" kiáltások között, ily erőszakoskodás ellen protestálva a szószéket odahagyta, s a zajban az ülést le kellett zárni. Maga is nagyon elbámult, midőn a legközelebbi általános ülésen az indítványból a protestantizmus elleni tétel eltűnt, és soha többé szóba sem jött. Csak az olasz lapokból tudtuk meg, hogy a római észak-német követ eközben a bíboros-államtitkárnak kijelenté, hogy ha az illető tétel a protestantizmus ellen nem töröltetik ki, a követségnek parancsa van Rómát rögtön elhagyni, és minden összeköttetést megszakítani. Valóban Arnim úr, aki e méltatlan sértésnek tudomására jutott, sürgönyözött ezért gróf Bismarcknak, s azonnal az írt feleletet kapta. Egy nápolyi újság ezt jegyzi meg erre: "ha Franciaország nehézségeket támaszt a zsinat ellen, Antonelli három bókot csinál, s minden marad, ahogy volt; ha azonban Poroszország jön bajuszával és tüzércsizmájával, akkor tudják, hogy a szót gyorsan követi a tett, s Róma elég okos engedni." Valóban Strossmayer és Arnim úr bizonytalanságban maradt afelől, hogy kettőjük közül melyik mentette meg a zsinatot egy szertelen lépéstől.ELSŐ FEJEZET
A katolicizmus
A keresztségi formula harmadik cikke, a Szentlélekre tett vallomás, a három első század alatt az apostoli symbolumban a következő hitvallássá nőtte ki magát: "hiszek egy szent, közönséges (katolikus) egyházban, hiszem a szentek közösségét." Megtörténik, hogy valamely szellemi hatalom hosszú időn át uralkodik egy nép élete fölött anélkül, hogy szükségét éreznék az arról való tudatot határozottan kifejezni avagy igazolni; így uralkodott a katolikus egyház csaknem egy évezredig Nyugat népei fölött, anélkül, hogy bárcsak az egyházi teológiában, a skolasztikában az egyház határozott fogalmát kifejtették volna.
Az ágostai hitvallás szerint az egyház: "minden hivők és szentek gyülekezete, hol az evangélium tisztán hirdettetik és a szakramentumok helyesen szolgáltatnak ki." A Cáfolat (Confutatio) tiltakozott ezellen, azon hiszemben, hogy ezáltal azon huszita tan újíttatott fel, amely szerint az egyháznak csak azok lehetnek tagjai, akik eleve el vannak rendelve az üdvösségre. De a Confessio már kimondotta, hogy a szakramentumokat méltatlan emberek is érvényesen szolgáltathatják ki, s az Apologia erre hivatkozva elismeri, hogy "a képmutatók és a gonoszok is tagjai az egyháznak, amennyiben mint külső társasághoz hozzászámíttatnak."
A tridenti zsinat, jóllehet folyton azon nagy, bár elhallgatott előfeltétellel működött, hogy ő maga az egyház, ennek egész teljhatalmával mégis kikerülte, hogy az egyházról tantételt állapítson meg, s ezt először a római katekizmus állította fel. Eszerint a győzelmes egyház a jövő életben megdicsőülteket foglalja magában, míg a földön harcoló egyház a hit és a szakramentumok ugyan-
2
azon közösségében jókat és gonoszokat egyaránt, akik csak erkölcsileg különbözők, (1) ezen egyház egy és egyedüli, egyetemes, apostoli, szent, csalhatatlan, egyedül üdvözítő; látható feje a pápa. A katolikus teológiában az egyháznak következő fogalma fejlődött ki: az egyház az Istenember által minden népek számára alapított s az ő szellemének vezetése alatt megszakadás nélkül fennálló apostolságra bízott intézmény, minden megkereszteltnek vallásos fegyelmezésére és minden engedelmeskedőnek földöntúli üdvözítésére. (2)
Ezen egyház, amely bár helyileg korlátolt, mégis az egész földön szétterjed, amely durva népeket megnemesített, az új kor művészetét és tudományát közvetíté, amely oly sok vértanút és szentet szült, amely itt fejedelmi fenséggel, amott önkéntes szegénységben él, gyönyörűen megszemélyesítve, mint Krisztus szűz menyasszonya, a hívők szelíd anyja, kiknek isteni igazságot és örök üdvöt biztosít: ezen egyház még mindig dicsekedhetik valami olyannal, ami a képzeletet elfoglalja, a kedélyt megnyugtatja, a jó erkölcsöket megóvja.
S mégis ezen egyház mély hanyatlása és elerkölcstelenedése volt az, ami létrehozta azon eseményt, amely még az ellenségeknél is a "reformáció" nevet vívta ki. (3) Ezen nyílt sebek orvoslására
(1) Cat. Rom. I.10,6: "In Ecclesia militanti duo sunt hominum genera, bonorum et improborum; improbi eorundem sacramentorum participes eandem quoque quam boni fidem profitentur, vita ac moribus dissimiles."
(2) Bellarmini Eccl. mil. c. 2: "Nostra sententia est Eclesiam unam et veram esse coetum hominum, ejusdem christianae fidei professione et eorundem sacramentorum communione colligatum, sub regimine legitimorum pastorum ac praecipue unius Christi in terris Vicarii." Möhler (331. o.): Minden hívőknek Krisztus által alapított látható közössége, amelyben az ő földi élete alatt az emberiség bűntől való megváltására és megszentelésére kifejtett tevékenysége az ő szellemének vezetése alatt és az általa rendelt s szakadatlanul fennálló apostoli hivatal közvetítése által világ végeztéig tovább folytattatik, s az idők folytán minden népek Istenhez visszavezettetnek."
(3) Speil, 3.o. "Korántsem tagadjuk, hogy azon idő, melyben Luther fellépett, az erkölcsi süllyedés ideje volt, jóllehet nem szabad felejteni, hogy ezen időszak nem volt szegény a nagy szentekben sem, ami mégis mutatja, hogy nem – mint Hase – az egyház, hanem legfennebb az egyház több tagjai erkölcsi elfogultságáról [romlottságáról] szólhatunk." – Mégis, főleg ezen tagok igazgaták az egyházat, s mérgezék meg erkölcsileg intézményeit, pl. Németországban a bűnbocsátó cédulák által. A XVI. század szentjeinek előállására csaknem mind a reformáció adott alkalmat, még Spanyolországban is, amely a reformációtól csak úgy menekült, hogy az ilyen érzelműeket megégeté.
3
egyház szétszakadása nem volt okvetlenül szükséges, (1) a visszaéléseket nagyobb részint maga a római egyház is megszüntette, de mindenesetre csakis a már bekövetkezett és még tovább is fenyegető szakadással szemben. A reformátorok nem gondoltak e szakadásra, legkevésbé Luther, aki erősen ragaszkodott az ősegyházhoz. Azonban midőn látta, hogy azon visszaéléseket, amelyeknek megszüntetését követelte, a fennálló egyházi hatalom védelmezi; midőn Rómából egyházi átokkal feleltek arra, amit ő mély meggyőződése szerint az ő kedves Úr Krisztusa nevében volt kénytelen tenni: akkor úgy vélte, hogy a római Antikrisztusnak és fertelmeinek megtagadása nem az igaz egyháztól való elszakadás.
Mondhatta volna ugyan, miután nemzetének, a föld akkor még leghatalmasabb népének, legnagyobb és legerősebb része melléje állott, s ezeket nemsokára mások is követték: Mi vagyunk az igaz katolikus egyház, a pápisták az eretnekek! És ekkor a szakadás csak olyanforma lett volna, mint a görög és római egyház között, mindkettő egyenlően igényelve, hogy ő az egyedül üdvözítő egyház. Hogy ezen túlmentek, erre befolyással volt ugyan az is, hogy a wittenbergi tanárok és a zürichi és genfi lelkészek az ő tételeikre nézve nem hivatkozhattak a püspökök szakadatlan sorára, fel egész az apostoli korszakig, mint a keleti egyház; de teljesen meghatározó az volt, hogy lelkükben, habár csak félig tudatosan is, keresztyénségnek egy új alakja tűnt fel, amelynek képviselői és harcosai ők lettek.
A fennálló egyház még mindig megmérhetetlen nagy hatalmával és századok által szentesített jogaival szemben a reformátorok fel az égre, az eszme örök jogaira hivatkoztak, és az új fejlődés szelleme így szólt általuk a pápa egyházához: nem mi vagyunk az igaz egyház, úgy amint a Krisztus akarta, de nem is ti, hanem azon Isten-országa, amely az ő tökéletes isteni igazságával és az ő tökéletes erkölcsi kegyességével az egész emberiséget magába kell hogy foglalja, egy eszme, amely a világtörténelem előtt lebeg, de
(1) Ezen engedményből Speil (7. o.) azt húzza ki: "Közelismerés szerint Luther reformja nem volt szükséges."
4
csak lassanként és többféle alakban valósul meg. A mi jogosultságunk abban áll, hogy mi a keresztyénséget megszabadítottuk azon homályból, melybe ti burkoltátok, és az eszméhez közelebb jutottunk.
Így állott elő a protestantizmus: így maga a szó, amidőn a speyeri birodalmi gyűlésen tett merész protestáció, hogy a lelkiismeret dolgában többség nem határozhat, és az igazság győzedelmes haladásának emberi szó gátat nem vethet, általános fogalommá emelkedett; így annak tudata, áthatolva a "láthatatlan egyház" félremagyarázható képzetén (amit addig csak a túlvilági, győzelmes egyházra alkalmaztak), mint amely a láthatónak, a tapasztalatinak alapul szolgál és becsét meghatározza; így annak lényege, mely szerint amaz eszményi egyháztól minden tényleg létező történeti egyházat megkülönböztet, mint amely az eszményinek inkább vagy kevésbé, de soha teljesen meg nem felel. Ellenségei előtt is csak ezen ellentét által lett a katolicizmus tényleg már meglevő és hatalmas gondolata világossá, midőn állítá, hogy az egyház eszméje és maga a római egyház minden lényeges jellemvonásra nézve egymást tökéletesen fedezik, s ennélfogva ezen egyház a keresztyénségnek minden időben tökéletes és kizárólagos kifejezése. Csak ebből magyarázható azon jogtudata, hogy mindenkit, aki az általa kimondott vallásos tételeknek makacsul ellene mond, kitaszíthat, s ezáltal az isteni kegyelemből is kitaszítottnak tekinthet. Miután az új egyház a maga jogát a fennálló régi egyház mellett az eszmének a valódiságtól való megkülönböztetése által mutatta ki: elfogulatlanul elismerhette, hogy a római egyházban is feltalálható az igaz keresztyénség, jóllehet a harc tüze ritkán engedé az ily elismerések kimondását. Luther írja: "Elismerjük, hogy a pápa egyházában sok keresztyéni jó, sőt minden keresztyéni jó van, és onnan is szállott ránk, ti. az igaz szentírás, az igaz keresztség, az oltár igaz szakramentuma, az igaz kulcs a bűnbocsánatra, az igaz igehirdetői hivatal. Én mondom, hogy a pápa egyházában az igaz keresztyénség, sőt a keresztyénségnek és sok kegyes nagy szenteknek igazi tüköre megtalálható." Ezt ugyan haragja oda fordítja, hogy a pápára ebből semmi jó sem háramlik, mert – szerinte – ebből tűnik ki, hogy ő az Antikrisztus, aki az egyház mindezen
5
javait nem használja, hanem üldözi. Mindazonáltal a protestantizmus is, amennyiben önmagát megérté, sajátjának tekinté az ókori egyház szívemelő képét a maga szentjeivel és vértanúival, és érzé a szívbeli közösséget Nyugat és Kelet katolikus egyházának minden kegyes keresztyénével, amennyiben mindenik az eszményi egyházat tünteti fel önmagában; míg a római egyház, mentől inkább elfordultak tőle Európa népei, annál inkább szűklelkűvé lett, csak az egyház átkát tartva fenn számukra, s a keresztyénség áldásait csak azon szűkebb korlátok közé szorítva, amelyben a pápát az apostolság fejének elismerik. Végül, miután az eszményi egyházhoz való tartozás, – habár azt az életben is ki kell mutatni –, mindazonáltal valójában a legmélyebb bensőségben, a keresztyén érzületben áll: a protestantizmus magában hordta azon szabadságot, mely semmiféle emberi egyházhatalomnak nem ád jogot arra, hogy valakit az eszményi egyházból s így a Krisztussal való közösségből kizárjon; amely eszerint – bár történetileg valódi (látható) egyház nélkül nem gondolható –, mindazonáltal semmiféle meghatározott alaktól s ennek semmiféle törvényétől nem függ.
A protestantizmus, amely maga is, amint egyházi ellentéte, egy elv, a maga teljes tudatát és következményeit csak az évszázadok folytán fejthette ki. "Isten felléptetett engem," – véli Luther, – "mint egy lovat, melynek szeme világa elveszett... Hiszünk egy szent egyházat, mert az láthatatlan, szellemileg él oly helyen, ahová senki sem mehet. A hitforma ezt mondja: hiszek egy szentegyházat; nem mondja: látok egy szentegyházat. Ha a külső látszat után akarsz ítélni, látni fogod, hogy bűnös és gyarló az, mert ő benne magában megigazultság nincs, hanem a Krisztusban, aki az ő feje; ezen hitben látom szentségét, (tehát a valóság nem felel meg az eszmének). Hiszem, hogy nemcsak a pápa alatt, hanem az egész világon, törökök, perzsák, tatárok között, és a keresztyénségben mindenfelé van a Földön egy szent egyház, testileg szétszórva, de szellemileg egyesülve egy fő alatt, aki Jézus Krisztus." Ezen elv szolgál alapul az augsburgi hitvallásnak, mert az újonnan alakulandó egyház csak annyiban részese az eszményi egyháznak, amennyiben az a szentek közössége, amennyiben benne az evangélium helyesen taníttatik és a szakramentumok helyesen szolgáltatnak ki; s ez, mint az Apologia hozzáteszi: lénye-
6
gileg a hit és a szellem szívbeli közössége. (1) A pápai teológia azonnal észrevette, hogy itt a hangsúly a belsőre van helyezve. Az erre alapított ellenvetésre, melynek volt is némi jogosultsága a Luther korábbi eljárásával szemben, midőn a fennálló egyház ellenében még oly kiváló lelkesültséggel hivatkozott saját, Szentlélekkel beteljesedett kedélyére, az Apologia ezt válaszolja: "Nem álmodozunk mi azonban holmi plátói államról, mint némelyek istentelenül gúnyolódnak; hanem azt mondjuk, hogy ezen egyház létezik, s tagjai az egész föld kerekségén szétszórva lévő valódi hívők és igazak" (p. 148.); tehát nemcsak azok, akik a reformált egyházhoz tartoznak. Ehhez még azonnal hozzáteszi, hogy ezen egyháznak ismertető jegyei is vannak, ti. "az evangélium tiszta tana és a szakramentumok," de azért mégis még mindig meghatározatlanul marad, hogy miben áll ezen tisztaság? És feltéve, hogy valódi hívők és igazak azon egyházakban is vannak, melyekben az evangélium kevésbé tiszta, miután az elvégre is belső dolog: csakis saját öntudatunk, vagyis inkább maga a mindeneket tudó Isten határozhat afölött, hogy vajon hozzátartozik-e valaki, és mennyiben, az igazi eszményi egyházhoz, Isten azon országához, amely mibennünk van. Ezt elismerve Bellarmin, a protestáns és katolikus nézet között azon különbséget állítja fel, hogy az belső tulajdonságokat kíván arra, hogy valaki az igaz egyház tagja legyen, a római egyház pedig csak külső ismertető jeleket; (2) ami komolyan véve, ha az igaz egyház oly látható és tapintható, mint a velencei köztársaság, oda vezetne, hogy a keresztyénséget csak holmi külsőleges dolognak tekintsük, amelynek lényege mindenféle külsőleges cselekményekben és szertartásokban áll,
(1) Apol. Conf. p. 144: "Ecclesia non est tantum societas externarum rerum et rituum, sicut aliae politiae, sed principaliter est societas fidei et spiritus in cordibus."
(2) Eccl. milit. c. 2: "Hoc interest inter sententiam nostram et alias omnes, quod omnes aliae requirunt internas virtutes ad constituendum aliquem in Ecclesia, et propterea Ecclesiam veram invisibilem faciunt: nos autem credimus in Ecclesia inveniri omnes virtutes: tamen ut aliquis aliquo modo dici possit pars verae Ecclesiae, non putamus requiri ullam internam virtutem, sed tantum externam professionem fidei et sacramentorum communionem. Ecclesia enim est coetus hominum ita visibilis et palpabilis, ut regnum Galliae aut respublica Venetorum."
7
ennélfogva meg is szűnhetik, mint a velencei köztársaság megszűnt.
Az újabb katolikus teológia sem tudta megérteni az eszményi egyház protestáns fogalmát, mert figyelmen kívül hagyta, hogy az folytonosan és szükségképp megvalósul (1) úgy az egyes hívők, mint a különböző, történetileg előállott egyházak életében, mégpedig azon mértékben, amint Krisztus akaratának megfelelnek; mindazonáltal az eszményi egyszersmind valami felsőbb, és még teljesen meg nem valósított dolog. Midőn végül Möhler ezen fogalmat átvevé, ő sem maradt mentes azon homályosságtól, amelyet a láthatatlan egyház népszerű elnevezése okozott: "A katolikusok tanítják: a látható egyház az első, azután jön a láthatatlan, az alakítja ezt. A lutheránusok megfordítva, azt mondják: a láthatatlanból áll elő a látható, és az az alapja ennek. Ezen látszólag nagyon jelentéktelen ellentétben óriási különbség van kimondva." (2)
Midőn tehát Möhler a láthatatlan egyházat csupán a keresztyén kedélybe helyezi, ebből a protestantizmusra nézve azon képtelenség következik, hogy akarja a hitet az igehirdetés nélkül. Mi is éppoly könnyen szemére vethetnők a katolicizmusnak, hogy olyan igehirdetést akar, amely nem a hitből származik, és hogy szerinte Krisztusnak az egyházat mindenekelőtt pápástul, bíbornokostul és egyházi államostul együtt kellett volna alapítania, és az üdvösséget kizárólagosan csak ezen egyház tagjainak megígérnie, holott ő mindezen külsőlegességekkel éppen nem is gondolva, csakis
(1) Klee, I.k. 111. o.: "Krisztus csupán eszményi egyháza semmi, s nem is való semmire. Egyedül a valódi ér mindent és az való mindenre." Döllinger, 26. o.: "A teológusok az általános egyház hitcikkével nem boldogulván, egy puszta elvonatkoztatásban, egy csupán gondolt dologban, az úgynevezett láthatatlan egyházban keresnek menekvést. Ennélfogva az egyháztalanság örvényét a hallgatag szellemi szövetségről alkotott hangzatos frázisoknak kell fedezni." E hallgatag szellemi szövetség, amelynek tudtom szerint maga Döllinger apát is és minden kegyes katolikus részese, mégis hatalmasan valódi, mint a keresztyénség minden protestáns egyházakban; a pápai egyház érezte súlyát és érezni fogja.
(2) Azt tekinti protestáns álláspontnak: "hogy Krisztus csak láthatatlan egyházat alapított." Erről úgy ítél (347. o.): "Külső kötelék nélkül igazi szellemi összeköttetés sincs, úgyhogy egy csupán láthatatlan, mindenütt elterjedt közösségnek, amelynek tagjai lennénk, eszméje a képzelődő erőnek és megtévedt érzéseknek gyümölcstelen, haszontalan ábrándképe."
8
a kegyes érzületet és ennek erkölcsi kimutatását magasztalva boldognak, oly Isten-országot alapított, amely nem külső jelekkel jön, hogy az ember mondhatná: "itt van, vagy amott van! mert Istennek országa tibennetek van." (1)
Azonban ezen ellentét nem feltétlen, s csak a katolikus egyház azon hajlamára szolgál alapul, ami különösen a missziói működésben lép előtérbe, hogy mindenekelőtt a külső egyházat akarja megalapítani, s ennek ismertetőjegyeit kiosztani, míg a protestáns misszió inkább az emberek belső megtérítésére törekszik. De amint amaz bízik, hogy a külsőleg megalapított egyház idővel tagjai belsejét is át fogja alakítani, úgy emez is reméli, hogy a megtértekből külső egyház is fog alakulni, és eszerint mindkét egyházi irány egyesülhet abban, hogy a belső és a külső – vagy ha úgy tetszik: a láthatatlan és látható egyház között kölcsönhatás létezik. Ha a házassággal hasonlítanók össze, katolikus felfogás szerint a külső megkötés lenne a fődolog, s a kölcsönös hajlandóság bekövetkeznék majd azután; protestáns felfogás szerint pedig a kölcsönös szerelemből származnék a házasság. Az életben mindkettő előfordul, amaz inkább a román, emez inkább a germán népeknél – és mindkettő szerencsétlenül is kiüthet.
Az igazi ellentét tulajdonképpen a valódiságnak az eszméhez való viszonyában van. Midőn a protestantizmus azt vallja, hogy saját egyháza is csak törekszik ezen eszmére, anélkül, hogy tökéletesen megvalósította volna, ez semmi egyéb, mint minden emberinek közös sorsa, s nem szükség bizonyítgatni. (2) Az igazi eszmék nem olyan erőtelenek, hogy meg ne valósulhatnának; de csakis az idők folyamán, a történelem nehéz munkája által, és sohasem a maguk teljes végtelenségében. Az eszmének csak lassú történeti megvalósulásából származik az is, hogy nem csupán egy alakban
(1) Lk 17,20 sk.
(2) Speil (11. o.) ezt az isteninek az ellentétévé értelmezi: "minden emberi mulandó és elenyészik... Csak a kat. egyháznak van igénye arra, hogy Péter szikláján áll, s így jogosan épít azon ígéretre, hogy a pokol kapui nem vesznek diadalmat rajta." – Jól van, a protestáns egyház mindig úgy tartá, hogy a szegletkőre épült fel, melyet az építő mesterek elvetettek; s annyira még a katolikus teológia sem járatlan a történelemben, hogy azt vélje, hogy egyháza történetében nem nagyon emberileg, sőt olykor épp embertelenül folyt a dolog.
9
nem is csak egy fejlődési fokon nyilvánul meg; így a protestantizmus is az egyházat mindjárt kezdetben két alakban valósítá meg, melyeknek keserű meghasonlása az eszmének nem felelt meg, s diadalmenete elé végzetes korlátokat vont, mindazonáltal az egyházi formák különbözőségében egyszersmind tartalma gazdagságát is napfényre hozta. A katolicizmusnak azonban ki kellett mutatnia, hogy egyháza ezen emberi sors alól ki van véve, meghatározott isteni ígéretek, s ezeknek tényleges beteljesedése által. Krisztus megígérte egyházának, hogy a pokol kapui nem vesznek diadalmat rajta, és hogy ő mindig vele marad; de ez ígéret nem a római egyháznak mint olyannak tétetett, s oly kevéssé foglaltatik benne az, hogy azonnal kiemel az emberi tökéletlen létből, hogy ezt még az ő földi tartózkodása ideje alatt az apostolok körében sem találjuk fel. Midőn azt parancsolja: "legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!" – ki az, aki magát megalázván, vissza nem hátrál ezen parancs végtelensége előtt, s el nem ismeri Pállal együtt önmagáról és az egyházról is: "nem mintha már elértem volna, vagy már tökéletes lennék, hanem törekszem reá, hogyha elérhetném." Így Krisztus az ő Isten országáról szóló evangéliumában az őrajta alapuló tökéletes isten- és emberszeretet eszményképét állította fel, nem azon gondolattal, hogy a világ azt rögtön meg fogja valósítani, hanem azon bizalommal, hogy az elég hatalmas leend, hogy mindenféle ellentétek lassankénti legyőzése által mind inkább-inkább megvalósuljon. Hogy vajon 18 század alatt avagy 18 ezredév alatt, az Isten szemei előtt nem nagy különbséget jelent.
Ellenben az, hogy a fennálló egyház az egyház eszméjével egyenlőnek tartatik, jóllehet a lelkesültség nemes hibája, mely a valódi élet szigorú feltételeit nem veszi tekintetbe – mindazonáltal hiba, amely előtt az eszmény bálvánnyá lett, és amelyet a lelki kevélység önzése korán felhasznált arra, hogy mindazt, ami ezen állítólagosan tökéletes, korlátlanul jogosított, az istenséggel csaknem egyenlővé tett egyháznak ellenére törekszik, leverje, (1) olyan-
(1) Rohrbacher egyháztörténelme elején: "A katolikus egyház a maga egészében Istennek az angyalokkal és a hívő emberekkel való társasága. Örök idők előtt létezett Istenben, vagyis inkább az Isten maga volt: három személynek egy és ugyanazon lényegben való kibeszélhetetlen társasága. Most pedig az időkön hatol át."
