmadik kiadás tetemes változtatáson és bővítésen ment át, amit részint a katolikus egyház 1864 óta lefolyt élete, s különösen a legújabb egyetemes zsinat, részint egy ezen könyv ellen intézett ellenséges támadás tett szükségessé. A támadó, Speil (2) célul tűzte ki, s a maga módja szerint ki is vitte: "Polemikusunkat lépésről-lépésre követjük, állításai közül egyet is, mely csak valami jelentőséggel bír, vizsgálat nélkül nem hagyunk, ellenvetéseinket

(1) Hanem azért VIII. Kelemen utasítása szerint pl. Luther érdemeinek elismerése még mindig meg van tiltva: "Epitheta honorifica et omnia in laudem haereticorum dicta deleantur."

(2) "Die Lehren der kat. Kirche gegenüber der prot. Polemik" von Dr. Ferd. Speil, Subregens der fürstbisch. Clerical-Seminars zu Breslau. Freib., 1865.

XVIII

bizonyítjuk, hogy az igazság ügyét a szellem fegyverével, amely Isten igéje, itt is győzelemre segítsük."

Valóban meg is kísérlé, nagy szorgalommal felhasználva mindazt, amit évszázadok óta a katolicizmus védelmére és a protestantizmus ellen felhozni szoktak, polemikámnak főleg két fő részét megcáfolni, a harmadik rész tárgyainál azonban nagyon hiányoztak az ahhoz értő mesterek. A történelmi bizonyítékoknál néhányszor állításaim szelídítésére vagy élesebb meghatározására indított.

Egyebeknél már eltérő egyházi álláspontunkból kifolyólag is csak visszautasítani tudtam ellenvetéseit. Ez legtöbbször a jegyzetekben történt. Igaz, hogy ezáltal a jegyzetek nagyon megszaporodtak, és ezen gyakori "Speil! Speil!" idézés olykor egyhangúan hangzik; ezt azonban úgy lehet tekinteni, mint az egész római vitateológiával való párbeszédet. A protestáns támadások ellen hagyományos vád, hogy nem ismerjük, félremagyarázzuk a katolikus tételeket: Paderborn püspöke állítja, hogy "a katolikus igazságot csak úgy lehet megtámadni, ha elferdítik." Boroszlói ellenfelem (Speil) is többször vádol tudatlansággal e téren, pl. (348. o.): "A katolikus kultuszt nem lehet megérteni a katolikus dogma ismerete és igazságos méltatása nélkül, s hogy a protestánsoknál mennyire hiányzik mindkettő, arról nem csekély fájdalmunkra a legjobb bizonyítékot szolgáltatja Hase Polemikája." S meg van győződve, hogy "a válaszfal, mely a keresztény felekezeteket elválasztja, csak akkor fog leomlani, ha megszűnnek a katolikus egyházra oly tanokat fogni, amelyeket soha sem hirdetett, amelyeket mindig kárhoztatott."

A jegyzetekből ki fog tűnni, hogyan áll a dolog ezen "tudatlanságokkal, félremagyarázásokkal, ráfogásokkal!"

Midőn Bonifacius a szent cserfát levágta, midőn Tertullianus a földi szépségek Olympusról jövő szárnyas, pikkelyes vagy szarvas szerelmesei fölött folytatott keserű tréfálózásai között magukat a szép templomokat is lerombolá: ennek azon hívők előtt elvetemedett kegyeletlenségnek tűnt; arra, hogy felismerjük, hogy a megtámadó előtt az, amit megtámadott, éppen nem kegyelet tárgya – ehhez magasabb műveltség szükségeltetik. Én a katolicizmust megtámadtam a protestantizmus minden hatalmával, de becsüléssel, mondhatnám: tisztelettel, mivel az is mégiscsak keresztyén egyház. E polemikát nem ügyvéd módjára írtam, aki előtt

XIX

egyetlen feladat az ellenfél ügyét leverni; hanem mint teológus, aki mindenütt szívesen elismeri azt, ami Krisztustól származik, vagy hozzá vezet. Mindazt, ami ezen egyházban jó és szép, kiemeltem, s támadóim között talán egy sincs, aki ne hivatkoznék egyre vagy másra, amit én elismertem vagy magasztaltam. Elismertem azt, ami benne derék; de hallgathattam volna róla, ha csak a harc lett volna a célom, s nem lett volna szükség saját egyházam hiányait is megnevezni, ha az igazságon kívül egyéb érdekem lett volna.

