MÁSODIK FEJEZET
Hagyomány és Szentírás

Az egyház nem írás, hanem élőszó által alapíttatott. De ami Jézus tetteiről és tanításáról az apostoli egyház emlékezetében fennmaradt, mindaz oly teljes mértékben írásba van foglalva, hogy az evangéliumokon kívül csak kevés és csekély jelentőségű dolgok jutottak a későbbi korra hagyomány útján. Az apostoli igehirdetésből gazdag kincs maradt fenn a Pál és János-féle iratokban. Azonban nem kétséges, hogy ezen apostoloktól is, azon kívül, amit leírtak, maradt fenn egy s más a gyülekezetek emlékében a szájhagyomány által, s természetes volt, hogy legbizalmasabb tanítványaik inkább ezen személyes emlékekhez ragaszkodtak, mint azon elszórt irományokhoz, amint ezt Ireneusztól a tiszteletreméltó Polykarpus püspökről tudjuk. Midőn ezen visszaemlékezések a második és harmadik nemzedékkel már kialvóban valának, Papiasz és Hegesippus az élő hagyomány iránti előszeretettel összegyűjtötték őket; de mivel Eusebius, ki ezen gyűjteményeket még látta, a maga komoly egyháztörténeti kutatása mellett oly keveset és oly kevés biztosat közöl ezekből, nyilvánvalóan következik, hogy az általuk megmentett hagyományok tartalma nem lehetett jelentékeny.

A legrégibb egyház szent könyve a zsidó nemzet testamentuma volt, a görög műveltségű és ajkú községek számára készített alexandriai fordításban és terjedelemmel. De midőn a I. század közepe táján a keresztyén szellem erélye által az apostoli korszak írott emlékeiből lassanként egy második szent könyv, az Újtestamentum képződött, emellé is odasorolták (mégpedig egyenjogúsággal felruházva) a tradíciót, a szájhagyományt, mivel csak ennek segedelme által érezték magukat elég erőseknek az eretnekek,

75

különösen a gnosztikusok elleni harcban, akik az egyházba betolakodó divatos bölcsészet szerint különféle többé-kevésbé politeisztikus rendszereikben (melyeket minden végesnek, főleg a rossznak eredetéről alkottak) a keresztyénséget úgy fogták ugyan fel, mint nagyszerű világváltságot, de csak amennyiben a Krisztus, mint a földön megjelent legmagasabb rangú mennyei lény az előbb egészen ismeretlen istent kijelentette, míg a világteremtőt, a zsidó istent, csak egy korlátoltabb hatalmú lénynek tartották.

Ezen veszéllyel szemben, amely a keresztyén vallást eredeti jellegéből kivetkőztetve valami fantasztikus szemlélődéssé változtatta, a Szentírás egymagában azért nem látszott elégségesnek, mivel az ellenfél az Ótestamentumot, mint a zsidó isten kijelentési okmányát elvi alapon elvetette; az Újtestamentum könyveinek alkotórészei és olvasásmódja felől pedig még semmi általánosan elismert megállapodásra nem jutottak, s mind a két testamentum magyarázása úgy az egyház kebelében, mint azon kívül egyformán önkényes vala. Ezen helyzet a leghatározottabban kiviláglik a II. század felé az Ireneusz és Tertullianus vitairataiból. (1) A szájhagyomány sem szolgáltatott kielégítő támpontot a gnosztikusok legyőzésére, mert azok a keresztyén tradíció ellenébe saját titkos hagyományaikat állították, de ez volt az egyházi írókra nézve a hitelődeiktől örökölt szilárd pajzs, mellyel minden ellenséges támadást felfogtak, ez volt maga a történelmileg átszállott keresztyén tudat; éspedig nem valami határozatlan, levegőben függő dolog, hanem ama határozott hittételek alakjában, melyek az Atya, Fiú és Szentlélek nevére tett keresztségi fogadalomból kiindulva, s

(1) Tertull. De praescriptt. Haereticor. c. 17: "Ista haeresis non recipit quasdam Scripturas, et si quas recipit, non integras, adjectionibus et detractionibus ad dispositionem instituti sui intervertit, et si aliqatenus integras praestat, nihilominus diversas expositiones commentata convertit. Quid promovebis, exercitatissime Scripturarum, cum, si quid defenderis, negetur ex diverso, si quid negaveris, defendatur. Tu quidem nihil perdes nisi vocem in contentione." 19: "Ergo non ad Scripturas provocandum est, nec in his constituendum certamen, in quibus aut nulla aut incerta victoria est." Azonban Iren. III. 1: "Non per alios dispositionem salutis nostrae cognovimus, quam per eos, per quos evangelium pervenit ad nos; quod quidem tunc praeconaverunt, postea vero per Dei voluntatem in Scripturis nobis tradiderunt, fundamentum et columnam fidei nostrae futurum."

76

csak a közbeszúrt, kevésbé jelentékeny tételekre nézve ingadozva, a IV. században mint apostoli symbolum jegyeztettek fel, melyek azonban, mielőtt ez megtörtént volna, az egyháznak a titkokhoz vonzódó szokásánál fogva csak hagyomány útján, s ahol az írásba foglalására súlyt tettek, ott is csak körülírásokban és változó kifejezésekben közölve, úgy tekintettek mint hitszabályzat, vagy legrégibb értelemben vett kánon, melyhez mérendő minden keresztyén vallásos igazság. Ezen egyszerű, szilárd hittételek, mint: "hiszünk egy Istenben," és nem valamely másban, "aki a világ teremtője, aki mindent semmiből teremtett; és a prófétáktól hirdetett Istenfiában, Jézus Krisztusban, ki testté lett a szűznek méhében, Poncius Pilátus alatt megfeszíttetett, harmadnapon feltámadott, felment a mennybe, onnan elküldötte a Szentlelket, s eljövend a testnek feltámasztására és az utolsó ítéletre" – ezek a történelmi keresztyénséget tartalmazták a gnosztikusok ábrándos nézeteivel szemben, és oly érvényűek valának, mintha maga Krisztus, vagy legalább is az apostolok állították volna fel; ezeknek élő okmányai az apostoloktól alapított egyházközségek, aminthogy a községek túlnyomóan legnagyobb része valójában is ezeknek alapján a nagy, vagy katolikus egyházzá szerveződött az eretnekekkel szemben. (1) – Ezen hitszabályzathoz ragadtak határozatlan számban az egyháznak néminemű szokásai és vallásos cselekményei, mint a vasárnap és húsvét megünneplése, a gyermek- és eretnek-keresztség – a három utolsó a különböző tartományokban levő egyházaknál a négy első században még különféle alakzatban, s így nagyrészt belső villongásokra adott okot.

Ezen hagyományok uralma ellen az afrikai egyház lépett fel. Midőn ugyanis a római püspök egyházának azon szokása mellett, hogy az áttérő eretnekeket nem szükség újból megkeresztelni, arra hivatkozott, hogy így szállott ez rá hivatalelődeitől ("ita traditum est"), Szent Ciprián így válaszolt: "honnan származik ezen hagyomány? Az Úr és az evangéliumok tekintélyéből,

(1) Tertull. ib. c. 13: "Haec regula, a Christo ut probabitur instituta, nullas habet apud nos quaestiones, nisi quas haereses inferunt et quae haereticos faciunt." De virgg. vel. c. 1: "Regula fidei una omnino est, sola immobilis et irreformabilis."

77

vagy az apostolok rendeletéből és leveleiből-e? Mert azt kell teljesíteni, ami azokban írva van, Isten parancsolja, ki Józsuéhoz így szól: "Ne távozzék el a törvénynek könyve a te orcádtól, hanem gondolkodjál arról, hogy cselekedd mindazt, ami abban írva van." (Józsué 1,8) Ésaiás által pedig így beszél: "Ok nélkül tisztelnek ők engem emberi rendeléseket tanítva." A hagyomány igazság nélkül csak a tévelygés régisége. Nem a hagyomány szerint kell ítélni, hanem az értelem által győzni." (1) "Az evangéliumban így szól az Úr: "Én vagyok az igazság!" – de nem mondja: "Én vagyok a szokás" (Observanz). Ennélfogva, mihelyt az igazság nyilvánvalóvá lett, a hagyománynak háttérbe kell vonulnia előle." (2)

Az egész keresztyén vallásos művelődésnek alapja a Szentírás volt, az akkori idők irodalmi viszonyainál fogva inkább az istentisztelet alkalmával olvasva, mint a családi életben használva, azonban I. Kelemen óta, ki mint római püspök szerepel, sok kegyes egyházi atya buzdítja az egyháztagokat minden megszorítás nélkül a szent könyv olvasására, elfogadva mindazt, ami az újtestamentumi iratokban az akkori Szentírás áldásos olvasásáról mondva van; (3) éppen azért az egyházilag elfogadott fordítások, úgymint az Ótestamentum görög, s mind a két testamentum latin fordítása a nép nyelvéhez alkalmazott átültetés volt.

Midőn a III. században Órigenésszel a Szentírás teljes kedvelése, és a benne való komoly vizsgálódás az akkori tudományosság minden segédeszközével elkezdődött, s ezt az irányt azután Jeromos és Ágoston, amaz gazdagabb nyelvismerettel, ez a rokontételek mély értelmével Nyugatra is átültette, ezzel egyidejűleg a harcoló egyház belebonyolódott azon hitcikkek meg-

(1) Epist. 73. (p. 214.)

(2) Epist. 74. (p. 222. s.) Már Tertullianus így szól (De virgg. vel. c. 1.): "Dominus noster veritatem se, non consuetudinem cognominavit." Ágoston is is ismételte az afrikai egyház ezen hosszú időn át hangsúlyozott jelszavát. De Speil (65. o.): "A protestantizmus tehát a tradíció elvetésével és egyedül a szent könyvre való hivatkozással semmi támaszt nem nyer az egyházi ókorban: akik számára elfogadhatók, csak olyanok voltak, kiket az egyház kebeléből mint eretnekeket kirekesztettek."

(3) L. van Ess, Chrysostomus oder Stimmen d. Kirchenväter ü. d. nützl. und erbauliche Bibellesen. Darmst. 1824. (Kivonatok az egyházi atyákból. 1808, 1816.)

78

állapításába, melyek a szent könyvben megfelelő kifejezést nem nyertek, s ez okból erre inkább csak a legyőzött fél szóvivői, vagy azok hivatkoztak, kik a nehéz belküzdelem közepette a Szentírás emelkedett egyszerűségére való visszatéréstől remélték a békességet. Eusebius emésai püspök így figyelmeztet: "Mi szükség van reám és reád? Forduljunk az evangélistákhoz; ismerd el azt, ami azokban az Atyáról és a Fiúról írva van, s ne akard kíváncsian kinyomozni azt, ami azokban nincs megírva. Ó, vajha megelégednénk egyedül a Szentírással! – és a harcnak vége szakadna. De mit szabad hát kutatni? – Azt, hogy mi található az írásban." (1) Még az is megtörtént, hogy egyes egyházi atyák, kik különben a hagyományra sokat adtak, jó órájukban a szent könyv magasztos voltától elragadtatva, egyedül csak ennek adóztak tisztelettel. Így Athanasius, aki az ő Szentírásban jártas ellenfeleinek egyfelől azt az ellenvetést teszi, hogy az ördög is hivatkozik a Szentírásra, miként ez a megkísértés történetéből kiviláglik, elismeri másfelől mégis azt, hogy "a szent és isteni írások elégségesek az igazság felderítésére" (2) Ágoston pedig azt mondja: "A hit habozni fog, mihelyt a szent könyv tekintélye megingott." Ami a szent könyvben világosan ki van fejezve, magában foglalja a hitre és erkölcsi életre vonatkozó minden szabályt. Csupán a Szentírás könyvei iránt tanultam oly tisztelettel viseltetni, miszerint állhatatosan hiszem, hogy annak szerzői a leírásnál minden tévelygéstől mentesek voltak. Más könyveket olvasva, bármennyire szent és tudós zamatuk legyen is, nem azért ismerek el valamit igaznak, mert azok is igaznak tartják, hanem mert afelől éppen a szentírók munkáiból, vagy nagyon is helyes okok által meggyőznek. (3) – Ő magát a hitszabályzatot is úgy tekinti, mint amely éppen a szent könyvből állíttatott össze, (4) mindazonáltal magának az evangéliumnak sem akar hinni, ha erre az egyház tekin-

(1) Thilo, Ueb. die Schriften des Eus. von Alexandrien u. Emisa Hal. 1832. 72. s köv. o.
(2) Orat. c. Arian. I. c. 8.- Adv. gentes T. I. part. 1.
(3) De doctrina Chr. I. 37. Ad. Hier. ep. 19.