10
formán, miként a lelkesült ifjúkor tévedéseit szokta kizsákmányolni a számító öregkor.
Miután eszerint a katolikus egyház maga mellett más egyházat nem ismer el, a maga sajátságainak sem jutott elvileg tudatára. Óriási követelményeit legközelebbről tulajdonítmányaiban érvényesítette. Ezekben kellett tényleg igazolódni jogosultságának, míg a tények hatalma ellene támadt, s még csak a valódiság és az eszme ezen összetalálkozásának világos és szilárd tudatára jutni sem engedé; ezen tulajdonítmányok az egység, a csalhatatlanság, és hogy ő egyedül üdvözítő. (1)
Ezen tulajdonítmányok közé számíttatik a szentség is, mint az egyház erkölcsi tökélye – viszont efölött a katolikus egyházban mindig protestáns értelemben gondolkoztak, azaz arra szorítkoztak, hogy az egyházban azon erkölcsi erő van, hogy híveit mindig tisztább erkölcsiségre vezesse, s önmaga minden erkölcsi hanyatlásból újra kiemelkedjék. Krisztus sokkal határozottabban
(1) Möhler ugyan (351. o.) azt mondja: "Valóban semmit sem mondhatnának a katolikusoknak, amit maguk jobban ne tudnának, mint azt, hogy az eszme nem azonos a mindennapi valódisággal, és megfordítva; de azt is tudják, hogy ahol a valódiság alapja nem az eszme, ott oly kevéssé van igazság, mint ott, ahol az eszmének semmi valódi sem felel meg." – Ez a tulajdonképpeni vitapont elejtése, de egyszersmind elenyésztetése is. A protestantizmus sem a maga, sem a katolikusok egyházáról nem állítja, hogy semmi eszme nem szolgál alapjául, hanem hogy egyik fennálló egyház sem felel meg tökéletesen az eszmének, jóllehet arra törekedve, azt többé vagy kevésbé megvalósítja. Ezzel egy értelemben a "Katholik" című folyóirat azt állítja, hogy csak én fogtam rá a katolicizmusra azon merész követelést, "hogy az eszményképet már elérte volna, és hogy a keresztyénségnek minden időben legtökéletesebb nyilatkozata volna," holott "az egyház lényege és megnyilvánulása között félreismerhetetlen különbség van." – Örömest veszünk tudomást ezen nyilatkozatról egy olyan folyóirat részéről, amely Németországban a katolicizmus legélesebb irányát képviseli. Hanem eszerint aztán el is enyészik a katolikus és protestáns egyház között az elvi ellentét. Mert ha "az igaz egyház csak lassanként valósul meg," ha az Ef 5,27 csak az egyház eszményképéről értendő, és ha "a valódilag létező egyház csak alapját képezi az egyház jövendő dicsőségének", – akkor nem látható be, hogy miféle jogon akar ezen egyház csalhatatlan és egyedül üdvözítő lenni. Kizárólagos jogosultságát azáltal akarják megmenteni, hogy az eszme megvalósulása egyedül csak ezen történeti egyházra van szorítva, miután "a természetfölötti és a pápaság fogalma együtt alkotják a katolicizmus elvét." – Az isteni Logosztól oly teljesen elhagyatottnak csakugyan nem tudom képzelni a katolicizmust! A szentírási bizonyítás eszerint azon feltevésből indul ki, hogy Krisztus Isten-országa és a római katolikus egyház egy és ugyanaz. Ennélfogva a keresztyénség csak mint természetfölötti és csak a pápaság alatt lenne lehetséges, holott ezen keresztyénség úgy a tanban, mint az életben állhatna még nagyon is távol attól, amit Krisztus akart. A tökéletlen megnyilvánulási alak egyszersmind "egy folytonos figyelmeztetés is az egyházra nézve, hogy súlypontját ne a külsőben keresse." – Eszerint hát a pápaság mint a katolikus elvnek egyik fele, valami belső és láthatatlan dolog volna!
11
hirdette, hogy a búza között konkoly is fog tenyészni; az egyház ifjú éveiben azon vágy, hogy a katolikus elvet e tekintetben is keresztülvigyék, sokkal merevebben jutott érvényre egyes pártoknál, (*) amelyek csak a tiszta szívűeket akarták maguk között megtűrni; maga az uralkodó egyház – mégpedig éppen hivatalnokaiban – sokkal mélyebben alá volt süllyedve egykor erkölcsileg, (1) sem hogy a keresztyén eszme már meglevő megvalósulására, az erkölcsi tökéletességre igényt tartani merészkedhetett volna. A katolikus egyház – minden szentjei dacára –, hű maradt hivatásához abban, hogy szegény bűnösök mentő intézete legyen – mint a protestáns is. Sőt körültekintő katolikusoknak nem esik nehezükre azon (általunk el nem fogadható) engedmény, hogy általában a protestáns népek erkölcsileg magasabban állanak, mint egyházi hitük, a katolikus népek alább. (2) Valódi katolikus ítélet az, melyet Szalézi Szent Ferenc mond: "vannak jó katolikusok, akik nagyon rossz keresztyének." Midőn azonban Möhler ezen erkölcsi viszonyra vonatkozólag azt állítja: "mi mindnyájan tévedtünk, s csak az egy-
(*) Hase itt a donatistákra utal. [NF]
(1) Möhler (352. o.): "A katolikus egyház hosszú és gyakran nehéz történetet élt át; oly időkön ment át, amidőn az élet minden elemei fellázadtak, s vad háborgással egymást kölcsönösen elnyeléssel fenyegették ... Kétségbevonhatatlan, hogy elég gyakran követtek el lelkiismeretlen és menthetetlen hibát a papok, püspökök és pápák, mégpedig ott is, ahol csak tőlük függött, hogy szebb életet alapítsanak; s botrányos törekvéseikkel és életükkel csak még inkább kioltották a füstölgő gyertyabelet, melyet feléleszteniök kellett volna. A pokol elnyelte őket. Ilynemű engedményektől a katolikusoknak nem kell vonakodniuk, s nem is vonakodtak soha."
(2) Döllinger (XXI. o.): "Örömest elismerem, hogy túlfelől (a protestáns társaságban) az emberek gyakran jobbak, mint a rendszer, amelyhez kötve vannak vagy kötve vélik magukat, és hogy megfordítva, a (katolikus) egyházban az egyének átlagosan az elméletben és gyakorlatban lentebb állanak, mint a rendszer, amelyben élnek."
12
ház az, amely nem tévedhet; mindnyájan vétkeztünk, csak az egyház mocsoktalan a földön" – akkor ez semmi sem egyéb, mint a protestantizmus eszményi egyháza, mint amely minden tagjától különbözik, s teljes kiterjedésében egyik látható egyházban sem valósult még meg.
Aztán ezen elvi ellentétnek csak levont következtetése az, hogy a katolicizmus az egyeseknek Krisztushoz való viszonyát az egyházhoz való viszonyától teszi függővé, mert előtte az egyház a keresztyénség teljes és kizárólagos megnyilatkozása; a protestantizmus pedig az egyes embernek az egyházhoz való viszonyát a Krisztushoz való viszonyától teszi függővé. Ennélfogva a katolicizmus, mint az eszmének állítólag tökéletes megvalósítása, a keresztyénséget legközelebbről külsőleg mutatja fel, úgy a külső uralomra való törekvésben s a fényes szertartás fölötti örömében, mint egyszersmind az érzéki (*) önkéntes megtagadásában; a protestantizmus pedig a maga belsőlegességében legközelebbről úgy, mint szellemet. Egyházát a zsoltáríró azon sejtelme hatja át: "a királyleány minden dicsősége benső." (**) S ha komoly gondolkozású katolikusok ezen idők hiányosságát abban találták meg, hogy a keresztyénség külsőlegessé tétetett, ez nem egyéb, mint ezen egyház természetes törekvése. Végül tehát a katolicizmus, amely feltétlen külső tekintélyt állít fel, a feltétlen engedelmesség keresztyénsége, míg a protestantizmus a még csak harcoló egyház körén belül, az egyéni szabadság keresztyénsége. [Az utóbbinak] a lényegében a keresztyén kegyesség és a szellemi szabadság egyesítése rejlik. Ahol mindkettőt egyenjogú hatalom gyanánt őrzi meg, ott hatalmas és legyőzhetetlen; ellenben ott, ahol egyiket vagy a másikat megszorítja, ott azonnal homályossá és önmaga felől is bizonytalanná válván, nehezen menekszik a katolicizmustól. E tekintetben mindig egyházi példakép gyanánt állítható fel ott Fénelon, aki a pápa érthetetlen, előtte önkényesnek látszó, igazságtalan nyilatkozatának is azonnal enged; itt pedig Luther, aki a legmagasabb egyházi és világi hatalom előtt is bátran hivatkozik Istenre és saját lelkiismeretére: "itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segítsen!"
Minden történetismerő tudja, hogy a protestáns reformáció a római egyházat is megmenté erkölcsileg, s saját reformációjára kényszeríté, miután a hierarchiai hatalmak, amelyek az egyház
(*) Ezt valószínűleg nem szó szerint az érzékiségre, hanem általánosságban az érzékelhető tényezőkre kell érteni. [NF]
(**) A Vulgata szerint a 44. zsoltár 14. verse így szól: "omnis gloria eius filiae regis ab intus in fimbriis aureis." [NF]
13
óhajtott, és a népek által sürgetett reformációját évszázadok óta újra meg újra meghiúsíták, most belátták, hogy egyházuk csak új valláserkölcsi alapokon lesz képes a nagy harcra. A tridenti zsinat érdeme, hogy ezen reformációt a katolicizmus körén belül törvényesen végrehajtotta; viszont a protestáns elemek újra-benyomulásától való féltében sok olyat, ami addig még határozatlan és szabad volt, kizárt; s a protestáns hitvallásokra is átkot mondva, a két egyház szakadását végképp gyógyíthatatlanná tette. Dicsekvés nélkül, örömteljes biztossággal kinyilváníthatjuk, hogy a katolikus egyház ezen harcban sokat nyert. (1) De sokat is vesztett, ugyanis, mint azt már Erasmus elismerte és fájlalta, azon szabad protestáns szellemet, amely azelőtt még elfogulatlanul megvolt benne, s amely által a konstanzi és baseli zsinat, jóllehet mély megromlottság idejében tartatott, s annak megszüntetésében a pápai párt által gátolva volt, mégis kitűnik a tridenti szolgai többség fölött.
A) Az egyház egy
Az egyház egysége csak egyik oldala egyetemességének, és a kettő együtt alkotja az eredeti katholikus fogalmat.
A búcsúzó Krisztus csak azért könyörgött, hogy az övéi mindnyájan egyek legyenek az ő mennyei Atyjában és őbenne. (2) Pál magasztalja a hit és a keresztség egységét, de csak azért, mert az előtte a szellem egysége az isteni ajándékok különbözőségében mindenféle nemzeti, rangi és társadalmi ellentétek megszüntetése a Krisztussal való egységben. (3) Az apostoli egyház egy csomó független egyházközségből állott, amelyek a szellem egységét kölcsönös vendégszeretet, adakozás és az apostolok iránt önként tanúsított nagyrabecsülés által őrizték meg lehetőség szerint, ami azonban nem zárta ki, hogy egyfelől egy keresztyén zsinagóga, másfelől
(1) Möhler (372. o.): "Éppoly nevetséges lenne a katolikusok részéről, ha tagadnák, mint érthetetlen dicsekvés a protestánsok részéről, ha tán valami érdemet akarnának csinálni belőle, hogy a katolikusok a velük való küzdelemben sokat nyertek." – Tán semmi sem gátolja, hogy "katolikusok" helyett "katolikus egyházat" mondjunk.
(2) Jn 17,20. kk.
(3) Ef 4,5; 1Kor 12,4; Gal 3,28.14
egy Pál-féle világvallás álljon egymással szembe, egyszer kölcsönösen eltűrve egymást, máskor szétszakadással fenyegetve, amint egyiket látjuk Jeruzsálemben, ahol Pált elismerték a körülmetélkedés apostolai, a másikat Antiochiában a Pál és Péter közötti összeütközésben. (1)
Isten országának eszményi egysége megvalósulásra törekedett az egyházban. A II. és III. században az apostolok által alapított egyházak kezdeményezésére tényleg létre is jött a megegyezés a keresztyén hit rövid foglalata fölött, s ezáltal egy "nagy" vagy "katolikus" egyház gondolata is, amely az egész római birodalomban, reményteljes gondolatban pedig az egész földkerekségen elterjedve, a keresztyénséget megőrizte attól, hogy egy csomó túlzó, vagy épp keresztyénellenes felekezetre oszoljék fel. Amint azonban a római államhatalom új kegye által sikerült, hogy Niceában, az első általános zsinaton valójában is társulat gyanánt lépjen fel, mint birodalmi egyház: az Isten Fiában való hit éles meghatározása által azonnal elhintetett a szakadás magva is. (2)
Ezóta a niceai egyházzal szemben az ariusi egyház hosszú és eldöntetlen harcot vívott a római birodalomban, míg a IV. század vége felé itt leveretvén, új erőre kapott a győzelmes germán népek között. (3) Mialatt azonban a római birodalmi egyház magasabb
(1) Gal 2,7-10.11. kk. Midőn Speil (17. o.) ezen képzetet az apostoli egyházról hamisnak nevezi, hogy midőn Péter Antiochiában megszűnt részt venni a pogány keresztyénekkel a szeretetvendégségben, ez nem volt hitre tartozó dolog, hanem csak "helytelen időben tett gyakorlati engedékenység" – holott Pál mégis megfeddé, hogy "nem egyenesen jár, mint az evangélium igazságához illendő volna" (Gal 2,14): ezáltal csak azt mutatja ki, hogy nem ismeri a bibliai történetkutatás kétségbevonhatatlanná vált eredményeit. A Péter szépítése természetesen katolikus kötelesség a szemináriumi teológiában.
(2) Speil (8. o.): "De hisz az arianizmus régibb, mint a niceai zsinat." Mintha bizony az egyház szakadását illetőleg az jönne tekintetbe! Nem lehetett-e az ariusi véleményt Krisztus felől, amely őt elég nagyra igyekezett becsülni, az egyházban megtörni és megcáfolni?
(3) Speil (18. o.): "Hase ezen szakadást úgy gondolja, mintha az eredetileg egy egyházból kettő lett volna, egy ariusi és egy niceai: oly látvány, amely a protestantizmusban gyakran ismétlődött; itt azonban a dolog másként volt. Az egyház az arianizmust elvetette, követőit kizárta, s így a hitegységet az egységes egyházban biztosította." – Én a dolgot egyszerűen úgy gondolom, amint volt, és amint Szent Jeromos a niceai zsinat után egy emberkorral az egyház állapotát rajzolja: "a föld kereksége elbámulva látta, hogy ariánussá lett."
15
műveltsége és igazsága lassanként ezeket is meghódította, azalatt a keleti egyház részekre oszlott azon hosszas küzdelmek során, melyeket egyetemes érvényűeknek tartott zsinatain folytatott az Istenember fogalmának szorosabb meghatározásáról. A szakadás első alapja, az Istenember kettős természete titkának igen tág vagy igen szűk felfogása idővel kialudt ugyan a szétvált keresztyén népek tudatából, hanem a kifejlődő különböző szokásokkal s az így egészen másként alakult múlttal a szakadás mérge nemzedékről nemzedékre, egész a jelenig továbbplántálódott.
A nyugati egyház megmaradt ugyan a görög birodalmi zsinatok által megállapított egyházi hit egységében, azonban amint a római püspökség itt egyeduralmi hatalomra jutott, s ezt a keleti egyház fölött is érvényesíteni akarta, letétetett az elidegenedés alapja, olyannyira, hogy évszázadokon át mindenféle kigondolható és kigondolhatatlan dolgok fölött folyt hosszas civódás után, elég volt a kovász használatában létrejött eltérő szokás és nézet, hogy a XI. században Kelet és Nyugat egyháza kölcsönös kiátkozások közepette örökre szétszakadjon, mindkettő azon történetileg egyformán kimutatható igénnyel, hogy ő az egyedüli katolikus egyház. (1)
Az újraegyesítést gyakran megkísérelték, római részről az egységes egyház eszméje és az efölötti uralom érdekében, a görög egyház részéről pedig azért, hogy harci segélyt nyerjenek a törökök ellen. Midőn végül a firenzei zsinaton (1439) a görög egyház és állam nagyméltóságaival sikerült egy mesterkélt egyesülési formulát megállapítani: azon örömkiáltás, amellyel IV. Jenő ezen egyesülést hirdeti, csaknem megindító: "Örvendezzetek, egek, és hirdess örömet, ó, Föld! A válaszfal, mely a keleti és nyugati egyházat szétválasztá, lehullott, az öröm és összetartás visszatért, mert a szegletkő, Krisztus, aki kettőből egyet csinált, örök egység kötelékével tartja őket össze, s a sokévi szakadás sűrű fekete éjszakája után óhajtott egységének fénye ragyog ismét mindenkinek. Örüljön a mi anyánk, az egyház, amely eddig har-
(1) Speil (39. o.): "Mi csak egy katolikus egyházat ismerünk." – De a történelem legalábbis kettőt ismer: az egyik az, amelynek Róma, a másik, amelynek Konstantinápoly a székhelye.
16
coló fiait most kibékülve láthatja, ő, ki egykor a szakadás miatt keserű könnyeket sírt, adjon hálát Istennek határtalan örömében szép összhangjukért. Minden hívők a széles Föld kerekségén, mindazok, akik Krisztusról nevezik magukat, közeledjenek üdvkívánatokkal és örüljenek anyjukkal, a katolikus egyházzal."
Ez azonban csak álomképe volt az egységnek. A görög nép és a papság irtózattal fordult el ettől a "latinoknak" tett engedménytől, és a Szent Péter utódainak való meghódolástól. Inkább akartak a töröknek meghódolni. (1)
Erre következett a protestánsok nagy szakadása. Hogy a dolog ennyire jutott, ezért mindkét párt a másikra hárítja a hibát. Másvalaki, meglehet, szelídebben vitte volna ki a dolgot, mint Luther, de könnyen megtörténhetett volna az is, hogy ok nélkül áldozza fel magát, mint oly sokan előtte. Luthernek a törvényhez jobban alkalmazkodó eljárása és a visszaélések készségesebb megszüntetése a vihart akkor még tán lecsendesíthette volna, s mi értjük Diepenbroek hercegprímás intését: "a hitszakadást a közös vétekért való vezeklés gyanánt kell tűrni." (2)
(1) A pápa nem merészelte a keleti igazhitű egyház tagjait eretnekeknek nevezni, hanem csak szakadároknak. Ezek pedig a pápát eretneknek nézik, mert az egyetemes zsinatoknak és a Szentírás tételeinek makacsul ellentmond. Mert 1. a niceai zsinat az alexandriai püspököt helyezte a keleti egyház fölé, s a római püspököt csak az olasz tartományok fölé, s mégis azt állítja, hogy hatalma van Kelet fölött; 2. az efézusi zsinat tilalma dacára a hitvalláshoz hozzátoldotta a hamis "filioque"-t; 3. Szent Pállal ellenkezve, megtiltotta a papi házasságot.
(2) Döllinger: "El kell ismernünk, hogy a német nemzet azon erős vágya, hogy a tűrhetetlenné vált visszaéléseket és botrányokat az egyházban megszüntetve láthassa, önmagában jogos, s népünk jobb természetéből eredt; azon erkölcsi visszatetszésből, melyet a szentnek megszentségtelenítésén érzett, midőn a vallásos dolgokat önző, képmutató célok eszközeivé aljasíták. Nem vonakodunk elismerni, hogy a nagy szakadás, s az ezzel együttjáró viharok és fájdalmak a katolikus keresztyénségre rámért komoly, s a papok és világiak által nagyon is megérdemelt büntető ítélet volt." A szemrehányást, amelyet mégis tesz, "hogy a szakadás nem a visszaélések következménye volt, mert az egyház mindig elismerte azok megszüntetésének kötelességét és szükségességét," – e szemrehányást megfosztja élétől azon körülmény, hogy a keresztyén népek több mint egy évszázad óta hasztalan kívánták ezen "megszüntetést.""
17
De a küzdő pártok közül mindkettő tudtán kívül csak a keresztyénség egy új alakulásának állott szolgálatában, amely valamikor rést kellett, hogy törjön magának. Bármiként akarják is Rómában a szakadást tekinteni, még mindig ismételve azt, amit Ciprián a gyorsan eltűnő s kétséges keresztyén jellemű szektákról ír, hogy ti. "nem az egyházat szakítják meg, csak ők szakadnak el az egyháztól," (1) Európa és Amerika gazdag műveltségű népei és néprészei tartoznak ahhoz, s különösen a szakadás tűzhelyén, Németországban oly teológia fejlődött ki, amelyet a katolikus szemináriumi fejlődés csak nagy nehezen tudott követni, s kifejlődött a szellemeket uraló bölcsészet és irodalom. Ízetlen dolog volna ebben csak egy elpártolt szektát látni: a katolikus egyház maga is csak egy párt lett, szemben egy másik párttal, egy egyház szemben egy másik egyházzal, s legföljebb azt mondhatja, amit Aeneas Sylvius, az egykori pápa a katolikus hitről mondott: "Egyetemesnek neveztetik, nem azért, mintha egyetemesen mindenki hinné, hanem mert egyetemesen mindenkinek hinni kellene." (2)
Így a katolikus egyház egysége az egyetemesség értelmében soha létre nem jött, hanem csak elérendő eszmény maradt; a tagadhatatlan tények hatalma e tekintetben a katolikus felfogásra ráerőszakolta az egyház protestáns fogalmát.
Zárt soraiban a római egyház mindenesetre nagyobb hatalmat gyakorol bizonyos nemű egység fenntartására, mint a protestáns, aminthogy mindenütt könnyebb a szabadság nélküli és szolgasághoz szokott népeket kormányozni, mint szabadokat. Hanem ezen egységet csak az egyetemesség, tehát épp a katolicitás rovására menté meg, amennyiben az eltérő nézetűvé vált részeket eltaszítá. Sőt még az ilyen áldozatok árán vásárolt egység sem maradt megzavaratlan. Már a középkorban némely zárdarendek és skolasztikus iskolák épp olyan heves harcban állottak egymással, mint akármelyik
(1) "Non nos ab illis, sed illi a nobis recesserunt." Perrone, T. II. p. 343: "Non Ecclesiam reipsa scindunt, sed se ipsos scindunt ab Ecclesia, fiunt siquidem sectarii, haeretici atque schismatici."
(2) Hist. Conc. Basil. (ed. Helmst.) I. p. 40: "Catholica fides i. e. universalis non ideo dicitur, quod universi eam habeant, sed quod universi habere tenentur."
18
párt a protestáns egyház körén belül. A XV. század nagy zsinatain egy szabadelvű katolicizmus fejlődött ki, amely a protestantizmus magvát még kebelében hordá, az egyház reformációját komolyan akarta, s emellett a pápaság korlátozását szükségesnek ismerte el, szemben azon katolicizmussal, amely a német tartományokban ultramontánnak (hegyentúlinak) neveztetett, a pápa egyeduralmát a legfontosabbnak, az egyházat javíthatatlannak [javításra nem szorulónak] s a népek előrehaladt művelődésével való kibékülést bűnös eszmének tekintette. E két párt hosszasan küszködött egymással. A római egyház körén kívül végrehajtott reformációnak legközelebbi következménye gyanánt az ultramontanizmusnak kellett győzelemre jutnia, egyesülve a minden protestáns elem ravasz és bátor ellenharcosaival, a jezsuitasággal. Láttuk a katolicizmus mindkét alakját személyesítve és a körülményektől vezettetve egymás után a pápai trónon ülni, amint XIV. Kelemen a jezsuita rendet "örökre" feloszlatá (1773), mivel "míg az fennáll, lehetetlen, hogy az egyház igazi és tartós békéhez jusson," és amint VII. Pius "a keresztyén világ egyhangú kérésére" újra visszaállítá. (1814).
Oly keserű a gyűlölség – legalábbis azoknál, akik magukat a tulajdonképpeni katolikusoknak tartják –, hogy nincs az a nagy egyházi érdem, amely képes volna bocsánatot szerezni azok számára, akik a szabadság felé fordulnak, vagy akár a szabadság kedvelői iránt szelídséggel viseltetnek. Hallottuk a kegyes passaui püspök panaszait, miként fenyegették őt a katolikus egyletek, s lázíták fel nyáját ellene, amiért nem akart az ő fanatizmusuk szerint cselekedni. Mennyire magasztalták, s éppen nem jogtalanul, a müncheni káptalan prépostját [Döllingert], mint a katolicizmus nagytudományú, szellemdús szóvivőjét! És mihelyt a pápaság fennhéjázása ellen felszólalt, mily gyűlöletesen és megvetően ítéltek fölötte a római táborban! Akinek alkalma volt a napjainkban lefolyt vatikáni zsinatot közelről megtekinteni, legkevésbé sem szerezhetett valami magas fogalmat a római egyház egységéről; ott, ahol legfőbb hivatali képviselői két ellenséges táborra oszlottak; a pápa az ellenzék püspökeit, köztük nagy tekintélyű egyházfejedelmeket ellenségeinek, az egyház ellen lázadóknak és árulóknak szidalmazott, ezek pedig panaszkodtak, hogy egy makacs, korlátolt öregember a jezsuitáktól uraltan az egyházat a szakadék felé kormányozza.