A katolikus egyház azon tagjai előtt, akik nem római, hanem magasabb műveltséggel bírnak, nem ismeretlen azon elvi ellentét, mely szakadék gyanánt tátong közöttünk; de ezek ismerik egyszersmind a hidat is, amely a közös keresztyénségben és ennek különböző alakulásai iránt való tisztelet által ezen szakadék fölött átvezet; ezek fel fogják ismerni közöttünk azon közösséget is, hogy ezen polemika azon élősdi növényeket szakítja le, amelyek a katolicizmus ősi törzsébe vertek gyökeret, s mindenekfölött az ultramontanizmust támadja meg, amely egyforma teherrel nehezedik rájuk és a hazára.

Hogy a római katolicizmusnak itt megtámadott alakja e polemika ellen dühöng, s mérgét sokszor nagyon is illetlen alakban önti ki, az nem lepett meg. Úgy látszik, hogy a katolikus polemikához, még ott is, hol nem fanatikus, tapad valami műveletlenség, durvaság. A boldogult Möhler sokkal keményebb dolgokat mond el a protestantizmus és reformátoraink ellen, mint e polemika a katolicizmusról és szentjeiről; de azért Möhlerrel nemcsak közvetlen megtámadói bántak becsülettel, hanem neve a protestáns irodalomban mindig úgy szerepelt, mint tiszteletreméltó tudósé. Míg katolikus részről Schulte is, aki különben elismeri, hogy "Hase nagyon képes a katolikus tant összefüggésben méltányolni s legszebb oldaláról felfogni": nem vonakodik szép kövér betűkkel odanyomtatni: "Hase itt egészen meggondolva hazudik" – oly elnézésért, ami már a második kiadásban is ki lett igazítva, s amit a tudós világban tisztességes emberek között soha hazugságnak nem neveznek. Azon durva támadásról, melyet Clarus név alatt Volk prozelita, erfurti titkos tanácsos bocsátott világra, (1)

(1) Eine literarische Hasenjagd oder Methode, wie ein gewissenhafter Polemiker wider die kath. Kirche Heiligenbilder zurechtmacht, verrathen durch Ludwig Clarus. Paderborn, 1866.

XX

melyet még a katolikus sajtó is szégyell, szólani sem érdemes. Nem akarom ezen iratot a katolikus irodalomhoz számítani.

Protestáns tudósoknak munkám második kiadása alkalmából néhány beható, tanulságos bírálatot köszönhetek, többek között Gassnak és Harriesnek. A tudákos berlini kvietizmus azon aggodalmát, hogy e polemika, "ahelyett, hogy a teljes, pozitív reformátori elvet helyezte volna előtérbe, aminek irenikus oldala is van, inkább ingerlő és bosszantó," dacára a megelőző haragkitöréseknek, teljességgel nem tudom osztani, s hogy a régi reformátori polemikának, amely a pápát egész komolysággal Antikrisztusnak, a misét bálványimádásnak állítá, valami különös irenikus oldala volna, az nem is jutott eszembe. Én a két egyház közötti ellentétet a maga elvi mélységében mutattam fel, hanem a fát nemcsak gyökeréről, hanem leveléről, virágáról és gyümölcséről is tanuljuk ismerni. Megkíséreltem a katolikus dogmák és kultusz eredetét és vallásos jelentőségét éppúgy megmagyarázni, mint a protestáns ellentétet. Ebben a megmagyarázásban mindkét fél részére valami békítő is rejlik. Hogy a katolicizmus és protestantizmus ellentétek, éspedig világtörténelmi ellentétek, azt el nem takarhatjuk, s hosszasan fognak egymással becsületes szellemi harcot folytatni, de népünkben már hatalommá nőtt azon érzület, hogy van a felekezetek harcánál magasabb is, ti. keresztyénség és haza, s ezen érzület erősödését és terjedését e polemika nem fogja gátolni. Az atyáink egyházához való hűség, a közös földi haza iránt való szeretetet nem fogja többé megrövidíteni. Azért aggodalom nélkül nézem, hogy e polemika még egyszer megifjodva lépjen a világ elé épp ezen nagy időben, midőn véres harcok, áldozatok és győzelmek közepette, a néptörzsek és egyházak régi mérgét feledve, a német nép útban van (saját ifjúságom álmát is teljesítve), hogy kezet fogjon a régi német birodalom helyreállítására, s a hosszas császárnélküli idő után, mintegy betöltve a régi népmondát, visszatérnek a Hohenstaufok, de a nép szabadságával kibékülten, a fejedelmek jogát elismerve, egész szívüket Németországnak szentelve, a Hohenzollernek alakjában.

Jéna, 1870. dec. 8-án.