(4) Sermo 213: "Ista verba quae audistis, per divinas scripturas sparsa sunt, sed inde collecta et ad unum redacta, ne tardorum hominum memoria laboraret."

79

télye által nem érezné magát indíttatva. (1) Ezalatt ugyan azt érti, hogy a szent könyv történelmi megbízhatósága az egyház bizonyságtételén alapszik, amint a hívek is az egyház által neveltetnek, de mégis sejteti már azon állítást is, amely később az ellenvélemény nyomása alatt a római szék azon vallomásává fokozódott, hogy "pápa nélkül a Bibliát nem becsülném többre, mint a Koránt."

A tradíció jogosultságát, amely szerinte egyjelentésű az egyház keresztyén bölcsességével, különös vizsgálat tárgyává tette Lerinumi Vince, a szentéletű szerzetes. (2) Ő a hagyomány szükségességét a Szentírás felséges voltára alapozza, melyből mindegyik magyarázó más értelmet olvas ki, ennélfogva a szent könyv magyarázását az egyház bölcsességének kell vezetnie. (3) De csak azt kell elfogadni mint apostoli hagyományt, amit mindenkor, mindenütt és minden ember hitt. (4) A hagyományhoz való ragaszkodás egyáltalán nem zárja ki az előhaladást, csakhogy az valódi előhaladás, fejlődés legyen, és ne változtatás.

Eszerint Szentírás és hagyomány több mint egy évezreden keresztül teljes egyetértésben állott egymás mellett a katolikus egyházban; a hagyomány a hitcikkeket és vallásos gyakorlatot, régit és újat széles szárnyaival fedezve, az egyház tekintélyével azonosítva, s ez okból tényleg magának a Szentírásnak is fölébe emelkedve, mégis mindkettő mintegy az egyházi életnek egyenjogú s tisztán megőrzött folyamai, amelyek ugyanazon for-

(1) Contra ep. fundamenti, c. 5.

(2) Commonitorium pro cath. fidei antiquitate adv. profanas omnium haeres. novitates. Íratott az V. század közepe előtt, s a nyugati egyházban mint klasszikus mű nagyra becsültetett.

(3) Common. c. 2: "Quum sit perfectus Scripturarum canon sibiqne ad omnia satis superque sufficiat: quid opus est, ut ei ecclesiasticae intelligentiae jungatur auctoritas? Quia Scripturam S. pre ipsa sua altitudine non uno eodemque sensu universi accipiunt, sed ejusdem eloquia aliter atque aliter alius atque alius interpretatur, ut pene quot homines sunt, tot illinc sententiae eru posse videantur. Idcirco necesse est ut propheticae et apostolicae interpretationis linea secundum ecclesiastici sensus normam dirigatur."

(4) "Quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est. Hoc est etenim vere proprieque catholicum."

80

rásból fakadva, egymástól csak mint írásbeli és szóbeli hagyomány különböznek. És a középkori teológia minden éleselméjűsége dacára is sokkal távolabb állott a történelmi kutatásoktól, mintsem a közöttük lévő összhangzás feltevését képes lett volna megzavarni.

Csak a skolasztikusok legmerészebbike, Abelard figyelmeztet arra, egymás mellé tévén az egyházi atyák ellenmondásait, az ő "Igen és Nem"-jeiket, (1) hogy a hagyomány épségét tartózkodással és meggondolva kell elfogadni; és a vallásos néppártoknak, különösen a valdenseknek lázadása az egyházi hatalom ellen a Bibliára támaszkodott mint népkönyvre. Ez okból III. Ince határozottan kimondja, hogy a szent könyv az ő mélységénél fogva nem való az egyszerű tudatlan embereknek, midőn még az okosak és tudósok sem képesek azt megérteni. Majd azután egy provence-i zsinat (1234.) elrendeli, hogy a román [azaz: provanszál] nyelvű bibliákat szedjék össze és égessék meg. Ez a rendelet azonban feledésbe ment, és a könyvnyomtatás mestersége mint jegyajándékot ajánlotta fel a Bibliát a népegyháznak különböző európai, név szerint német nyelvre is lefordítva; (2) mindazonáltal a népeknek előbb meg kellett tanulniok olvasni, hogy ezen ajándékot használatba vehessék.

A reformáció a maga jogát legközelebbről a Szentírásra alapította, azon gondolattól lévén áthatva, hogy az attól elpártolt egyházat az eredeti keresztyénségre visszavezérelje, bárha ezen célt csak tökéletlenül lehetett elérni, mert az emberiség életének egyetlen letűnt alakzata sem tér vissza változatlanul. De Istennek az ő helytartója nevében költött és elferdített igéje csak Istennek a Szentírásban kijelentett bizonyosabb és hangosabb szava által volt legyőzhető úgy a köznép értelmében, mint Luther szívében, kit a nagy harcra csak az Isten szavához makacsul ragaszkodó lelkiismeret tett alkalmassá. (3) Ő adta a Bibliát, mint a protestán-

(1) Sic et Non, edd. Henke et Lindenkohl. Marb. 1851.

(2) Habár Perrone számítása kissé eltúlzott. T. III. § 317: "Per idem tempus 800 plus minus editiones Bibliorum aut N. T. ante reformationem prodierant, ac per universam Europam catholicam circumferebantur, antequam vel protestantis nomen agnosceretur. Et ex his 200 versiones in linguis vernaculis diversarum gentium omnium manibus libere versabantur."

(3) VIII. Henrik ellen: (Werke B. XIX. S. 336.) "Én minden egyházi atya mondatainak, angyalok, emberek, ördögök, művészet és beszéd fölibe helyezem a Szentírást. Ezen állok, erre támaszkodom, ezzel kevélykedem én, és azt mondom: Istennek igéje előttem mindenek fölött való, isteni felség áll mellettem."

81

tizmus fegyverét és pajzsát a maga népének kezébe; elismerve mindazonáltal az egyház történelmi fejlődésének jogát, úgyhogy mindaz, ami a Szentírással nincs ellentétben, továbbra is fenntartható. Zwingli és Kálvin a Szentírás keresztyénségéhez való feltétlen visszatérés mellett szólaltak fel, úgyhogy mindaz eltörlendő, ami a szent könyvből nem igazolható. Az ágostai vallástétel az evangéliummal ellenkező emberi hagyományokat, amennyiben azok által Istennek megengesztelése s kegyelmének kinyerése céloztatik, mellőzni kívánja, pl. a zarándoklást, a zárdai fogadalmat s más hasonló egyházi cselekményeket; de meg akarja tartani az oly hagyományokat, melyek az egyházi rendtartásra vonatkoznak. (1)

A dogmatikai tradíció mint hitcikk-alapító elvettetett, azon elvnél fogva, hogy Isten szava egyedül a Szentírásban nyilatkozik meg. (2)

Csak most ismerte fel a római egyház a tradíció teljes jelentőségét, hogy ennek, mint Isten igéje csalhatatlan hagyományának feladása által önmagát adná fel; mert mindazon tételek, melyek ellen a reformáció mint újítások és visszaélések ellen tiltakozott, isteni jogukat ezen tradícióból merítették. Ehhez járult még az is, hogy az óegyház védelmezőivel szemben a tudósok a Szentírás eredeti szövegével, a köznép a német és francia nyelvre fordított bibliával lépett fel. Tridentben egy püspök még istentelen dolognak állíthatta, hogy a tradíciót és Szentírást egyenlő tekintéllyel akarják felruházni.(3) De a szent zsinatot a körülmények hatalma és elveinek következetessége azon végzés hozására kényszerítette, mely a tradíciót, mint a Krisztus szájából, vagy az apostoloktól a Szentlélek vezetése alatt kiindult, és mintegy kézről-kézre adva a szakadatlan öröklés (successio) által a jelenkorra átszállott hagyományt, a hit és erkölcs dolgában a Szentírással egyenlő rangra

(1) Aug. Conf. p. 31: "Servantur tamen apud nos pleraeque traditiones, quae conducant ad hoc, ut res ordine geratur in Ecclesia et ordo lectionum in missa et praecipuae feriae."

(2) Art. Smalcaldici p. 308: "Ex patrum verbis et factis non sunt exstruendi articuli fidei. Regulam aliam habemus, ut videlicet verbum Dei condat articulos fidei et praeterea nemo, ne angelus quidem."

(3) Pallavicini VI. 14.

82

emelte. (1) Egyszersmind a szent könyv régi latin fordítását, a Vulgatát, hitelesnek (authenticus) nyilvánították, az illető zsinati végzés első felében még csak úgy, mint amely egyéb latin fordítások felett előnnyel rendelkezik, a második felében, mint amely a héber és görög szöveggel legalábbis egyenrangú. (2) A Szentírás magyarázását pedig az egyházi atyák egyhangú megegyezéséhez és az egyház ítéletéhez kötötték. (3)

Ehhez még IV. Pius (1564.) a Szentírás katolikus fordításának olvasását minden egyes emberre nézve a püspök vagy inkvizítor engedélyétől tette függővé, mely engedély az illető egyháztag gyóntatóatyjának tanácsa után adatott meg. (4) VIII. Kelemen az

(1) Sess. IV. Decr. de can. Scripturis: "S. Synodus hoc sibi ante oculos proponens, ut sublatis erroribus puritas ipsa Evangelii in Ecclesia conservetur, perspiciensque hanc veritatem et disciplinam contineri in libris scriptis et sine scripto traditionibus, quae ipsius Christi ore ab Apostolis acceptae, aut ab ipsis Apostolis, Spiritu S. dictante, quasi per manus traditae ad nos usque pervenerunt, orthodoxorum patrum exempla secuta omnes libros tam V. quam N. T., cum utriusque unus Deus sit auctor, necnon traditiones ipsas, tum ad fidem tum ad mores pertinentes, tanquam vel ore tenus a Christo vel a Spiritu S. dictatas et continua successione in Ecclesia catholica conservatas, pari pietatis affectu ac reverentia suscipit et veneratur ... Si quis autem traditiones praedictas sciens et prudens contemserit, anathema sit."

(2) Sess. IV. Decr. de edit. et usu ss. librorum: "S. Synodus considerans non parum utilitatis accedere posse Ecclesiae, si ex omnibus [latinis] editionibus quae circumferuntur sacrorom librorum quaenam pro authentica habenda sit, innotescat: statuit et declarat, ut haec ipsa vetus et vulgata editio quae longo tot saeculorum usu in ipsa Ecclesia probata est, in publicis lectionibus, disputationibus, praedicationibus ot expositionibus pro authentica habeatur, et ut nemo eam rejicere quovis praetextu praesumat."

(3) Ibid: "S. Synodus ad coercenda ingenia decernit, ut nemo suae prudentiae innixus in rebus fidei et morum ad aedificationem doctrinae christianae pertinentium S. Scripturam ad suos sensus contorquens contra sum, quem tenuit et tenet s. mater Ecclesia, cujus est judicare de vero sensu et interpretatione Scripturarum S., aut etiam contra unanimem consensum patrum, ipsam Scripturam interpretari audeat, etiamsi hujusmodi interpretationes nullo nuqnam tempore in lucem edendae forent."

(4) De libris prohibendis regula IV.: "Cum experimento manifestum sit, si S. Biblia vulgari lingua passim sine discrimine permittantur, plus inde ob hominum temeritatem detrimenti quam utilitatis oriri, hac in parte judicio episcopi aut inquisitoris stetur, ut cum consilio parochi vel confessionarii Bibliorum a catholicis auctoribus versorum lectionem in vulgari lingua eis concedere possint, quos intellexerint ex hujusmodi lectione non damnum, sed fidei atque pietatis augmentum capere posse. Quam facultatem in scriptis habeant. Qui autem absque tali facultate ea legere seu habere praesumserit, nisi prius Bibliis Ordinario redditis, peccatorum absolutionem percipere non possit."

83

engedélyadás jogát az egyik római egyházi hatóságra ruházta. (1) XIV. Benedek, aki némely dolgot jobban tudott és szabadabbnak óhajtott, mint a Szent Péter székén ülőknél megszoktuk, minden hívőnek megengedte (1757.), hogy a Bibliát anyanyelvén olvashassa, ha a fordítás Rómában helybenhagyatott, és az egyházi atyák, vagy katolikus tudósok irataiból vett észrevételekkel el volt látva. VII. Pius (1816.) és XII. Leó (1824.) azonban a bibliatársulatokat dögvésznek nyilvánították, mely által a Krisztus evangéliuma az emberek, sőt az ördög evangéliumává lesz.

