B) A pápa csalhatatlansága.

A vatikáni zsinat felett, annak első napjától fogva, a szemlélőnek álláspontjától függően vagy mint a katolikus hit befejezése, vagy mint kard lebegett a pápa személyes csalhatatlanságának dogmája. IX. Pius nem fejezte ki ezt összehívó iratában, és az előkészítő bizottságoknak külföldi teológusok közreműködésével készült munkálata szerint is az lett volna a gyűlés teendője, hogy az egyház hitét, szervezetét és fegyelmét ezen kor tévedéseivel és ellenvetéseivel szemben nagyszerű keretbe össze foglalva újból megállapítsa, mint egykor a tridenti zsinat; (1) de a prelátusoknak Rómába való utazásuk alatt a fülükbe kiáltották, hogy mindenekelőtt a szentatya csalhatatlanságának ünnepélyes elismerésére vannak összehíva, és a párizsi érsek a concilium előtt ki is mondta, hogy

(1) Ezen célból 56 törvényjavaslat (schema) volt előzetesen kidolgozva.

192

a sürgetett csalhatatlansági határozat a zsinatnak nem egyik, hanem egyedüli oka.

Az igazság csalhatatlan birtoklása a mindentudósággal oly közeli rokonságban látszik állani, és az istenségnek oly kizárólagos tulajdona, hogy valamely embert ugyanolyan könnyen lehetne mindenhatónak nyilvánítani, mint csalhatatlannak. Ez okból éppen azoknak, akik ezt a csalhatatlanságot pártolták, (kiváltképp míg annak elismerése kétséges volt) érdekükben állott, hogy bizonyos határozott korlátokat szabjanak nekik, mert arra mégsem akart gondolni senki, hogy egy pápa a komornyikjával folytatott bizalmas beszélgetése alkalmával csupa isteni igazságot szólna; vagy hogy ő mint az egyházi állam fejedelme csalhatatlan volna (miként XVI. Gergely alkalmilag csalhatatlanságára hivatkozott pénzügyminisztere nézetei ellenében, vagy ha egy pápa éppenséggel az irodalom terén lép fel, aminthogy voltak is tudós pápák, és XIV. Benedek mint pápa is nagy teológiai munkákat írt – kinek volna kedve azt állítani, hogy az ilyen könyvek a Bibliához hasonlóan csupa csalhatatlan isteni igazságokat tartalmaznak?

A századok óta általánosan felállított korlát az volt, hogy kizárólag csak az a kijelentés csalhatatlan, amit a pápa ex cathedra, az ő apostoli tanszékéből hirdet. Minthogy pedig ez csak képes kifejezés, mert hiszen a pápa, midőn nyilatkozatait a legfőbb tekintéllyel akarja hirdetni, nem ül (mint a delphibeli jósnő a triposra) Szent Péter székére, melybe a régi pápasághoz méltóan Herkules tettei vannak bevésve – tehát az értelme az, hogy "amit a pápa komoly meggondolás és tanácskozás után a hit és erkölcs dolgában az egyháznak rendel." De az, ami valóban a hitre s főként az egyházi szokásra tartozik, amit olaszul a még tágasabb értelmű Costumi szóval fejeznek ki, nagyon különböző magyarázatoknak van kitéve. (1) A fontos kérdések komoly megvitatása bizonyos kongregációkban, melyekbe a főbb egyházi méltóságokon kívül tudós teológusok is meghívatnak tanácsadókul, hagyományos római szokás, s egy lelkiismeretes vagy legalább értelmes pápa nem fogja

(1) R. Coppola, Protonotario apostolico dei Concilii ecum. Roma 1869. p. 72: "Le definizioni della Chiesa docente in ordine alla fede ed ai costumi debbono essere infallibili."

193

mellőzni; de ezen emberi közvetítést nem lehet feltételnek venni arra nézve, amit csak isteni ihletésnek és a tévedéstől való isteni megőrzésnek tekintenek; és miként katolikus vélemény szerint valamely közönséges zsinat a Szentlélektől hirtelen megvilágosítva felkiáltás útján csalhatatlan határozatot hozhat, úgy egy csalhatatlan pápáról is fel kell tenni a Léleknek ezen hirteleni, s minden megelőzött tanácskozás nélkül való megvilágosítását. Eszerint a pápai csalhatatlanságnak egész általánosságban körvonalazott fogalmát csakis akként lehet felállítani, hogy az mindent magában foglal, amit egy szabályszerűen megválasztott pápa, mint a római katolikus egyház feje hivatalosan tanít és rendel.

De hát valóban mentesítve van-e a pápa az általános emberi sors alól? Csalhatatlanságának bizonyítására még katolikus szempontból is szükséges volna, hogy azt mindenekelőtt Krisztus ruházta légyen rá, s az apostoli egyházban elejétől fogva hitték és gyakorolták. Az átruházást az Úrnak Péterhez intézett ezen szavaiban akarták megtalálni: (1) "Én imádkoztam éretted, hogy a te hited el ne fogyatkozzék, s idővel megtérvén erősítsed a te atyádfiait." Azelőtt beszélt neki a terhes megkísértésről, azután az ő megtagadásáról, Péter pedig késznek nyilatkozik őt követni a börtönbe és halálra. Ez a beszéd tehát intőleg és vigasztalóan szól az ő Krisztusba vetett hitéről, a Messiásba helyezett bizalmáról, mint amely fenyegetve és megingatva leend ennek földi halála által, de nem vonatkozik a vallásos igazságok és egyházi hitcikkek valamely feltétlen tudására, sem az ő tantételekben való döntéseinek csalhatatlanságára. Jézusnak nem is teljesedett be minden kérése feltétlenül, még a saját végzetét illető imája sem, (2) és az is, amelyet a keresztyénség egységére vonatkozólag mondott, még a távoli jövőben vár beteljesülést. (3) A Péterért való könyörgés magában foglalja a be nem teljesedésben való megnyugvást, azon hitben, hogy Péter később megtér és magába száll. Az ő kitüntetése az Úrnak ezen beszédében is fellelhető, de olyasfajta kitüntetés ez, mely az ő jellemének szilárdságának és gyengeségének tekintetbevétele által történt. Az is jelentőségteljes végzet által történt, hogy éppen ez az apostol, akire az egyház egyik része oly határtalan igényeket

(1) Lk 22,32
(2) Mk 14,36
(3) Jn 17,21

194

alapít, ahelyett, hogy legalább igaznak bizonyult volna, az Urat megtagadta, és azután is, hogy Szentlélekkel beteljesült, a zsidó buzgólkodóktól való félelemből a Léleknek szabad vallását, mely nem volt a Sion vagy Garizim hegyéhez kötve, még egyszer megtagadta. (1) Ha eszerint Jézus ígérete, helyesebben várakozása, egészen a Péter egyéniségére volt szabva, akkor teljességgel alaptalan önkény az, ha ezt egyszersmind az ő képzelt utódainak egész csoportjára kiterjesztik, akik közül bárha nem mindegyik tagadta meg az Urat, de nem is mindegyik erősítette a hitben az ő atyjafiait. Maguk a legélénkebb hitűek [közülük], ha csakugyan oly véghetetlen becsesnek tartják, hogy az emberi hajlamok és tévedések ezen zajában egy bizonyos ember fel legyen ruházva ezen isteni adománnyal, hogy az emberi élet legmagasabb körében állva mindig a csalhatatlan igazságot hirdesse: sajnálhatják, hogy a mi Urunk ezen adományt nem tette éppen azáltal becsessé, hogy ennek halhatatlan birtokosául határozott szavakkal a római püspököt jelölje ki.

Mint a csalhatatlanságnak az apostoli egyházban tényleges bizonyítékára, az apostoli zsinatra hivatkoztak, ahol Péter véleménye szerint fogalmazták a határozatot. Ez igenis megtörténhetett, de minden csalhatatlanság nélkül is. Ezen első zsinat tagjai gyanánt az apostolok és a jeruzsálemi község presbiterei említtetnek. Hosszas vitatkozás után Péter, mint bármely községi tag, védelmezi saját eljárását, mint amely isteni bizonyíték által is igazolva van, és nem is egyenesen az ő nézete szerint, hanem a Jakab közvetítő javaslata (vagy amint most divatosan neveznék: módosítványa) szerint fogalmaztatik a határozat az apostolok, presbiterek és az egész község által. (2)

Eszerint ez a dogma minden bibliai alap nélkül egyedül a tradícióra van utalva. Minthogy a katolikus egyháznak nincs szándéka új hitcikket kitalálni, és a csalhatatlanságot mint valamely közvetlen mennyből szállott adományt átnyújtani a vatikáni concilium keze által a mostani pápának: tehát az a kérdés, hogy vajon az egyház mindig és mindenkor hitt-e a [pápai] csalhatatlanságban, vagy legalább aszerint cselekedett-e, és hogy mindenekelőtt magukban a római püspökökben megvolt-e ennek a rendkívüli jogosultságnak az öntu-

(1) Gal 2,11-14
(2) ApCs 15,6 sköv.