19
Míg ennélfogva a római egyház elvileg kényszerítve van az egész keleti és protestáns egyházban – sőt saját tudósaiban és méltóságaiban is, akik tán vallásos lelkiismeretességből egy új dogmát nem ismerhetnek el –, nem látni mást, mint egy csomó szakadárt és lázadót, akiket szeretne bűnbánók gyanánt visszavezetni vagy makacsok gyanánt büntetni, ha lehetne, mint az úr a szökött rabszolgát: addig a protestáns nézet következetesen nemcsak hogy képes Augustinusszal az egyház ellenségeiben annak jövendőbeli polgárait látni, hanem a különböző egyházakat is úgy tekinti, mint az eszményi egyház többé-kevésbé tökéletes megvalósulásait, s ebben a meggyőződésében mindazokkal összeköttetésben tudja magát, akiknek valami módon részük van a Krisztusban. Ennélfogva ott az egység nyomorék alakja látható egy pápai egyház szűk korlátai között, emitt pedig a szellemben való egység, valódi egyetemességgé szélesülve. Az egyetemes keresztyénség ezen tudata közös keresztyén érdekekben már minden elfogulatlan elme előtt érvényre is jut, kifelé kiváltképp az iszlámmal, benn pedig napjaink Isten- és szellemtagadó keresztyénellenes irányával szemben, s közös keresztyén műveltség által fenn is tartatik még ott is, ahol ezen közösség még csak kölcsönös küzdelemben és versenyben áll.
Mivel pedig Isten országa – eszméje szerint – egy: Isten egy családja, a protestáns egyház is hiszi, hogy az egyház egysége és egyetemessége egykor meg fog valósulni. (1)
Csakhogy ehhez, mint már az ágostai hitvallás is megjegyzi, semmi esetre sem szükséges a külső egység, nem kellenek hozzá a mindenütt egyenlő emberi tételek és szertartások, sem pedig ugyanazon kormányforma, főleg nem egy emberi fő alatt, ami az újabb gyors közlekedési eszközök dacára is egyre nehezebb lesz, minél inkább terjed hivatása szerint a keresztyénség az egész földgömbön, oly nagyon különböző műveltségű népek között – hanem csak az kívántatik meg, hogy az egy egyház több alkotórésze
(1) Speil (19. o.): "Amit tehát a protestantizmus remél, azt mi tényleg birtokoljuk, s csak azt reméljük, hogy ezen egy egyetemes, azaz katolikus egyház mindig tovább fog terjedni, s látni fogja, amint a tőle elváltak kebelébe visszatérnek." – Mintha az első állítást agyon nem ütné az utóbbi, s ez nem azt foglalná magában, amit a protestáns váradalom is, csakhogy szűkebben s lehetetlenebbül szerkesztve!
20
keresztyén közösségben ilyeneknek ismerjék el egymást. Akkor a protestáns egyház is, mint ilyen, meg fog szűnni, ti. azon a napon, midőn többé nem lesz szükség rá, hogy valamely egyedül uralkodni akaró és állítólag egyedül legitim egyház követelései ellen protestáljon. Csak ekkor fog betelni a jóslat: egy pásztor a mennyei magasságban, szellemével a Földön, és egy nyáj.
*******B) Az egyház csalhatatlan
Az egyház csalhatatlansága, azaz azon tulajdonsága, hogy a Szentlélektől vezéreltetve legalább a hit dolgaiban a teljes isteni igazság birtokában van, s ezt emberi tévedés hozzájárulása nélkül hirdeti: ez a katolicizmus alapköve, amelyen az egész épület nyugszik. Mert a feltétlen tekintély, amit az egyház igényel, a feltétlen biztonság, amit ígér, és a hódolat, ami ennek a hívők részéről megfelel: csakis egy csalhatatlan egyházban jogosult. Ezen hit nélkül a hívő azonnal a Szentírásra mint az eredeti keresztyénség egyedül biztos okmányára és saját gondolkozó szellemére volna utalva, a teljes isteni igazságot ekkor csak az eszményi egyházban tudná, a saját tényleges egyházában pedig csak az üdvre szükséges intézményt látna, amely ezzel együtt is emberi tévedéssel vegyül; hanem ez már nem katolikus felfogás, ez a protestantizmus, mely bízik a Szentlélekben, hogy az idők folyamán az egyházat minden igazságra elvezérli.
Az egyházi csalhatatlanság megvalósítására egy meghatározott és elismert közeg kell, amely, valahányszor az egyházat hitbeli kétely és meghasonlás támadja meg, mindig csalhatatlanul ki tudja nyilvánítani, a keresztyén igazság. Ezen közeg csak a legfőbb egyházi hatalom lehet, mert ez a legfelső uralom a hitre tartozó kérdésekben, s nem is lehet több ilyen, mert két különböző, egyenjogú közeg azon veszélynek volna kitéve, hogy egymásnak ellentmondva, kölcsönösen megsemmisítik egymást, s ez csak úgy volna kivédhető, ha biztosítva volnának, hogy mindig ugyanazt mondják, tehát hogy ők ugyanazon közegnek csak kettős szájai.
Az egymásnak ellentmondó tények és érdekek hatalma azonban csak későn engedte meg, hogy a katolicizmus ezen alapfogalma, az egyház csalhatatlansága, és ennek közege felől egyházi tétel alakuljon ki, azt pedig, hogy egyetértő köztudat álljon elő e tárgyban, sohasem.
21
A három első században az egyház a szekták zűrzavarát, mely a keresztyénséget a felbomlás rémével fenyegette, az apostoloktól hátrahagyott egyszerű "hitszabályzatra" való hivatkozással győzte le. A csalhatatlanságnak közege még nem volt, de néhány apostoli eredetű egyházközség megbízhatósága és lényegi kérdésekben való egybehangzása ezen hitszabály megőrzésében, valamint ezen hitszabály szerves bővülése a csalhatatlanság helyét töltötte be, s már annak homályos érzetével érvényesült, jóllehet ezen hitszabályzat formulái még ingadoztak. Nem csalhatatlanoknak, hanem a hagyomány hű tanúbizonysagáinak és az Írás hozzáértő magyarázóinak tartották a többi egyháztanító mellett a püspököket.
Azután a VII. századig jogilag – s legtöbbször ténylegesen is – a római birodalom nagy görög zsinatai voltak az egyház legfőbb közegei, s ezeken kifejlődött a csalhatatlanság képzete is, mint már ősidő óta felállított és sértetlenül fennálló tény, miként immár a kalcedoni egyetemes zsinat (451) kimondá (1) "Sem önmagunknak, sem másoknak nem engedjük meg azt, hogy amit atyáink Niceában határoztak, akár csak egy szótagban is áthágják, megemlékezvén e szóról: "El ne mozdítsd a határkövet, melyet atyáid tettek le." Mert nem ők maguk voltak, akik ott szóltak, hanem magának Istennek Lelke." Nagy Gergely a négy egyetemes zsinatról, melyek az ő idejében általánosan el voltak ismerve, így ítélt: "annyira becsülöm őket, mint a négy evangéliumot." Természetes volt, hogy egyik összeült zsinat sem tartá magát csalhatatlannak, – mily kevéssé gondolhatott volna erre a később mindegyik fölött oly nagyra becsült niceai zsinat, amelynek többsége, amint az egyház első történetírója önmagáról bevallja, csak vonakodva engedett a császári óhajnak, s amelynek hitcikke egy fél századon át lebegett az elismertetés és elvettetés között; hanem a pártok zajából már kimenekült, a régiség dicsfényével körülvett egyetemes zsinatok voltak azok, amelyek az utókor előtt ily megvilágításban tűntek fel, s ez a megvilágítás aztán az egyház későbbi egyetemes gyűléseire is átszállott.
(1) Mansi, Conc. Col. T. VI. p. 672.
22
Miután a később egyetemesnek nevezett zsinatok kezdetben maguk is ingadoztak még abban, hogy rendelkeznek-e a római birodalom vagy a földkerekség zsinatainak jelentőségével, s más, kisebb vagy nagyobb körű zsinatoktól csak lassanként váltak ki mint különösen jogosultak: az e zsinatok természetfölötti tekintélyét állító vélemény a vallásos konzervativizmus értelmében az úgynevezett apostoli zsinatra hivatkozhatott, amely határozatát úgy bocsátá ki, mint amely "tetszett a Szentléleknek és nekünk," ti. az apostoloknak, a presbitereknek az egész jeruzsálemi egyházközséggel együtt. Azonban az együtthatározó Szentlélek itt nem egyéb, mint a keresztyén érzület, és a Krisztustól ígért és ébresztett szellem segedelmében való bizalom. Először Ciprián kísérelte meg, hogy annak a zsinatnak, melyet Afrika püspökeivel egy római állítás ellenében tartott (256.), természetfölötti látszatot adjon: "Így tetszett nekünk, miután a Szentlélek kezünkbe adta, és az Úr számos látomással intett rá." (1) De mily távol van Ciprián attól, hogy az illető határozatot más püspökségekre is ráerőszakolja! "Tudatjuk ezt veled – írja Róma püspökének – azon hitben, hogy vallásod igazsága szerint neked is tetszeni fog, ami egyszersmind igaz és vallásos. Különben tudjuk, hogy némelyek amit egyszer megszoktak, nem akarják elhagyni, azonban a kollégák közötti béke és az egyesség hátránya nélkül. Mert nem akarunk erőszakot gyakorolni senkin, vagy törvényt adni senkinek, mivel minden püspöknek megvan szabad akarata az egyház igazgatásában, s csak az Úrnak fog számolni tettéről."
Habár az V. században némely régibb zsinat úgy szerepelt, hogy a hitre vonatkozólag örök időkre elmozdíthatatlan határkövet tett le: azért még korántsem állott elő azon vélemény, hogy minden törvényesen összehívott nagyobb zsinat mindjárt csalhatatlan is. Konstantin császár a niceai határozatokat isteni parancsnak nevezte, amit pedig későbbi eljárásában (Arius érdekében Athanasius ellen) nagyon kevéssé vett figyelembe. Midőn Krisztus istensége emelkedett szellemű bajnokának, Athanasiusnak azon ellenvetést tették, hogy az igazhitűségnek azon új meg-
(1) "Placuit nobis Spiritu Sancto suggerente, et Domino per visiones multas monente."
23
oldását, mely a niceai zsinaton létrejött, (ti. a Fiú és az Atya lényegbeli egyenlőségét), egyszer az antiochiai zsinat Szamoszatai Pállal szemben (269.) kárhoztatta volt: érdekében állott volna ugyan kimutatni, hogy a két zsinat között valódi ellentét nincs, s mégis csak azt felelte: (1) "Ha, mint ezek mondják, a püspökök, kik a szamoszatait elítélték, kimondták volna, hogy Isten Fia az Atyával nem egyenlő lényegű, s ennélfogva az ezen nyilatkozat iránti tiszteletből ők maguk is úgy vélekednek ezen szó fölött: akkor dicséretes dolog velük együtt ezt is tiszteletteljesen megfontolni; de nem illendő amazokat ezek (a niceaiak) ellen a harctérre vezetni, mert mindnyájan atyák, mindnyájan alusznak a Krisztusban."
A nyugati ortodoxia megalapítója, Ágoston tartózkodás nélkül írja: Ki ne tudná, hogy a Szentírást a püspökök minden iratánál annyira felül kell becsülni, hogy amaz fölött még csak kétkedni vagy vitatkozni sem szabad; ellenben a püspökök iratai valamely dologgal tán ismeretesebb egyén bölcsebb szava, más püspökök nagyobb tekintélye és zsinatok által gáncsolhatók; és maguk a zsinatok is, amelyek csak egyes tartományokban tartatnak, más, az egész keresztyén világból összealkotott zsinatok tekintélye előtt vonakodás nélkül meghajolnak, sőt még ezek közül is a régibbek gyakran a későbbiek által kiigazíttatnak, ha valamely tapasztalat által felnyílik, ami zárva volt, és megtudatik, ami rejtve volt." Úgy látszik, Nazianzi Gergely is, aki mint konstantinápolyi metropolita az ottani második zsinaton elnökölt, nem valami nagy véleménnyel volt a zsinatok csalhatatlanságáról, amint azon bizalmas közlésből gondolhatjuk, melyet egyik barátjának tett zsinatokban bővelkedő koráról nyert tapasztalatairól: (2) "Ha igazat akarok írni, ki kell mondanom, hogy a püspökök minden összegyűlésétől félek, mert egy zsinatnak sem láttam jó végét, mert nem hogy a bajok megoldását hozta volna, hanem inkább sokasította őket." Úgy látszik, hogy a minap [1870] sok püspök hagyta el Rómát ilyenforma hangulattal.
Azok, akik ezen régi zsinatnak tagjai voltak, igen jól tud-
(1) De Synn. Arimini et Seleuciae (Opp. Par. 698) T. II. p. 757.
(2) Ep. 130 (al. 55).24
hatták, hogy ezek határozataira mily nagy befolyással voltak a körülmények, a pártszenvedély, s mindenek fölött a császárok kívánsága. Ezek befolyására történt, hogy Konstantinápolyban az ötödik egyetemes zsinaton (553.) két rég elhalt, nagy tekintélyű keleti egyházi atyának hitét, kiket a kalcedoni zsinat határozottan igazhitűeknek ismert el, kárhoztatták, s így az egyik egyetemes zsinat határozata forma szerint ellenkezett a másikéval; jóllehet ez az ítélet csak személyek és iratok fölött mondatott ki, de közvetlen vonatkozással az egyik dogmára. Így a konstanzi zsinat is kifejezte, hogy a zsinat a pápa fölött áll; egy századdal később pedig az ötödik lateráni zsinat azt, hogy a pápa áll a zsinat fölött.
Mindazonáltal néhány zsinat lassanként feltétlen tekintélyre emelkedett az egész katolikus egyházban, legfeljebb annyi különbséggel, hogy a görög és a római egyház némileg eltért egymástól az ilyen zsinatok kiválasztásában; ezen különös tekintélyt főleg az szerzi meg, hogy az Istenember lényegét illetőleg bizonyos benső szükségességgel egy határozott gondolatmenetet juttatott érvényre, úgyhogy minden későbbi zsinatnak a maga igazhitűségét először is ezen régibb zsinatok határozatainak feltétlen elismerésével kellett igazolnia. Más zsinatokat, amelyek hasonlóképpen egyetemesek gyanánt hívattak össze, már a kortársak vagy az utódok is megtagadtak. Az ariminumi és szeleukiai zsinatra (359.) a püspökök háromszorta nagyobb számmal gyűltek össze, mint amennyit Nicea valaha is látott, határozataikat később mégis félretették, mert ezen gondolatmenetnek nem feleltek meg. A 449-es efézusi zsinat éppoly törvényesen volt összehíva, s éppoly fényes képviselete volt az egyháznak, mint bármely, más később egyetemesnek elismert zsinat. A határozatokat ott rajongó szerzetesek erőszakosan vitték keresztül; viszont más elismert zsinatok sem kevésbé ellenkezve engedtek a császári udvar csak némileg szelídebb alakú hatalmaskodásának. De mivel ez az efézusi zsinat ezen dogmafejődési menet szoros korlátait áthágta, s váratlan trónváltozás által császári védőjét elvesztette: határozatait Kalcedonban elvetették, s az utókor emlékében "rablózsinat" néven maradt fenn. A 754-es konstantinápolyi zsinatot, mint egyetemest, hagyományos alak-
25
ban és ünnepélyességgel 338 püspök tartá meg; mivel azonban műve a képimádás eltörlése volt, mely később aztán túlsúlyra jutott, már a legközelebbi nemzedék egyháza elvetette és elátkozta.
A régibb zsinatokon a nyugati püspökök kevesen voltak jelen, a későbbiekről pedig a keletiek hiányzottak, s ezek – mondhatni – csak azért jöttek össze, hogy a pápa akaratát megtudják; tehát csalhatatlanságukról csak akkor lehetett beszélni, mikor már az emlékezetből félig kitörlődtek. Midőn azonban a XIV. században a pápák önzése a pápaságot a francia koronának elárulta, midőn a szabadulásra való törekvésben egy francia és egy római pápaság jött létre, akik egymást mint eretneket kölcsönösen kiátkozták, az első egyesítési kísérlettől pedig éppenséggel pápai hármasságra jutott a dolog: a fölöttük való ítélkezés joga szükségképpen a keresztyén népekre szállott, akikhez az ellenpápák fordultak, és az egyház a maga papi képviselői által ismét kezébe vette a főhatalmat. A konstanzi zsinat azon határozata, hogy "a hit, az egyházszakadás, valamint az egyháznak fejében és tagjaiban végzendő reformációja dolgában minden rend és méltóság, a pápai is, engedelmeskedni tartozik a törvényesen összegyűjtött és a katolikus egyházat képviselő zsinatnak, mely hatalmát közvetlenül Krisztustól nyeri:" – csak természetes kifejezése volt ezen állapotnak.
E zsinatot katolikus álláspontról következetesen a csalhatatlanság közegének kellett tekinteni. De azon érdekből, hogy egy gonosztevő pápát, kinek joga a megelőző pisai zsinaton nyugodott, megbuktathassanak, az uralkodó párt nem volt hajlandó ezen kétértelmű előjogot a zsinat számára igénybe venni. A bíborosok legtekintélyesebbike, d'Ailly Péter különös botránkoztatás nélkül kinyilvánítá: teljességgel nem lehet elfogadni, hogy valamely zsinat, mely az egész egyházat képviseli, nem tévedhet, mivel több zsinat szerepel úgy, mint egyetemes, és mégis tévedett. "Mert néhány nagy doktor szerint az egyetemes zsinat nemcsak a tények fölött tévedhet, hanem a jogban is, sőt, mi több, a hitben is; egyedül az egyetemes egyháznak van meg azon előjoga, hogy nem tévedhet a hit dolgában." (1) Ennyire szorítkozott a középkor egyházi hittana
(1) Hardt, Constant. Conc, T. II. p. 200.
26
is: (1) "Az egyetemes egyház nem tévedhet, mert a Szentlélektől kormányoztatik, aki az igazság Lelke," – anélkül, hogy kijelölné, kinek szája által nyilatkozik ezen csalhatatlanság. Ennélfogva Firenze szentté avatott érseke, Antonius (vagy bárki lett legyen is, aki kortársai közül nagy művének ezen sejtelemteljes szavait írta) a középkor végén még botránkoztatás nélkül gyengíthette az egyház csalhatatlanságát idáig: "A zsinat is tévedhet ... Mert bár az egyetemes zsinat az egész egyház helyett szerepel, mégsem az egész egyház, hanem csak képviseli azt... Ennélfogva lehetséges, hogy az egész hit egyetlen egyénben maradjon fenn, s ez esetben mégis jogosan mondhatjuk, hogy a hit az egyházból nem hiányzik. Ez történt nyilvánosan Krisztus szenvedésekor, midőn a hit egyedül a Boldogságos Szűzben maradt meg, miután a többi mind megbotránkozott, s Krisztus mégis imádkozott Péterért, hogy hite ne szűnjék meg." (2) Ugyanez (bár kevésbé korlátoltan és gépiesen felfogva) a protestáns meggyőződés is: hogy az igaz hit örökre fenn fog maradni az egyházban, nemcsak egyetlenegyben, hanem ezrekben, amennyiben ezek az eszményi egyházhoz tartoznak; és hogy azon igazságban, amely Krisztustól származik, megvan azon erő, amelynek segedelmével bármely elhomályosulásból, amely még a zsinatokat és a pápákat is megszállta, valamikor győzelmesen kiemelkedjék.
A tridenti zsinat sem mert a katolicizmus ezen alapkérdésében dogmát felállítani, jóllehet átkozódásai és az egyházi magyarázatnak a Szentírás fölé való helyezése csak úgy érthető, ha magát csalhatatlannak tartotta. Csak a Római Katekizmus érzé magát először az ellentétek rajongása által arra kényszerítve és felbátorítva, hogy ezt kimondja – mégpedig azon gyanús kiszélesítéssel, hogy az egyház a hit- és erkölcstanban nem tévedhet; mindazonáltal
(1) Thomas Aquinas: Summa. P. II. qu. 1. art. 9.
(2) Summa Doctr. P. III. Tit. 23. c. 2,5,6. A Civilta Cattolica ezen helyet, főleg a 6. és 7.-t becsúsztatottnak tartja, mert különben a szent történetíró a baseli zsinat ellenségének tűnik. Azonban az Olaszországba való áttételig mégis törvényesnek tartja, és a csalhatatlanság fogalmának akkori elmosódása miatt írhatott is így; ortodoxnak azonban ez éppen nem ortodox. Vö. La doctrine de S. Antonin sur l'infaillibilité, par un Theologien. Par[is] 1869.
27
csak az egy, egyetemes egyház – és itt is a csalhatatlanság közegének meghatározása nélkül. (1)
Rómában a zsinatok csalhatatlanságának hitét nem nagyon emelhette a tridenti zsinat, jóllehet a francia követek könnyelmű beszédét, hogy Tridentbe a Szentlélek minden pénteken bőrzsákokban érkezik, rossz néven vették. A rómaiak közt mindenesetre azon példabeszéd terjedt el, hogy a Szentlélek nem örömest megy át az Alpokon; és hogy a pápák némileg hittek is ebben, mutatni látszik azon körülmény, hogy vonakodtak a zsinatot valamely, az Alpokon túl fekvő városba összehívni. Még Tridentből is, amely még akkor nem hanyatlott volt oda, hogy olasz város legyen, áttette a zsinatot III. Pál pápa (1547.) a maga városába, Bolognába, miután a zsinat orvosa esküvel állítá, hogy pestistől lehet félni. A császár parancsára felvett jegyzőkönyv aztán kimutatá, hogy azon héten csak két személy halt meg Tridentben: egy gyermek fogzásban és egy öreg asszony fogtalanságban. Ezen gyűlés, amely 43, többnyire nem is püspökökből álló személlyel nyittatott meg, a megnyitó beszédben azon remény kifejezését hallá, hogy a Szentlélek, ha a szíveket nem is, de a nyelveket mindenesetre vezetni fogja. Amidőn a császár fenyegető követelésére újra Tridentben kellett tovább folytatni (1551), a pápai udvarban nagyon szükségesnek ítélték, hogy emberi eszközöket is segítségül hívjanak. Hogy mily tanácskozások és vigasztalások között határozták el magukat a továbbfolytatásra, attól való irtózásukban, hogy a zsinat komolyan hozzákezd az egyház reformációjához, mutatja Crescentius bíborosnak a pápai tanácsban tetszéssel fogadott beszéde. (2) A zsinat megújítása kevesebb veszedelemmel jár, mint félbehagyása, mely esetben attól lehetne tartani, hogy a fejedelmek és népek egészen elidegenednek a pápai széktől. Külön-
(1) Cat. Rom. P. I. c. 10. qu. 16.: "Quemadmodum haec una Ecclesia errare non potest in fidei ac morum disciplina tradenda, quum a Spiritu S. gubernetur: ita caeteras omnes, quae sibi Ecclesiae nomen arrogant, ut quae diaboli spiritu ducantur; in doctrinae et morum perniciosissimis erroribus versari necesse est." – A "morum disciplina" alkalom és tetszés szerint változható értelme az "egyházi fenyíték" is lehet, s eszerint az egész egyházkormányzatot is magában foglalhatja.
(2) Sarpi, Hist. Conc. Trid. L. 111. (Lips. 699.) p. 518.
28
ben csak a zsinat atyáit más tárgyakkal kell elfoglalni, hogy ne legyen idejük a reformációra gondolni. Sok főpapot kell kedveskedéssel, ígérettel s más hasonló szokásos eszközökkel megnyerni; a világi fejedelmeket is egymással ellensúlyozni, közöttük versengést, civódást táplálni, hogyha egyik valamit kívánna, a másik saját érdeke által indíttassék ellene állani; végül okos emberek soha sincsenek ötletek híjával, hogy hevenyében oly eszközöket találjanak ki, melyek által valamely dolgot húzni, halasztani, s utoljára éppen visszaterelni lehessen.