A két egyház mindegyike elveiből adódó következetességgel ítélt a tradícióról mint hitszabályzóról: a protestantizmus tekintetbe veszi mint történelmi hagyományt, melynek biztosságát ő ítéli meg a fenntartó közeg és a tartalom minősége szerint, ezért az a tradíció, mely évszázadokon keresztül puszta szájról-szájra adás által tartatott fenn, előtte legalábbis mondává törpül. A katolicizmus megmenti a tradíciót ezen közös sorstól az őt fenntartó egyház csalhatatlansága által (2) Ennélfogva az ítélet attól függ, miként ítélünk a két egyház lényege felől. A következtetések felett nincs miért vitatkozni, miután az elvek felől tisztába jöttünk. Csakhogy a katolikus következetesség megfigyelésénél ismét azon szabályt kell szem előtt tartani, hogy egy

(1) Perrone, T. III. § 315: "Ex nimia tamen hanc concedendi facultatem facilitate, qua haud pauci abutebantur, factum est, ut Clemens VIII. eam facultatem ad sacram Indicis Congregationem revocarit."

(2) Vö. H. Holtzmann, Canon. u. Tradit. Ludwigsh. 1859. Ezt a katolikus teológusok még mindig minden határozott gondolat nélkül képviselik. Így A. Tanner (Das katolische Traditions- und das prot. Schriftprincip. Luzern, 1802. 13. s köv. o.): "a hagyomány megromlása mindenképpen lehetséges; de ez az írott forrásokról is elmondható" – és "a kéziratok sokkal inkább ki vannak téve a meghamisításnak, mint az isteni tisztelet alakjai, vallásos szokások és társadalmi intézmények," ha ezeket úgy tekintjük, mint az apostoli tradíció bizonyságait és fenntartóit. – Erről szó sincs, hiszen ezek sokkal inkább tekinthetők élő, önmagukban tökéletesedő és változó alakzatoknak.

84

jogosulatlan elvből való következtetést sem következetesen keresztülvinni, sem a keresztülvitelben annak benső hiányait eltitkolni nem lehetséges.

A tradíciónak az ugyan a sajátossága, hogy a szó szoros értelmében szájhagyomány, de ez csak kezdeti megőrzésére vonatkozik, és egyébként nem zárja ki, hogy később biztosabb, jelesül írott okmányokba ne foglalják. Mint ilyeneket említi Perrone a zsinatok és vértanúk okmányait, a liturgiákat, az egyházi atyák, a skolasztikusok, sőt maguknak az eretnekeknek írásait is, (1) továbbá a feliratokat, síremlékeket, jelesen a katakombákban levőket, s végül az egész egyháztörténelmet.

Való igaz (ezen összeállítás logikájától függetlenül is), hogy az egyháztörténelem tudománya mindezen elősorolt emlékekben a hajdankor egyházi hitének és életének nyomait ismerheti föl. Az újabb időben felfedezett római katakombák néma képiratai még több mint ezer év múlva is biztos felvilágosítást szolgáltatnak a legrégibb egyház csendes földalatti életéről a halottak és az istentisztelet ezen helyiségeiben; csakhogy ezt elfogulatlanul kell magyarázni. – A tudós jezsuita Marchi, a Collegium Romanum professzora 1859-ben mutatott nekem az ottani Kircheriánum múzeumban a katakombákban újabban felfedezett freskókat. Esetlen, együgyű kiábrázolásai voltak a csodás néplakomának. "Nézd" – mondá ő – "számláld meg a megmaradt kenyérdarabokat tartalmazó kosarakat! Az evangéliumok 12 kosarat említenek, itt mégis csak hét kosár van festve. Honnan ez a látszólagos csökkentése a csoda teljességének? A régi festő ezzel a hét szakramentumra akart célozni. Itt a tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy az egyház már az első századokban hét szakramentumot ismert, nem többet, nem kevesebbet." Én nagyon könnyen tehettem volna azon ellenvetést, hogy a Máté és Márk második elbeszélésében éppen hét kosárról van szó, azonban vannak állítások, amelyeket jobb elhallgatni. Azután ugyanezen témának egy másik kiábrázolásához értünk, és én megszámláltam a kosarakat: négy volt. "Hát ekkor az egyháznak

(1) T. III. § 460: "Haeretici vel inviti duplex semper nobis praebent luculentissimum verae fidei et dogmaticae traditionis testimonium tum in eo quod retinent cum sese ab Ecclesia separant, tum in eo quod impugnant."

85

talán négy szakramentuma volt?" – kérdezém én, és a hallgatás sora most már az én allegorizáló vezetőmön volt. (1)

Mindenek előtt az egyházi atyákat tekintették ősidők óta a tradíciók megőrzőinek, a katolikus egyház ezeknek különös, bár meghatározatlan tekintélyt tulajdonított, és éppen ezért korukat a XII. századig, Clairvaux-i Bernátig, a szent szerzetesig, sőt még messzebb terjesztette ki. Ennek alapján azt lehetne várni, hogy a legrégibb egyházi atyák irományaiban, akik az apostoli korszakhoz közel éltek, ezen időből a leghívebb emlékek maradtan fenn. De ellenkezőleg: mily sokféle vallásos képzetet találunk ott! Perrone azt jegyzi meg, hogy különbséget kell tenni (ez azonban rendszerint elenyészik), hogy vajon valamely egyházi atya a tradíciónak mint tanúja vagy csak mint előadója szerepel-e. Tekintélye az első esetben vitathatatlan, a másodikban viszont szabad tőle teljes tisztelettel eltérni, főleg ha fontos okok igénylik. Ezen megkülönböztetést mindenütt keresztülvinni nehéz, ha nem lehetetlen, mert éppen a vallásos életben igaz a leginkább, hogy egy történelmi esemény igaz voltát annak kegyes jellegébe vetett hit dönti el. Tertullianus pl. rosszallja a gyermekek megkeresztelését a szent cselekmény iránt való tiszteletből – ő tehát nem tekintheti ezt apostoli rendeletnek; Órigenész elfogadja ezt mint apostoli tradíciót. Ez megfelelt az ő különc tanának, miszerint a földi élet előtti vétkezés mindjárt az ember születése után kiengesztelést igényel. A szó, ha egyszer leírták, leírva marad, még a másoló hibája is. E hibákat ott, ahol számos példány keletkezik egymástól függetlenül, általában ki lehet javítani; de ha egy állítás csak az emberek emlékezetében, szájról-szájra száll át egyik nemzedékről a következőre, akkor felületesen és változó alakban marad fenn. Möhler maga el is ismeri ezt: (2) "Miután az isteni ige az emberiség hitévé lett, mindenféle emberi sorsban is osztoznia kellett. Annak kifejezése és megőrzése emberi módhoz és szokás-

(1) Ezen festmények csak másolatai a katakombákban talált freskóknak, Marchi felügyelete alatt készítve, akkor csak ideiglenesen a Kircheriánumban elhelyezve, jelenleg pedig a Laterán keresztyén múzeumában vannak. Egyébiránt ezen képiraton, festményeken, domborműveken nyolc és egy között változik a kosarak száma (az egy nyilván képviseleti minőségben és jelentőséggel).

(2) Symbolik 369. o.

86

hoz volt kötve." – Ez az emberi mód pedig minden több nemzedéken átvonuló hagyományra nézve az önkéntelen átalakulás és a tévedés, ami közös emberi sors.

Emellett az egyházi atyák felett, kik az egyházi tan és tudomány alakulására a legjelentékenyebb befolyást gyakorolták, szeszélyes balcsillagzat uralkodott (mindenesetre a történelem törvényei szerint), mivel az ő magasan szárnyaló és még meg nem tört szellemük az egyház kezdődő megmerevedésével összeütközésbe került, mindnyájan többé vagy kevésbé az eretnekség hírébe estek.

Jusztinusz, a vértanú, aki magát bölcselő-köpenybe burkolt evangélistának nevezi, azon nézetben volt a keresztyénség felől, melynek első nevezetes apologétája vala, hogy az a Platón tanától csak kevéssé különbözik, és hogy nem egyéb a józan ész szerint való életnél. (1) A zsidók és pogányok elleni védőirataiban sok olyan található, ami a későbbi egyház tanaitól eltér, melyeket, mivel mártírvérrel valának szentesítve, elnézően "archaizmusoknak," ókori nézeteknek neveztek; más embernél és más időben eretnekségnek bélyegezték volna. Órigenész, a bátor hitvalló, aki először irányozta a klasszikus ókor egész tudományos műveltségét a keresztyénség felé, akit tudós püspökök, valamint szent zarándokok, mint tanítványai egyaránt tiszteltek, és akinek iskolájából kerültek ki még a közelebbi században is az egyházi ortodoxia megalapítói: igazhitűségét illetőleg mégis mindig gyanúban állt, s végül a VI. században ítélet útján kárhoztatás alá került. A nyugati egyházban Tertullianus vetette meg a katolikus világnézet alapjait. Ő maga a szellemességben párját ritkítja, az emberi értelmet mégis kigúnyolja, midőn ez Isten csodái és titkai ellen nyilatkozik; megveti a bölcselőket, mint a tévtanok patriarcháit. Az ő írása, mely az eretnekek előzetes kárhoztatását szándékolja, irányadó volt az ortodoxia önelégültségére s minden eretnek-elítélésre nézve: a heretikusok minden cáfolat előtt már el vannak ítélve, mivel a hitszabállyal nem értenek egyet: "Ha mindjárt nem volnának is az igazság ellenségei, s ha nem volnánk is figyelmeztetve, hogy

(1) Speil 67. o.: "Ha valóban ezen nézete volt, akkor teljességgel nem lett volna szüksége arra, hogy Platón iskoláját a keresztyénséggel felcserélje, mely neki a vértanúság dicsőségén kívül egyebet nem ajánlhatott." – De mégis: nem volt ez a nézete?

87

őket kerüljük, mit vitatkozzunk mi olyan emberekkel, akik maguk elismerik, hogy az igazság után kutatnak! Hiszen ha ők még kutatnak, vizsgálódnak, akkor még semmi biztosra nem találtak, akkor nekik még nincs hitük, akkor ők nem keresztyének." (1) Ő mérges vitairataiban, melyek az egészen esetlegest is bűnül róják fel az illetőknek, és semmit sem ismernek el keresztyéninek, ha egyszersmind nem katolikus is, a korabeli tévtanok egyes fő képviselőit leverte; de mivel a római egyház azon erkölcsi szigortól, melyet ő követelt, s az ő túlzott reményeitől elfordult, erre is kiöntötte haragját, kiváltképpen mivel egy tragikus esemény által olyan irányhoz csatlakozott, melyet az uralkodó egyház heretikusnak nyilvánított. (2) Végül Ágoston, kinek hatalmas szelleme a középkori teológia minden iránya, úgy a skolasztika, mint a misztika fölött uralkodott, érett ifjú korában egy általánosan megbélyegzett eretnekséghez, a manicheizmushoz hajlott, melynek árnya egyháztanítói sajátságaira is rávetült. A róla elnevezett dogmák legélesebb kifejezései soha sem verhettek teljes gyökeret a katolikus egyházban, sőt azok által ő a protestantizmus reformált hitfelekezetének egyházi atyjává lett, és a jezsuiták méltán panaszkodhattak, hogy végre meg kellene menteni az egyházat a fölötte iskolamesteri tekintélyt gyakorló Augustinustól.

A legrégibb hagyományok nem is viselik magukon – miként várni lehetne – az igazság kifejeződését. Papiasz püspök, aki az apostolokkal még érintkezésben állott férfiaktól vette, amiket feljegyzett, azt állítja többek között, hogy Júdás Iskariótes feldagadott teste egy

(1) De praescriptionibus haereticorum, c. 14.

(2) Innen van a katolikus teológiának kétséges magatartása Órigenésszel és Tertullianusszal szemben. Perrone, T. III. § 450: "Quatuor conditiones requiruntur, ut quis Ecclesiae doctor vel pater renuncietur, doctrina scilicet eminens, insignis sanctitas, Ecclesiae testimonium ac notabilis antiquitas. Quamvis porro Tertulliano et Origeni Ecclesiae testimoninmn desit, vulgo tamen in albo patrum recensentur ratione habita antiquitatis atque insignis doctrinae, quae in utroqne fuit." Későbbi megkülönböztetés szerint ők "scriptores," és nem "Patres ecclesiastici." Speil (67. o.): "Tertullianus eretnek lett, és Órigenész tévedett, habár nem is annyira, mint későbbi időben vádolták őket, de egyik sincs az egyházi atyák kánonjába felvéve, ahová őket Hase helyezni akarja." – Mily felületes állítás! Elvégre egyik egyházatya sem gyakorolt nagyobb befolyást az egyházi irodalomra és gondolkozásmódra!