195

data, vagy – amennyiben ez elképzelhető – ennek öntudatlan birtokában kormányozták-e az egyházat? Ez tehát tisztán történelmi kérdés. Mert kérlelhetetlen következtetés az, hogy ha [IX.] Pius csalhatatlan, akkor minden hivatali előde is csalhatatlan volt, és utódai is mindnyájan azok, amennyiben még ilyenek lesznek.

Az őskorból valóban fennmaradt egy nyomatékos szózat a római egyház hitének és szent szokásainak tiszta megőrzéséről. Irenaeus, a kisázsiai születésű, de Rómában igen jól ismert püspök, mint még az apostoli egyház unokája, egy, az eretnekek által vallott titkos tan ellen a római egyházra utalt ezen szavakkal: "Mert ezen egyházzal az ő magasabb eredeténél fogva minden más egyháznak, azaz minden hely hívőinek egyezniök kell, mert ott azok, kik mindenfelől ide gyülekeztek, az apostoloktól leszármazó hagyományt tisztán megőrizték" (1) A "magasabb eredeten" érthető a két főapostol által való alapítás, ehhez járul, hogy az ez által biztosított – tudományra és vallásos gyakorlatra vonatkozó – római tradíciót a római birodalom minden tájékáról a fővárosba özönlő keresztyén hívek (mint apostolit) elismerték. Ez átalában (*) nem igaz ugyan, s nem is maradt cáfolat nélkül, (2) de Irenaeus arra gondolhatott, ami az egyház emlékezetébe mélyen be volt vésve, hogy az ő tanítója, a tiszteletreméltó Polykarpus, aki az úrvacsorájában még Jézus kedvenc tanítványával együtt részesült, azelőtt néhány évtizeddel Rómában mint vendég a húsvét ünnepét római szokás szerint ülte meg. Irenaeus a római egyházat és püspökeinek az ő koráig terjedő névszerinti sorát csak akként kívánja felmutatni, mint az apostoli tradíció megbízható képviselőit, (3) mivel igen hosszadalmas volna az apostoli rendeletnél fogva beállított püs-

(1) Iren. III. 3. 2: "Ad hanc enim Ecclesiam propter potentiorem principalitatem necesse est omnem convenire Ecclesiam, hoc est, eos qui sunt undique fideles, in qua semper ab his, qui sunt undique, conservata est ea quae est ab Apostolis traditio." Csak ezen régi fordítás jutott el hozzánk. Hasonlóan G. Schneemann: S. Irenaei de Eccl. Rom. Principatustestimonium. 1870. 4. [kiadás]

(*) Sajnos eldönthetetlen, hogy itt ez a szó "egyáltalán"-t jelent, vagy azt, hogy "ilyen általánosan." [NF]

(2) Firmilianus pl. az ázsiai püspökök nevében ezt mondja: "Eos, qui Romae sunt, non ea in omnibus observare, quae sint ab origine tradita, et frustra Apostolorum auctoritatem praetendere."

(3) Iren. III. 3. 2: "Quoniam valde longum est in hoc tali volumine omnium Ecclesiarum enumerare successiones."

196

pökök egész sorrendjét előszámlálni, és mivel ő, a lyoni püspök, a római püspökségnek személyesen barátja vala. Hogy ez a dolog így áll, akaratlanul bizonyítja Tertullianusnak egészen hasonló célzattal azon irományában kifejezett nyilatkozata, melyben minden eretnekséget megsemmisítő gúnnyal a katolicizmus alapkövei vannak lerakva: (1) "Jól van, – így szól ő, – ha kíváncsi vagy felvilágosítást nyerni üdvösségedre nézve, utazd be az apostoli egyházakat, melyekben maguknak az apostoloknak tanszékei mint elnöki székek még helyt állanak, melyeknél hiteles leveleik olvastatnak, mintegy hangoztatva mindeniknek szavait, és képviselve tekintetét. Ha Görögország van hozzád legközelebb, ott van Korinthus. Ha nem vagy távol Macedóniától, ott van Filippi, Thesszalonika. Ha Ázsiába áthajózol, ott van Efézus. Ha Itália esik közel hozzád, ott van Róma, melynek tekintélyét mi (afrikaiak) is elismerjük." – Tehát a római egyház az apostolok által alapított más egyházakkal csak egyenlő rangra emeltetik, de nyugaton egyedül ez volt ilyen apostoli eredetű egyház; nem csalhatatlanságot tulajdonítottak neki, hanem az apostoli hagyományok hűséges megőrzését. Mindazonáltal a II. és a III. század folyamán két ízben is kísérlet történt arra, hogy a római gyakorlatot más egyházakra ráerőszakolják, még ott is, ahol az idők folyamán a szabad római szokás a maga jogában megmaradt (mint ahogy [kierőszakolták] a húsvétnak nem zsidó szokás szerinti megünneplését a kisázsiai, az eretnek keresztség érvényességét az afrikai egyház ellenében), de a római püspök követeléseit a tartományi püspökök mereven visszautasították. (2)

A hét egyetemes zsinat, melyen az egyházi ortodoxiát megállapították, Keleten császári önkény nyomása alatt tartatott. (3) Ha a negyedik (kalcedoni) zsinatra Nagy Leó döntő befolyást gyakorolt, ez csak a váratlan trónváltozás következtében a császárnéhoz való személyes viszonya által történt, és éppen ott, hol a püspökök elismerték, hogy "Szent Péter szólt Leó szájával," és Leó éppen hitkérdésben döntött, amint ő írja tisztán és

(1) De praescriptionibus haereticorum c. 36.
(2) Lásd föntebb.
(3) Lásd föntebb.

197

világosan (1) – ez a döntvény mindazonáltal csak az illető iromány bírálata után fogadtatott el szabályozó gyanánt, sőt ugyanitt a konstantinápolyi patriarcha egyenrangúsága tárgyában határoztak, mely ellen Leó és utódai hiába tiltakoztak. Leónak dogmatikai tartalmú levelében (2) a Krisztusban lévő két természet egymáshoz való viszonyában adott kifejezett döntése – távol attól, hogy saját csalhatatlanságára hivatkozzék – nem egyéb, mint az evangélium helyeiből merített szemlélhető bizonyítás, amint azt abban az időben értelmezték. És hogyha később ezen irat nagy tekintélyéhez azon monda tapadt is, hogy Leó azt egy éjjel Szent Péter sírjára tette, s reggel az apostol saját keze által kijavítva találta: ebben egy természetfölötti úton bizonyossá lett igazság elismerése rejlett ugyan, de egyszersmind egy pápai iromány kijavításának bevallása is. Régi festményeken Nagy Gergely füle mellett egy galambbal van ábrázolva, mint az isteni ihletés jelképével. De csak ez az egy pápa az, akit az utókor prófétai tehetséggel felruházottnak tartott, habár mi, irományai után ítélve, csak egy könnyen hívő és nagyon eszélyes (*) főpapnak ismerjük.

Az Istenember és istenség titka miatt folytatott hitküzdelmekben, melyek főleg a keleti egyházat tartották folytonos izgatottságban, a római püspökök – anélkül, hogy szenvedélyes részt vettek volna azokban – mindig elég okosak és szerencsések voltak, hogy azon oldalra álljanak, amelynek a hitcikk természetszerű fejleményénél fogva okvetlenül győznie kellett, s ezáltal úgy tűntek fel, mint a tiszta hit megőrzői: tekintélyük és saját öntudatuk egyaránt növekedett. Mivel a latin ajkú püspökök ezen harcokban, melyek iránt a legtöbben semmi különös érdekkel nem viseltettek, sem azok felől saját nézetük nem volt, rendszerint a pápával tartottak, mint Nyugaton az egyedüli apostoli püspökkel: a nyugati birodalmi egyház egész nyomatékával párosult római helybenhagyás pedig a keleti püspökök előtt igen nagybecsű volt, és ezt a görög pártvezérek hízelgő dicsőítéssel keresték, habár nem is azon gondolattal, hogy a római püspök csalhatatlan, de azon elismeréssel, hogy a római egyház a tiszta apostoli hittől soha sem hajlott el.

(1) "Planissime et lucidissime."
(2) Ad Flavianum.
(*) Nyelvújítási szó: okos, talpraesett (prudens).