Ezen zsinat története mutatja, hogy az ilyen tanácsokat lelkiismeretesen követték. Ezek után nem szabad csodálkozni, hogy IV. Pál, midőn egyszer terve ellen egy tridenti határozatot hoztak fel, megvetőleg kiáltott fel: "esztelenség azt hinni, hogy egy falka tudatlan püspök képesebb Tridentből az egyházat kormányozni, mint Krisztus helytartója." Azon bulla ugyan, amely által IV. Pius a Tridentben határozott tant (1) hittörvénnyé foglalta össze, hirdette, hogy ezen hit a szent atyáknak ihletés által adatott. Mégis Lainez ugyanezen összegyűlt atyák előtt bizonyította, hogy a zsinat minden hatalmát a Szentatyától kölcsönzi; mert miután minden püspök tévedhet, mindnyájan együtt is csalódhattak volna, és midőn az mondatik, hogy a zsinatot a Szentlélek gyűjté össze, az csak azt jelenti, hogy a pápa rendelete szerint gyűlt össze, tárgyalni, hogy mit határozzon a Szentlélek a Szentatya jóváhagyása mellett. Sarpi, aki velencei tudósításokból mint a római udvar stílusával ismeretes, ezen zsinat történetét szabadelvű pártszínezetben írta meg, a jezsuita generális ezen beszédéről megjegyzi, hogy egy beszédet sem magasztaltak vagy ócsároltak annyira a hallgatók pártálláspontja szerint, mint ezt. (2)
Meggondolva, hogy a régi egyetemes zsinatokon a Szentlélek mindig a császári udvar véleményének pártjára állott, és a középkoriakon mindig a pápa akaratát látszott teljesíteni; meggondolva emellett a szavazási jog és a szavazás változó alakjait: még a hitre kész katolikusban is felkelhetne azon gyanú, hogy vajon valóban a Szentlélek-e az, amely a teljes, emberi tévedéssel nem vegyített
(1) "Professio fidei Tridentina" néven, 1554.
(2) Hist. Conc. Trid. L. VII. p. 1052. s.29
igazságot mindezen zsinatok által hirdeti, és hogy vajon ezen alakok közül mindegyik éppen az igazságnak Isten által akart alakja-e?
Egyetemes zsinatot rendesen akkor szoktak összehívni, midőn valamely nagy vitás kérdésben vagy szorongattatásban az egyház ezen képviseletétől eldöntést vagy szabadítást vártak. Midőn több mint háromszázados zsinat nélküli idő után, amely idő alatt gyakran hányatott a római egyház hajója viharos tengeren, IX. Pius 1868. június 29-én a bíboros-kollégium tanácsa ellenére, de a hagyományos ünnepélyes alakban zsinatot hívott össze Rómába, ilyféle kérdés vagy szükség nem létezett, legalábbis a korszellemnek a katolicizmus és az újabb államnak a papuralom elleni általános nyomásával szemben valami különös segedelmet nemigen lehetett várni, még ha a püspökök a legegyetértőbben nyilvánítják is, hogy nekik az nem tetszik, vagy a szokott kifejezésmód szerint, hogy ők azt kárhoztatják. Az összehívó irat nem is foglal magában egyebet, mint azon általános jajkiáltásokat, miket egy évszázad óta a Vatikánból hallani szoktunk. Ennyiben a püspökök nem voltak azon helyzetben, hogy otthon a zsinat tárgyai fölött szakértő férfiakkal tanácskozhassanak, s főleg hogy magukat illően előkészíthessék. Aközben a "Civilta cattolica" 1869. február 6-ról egy franciaországi tudósítás alakjában elég érthetően nyilatkozott afelől, hogy mit és miképpen akarnának a Gesuban (a jezsuita-kollégiumban) és a Vatikánban: "Különösen megjegyzendő, hogy csaknem minden katolikus azon meggyőződést osztja, hogy a jövő zsinat nagyon rövid leend, s ebben hasonlítani fog a kalcedonihoz. Ezen meggyőződés nemcsak azon ismert nehézségeken alapszik, melyek mai napság a gyűlés hosszabb tartása ellen felmerülnek, hanem különösen azon gondolatból támad, hogy az egész világ püspökei a legfőbb dolgokban egyet fognak érteni, úgyhogy a kisebbség, bármilyen ékesszóló legyen is, nem lesz képes hosszasan kitartani az ellenállást. Nem is tudnók a legnagyobb bámulat nélkül a vélemény- és szóharcot a zsinat kebelében hosszúra nyújtva látni... Ami a dogmatikai részt illeti, a katolikusok azt kívánnák, hogy a jövő zsinat a Syllabus tanait hirdesse igenlőleg, és a szükséges fejtegetésekkel kifejezve azt, ami ott tagadó alakban áll. Örömmel hallanák a katolikusok a zsinatnak a pápa dogmatikai csalhatatlansága fölötti nyilatkoza-
30
tát is hallani... Senki sem tartja csudálatosnak, hogy magasztos tartózkodás érzése következtében IX. Pius maga nem fogja megtenni a kezdeményezést oly tantételre, amely közvetlenül rá vonatkozni látszik. De reméljük, hogy a Szentlélek egyhangú értesítése az egyetemes zsinat atyái szája által e csalhatatlanságot felkiáltás útján fogja hitcikké emelni. Végül a katolikusok jelentékeny száma azon kívánságot fejezi ki, hogy a zsinat az egyház által a szeplőtlen szűznek szentelt hódolatok sorát az által zárja be, hogy mondja ki dicsőséges mennybemenetelének dogmáját."
Az összehívás lehetőleg egyetemes volt, még a keleti egyház püspökeihez is intézve, kik azt nem fogadták el; felhívás történt a protestánsokhoz is, csakhogy természetesen nem úgy, mint a tridenti zsinat még megengedé, hogy együtt tanácskozzanak, hanem hogy ez alkalommal, mint eltévedt fiak a szentatya tárt karjaiba visszatérjenek. Nehéz belátni, miként adott volna éppen e zsinat erre alkalmat, és valószínűleg aki ily hajlamokkal jött volna Rómába, inkább atyái hitében megerősödve távozott volna el.
A jog szerint, vagy (pápai) előjog útján az egyetemes zsinatot alkotó 1037 egyén közül január végéig 764 jelent meg, a legtöbben már a megnyitáson (1869. dec. 8-án) is jelen voltak; az egyházi méltóságok fényesebb gyülekezetét soha az örök város falai között nem látta, nagyobbára püspökökből mind az öt világrészből. Midőn a közönséges ülésből jöttek, s még a Péter-templom jó részén át kellett haladniok, gyakran az áhítatos és kíváncsi tömeg sorfala között: ezen tiszteletreméltó, közbe-közbe okos és ravasz fejek egyes ostobák mellett, a festői öltözetek, különösen az egyesült keleti püspököké, jelentékeny benyomást tettek.
A valódi tárgyalások és határozatok előleges szavazással a generalis congregatiókon történtek, melyeknek titokban maradásáról annyira gondoskodtak, hogy a különben nagyon is hozzáférhető templom egész terét az aulától jó darabig svájci őrök tarták üresen.
Először a tridenti zsinatra nézve hozták be ezen titkolózást, ami rossz lelkiismeret színét viseli magán (Jn 3,20 sk). Ez régebben a politikai gyűléseknél is szokásban volt, s fennmaradt – mint oly sok más, – törvény gyanánt az angol parlamentnél is.
31
De a művelt nép szüksége és erkölcse ezt ténylegesen rég megszüntette, s csak furcsaságképpen jött elő néhányszor Londonban, hogy a szónokot figyelmeztették, hogy idegenek vannak a házban, s emiatt a karzatokat néhány órára ki kellett üríteni. Rómában ezen titkolózást még élesítették is; a teológusok, kik a zsinat előtt Rómába hívattak az eléjük terjesztett indítványokról tanácskozni és azokat kidolgozni, az inkvizíció által esküvel köteleztettek a titoktartásra; a zsinat atyáinak a halálos bűn büntetése alatt volt meghagyva, hogy a tárgyalásokat titokban tartsák. – Mintha bizony ez lehetséges volna! Oly tárgyalásokat, melyekre az egész keresztyén világ érdekkel tekint, s joga van tudni nemcsak azt, mit határoznak, hanem azt is, hogyan jött létre a határozat, és mi fölött tanácskoznak: több mint 700 nagyon különböző nézetű tag között hónapokon át titokban tartani! A Rómában levő követek kötelességük szerint tudósították róla az udvarukat, a hírlapok az egész világot értesíték a tárgyalások felől, és hozták az előterjesztett indítványok (schemata) szövegét; a pápai párt mondhatta ugyan, hogy e közlemények hamisak, ő maga a tilalom által gátolva volt kijavítani azokat. Nem titok, hogy azon időben Rómában egy hatalmas mágnes volt, mely ezen tudósításokat magához vonzá, teljesen önzetlen és önfeláldozó módon, azokat saját küldöttei által az olasz királyság biztos postáira juttatá, miket aztán Münchenben hozzáértő kezek összeállítottak. Ezen római levelek, melyek apránként az augsburgi újságban megjelentek, minden tényre nézve megbízhatóknak bizonyultak (1) Róma felsőbb társadalmi köreiben is csaknem minden következő este legtöbbnyire találó rálátással rendelkeztek az utolsó generalis congregatio folyamáról és a pártok legközelebbi terveiről, talán csak valamelyik főpap vagy teológiai tanácsadója meggondolatlanul elejtett nyilatkozatai után, melyek aztán gyorsan összképpé egészíttettek ki.
Amint a pártok szervezkedtek, az egyiket több tagjának múltja és tekintélye után, de aligha találóan, szabadelvűnek lehetett nevezni, azonban tán inkább nevezhető volna püspökinek, amennyiben főleg a püspökség régi jogait akarta fenntartani a
(1) Később összegyűjtve: "Römische Briefe v. Quirinus" Münch. 1870.
32
pápai párttal szemben, mely a pápa feltétlen egyeduraságának áldozott; amannak részéről azonnal panasz támadt amiatt, hogy a zsinaton hiányzik a szabadság.
Csakugyan a pápa egyedül állapította meg a zsinat tárgysorozatát s nevezte ki annak hivatalnokait, ami régebb a zsinat által történt, s Tridentben legalább a zsinat meghallgatásával. Trident még saját nevében hirdette ki a határozatokat, a vatikáni zsinaton a pápa a maga nevében hirdeté, s a zsinat beleegyezéséről csak megemlékezett. (1) Pius kinyilvánítá, hogy a kezdeményezés, tehát az indítványtevés jogát meg akarja osztani a zsinat atyáival; de minden indítvány felvétele a pápa által kinevezett, s a pápai párt legmegbízhatóbb férfiaiból álló bizottságtól függött. A másik négy bizottság (2) a határozatok szerkesztésére és védelmére a zsinat által választatott ugyan, de a nevek mindenik bizottságra. oly egyhangú többséggel jöttek ki az urnából, hogy a választási cédulák ha nem is a Szentlélektől, de legalábbis egy kéztől diktáltaknak látszottak, amely a püspöki párt iránt teljesen idegenkedő volt. Ez a későbbi szavazásoknál legföljebb 150 szavazatra számíthatott, a pápaiak legalább 450-re. Eszerint az, mit a püspökiek szabadsághiánynak neveztek, legközelebbről a zsinat összetételében rejlett.
Ezen 450 főnyi többség állott az egyházi állam 143 püspökéből, akik római szellemben neveltetve, az egyházi államot még régi határai között fennállónak tekinték; 133 olasz királysági püspökből, legnagyobb részt még a jezsuita iskolákban képeztetve, s az egyházi javak megrablásáért, mellyel Olaszország ifjú egységének adózniok kellett, elkeseredve, s éppen nem is voltak azon számítás nélkül, amely a pápa hatalmát az Alpokon túli részek fölött, olasz hatalomnak és kincstárháznak tekinti; 41 spanyol püspökből, többnyire az erényes Izabella alatt, és ezen értelemben kineveztetve, kikre Rómában azt fogták rá, hogy ha a pápa biztosítja őket, hogy a Szentháromság négy személyből áll, ők azt is elhiszik.
(1) Conc. Trid. Sess. II. "Sacrosancta Tridentina Synodus, in Spiritu S.legitime congregata, in ea praesidentibus eisdem tribus ApostoIieae Sedis legatis, – statuit ac decrevit." Conc. Vatic. Sess. III: "Pius Episcopus servus servorum Dei sacro approbante Concilio ad perpetuam rei memoriam."
(2) "De fide, disciplina, regularibus (szerzetesek), ritu orientali."
33
Ezekhez járult egy sereg missziói püspök, kiknek községe a tengerentúli tartományokban csak alakulófélben van, vagy csak most alapíttatott a protestáns misszió országaiban, ők magok teljesen a Propaganda római kollégiumától függtek. Ezek között van, hanem már csak részben, 120 püspök in partibus (infidelium), kik elenyészett püspökségeknek csak a nevét viselik, tehát csak azáltal és annyiban püspökök, hogy a pápa fejükre tette a püspöki süveget. Kétségesnek látszhatott, hogy vajon ezen címzetes püspökök jogosított tagjai-e a zsinatnak, sőt még maga a Civilta cattolica is kételkedett egyszer ezen kérdést eldönteni. De Rómában ez mégsem maradhatott kétséges: már a tridenti zsinaton is ültek ilyen püspökök, s tulajdonképpen épp ezért neveztettek ki; IX. Pius az utolsó két évben 50 ilyet nevezett ki, s el kell ismernünk, hogy ezen szám, midőn arról van szó, hogy szavazatokat szerezzenek a pápai kívánságok számára, nagyon szerény, mert a római egyház kincsei között még sok elpusztult régi püspökség neve találtatik, melyek szükség esetében ezen célra felhasználhatók. Ezen püspökök közül s a keletiek közül is sokan csak azon feltétel mellett jöhettek a zsinatra, ha a pápa az eltartásukról gondoskodik. Bár ezeket a számos kolostorokban és papi házaknál befogadták, s részben a pápa iránti szívességből el is látták, mégis 300-an maradtak kísérőikkel együtt, kiknek napi élelméről a szentatyának kellett gondoskodni, úgyhogy igaz lehet ezen tréfaszó, – amiket ő különben is szeretni szokott –: "ha a zsinat hosszasan tart, infallibile (csalhatatlan) leszek ugyan, de fallito (tönkrement, vagyonilag bukott ember) is." E pápai kosztosokra azon példabeszédet alkalmazták: kinek kenyerét eszem, annak nótáját fújom – ami azonban még mindig jobb, mintha az Úr ezen szavai lettek volna rájuk alkalmazhatók: "Aki velem egy tálból eszik, az fog elárulni engem." Ha ilynemű külső okok is hatással voltak arra, hogy alapos meggyőződésük megtagadásával is engedjenek a pápa kívánságának: bizonyára a pápa iránt való személyes ragaszkodásnak is, egy agg, szerencsétlen pápa iránt, a katolikus kegyelet alakjában nem csekély hatása volt, Nem hiába volt a Civilta figyelmeztetése: a zsinatban egyesült püspökség viszonya nem lehet más, mint a legtökéletesebb hódolat és a pápai parancsok engedelmes elfogadása.
34
A zsinat tárgyalásai mégis nehézkesen haladtak, és az ellenzék, bármily kisszámú volt is, annyira fenyegetőnek látszott, hogy a megnyitás harmadik hónapjában (február 20.) a bíborosok javított házszabályokat adtak ki. Ezek szerint a jövő tárgyalás törvényjavaslatai okmányképpen közöltetnek az atyákkal, s 10 nap alatt mindenik beadhatja kifogásait az indítvány ellen, javítási indítványaival együtt az illető bizottsághoz. Ez az általa célszerűeknek tartott javaslatok szerint az indítványt kijavítja, s azt a tett indítványok sommás áttekintésével a zsinat elé terjeszti, hogy a következő szóbeli tárgyalás alapjául szolgáljon. Ha ezáltal egyfelől mindenki biztosítva volt is, hogy szavát legalább írásban érvényesítheti, másfelől mégis ennek tekintetbe vétele az illető bizottság önkényétől függött. A szónokok a felíratás és hierarchiai méltóságok szerint következtek a szólásban, s csak az illető bizottság tagjainak volt megengedve mindig a szó a cáfolatra.
Különösen elrendelte az új házszabály, hogy ha 10 tag a tárgyalások bezárását indítványozza, a gyűlés arról egyszerű többség által határozzon. Ezen szavazás felállás vagy ülve maradás által történt, valamint a legátusok tetszése szerint az indítványok egyes cikkeiről is, s csak az egész indítványról szavaztak név szerint. Ez láthatólag arra irányult, hogy a hittörvények fölött is az egyszerű többség a fejek száma szerint határozzon.
Az ellenzék ezt a conciliariter eljárással ellenkezőnek, a kisebbség elrettentésének nevezte. Mert ez kiszolgáltatta őket azon szigorúan fegyelmezett többség önkényének, amely ezen alapon a szót, mint a jog és igazság kimutatásának egyedül lehetséges eszközét, tőlük mindig elvonhatja. Emellett a püspökök az egyetemes zsinaton úgy ülnének ugyan, mint bírák, de csak amennyiben azért is jöttek, hogy bizonyságot tegyenek arról, amit egyházukban valamely meghatározott vallásos kérdés felől hisznek a hívek, hogy így az egyház hithagyományát azon kérdés felől felmutassák; tehát minden püspök szavának szabadnak kell lenni, hogy ezen bizonyságot megtehesse.
Bármily igaz legyen is ez, mégis egy népes gyűlés hosszasan el nem viselheti, ha néhány ékesszóló tagjának érdekében áll soha végét nem érő beszédekkel ölni az időt, különösen ha ez írásbeli felolvasás által történhetik. Kell, hogy legyen oly hatalom, mely
35
annak határt szabhat, s ezt legméltóbban maga a gyűlés, annak többsége gyakorolhatja. A többség ez ügyben hatalmával nem élt vissza, a vitatkozás bezárását csak kétszer vitte keresztül, egyszer valami nem nagyon vitás kérdésben, miután már heteken át folyt róla a beszéd, másodszorra igaz, hogy a nap nagy kérdésében; de csak miután számos szónok ellene és mellette minden érvet kimerített, és a pápa azon elhatározása után, hogy a gyűlést a határozat előtt nem fogja elbocsátani, mialatt úgy a többség, mint a kisebbség a lázas római levegő júliusi tikkasztó hőségében kínlódott.
Az ellenzék egyszer arra gondolt, hogy a szabad szólás ezen megrövidítése miatt többé részt se vegyen a tárgyalásokban, mindazonáltal megelégedett annyival, hogy egy Rauscher bíboros által szerkesztett tiltakozást nyújtson be. A többség határozatai ellen főleg azon kifogást tette, hogy a hit fölötti határozatoknak legalább is erkölcsi egyetértéssel kellene hozatniok, így kívánja ezt a régi, az egyház által mindig megtartott szabály (Vincentiusé), hogy csak az tartandó igazi hagyománynak, amit mindenütt, mindig és mindenki hitt, így tartották ezt a régi zsinatokon, így ajánlá IV. Pius is Tridentben legátusainak, hogy amely határozatban egyértelműséget eszközölni nem lehet, attól álljanak el.
A hit és erkölcs dolgaiban való szavazás mindenesetre sokkal keményebb ellenállásra hívja Fel a lelkiismeretet, mint politikai gyűlések olynemű határozata, ami mindössze külső jogviszonyokra vonatkozik, és amit egy év alatt újra meg lehet változtatni, míg egy egyetemes zsinat határozata, végzetteljes előjogainál fogva, a jelennel együtt a jövőt, sőt még a múlt fölötti ítéletet is megköti. Már csak ez oknál fogva is megkívánja a keresztyén szelídség és okosság, hogy amely dogmának a zsinat tekintélyes kisebbsége ellene van, amely az egyház tudatában legalább is kétséget és ingadozást szül, azt ha csak lehet, inkább eldöntetlenül hagyják, semhogy a kisebbség lelkiismeretét terheljék, s a szakadás veszélyét felidézzék. De az egyház nem mindig eszerint cselekedett. A dogmákat, melyeket nagy hitharcok után az egyetemes zsinatokon megállapítottak, éppen nem hitte azelőtt "mindenki, mindenütt és mindig." E zsinatokon nem hiány-
36
zott az erkölcsi lelkiismereti kényszer, hogy teljes egyértelműség éressék el, így el is érték, miközben a meggyőződésük mellett szilárdul megmaradó püspököket mint eretnekeket kirekesztették, így a második egyetemes zsinaton 36 püspököt, kik nem tudták elhinni, hogy a Szentlélek éppoly nagy és hatalmas, mint az Atya és a Fiú-Isten, akiktől küldetett; míg 150 püspök ezt velük szemben bizonyosra tudta. IV. Pius, különben is szelídebb természetű levén, mint neve utolsó utóda [IX. Pius], az ő és a püspökök joga fölötti kényes kérdésben sokkal előnyösebbnek tartá, hogy e jogi ügyet inkább elhatározatlanul hagyja; korábban a tridenti zsinat nem vonakodott pl. a Szentírás felőli határozatot 20 szavazattal 14 ellenében keresztülvinni. Ha egyszer a hit dolgát szavazásra bocsátjuk, úgyhogy katolikus jog szerint a határozatot a lelki üdv elvesztése nélkül elvetni nem szabad: akkor az okok fölött folytatott szellemi küzdelem után nem marad egyéb hátra, mint a szavazás erőszakja, sújtson az keveseket vagy sokakat. "Legalábbis erkölcsi egyértelműség!" Ez semmi egyéb, mint egy megfontolatlan kifejezés, mely azon visszaemlékezésből származik, hogy a régi zsinatokon sem ment minden oly simán. Milyen kicsinynek kell hát lenni a kisebbségnek, hogy az az erkölcsi egyértelműség rovására tekintetbe ne jöjjön, – lehet talán két vagy három püspök? De ezen kettőn, vagy a sokan, kik tán a hátuk mögött állanak, mégis csak ugyanazon erőszak történik. Bizonyára hit dolgában nincs többség. De ez protestantizmus! Ezen nagy szót a szász választó követe mondta ki a speyeri birodalmi gyűlésen, innen van a protestáció a többség határozata ellen, s innen kaptuk mi a megtisztelő protestáns nevet. Különben a vatikáni többség maga is betölté az ellenzék kívánságát, ami nem kis mértékben az ellenzék hibája: a zsinat két ünnepélyes határozathozatalánál, az elsőn április 24-én minden jelenlevő placet-et mondott, az egyetlen, aki elhatározta, hogy nemet mond, betegség miatt kimaradt; a második határozathozatalon július 18-án csak két bátor, addig kevéssé ismert püspök mondta ki non placet-jét, ez lenne aztán erkölcsi egyértelműség!
A kisebbség azt is érvényre juttatta, hogy a szavazatokat legalább ne számlálják, hanem mérlegeljék. Mert eltekintve attól, hogy az ellenzékhez többnyire elismert teológiai képzettségű püspökök, művelt népek lelkipásztorai tartoztak, és az olyan püspök, kinek
37
községe ezrekből állt, mégis többet számít, mint az, aki néhány félvadat térített meg, vagy még ezután akar megtéríteni. Kiszámították, hogy Párizs, Bécs érseke, Boroszló hercegpüspöke külön-külön több katolikus lelket képvisel, mint az egyházi állam összes püspökei együttvéve. Ez természetszerű felfogás szerint kétségkívül sokat nyom a latban, még a püspöki gyűlés képviseleti jellege mellett is. De ezzel ellentétben áll azon ókatolikus nézet – melyet azonban éppen Rómában nem őriztek meg híven -, hogy minden püspök Krisztus rendelése szerint, és mint az apostolok utóda, lényegileg egyenlő a másikkal, tehát városának vagy tartományának mekkorasága nem okozhat különbséget szellemi hatalmában, különösen midőn úgy szerepel, mint az apostoli hagyomány tulajdonosa.
A zsinat egyetemes jellegét nem kockáztatja azon körülmény, hogy a katolikus hatalmasságok követei nem hívattak meg rá, mint régebb szokásban volt, sőt a francia minisztérium megkésett kérdésére bebocsáttatásuk megtagadtatott azon indoklással, hogy többé egy katolikus hatalmasság sincs; – ez olyan állítás, melynek elismerése csakis Róma részéről volt meglepő. Ha az egyház szabadsága a politikai követek távolléte által annál fényesebben tűnt ki, és a zsinat titka annál inkább biztosítva lőn, másfelől ezáltal csak a keresztyén államoknak azon előre feltételezett kötelezettségük szűnt meg, hogy a zsinatot egyetemesnek ismerjék el. Némi kis befolyást mégis gyakorolhattak, s nem mindig a zsinat hátrányára, mint hogy a Szentlélek természetes eszközöket is használ túlságosan nagy képtelenségek elhárítására. Így a hitről való indítvány bevezetésében volt egy mondat, amely az indifferentizmus, panteizmus, ateizmus és materializmus egész bűnét a protestantizmus hibájául rója fel. Zágráb püspöke, Strossmayer, kinek Isten a lovagias bátorság mellé még a gyakorlott latin beszéd tehetségét is megadta, kimutatta e hibáztatás igazságtalanságát, miután az egyháznak jóval előbb kellett már a panteizmus és a materializmus ellen harcolni, mint a protestantizmus megszületett. Sőt inkább a keresztyénit a protestánsok életében és irataiban is el kell ismerni, s például felhozza Leibnitzet és Guizot-t, kiknek iratait szeretné minden tiszteletes kollégája kezében látni. Ezen beszédet március 22-én az elnöklő legátus csengettyűje, s még inkább az ajkakról és
38
a lábdobogásból keletkezett vihar félbeszakítá, úgyhogy Strossmayer többszörös "et tu haeretice!