88

szekér által tapostatott szét, ami legalább a két evangélium tudósításával nem egyezik. Ugyanaz a Papiasz, János tanítványa hirdette, hogy Jézus nemsokára visszatér s ezer évre terjedő világbirodalmat alapít, s Eusebius őt éppen ezért nagyon korlátolt elméjűnek tartotta, mert ő, az egyház történetírója, mint maga az egyház is, megfeledkezett arról, hogy az ezeréves birodalom várasa a két első század egyértelmű tradíciója volt. – Ireneusz, akinek ifjúsága közvetve az apostoli korszakig nyúlik vissza, értesít Jézusnak az ezredéves birodalomra vonatkozó tanításáról: "Jőnek napok, midőn szőlőtőkék fognak nőni, mindenik tízezer vesszővel, mindenik vesszőn tízezer gerezddel, és mindenik gerezden tízezer bogyóval, és mindenik kisajtolt bogyó adni fog huszonöt kupa bort. Ha leszakítja valamelyik szent az egyik bogyót, így kiált a másik: én vagyok a jobbik, szakíts le engem, és dicsérjed általam az Urat!" Ugyanez említtetik a továbbiakban a gabonára és más gyümölcsökre vonatkozólag. Ez a tradíció éppen oly hiteles, mint bármely másik, mert Ireneusz ezt olyan kisázsiai öregektől vette, kik azt állították, hogy magának János apostolnak szájából hallották; és mégis, ki bátorkodnék igaznak tartani, hogy a mi Urunk – bárha csak hasonlatképpen is – így beszélt volna! (1)

Ezekhez lehet sorolni a régi jó célzatú hamisításokat, így például a Szent Thekla irományai már Tertullianus előtt megvoltak, és bárha azon presbiter, aki ezen hamisítványt írta, (amint ő mondja) a Pál apostol iránti szeretetből kénytelen volt hivatalát letenni, (2)

(1) Speil (67. o.): "A khiliazmus a két első századnak csaknem egyértelmű hagyománya volt, s mégsem ismerték azt az apostoli atyák, és maga Jusztinusz és Ireneusz bevallják, hogy a khiliazmus tana nem volt általános. Éppen azért, mivel csak vélemény, és nem egyhangú tradíció volt, nem tarthatta fenn magát, és korai elenyészése támogatja az egyház erre vonatkozó elvét." – De hát Papiasz nem tartozik-e az apostoli atyákhoz? A Barnabás levele sem ilyesféle okmány? Jusztinusz, aki a hamisan keresztyéneknek nevezett felekezetek ellen ezt írja: "Én és az igazhitűek bizonyosak vagyunk a test feltámadásáról, és az ezer évről a megdicsőített Jeruzsálemben," – nem tanúskodhatik-e korának egyházi hagyománya mellett?! És hát kimutatható-e, hogy valamely tradíció létezett volna az első századokban a tisztítótűzről, a kenyér átváltozásáról és a pápai csalhatatlanságról úgy, mint az ezeréves birodalom várásáról?

(2) Tertullianus: De Bapt. c. 17.

89

az abban megkeresztelt oroszlán mégis fennmaradt a hagyományban.

A történelmi kritika feladata, hogy a hagyomány ezen tömkelegében, hol annyi idegen és valódi, oly sok ellenmondás és az egyházban lassanként kifejlődött szokás keveredett össze, megtalálja azt, ami az apostoli korból való és az Úrnak szájából származik. Ezt a katolikus egyház is jogosultnak ismerte el – csakhogy ez a kritika szerény és józan legyen, s ne hozzon semmit napvilágra, ami az egyházi atyák általános nézetével, az egyház ítéletével, s a zsinatok és pápák határozataival ellenkezik, (1) azaz: béklyóba verve és némán lásson a munkához.

Ennek helyét pótolja az egyház mindenféle "örök érvényű" határozataival, melyeket valaha a körülmények kényszerűsége alatt hozott. A történelmi vizsgálódás fáradozása nélkül valóságos mindentudóság kívántatnék ahhoz, hogy századok romjaiból az apostoli hagyomány aranyszemcséit ki lehessen választani. De az egyház csalhatatlansága kissé korlátolt mindentudóság, tradíció és az egyház öntudata körülbelül ugyanaz. Perrone a fennebb említettek mellett és előtt az egyház papi testületét (magisterium Ecclesiae) számítja azon közegek sorába, melyek által a hagyomány hozzánk eljut. H ez csalhatatlan, akkor minden rendén van, de az írás és a tradíció akkor csak alárendelt jelentőséggel bírnak, az egyház, melynek alá vannak rendelve, (2) saját isteni tudásánál és jogosultságánál fogva hitcikkeket állapíthat meg. Azon állítás, hogy azok már az apostolok korától fogva léteztek, s mintegy a levegőben csendesen lebegtek, csak kisegítő eszköz az egyház soha igazán el nem hitt csalhatatlanságára nézve, s önmagába helyezett hitében is csalódás, mely által az, ami az idő folyamában előállott, az apostoli korszak köpenyébe burkolódzik, a csalhatatlanság azon, erejétől megfosztott képzete szerint, hogy az csak a

(1) Perrone, T. III. § 468: "Debet esse modesta ac sobria, ita ut non refragetur communi patrum sensui, Ecclesiae judicio, conciliorum aut Romanorum, pontificorum decisionibus."

(2) Perrone, T. III. § 3: "Ecclesiae magisterio subordinata (est) Scriptura et traditio, – cum ejus tantum sit tum de veris ac genuinis Scripturis earumque legitimo sensu, tum de veris divinisque traditionibus judicare."

90

hagyományos igazságok biztos kihalászásában nyilvánul meg, míg előtt egyszersmind az ihletés általi folytonos kijelentésre gondoltak. (1) Azt sem lehet kimutatni, sőt ellenkezik Jézus egész működésével, hogy ő a kijelentett tanok és életszabályok bizonyos összegét, melyek az evangéliumokban szándékosan nincsenek feljegyezve, határozott leleményként engedte volna át az egyháznak változatlan megőrzés végett, hogy abból a szükséghez képest alkossa meg a maga hittörvényeit.

Az egyház az első századokban a hit dolgában csak a hitszabályokat, és ezek alapját, az apostoli symbolumot ismerte el tradíciónak. (2) Ez a Szentírás mellett képződött, korábban mint az, habár nem is apostolok diktálták úgy, hogy mindegyik apostol egy tételt adott hozzá, mint azt egy régi hagyomány tartja. Ezért éppen szabadelvű protestánsok voltak azok, akik a legkevésbé sem tartózkodtak attól, hogy ezt mint jóhiszemű, s tartalmánál és értelménél fogva az apostoloktól származó tradíciót, ezen nemben egyetlent a Szentírással egyenlő rangra emeljék. Mily sok újdonságot tartalmaz ellenben a későbbi kor tradíciója! – És Möhler mégis gondolatszegénységnek nevezi, ha valaki az eredeti és későbbi tradíciók között puszta alaki különbségen kívül más eltérést is talál.

Ha a hagyományok minden meglevő írott emlékeire tekintettel megkérdenők a katolikus teológusoktól, hogy fel van-e már jegyezve minden apostoli tradíció? – óvatos férfiak talán haboznának az "igen" és a "nem" között. (3)

(1) Pl. IV. Pius a "Professio Fidei Tridentina" bevételére vonatkozó bullájában a tridenti végzésekről: "quae Dominus omnipotens sanctis Patribus in nomine suo congregatis divinitus inspirare dignatus est."

(2) Ellenben Speil (35. o.) azt mondja: "Miként eshetik hát az, hogy Ireneusz és Tertullianus az apostoli symbolumot nem idézik, hanem az apostoli egyház tanaira utalnak?" – Egy szemináriumi tanárnak mégiscsak tudnia kellene, hogy akkor az apostoli symbolum, amennyiben össze volt állítva, csak mint titok szerepelt, és helyette a hitszabályzat (regula fidei) idéztetett.

(3) Bellarmin az "igen" mellett látszik beszélni, midőn a hagyomány bizonytalan voltának felemlítése ellen felhozza (De verbo Dei non scripto IV. 12.): "etsi non sint scriptae traditiones in divinis literis, sunt tamen scriptae in monumentis veterum et in libris ecclesiasticis." De mégis lehetnek kivételek. Határozottabban beszél Tanner (18. o.): "Minden, kezdetben csak szóbeli hagyomány végül írásba foglaltatott." Tridentben egykor hangsúlyozták azon követelést (Pallavicini VI. l1,9. 18.7.), hogy az egyház által elismert tradíciók név szerint soroltassanak elő, de ezt mint időszerűtlent visszautasították. Speil (68. o.) ezt írja: "Hase azon türelmetlen kérdésére, hogy hát elvégre is minden apostoli hagyomány fel van-e jegyezve? – tekintettel az egyházi atyák korának gazdag forrásaira, minden további gondolkodás nélkül "igen"-nel felelhetünk. Más kérdés az, hogy vajon az egyház minden benne élő tradíciót feldolgozott-e ünnepélyes nyilatkozat által hitcikk alakjában? – erre mi, tekintve a még sok vitás iskolai kérdést, "nem"-mel felelhetünk."

91

Mert az igenlő felelet kizárná azon lehetőséget, hogy a hagyomány alapján a jövőben új dogmatikai határozatokat állítsanak fel. A "nem"-mel felelőktől kérdezhetnők, hogy vajon nem jött-e el az ideje – főleg az egyház ezen szorongatott helyzetében –, hogy Krisztusnak és az apostoloknak minden, eddig csak hagyományként átszállott üdvhozó szavait biztos kijelentéssel köztudomásra hozzák? Ha pedig semmi ilyesfajta hagyomány nem léteznék az egyház tudatában, és az ő püspökei semmi ilyen tradícióról nem tudnának megegyezni, ez az eset eggyel több jellel szolgálna arra nézve, hogy az egész tradíció, mely a Szentírás egybeállítása és a II. században elhangzott utolsó apostoli emlékek utána keletkezett, ez a tradíció, mely mindenütt van és mégis sehol sincs, semmi egyéb, mint a vallási újításoktól való irtózás miatt előállott fikció, ahelyett, hogy nyíltan kimondanák: "az egyháznak van tekintélye (s ezt gyakorolta is minden időben), hogy ragaszkodva múltjához, szerves fejlődésében az egyszer megállapítottból újat alkosson, különösen ha az a tévtanokkal szemben meggyőződésévé válik, s előtte helyesnek látszik.

Ha a katolikus egyház az ő csalhatatlanságában valósággal bíznék, és nem is tartaná előnyösnek, hogy az isteni kincset elássa, már régóta egész hittanának tiszta és határozottan megállapított jegyzékével bírna. Ennek hiányában kénytelenek vagyunk hitcikkeit még finomabb vonatkozásaikban is, mindenféle egymásnak ellentmondó forrásokból összekeresni, melyeknek némelyikéről maguk a katolikus iskolák is vitatkoznak egymás közt, és mindenféle protestáns megtámadás ellen mindenesetre készen áll az a kényelmesebb mentségük, hogy a katolikus tant félreértették vagy rosszul magyarázták.

92

Ezen aggodalmakkal szemben az újabb időben a tudományban a tradíciónak magasabb fogalma fejlődött ki, mely szerint az az egyháznak a Krisztustól és az apostoloktól kiinduló közérzülete, mely éppen úgy, mint a nemzeti szellem, mint egy nép géniusza, a nevelés és szokás által nemzedékről nemzedékre öröklődik, a Szentírás zárt könyvébe életet önt, az egyház nagy tetteiben nyilatkozik meg; de egyszersmind az egyes emberek érzelmét és nézetét is többé vagy kevésbé áthatja, és azoknak közös jelleget, mély családi hasonlóságot kölcsönöz.