198

Csak ezt tartalmazza a görögök által egykor elismert Hormisdas-formula (518 körül), hogy az apostoli székben a Péter utáni következés erejénél fogva a vallás szeplőtlenül megőriztetett, (1) de ez csupán mint történelmi tény, nem pedig mint dogmatikai szükségesség. A görög császár a firenzei zsinaton azt a megjegyzést tette, hogy abból, amit az atyák valamelyike a pápához intézett levelében udvarias nyelven mondott, nem szabad mindjárt jogot vagy szabadalmat leszármaztatni.

Az afrikai egyház, mely a megalakult patriarchaságok szerint a római kerülethez tartozott, törekedett ugyan önállóságát megőrizni, midőn a tengerentúli föllebbezéseket megtiltotta, mindazonáltal a római püspöknek a hitre tartozó dolgokban nyilvánított ítéletét itt is nagyra becsülték, és Augustinus az általa eretnekségnek tartott tan ellen folytatott küzdelmében, miután ennek kárhoztatását két afrikai zsinaton keresztülvitte, és a kárhoztató ítéletre nézve a római püspök hozzájárulását is elnyerte, ellenfeleire ezen messzehangzó szavakkal riasztott: "Róma szólott, az ügy be van végezve!" (2) – bárha ezen ügy még azután sokáig nem volt "bevégezve." Ágoston mindazáltal Szent Ciprián emlékét is védelmezte, bárha az egykor az eretnekkeresztség miatt folyt küzdelemben a római püspöknek ellenállt egy olyan ügyben, amely teljes érvénnyel rendelkező concilium által még nem volt eldöntve. (3)

Az egyház első évezredének történelme egészen más lett volna, ha a római püspökben azon öntudat, s az egyházban akárcsak azon sejtelem él, hogy ott a csalhatatlan igazság forrása buzog fel. A valódi vagy csak vélt eretnekekkel folytatott keserű és romboló harcok helyett, akik ellen könyveket írtak és mindennemű zsinatokat gyűjtöttek, minden józan gondolkodó a pápa csalhatatlan ítéletéhez folyamodott volna, és bizonyosan többször kérdezték volna meg a római orákulumot, mint Apollónak delphibeli jósnőjét. Ellenben azon századokban, midőn az egész keresztyénség egy

(1) "Non potest Domini nostri praetermitti sententia dicentis: "Tu es Petrus etc. Haec quae dicta sunt, rerum probantur effectibus, quia in sede apostolica immaculata est semper servata religio."

(2) "Roma locuta, causa finita est." Más alakban (Sermo 131. c. 10.): "causa finita est, utinam aliquando finiatur error!" [Ma már a római táborban is elismerik, hogy az elsőnek "idézett" rövid alak Ágostonnál sehol nem szerepel, csak az egyházatya szavainak rövidített felidézése, amit utólag szó szerint Ágoston szájába akartak adni pápai dokumentumok tucatjaiban. Ez a "rövidítés" azonban nem szól méltóképpen a két zsinatról, amelyekre másfelől Ágoston a római válasszal együtt hivatkozik – NF]

(3) De Baptismo contra Donat. II. 4.

199

dogma hegyére volt állítva, éppen nem volt hallatlan, hogy maga a pápa is eretnekké lett egy diadalra jutott dogma finom meghatározása által. Liberius azon mostoha korban, midőn Constantius császár az ariánus egyházat győzelemre segíté, megunva a száműzetést, egy heterodox hitvallást írt alá, és Athanasiust, az ortodoxia szent mártírját feláldozta, amiről ez méltatlankodva emlékezik meg. (1) Vigilius a dogmatizáló Justinianus ellenében és Konstantinápolyban ennek hatalma alatt két keleti egyháztanító szakadással fenyegető hitnézetének kárhoztatásába először beleegyezett, aztán a kalcedoni zsinat becsülete tekintetéből ezen beleegyezését visszavonta, anélkül, hogy akárminemű "csalhatatlanságra" hivatkozott volna. Ő az V. közönséges zsinat erre vonatkozó határozatát is elvetette, de végül belefáradva a számkivetés nyomorúságába, mégis elfogadta, mivel nem szégyen egy korábbi tévedést belátni és visszavonni. (2) Nyugati püspökök azzal, hogy ama császári zsinatot elvetették, még hosszasan megtagadták a római szentszékkel való közösséget, és még a VII. század kezdetén is azt írta Columbanus, az írek apostola, Vigilius egyik utódának nevére szójátékot csinálva: "Őrködj, ó, pápa, és ismét mondom neked, őrködj, mert a pásztor nem híven őrködött, akit a botránkozás fejének neveznek azok, akik titeket ezen ügyben hibáztatnak... mert sajnálni és siratni való körülmény az, ha a katolikus hit az apostoli széken nincs szilárdan megtartva." (3)

I. Honorius két nyílt levelében a császárnak és patriarchájának egy tévtanát helybenhagyta, jóllehet olyan értelemben, hogy azt a vitás kérdések fölébe emelte, és oly ügyben, amely pusztán emberileg tekintve előttünk igen ártatlannak tetszhetik, hogy ti. az Istenembernek csupán egy akarata van, (4) de amely a győzelemre jutott ortodoxia által (amely Krisztus isteni és emberi természetéből adódóan neki egy isteni és egy emberi akaratot tulajdonított) határtalan

(1) A források és a legszelídebb bírálatuk Hefelénél: Conciliengesch. B. I. s. 657. ff.

(2) Az Eutychiushoz intézett iratban, Patriarchen von Konstantinopel v 8. Dec. 553. Hefelénél Concil. gesch. II. 883. lap.

(3) Epist. ad Bonif. IV.

(4) Epist. I: "Unam voluntatem ((en qelhma) fatemur Domini nostri, quia profecto a Divinitate assumpta est nostra natura, non (nostra) culpa."

200

gyűlölettel üldöztetett. A hatodik egyetemes zsinat (681.) az elhunyt pápát, mint aki a kígyó segítségével hintette el ezen eretnekséget, az egyház közösségéből kizárta, (1) s utódai ebbe beleegyeztek. (2) A hetedik és a nyolcadik egyetemes zsinat az eretnek pápa kiátkoztatását megismételte; sőt ezen elítélés a hitvallásba is felvétetett, melyre mindegyik római püspöknek (egészen a XI. századig) meg kellett esküdnie. (3)

Ez a Honorius-féle esemény olyan erővel zúzza szét a pápai csalhatatlanságba vetett hitet, (4) hogy mihelyt erről gondolkozni kezdtek, azonnal kísérletet tettek ezen kő félregördítésére. A régi durva hamisítási tan szerint, amelyet oly sok pápasági mese ellen joggal lehet felhozni, amely azonban mégis minden nehéz bajból kisegít, Baronius a VI. zsinat okmányait, Bellarmin a Honorius leveleit korán meghamisítottaknak nyilvánította. Pedig azoknak valódisága legnagyobbrészt egyidejűleg az egyház mindkét klasszikus nyelvén, és oly sokféle utóhangokban oly biztosan ki van mutatva, mint az ókor bármely eredeti okmányáé. Ezért némelyek Honoriust akarták feláldozni, hogy a pápát megmenthessék azáltal, hogy ő csak mint magános tudor (doctor privatus) tanított tévesen. – De ő ezt egy konstantinápolyi hivataltársához intézett iratában tette, intette ezt, hogy azon tant mint egyházi dogmát s ezáltal az egész egyházat fenntartsa. (5) Ez okból őt az egyetemes zsinat irata miatt hibásnak találta, hogy eszerint hivatali tekintélye által tévtant terjesztett.

Hefele tanár "Conciliengeschichte" című munkájában (6) azon

(1) Sess. XVI: "Honorio haeretico anathema." Sess. XVIII.: "qui Papa antiquae Romae non vacavit Ecclesiae erroris scandalum suscitare disseminando haeresin."

(2) II. Leó 681-ben, a zsinatra vonatkozó, császárhoz intézett beleegyezésében (Mansi, XI. p. 831): "Anathematizamus ... et Honorium, qui hanc apostolicam Ecclesiam non apostolicae traditionis doctrina lustravit, sed profana proditione immaculatam fidem subvertere conatus est."

(3) Liber diurnus, Paris 1869. Nr. 84.

(4) Perrone, T. II. § 776: "Si vel unicus ejusmodi error deprehenderetur, appareret omnes adductas probationes in nihilum redactum iri."

(5) Honorii Ep. I: "Haec nobiscum fraternitas vestra praedicet." II: "Quantum ad dogma ecclesiasticum pertinet ... non unam vel duas operationes in Mediatore Dei et hominum definire debemus."

(6) III. k. 145. o. sköv. Hasonlóan Döllinger, Papst-Fabeln 131. sköv. o.