Miután az ellenzék azt tartá, hogy a többséget alkotó kollégák jó nagy része nem rendelkezik sem azon teológiai képzettséggel, hogy az ő érveik hatalmát felfogja, sem azon függetlenséggel és bátorsággal, hogy még a felfogás esetében is azok szerint cselekedjék: nehezen határozhatta rá magát, hogy az ezek részéről fenyegető többségi határozatokat csalhatatlanoknak tartsa. A vatikáni zsinatot, párhuzamban a "rablózsinattal," hízelgő zsinatnak nevezték. Nagyon egyoldalú igazság, mert másfelől oly merész és mar a katolicizmus véghatárain járó szavakat oly közel Szent Péter kenotaphiumához soha még nyilvánosan nem mondottak, mint akkor ezen év első felében. Mindent összevéve nem lehet ugyan nagyon dicsekedni a tanácskozások szabadságával, és hogy minden conciliariter folyt volna le, de nem egy egyetemesnek elismert zsinaton, s ezek között éppen Tridentben ez éppoly kevéssé történt így, és néhány román nép főpapjainak azon gyülekezetén az egyetemes egyház sokkal kevésbé volt képviselve, mint jelenleg Rómában; s miután különben a hagyományos formákat mégiscsak megtartották,
39
a felmutatott hiányok még nem elégségesek arra, hogy a zsinat egyetemes jellegét megtagadjuk.
De nem egyedül a zsinat egyetemes összehívásának és megtartásának alakja az, ami eddigelé a határozatoknak csalhatatlan érvénye fölött döntött, hanem maguknak a határozatoknak tartalma is, mégpedig egy oly hatalom által, amely még a zsinaton kívül áll. Döllinger az új házszabályról adott híres véleményében a következő nehézséget veté a zsinat elé: "Azon puszta tény, hogy a püspökök – ha mégoly számosan is – összegyűltek, még korántsem bizonyítéka a zsinat egyetemes voltának; vagy amint a teológusok mondják, összehívását tekintve lehet ugyan egyetemes, de hogy folyamára és kimenetelére nézve is az-e, arról maga a zsinat nem határozhat, hanem megkívántatik még a minden zsinat fölött álló tekintélynek, az egész egyház bizonyságtételének hozzájárulása, mint amely dönt és megerősít. A zsinatok, mint olyanok nem vettek ígéretet, még az Úr rendesen felhozatni szokott szavaiban sem, hogy "ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében," mert minden éppen attól függ, hogy vajon az ő nevében gyűltek-e össze. Ellenben az egyház igenis vett ígéretet, és ennek előbb meg kell győződnie vagy bizonyosnak lennie, hogy vajon természeti vagy erkölcsi kényszer, félelem, szenvedélyek, csábítások – mind olyan dolgok, melyek gyakran voltak befolyással – nem kerítették-e hatalmukba a zsinatot, s ennélfogva hogy vajon ott igazi szabadság uralkodott-e." Nem is csak egyedül a szabadság szükséges, hanem Döllinger értelmében annak igazi belátása is, mit fogadhat el, s mit szabad elfogadnia bizonyos korban az egyháznak hite fejleményeként. A pápai párton levő bajor hírlapok ezt "a katolikus egyházon kívül fekvő álláspontnak" nevezték, aminek állítása "borzasztó megbotránkozást és iszonyú zavart fog előidézni." Ezzel szemben Höltzl atya számos igazhívőnek elismert szerzőtől vett idézettel kimutatta, hogy ezen állítás ősidők óta úgy szerepel, mint katolikus: "egyetlen zsinat sem valóban egyetemes, melyet az egyház mint egyetemest jóvá nem hagyott és el nem fogadott." A tudós franciskánus ezért Rómába hívatott ad recreandam animam, azaz hogy miután a honfiúi figyelmeztetés dacára is engedett, szükség esetében lelki gyakorlatok és vezeklés után nyakát meghajtsa, s állítását visszavonja.
40
A dolog mégis igaz, s katolikus teológusok régebben vonakodás nélkül elismerték, (1) és az egyetemes gyanánt összehívott s mégis olyanoknak általánosan el nem ismert zsinatok tényleges esete által tagadhatatlanná lett. Gondoljuk meg csak jól, mit foglal ez magában! Tehát nem az összegyűlés bármiféle alakja, nem a zsinaton összegyűlt püspökök, akár ha a keresztyénség minden püspöke is, nem egyedül ezek azok, melyek az egyetemes jelleget, s így a csalhatatlanságot biztosítják, hanem főleg az egyház a maga következő ítélete által. De mi ezen egyház, különösen eltekintve a zsinaton összegyűlt püspököktől? Világos, hogy nem a hierarchia, hanem az, amit az államban közvéleménynek neveznek, az egyházban a keresztyén gondolkozás láthatatlan hatalma, amely az egyesek önkényétől függetlenül a tömeg által logikai szükségességgel érvényre jut, Krisztustól azon ígéretet vette, hogy ő az egyházban marad, és minden igazságra elvezérli, de teljességgel nincs kivéve egyes egyházi tanítók, sem egész korok emberi tévedése alól, tehát távol áll valamely egyetemes zsinat csalhatatlanságától. A római felsőbbség, bárha érdekei a zsinat csalhatatlanságát illetőleg nagyon megoszlottak, mégis jól tudta, miért idézte a barátot – miután a magasabbikat (*) még nem érhette el – "lelke felüdítésére" Rómába. Eközben a bajor követ szorgalmasan ügyelt, hogy az ellenzék német püspökei, kikre Döllinger szorongatott barátja az eldöntést bízta, ne kívánjanak tőle olyant, amit tán ők maguk nem tennének; így, miután első nyilatkozata elvettetett, egy másodikat írt alá, (2) melyet Németországban elég szívesek visszavonásnak nem nevezni, és IX. Pius őt fiának és kedves testvérének nevezte.
(1) Még Speil is (25. o.): "Nem tagjai tömege tesz valamely zsinatot egyetemessé, hanem ... az egész egyház elismerése. A Szentlélek nem kényszeríti a zsinatokat csalhatatlan nyilatkozatra, ahol azonban eretnek szellemben az ő vezetésének ellene állanak, gondoskodik, hogy az egyház elismerése ne jusson részükre." A szegény subregens (vagy micsoda) bizonyára meg fog rémülni a nagy szakadár és a megfegyelmezett barát társaságától, melybe előre nem láthatólag belekeveredett.
(*) Döllingert. [NF]
(2) "Nyilvánítom, hogy mindazt, mit a pápa a szent vatikáni zsinat megegyezésével határozni, s elhivés és megtartás végett az egész egyháznak rendelni fog, Isten kegyelmével őszintén és teljesen elfogadom és szilárdul vallom."
41
Mindazonáltal a vatikáni zsinat is kénytelen lesz eltűrni határozatai értéke szerint ezen, és minden következő korok egyházának ítéletét, hogy vajon ő egyetemes, és – amennyiben még a csalhatatlanság hite meglesz – csalhatatlan zsinat-e?
Midőn a reformáció minden hívőt saját, a Szentlélektől hitre indított szívére és a Szentírásra utalt, melynek magyarázatát a szabad tudományra bízta, akkor megtagadta minden fennálló egyház csalhatatlanságát, amint ez következetesen adódik alapgondolatából, hogy az eszményi egyház vagy a tökéletes keresztyénség egyik történetileg előállott egyházban sem található meg teljesen. Mivel azonban a protestantizmus nem kevésbé szilárdan hitte azt is, hogy az egyház eszméje folytonosan megvalósul a történeti egyházakban, és hogy minden hívő a maga egyházában a Krisztusban való üdvözítő hitre és így az eszményi egyházba eljuthat: annálfogva sem a lutheri, sem valamelyik reformált egyház nem kétkedett soha abban, hogy keresztyén igazság birtokában van, amely elég arra, hogy a hit által Isten előtt megigazuljon és üdvözüljön.
Ennyiben a protestantizmus is az igazság oszlopának tartja az egyházat, s hiszi, hogy az nem téved, amennyiben Krisztus az alapja. (1) Mert a csalhatatlannak nem a csalódó egyház az ellentéte, hanem csak a rábízott isteni kincset hol többé, hol kevésbé híven és bölcsen megőrző és osztogató egyház. Eszerint a keresztyén nép örök üdvét illetőleg a protestáns egyházban is épp oly nyugodtan biztatja magát hittételei tekintélyére és szakramentumai áldására, mint ahogy ezt a pápa egyházában kívánják. E tekintetben az egyház csalhatatlansága elleni protestáció, minden lelkiismereti zsarnoksággal ellentétben csak azt akarja kifejezni, hogy az egyes embernek nincs miért aggódni, még kevésbé egyházával szakítani, ha ennek hittételei iránt kétsége támadna, továbbá hogy azt, aki a kutatás eszközeivel el van látva, semmiféle egyházi tétel sem gátolja abban, hogy az egyházi tant gondolkodó és bíráló vizsgálat alá vegye; végül hogy az egyház a csalhatatlanság ezen kétértelmű előjoga által a múlt egyetlen tételéhez sem köttette meg magát örökre.
(1) Apol. Conf. p. 148: "Haec Ecclesia proprie est columna veritatis." Conf. Helv. II. c. 17.: "Non errat illa (Ecclesia) quamdiu nititur petrae Christo. Nec mirum si erret, quoties deserit illum, qui solus est veritas."
42
Nemes emberi jog az igazság mindig tökéletesebb felfogására fáradhatatlanul törekedni és a felismert hibát nyíltan bevallani. Ezen jogról a katolikus egyház a hit legfelségesebb terén lemondott. Mivel azonban általános emberi sors, hogy csak a tévedésen át jutunk el az igazságra, s itt alant ezt csak amazzal vegyítve birtokoljuk: annálfogva ezen egyház azt, hogy ezen általános emberi sors alól ki van véve, csakis egészen bizonyos ígéretek és bizonyítékok által mutathatná ki. (1)
Teológiája az Úr azon szavára hivatkozik, mely az apostoloknak a Szentlelket ígéri, hogy őket minden igazságra elvezérelje. (2) Ez feltétlenül véve csak az apostolokra illenék, azonban csak feltételes ellentétét alkotja annak, amit azok most még nem tudtak elhordozni. A pogányok nagy apostolával szemben még a Szentlélek külső közöltetése után is korlátoltaknak tűnnek fel abban, hogy véleményük szerint saját működésük csak a körülmetélkedés népére van szorítva (3) ami így éppen nem lett az egyház valódi alapja, és az apostolok gyűlésén – távol attól, hogy a csalhatatlanság előjogára hivatkoznának – csak érvekkel vitatkoznak, s egy szelíd, érthető határozat általi közvetítésre jutnak, amelynek tényleges tartalma azonban soha meg nem tartatott, s mai napig sem tartatik meg. (4) Ha az apostoloknak valóban személyes csalhatatlanság ígértetett volna, ez katolikus következtetés szerint utódaikra, a püspökökre is, mindegyikre külön-külön átszállana, s a katolikus következtetésnek egészen önkényes megszakítása az, hogy e szellemi hatalom csak Péternek adatott átörökölhetőleg, a többieknek csak személyesen. Azonban az igazság Jézus szájában, melyre hivatkozik, hogy ő beszéli, (5) nem a dogmák kiképzett rendszere, mint azt a zsinatok a szellemet megkötővé lassanként megállapították, hanem az igazság, mely minket szabaddá tesz, (6) az egyszerű üdvözítő evangélium, (7) maga a vallás az, melyről Jézus egy bölcs kortársa is azt írta: (8) "az isteni szellem útmutató az igazságra."
Az is csalhatatlanságot biztosítana az egyetemes zsinatnak, hogy a búcsúzó Megváltó megígéri: (9) "Veletek maradok minden
(1) Perrone, T. II. § 177: "Divinae promissiones, quibus praeclara haec Ecclesiae dos innititur, absolutae sunt."
(2) Jn 16,13
(3) Gal 2,9
(4) Csel 15,29
(5) Jn 8,46
(6) Jn 8,32
(7) Mk 16,15
(8) Philo: De vita Moisis II. (Mangey) p. 175.
(9) Mt 28,20
43
időben, mind a világ végéig!" – és ő velünk maradt. De miként az ő személyes jelenléte nem zárt ki az apostoloknál több tévedést és félreértést, éppoly kevéssé zárja ki ezt az ő eszményi léte az egyházban. Hogy Krisztus ezt kiválasztá és megszentelte, hogy mint az ő menyasszonya szeplő és ránc nélkül való, szent és feddhetetlen legyen, (1) ez világosan csak az egyház rendeltetése, eszménye, melynek valódi minősége gyakran oly kevéssé felelt meg, és mégis mindinkább meg fog felelni; s az igazság oszlopául is megmaradhat, jóllehet sokféle igaztalanság függeszté határozatát ezen oszlopra. (2)
Végre ami azon parancsot illeti, hogy a megsértett panasza, ha más önkéntes orvoslás nem található, vitessék a gyülekezet elé, amelynek szavát aztán kirekesztés büntetése alatt tartozik elfogadni (3) – feltéve, hogy ez nem az akkori viszonyokra szorítkozva, inkább a zsinagógára, mint a mi értelmünkben vett egyházra illik -, még akkor is csak egyesek bántalmaira és jogsérelmeire vonatkozik, nem pedig hittételekre az egyház csalhatatlansága alapján, és azon nagy ígérettel záratik be, amely minden hierarchiai gyámkodás ellen biztosít, hogy ahol csak kettő vagy három is összegyűl, tehát nemcsak pápa, bíborosok és püspökök, hanem bármiféle emberek is, akik Jézus nevében és értelmében gyűlnek össze, és akik megtartják az ő szavát, mint igazi tanítványok, (4) ő azokkal lesz (5) Ezenkívül az egész katolikus szentírási bizo-
(1) Ef 5,25 sk.
(2) 1Tim 3,15. Speil 44. o.: "Ha az egyház tévedhet, sőt ha valóban tévedett is, akkor éppen nem oszlopa, nem alapköve az igazságnak, s az apostol szava nevetséges frázissá lesz. Ezenkívül az apostol, midőn e szavakat leírta, csak tényleg létező egyházra gondolhatott, nem pedig eszményire, amely csak 18 század múlva és még akkor sem valósulandott meg." – Az alapkő szigorúan véve Krisztus, és nem az egyház. Pál, midőn az oszlopról szóló hasonlatot leírta, bizonyára valódi egyházra is gondolt, ti. az apostolira, de nem a pápáéra. Ezt mi is az igazság és szentség erős várának tartjuk, jóllehet a későbbi kor egyháza az igazságtól eltávozott és nagyon is nem-szentté lett, de azon elveszthetetlen erővel, hogy ezen erősséghez mindig visszatérhessen. Ami pedig a "nevetséges frázist" illeti, efelől végezzen a subregens az apostollal.
(3) Mt 18,15-20
(4) Jn 8,31(5) Perrone, T. II. § 634.: "Ubi duo vel tres fuerint congregati legitime, id est cum suo capite." A "Katholik" megkísérli ezen ígéretet legalább meggyengíteni: "Krisztus ekkor csak a közös ima meghallgatását eszközli." – S ha ezen ima igazi tárgyára, az örök üdvre vonatkoznék? Mit nem adna a "Katholik" azért, ha a Bibliában ez állana: "Ahol pápa és bíborosok gyűlnek össze, velük leszek, de csakis ott."
44
nyítás nem egyéb, mint egy nagyszerű circulus; az Írás szavai ily értelmű magyarázatát az egyház csalhatatlan tekintélyére alapítják, s ezt ismét az Írás ezen szavaira, ti. az Írás olyan magyarázatára, ami az illető helynek sem szavaiban, sem összefüggésében nem foglaltatik.
Eszerint úgy a Szentírástól, mint a szilárd hagyománytól elhagyatva, az egyház csalhatatlanságát utoljára is csak bölcsészetileg, annak vélt szükségességére alapozzák: Krisztusnak biztos közeget kellett rendelnie, mely a Biblia igazi értelmét meghatározza, minden hitbeli vitát eldönt, és az egyház egységét fenntartja; ezen eszköz csak abban állhat, hogy valamely legfőbb, minden tévedéstől mentes egyházi hatóság Isten nevében csalhatatlanul nyilatkozik, amelynek mindenki alá kell, hogy vesse magát, aki üdvözülni akar. "Az egyháznak csalhatatlannak kell lenni, mert a hívő, aki rábízza magát, nem vezettethetik tévútra." (1)
Ez olyan következtetés, mint hajdan a protestáns ortodoxiáé, hogy ti. az isteni kijelentés haszontalan, ha minden szó, minden betű, s a héber szövegben az eredetileg még ki sem tett hangzók Istentől ihletve és megőrizve, minden emberi tévedés kizárásával e kijelentést nekünk biztosan és közvetlenül fenn nem tarták. Csakhogy -fájdalom – mindkét állításnak, mely emberi merészséggel az Istennek megszabja, hogyan kellett volna tennie, kérlelhetetlen tények szólnak ellene. Ez tehát csak egy következtetés a vélt szükségből ("mert különben minden a tévedés hatalmába esnék") a nem létező tényre. (2) Ennélfogva midőn a katolikus egyház azzal dicsekszik, hogy ő az egyedüli mentő szikla az egyéni vélemények bizonytalan hullámai között, a kérdésre, hogy mi kelti hát fel az ő csal-
(1) Möhler, 330. o.
(2) Uo. 352. o.: "Az egyház mint Krisztus intézménye sohasem tévedett, és soha el nem veszíti erejét, amely mindvégig megőrzi, habár e megőrzés éppenséggel nem mindig oly szembetűnő." – De éppen a tévedések, amelyeken átment, nagyon szembetűnők. Speil, 45. o.: "Csalhatatlan tekintély nélkül az ember a tan minden szellőjétől ide s tova hányattatik." – Ó, igen: ha az ember tollseprő és szélkakas.
45
hatatlanságába való hitet, végül csak azon feleletet tudja adni, mint az óprotestáns ortodoxia az Írás betűinek csalhatatlanságában való hitre nézve, hogy a Szentlélek szállja meg az egyes embereket, hogy higgyenek az egyházban, (1) ami által az ítélet ismét csak az alanyiság terére tétetik át. Mégis megvan azon különbség, hogy a protestantizmus csakis ezen, inkább természetellenes, mint természetfölötti ihletéstan feladása után jutott lényege magasabb kifejtésére, míg a katolikus egyháznak csalhatatlansága feladásával önmagát is fel kellene adnia, mert enélkül többé nem volna a tökéletes egyház, amelyben eszme és valódiság azonosak, s nincs joga feltétlen meghódolást kívánni.
A német felvilágosodás idejében ezt a katolikus egyházban is kimondották. Miként a trieri címzetes püspök Febronius álnév alatt kimutatta a pápaság lassankénti és nagyon is emberi előállását, úgy dr. Blau, a dogmatika tanára Mainzban, az egyház csalhatatlanságát egy túlnyomólag történeti műben nagyon is csalódhatónak mutatta fel; (2) oly tanok ezek, melyek alapján II. József a Habsburg-államokban új egyházjogot alapított, és amelyek szerint a német érsekek vállalkoztak volt új német nemzeti egyház felállítására, míg a forradalom vihara által ettől el nem ijesztettek.
Akik az egyház csalhatatlanságát el nem ismerik, egyik vagy másik dogmát feladják, és a gyóntatószéket igénybe nem veszik, azok is szerepelhetnek továbbra is mint katolikusok; az egyház kénytelen megengedni, hogy ilyen katolikusok is legyenek, mert számtalan sokan csak ilyenek: a művelt férfiak nagy, sőt legnagyobb része Németországban, Olaszországban és Franciaországban, s főként itt nagyon sokan éppen olyanok, mint amilyennek a nemes Quinet Edgar hazáját rajzolja, külsőleg katolikusok, szívükben voltairiánusok. "Alávetem magam a katolikus egyháznak, – mondá Erasmus, – még ha az Arius vagy Pelagius tanát tanítja is." Ő nagyon jól tudta, hogy az utolsót valóban teszi is. De Thou, a szabadelvű történetíró, katolikus maradt, de mint Hugo Grotius megjegyzi, harminc kifogással. Az ilyen
(1) Így Bossuet, Conférence avec M. Claude.
(2) Kritische Geschichte der kirchl. Unfehlbarkeit zur Beförderung einer freien Prüfung des katholicismus. Frankf. a. M. 1791.
46
hívők, akik némely dogma ellen kifogást emelnek, megmaradnak az egyházban, amelyben születtek, bizonyos kegyeletből, vagy kényelemből és közönyből; s csak akkor szakítanának vele, ha az egyházi hatalom gátolni vagy bántani akarná őket ezen egyháziatlan, vagy legalábbis független létükben. Ezen nem-katolikus katolikusok a katolikus egyházfogalom szerint is egy tekintetben még mindig tagjai az egyháznak, miután erre csak külső jelek kívántatnak; és a szakramentumokban való részvétel megtörtént legalább a múltjukban, melyet nyíltan meg nem tagadtak; de elvileg többé nem katolikusok, miután az egyház feltétlen tekintélye a hit dolgaiban rájuk nézve megszűnt, csak különböző önkényüktől és belátásuktól függ, hogy mennyire távoznak el a katolikus hittantól, azt feladva vagy átalakítva. A kánonjog szerint, amit IX. Pius ismét felújított, ezek tényleg ki vannak közösítve. (1) Ezáltal, ha ezt komolyan vesszük, nagyon furcsa állapot jönne létre: ezrek, milliók kiközösítve, a legtöbben anélkül, hogy ezt tudnák, benn katolikus egyház kebelében, sőt egyház- és államszolgálatban. A katolicizmus és a protestantizmus közötti lényeges különbség előttük bizonyára elenyészett, és amennyiben saját egyházukkal való meghasonlás közben a keresztyén hitet és életet még megtartották, már anélkül, hogy tudnák, a protestantizmushoz tartoznak, (2) habár egyik fennálló protestáns egyháznak sem lettek tagjai. Ezek azok, akik fölött buzgó katolikusok a hajdani De Lamennais-vel panaszkodnak: "nagyobb üldözés fenyeget minket, mint amilyet a régi egyház átélt, a közönyösek részéről, kik hívőt és eretneket egyformán jogosítottnak tekintenek; és – tevé hozzá a bosszankodás – bibliát és Koránt is.
(1) Constitutio, qua ecclesiasticae censurae latae sententiae limitantur, 1869. dec. 19-éről. Hasonlóan Speil (38 o.) még ezen bulla előtt: "Minden eretnekség, minden megtagadása valamely hitigazságnak, sőt maga a tényleges kétely is, amely valamiképpen nyilatkozik, ipso facto kiközösítést von maga után, anélkül, hogy törvényesen kimondatnék vagy nyilvánosan kihirdettetnék, Isten és saját lelkiismerete előtt az ilyen ember ki van közösítve."
(2) Így Pichler: Die Hindernisse e. Reform. der katolischen Kirche. 1870., 80. o.: "Semmi, éppen semmi sem választ el minket elvileg német protestáns testvéreinktől, csakis azon igényünk, hogy a csalhatatlan egyházhoz tartozunk."
47
Ezzel szemben bizonyára nagyon kényelmes lenne, – s ez az egyik alaposzlopa a katolicizmus hatalmának, – ha lelki üdvünk valamely meghatározott hatóságnál biztosítva volna, (1) s az isteni igazság a napi használat szerint teljesen készen feküdnék előttünk, hogy elég legyen azt csak általában helyeselni, vagy legalább ellene nem mondani, arra, hogy e tekintetben mostanra és az örökkévalóságra teljesen nyugodtak lehessünk. Ezért ott, hol a katolikus egyház egyszer már népies hatalommá és megszokottá vált, nagy tömegek csak akkor szakítanak vele, midőn az egyház súlyos visszaélésekkel terhelve alásüllyedt, vagy jogos népkívánságoknak makacsul ellene szegül; máskülönben csakis egyesek azok, akik – akár a papi nyomás alatt, akár saját szabadabb fejlődésük folytán – a sötét megszokáson gondolkozva felülemelkednek, és a lelkiismeretesség mellett a jellem azon élénkségével is bírnak, hogy külső életüket meggyőződésük szerint alakítsák.