Möhler, aki a tradíciónak ezen modern, bárha a régi egyház előtt nem egészen idegen fogalmát kifejtette, és saját egyházában meghonosította, (és Rómában nem merészkedtek odáig, hogy ezt elvessék, bármennyire elütött is a hagyományos fogalomtól), elismeri, hogy ez különbözik attól, ami eddig mint dogmatikai tradíció szerepelt, jóllehet neki érdekében állott, hogy különbséget minél csekélyebb jelentőségűnek tüntesse fel. (1) Ez a különbség mégis igen nagy. A hagyományos tradíció-tan azt állítja, hogy a hitcikkeknek és szent tételeknek egy meghatározott összessége Krisztustól és az apostoloktól utódaiknak szájról-szájra, kézről-kézre adva, az egyház csalhatatlan őrködése alatt szállott át a jelen korra, s fog átszállani a jövőre; és csak ilyen szájhagyományt lehet a szent könyv mellé helyezni, mint biztos és csalhatatlan igát. A modern fogalom szerint a tantételek bizonyos határozott összegéről, csalhatatlanság-

(1) 373. o.: "A tradíció eddig kifejtett fogalmától meg kell különböztetni egy másikat, bár mindkettő szoros kapcsolatban van egymással. A tradíciót eddig úgy ismertettük, mint az egyház öntudatát, mint az élő hitet, amely szerint érteni kell az írásba foglaltat. A hagyomány által öröklött tan ezen értelmezés szerint nem tartalmaz egyebet, mint az írásba foglalt tan; tartalmára nézve mindkettő egy és ugyanaz. A katolikus egyház azonban azt állítja, hogy szállott rá az apostoloktól egy és más, amit a szent könyv vagy teljességgel nem tanít, vagy legföljebb csak utal reá." Korábbi munkájában (Einheit der Kirche, 38. o.): "A tradíció által való bizonyítás nem egyéb, mint hivatkozás az egyház mindig létezett és létező keresztyén tudatára." – Staudenmaier: "A tradíció nemcsak a korábbi idők eredményeinek közvetítője, hanem egyszersmind ezen új életnek örökké üde forrása, valami teremtő erővel rendelkező dolog." Tanner: "A tradíció az egyházban létező, és az egyház ápolása alatt tovább tenyésző keresztyén érzület, mely azonban tartalma nélkül el sem gondolható."

93

ról és változhatatlanságról éppoly kevéssé lehet szó az egyházban, mint bár a legderekabb nép életében. (1) Az egyház ezen géniusza, melyet régi idő óta és sokkal helyesebben Szentléleknek neveztek, éppen oly szellemi hatalom, mely emberivé alakulásában sem a tévedéseket, sem a fejlődési mozzanatokat ki nem zárja, ha a történet új áramlatot nyer, a régi megifjul, és a múltnak málladékaiból új élet csírája sarjad ki.

Ezen szellemiesített értelemben a protestantizmus is egész kiterjedésében elismeri a tradíciót, sőt ezen történelmi nézet a protestáns tudományosság kebelén növekedett fel. Egy családnak, egy dinasztiának, egy nemzetnek, és így az egyháznak is szüksége van a megelőző kor ezen örökségére, hogy méltóképpen megállhasson, s múltjában gyökerezve jövője is legyen. Möhler kitűnően kifejtette, miként képződött ki ilyen tradíció a "Luther egyházában" is. "Az ő egyházának symbolikus érvényre emelkedett tanfejleményei egészében véve annyira az ő szellemében vannak tartva, hogy a szemlélő azokat első tekintetre valódi lutheri eszméknek ismeri fel. A társulat, melynek élő elve Luther lett, a legbiztosabb életösztönnel taszította el magától a majorisztikus, szinergisztikus és más nézeteket, mint a Luther szelleméből tekintve veszélyeseket és téveseket, és az egyház, melyet a wittenbergi reformátor alapított, az ő szava csalhatatlan magyarázójának mutatta magát."

De ez által mégsem állított fel változhatatlan korlátokat. Luther szelleme, mely benne magában is gyakran hatalmas szárnyait kifeszítve, korának látókörén merészen túltekintett, ezen korlátokat áttörte, a protestáns egyház nagy része átalakította Luther dogmarendszerét, és mégis érzi az ő szellemével való közösséget. Mi ugyanolyan áhítattal énekeljük az ő énekét: "Erős vár a mi Istenünk", amilyennel azt kortársai énekelhették, ugyanazon helyesléssel olvassuk az ő riadó iratát a német nemzet keresztyén

(1) Döllinger, Christenth. u. Kirche: "Az egyházban érvényre jutott tradíció minden időszakban valami istenemberi vala, az isteni erők és emberi tan- és hitmunkásság együttműködése és eggyéolvadása által feltételezett terméke minden megelőzött nemzedék hitének és életének." – De ez mégsem csalhatatlan isteni hagyomány, mely előtt minden későbbi kornak feltétlenül meg kellene hajolnia. Ellenben Speil (72. o.) azt állítja, hogy "a tradíciónak csak akkor van valami értéke, ha csalhatatlan."

94

nemességéhez, mint mély érzelmű értekezését a keresztyén ember szabadságáról, mi a legnagyobb örömmel hallgatjuk Isten igéjét az ő egyszerű, nemes és szívélyes nyelvén, s mindazon emberileg egyéni sajátságokkal rokonszenvezünk, melyekből a katolikus történészek oly különös madárijesztőt toldoztak össze.

De a protestantizmus nem Lutherrel kezdődött, a reformáció egyháza nem taszíttatott ki a világba szegényen és meztelenül, mint valami felszabadított jobbágy, hanem a maga vagyonát, a tradíciót, a katolikus egyház egész kincsét – amennyiben azt igaznak ismerte – magával hozta, és ezt kötelessége hálásan bevallani.

A katolicizmus előnyei közt annak régiségét is fel szokták hozni ellenünk. Mi nem válaszolunk erre az öregségi gyengeségek emlegetésével a protestantizmus ifjú, üde erejével szemben, mert itt valami nagyobbról, az egyház apostoli eredetéről van szó. Gyakran gúnyolódva kérdezték tőlünk: "ugyan hol volt a ti protestantizmusotok Luther és Zwingli előtt?" A nép erre viszont azon kérdéssel szokott felelni: "ugyan hol volt a te arcod, mielőtt ma reggel megmostad?" – Mi hasonlat nélkül azt feleljük: benn a katolikus egyházban. Egy öreg hugenotta nő, kinek elkóborolt tehenét Fénelon hazahajtotta, ennek ellenére sem engedte magát megtéríttetni. Végül azt kérdezte tőle az érsek: "No mondd meg nekem, hol volt a ti egyházatok kétszáz évvel ezelőtt?" – Az öreg nő így felelt: "Monseigneur, az olyan szívekben, mint a tiéd." – Bizonyára a jobb eretnekekben sem tagadhatjuk meg elődeinket, még azokban sem, kiket a katolikus egyház magától jogtalanul eltaszított, s ezáltal egyoldalúságukban még makacsabbakká tett. Möhler sajátságos bárgyúságnak nevezi, hogy a későbbi eretnekek mindnyájan, – még Luther és Kálvin – is teljesen egyetértettek azon eljárással, melyet a korábbi eretnekekkel szemben követtek, s az ilyen alkalmakkal megállapított dogmákkal is; ha pedig rájuk kerül a sor, elbámulnak, és nem akarják felfogni, hogy velük is épp azon joggal lehetne bánni, mivel egészen azok nyomaiban járnak, akiket ők is kárhoztatnak, s meg is égetnek, ha hatalmukba keríthetnek.

A reformátorok e tekintetben mindenesetre még a katolikus közérzület uralma alatt állottak, s igazhitűségüket bizonyítani akarván

95

néha nem értették meg, hogy az inkvizíció áldozataihoz közelebb állanak, mint annak bíráihoz és hóhéraihoz. De a protestantizmus e tekintetben is magához tért. Mi helyeseljük, hogy az egyház a gnosztikusoktól elszakadt, de azért nem tartjuk Markiont "a Sátán elsőszülöttjének", hanem elismerjük benne a szigorú erkölcsi érzületet és a keresztyéni szeretet iránt való hatalmas érzéket, mely őt túlzó paulinizmusában arra indította, hogy amazt, mint valami teljesen újat a zsidó vallástól különszakítsa, s az akkor divatos szemlélődésbe merülve annak számára a régi zsidó isten mellett egy új istent gondoljon ki. Az is megtörténik másfelől, hogy valamely fennálló hatalom ellen, melynek még joga van uralkodni, éppoly jogtalan, mint elégtelen támadásokat intéznek – mégis jön egy nap, midőn ezen hatalmat egy jogos és elégséges támadás a földre tiporja, vagy legalábbis megfosztja védekező eszközeinek egy részétől.

A protestantizmus a leghatározottabban elismeri a maga előhírnökeit a reformáció előtt élt reformátorokban, amint azok, mint az európai kultúrnépek képviselői körülveszik Luther nagyszerű wormsi emlékoszlopát a nemes művész terve szerint, aki annak befejezését meg nem érhette. Ezek: Valdus, Wyclif, Husz és Savonarola.

De még a katolikus egyház oszlopférfiai és egyházi atyái közt is megtalálja a protestantizmus a maga őseit, kik sejtelmes szavakkal üdvözölték és hirdették [őt], midőn a babona, álszenteskedés, bálványimádás, egyházi merevség és külsőlegesség ellen óva tiltakoztak. Valódi protestáns elv amit Antiókhiai Szt. Ignác ír, hogy "ahol a Krisztus van, ott van a katolikus egyház is" – ti. eszményi értelemben, mert közönséges értelemben véve úgy kellene mondani, hogy "ahol a katolikus egyház van, csakis ott van a Krisztus." Vagy amit Tertullianus ír: "Az egyház lényegét a szellem, nem a püspökök száma teszi; az eretnekséget nem annyira újdonsága, mint inkább az Igazság által lehet megcáfolni, mert ami az igazság ellen tör, herezis, legyen az bármilyen régi hagyomány." (1) Valódi protestáns elv az, midőn Ágoston a Szentírást minden zsinatnak fölébe emeli, vagy elismeri, hogy "az, ami jelenleg keresztyén vallásnak neveztetik, a régieknél is megvolt, s létezett az emberi

(1) De pudicitia c. 21.

96

nem kezdete óta addig is, míg a Krisztus testben megjelent, minélfogva az igaz vallást, mely már azelőtt is megvolt, krisztusi vallásnak kezdették nevezni. (1) Sőt maga Szent Jeromos is ezt írja (2): "Nem az számít, hogy Jeruzsálemben vagy, hanem az, hogy miként vagy Jeruzsálemben; üdvözülhetsz Galliában éppen úgy, mint Palesztinában." – Nem kevésbé érzi a protestantizmus a vérrokonságot a középkor misztikusaival, azok szeretetével és erős hitével, mely minden üdvöt csak a Krisztustól vár, mint másfelől a XV. század nagy reformátori zsinataival, melyek azt akarták a maguk módja szerint, amit a protestantizmus a maga módja szerint kivívott. Konstanzban éppen az ő nagy gondolatát, az ideális egyház eszméjét mondották ki. (3)

Eszerint az ő gyökérszálai mélyen behatolnak az ősegyházba – igen, mindkettő, katolicizmus és protestantizmus, mint csaknem egyidejű ikertestvérek az apostoli egyházból eredtek, csakhogy az utóbbi még öntudatra nem ébredve, zavarosan és a katolicizmus pólyáiba bonyolítva. A reformáció csak azon világtörténelmi esemény, mely szerint, midőn az idő újból beteljesedett, a protestáns elv a katolikus egyház kebelében nagyra növekedve

(1) Retract. I. 13.
(2) Ep. 49. ad Paulin.

(3) Az ott vezető szerepet játszó Gerson kancellár neve alatt ismeretes iratban (De modis uniendi et reformandi Ecclesiam): "Catholica universalis Ecclesia ex variis membris unum corpus constituentibus, sive ex Graecis, Latinis et Barbaris, in Christum credentibus est conjuncta. Cujus corporis caput Christus solus est. In hac Ecclesia, quae temporalia ad instar Christi despicit, et in ejus fide omnis homo potest salvari, etiamsi in toto mundo aliquis Papa non potest reperiri. Causa est, quia in hac solum Ecclesia est Christi fides fundata et huic soli Ecclesiae est potestas ligandi et solvendi tradita. Haec Ecclesia nunquam errare potest, nunquam deficere, nunquam schisma passa, nunquam haeresi maculata est. In ista omnes fideles inquantum fideles sunt, unum sunt in Christo. Alia vero, particularis et privata, in catholica Ecclesia inclusa, ex Papa, Cardinalibus etc. compaginata solet dici ecclesia Romana, cujus caput Papa creditur. Haec errare potest, et potuit falli et fallere, schisma et haeresin habere, etiam potest deficere. Differunt ergo hac duae Ecclesiae sicut genus et species." Speil (72. o.) úgy véli, hogy ez mind meg van cáfolva [ugyan]azon egyházi atyák, misztikusok és a konstanzi autodafé katolikus értelmű mondatainak felhozásával. Mintha bizony ezt közülük bárki is tagadná!

97

erejének teljében önállóan lépett elő, hogy saját egyházának tűzhelyét keblének sugallata szerint megalapítsa.