201

eredményre jutott, hogy Honorius a béke fenntartása iránti aggodalomból, a császári udvar iránti kedveskedésből és kellő világosság hiányából, bár szívében ortodox volt, az ortodox tan helyes kifejezését elvetette, és ezáltal a tévtannak tetemes segítséget nyújtott. A rottenburgi püspök zsinati iratában (1), ezen iromány céljához képest nem tekintve azon kérdést, hogy vajon Honorius szívében is heterodox érzelmű volt-e, minden ellenvetést leküzdve matematikai bizonyításhoz hasonló egyszerűséggel, források nyomán kimutatta, hogy Honorius ex cathedra hirdette ki a hitcikk tévtani alakzatát, s hogy az egyik egyetemes zsinat őt ezért kárhoztatás alá vetette, és hogy az ő elítéltetését kortársai, sőt utódai is elismerték törvényesnek. A tudós szerző nem tartotta szükségesnek a következtetést levonni, mivel az úgyis egyértelmű. Csupán a római jezsuitasajtó naiv szemtelensége volt még hátra, hogy biztosítson mindenkit, miszerint Honoriusba csak azért akadtak bele, mert hivatali kötelességéből és jogából kifolyólag nem állott elég erélyesen ellent a tévnézetnek, és így az ő szerencsétlensége még inkább bizonyságot teszen a pápának az egyház által is elismert csalhatatlanságáról. (2)

Midőn a pápaság úgy történelmi tények, mint történelmi költemények által a középkorban világuralomra jutott, a zsinatok, melyeket a pápák örömest magok körül gyűjtöttek (talán csak a böjt alatt Rómában épen jelenlevő papi főméltóságokból, vagy az egész egyházból összehívás által), az ő függési viszonyuk miatt nem tekintethettek az egyházi csalhatatlanság orgánumainak, mely aztán ténylegesen a pápára szállott. Ezt VII. Gergely mindazonáltal csak abban a határozatlan alakban érvényesítette, hogy a római egyház soha nem tévedett és soha sem fog tévedni, (3) midőn a pápára nézve a Szent Péter érdeme következtében a szentség bizonyos ajándékát vette igénybe, (4) amelyet azonban mint netalán a

(1) Causa Honorii Papae. Scr. de Hefele Episc. Rottenb. Neap. 1870. Németül is Rumptól s a szerzőtől.

(2) Civilta Catt. 1870. 15. Mart. p. 567.

(3) Gregorii Dictatus: "Quod Romana Ecclesia nunquam erravit, nec in perpetuum, Script. testante errabit."

(4) Ugyanott: "Quod Romanus Pontifex, si canonice fuerit ordinatus, meritis b. Petri indubitanter efficitur sanctus."

202

csalhatatlanság alapját nem lehetett fenntartani a vétek és értelmi elhomályosodás közti összefüggésnél fogva annyi istentelen pápával szemben, kik előtte voltak és utána következtek. III. Ince, ki a pápák leghatalmasbika volt, s aki a IV. lateráni zsinatnak 70 kánont diktált, mégis elismerte, hogy ő, aki különben csak Istennek felelős, a hit ellen vétkezhetik, tehát a leggonoszabb értelemben tévedhet, és akkor az egyház ítélete alá esik. (1) Ez az Honorius esetéhez csatolt óegyházi képzet, (2) mely az egyházi törvénykönyvbe is felvétetett (3) (eredetileg azon értelemben véve, hogy a pápaság minden más törvényes ítéleten felül áll – miként a középkor a császári méltóságról úgy vélekedett, hogy a császár csak három okból vettethetik átok alá, ha ti. nejét elhagyja, ha az Úrnak templomát felégeti vagy a hit ellen vétkezik), mindazonáltal ez még nagyon távol van a pápai csalhatatlanság gondolatától, mert egy pápának a hit elleni vétkezése, mint eretnekség alatt nem a benső, a szívbe zárt gondolatot értették, mely fölött az egyház sem ítél, hanem azt, amellyel a világ elibe kilép, s amelyet az ő tévhitétől meggyőzöttek által terjeszteni is törekszik, legalább Honorius módja szerint. Ezen értelemben követelte IV. Ince a pápai rendeletek iránt való engedelmességet, kivéve, ha ezen rendeletek eretnekséget tartalmaznak, mert vétkeznék az, aki ilyen esetben engedelmeskednék, mivel az embernek kötelessége a bekövetkező rosszat meggátolni, nem pedig előmozdítani; (4) ő tehát előre föltette, hogy a pápa, s éppen mint ilyen, tévtant is parancsolhat.

De a csalhatatlanság védelmezői hivatkoznak a lyoni egyetemes zsinatra, ahol azt még a görögök is elismerték. Palaeologus

(1) Innoc. Sermo II de consecrat. Pontificis: "in tantum mihi fides necessaria est, cum de caeteris peccatis Deum judicem habeam, propter solum peccatum, quod in fidem committiur, possim ab Ecclesia judicari."

(2) II. Adorján (869) egy római zsinaton (Mansi, T. XVI. § 125 sk.): "Romanum Pontificem de omnium ecclesiarum presulibus judicasse legimus, de eo vero quemquam judicasse non legimus. Licet enim Honorio ab orientalibus post mortem anathema sit dictum, sciendum tamen est, quia fuerat super haeresi accusatus, propter quam solam licitum est minoribus Majorum suorum motibus resistendi."

(3) Gratian: "Papa ... cunctos ipse judicaturus a nemine est judicandus nisi deprehendatur a fide devius."

(4) Comment. in l. V. Decret. tit. 39. c. 44.

203

Mihály császár szorongatott politikai helyzetében IV. Kelemennek azon engedményt tette, hogy a hitviták a pápa ítélete által döntessenek el; (1) ami a II. lyoni zsinaton (1274.) a császári iratban felolvastatott, de a keleti püspökök soha el nem ismerték, s otthon maga a császár semmisnek nyilvánította. (2) Ezen múlékony kísérletnél tartósabb volt az Aquinói Tamás véleménye, aki a hitvallásnak új kiadását, amely nem másfajta, hanem csak továbbfejtett hitet tartalmaz, a pápa egyedüli jogának nyilvánította. (3) Ebben katolikus szempontból tekintve bizonyos csalhatatlanság előfeltevése rejlik, de még ki nem mondva, és az egyetemes zsinatnak a pápa által való egybehívási joga által közvetítve.

Midőn VIII. Bonifác kihirdette, hogy minden földi teremtmény tartozik örök boldogsága elvesztésének terhe alatt a pápának engedelmeskedni, ezen követelésnek alapul következetesen az ő tételeinek csalhatatlansága szolgált, s ő ezt ki is mondotta; mindazáltal ezen állítás akkor, a XIII. század végével a néphit előtt oly idegen volt, hogy a vádpontok közt, melyek által Szép Fülöp francia király ezen pápát a francia birodalmi rendek előtt erkölcsileg semmivé tette, ez is állott: Bonifácnak házi ördöge kell, hogy legyen, mivel elég merész azt állítani, hogy csalhatatlan, ami pedig varázsmesterség nélkül nem lehetséges.

Midőn XXII. János azon állítását, hogy az apostolok nem éltek tökéletes szegénységben, a Szent Ferenc tanítványai előtt azáltal akarta hihetővé tenni, hogy vagyonuknak tetszőleges birtokba vételét elődei által csalásnak nyilatkoztatta, (*) őt a rend főnökei eretnek tévelygésekkel vádolták, (4) és az üdvösségre elrendeltek sorsára vonatkozó szokatlan tana, miszerint azok a feltámadás előtt Isten arcának látásában

(1) "Sicut prae caeteris tenetur (Romanus Pontifex) fidei veritatem defendere, sic et si quae de fide subortae fuerint quaestiones, suo debent judicio definiri."

(2) Pachyimeres: De Michaele Palaeol. V, 17-22.; Hefele: Conciliengesch. B. VI, S. 103 ff.

(3) Summa II. 2. qu. 1. art. 10: "Ad solam auctoritatem Summi Pontificis pertinet nova editio Symboli."

(*) Ez a mondat eléggé homályos. Valószínűleg arra céloz, hogy a ferencesek a rendbe lépéskor minden vagyonukat a közösség rendelkezésére bocsáthatták, s szerintük ezt a gyakorlatot a pápa rendeletileg megerősítette. Vö: Jóvá nem hagyott regula 1,1-5; 2,4; ill. Jóváhagyott regula 2,5-10. Egyik helyen sincs kötelezőnek mondva a vagyon szétosztása. [NF]

(4) Mich. de Cesena: Tractatus contra errores Jo. XXII. 1331.; Occam, Compendium errorum Jo. XXII. (Goldasti: Monarchia S. Rom Imp. T. II.)