Valamely nép hódolata egyháza iránt azon bizalomban áll, hogy a keresztyén igazság birtokában van, s az örök üdvöt biztosan közvetíti. Az egyház csalhatatlansága ezen bizalmat jelenti, csakhogy természetfölöttivé és feltétlenné fokozva. Ez egy kegyes és okosan felhasznált ábrándozás, de egyszersmind kétélű kard is, mert az egyháznak csak egyetlenegy észrevett tévedése lerontja az egész büszke épületet, s a dacos jelszó: "vagy katolikus, vagy ateista," némi megfontolás mellett vissza kellene, hogy ijesszen a merészen felidézett következménytől. Ránk, földi vándorokra azon törvény van szabva, amit egy régi jénai professzor kertjében ércbetűkkel írva Goethe e szavai hirdetnek: (2)
Irrthum verlässt uns nie; doch zieht ein höher Bedürfniss
Immer den strebenden Geist leise zur Wahrheit hinan.
A katolikus egyháznak egykor szüksége volt arra, hogy magáról ily fényes álmot alkosson, hogy látszólag az emberi esendőségen felülemelkedve a süllyedő, de még mindig hatalmas római birodalom súlyát elhordozhassa, majd avégett, hogy az ifjú, erőteljes, vad népeket, melyek hirtelen berontottak egy megromlott civili-
(1) Ezellen Speil (62. o.): "Soha sem tanította az egyház, hogy mindegyik tagja, már csak azért, mert katolikus, bizonyosan üdvözülni fog." – De hát ki is vádolta ezzel az esztelenséggel?
(2) Griesbach kertjében a Goethe szemei előtt felállított emléken.
48
záció minden gazdagságába, kegyes fegyelemhez szoktassa, végül hogy egy félig keresztyén, félig pogány civilizáció közepette némi egységet biztosítson a keresztyénség számára a szektákra való szétszakadás ellenében. De el fog jönni a nap, midőn ismét egész népek a szellemi nagykorúsággal oly komoly vallásos érdekeltséget fognak párosítani, hogy csalhatatlan egyházra, mely következetesen uralkodnék a gondolaton, sem szükségük nem lesz, sem eltűrni nem fogják.
C) Az egyház egyedül üdvözítő
A katolicizmus, amennyiben úgy vélte, hogy a keresztyén igazságnak teljes és kizárólagos birtokában van, feljogosítva látta magát azon állításra, hogy az ő egyházán kívül nincs üdvösség. Ezen hit, mely ezen egyházon kívül minden teremtményt örök kárhozatra szán, eszerint következetesen csak az egyház csalhatatlanságából fejlődött ki; hanem minthogy a gondolatok a népek tudatában nem logikai pontossággal érlelődnek, úgy az egyedül üdvözítő egyház tudata is jóval előbb kifejlődött és határozott alakot öltött, mint a csalhatatlanság hitcikke. Igaz, hogy Jusztinosz vértanú még a történeti keresztyénségen is túlmenve mindazokat, kik valaha az isteni Logosszal, azaz ész szerint éltek, mint Szókratész és Hérakleitosz, a keresztyén üdv részeseinek tekintette, s még a II. század vége felé alexandriai Kelemen, a keresztyén tudomány első mestere is azt tartá, hogy Isten, miként a törvényt a zsidóknak, úgy egykor a bölcsészetet a görögöknek az örök üdv elnyerhetésére adta. De azon kemény tusában, melyet a szekták nagy tömegével folytattak, úgy azokkal, melyek a keresztyénséget valami fantasztikus bölcsészetbe való feloszlatással fenyegették, valamint azokkal, melyek a közös világmegvetést végletekig fokozva, fensőbb szellemi keresztyénségre és szeplőtelen egyedül üdvözítő egyházra tartottak igényt: kifejlődött ezen hit, melyet az antikrisztusok és eretnekek elleni régibb szidalmak után már Ciprián népies élességgel fejezett ki: "Akinek az egyház nem anyja, annak az Isten nem atyja."
Bár a vértanúságot akkor a hívők keresztyénségük legmagasabb bizonyságának és megdicsőülésének tarták, mégis ugyanezen
49
szent egyház egysége iránti nagy lelkesültségében azt írja: "Az eretnekek, ha Jézus nevének vallása miatt megöletnek, azon foltot még vér által sem moshatják le; mert nem lehet vértanú az, aki nincs az egyházban." A Noé bárkája azon idő óta az egyház előképévé lett, s aki ezen kívül van, el kell vesznie az örök kárhozat özönvizében.
A pogány keresztyén császár, Konstantin (a Nagy, amint az egyház nevezte) még gúnyolódott egy kicsiny szekta római püspökével, amely azt igényelte, hogy tiszta szentekből áll, s szintén egyedül üdvözítő akart lenni: "Vedd hát lajtorjádat, Acesius, s szállj fel egyedül az égbe." Acesius ezen lajtorjája azóta – csakhogy kissé kiszélesített hatáskörrel – az egyházban maradt. Egy karthágói zsinat (398.) elrendeli, hogy a papszentelésnél tegyék fel e kérdést: "Eljuthat-e valaki a katolikus egyházon kívül az üdvösségre?" E kérdést és az előre feltételezett tagadást egy kis tartományi zsinat határozta ugyan meg, de ez oly teljesen megfelelt a katolikus tudatnak, hogy felvették a nyugati egyház általános törvénykönyvébe. (1)
Az Athanasiusról elnevezett hitvallás e szavakkal kezdődik: "Aki üdvözülni akar, mindenekfölött szilárdul kell ragaszkodnia a katolikus hithez, és aki ezt sértetlenül meg nem tartja, kétségkívül örökre el fog kárhozni." Ilyen hit gyanánt számláltatik elő litániaszerűen a három-egy Istenről, az Istenemberről való tan a maga legélesebb szőrszálhasogatásaival, az ellentételek kifejtésével és cáfolatával; s bezáratik ezen szavakkal: "Ez a katolikus hit, s aki ezt nem hiszi híven és szilárdul, nem üdvözülhet." Ezen hitvallás, mint nyugati eredetű, a VII. század óta a római egyház symboluma lett, amely a keleti egyháztól való elszakadása után az üdvözítés előjogát is magával vitte; sőt azon pápa, kivel a középkori pápaság dicsősége végére ért, VIII. Bonifác, kimondá: "Nyilvánítjuk, hogy minden emberi teremtmény köteles a római főpapnak engedelmeskedni, üdvössége elvesztésének terhe alatt." (2) Igaz, hogy Dante magát ezen pápát úgy tekinté, mint aki üdvösségét örökre elvesztette.
(1) "Si extra ecclesiam Catholicam nullus salvetur?" Decr. L. I. dist. 23. c. 1.
(2) Extravag. communes. L. I. tit. 8. c. 1: "Subesse Romano Pontifici omni humanae creaturae declaramus esse de necessitate salutis."
50
Meghatározott dogmát az egyedül üdvözítésről mégis sem a skolasztika, sem a tridenti zsinat, (1) sőt még az újabb teológia sem állított fel az egyház ismertető jelei között; mindazonáltal ez szolgál alapul az egész katolikus gondolkozásmódnak, az átokkal való fenyegetésnek, mellyel Tridentben minden dogmatikai tételt szegélyeztek, s amelynél fogva ezen egyházi gyűlést végül átkozódva zárták be – és az újabb pápák határozataiban, valamint teológusaik tankönyveiben is többszörösen ki van mondva. (2)
Ezen dogma lett a jogalapja és a mozgató ereje mindazon testi és lelki kínzásoknak, melyekkel a katolikus egyház a szent gyűlölet szeretetével egy évezreden át illetett Krisztus nevében hívőket és hitetleneket, kik valamiféle ellenmondásnál fogva hatalmába estek. Mit számított a test megégetése, ha ezáltal a lelket kellett az örök kíntól megmenteni, vagy ahol az már elveszett, az autodafék által, melyek az utolsó ítélet rettentő példáját tüntették fel, ezer más, már ingadozó hívőt az egyháznak megtartani! Nemcsak Spanyolországban történt ez, hol különös politikai kedvezmények között a pokol ezen ünnepeit egész egyházi pompával ülték meg, és a dogmát végső következményéig kifejtve, egy nemes népet semmivé tettek. (3) A velencei köztársaságban is az eretnekeket, (azaz az evangélikus érzelműeket) éjszakánként gondolákban kivitték és a lagúnákba süllyesztették.
(1) Csak az V ülésszak kezdi az eredendő bűnről való tant így: "Fides nostra catholica, sine qua impossibile est placere Deo." De a Prof. Fidei Tridentina: – "catholicam fidem, extra quam nemo salvus esse potest."
(2) XII. Leó az 1824-es enciklikában. A szelíd VIII. Pius is a porosz püspökökhöz intézett határozatában, 1830-ban: "Firmissimum nostrae religionis dogma, quod extra veram catholicam fidem nemo salvus esse potest." IX. Pius a Syllabus 17. pontjában mint tévedést: "Saltem bene sperandum est de aeterna illorum omnium salute, qui in vera Christi Ecclesia nequaquam versantur." Perrone, T. I. p. 265: "Extra Ecclesiam catholicam nulla datur salus." Augsburgban öt papot küszöböltek ki (1857.), mert mint Irving-érzelműek, nem akarták elismerni, hogy a római kat. egyházon kívül mindenki örökre elkárhozik. Épp így a vatikáni zsinat elé terjesztett szkémában: de Ecclesia can. 5: "Si quis dixerit, ecclesiam Christi non esse societatem ad aeternam salutem consenquedam omnino necessariam ... anathema sit."
(3) Llorente szerint, kinek számai még átnézést igényelnek, a spanyol inkvizíció elevenen megégetett 34.668-at, képben [azaz: távollétében] 18.099-et, kínpadra ítélt 288.284-et.
51
Mindenütt, hol a katolikus egyháznak arra hatalma volt, ily "bizonyítékokkal" cáfolta meg a XVI. században a reformációt. Nem mindig személyes kegyetlenség, – jóllehet a vallásos rajongás éppúgy, mint a kéjhajhászat, könnyen párosul vérszomjjal –, hanem az üdvösségről szóló dogma volt az, mely a kínpadokat készítette és a máglyákat felépítette. Igaz, hogy többnyire nem maga az egyházi hatalom hajtotta végre a kivégzéseket, ez áldozatait csak börtöneibe ásta el: "az egyház nem szomjúhozza a vért," gyermekei vérét! – s ezért volt azok megégetése is gyakorlatban. Az elítélteket átadta a világi hatalomnak; átadta azon képmutató kéréssel, hogy szelíden és emberileg bánjék velük, azaz hogy kímélje meg őket a haláltól vagy tagjai megcsonkításától; de a felsőség kötelezve volt az áldozatot végrehajtani, azon büntetés terhe alatt, hogy különben maga fog eretneknek nézetni, és rendesen a bakó már készen állott, ami az egyik egyetemes zsinat határozatának is megfelel. (1) Emellett bibliai alapot is igyekeztek keresni, különösen a pápa számára. Baronius, a katolikus egyház történetírója, egyik V. Pál előtt tartott beszédében ezt mondja: "Szentatya, Szent Péter hivatali működése kettős, a legeltetésben és az ölésben áll, eme szavak szerint: "Legeltesd juhaimat!" és: "Öljed és egyed!" (*) Mert ha a pápának ellenszegülőkkel van baja, akkor
(1) Conc. Lateran. IV. a. 1215. can. 3: "Excommunicamus et anathematizamus omnem haeresin, extollentem se adversus hanc catholicam fidem, condemnantes haereticos universos, quibuscunque nominibus censeantur. Damnati praesentibus saecularibus potestatibus aut eorum baillivis relinquantur animadversione debita puniendi, clericis prius a suis ordinibus degradatis, ita quod bona hujusmodi damnatorum confiscitur, si vero clerici, applicentur Ecclesiis, a quibus stipendia receperunt." A jezsuiták a Tit 3,10 Vulgata szerinti fordítását: "haereticum hominem devita!" [az eretnek embert kerüld] – így értelmezték: "de vita tolle!" [az életből ragadd el.] Nevetségesnek mondhatnók, ha az elferdített bibliai helynek alkalmazása oly rémítő nem volna. Speil, 48. o.: "Az egyedül üdvözítő egyház dogmája csakugyan hatalmas ösztönzés volt a lelki buzgóságra, amelynél fogva az egyház a rajta kívül tévelygőket az igaz hitre visszavezetni és gyermekeit a tévhitre való csábíttatástól megvédeni törekedett; ezért soha sem tűrt eretnekeket kebelében, és a világi hatalom ebben segítségére volt, mert tudta, hogy az egyház iránti engedetlenség Isten iránti engedetlenség, és hogy aki az Isten ellen fellázad, annak az államhoz való hűségében sem lehet bízni." – Tehát bujtogatjuk az államot, hogy vegye át az egyház helyett a bakó tisztét! Válasz-e ez, vagy mentegetőzés?
(*) Ap.Csel 10,13 – nyilván ott egészen más értelemben. [NF]
52
parancsa van azokat vágni, ölni és megenni." – Ez ugyan csak allegória, miután az eretnekek nagyon emészthetetlen eledelül szolgálnának a szentatyának; de borzasztó biztatást foglal magában, melynek engedni kedvező körülmények közt nem is irtóztak.
Még protestánsok is tekintették egyházukat egyedül üdvözítőnek, s eszerint is cselekedtek. A legtöbben átvették Athanasius hitvallását, amelynek elfogadásával aztán el lőn ismerve, hogy osztják Kelet és Nyugat katolikus egyházának ezen hitét, amely nélkül senki sem üdvözülhet. Az ifjú protestáns állam újrakeresztelőket végeztetett ki, és a komor lángokat, melyek Szervét életét kiolták, Kálvin élesztette, Melanchthon megdicsérte. Némi mentségül szolgálhat az akkori anabaptizmus forradalmi törekvése, amely összefüggésben volt a parasztlázadással, s a münsteri szörnybirodalomban minden társadalmi rendet fenyegetve tört ki. (1) Szervétnél pedig azon alak, melyben kevéssé értett tanát érvényesíteni akarta, mélyen sértette a kegyes érzést, midőn pl. az egyház három-egy Istenét a háromfejű cerberushoz hasonlítá.
De az egyedül üdvözítő lutheri vagy kálvini egyház ezen ábrándja, a vallásos rajongás azon törvényszéki gyilkolása, s mindaz, ami még hosszú sorban ezekkel együtt járt: börtön és száműzetés valamely tévtan vagy éppen a katolikus hit miatt: mindezek a katolicizmus maradványaiban gyökereztek, amiket a reformáció még nem távolított egészen el magától, jóllehet protestáns felfogásba öltöztette, mint pl. Szervét halálos ítéleténél azon véleménybe, hogy itt az Ótestamentumnak az istenkáromlók elleni parancsa hajtatik végre. A protestantizmus, midőn végre önmagának teljes tudatára jutott, e hibákat megbánta s örökre elhagyta. A protestantizmus egyszerű szava volt az, amit Spener halálos ágyán mondott: "Krisztus urunk szegény ember lenne, ha csak az
(1) A tudós Perrone bizonyára nem értheti e mentséget, mert előtte a jó Münster városából egy mitikus személy lett, aki "Munsterus" néven a reformátorok társa lett volna, természetesen összetévesztve Münzer Tamással. Ezen alapszik emez élc (T. I. P. II. § 220.): "Ex eodem protestantismi destructivo principio velut ex equo trojano plures statim proinde sacrorum emendatores: Zwinglius in Helvetia, Calvinus in Galliis, Carolostadius in Germania, Munsterus in Westphalia, qui emendarunt suo sensu quod inemendatum reliquerat Lutherus." [Létezett egy Sebastian Münster (1489–1552) nevű heidelbergi tanár, de ő jelentőségben nem volt a fentiekhez mérhető. Perrone baklövését az bizonyítja, hogy Heidelberg nem Vesztfáliában van, Münster városa viszont igen. – NF]
53
ortodox lutheránusok üdvözülnének!" – és nem sokkal lenne gazdagabb, ha ezekhez a lator mellé még csak a kegyes katolikusokat vehetné fel országába. Maga a protestantizmus az, mely így szól: "Nem kárhoztatok, ahol valamit találok a Krisztusból," sőt így is mondhatja: "egyáltalában nem kárhoztatok." Csak ott, hol az ósdi ortodoxiához való visszatéréssel a katolikus szellem is újra erőre kap körében, jő meg a vágya, hogy ilyen mentő tetteket gyakoroljon. A magához tért protestantizmus, midőn elismerte, hogy jóllehet saját egyházai történetileg jogosultak, mindazonáltal más még tökéletlenebbek mellett maguk is csak tökéletlen kifejeződései az eszményi egyháznak, mint azt Krisztus akarta: akkor elismerte azt is, hogy ő nem ígérhet egyedül üdvözítő egyházat, s ennélfogva mint olyan véres vagy szelíd erőszakkal nem is védelmezheti azt.
A katolikus egyház sem gyakorolja többé a "kényszeríts bejönni" (*) és a bármi áron való megtartás elvének véres borzalmait. A különbség csak az, hogy a protestantizmus saját legbensőbb lényegének kifejlődésével következetesen mondott le az ily erőszakról, a katolicizmus pedig csak akarata ellenére, egy idegen hatalomtól kényszerítve; úgyhogy X. Ince már csak tiltakozni tudott a vesztfáliai béke ellen, midőn ez az augsburgi hitvallás követőinek több helyen eretnekségük szabad gyakorlását megengedte. A civilizáció az, mely legközelebbről a modern állam által képviseltetve, ily tetteket többé meg nem enged, és az öreg oroszlánra rátette egyikét azon szájkosaraknak, melyekkel egykor az inkvizíció kísérte áldozatait a máglyára. Az oroszlán persze csikorgatja fogait a vaskalitka ellen. A toulouse-i érsek még 1862. tavaszán is örömünnepet hirdetett a vérmenyegző azon előjátékának kegyes emlékére, midőn több mint ezer hugenottát gyilkoltak le Toulouse-ban 1562. május 16-án, miután a szabad elvonulás biztosítása mellett fegyverüket letették. Az elmúlt két században a legnagyobb ünnepélyességgel ülték meg ezen pápai bulla által megerősített ünnepet. De az idő megváltozott a katolikus egyházon kívül. A kormány azon jogánál fogva, hogy oly ünnepélyeket, melyek kölcsönös izgatottságra vezetnek, betilthat, nem engedte meg e gyalázatos ünnepet, és bizonyára az egész művelt Franciaország tetszése kísérte. De a hierarchiai párt 1872-ben kétségkívül megülné a vérmenyegző
(*) Ld. Lk 14,23. Ágoston ennek a helynek már valódi erőszakra jogosító magyarázatát adta. [NF]
54
évszázados ünnepét, ha szabad volna, (1) mint egykor Madridban és Rómában ünnepi játékokkal, dicsénekekkel és emlékpénzekkel megünnepelték. (2) Az új konkordátumok mindnyájan törekszenek a kánoni jog szabad gyakorlatát újra elérni, ami az érvényes és eltörölt jog kétértelmű vegyítésében a régi borzasztó eretnektörvényeket foglalja magában, (3) valamint a római breviárium is Szent Fer-
(1) Emlékeztetjük az olvasót, hogy Hase ezt még 1870-ben írta. Az 1872-ig történt események nagyon elvették a hierarchia kedvét ez efféle ünnepléstől. [A fordító megjegyzése]
(2) XIII. Gergely emlékpénzt veretett: egyik oldalán saját feje, a másikon öldöklő angyal, baljában a kereszt, jobbjában kard, mellyel szökevények felé vág. Aláírás: "Ugonottorum strages." V. Pál e győzelem alkalmából ünnepélyesen szerencsét kívánt a Bertalan-éj királyának. A Vatikánban a Sala Regiában is a pápaság több más szerencsés és dicsteljes eseményei között két jelenet van rajzolva a Bertalan-éjből, ezen (a XVIII. században elenyészett) aláírással: "Strages Hugonottorum" és "Rex Colignii mortem probat." Speil azon hagyományos mentséget hozza fel, hogy a pápa azt hitte, hogy a vérfürdőre a hugenottáknak a király élete elleni összeesküvése adott alkalmat. Most okmányilag be van bizonyítva, hogy Rómában tudták az igazat. "Tisztán vallásos mészárlásnak" én e gaztettet soha sem néztem.
(3) Speil, 50. o.: "Az egyház maga teljességgel nem mondhat ki halálos ítéletet szellemi hibák fölött, aminő az eretnekség, csak papoknak engedheti meg a bíráskodást, de ezek egy ember halálára való közreműködés által azonnal irregulárisok lesznek, azaz papi hivatalukat nem folytathatják. Hase szól ugyan a régi borzasztó eretnektörvényekről, melyek a kánonjogban lennének; de egyet sem idézett, és azok a kánonjogban nem is találhatók." – Igen, azokban a római jezsuita szellemet feltalálhatjuk még a jezsuiták keletkezése előtt. Az egyház nem mondott halálos ítéletet, csak bebörtönöztetést, még puszta gyanú miatt is, jószágok elkobzását még az eretnekek gyermekeinél is; de az eretnekeket átadta a világi bírónak, aki a Hohenstaufok és III. Ince eretnektörvényei szerint kötelezve volt azokat kivégeztetni. Speil nem tudja, hogy a IV. lateráni zsinat kánona n.t. 6. fel van véve a kánonjogba: Decretal. Gregor. V. 7. c. 13.: "Si dominus temporalis monitus ab Ecclesia suam terraim purgare neglexerit ab haeretica foeditate, excommunicationis vinculo innodetur, et si satisfacere contempserit intra annum, significatur hoc Summo Pontifici, ut ex tunc ipse vasallos ab ejus fidelitate denuntiet absolutos et terram exponat catholicis occupandam, qui eam, exstirpatis haereticis, possideant." Arról, hogy valamely eretnek fiainak az örökségből való kizárása miatt szánalom ne ébredjen, ekként gondoskodott (c. 10.): "Cum in multis casibus, etiam secundum divinum judicium, filii pro patribus temporaliter puniantur, et juxta canonicas sanctiones quandoque feratur ultio non solum in auctores scelerum, sed etiam in progeniem damnatorum."
55
dinánd kasztíliai királyt magasztalja, hogy az eretnekeket buzgón üldözte, s saját kezével vitte a fát az elítéltek máglyájához. (1) IX. Pius a jelen kor "tévedései" között azt is kárhoztatta, amely szerint "az egyháznak nincs joga (*) kényszereszközöket alkalmazni." (2) Ebben benne van szerencsés körülmények között az egész inkvizíció. A vatikáni zsinat kánonai el vannak látva a hagyományos anathema sit formulával. Ez mint zsidó szó jelenti mindazt, ami vallásos okból pusztulásra van szánva, az egyházi gyakorlat szerint nemcsak az egyházból való kirekesztést, de nem is az örök üdvből történő reménytelen kirekesztést, hanem az egyházi áldással ellentétben elátkozást; éspedig varázshatása van, mint amannak, tehát mint Luther fordítja (Gal 1,8) "átkozott legyen." A modern műveltség előtt ezen ismétlődő átkozódás oly szokatlanul hangzik, hogy a német lapok valami átkozódó gép feltalálásáról tréfáltak, mely oly gyorsan szórná az átkokat, mint a gépfegyver a golyókat, és Strossmayer magának a zsinatnak is szemére lobbantá: "Az Üdvözítő tanításában és tetteiben szelídséget, gyöngédséget, megbocsátást gyakorol. Mit teszünk ezzel szemben mi? Kárhoztatunk, kiközösítünk, indexbe foglalunk, eretnekséget, szakadást kiáltozunk!"
Az aránylag szelíd bánás, amit a Mortara gyerek iránt tanúsítottak (1858.) újabban megmutatta, mit követel a római elv, és egyszersmind hogy mily nehéz azt ez idő szerint keresztülvinni. Egy bolognai zsidó család hűtlen keresztyén szolgálója ennek egy gyermekét titkon megkereszteltette. Mihelyt ezt megtudták, a pápai kormány azonnal elragadta a gyermeket szüleitől, hogy biztosítsa katolikus neveltetését Rómában, a neofiták [áttértek] házában. Az apa és anya minden rimánkodása elrabolt gyermekük vissza-
(1) "Propriis ipse manibus ligna comburendis damnatis ad rogum advehebat." A VIII. Orbán által kijavított breviárium kiadásából Szent Ferdinánd egészen eltűnt május 30-ról, ennek a napnak többi szentje, Félix pápa és vértanú mellől, de a Diarium Romanumban ünnepe még meg van jelölve.