Ennélfogva az is helyes, hogy a protestáns egyház a katolikus egyház kezéből vette át magát a szent könyvet is. (1) Ezt a körülményt úgy tekintették, mint a tradíció nélkülözhetetlenségének bizonyságát, még azon esetben is, midőn valamely egyház – a maga véleménye szerint – egyedül a Szentírásra támaszkodik. Bizonyára a tradíció (egyszerű történelmi értelemben véve) itt sem nélkülözhető; viszont a klasszikus ókor némely remekműve (anélkül, hogy megőrzéséről valamely, külön e célból alakult társulat gondoskodott volna) lényegében sértetlenül jutott el hozzánk, és a mi filológusaink által a magyarázók felvilágosító tradíciója nélkül is kielégítő értelmezést nyert. Ehhez járul az, hogy az Ótestamentumot eredeti szövegben sokkal inkább a zsinagógáktól kaptuk, az Újtestamentumot pedig legalábbis nem a római egyház kezéből, mert annak csak lefordítva volt meg. Mindazáltal ki lehet mutatni, hogy egyházi érdekek voltak azok, amelyek az őskeresztyénség emlékeit biztos tapintattal kánonba szedték, gondosan megőrizték, s eredetükről tanúskodtak. Ez a bizonyítvány azonban, bárminő fontos, a tudomány előtt mégsem csalhatatlan, és hogyha a kritika szigorúbb vizsgálata előtt egészben nem állhatott meg (ha pl. az első evangéliumot a hozzánk eljutott alakban nem is tekinti közvetlenül a Máté művének, a Zsidókhoz írott levélben a Pál stílusát nem ismeri fel, a Péter második levelét a második századból keltezi, a zsidóktól átjött kánonból legalább a Mózes V. könyvét nem tartja a Mózes művének, Ézsaiás könyvében idegen, bár emelkedett szellemű részeket különböztet meg, és a Dániel jóslatait már beteljesedésüknél fogva is egy későbbi kornak tulajdonítja): a katolikus egyház teológiája a véleménye szerint csalhatatlan tradíció által mindenesetre fel van mentve ezen gondoktól és fáradságtól, de egyszersmind ki is van zárva a tudomány szabad vizsgálódásából is. Egyébiránt egyetlen félig-meddig értelmes protestáns ember sem gondol arra, hogy az említett

(1) Csakhogy az ótestamentumi apokrifeknek, a vallásos alapkönyv ezen kétséges alkotórészeinek pusztán épületes irományokká való leszállításával ("jók és hasznosak az olvasásra"). Úgy tartalmuk, mint maga a históriai tradíció alapján jogosult ez az ítélet.

98

irományokat, a szent könyvből ki kell rekeszteni, csak mert a tradíció nem adott nekik igaz elnevezést – sőt ellenkezőleg: hálát adunk Istennek, s erre nagy okunk van, hogy nekünk egy bevégzett, az egész keresztyénség által elfogadott, és századok tapasztalatai által felavatott isteni könyvünk van, s mi is elmondhatjuk Lutherrel (bárha ez előttünk a szent könyv némely részeire nézve csak szélesebb értelemben igaz): "írta légyen azt Péter vagy Pál, csak a Krisztussal foglalkozzék."

[A Vulgata]

A Vulgatára vonatkozó tridenti végzés nem egyéb, mint szemérmes bevallása (1) annak, hogy az akkori katolikus teológusokat a reformot sürgetők a Szentírás héber és görög szövegének eredetiben idézett mondataival sarokba szorították. Nemrég azt az intést hallottuk, hogy az új nyelvektől (görög és héber) őrizkedjünk, mert az egyik szakadár, s aki a másikat megtanulja, azon veszélynek teszi ki magát, hogy zsidóvá lesz. Eközben a klasszikus nyelvismeret hatalmas lendületet kapott, csakhogy ennek ápolói, a humanisták többnyire a reformációhoz csatlakoztak. Ezen nyelvészektől kívántak ők őrizkedni. Azon tényben, hogy egy egyház a Szentírást Istentől eredetileg nem a maga nyelvén kapta, melyet mégis szeretne általános egyházi nyelvvé tenni, annak beismerése lepleződik le, hogy örömest eltagadnák, hogy ezen egyház nem az eredeti. (2) A tridenti végzés képzelt joga eszerint, (a legszelídebb kifejezéssel élve) azon a csalódáson alapult, hogy ha Isten a szakadár görög egyháznak a Szentírást az ő saját nyelvén adta kezébe, az ő igazi római egyházáért sem tehetett kevesebbet! De valójában ez a latin biblia csak egy régi, hibás fordítás volt, melynek Szent Jeromos által elvégzett kijavítását a maga

(1) Ezen szerénység nélkül, Conc. Vaticani Const. de fide c. 2: "Veteris et Novi Testamenti libri ... prout in ejusdem (Tridentini) Concilii decreto recensentur, et in veteri vulgata latina editione habentur, pro sacris et canonicis suscipiendi sunt."

(2) Speil (74. o.): "Ej, ej! Vonjunk le mi is hasonló következtetést! A protestantizmus mindenütt a tartományi nyelvet tette az egyház nyelvévé; mivel pedig a Szentírást eredetileg nem ezen nyelveken kapta Istentől, ez nyilván azt bizonyítja, hogy a protestantizmus nem az eredeti egyház. Aki túl sokat akar bizonyítani, semmit sem bizonyít." – De hát akar-e valamelyik protestáns tartomány-egyház a maga történelmi alakulására nézve eredeti apostoli egyháznak látszani, mint a római?

99

idejében veszélyes újításnak bélyegezték. A tridenti végzés ezt az eredeti szöveggel egyenlő rangra emeli, miután csak ezt ítéli használhatónak mint hitelest a felolvasásoknál és vitatkozásoknál – és azt mindenki tudja, hogy ez utóbbiak azon időben nem csupán akadémiai játékszerek voltak. Azon állítás, hogy a fordítás épp olyan értékű, mint az eredeti (1) (ott, ahol nem az épülésről, hanem az eredeti értelem megismeréséről van szó), kétségkívül nem éppen tudományos. Ezért a német egyetemeken, ahol a protestáns teológiai kar mellett katolikus teológiai kar is létezik (melytől azonban Bécsben még mindig irtóznak), az exegetikai felolvasásokon az illető tanár először a Vulgatát szokta felolvasni, azután pedig azzal semmit sem törődve magyarázza a héber vagy görög szöveget.

A katolikus állítás a maga tudománytalansága mellett (mely csak ilyen megkerülés által válik elviselhetővé), nagyon naivan hangzik, amikor a római teológus a protestánsokat azzal vádolja, hogy ők még most sem tudnak megegyezni valamely fordítás, vagy a görög és héber szöveg olvasásmódjáról. Mintha bizony mi sokat adnánk bármely fordításra, midőn a protestáns tudományosság mégiscsak az eredeti szöveghez tartja magát; azonban az egyház épülési céljaira legalább nekünk, németeknek van egy fordításunk, amely (némely jól ismert fordítási hibája és nyelvi nyersesége ellenére is) a német nyelvnek elismert mesterműve, és az Isten igéjébe vetett mély bizalom munkája. Aki azt akarja, hogy egész Németországban megértsék, legyen protestáns vagy katolikus, annak a Luther bibliafordítása által képezett nyelven kell beszélnie és írnia. Ami pedig az Újtestamentum eredeti szövegét illeti, amely nem az egyház hatalomszava, hanem ugyan a tradíció nyomán, de a tudomány követelményei szerint a legrégibb kéziratok s némely egyházi atyák régi olvasásmódja után megállapítandó: ugyan rendelkezik-e a katolikusok teológiája biztos tudomással az eredeti olvasás-

(1) Speil (73. o.) csak annyit tud felelni: "Hát az egyház nem volt-e folytonosan előmozdítója a nyelv tanulmányozásnak? ... hiszen a Szentírás eredeti szövegét sem adta fel, csakhogy ezzel a hittételekre vonatkozólag a Vulgata szövegét egyenlő rangra emelte." – De hiszen éppen az benne a tudománytalan, hogy lemond az eredeti okmány alapos megértéséről, hogy a tartalomtól könnyebben eltérhessen.

100

módokról? Az ő úgynevezett Textus Receptusuk mi más, mint egy véletlenszerű, s nagyobbrészt egy tudós nyomdász munkája által létrejött megállapodás, tele hibákkal, (1) míg az eredeti szövegnek a jelenben lehetséges biztossága Griesbachtól fogva Lachmannig és Tischendorfig elsősorban protestáns tudósok fáradságos munkássága által állapíttatott meg.

Emellett a Vulgata szövegének megállapítása alkalmával a pápasággal egy különös szerencsétlenség történt. A tridenti tudósok azonnal átlátták egy átvizsgált kiadás szükségességét, miután a humanista műveltség (különösen Erasmus) némely fordítási hibákat mutatott ki, s a kiadások a hibás másolások következtében is nagyon eltértek egymástól. A végrehajtást Róma magához vonta, és egy, Carafa bíboros elnöksége alatt létrejött kongregáció végezte a javítást, az e végre felállított szabályok szerint. De V. Sixtus pápa más szabályokat állított fel, s végül az egész munkát teljesen a saját kezébe vette, s "apostoli hatalmának teljességénél fogva" közzétette 1590-ben a hivatalos és a nagy exkommunikáció büntetése alatt változhatatlan kiadást, azon biztosítással, hogy saját kezével végezte a nyomtatási hibák kijavítását. De még neki magának is volt alkalma kezének munkájától visszaijedni, s később felragasztott cédulákon javíttatta ki a legveszedelmesebb hibákat. Ezen korlátlanul uralkodó hatalmas pápa halála után szó volt Rómában az ő művének betiltásáról is, de ezen a dolgon Bellarmin tanácsára egy új kiadás által segítettek, mely 2000 javítást tartalmazott, és (ugyancsak Sixtus neve alatt) ismét kiadatott 1592-ben, míg ennek korábbi kiadása lehetőségekhez mérten egész csendesen mellőztetett. (2) Midőn ezen dolgok nyilvánosságra jöttek, nem lehetett meggátolni, hogy

(1) Speil (73. o.) tagadja ezt, midőn ugyanazt állítja. Rendelkezik-e tehát a katolikus egyház a két testamentum olyan eredeti szövegével, mely megbízhatóbb volna a mi protestáns kiadásainknál?

(2) Bellarmin önéletírásában: "Cum Gregorius XIV. cogitaret, quid agendum esset de Bibliis Sixto V. editis, in quibus erant permulta perperam mutata, non deerant viri graves, qui censerent ea Biblia esse publice prohibenda: sed N. (Bellarminus) coram Pontifice demonstravit, Biblia illa non esse prohibenda, sed esse ita corrigenda, ut salvo honore Sixti V. emendata proderentur, – sub nomine ejusdem Sixti addita praefatione, qua significaretur in prima editione prae festinatione irrepsisse aliqua errata vel typographorum vel aliorum incuria."

101

a protestáns polemika a pápai teljhatalom ezen bizonyítványán felkacagjon. Egy korrektorra nézve a tévedhetetlenség szabadalma a legkívánatosabb, mindenesetre a legártalmatlanabb lett volna. Kétségkívül a pápa nem azért veszi ezt igénybe, hogy a nyomdahibákat kijavítsa; azonban egy ilyen nagy jelentőségű munkának olyan kéz által és olyan igényekkel történt végrehajtása hathatósan emlékeztet minden emberi dolgok esendőségére. (1)

[A Szentírás magyarázása]

Az egyházi atyák "egybehangzó értelme," melyhez a tridenti, és közelebbről a vatikáni zsinati végzés is kötni akarja a Szentírás magyarázását, (2) elég különösen hangzik azok számára, akik az egyházi atyák gyakran elmés és kegyes, de éppoly gyakran önkényes és egymásnak ellentmondó magyarázatait ismeri; mindazonáltal ez a valóságban nem valami nehéz bilincs, mert alig lehet ilyen egyetértést kimutatni a Szentírás bármely nehezebb és kétesebb helyére nézve; (3) még a pápai szék számára legkedveltebb, s emellett helyesen magyarázott szentírásbeli helynek is: "ezen kősziklára építem fel az én anyaszentegyházamat" – más magyarázatot ad Órigenész és némely más exegéta. De alapjában azon rendelet mégis régi emberi tételek béklyóiba akarja verni a tudomány azon szabad jogát, hogy minden irományt legjobb tudása és lelkiismerete szerint értelmezhessen az előhaladt műveltség minden rendelkezésre álló eszközének segítségével. (4)

(1) Th. James: Bellumi papale sive concordia discors. Lond. 1600, 4. [kiadás] 1688.

(2) Conc. Vatic. Const. de Fide c. 2: "nemini licere contra sensum (quam tenuit et tenet s. mater Ecclesia) aut etiam contra unanimem consensum Patrum Scripturas S. interpretari;" – azonban ezen jelentékeny záradékkal: "in rebus fidei et morum, ad aedificationem doctrinae christinae pertinentium."