204

nem részesülnek, a párizsi egyetemet az egész tudós szerzetesrenddel együtt ellene zúdította, a francia király azzal fenyegette, hogy mint eretneket megégetteti, s emléke az eretnekség hírétől csak azáltal menekült meg, hogy utóda kijelentette, hogy mindazt, amit netalán a katolikus egyház ellen tanított, halálos ágyán visszavonta, és ezen visszavonását kihirdettetni rendelte. (1)

Azon tan miatt, hogy a nyereség a pápát csalásokra csábítja és tudatlanságból megcsalatik, (2) Husz Konstanzban nem vádoltatott. Egy olyan gyűlés, amely egy vétkes pápát sorompói elé idézett, két pápát hivatalából kitett, és újat helyezett be, törvényszerű, hogy ténylegesen is a pápaság fölött állott. Amint egy katolikus történetíró tréfásan megjegyzi: a római kúria titkaihoz tartozik, hogy azon konstanzi határozatot, mely szerint az egyetemes zsinat minden egyházi méltóságnak, és így a pápainak is fölötte áll, se el ne ismerje, se pedig el ne vesse. Nem ismerheti el, mert az felsőbb urat helyezett a pápa fölé; és nem is vetheti el, mert ennek erejénél fogva választatott pápává V. Márton, s azóta ezen választás törvényszerűségén és ezen pápa által kinevezett bíborosokon nyugszik az egész választásos pápai dinasztia törvényes alapja. Mindazonáltal a római ravaszság kibúvót vélt találni abban, hogy ezen végzés csak azon időre érvényes, midőn törvényszerűen elismert pápa nem létezik. – Ebben azonban mégis egy felsőbb hatalom elismerése foglaltatik, mely a pápaságot mindig helyettesítheti, s ezen határozat egyenesen előre is felteszi a pápai méltóság ilyen képviselőjének jövendőbeli létezését; érvényben maradt a conciliumi pápa választása után, s a következő bázeli zsinat ünnepélyesen állította (még akkor is, midőn ezt IV. Jenő elrendelte és elismerte); ezt a határozatot a német birodalmi gyűlés elfogadta, Jenő maga és utódai a német nemzetre nézve jogerejűvé emelték, és az törvényerejűleg soha fel nem adta. (3) A híres egyházi jog-

(1) Bulaeus: Hist. Univ. Paris. T. IV. p. 235. ss.; D'Argentré: Col. judiciorum de novis errorib. T. I. p. 314. ss.; Hefele: Conciliengesch. B. IV. S. 522. ff.; Tüb. Quartalsch. 1868. H. 4.

(2) Huss: de Eccles. c. 8: "Fallit et fallitur. Fallit Papam lucrum et fallitur propter ignorantiam."

(3) Joh. Friedrich: A német nemzetnek pápailag engedményezett jog, hogy a pápai csalhatatlanságban ne higgyen. München, 1870.

205

tanár Miklós palermói érsek (Panormitanus), aki Bázelben a konzervatív érdekeket hatalmasan védelmezte, mégis ezt tanította: (1) "Hit dolgában a zsinat a pápa fölött áll. Azonban úgy hiszem, hogy ha a pápa mellett alaposabb okok és tekintélyek szólanak, mint a zsinat véleménye mellett, ezen esetben az ő ítéletét kell követni. Mert a zsinat is tévedhet, és hit dolgában még magánszemély nyilatkozata is a fölébe helyezendő a pápáénak, ha amannak az Ó- és Újtestamentumból merített helyesebb érvei vannak." Még azon két zsinat folyamában, melyek az egyház fölötti legfőbb hatalmat kezükbe ragadták, a pápaságnak egy más védelmezője (Turrecremata János) különbséget tett az apostoli szék, mint a csalhatatlanság kiváltságával rendelkező eszményi pápaság, és az idő szerinti pápa személye között, s így azon engedményre jutott: (2) "Ha megtörténnék, hogy az egyetemes zsinat minden tagja egyértelműleg bizonyos hitre vonatkozó határozatot hozna, melynek egyedül a pápa mondana ellene, ezen esetben az én ítéletem szerint a zsinatnak és nem a pápa személyének kellene engedelmeskedni, ... és ekkor a zsinat nagyobb, mint a pápa." Ha ehhez hozzácsatoljuk Szent Antalnak a csalhatatlanság alanyára vonatkozó véleményét, azon eredményre jutunk, hogy a középkor végén el volt ugyan ismerve a katolicizmus ezen alapgondolata, de csak általánosságban, amint Aquinói Tamás azt kifejezte; de ami benne a fő szempont: még ingadozott az ítélet a szájra nézve, mely által ez a csalhatatlanság szól; a pápa, a concilium és az egyház homályos általánossága közt.

Még VI. Adorján is, aki Luthert kiátkozta, és a megromlott egyház reformációját mégis komolyan akarta, skolasztikus kommentárjában úgy vélekedett: (3) "Ha a római egyház alatt annak feje, a pápa értetik, akkor bizonyos, hogy ez tévedhet, még abban is, mi a hitre tartozik;" – és ő ezen nézetét pápa korában éppúgy nem változtatta meg, mint keresztnevét. De a reformáció következtében felülkerekedett a határozott polemizáló öntudat, mint a pápai rendszer betetőzése, amely annyi, mint a pápa személyes csalhatatlansága.

(1) Nic. de Tudeschi: De electione et electi potestate.
(2) Apologia Eugenii. (Harduin, Col. Conc. T. IX. p. 1262.)
(3) Ad Sentt. l. IV. art. 3.

206

Cajetan után, aki Luthert Augsburgban meg akarta alázni, és aki az egyházi hagyomány némi szabadelvű átlépése mellett, a pápai csalhatatlanság határozott megvallásáért és annak könnyűszerű megalapításáért (1) a vörös kalapot kellett volna, hogy elnyerje, Lainez Tridentben kimondotta, hogy Krisztus Szent Pétert hitre, egyházi szokásokra és az egész vallásra vonatkozó ítéletére nézve a csalhatatlanság kiváltságával ruházta fel, és csak azért nem tévedhet az egyház, mert annak feje csalhatatlan. (2) Bellarmin, mellőzve az apostoli szék és annak birtokosa közti különbséget, kevésbé merészen megkülönbözteti a pápát és a magántanítót. Hogy a pápa, mint ilyen nem állíthat fel valamely eretnek hitcikket, azt ő csaknem az egész keresztyénség véleményének tartja, annak elismerése mellett, hogy egyes tényekre nézve tévedhet; hogy az ő magánvéleménye a hitre tartozó dolgokban is ki van téve a tévedés lehetőségének, azt közönséges katolikus nézetnek nevezi, de mégis mint "valószínű és kegyes" dolgot el kell fogadni, hogy a gondviselés ezt sem engedi meg; hogy a pápa mint ilyen eretnekké lehessen és lett légyen, azt csak egyesek nézeteként említi. (3) Az eretnek pápa képzete mindazáltal az egyház emlékébe mélyen be van vésve, a római teológia annak elfogadása által igyekezett magát ezen képzeten túltenni, hogy az ilyen esetben az egyház nem a pápát teszi le, hanem csak a pápaságot választja külön ezen bizonyos személytől, vagy hogy ő ezen nyilvános eretneksége által önmagától megszűnik pápa lenni, és az egyház mint magános személyt elítélheti. (4) Hogy pedig a pápai csalhatatlanság biztosíttassék,

(1) De auctoritate Papae et Conciliis c. 9.: "Magis potest errare communitas Ecclesiae sine auctoritate Papae, quam Papa. Ratio est, quia error Papae in definitiva sententia fidei est error totius Ecclesiae, quia ad ipsum spectat determinare finaliter de fide quid tenendum, quid repellendum. Impossibile est autem universalem Ecclesiam errare." Sőt előtte: az egyház a pápával szemben "serva est nata." [szolgaságra született – NF]

(2) Sarpi: Hist. Conc. Trid. l. VII. p. 1052, 1057: "Propterea Ecclesiam falli non posse, quia caput ejus falli non potest."

(3) De Rom. Pontif. IV. 2: "Pontificem etiam ut Pontificem posse esse haereticum et docere haeresin, si absque concilio definiat, et de facto aliquando accidisse, hanc opinionem secuti sunt aliquot Parisienses, ut Gerson necnon Adrianus VI. Papa."

(4) Amaz Cajetan, ez Bellarmin után.

207

Bellarmin még azon, a löweni egyetemen feltalált megszorító feltételt fogadta el, miszerint ez a kiváltság a pápának csak azon határozataira érvényes, melyek az egész egyház számára vannak kibocsátva.