(*) A könyvben található latinos szerkesztésű szöveg ("hogy az egyháznak ne legyen hatalma kényszereszközöket alkalmazni.") a mai nyelvérzék számára egészen mást jelentene. A IX. Pius-féle Syllabus nem a politikai erőviszonyok adta lehetőségét, hanem az isteni jogból való igazolását állította az "eretnekek" megbüntetésének. [NF]
(2) Syllabus 24: "Ecclesia vis inferendae potestatem non habet, neque potestatem ullam temporalem directam vel indirectam." Ehhez Schrader [jezsuita teológus, aki magyarázatot adott ki a Syllabushoz]: "Nem csak a szellemek vannak alávetve az egyház hatalmának." Ugyanígy a Schema de Ecclesia can. 12.: "Si quis dixerit, a Christo Ecclesiae suae collatam tantum fuisse potestatem dirigendi per consilia et suasiones, non vero etiam jubendi per leges, ac devios contumacesque exteriori judicio ac salubribus poenis coercendi atque cogendi – anathema sit."
56
adásáért hasztalan volt; ha ők maguk is megkeresztelkednek, ismét lesz gyermekük, különben soha. Ez megfelel a katolikus hagyománynak, amely tiltja ugyan, hogy a zsidó gyermeket szülői akarata ellen megkereszteljék, (1) de ha egyszer a szentelt víz a homlokát érintette, akkor rá nézve a vér szent kötelékei örökre szétszakadtak, az egyedül üdvözítő egyház köteles a megmentett lelket az örök üdvre megtartani. Egészen korrekt, amit e tárgyban Rómából írnak: "Míg az egyház bal kezét védően terjeszti ki a földi atyák fölött, nem határozhatja magát arra, hogy jobbjával Krisztus isteni atyai jogait feladja. Tehát ha megtörtént, hogy az ő hozzájárulta nélkül megkereszteltek valamely zsidó gyermeket, akkor elutasíthatatlan kötelessége, hogy azon legmagasabb atyai jogot, melyet Krisztus az újjászületés ténye által ezen lény fölött nyert, egész határozottsággal érvényre juttassa, és azt a szülőktől – sőt keresztyén államokban akár erőszakkal is – kiküzdje." – Mégis, olyan hatalmas közbenjárások történtek a pápai kormánynál, oly haragosan nyilatkozott minden művelt nép közvéleménye erről a természet ellen elkövetett bűnről, annyira fel volt lázadva minden anyaszív, amely nem csak katolikus módon tud érezni, ezen a szentatya nevében történt gyermekrablás miatt, (2) hogy valószínűleg az okos Antonelli bíboros minden pokolra elkívánta a szegény megkeresztelt zsidó gyereket – de azért mégis szükségesnek tartá, hogy az egyszer már nyilvános tárgyalásra hozott elvet itt, a pápa saját államában sértetlenül fenntartsa. De biztosak lehetünk felőle, hogy bármily hosszú vagy rövid ideig álljon még fenn ez az állam, zsidó gyermekeket nem egyhamar fognak benne szüleik háta mögött megkeresztelni.
Franciaországban protestáns családok gyermekeivel gyak-
(1) Jobban mondva: régi vitás kérdés, hogy vajon a gyermekeket nem-keresztyén szüleik akarata ellenére meg lehet-e keresztelni. A skotisták mellette vannak, a tomisták ellene, mert – mondá Aquinói Tamás: ez a hitre nézve veszedelmes (a fenyegető elszakadás miatt), és ellene van a természeti igazságosságnak. A pápák az utóbbi részre állottak.
(2) Még 1861. szeptemberében is ezt mondá Sir Culling Eardley (Genfben, az Evang. Alliance főgyűlésén): "Ami az ifjú Mortarát illeti, ha a legmagasabb közbenjárások dacára sem nyerhetünk semmit, világos, hogy Isten a keresztyénség szemét nyitva akarja tartani azon igazság előtt, hogy Róma és a jog, Róma és a család között semmi kötelék nincs."
57
rabban is történt efféle, hogy valami eszköz által kolostorokba csábíttatva eltűntek, s évek múltán mint buzgó katolikusok, családjaiktól elidegenítve jelentek újra meg. Általában nem nehéz a gyermeki szívet, mely évek során át minden egyebet kizáró légkörben okos és rajongó bánásmódban részesül, megtéríteni vagy elbolondítani. Ezellen a Bourbonok alatt nem volt segítség. A törvényszéki tárgyalások által később is napvilágra jött néhány efféle eset. Gyakori előjövetelét s a közvéleménynek megbotránkozását bizonyítja Rouland oktatásügyi miniszter rendelete (1861. dec. 31.), amely az egyházi társulatokat kiskorúak törvénytelen felvétele miatt törvényszéki keresettel és feloszlatással fenyegeti. Ebben ez mondatik: "Újabban egyházi társulatok igazgatói és alamizsnaosztói annyira mentek, hogy azt állítják, a térítési működés előmozdítása fontosabb, mint a polgári törvények megtartása." Ha igaz az, hogy csak a római egyházba való áttérés ment meg az örök kárhozattól, akkor elég a vallásos buzgóság kis túlsúlya a jogérzet és a családi élet szentsége iránti tisztelet fölött, hogy adandó alkalommal, midőn egy ifjú léleknek az örök kínoktól való megmentéséről van szó, "inkább engedelmeskedjenek Istennek, mint az embereknek."
Perrone szerint meg kellene gondolnunk, hogy nincs okunk haragudni a katolikusokra, miután ők csak azt tanították, amit korábban saját felekezeteink is tanítottak volt. De amiért mi később ezen véleményt megváltoztattuk, mint oly sok mást is, miért kellene a katolikusoknak is megváltoztatni? "A tévedés megváltoztatható, az igazság nem."
Igaz, hogy a protestánsok is úgy cselekedtek egykor, mintha az egyházat mulandó alakjában csalhatatlannak és egyedül üdvözítőnek tekintették volna; de ez náluk ellentétes volt saját egyházuk lényegével, míg a katolikusnál annak hitéből folyó következetesség. "Haragról" igazság szerint nem lehet szó akkor, midőn valamely történeti – vagy legalább bizonyos ideig vagy idő alatt jogosul – elvnek következményei kifejtetnek; hanem csak harcról maga az elv ellen, s annak többé vagy kevésbé embertelen keresztülvitele ellen. Ha szelídebb érzelmek ellent nem állottak volna, ha a keresztyénség (mely a katolicizmusban is hatalmas) bár zajtalanul, de folyvást nem protestált volna ellene: ezen következmények még
58
sokkal kegyetlenebbül léptek volna fel, így pl. ameddig csak a katolikus állam hatalma terjedt, minden zsidótól elszakasztották s megkeresztelték volna gyermekét, mert ha a keresztség és katolikus nevelés az egyedüli útja az üdvösségnek, akkor keresztyéni kötelesség ezen ártatlanokat az örök kíntól megmenteni, habár anyáik "jajgatnak is, mint Betlehem leányai," és nem akarnak megvigasztalódni. (1)
Azonban a természetellenest és igazságtalant rendszerint nem lehet a legvégső következményéig keresztülvinni. Ezért az egyedül-üdvözítés monopóliumával szemben is következetlenségek és szelídebb magyarázatok jutottak érvényre a katolikus egyházon belül is.
Ilyen volt annak elismerése, hogy a katolikus egyházon kívül is lehet érvényes keresztséget végrehajtani, s ennélfogva eretnek társulatokban is lehet eszközölni a bűnök bocsánatát és közölni az isteni kegyelmet. Így tehát a kiközösítés (excommunicatio), amely katolikus gondolkozás szerint kizárás az egyedül üdvözítő egyházból, a kitaszított lélek átadása a sátánnak – nem visszavonhatatlan, mert az átok visszavehető; de míg valakire ránehezül, addig az ki van zárva Isten kegyelméből, és ha a kiátkozott a halála előtt meg nem tér, az egyháznak nincs áldása számára, Isten kegyelmét nem kéri érte, s ahol hatalma van rá, még temetkezési helyet sem enged holttestének. Eszerint tehát egy pap önkényétől függene – sőt esetleg nem is mindig paptól, mert a középkori jog szerint az egyházi átkot pápai legátusok is kimondhatják, kik a felszentelésben nem részesültek -, hogy egy szegény emberi lelket örökre elszakítsanak teremtőjétől! Elismert dolog, hogy az átkot
(1) Vitás kérdés a kat. teológusok között, hogy szabad-e nem-keresztyéneket büntetéssel kényszeríteni a megkeresztelkedésre. Megtörténni megtörtént gyakran, politikai és egyházi hatóságok részéről egyaránt. Éppúgy vitás, hogy a felnőtteknek ijesztés által kikényszerített megkeresztelkedése érvényes-e. A római nézet mellette van, s Spanyolországban a zsidók, akik miután félelemből megkeresztelkedtek, majd újra visszatértek atyáik vallására, melyet szívükben mindig követtek, rendszerint kivégeztettek. Perrone, T. VIII. de Bapt. § 187: "Verior et communior sententia stat pro valore (Baptismatis), quando quis timore inducitur ad illud suscipiendum; quia non censetur omnino et simplice invitus, qui ex timore nec gravi neque cadente in virum constantem movetur."
59
olykor tévedésből, vagy világi meggondolásból, vagy éppen csak világi javak miatt is kimondták – amint még nemrég Spanyolországban szokás volt, hogy azoktól, akik egyházi javakat vásároltak és törvényes szerzeményüket nem akarták ismét visszaadni, a gyóntatószékben megtagadták a felmentést.
Császáraink közül többen, kik a nép emlékében még dicsőséggel koszorúzva élnek, a birodalom jogaiért folytatott küzdelemben az egyházi átkot meg nem hajolva tűrték, és a "leghívőbb" középkorban a német polgárság az egyházi átoktól meg nem tántorítva ragaszkodott császárához. Csaknem mindenki, aki úgy vélte, hogy az egyházi átokkal igazságtalanul sújtották, s kivált ha világi okok miatt, keveset adott rá; föllebbezések "a jobban értesítendő pápához," vagy egyetemes zsinathoz vagy Krisztushoz magához, mindezek csak ezen számba nem vevésnek szokásos (habár az egyház által elítélt) jogi alakjai. (*) A német lovagrend követe 1429-ben ezt írja nagymesterének: "Csak nehogy tán megijedj az egyházi átoktól. Nem oly fekete az ördög, mint gyakran festik; az egyházi átok sem oly nagy, mint amilyet a pápák csinálnak előttünk belőle. Olaszországban a fejedelmek és városok sem félnek többé a jogtalan egyházi átoktól, pedig ezek a pápa alatt állanak." És a következő évben: "Ha a pápa egyházi átokkal akarna sújtani, gondoljátok meg, hogy akinek papokkal van dolga, annak olykor az átokra is rá kell határozni magát; de az igazságtalan átoktól ne féljetek, ily átok miatt ne engedjétek az országot és a népet megrontatni." Ez ugyan a középkor végén kissé frivol módra hangzik, de annak tetőpontján is azt állítja minden skolasztikusok legegyháziasabb férfia (1), hogy ha a kiközösítés alaptalanul vagy az illő formákon kívül van kimondva, akkor semmis; ha valakit érdemetlenül ér, s mégis alázattal fogadja, ezáltal az alázatosság érdemére tesz szert. Mennyire távol áll ez mégis az egyedül üdvözítő egyháztól, s mennyire inkább kacsint azon eszményi egyház felé, melytől senkit elszakítani nem lehet, aki önmagát szívében el nem szakította Krisztustól!
Ha egy hívő katolikus az ő protestáns barátjában felismerte a becsületességet és kegyességet, sőt ha ez az ember őelőtte különösen kedves
(*) Luther fellebbezett a "jobban értesítendő pápához," és a másik két példa is megtörtént esetről szól. [NF]
(1) Thomas Aquin. in Supplem. Qu. 21. art. 4.
60
lény, pl. neje vagy gyermeke: lehetetlen, hogy érzelme fel ne lázadjon azellen, hogy azt az övétől némileg eltérő hitéért örökre elkárhozottnak tartsa. Még lehetetlenebb világtörténeti szempontból, ha az egész keleti egyháztól és minden protestáns néptől az üdvösséget megtagadnák azon az alapon, hogy a pápának nem akarnak engedelmeskedni, s mert némileg más módon tisztelik Istent, illetve reménységüket egyedül Krisztusba helyezik. Istenről és a keresztyénségről mily [idegen] képzetekre vezetne e megtagadás! Bár a keresztség és nevelés által Krisztusnak szenteltettek, de ha történetesen nem a katolikus egyházban születtek, mint amitől függ a legtöbbnek egyházi hite, sőt ahhoz való makacs ragaszkodása is, milliók üdve lenne eljátszva csak azért, mert némely dogmát nem fogadnak el, némely szertartásban nem vesznek részt – melyek legkevésbé sincsenek összeköttetésben az igazi kegyességgel. Csaknem oda menne ki, mint amit a Cselekedetek könyve beszél, hogy némelyek eljöttek Júdeából és azt tanították: "ha körül nem metélkedtek, nem üdvözülhettek."
A jelenkor műveltségével és az igazi kegyességgel ezen irtózatos kárhoztató ítélet kimondása semmi módon nem egyeztethető össze. Ennélfogva a szelídség és bágyadtság azon évtizedeiben, melyek a XVIII. század végét megelőzték és követték, a katolikus egyháznak főleg német teológusai hajlandók voltak az egyháznak az üdvösségről szóló tanát megtagadni és feladni. (1) Ezzel szemben egy nem egészen katolikus érzelmű katolikus kimutatta ennek tagadhatatlanságát és szükségességét. (2) De a keresztyén felvilágosodás hatalmas terjedésének engedve a szigorú egyházi teológia is megragadta az egyházi ókor egyik szelídebb szavát, s legalább egyesekre nézve kivételt gondolt ki.
Szent Ágoston, kinek szívében megfért együtt a vallás leg-
(1) Így Oberthür, a dogmatika tanára és papi tanácsos Würzburgban: Idea biblica Ecclesiae Dei. Herbip. et Solisb. 1798 – 28.5. T. – Perrone, T. I. § 299: "Dolendum vehementissime, quod nonnulli neoterici scriptores, nescio quo falsae pietatis obtentu, vel inani spe ducti, in iis praesertim regionibus, in quibus maxime malum crevit ac praesentissimo remedio opus est, vix audent hoc fidei nostrae dogma tueri, immo illud ita infirmare contendunt, ut omnem vim suam amittant."
(2) Carové, ü. alleinseligm. Kirche. Frankf. 1826, 2 k.
61
sötétebb örvénye és legfényesebb magaslata, egyik jó órájában azt írta: "Azokat, akik hamis és visszás hitüket védelmezik ugyan, de makacs szenvedélyesség nélkül, s különösen ha azt nem saját vakmerőségükben találták ki, hanem elcsábított és tévedésbe esett szüleiktől kapták, de óvatos gondossággal keresik az igazságot, s ha megtalálták, készek magukat megjavítani: teljességgel nem kell az eretnekek közé számítani." (1)
Az erre alapozott teológiai kibúvó ajtó a tárgyi [materiális] és alaki [formális] eretnekek megkülönböztetésében áll. A katolicizmus csak az utóbbiakat adja az örök kárhozatra: akik saját hibájukból szakadtak el az egyháztól, s tévedésüket makacsul védelmezik. A "tárgyi" eretnekek vallásos tévedésben nőttek fel, de azon jó hiszemben, hogy az igaz keresztyénség birtokában vannak, vagy ha kételyük támad aziránt, őszintén és készséggel keresik az igazságot. Ezeket a katolicizmus a szíveket vizsgáló Isten ítéletére bízza, elveti az eretnekséget, de az eretnekeket nem, sőt ezeket meg az igaz egyházhoz is számítja. (2)
Ezen megkülönböztetésben bizonyos méltányosság rejlik, azonkívül megfelel egy alaptételnek, melyet különösen a katoli-
(1) Második tekintélyként Salvianust idézik, aki pedig nem tartozik az elismert egyháztanítók közé (De gubern. mundi): "Haeretici ergo sunt, sed non scientes. Veritas apud nos est: sed illi apud se esse praesumunt. Errant ergo, sed bono animo errant. Qualiter pro hoc ipso falsae opinionis errore in die judicii puniendi sint, nullus potest scire nisi judex."
(2) Perrone, T. I. § 196: "Haeretici et schismatici extra Christi Ecclesiam sunt. Hic non loquimur de iis, qui in haeresi ignorantia invincibili, seu ut ajunt, bona fide versantur. Hos siquidem anima saltem seu spiritu ad veram Christi Ecclesiam pertinere, ut infantes omnes rite baptizatos, nemo est qui dubitet."
§ 265: "De iis tantum agitur, qui culpabiliter vel in haeres[i] vel in schismate versantur, seu de iis qui formales sectarii sunt, minime vero de materialibus, qui ab infantia erroribus et praejudiciis imbuti sunt, quique nec dubitant qnidem in haeresi se vel schismate versari, vel si quod dubium in ipsorum mentibus exurgit, sincero animo veritatem inquirunt; hos enim ad Dei judicium remittimus, cujus est cordiam cogitationes scrutari."
§ 277: "Haeresis crimen non consistit praecise in sola mentis oberratione aut ignorantia, sed in pervicacia voluntatis, quae se opponit Ecclesiae magisterio, ex qua fit ut privatum judicium quis praeferat auctoritati legitimae a Christo institutae, quod includit perduellionem et est omnium criminum in genere suo gravissimum."
62
kus teológiában élesen hangsúlyoznak, hogy csak a gonosz akarat vezet poklokra; (1) számtalan katolikus talált ebben megnyugvást protestáns barátainak jövendő sorsa felől. Mindazonáltal ez az engedmény következetlen és kétszínű. Komolyan és őszintén véve ez csaknem megszüntetné az "eretnekség" fogalmát, vagy legalábbis annak a protestáns egyházra való alkalmazását. Mert atyáink épp üdvösségükről való lelkiismeretes gondoskodásukban szakadtak el a pápa egyházától, és mi is protestálunk ellene, még mindig azon véleményben, hogy az a keresztyénség téves felfogását tartalmazza. Ez a tömegnél az ifjúkori emlékekben gyökerező hatalmas érzés, az értelmeseknél többé vagy kevésbé határozott belátás, s körülbelül mindeniknél jóhiszeműen és atyáink egyházához való hűségből történik, úgyhogy inkább a katolikus egyházba áttértek némelyikéről kell azt mondanunk, hogy nem ezen jó hiszemben tették, hanem világi okokból, lelkiismeretük ellenére, még a magasabb minőségű emberek is, mint IV. Henrik és a mi Winkelmannunk. (*) Ha tehát a protestáns népeket nem illeti az eretnek-átok, akkor bizonyára épp oly kevéssé illeti a keleti egyháznak külsőleg még biztosabb jogalappal rendelkező híveit; ha éppenséggel meggyőződésük szerint mindnyájan az igaz egyházhoz tartoznak: akkor közülük ismét minden hívő fölé kiterjed az eszményi egyház temploma, s nincs többé egyedül üdvözítő egyház.
De [azt mondják,] a tévedés védelmében való makacsság és szenvedélyesség már "az eretnekség bűnét" vonja maga után. (2) Ez azonban csak a meggyőződés szilárdságától, a vérmérséklettől és az egyéni helyzettől függ. Eljátszotta-e tán Luther az örök üdvösséget, midőn a nagy szellemharc csatadalát készíté az "erős várról," mely népünk szívében felemelően fog tovább hangzani, míg csak Istenben bízó és német szív lesz a világon; vagy midőn a császár és birodalmi gyűlés előtt azon halhatatlan szavakat mondotta, melyek
(1) Perrone, T. I. § 265: "Dei bonitas et clementia non patitur quempiam aeternis cruciatibus addici, qui voluntariae culpae reus non sit. Contrarium affirmare esset contra expressam Ecclesiae doctrinam."
(*) Német festő, aki – hogy Rómában letelepedhessen –, áttért a római katolicizmusra. [NF]
(2) Cat. Rom. I. 10,1: "Non ut quisque primum in fide peccarit, haereticus dicendus est, sed qui Ecclesiae auctoritate neglecta impias opiniones pertinaci animo tuetur." Azonban Cod. Just. L. I. tit. 5. l. 2: "Haereticorum vocabulo continentur, qui vel levi argumento a Judicio catholicae religionis et tramite detecti fuerint deviare."
63
Worms ama szent helyén ércalakokká testesültek, mint a reformáció emlékszobra!
Jelenleg itt-ott különös előszeretettel halljuk hirdettetni ezen engedékeny tant: "Jóllehet igaz, hogy aki nem tagja a katolikus egyháznak, nem üdvözülhet, azonban a nem-egyesült görögöt, anglikánt, lutheránust, kálvinistát, aki őseitől örökölt hitében neveltetve az igaz katolikus tant megismerni soha alkalmat nem talált, de emellett erejéhez képest jót cselekszik, s ebbe az ő – jóllehet téves hitében – szilárdul megmarad, s abban hal meg: a katolikus egyház tudtán kívül saját tagja gyanánt ismeri el, és így az elnyeri az üdvösséget." – Ez vagy a protestantizmus eszményi egyháza, vagy jezsuita politika, s azt teszi: "ti protestánsok mindnyájan még mindig a pápa alatt állotok, s e jog alkalom szerint aki fölött csak lehet, érvényesíttetni fog. (1) E nézeten alapszik azon szokás, melyet a kortársak erkölcsi ítélete miatt kevés püspök gyakorol, hogy azoknak, kik a protestáns egyházba átlépnek, az egyház átkát utánaküldik.
A római teológia szerint a protestantizmus mégiscsak mindig lázadás marad, és a protestánsok Isten és az igazság ellen protestálnak. (2) A római katekizmus szerint mindazon keresztyén felekezetek, melyek a pápai egyház mellett az egyház nevet bitorolják, a Szentlélekkel ellentétben az ördög lelkétől vezéreltetnek. (3)
A püspökök hivatalukba lépésük alkalmával még mindig megesküsznek: "Az eretnekeket lehetőség szerint üldözni fogom." (4) A pap még mindig köteles a katolikus szülőket mindenféle fenyegetés által
(1) Így a német püspökök is római nézet szerint régi kerületüket még mindig megtartották, s annak protestáns lakóit de jure alattvalóiknak kell, hogy tekintsék. V. ö. Mejer, Die Propaganda. Gött. K. II. 1. 156. k.
(2) Perrone, T. I. § 146: "Quicunque protestati sunt adversus Ecclesiam catholicam, protestati fuerunt adversas veritatem et adversus Deum ipsum." 147: "Protestantismus est actus rebellionis adversus Ecclesiae auctoritatem."
(3) S. 22. nt. 16.
(4) "Haereticos pro posse persequar." Hollandia a pápával való alku folytán megmenté magát ezen keresztyéntelen és hazafiatlan eskütől – ideje volna, hogy Németországban is megszüntessék konkordátum nélkül; jóllehet, Speil 62. o. "protestáns olvasók megnyugtatására" hozzáteszi: "ezen lehetőségnek nemcsak természeti, hanem erkölcsi határai is vannak." – Még szép.
64
visszatartani, hogy leányaikat egy protestáns karjaiba adják a gyermekek katolikus nevelésére való kötelezettség nélkül. S ha az egyenlő jog mégis kivívatott, akkor a nőt, az anyát a gyóntatószékből gyötrik, hogy mentse meg gyermekeit a pokol mocsarából, a férjet legalább halálos ágyán. S ha ez sem sikerül, azok, kik az életben híven állottak egymás mellett, az osztrák konkordátum szerint a sírban mégsem nyugodhatnak egymás mellett.
Ezen teológia szerint a vallásos türelem istentelen és esztelen. (1) Ettől természetesen megkülönböztetik a politikai türelmet: hogy az államhatalom eltűr különböző vallásos kultuszokat, ez bizonyos viszonyok között szabad, sőt szükséges. Természetesen csak ott, ahol a katolikus egyház türelemre szorult, mert ahol uralkodó, egy fejedelemnek sincs megengedve, hogy hamis vallást tűrjön. (2) Ennek folytán még az alkotmányos Spanyolországban is, amennyire Izabella királynőnek alkalma volt kegyességét kimutatni, a protestáns kultusz és a Szentírás terjesztése többé ugyan nem megégetéssel, de sok évi börtönnel büntettetett. Matamoros és hitfelei tizenegy évi kényszermunkára ítéltettek, s a protestantizmust csak azon sürgető előterjesztések mentették meg e vértanúságtól, melyeket korántsem a pápai, hanem a porosz és angol követek tettek, hogy az ily eljárás ellenkezik a művelt világ tudatával. Toscanában a Bibliának egy baráti társaságban való közös olvasása börtönre vezető ok volt, és az angol parlamentnek hadihajókkal kellett fenyegetni, míg az uralkodó kegyelemből megengedte az elítélteknek, hogy elvonuljanak azon az úton, melyen aztán nemsokára maga is elment. Tirolban, miután hosszasan megvédte magát a német jogtól és törvénytől, miután (1837.) a lakosság evangéliumi érzelmű részének a hazai völgyeket hite miatt el kellett hagynia: midőn végre az osztrák monarchia kénytelen volt az egyházi egyenjogúságot kissé komolyabban venni, a lakosság (egyszerű, jólelkű néptörzs) papjaitól felizgatva oly buzgósággal kelt fel a protestánsok birtokszerzési joga ellen, mintha az egész néptörzs azonnal kísértésbe jönne házát és udvarát a protestánsok-
(1) Perrone, T. I. § 290: "Tolerantia religiosa est impia et absurda."