(3) Möhler (384. o.): "Mi nem tudjuk kimutatni, hogy nagyon kevés klasszikus hely magyarázatának kivételével miben állhat az egyházi atyák általános megegyezése. Terjedelmesebb nyelvismeret és mindennemű gazdagabb segédeszközök, melyeket az újkor nyújt, azon helyzetbe hoznak [minket], hogy némely dolgokat az egyházi atyáknál jobban és alaposabban magyarázhassunk – anélkül, hogy a legkevésbé is eltérnénk az ő egyhangú magyarázatuktól." – Ha tehát "jobban és alaposabban," akkor miért ne tennők ezt ott is, ahol ők valóban mindannyian megegyeznek?

(4) A legkeményebb ebben azon eskü, melyet a Professio Fidei Tridentina követel (állításos formában kifejezve a tagadólagos tridenti végzést): "S. scripturam nunquam nisi juxta unanimem consensnm patrum accipiam et interpretabor." – No ez, ha kivihető volna, nagyon tréfás exegézis lenne!

102

Azon másik parancsot illetőleg, hogy a Szentírást csupán az egyház értelmében szabad magyarázni, maga Möhler is azt várja, hogy gúnyolódni fognak vele, mintha ezt mondaná: "tekintsd a Szentírást az egyház szemüvegén keresztül." Én nem használnám ezen triviális képet, de ezen parancs mindenesetre azt mondja, hogy csak az egyház dogmáját és szokását szabad a szent könyvben megtalálni. Ezzel a protestantizmus fő támadása visszautasíttatik ugyan, de a tradíció, vagy sokkal inkább az egyház tekintélye többé nem a szentkönyv mellé, hanem annak fölibe helyeztetik. Az újabb katolikus teológia önmagának élesen ellentmondva beismeri, hogy magának az egyháznak a Szentírásból vett valamely hitcikkre vonatkozó bizonyítása nem csalhatatlan, hanem csak a hitcikk maga. (1) De ha az egyház maga tévedett valamely szentírásbeli helynek értelmezésében, amelyre hitcikket alapozott – ugyan miképp lehet a leghívőbb tudományt is örökre az ilyen hamis magyarázathoz lekötni?

Másfelől ahol nincs többé szó a csalhatatlanságról és semminemű parancsról, ott megvan a tridenti nyilatkozatnak is a jó értelme. Hogy a Szentírás vallásos tartalmának mélységébe be lehessen hatolni, arra megkívántatik az egyházban való neveltetés, az ebben lévő keresztyén élettel és gondolkozásmóddal való benső ismeretség. A valódi protestáns ellenvélemény itt nem azon állításban van, hogy mindenki képes a szentírást helyesen magyarázni, (2) hanem csak az, aki el van látva az erre szükséges eszközökkel; (3) és az egyes ember is csak az összes tudomá-

(1) Möhler (378. o.): "A katolikus teológusok általános egyetértéssel és az egyház szelleméből kiindulva azt tanítják, hogy egy csalhatatlan végzésnek még bibliai bizonyítása sem csalhatatlan, hanem csak maga a dogma."

(2) Friedlib, Schrift, Tradit. u. Schriftauslg. Bresl. 1854. 12. o.: "Protestáns ellenfeleink azt állítják, hogy nem létezik semmi hagyományos egyházi írásmagyarázat, hanem mindenki képes a Szentírást helyesen magyarázni."

(3) Ezért a régi protestáns dogmatikusok is a szent könyv "perspicuitását" [átláthatóságát] a katolikus "homályossággal" szemben nem "absolutának," csak "ordinatának" nevezik, amennyiben annak megértésére szükséges (Hollaz szerint): a) invocatio Dei, patris luminum; b) notitia idiomatis, quo Script. S. legitur; c) attenta consideratio phrasium, scopi, antecedentium et consequentium; d) depulsio praeconceptarum opinionum et pravorum affectuum.

103

nyos írásnyomozat felhasználásával, ami tradíciónak is nevezhető, de tisztán emberi tradíciónak, mely mint tudományos segédeszköz a valódi protestáns írásnyomozók előtt igen nagy becsben áll. A protestantizmus minden időben elismerte az egyházban létező jelenlegi keresztyénség jelentőségét is a Szentírásba vetett hitre és a szent könyv értelmezésére vonatkozóan, csakhogy ezen elismerés mellett nem kevésbé tekinti fontosnak a Szentírással való megbarátkozásból az egyházi életre háramló áldást is. Ez a megbarátkozás azonban csak a nép nyelvére fordított bibliák által érhető el, az egyház által bizalommal átadva a nép kezébe, melyet az utána kinyújt.

[A bibliafordítás]

A római egyháznak ellenkező eljárására nézve felhozzák annak teológusai, hogy csak protestáns rágalom, miszerint a pápák a katolikus néptől a szent könyvet eltiltották volna; (1) mert csak bizonyos rendet akartak behozni, hogy a hívőket az eretnekek a meghamisított fordítások által el ne csábíthassák. (2) A tudósabb protestánsok ezen rágalmat állítólag nyíltan olyannak is ismerték el. (3)

Ez utóbbi igaz – de csak amennyiben a pápai hatóságról azt állították volna, hogy a tilalmat feltétlenül keresztül akarja vinni ott is, ahol az kivihetetlen. Mert ahol csak lehetséges volt ezen IV. Pius, sőt éppen VIII. Kelemen által parancsolt megszorítást keresztülvinni, ott bármelyik gyóntatóatya is ritkán bátorkodott volna a felelősséget magára vállalni azért, hogy valamely világi, aki a Bibliát kívánta, ennek olvasása által pápista hitében megingattassék, és mentől határozottabb volt ezen kívánság, annál nagyobb vona-

(1) Perrone, T. III. § 322: "Dun protestantes adhuc sciscitari solent a plebecula: "cur Ecclesia vestra interdicit vos a Scripturarum lectione?" duplex semper omnibus responsio in promptu esse debet, prima quidem: ne seducamur a vobis, seu ne forte moriamur (Gen. 3,3); altera: vos calumniamini Ecclesiam nostram, numquam enim Ecclesia nobis absolute ejusmodi lectionem prohibuit."

(2) Ib. § 319: "Duae imprimis rationes concilia Romanosque Praesules ad avertendos fideles a vulgari Scripturarum lectione perpulerunt: periculum scilicet perversionis et adulteratio sacri textus in versionibus haereticorum."

(3) Ib. §. 318: "Nunc sane doctiores inter protestantes aperte fatentur calumniari Ecclesiam catholicam illos, qui adhuc ab ea interdici Scripturarum lectionem fidelibus affirmant." (Hivatkozással Prof. Leo-ra.

104

kodás; sőt még nehezebb és több költséggel járt a római kongregációtól megtiltott könyvekre nézve írásbeli engedélyt nyerni.

Ha a protestáns fordítások a szent szöveget valósággal meghamisították (amit jelenleg, mihelyt kimutattatik, a protestáns lelkiismeretesség mindenik helynél azonnal elismerne és kijavítana, (1)) – azon esetben is csak a katolikus egyházi hatóságoktól függ, hogy ha nem is éppen katolikus, de hű fordításokat terjesszen, és ilyenek még katolikus szerzőktől is léteznek az európai irodalmi nyelveken. A valódi ok, amiért félnek a Bibliát a nép kezébe adni, az azon tapasztalat, hogy a katolikus világiak könnyen megbotránkoznak egyházukban, midőn a szent könyvben a keresztyénségnek egészen más alakját találják, mint amelyet az egyház tanít – sőt éppen semmi világos rendeletet nem látnak a fülbegyónásról, halotti misékről, pápaságról, szentek segítségül hívásáról, Mária tiszteletéről, bűnbocsánatról és tisztítótűzről. Az egyszerű világin könnyen megtörténhetik, amit VI. János meisseni püspökről beszélnek, miszerint azt mondotta, hogy "valahányszor a Bibliát olvasom, mindig egészen más vallást találok abban, mint amilyen nekünk van." Ez okból a Biblia eleitől fogva a protestantizmus részére toborzott híveket.

Távol van tőlünk, hogy tagadjuk: az értelmetlenség némi esztelenséget is szívott a szent könyvből. Hogy megérthessük, józan értelemmel, s hogy áldásait élvezhessük, odaadással s erkölcsi ko-

(1) Speil (77. o.): "Akkor legelsőbben is a római levél híres helyéből (3,28.) az "egyedül" szót ki kell hagyni, melyet először Luther csúsztatott be azért, hogy Pál az ő tanának vallójaként tűnjék fel, miszerint a hit egyedül, cselekedet nélkül üdvözít." – Ez a hely szóról-szóra így hangzik: "Mi tehát azt tartjuk, hogy az ember (hit által) igazul meg a törvénynek cselekedete nélkül." Midőn tehát az Isten előtti megigazulásról van szó hit és törvényes cselekedetek által, és az utóbbiak innen kizáratnak, nem marad egyéb hátra, mint a hit egyedül. Az apostol tehát Luthernek nem tanítványa, hanem tanának mestere, ő az értelmen nem tett változtatást, csak hangsúly tekintetéből tette belé az "egyedül" szót, s ahhoz makacsságánál fogva szilárdan ragaszkodott. Ennek tehát, mivel úgyis csak a világosság kedvéért van beszúrva, Luther dacára is ki kell maradnia. Van még más javítani való is, amihez a protestáns tudományosság hozzá is kezdett, ha mindjárt nem fogadjuk is el emiatt a Perrone által idézett emsi, vagy az Eck-féle német bibliát.

105

molysággal kell a szent könyvet használnunk. Ennélfogva nem egyéb értelem nélküli kegyes buzgóságnál, ha a Biblia minden megelőző oktatás nélkül terjesztetik műveletlen katolikusok vagy éppen pogány népek között. (1) A Biblia minden egyes szavához való makacs ragaszkodás ellenében mondhatná a katolicizmus: az egyház humánusabb, elevenebb, inkább lehet vele értekezni, és inkább alkalmazza magát minden kor szükségéhez, mint egy tizennyolc százada befejezett könyv. (2) Igen korlátolt és igaztalan eljárás volna, ha minden oly katolikus gondolatot elvetnénk, ami a bibliai keresztyénségben nem található meg, mert ekkor a keresztyénséget merő régiségnek tekintve félreismernők a történelmi fejlődés jogosultságát, és megtagadnók a Jákob kútjának mindig friss éltető forrását. Midőn mi a csalhatatlan egyházat megtagadjuk, csak a tantételek csalhatatlan és szellemnyűgöző tradícióját tagadjuk; azt ti. amit a pápai prelátus Lutherrel szemben állított, hogy az egyház és a pápa tekintélye nagyobb mint a szent könyvé (3) és amit nemrég egy hasonló főpap állítani merészelt, hogy a szent könyv csak külső alak, isteni edény, melyet előbb a katolikus egyház papi testületének kell biztos szellemi tartalommal megtölteni. (4)

(1) De Speil (80. o.) azt mondja: "Az első keresztyének inkább vértanúhalált szenvedtek, mintsem szent irományaikat kiszolgáltassák; a protestáns térítő társulatok azzal dicsekszenek, hogy a Bibliát ezer meg ezer példányban tolták a pogány népek nyakára." – Ez azonban goromba öklelődés, nem méltó a nagy egyházi harchoz. Az indokok közti különbség nagyon szembetűnő: a római birodalom a keresztyénséget meg akarta semmisíteni, amikor a keresztyéneket kevés Biblia-kéziratuktól megfosztotta, és ezeknek kiadása Júdás-tett lett volna, míg a mi térítőink a Bibliák által, melyeket a sajtó útján nagy számban kaphatnak, a Krisztusról való ismeretet akarják terjeszteni.

(2) Maga Renan (irományai betiltása előtt) azt mondta: "Il est plus facile de lui faire entendre raison, qu' à un livre clos depuis dix-huit siècles."

(3) Sylvester Prierias, Dial. in praesumptuosas Lutheri conclusiones: "Indulgentiae auctoritate Scripturae nobis non innotuere, sed auctoritate Ecclesiae Romanae Romanorumque Pontificem, quae major est."