De ezen megszorítás mellett is érvényre emelkedett a pápa csalhatatlanságának elhivése ellenében az ő emberileg korlátozott, gyakran oly nyomorult egyéniségüknek el nem tagadható volta. Ha a firenzei követ VII. Sándorról hirdette, – ami egyébiránt VI. Sándorra még jobban talált volna, – hogy egyetlen igaz szó nem jött ki száján, ez hivatali csalhatatlanságával még mindig megegyeztethető volt, ha nem ő maga, hanem általa a Szentlélek szól; mindazonáltal a népies értelemnek nehéz volt ezen elvont megkülönböztetést felfogni. Még sokkal nehezebb a történelembúvárnak azokat az istentelen pápákat, akik a X. században erkölcstelen nőszemélyek kegye által emeltettek a pápai székbe; azt a gyermek IX. Benedeket, aki családja által a szent székbe emeltetve, azt "olyan vétkek által mocskolta be, melyek ily ifjú korban meg ismeretlenek," azt eladta és azután ismét pápa akart maradni; az ilyen és ehhez hasonló pápákat hivatalos állásukban, melyet csak buja kéjeik kielégítésére s istentelen bűneik elkövetésére használtak, a Szentlélek csalhatatlan orgánumainak tartani. Midőn saját vétkes voltuk miatt a XI., s később a XIV. században két, sőt három pápa állott egyszerre egymással szemben, körülbelül egyenlő jogosultsággal, akik egymást és azok pártolóit kölcsönösen kiátkozták: miképp gondolhatta ezek közt a történelem részrehajlatlan ítélőszéke, hogy a csalhatatlanság ennek vagy annak a pápának a birtoka?

A pápai csalhatatlansággal nyílt ellentétben a püspöki rendszer, mely iránt Franciaország régi hajlamot táplált, a francia klérus négy propozíciójában 1682-ben hivatalosan mint gallikanizmus emelkedett fel, mely a pápaság megszorításában a francia nemzeti egyház biztosítását látta; (1) csakhogy egy király érdekében, aki mondani szokta: "az állam én vagyok!" – miként a pápa

(1) 1.: Péter és utódai Istentől csak a lelki, nem pedig a világi dolgok fölött nyertek hatalmat. 2.: Ezen hatalmat korlátozzák az egyetemes zsinatok tekintélyéről Konstanzban hozott határozatok, valamint 3.: a gallikán egyház törvényei és szokásai. 4.: A pápa határozatai, ha az egyház megerősítése nem járul hozzájuk, nem visszavonhatatlanok. ("Non esse irreformabile judicium summi Pontificis, donec universalis Ecclesiae consensus aeccesserit.")

208

is hajlandó volt gondolni, hogy "az egyház én vagyok!", azért a gallikán egyház ezen "szabadságai"-t szolgaságának is lehetne nevezni. Bár Rómában hóhér által égettették meg, és a király parancsára (miután ez a pápával szemben célját elérte) a francia főpapok visszavonták, mégis ezen négy tételt először a kormány, majd a tudós testületek nyíltan fenntartották, és I. Napóleon VII. Pius sürgető kérésére sem mondott le róluk. Bossuet, aki ezeket szerkesztette és védelmezte, ki a katolicizmusnak Rómában is ünnepelt szóvivője volt, a pápaságban egyes pápák erkölcsi süllyedtsége dacára is a hit szilárdságát akarta felismerni. (1) Ha a restaurált Franciaország klérusa a nemzeti egyház szabadságának ezen propozícióit látszólag feladta is, mégis fennmaradtak azok a francia nép jogi öntudatában, és Montalembert, aki az állami függőség értelmében azokat meghaltaknak nevezte, haldokolva feltámadásukat hirdette az egyház megmentésére a Vatikánban felállított bálvány ellenében. (2)

Rómában még a reformációi korszak emléke alatt óvatos tartózkodással érvényesítették a csalhatatlanság igényét. Midőn az egyházi teológiának egy régi viszálya, melyet a reformátori viták újból felelevenítettek, hogy ti. a bűnös megtérésében az isteni kegyelemnek mekkora része van, a dominikánusok és a jezsuiták közt a leghevesebb harcot idézte elő; mind a két szerzetes rend a pápára hivatkozott, s követelte, hogy ő döntsön. VIII. Kelemen, helyett, hogy csalhatatlansága erejénél fogva azt eldöntötte volna, egy főpapokból és tudósokból álló kongregációt hívott egybe (1597.), mely előtt mind a két fél előadhatta a legterjedelmesebben a maga okait. V. Pál végre (1611.) feloszlatta a kongregációt, megígérte, hogy az alkalmas időben határozni fog, s mindkét félre örökös hallgatást parancsolt ezen vitás ügyben. Bármilyen eldöntés a másik hatalmas rendet sértette volna, mely könnyen merészkedett volna magát a pápát eretnekséggel vádolni.

(1) Defensio Declar. X. 5: "Neque huic fidei (Ecclesiae Romanae) oberit, si aliqnot Pontifices officio defuerint atque a vera fide cum conjuncta fidei professione aliquando deerraverint. Stat enim Romana fides ab eorum antecessoribus stabilita, ab eorum successoribus statim vindicanda, ut factum in Liberio, Honorio aliisque."

(2) 1870. febr. 28-ai iratában.

209

Midőn azonban ez a harc a XVII. század közepén mélyebb okokból még egyszer kitört, ti. mikor a francia egyház kebelében egy komoly érzelmű és szellemdús párt, melyet egyik alapítójáról janzenistának neveztek, az isteni kegyelem határtalanságát állította, és azt a katolikus egyház keretén belül mint a kegyes bensőség és szigorú erkölcsiség érdekében létrehozandó reformot érvényesíteni akarta: X. Ince a jezsuiták által rá engedte vétetni magát arra, hogy Jansennek erre alapul szolgáló iratából öt tételt kárhoztasson, melyeket kétségkívül Luther és Kálvin hasonló értelemben tanított, de maga Pál apostol és Augustinus is. A [janzenista] párt, hogy a pápával szemben való nyílt ellenszegülés és saját meggyőződésének megtagadása közti választás elől meneküljön, azt felelte, hogy az öt tételt azon értelemben, melyben azokat a szent atya kárhoztatta, a megboldogult Jansen nem tanította. Ilyenféle mentségek voltak akkor gyakorlatban a francia parlamentnek a koronával folytatott viszályai alkalmával; annyi igazság volt is ebben, hogy Jansen ezen tételekből nem vonta le azon mélyreható következtetéseket, amelyeket Luther és Kálvini igen. VII. Sándor kijelentette, hogy előde az öt tételt éppen a Jansen által vett értelemben kárhoztatta. A janzenisták azt az ellenvetést tették, hogy ez már nem hitre tartozó, hanem egy bizonyos tényre vonatkozó tisztán történelmi kérdés, (question du fait), mely fölött az egyház nem ítélhet magasabb tekintéllyel, mint a tudomány. Így belebonyolódtak azon elvi vitakérdésbe, hogy vajon a pápa a történelmi tényekről alkotott ítéletében is csalhatatlan-e, s hogy a pápai tételekkel szemben a tiszteletteljes hallgatás (amire a békeszerető janzenisták készek voltak) elégséges-e? – Vagy belső meggyőződés kívántatik, amit a pápa és jezsuiták követeltek, midőn különben a katolicizmus oly könnyen megelégszik a külsőségek teljesítésével. Ez a viszály nem döntetett el, a janzenizmus utóvégre is elnyomatott, mivel a királyi hatalom ellene határozott, és mivel hitének, valamint erkölcsi szigorának fanyarságától az akkori műveltség idegenkedett; de minthogy a katolikus népség legkegyesebb áldozárait látta a pápa és a jezsuiták által mostoha bánásmódban részesítve, a könyveket, melyekből épületet nyert, általuk kárhoztatva; akkor szelet vetettek, hogy vihart arassanak, mely csakhamar azután a jezsuitákat földre sújtotta, és az első francia forradalom alkalmával a pápaság épületét

210

szétrombolta. Már a pápának önérzete vagy alázatossága is önkénytelenül megtagadhatná a pápaság csalhatatlanságát. VIII. Orbán, midőn neki elődei dekretáléiból valami ellenvetést tettek, azt válaszolta: "egy élő pápa ítélete többet ér, mint száz meghalté."