(2) Perrone, T. I. § 304: "Nunquam debent homines assentiri mendacio; nec principes jus ullum habent recipiendi falsam religionem, cum ipsi praesertim ad veram religionem complectendam teneantur."
65
nak eladni, és az ország az eretnek hit által ragályossá válnék. A templomi szószékből ilyesfajta beszédeket lehetett hallani: "Szeretett községem, még valami nagyon szomorú dolgot kell közölnöm veletek: Isten anyja költözik, elhagyja Tirolt, mert jönnek a lutheránusok." (1)
Egy ilyen félrevezetett parasztgyűlés fölirata még a pápát is részvétre indította, s apostoli áldását adta azon kegyes törekvésre, hogy a katolikus hitet ezen tartományokban sértetlenül megőrizzék, s a hamis isteni tiszteletet teljesen kizárják.
A római teológia szerint a vallásos türelem azon véleményen alapszik, hogy minden vallás és felekezet, keresztyén, nem-keresztyén, egyformán jó és üdvös, (2) Isten előtt mindegyik hasonló értékű. Ezen durva felfogás a megelőző század legföldhözragadtabb felvilágosodásától van kölcsönözve, de nagyon célzatosan, hogy a vallásos türelmetlenséget igazolja. (3) Az igazi türelem ott, ahol nem közvetlenül hamisítatlan keresztyén szívből ered, azon belátáson nyugszik, hogy a nagy világvallások bizonyára az emberiség vallás-erkölcsi szellemének különböző fejlődési pontjait jelölik, s annyiban Isten akarata szerint léteznek, mert ő szabad embereket akart, messze ható történeti fejlődéssel; hogy a keresztyénség különböző egyházai és némely felekezetei is a keresztyén szellem bizonyos kifejlődéseinek felelnek meg; jóllehet nagyon különböző jogosultságúak, jelentőségűek és erkölcsi hatásúak, de mégis az egyesek a nekik kölcsönzött természeti és isteni adományok mér-
(1) Ezen rajongó védekezésben lehetetlen fel nem ismerni a katolikus egyház csüggetegségét és a szellemi hatalmában való bizalom hiányát. Így a kapucinus Trolf Józsué Botzenben (1863. márciusában) így prédikált: "Miként Jézus halála után 37 évvel a római légiók bevonultak Jeruzsálembe, és a templomot bálványok házává változtaták, úgy ezen egyház is, még mielőtt a 37 év letelnék, ha a protestánsokat bebocsátják Tirolba, protestáns imaházzá fog átváltozni."
(2) Perrone, T. I. § 290: "Qua quilibet tenet religiones omnes aut sectas aeque veras ac bonas, hominique perinde omnes aeque salutares esse."
(3) Így a De Ecclesia című római szkéma 6. §-a: "Si quis dixerit, intolerantiam illam, qua Ecclesia catholica omnes religiosas sectas a sua communione separatas proscribit et damnat, divino jura non praecipi; aut de veritate religionis opiniones tantum, non autem certitudinem haberi posse, ideoque omnes sectas religiosas ab Ecclesia tolerandas esse; anathema sit."
66
téke szerint mindenikben eljuthatnak Krisztushoz, s általa az üdvösséghez, hogy végül semmiféle emberi hatalomnak nincs joga valakire valamely meghatározott vallást ráerőszakolni, és a kényszerített, s nem az érzület belsejéből származott vallás semmi beccsel sem bír. (1) Ezen belátás az alapja a politikai türelemnek is, s oly viszonyt hoz létre a közönyös és a szeretett emberekhez, kik ránk nézve idegen egyházban születtek, s abban teljes békét találnak, hogy sem magunk nem aggódunk, sem őket nem ejtjük aggodalomba üdvözülésük miatt, anélkül, hogy megszűnnénk a jobbat, melynek véleményünk szerint birtokában vagyunk, példaadásunkkal, ha pedig vágyuk támadna rá, lehetőleg biztos megismertetés által eléjük tárni. Az egyedül üdvözítő egyház e türelmességet nem engedheti érvényre jutni, s ennélfogva azonosítja a közönyösséggel, hogy ennek ürügyén vallástalannak és képtelennek bélyegezhesse.
De el kell ismernünk, hogy jelenleg Itáliában, s különösen Rómában nemesebb erkölcsök uralkodnak, már legyen ez akár az olasz nép szerencsésebb természeti minőségének következménye (még ott is, hol különben római katolikus érzelmű), akár a pápaság székhelyén létrejött magasabb világműveltség és óvatosság eredménye. Valahányszor én, mint ezt az utazó nem is kerülheti ki (természetesen ügyelve, hogy zavart ne okozzak), az istentisztelet tartása közben átmentem a térdelők tömegén (mint eretnek nyilván csak azért, hogy az oltárok művészi fenségét bámuljam) – soha ezért barátságtalan bánásmóddal nem találkoztam. Ismeretes egy rómainak azon elméssége, hogy "eretneknek kell öltöznie annak, aki a szent hét szertartásain a pápai kápolnába be akar jutni," mivel ezen napokban az aránylag szűk térre a tolongásban polgári egyén egyetlen feltétellel juthat be: fekete frakkban, amelyben főleg idegenek és eretnekek járnak. Ha ott a főpapok között azon percekben, midőn mindenki térdre bocsátkozott, én csak székemből felemelkedve csendesen maradtam, soha ezért kellemetlen pillantással nem találkoztam, s ezen
(1) Speil, 59. o.: "Bár senkit sem kényszeríthetünk az igazság hivésére, a tévedést mégsem tarthatjuk jogosítottnak." – Tehát kényszeríteni kell a tévedőket nem tévedni, azaz katolikusokká lenni.
67
fenntartott belső helyek mindig barátságosan nyíltak meg előttem ismét. (1)
Csak a véletlennek köszönhető, amit az északnémet követ ott lakása idézett elő, de egyszersmind engedmény is, melynek megkísérelt akadályozása nem sikerült – hogy a régi jóslat dacára a Capitoliumban több mint egy emberöltő óta német protestáns istentiszteletet tartanak; ott imádkoznak a pápáért is, régebben e szavakkal: "Isten, áldd meg ezen ország urát, melyben mi idegenek vagyunk." Legalábbis elfogulatlan politika az, hogy úgy a szakadár, mint az eretnek uralkodót, az oroszok császárját és a poroszok királyát egyforma szívességgel fogadták a Vatikánban, sőt ami még több, a királynét is (1859.), aki a katolikus egyházból tért át, már akár nehezére esett, akár nem, hogy a misétől és a gyóntató széktől megváljék. Persze nem kevésbé fogadták szívesen az egyiptomi alkirályt is (1862.); sőt már VIII. Ince is szívélyes viszonyban állott a "nagy törökkel" (a szultánnal).
De hát nem mondják-e ki minden Úrnapján az Úrvacsora-bulla felolvasása által az átkot ünnepélyesen minden protestáns felett? Ezen bulla (In Coena Domini), amely a középkorban állíttatott lassanként egybe, s a pápa évenkénti áldásainál a Péter- templomban felolvastatik, az egyház átkait szórja mindazok fejére, kik az egyházzal ellentétben állanak, olykor ugyan a humanitás értelmében olyanokra, akik mérgezett lőfegyvereket használnak a harcban, vagy a fejedelmekre, akik új adókat vetnek ki. VIII. Orbán, aki különben nemigen volt egyházias pápa, ezen társaságba állítá a lutheránusokat, a zwingliánusokat és a kálvinistákat. (2) Ezen egye-
(1) Ehhez hozzátehetem, hogy még miután Polemikám a római tudósok előtt ismeretessé lett, ott a húsvéti szünnapokat, amint előre is vártam, még néhányszor a régi kedvteléssel töltém el, valódi tavaszi enyhületet találva a fáradalmas tél után. Jóllehet született, nyílt és őszinte ellensége vagyok a római egyháznak, de nem minden rokonszenv nélkül a pápai Róma iránt, s teljes részvevő tisztelettel a pápaság mostani hordozója iránt, dacára minden esendőségének.
(2) "Excommunicamus et anathematizamus ex parte Dei omnipotentis Patris et Filii et Spiritus Sancti, auctoritate, quoque beatorum Apostolorum Petri et Pauli ac Nostra quosqunque Hussitas, Wichlefitas, Lutheranos, Zwinglianos, Calvinistas, Ugonottos, Anabaptistas, Trinitarios et a christiana fide apostatas ac omnes et singulos alios haereticos, quocunque nomine censeantur et cujuscunque sectae existant, ac iis credentes, eorumque receptatores, fautores et generaliter quoslibet illorum defensores ac eorundem libros, haeresin continentes vel de religione tractantes, sine auctoritate Nostra scienter legentes aut retinentes, imprimentes, seu quomodolibet defendentes ex quavis causa, quovis ingenio vel colore, necnon schismaticos, et eos qui se a Nostra et Romani Pontificis pro tempore existentis obedientia pertinaciter subtrahunt."
68
temes elátkozás már a tudós XIV. Benedek alatt gúny tárgya lett. Midőn ez egyszer az ünnepélyesség végezte után Passionei bíborostól, a római egyház könyvtárnokától megkérdé, kik azok az idegenek, akikkel előbb őt beszélni látta, ez azt felelé: "Szent atyám, azok tudós hollandusok, kik azért jöttek, hogy a Coena Domini bulla áldásait első kézből vegyék, s azután szentszéked könyvtárosánál ebédeljenek." Ugyanazon pápa, ki a jezsuitákat eltörölte, e bulla felolvasását is megszüntette; s ezen felolvasás többé nem is hozatott be. Csakhogy a protestáns polemika ezen botrányos és bosszantó tényt sokkal kényelmesebben kizsákmányolhatja, semhogy szívesen feladhatná, s ezért valamely utazó bizonyságára, aki a felolvasás alkalmával a távolból meg nem értett szavakat, hagyományos imákat hallott, azt állította, hogy újra szokásba jött. Én többször jelen voltam e szertartáson, kedvező közelségben, megfeszített figyelemmel, s már régebben bizonyságot tehettem arról, hogy ez ünnepély jelenleg csak az ünnepélyes áldás jellegével bír. De – mondják – ha nem olvassák is fel többé, azért a bulla még sincs eltörölve. Bizonyára nincs, s bár az évenkénti kihirdetés abbahagyása közel áll a tényleges eltörléshez, de azért alakilag maga a pápa sem törölheti el, mert tagadhatatlan, hogy az egyedül üdvözítő egyház feje az áldás mellett az átokra is kényszerítve van, s a pogány papnő ama keresztyén szava: "nem az átok, hanem az áldás az én hivatásom" – neki nincs megengedve. (1)
(1) Azonban a szenthét 6. napja officiumában ezen ima is megvan: "Oremus et pro haereticis et schismaticis: ut Deus et Dominus noster eos ab erroribus universis, et ad sanctam matrem Ecclesiam catholicam atque apostolicam revocare dignetur." – hasonlóan a zsidókért és a pogányokért. Bátran állíthatjuk, hogy a Vatikán kápolnájában ezen ima célzata nem sokat különbözik a bulla kiközösítő szavaitól; mégis szelídebb és keresztyénibb alakú.
69
Ezért a római teológus minden szánalma mellett sem tud az eretnekeknek más tanácsot adni, mint hogy szálljanak magukba, térjenek vissza oda, ahonnan elpártoltak, és ekkor nem lesz okuk panaszra; ha pedig ezt nem akarják, és ha ennélfogva örökre elkárhoznak, azt csak maguknak tulajdonítsák. Azon puszta meggyőződés, hogy igazán és Isten akarata szerint cselekszenek, nem segít rajtuk, mert azok is azt hitték, hogy Istennek tesznek szolgálatot, akik az apostolokat és a vértanúkat megölték (1) Azokat, kik tán ennek szigorú volta miatt panaszkodnak, Krisztus saját szavaihoz utasítják: őt magát kell káromló szájjal vádolniuk, hogy ok nélkül örök kínokkal fenyeget.
Megérdemli tehát a fáradtságot, hogy utánanézzünk: mely szavakkal tette Krisztus a római egyházat egyedül üdvözítővé. (2) Először is ezen mondása: "Aki az egyházra nem hallgat, az legyen neked olyan, mint egy pogány és vámszedő!" – ezt a csalhatatlanság kérdésénél már tárgyaltuk. Azután: "Aki titeket megvet, engem vet meg!" – Ezt a 70 tanítványnak mondja. Feltéve, hogy ez minden utódjukra vonatkozik: az evangélium igaz, őszinte hirdetőit, amilyeneknek a 70 tanítványt nézhetjük, a protestantizmus legkevésbé sem "veti meg." Végül: "Aki nem hiszen, elkárhozik," és: "Aki nem hiszen, már meg van ítélve." – Ez nem a pápában és az ő egyedül üdvözítő egyházában való hit, hanem a hit Krisztusban, és az ő egyszerű, fenséges evangéliumában. Krisztus, aki az üdvösséget csak a vele való életközösségtől tette függővé, hegyi beszédében boldognak magasztalta azokat, kik lélekben szegények, kik szenvednek, kiknek szívük tiszta, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, akik szidalmaztatnak és üldöztetnek őérette. Világbírói jóslatában boldognak mondotta azokat, akik számítás nélkül a szeretet műveit
(1) Perrone, T. I. P. II. § 280: "Resipiscant, redeant unde discesserunt, et jam nulla erit ratio quaerimoniae; quod si nolint, atquo idcirco aeternum pereant, id sibi imputent." – 277: "Etiam qui occidebant apostolos et martyres, putabant se obsequium praestare Deo, nec tamen propterea excusabiles erant."
(2) Perrone, T. I. P. II. § 266: "Contumaces adversus Ecclesiae definitiones, vel pertinaciter ab Ecclesiae unitate divisos salutem obtinere non posse, seu in perpetuum damnatum iri, satis aperte Christus declarat: Matth. 18,17. Luc. 10,16. Mc. 16,16. Jo. 3,18."
70
gyakorolták, mintha ővele tették volna. Pápáról, ennek szertartásairól és dogmáiról ott sincs sehol szó.
Kissé közelebb állanak a katolikus véleményhez az idézett apostoli nyilatkozatok (1) az Antikrisztusról, ki már eljött, a hamis tanítókról, akiket közelebbről várni lehet és kerülni kell. Ezek eretnekeknek neveztetnek, kik a kárhozat eretnekségét alapítják; de ez még nem az egyházi értelemben vett haeresis, mint az egyedül üdvözítő egyházzal ellenkező és magát mégis keresztyénnek állító keresztyéntelenség. A görög "haireszisz" szó csak a különöst, a pártot, az iskolát jelenti, úgy jó, mint rossz értelemben, itt az utóbbiban, mert ezek János levele szerint olyanok, akik tagadják, hogy Krisztus a testben eljött, a Péteré szerint pedig akik általában az Urat megtagadják. Az ilyeneket a protestáns egyház is keresztyénelleneseknek és hamis tanítóknak nézné – anélkül, hogy azért csalhatatlan vagy egyedül üdvözítő akarna lenni.
Hogy a római egyház mind a kettő, ez "az ész szerint" is oly világos volna, hogy "csak a vak nem látja." (2) Én hasztalan kerestem ennek valami "ésszerű" bizonyítékát, hacsak Perrone azon jegyzete nem az, amely de Maistre gróf után arról biztosít, hogy "mentől ártatlanabb valamely katolikus élete, annál szilárdabbul ragaszkodik egyházához; de annál ingadozóbb lesz, mentől inkább romlott erkölcsű; ellenben a protestáns mentől megromlottabb a szíve, és mentől kicsapongóbb az élete: annál szilárdabban áll egyháza mellett; de mentől inkább kitűnik feddhetetlen erkölcse által, annál inkább kétkedik felekezete igazságában és jön át a katolikus vallásra." Bizonyára, VI. Sándor nagyon feddhetetlen életet élt, de Savanarola nagyon feslett erkölcsű volt; Kálvin túlságosan könnyelműen élt, de a genfi libertinusok példaszerűen éltek! Ott, ahol a protestáns lakosság komoly, tiszteletreméltó erkölcseiről felismerhető, sokkal inkább alkalmazhatnók ezt az ismert tréfás élcet: az ördög csak a katolikusokat igyekszik elcsábítani, a protestánsokkal nem is bajlódik, azok úgyis az övéi.
(1) 1Jn 2,18k, Tit 3,10k, 2Pt 2,1.
(2) Perrone, T. I. P. II. § 265: "Haec propositio – extra Ecclesiam catholicam nulla datur salus – non solum ex Scripturae auctoritate ac perpetuo Ecclesiae catholicae sensu, verum et ex ipsa ratione apertissime constat, ita ut caecus sit oporteat, qui ejusdem veritatem non videat."
71
Türelmetlenség egészen az inkvizíció máglyájáig – ez a katolikus egyházfogalom következménye, és semmi egyéb: a kirekesztőleges üdv ezen meghatározott egyházban és külső ismertetőjelek által, melyek ennélfogva akarata ellenére is rányomhatók valamely lélekre. Ezen katolikus álláspontból nézve kegyes kötelesség, hogy lelkeket mentsenek meg az örök nyomorból, bármi áron, bármely eszközökkel – s ez a műveltség minden tiltakozása dacára is újra meg újra érvényesül. A római egyház okosságból, vagy tán idő szerinti tehetetlenségből felhagyhat az erőszakos rendszabályokkal, de elvileg a vallásos szabadság jogát el nem ismerheti anélkül, hogy saját lényegéből is fel ne adjon egy darabot.
Midőn Montalembert a vallásos szabadság ezen evangéliumát a mechelni katolikus kongresszuson (1863.) ismét hirdeté: a római cenzúrától csak személyes tekintélye és azon tagadhatatlan érdem mentette meg, melyet ő a katolikus egyház szolgálatában szerzett. (1) Ő maga akkor nagyon szerényen fejezte ezt ki: "El kell ismernem, hogy azon szenvedélyes szeretet, mely engem a vallásos szabadságért lelkesít, a katolikusoknál nincs meg általánosan." A türelmetlenség következetes a katolikus egyházban, következetlenség minden másban. Az igazság magva benne az, hogy a keresztyénség megőrzése és megvalósítása végett történetileg minden időben szükség van külső intézményekre és közösségre – de ezt az igazságot aztán felcserélték azzal, hogy éppen a római egyház szükséges feltétlenül az üdvösség elnyerésére; (2) igaz benne továbbá azon
(1) Azon halotti tiszteletet, mely őt mint római patríciust a Capitolium templomában megillette, s melyet már ki is hirdettek volt, a pápa betiltá; mindazonáltal azon rosszalló hangulat nyomására, mely ezért közvetlen környezetében támadt, a következő napon egy trasteverei kis templomban olvastatott egy misét Montalembert lelkéért, melyet ő maga is csendesen végighallgatott.
(2) Ezen felcserélés szolgáltatja Möhlernek fő bizonyítékát, mely a súlyt arra helyezi, hogy a Szentlélek a tanítványokkal törvényes gyűlésükben és meghatározott érzéki alakokban közöltetett, annak jeléül, hogy a Szentlélek csakis azon egyesületben és meghatározott alakokban fog közöltetni, valamint hogy minden ígéret csak ezen egész közösségnek tétetik, nem valamely egyénnek. Csakhogy a Szentlélek, amely fú, ahová neki tetszik, Pállal is ezen egyesületen kívül, egyénileg közöltetett; s ahol csak ketten vagy hárman az ő nevében összegyűltek – eltekintve bármiféle megszabott "alaktól" – megígérte Krisztus, hogy velük fog lenni, és midőn azt mondá: "aki bennem hiszen, örök élete vagyon" – akkor ez kétségtelenül az egyes egyénekhez is volt intézve.
72
örömteli tudat, hogy a legfőbb üdv Krisztus által biztosítva van a lelki javak szerfeletti teljességében, amelyekkel szemben az egész világ semmisnek és tehetetlennek tűnik fel. Ez volt az apostoli egyház alapérzelme és a világuralomra való hivatás előérzete, amit aztán az önző és hierarchiai gőg egy csomó keresztyéntelen vagy túlkeresztyén szektával folytatott küzdelemben az egyedül-üdvözítés dogmájává emelt. Ugyanez befolyással volt azon hőstettekre, melyek által a római egyház nehéz időket élt át, s nemcsak önmaga, hanem a keresztyénség előnyére is nagy győzelmeket nyert. A szellemek természetellenes lelkesültsége is képes alkalmas időben nagyot véghezvinni, amint az iszlám tette ifjú korában.
Ezenkívül, miután a katolikus egyház biztosítóintézetül szolgál a népeknek az örökkévalóságra, gyakran ajánlják biztosítási eszköz gyanánt, hogy miután a katolikus egyház biztosít, hogy az üdv csak benne érhető el, a protestáns egyház pedig ezt nem állítja magáról, s épp ezért el kell ismernie, hogy a katolikus egyházban is üdvözülhet az ember, annálfogva bármi esetben is biztosabb az utóbbihoz tartozni. Valósággal, midőn Navarrai Henrik azt kérdé papjaitól: vajon nem lehet-e a pápista egyházban is üdvözülni? – egyik sem merte ezt kétségbevonni. Mindazonáltal királyságának minden öröme, s mindazon áldások, melyeket uralkodása Franciaországra hozott, nem voltak mindig képesek lelkiismerete kételyeit enyhíteni, ami egyszer betegsége komor éjszakáján azon szorongásig fokozódott, hogy a római egyházba való áttérése által a Szentlélek elleni bűnt követte el. (1) Ha ezen biztosítási és hasznos-
(1) Lämmer nagy örömmel említi, hogy megtalálta Henriknek egy levelét, mely "mutatja azon örömet és békét," mely a király szívében áttérése után lakozott. E levél szerinte megcáfolja azon nézeteket, hogy a király szerint "Párizs megért egy misét." E felfedezésre nem volt szükség: Henriknek több ilyen nyilatkozata is ismeretes. Ha már áttért, azt fel is akarta használni. De hogy ő – amennyiben még hite maradt – a "veszélyes ugrás" után is a reformált hitet tartá meg, az okmányokkal be van bizonyítva. (Stähelin, Uebertritt Heinrich IV. Bas. 1856. I. 675. k.) Régebben azt mondták, hogy a paraszt mindent, ami nyomtatásban van, igaznak tart; most pedig vannak tudósok, akik minden lapot, melyet valamely levéltárban találnak, igaznak tartanak, legalább ha előzetesen kialakított véleményükkel egyezik. Higgye a katolikus, hogy a nagy hugenotta király ezen átlépés által lelkét megmenté: vallásos és erkölcsi élete ezáltal bizony nem gyarapodott; tisztán politikai tettének mentsége csak abban van, hogy ezáltal Franciaországnak békét szerzett, s így nincs miért eltérnünk a király saját szavaitól, amely szerint Párizst egy mise árán vette meg.
73
sági meggondolás kegyesség és vallásos komolyság nélkül jogosult volna, akkor a legnyomorultabb szektának is előnye volna előttünk, mihelyt Acesius lajtorjáját egészen kizárólagosan a maga számára állítja fel, mint az egykori újrakeresztelők Münsterben, a drúzok a Libanuson, a sakirok az Új-Libanuson, kik mindnyájan állították vagy állítják, hogy az üdvösség monopóliumának birtokában vannak.
Ugyanezen hit nagy hatalom volt a római egyházban is, egy tekintetben azonban nem üdvhozó, hanem üdvtelen hatású volt, és fojtotta az ember- és keresztyénszeretetet, mint Isten kegyelme elleni vétket. (1) A zsidók is hitték egykor, hogy szertartási törvényeiknél fogva ők Isten egyedül kiválasztott népe, s e hitnek silány maradványai máig fennmaradtak; de eljön az óra, és már itt van, midőn Istent többé sem a Garizim, sem a Sion hegyén fogják imádni, s nemcsak egyedül ott üdvözülnek, hanem lélekben és igazságban.
(1) Speil (61. o.): "Ez rágalom. A katolikus egyház mindig az ember- és keresztyénszeretetet hirdeté és gyakorolta." – Azokon az ezreken is, akik az inkvizíció börtöneiben és máglyáin haltak meg?