(4) Ketteler, Freiheit, Auctorität u. Kirche. Mainz 4. kiad. 1852. 252. sköv o. Speil, 75. o.: "Kötelességünk az előkelő egyházfejedelem iránt, hogy megállapítsuk, hogy ezen nyilatkozat a nevezett könyvben nem így áll, hanem ott ez mondatik: "Meg kell különböztetnünk a Bibliában a betűket, a külső alakot, és az isteni igazságokat, melyeket ezen alak tartalmaz." – De az "előkelő egyházfejedelem" azonnal így folytatja: "A Biblia nekünk legközelebbről csupán a külső alakot nyújtja, melybe Istennek követei gondolataikat öltöztették ... Ha nekünk, amint a protestantizmus állítja, semmi egyebünk nem volna, mint a Biblia, ebből szükségképpen az következnék, hogy reánk nézve megvolna ugyan a külső alak, melyben isteni igazságok vannak kimondva, de mi ezen külső alakba, amennyiben többféle értelmezést megenged, a tisztán szubjektív fejtegetés által szellemi tartalmat kényszerülünk önteni, s emellett nem lennénk bizonyosak afelől, hogy vajon a fejtegetés nem tartalmaz-e pusztán emberi gondolatokat. A Biblia főleg csak isteni edény ... A katolikus egyház azt hiszi, hogy a Krisztus alapította tanítóhivatal által nagyobb tekintéllyel rendelkezik Istennek élő igéjében."

106

Lacordaire, egy nagyratörő elbukottnak [Lamennais] szellemdús, egyházához hűnek megmaradt tanítványa, ezt írja egy ifjúnak, aki előtte bevallotta, hogy kétely támadt benne a szentek segítségül hívása, a képek tisztelete, a mise eladása kapcsán, és a Bibliában más keresztyén vallást talált: (1) "Miféle vallás az, melyet az ember magának egy könyv segítségével alkot? Azt a könyvet Isten sugallta, de a ti erre vonatkozó magyarázataitokat semmi esetre. Ki áll jót nektek arról, hogy gondolataitokat nem csúsztattátok be az isteniek közé? A pogány fából vagy márványból farag istent magának, ugyanezt teszi a protestantizmus a Bibliával. Ha van a földön igaz vallás, annak a legmagasabb látható tekintélynek kell lennie, valami olyannak, mely szól, cselekszik, parancsol, megaláz, felemel; olyannak, amely annyira magasan áll fölöttünk, mint Isten az emberek fölött."

De a katolikus teológia is elismeri azt, ami jelenleg anélkül is tagadhatatlan: hogy az egyház írásmagyarázata nem csalhatatlan. (2) A protestantizmus fejlődése szerint vizsgálja a

(1) Az Eugen L'Hermite-hez intézett írásában. Vö. Lettres du père Lacordaire à des jeunes gens, publ. par M. Perreyre 1863.

(2) Így nyilatkozik Möhler a 62. oldalon. Speil (75. o.) ellenben így ír: "Möhlert minden iránta való tiszteletünk mellett sem azonosíthatjuk a katolikus teológiával." – Ezt én sem tettem, csak érvényesnek tartottam az ő bizonyságtételét arról, "amit a katolikus teológusok egyhangúlag tanítanak." Speil hibáztat azért is, hogy én e tekintetben Perronéra, akit különben mindig a katolikus teológia képviselőjének tartottam, semmi figyelemmel nem voltam, aki pedig azt tanítja: "Solius Ecclesiae est dogmaticam praebere Scripturae S. interpretationem," – tehát a magyarázat is csalhatatlan. A német és a római katolikus teológia nem is mindig egyezik.

107

Szentírást: az Ótestamentumot mint egy nép vallásának és isteni vezéreltetésének fenséges emlékét, mely egy világvallás alapjává és jóslatává lett; az Újtestamentumot mint a tiszta és élénk őskeresztyénség okmányát, az egész keresztyén élet előképét; nem mint betűtörvényt, hanem mint az erkölcsi szabadság és kiengesztelődés végett minden idők számára alapított intézménynek alaptörvényét. Ezért a protestáns tudományosság van a legkevésbé kitéve annak, hegy a Biblia valódi tartalma tekintetében önmagát félrevezesse, miként ezt az ókatolikus írásmagyarázat a "többféle értelem" feltételezésével tette. De ha mégis vannak némi kétségek és eltérések némely helyekre nézve: hát a katolikus egyháznak saját tridenti végzései nem nyertek-e ugyanígy különböző magyarázatokat, melyekre nézve a döntő szót a pápa mindenesetre magának tartotta fenn, mindazonáltal a valósággal felmerült meghasonlások alkalmával nemigen sietett ezt a döntőbíráskodást gyakorolni.

Amaz "isteni tanítóhivatalnak" ábrándképe azonnal szétfoszlik, mihelyt egy figyelmesebb pillantást vetünk a kérlelhetetlen történelmi valóságra. Ezen tanítói hivatalt három évszázad óta 1869. dec. 8-ig egyedül a pápa gyakorolta. Ugyan mit tett hát ezen "mindenütt jelenlevő, mindent megelevenítő" munkásságában? Midőn a nagy szerzetesrendek az üdvre szükséges dolgokban vitatkoztak, a pápát döntésre szólították fel, de ő kivonta magát ezalól – és természetesen ez volt a legokosabb. A Jansen-féle vallásos harcban a jezsuiták hatalmában lévén, a pápa a Pálra és Ágostonra alapított mély és benső kegyességet egyházából kitaszította, és Fénelonnak azon korban legkeresztyénibb színezetű könyvét ("A szenteknek a benső vallásos életre vonatkozó maximáiról") egy udvari ármány következtében kárhoztatás alá vetette. A mi napjainkban egy vitás, be nem bizonyítható és a keresztyéni kegyesség előtt közömbös állítást [Mária szeplőtelen fogantatása] dogmává emelt, és mindenféle kiátkozások által a katolikus teológia fejlődésének éppoly erőszakosan, mint esztelenül útját állotta [Syllabus]. Íme, ilyen a hatása azon legmagasabb tanítói hivatalnak, melynek teendője lenne a szent könyvet "szellemi tartalommal megtölteni!"

Ellenben a legnagyobb áldás, mellyel a protestantizmus a világot megajándékozta (a szellem szabadsága mellett, ami ő maga): a népnek a Bibliával való megbarátkoztatása. A katolicizmus a népeket legalább részben megtanította olvasni; a protestantizmus a kezükbe adta a legbecsesebbet, ami olvasásra méltó. Egy

108

család, melynek kebelében öregre és ifjúra nézve a Biblia az olvasó- és épülést adó könyv, az Istennel lassanként annyira megismerkedik, mint a patriarchák, s a Krisztussal, mint ennek tanítványai. Nincs semmi kétely, amely megoldást, semmi kísértés, amely intést, semmi fájdalom, amely vigaszt, semmi öröm, amely mérséklést és megszentelést ne találna a Bibliában. (1)

Ezen áldást a katolikus egyház minden egyes embernek csak néhány áldozár különös megfontolása utáni írásbeli engedély által akarta megadni, tehát tetszés szerint meg is tagadni. Éppen a józan népértelem bosszankodhatott leginkább azon, hogy Istennek az emberiséghez intézett igéje, Krisztusnak az ő keresztyén egyháza részére kibocsátott testamentuma csak különös óvintézkedések mellett juthat a keresztyének kezébe, sőt tőlük még is lehet tagadni, kiváltképp ahol ezen megtagadás (bárha a protestáns bibliaterjesztők miatti bosszankodás miatt) odáig megy, hogy a pap az összegyűjtött Bibliákat autodafén megégeti. Ez valóban gonoszságnak tűnhetik fel, mintán a közönséges embernek is tudomása lehet afelől, hogy a régi nagy egyházi atyák mindenkit arra intettek, hogy a Szentírást olvassa, s üdvösségét abban igyekezzék megtalálni. Perrone biztosít, hogy midőn I. Kelemen a Szentírás olvasását ajánlotta, és XI. Kelemen a lehetőségig gátolta, mindketten a hívők hasznáról gondoskodtak a különböző körülményekhez képest, s mindkettőnek engedelmeskedni kellett, miként a gyermekeknek illik szüleik iránt engedelmességet tanúsítani, bárha azok más időben mást parancsolnának. (2) Azonban nehéz volna bebizonyítani, s nem

(1) Speil (70. o.) a tudományos írásmagyarázat követelményeire nézve így ír: "Ezáltal az írásmagyarázat a professzorok előjogává tétetik, és mi azt kérdjük, hogy mi végre olvassa a nép a Bibliát, ha azt helyesen magyarázni nem tudja? Mit ér egy olyan könyvvel való megbarátkozás, melyet megérteni nem képes? E tekintetben a katolikus egyház legalább következetes, ha a Bibliát a népnek nem adja minden megfontolás nélkül a kezébe." – A fentebbiekben megvan a felelet erre.

(2) T. III. § 332: "Optime inter se componuntur S. Clemens I. et Clemens XI. Uterque studebat fidelium utilitati, sed diversa ratione, quia media quae idonea fuerunt primis christianis sub Clemente I., non solum inepta, immo vero perniciosa evaserunt sub Clemente XI., non quidem in se, sed respectu fidelium. Utrique propterea parendum erat, ut filios decet parentibus morem gerere diverso tempore diversa praecipientibus."

109

válnék becsületére a "nevelő egyháznak," hogy a keresztyén gyülekezetek az első század vége felé, a pogányságból vagy zsidóságból alig kilépve, minden oldalról még e kettőtől környezve, keresztyénellenes eretnekektől folyvást kísértgetve, oly gazdag műveltségűek voltak, hogy minden aggodalom nélkül fel lehetett őket hívni a Szentírásban való kutatásra, míg tizenhat század múlva célszerű volt őket lehetőség szerint attól visszatartani. Megengedem, hogy a római egyház e tekintetben okosan járt el, (1) de keresztyéni módra semmiképp. Jelenleg pedig hiábavaló és nem is okos dolog az ellenzés, mely emellett még azon beszédre is okot ad a nép között, hogy Isten helytartója fél Isten tiszta szózatától. Az olyan beszédek, melyek Hosius bíborostól fogva néha elhangzanak, hogy sokkal jobb volna a katolikus egyházra nézve, ha egyáltalán semmi Biblia nem volna (jóllehet csak naiv bevallásai ama kárnak, melyet a Szentírás a katolikus egyháznak okozott, midőn a protestáns egyház részére toborzott híveket), az egyszerű keresztyénies népértelem előtt mégis istenkáromlásként hangzanak.

Mindaddig, amíg egy despota állam a pápista egyházzal szövetségben áll, hogy a szellemet lenyomva tartsa, sikerülhet a prófétákat és az apostolokat is zár alatt tartani. Mindazonáltal Perrone által értesülünk arról, hogy a néhány éve annyit emlegetett Rosa Madiai sokkal több rosszat vitt véghez, mint ahogy akkor az Alpokon túl beszélték, miután az olasz fordítású Bibliából nem kevesebb mint 11.000 példányt osztott szét. – Ha megtörtént ez a száraz fán, midőn a bibliaterjesztés börtönbe juttatta az embert, mi történhetik a nyers fán, most, midőn az egész olasz királyságban szabadon lehet a Bibliát árulni és ajándékozni! Tekintve az alkotmányos állama előhaladását, mely az egyházat szabadságában védelmezi, anélkül hogy annak feltétlenül engedelmeskednék, s tekintve a forgalom mostani eszközeit, és a bibliatársulatok "dögvészét," melytől a római egyház annyira iszonyodik, (2) a pápai tilalom csak a

(1) Ib. Tom. III. § 318: "Praestat ostendere prudenter omnino Ecclesiam Romanosque Pontifices sese gessisse, dum pro opportunitate promiscuam illam lectionem fidelibus vetuerunt."

(2) Perrone panaszkodik ezek tevékenysége miatt. Tom. III. § 247: "Ingenti catholicae fidei jactura." § 280: "Luce meridiana clarius apparet in perniciem eas cedere verae religionis, scilicet Ecclesiae catholicae, quae unice vera religio christiana est, cui plane quoquaversus exitiosae societates biblicae sunt." – Mégsem mindig ítélt így a katolikus teológia. A tübingai katolikus hittani kar folyóirata (midőn még Möhler ennek munkatársa volt) (Theol. Quartalschr. 1825. I. füz. 95. o.) így írt: "A bibliatársulatok, amennyiben az Újtestamentumot terjesztik, jót cselekszenek. Nekik titkos gonosz célzatot tulajdonítani nevetséges."

110

tiltott dolog utáni vágyat fokozza, és az, aki a Biblia után vágyik, mivel lelkében kétely támadt, hogy vajon a valódi keresztyénség a pápa egyházában létezik-e, bizonyosan nem fog pápailag engedélyezett s pápista szellemű magyarázatokkal ellátott fordítást keresni, mielőtt bátorkodnék saját szemével bepillantani a Bibliába. Ha tehát a római katolicizmus a Bibliával a nép kezében és szívében hosszasan fenn nem állhat, akkor elveszett.