XIV. Benedek ilyen tréfás nyilatkozatot tett: "ha igaz is az, hogy keblem szekrényében minden jog és igazság elrejtve létezik, de én ehhez a kulcsot soha sem találhattam meg." Annyira elmosódva szállott át a XIX. századra a pápai csalhatatlanság hite, hogy egy különben nem tudatlan férfiú csak protestáns rágalomnak tekintette azon állítást, hogy a katolikusok a pápát csalhatatlannak tartják.(1) Midőn az újból feltámadt jezsuiták ezen hitet ismét pártfogásuk alá vették, az egészet csupán kegyes véleménynek tekintették, melyet egy jó katolikus sem fogadhatna cl. Minő félénken és csak nem szemérmesen nyilvánította a bonni teológus, aki a kölni érseknek a porosz koronával való viszályában egyedül örvendhetett a pápai bizalomnak, a pápa csalhatatlansága iránt csak óhajtását is! (2) Möhler azt alkalomszerűleg kétségbe vonta: (3) "Senki egyesnek, mint ilyennek nem tulajdonítható ezen tévedhetetlenség," hogy a pápai és püspöki rendszer vélt kibékülésében csak "az általános középponttal egyesült püspöki kar dogmatikai határozatait nyilvánítsa csalhatatlannak." A régi meghasonlás, hogy vajon a pápa az egyetemes zsinatnak alatta vagy felette van-e, mint egyoldalú és elvont állítás azáltal lenne elenyésztethető, hogy egy ilyen zsinat, mint az egyház maga, az emberi testhez hasonlít, a pápa mint annak feje, szükségképp az egyházzal egy, a zsinat nála nélkül holt törzs. (4) De egy ilyen hasonlat hajlékony-

(1) F. v. Stollberg, Zwei Schriften von Augustinus. 1818. 275. o. Már Bossuet emelt hasonló vádat.

(2) Klee, Dogmatik I. k. 210. o: "Továbbá arra kell megfelelni, hogy a primátus csalhatatlanságának semmi dogmatikai minőség nem tulajdonítható, az, mint az egyház lényeges tana, soha sem volt ünnepélyesen kimondva, hanem mint igen figyelemre méltó véleményt az egyházban sokan vallották, és itt alapokaival együtt fel kell mutatni, hogy aztán ne ítéltethessék el oly könnyelműleg és szárazon, hanem komoly megfontolásra és tetszésre méltónak tűnhessen fel."

(3) 336. o.

(4) 393. o: "Mert a pápával egyesült püspöki kar képviseli az egyházat, és egy ezáltal hamisan felfogott hitnézet az egészet tévedés zsákmányává tenné."

211

ságánál fogva a főnek törzs nélkül nem volna éppen semmi, legkevésbé pedig "csalhatatlan" gondolkozó tehetsége. Mindenütt, ahol pápa és zsinat egymástól eltávoznak, midőn egy eretnek vagy akár csak nem pápailag cselekvő pápa, vagy ellenpápák, milyenek a befolyás alatt álló vagy mcghasonlott választásoknál még mindig lehetségesek, a concilium főhatóságát veszik igénybe, ennek joga felett okvetlen határozat hozandó, és ennek nem egy új, ezen concilium által választott pápa beléegyezésével kell történni.(1)

A konstanzi és bázeli zsinatok illető végzései felett kigondolt mindenféle mesterséges és vitás ítéletek csak azt bizonyítják, hogy a katolicizmus ezen sziklavárát illetőleg bizonytalanság és meghasonlás uralkodik. Ha pedig évek hosszú során át nincs és nem várható egyetemes zsinat, mint pl. Trident után három századon keresztül, akkor ezen idő alatt a csalhatatlanság, mint amely csak egy tényező által van képviselve, egészében véve pihenni látszik.

Magában Rómában és Itáliában talán a legkevésbé hiszik a pápa csalhatatlanságát, hanem csak óhajtják, hogy azt az Alpokon túl lakó népek elhiggyék, és mint a primátus jogát hirdessék azon tant, hogy a püspökök nézeteltérései alkalmával csak ott van az egyház, ahol a pápa van, (2) vagy még őszintébben, hogy a püspökök kötelezve vannak a pápai határozatoknak mindenkor engedelmeskedni. (3)

(1) Hefele, Conciliengesch. I. k. 74. o: "Pápai beleegyezés is szükséges, hogy a zsinat határozatainak csalhatatlanságot kölcsönözzön" – mintha ezt sajátságosan nem a Szentlélek, hanem a pápa kölcsönözné! Az egyetemes zsinatok felsőségéről szóló határozatok ellen azt is felhozzák, hogy azok inkább tumultualiter, mint conciliariter fogalmaztattak.

(2) Perrone, T. II. § 730: "Quodsi episcopi dividantur ab invicem, aliique cum Pontifice, contra Pontificem autem alii stent, nulli catholico ignota regula est: ubi Petrus ibi Ecclesia, adeoque eos necessario errare qui contra Pontificem se erigunt, cum Ecclesiam non amplius ipsi, sed factionem acephalam constituant."

(3) Kölni tartományzsinat 1860. Acta et Decreta Conc. Colon. P. I. Tit. 6. c. 24: "A csalhatatlan papi hivatalt gyakorolják a püspökök az egyetemes zsinaton, mely az egész egyház képviselője ... ezt gyakorolják ők az egész földön elszórva, mintán ők a pápa után következnek, ki a maga ítéletét előre kimondja, s magas tekintélyénél fogva a hitvitákat eldönti."

212

IX. Pius, aki a Bibliának épületes és gyakran találó alkalmazásáról eléggé ismeretes, különben pedig majd semmi teológiai műveltsége nincs, rábeszéltette magát jezsuita tanácsadói által, kik a csalhatatlannak elismert pápa által a maguk részére is csalhatatlanságot reméltek, hogy az isteni helytartó csalhatatlansága annyira elismert dolog, melynek századok óta egyetlen igaz érzelmű katolikus sem mondott ellene, s csak az van hátra, hogy azt egyetemes zsinat által mint hitcikket örökre megállapíttassa, és hogy ez a jelen időben annyival szükségesebb, hogy minden más tekintély ingadozása mellett a pápaság mint szikla fog elismertetni, melyen egyedül van biztosítva az emberi társadalom. Az egyes püspökségek és tartományok zsinataihoz, teljes csendben előkészítve, erre célzó kérdések terjesztettek, és azokra a kölni határozat (lásd 211. o.) értelmében történt a felelet. A Deharbe jezsuita katekizmusa, mely későbbi kiadásaiban a lelkészi testület csalhatatlanságát lényegében a pápára ruházza, különösen a bajorországi püspökök kerületeiben bevétetett; (1) egy testvéregylet alapíttatott a csalhatatlanságban való szilárd hit fogadalmára, (2) és már a pápa is kihirdette a maga "Mária szeplőtlen fogantatására" vonatkozó hitcikkét, melyhez következetesen (hogy ennek hitét az örök üdv elvesztésének terhe alatt parancsolhassa), természetfeletti tudás kívántatik, miután a püspökök írásban való megkérdezése úgyis csak udvariassági ténynek látszott. Rómában

(1) "Az egyházi papi kar vagy a pápa, vagy az ez által megerősített gyűlés közbejöttével mondja ki a maga határozatait." – Vesd össze Schmitz Ist der Papst Unfehlbar? című művét és Deharbe Katekizmusát, Münch. 1870.

(2) A teendő eskü: "Én, N. N., indíttatva azon óhajtól, hogy neked, szent apostolfejedelem Péter, és benned az apostoli széken utódaidnak az én kiváló engedelmességem adóját megfizessem, mely egyfelől téged és az egyházat a római szentszék ellen elkövetett keserűségekért kárpótol, másfelől engemet arra ösztönöz, hogy azt még inkább tiszteljem – esküszöm, hogy megtartom és vallom, ha szükséges, vérem árán is, azt a katolikusok közt általános tant, mely szerint a pápa, hogyha hivatalosan, egyetemes tanítói minőségében (mint mondani szokták: ex cathedra) dönt arról, ami a hit és erkölcs dolgában zsinórmértéknek tartandó – csalhatatlan, és hogy ez okból az ő dogmatikai rendeletei változhatatlanok, s a lelkiismeretemet kötelezik, még mielőtt az egyház beleegyezését adná hozzájuk."

213

könyvek és teológiai rendszerek is több ízben kárhoztatás alá estek, midőn az ellenszegülő szerzők fülébe a pápa nevében azt az ágostoni mondást kiáltották: "Roma locuta, causa finita est", és ők végül is, mint a katolikus kegyesség követeli, többnyire alávetették magukat az ilyen ítéleteknek. Pedig a valódi vallásos embernek a maga vallásos meggyőződését, még ha csak tudományosan van is megállapítva, csupán egy csalhatatlan isteni hangnak szabad feláldoznia.

Midőn IX. Pius a Szent Péter jubileumi ünnepére Rómába gyűlt püspököknek 1867. június 26-án tudtára adta szándékát, hogy egyetemes zsinatot fog tartani, azon reményben, hogy az igaz katolikus tan ezáltal a tévelygés sötétségét szétoszlatja, és az egyház a legfényesebb győzelmet fogja megérni, midőn ellenségeit megtéríti, s Krisztusnak országát az egész földkerekségen messze kiterjeszti: akkor az ő trónja körül összegyűlt püspökök mintegy ötszázan így feleltek: az ő szívük nem képes ezt az örömet befogadni; a concilium Istennek kegyelméből, a szeplőtlen szűz könyörgése által, az egységnek, szentségnek és békességnek csodás forrásává lesz; és a pápa szíve rég táplált óhajának nyilvánította azt, hogy a zsinatot annak oltalma alá helyezi, aki kezdettől fogva a kígyó fejét széttaposta és minden tévtant egyedül megsemmisített. (1) A püspökök biztosították is a pápát, hogy ők hiszik, amit ő hiszen, úgy gondolkoznak, ahogy ő gondolkozik, azt tanítják, amit ő tanít, mindent megvetnek, amit ő megvet, s egy hajszálnyira sem térnek el attól, amit ő eléjük szab. A Civilta cattolica buzdította őket, hogy vagyonukon és vérükön kívül még egy harmadik áldozatot is hozzanak a pápának; az értelmet. Lelkészek és világiak tegyenek esküt Szent Péter oltárán, hogy a pápa csalhatatlanságában hisznek, sőt azért életüket is feláldozzák. A bambergi katolikus nagygyűlés elhatározta 1868-ban, hogy ezen év június 29-én kezdve (a zsinat egybehívásának napján) a világtörténelemnek egy új korszaka fog megkezdődni, "vagy a zsinat fogja a világ üdvét eszközölni, vagy a világot nem lehet megmenteni."

Azon kétségek ellen, melyek itt-ott mégis mutatkozni kezdtek, Dupanloup orleansi püspök egy emelkedett

(1) Das ökum. Concil. Stimmen aus Maria-Laach. 1869. H. 1. S. 70.

214

hangú pásztori levelet bocsátott ki, (1) amely kijelöli a zsinat feladatát: korunknak tévedéseit szétoszlatni, a mély sötétségbe burkolódzó fontos kérdésekben a keresztyén hagyomány és katolikus tudományosság világító fényét szétterjeszteni, az egyház kebelében az önfeláldozás és szeretet szent tüzét ismét lángra gyújtani, annak minden élő erejét, tehetségét kifejteni, és ezen nagy test egyik végétől a másikig a szent életnek új, üdvös szellőjét lengedeztetni, s talán a nagymérvű megtérések ösvényét egyengetni – egyszóval: a megvilágosítás és békesség nagyszerű művét végrehajtani. A pápa egy brévéjében az ékes szavú püspököt ezen pásztori leveléért üdvözölte. A német püspökök is közrebocsátottak a fuldai gyűlésen a kétségek ellen egy pásztori levelet, azon biztosítással, hogy "a zsinat semmi más és új alaptételt nem fog felállítani, mint amelyek minden német katolikusnak hite és lelkiismerete által szívébe vannak beírva." Ellenben a "Maria Laach-i hangok," mint a Civilta cattolica német kiadása, biztosított, hogy "a katolikus egyház tanítói egyöntetűen kinyilatkoztatják, hogy egyedül a pápát és az ő személyét illeti a tanítói hivatal csalhatatlansága, és azok, akik ennek érvényét elég esztelenül nem akarják elismerni, legalább az ő püspökeitől környezett pápának tulajdoníthatnák a csalhatatlanságot."

A püspökök ismeretes készségénél fogva valóban remélni lehetett ezen csalhatatlanság gyors elismerését, úgyhogy miután minden más célba vett végzés is az előleges bizottságokban már meg volt fogalmazva, a zsinat csak néhány hetet fog igénybe venni.

De csakhamar jelentékeny ellenzék mutatkozott a független és művelt népek közt tekintélyes egyházi kerülettel rendelkező püspökök részéről. Nem egy szabad szellemű, szabad eszmék által összetartott oppozíció volt ez, – ilyen párt ez idő szerint a püspökök között hivatalba lépésük feltételeinél fogva csak mintegy elvétve, egészen szórványosan fordulhat csak elő, – hanem ezen főpapok azért mutatták ellenszenvüket, mivel belátták, hogy a pápa személyes csalhatatlansága sem a Szentíráson, sem a régi általánosan elfogadott

(1) Lettre sur le futur Concile, adressée par Mgr. l'Evêque d'Orléans an Clergé de son Diocèse avant son depart pour Rome. Paris 1869., több kiadásban és fordításban.

215

tradíción nem alapszik, s nem akarták legfőbb csalhatatlansági joguk feladása által (mellyel mint egyetemes zsinat fel voltak ruházva) magukat egy korlátolt ember önfejűségének és egy jezsuita kamarillának feltétlenül alávetni, és így az egyházat a jelenkor műveltségétől még jobban elidegeníteni.

Ezen hangulat már Németországban kifejezést nyert, és ápoltatott a müncheni hangok által, melyekben nem lehetett Döllinger stílusát és tudományosságát fel nem ismerni. (1) Még határozottabban nyilvánult ez meg Janus által az ő haragos, a múltra és jövőre irányzott kettős történelmével, aki ellentétben a pápák szokott katolikus szellemű történelmével, s mégis katolikus kéz által ki akarta mutatni, miképp jutott a pápaság a IX. századtól fogva a csalások egész sora által követeléseinek magaslatára, s minő romboló befolyást gyakoroltak azok. (2)

Franciaországban Maret címzetes püspök, a párizsi teológiai kar dékánja, ezen történelmi kimutatást szelídebb alakban vitte keresztül a zsinattal egyesült pápaság csalhatatlanságának érdekében, (3) míg Manning, a Rómában honossá lett westminsteri érsek, Dechamps mechelni érsek és Fessler sankt-pölteni püspök már a pápa csalhatatlansága mellett küzdött; (4) az utolsó ezáltal a zsinat főtitkári hivatalát nyerte el, és még többre fogja érdemesíteni magát. Manning biztosított mindenkit, hogy: "a tridenti zsinat jelezte azon időszakot, mely után a protestantizmus megszűnt terjeszkedni, a bekövetkező egyetemes zsinat jelezni fogja halálának idejét."

Az ellentmondó szózatokkal szemben nem merészelték megkísérteni a felkiáltás útján hozandó gyors határozatot, melyet ezen

(1) Erwägungen für die Bischöfe des Conciliums ü. d. Frage der päpstlichen Unfehlbarkeit. Münch. 1869.

(2) Der Papst und das Concil von Janus. Leipz. 1869. Átdolgozása az augsburgi "Allg. Zeitung" Civilta cattolica ellen írott cikkeinek. Több szerző által (talán Döllinger, Huber és Friedrich müncheni professzorok), ezt bizonyítja az alaktalan összeállítás. Ennek főellenfele: Hergenröther, Anti-Janus. Freiburg. 1870.

(3) H. Maret, du Concile general et de la paix religieuse. Psris, 1869.

(4) Manning, Tradizione della Chiesa intorno all' infallibilita. Napoli, 1869. Dechamps, l'infallibilité et le concil. Mal. 1869. I. Fessler, Das letzte u. das nächste allg. Concil. Freib. 1869.

216

állásponton a Szentlélek sugallatának tekintenek, maga a pápa részéről pedig az indítvány alig játszott illendőnek, ezért előrelátóan (vagy bátorságot veszítve) a generalis congregatio elébe első tárgyalásul egy hosszadalmas javaslatot terjesztettek a katolikus hitről, egy nemét a hittani bevezetésnek, tételeket az ateizmus, panteizmus, racionalizmus ellen, melyek egy hívő szupernaturalistára nézve önként értetődnek, néhány, már inkább katolikus cikkel, melyek azonban záró foglalatukban már a tridenti végzésekben ki voltak fejezve; de semmi affélét, ami akkoriban a vallásos kedélyt, vagy csak a tudós iskolákat megmozgatá. Ezeken, s némi megszakításokkal olyan tárgyakon, melyekre nézve semmi véghatározat nem hozatott, négy hónapon át tanácskoztak, s az ellenzéknek, bármily kisebbségben volt is az, ahol csak valami gyanúsat talált, sokféle engedményt tettek, úgyhogy azt lehetett gondolni, miszerint ezen hosszas türelemnek legközelebbi célja, hogy teljesen egyhangú határozat szülessék, mely által ezen egyetemes zsinat határozatképessége ünnepélyesen elismertessék. Türelmetlenségből vagy talán parancsolatra egy felirat felszólította a szentatyát a szükséges lépések megtételére, hogy csalhatatlanságát a zsinat által hitcikké emeltesse. Ezt a feliratot 1870. január első felében a jelenlévő főpapok közül több mint 400-an írták alá, és így ki volt mutatva ezutánra a többség szilárd törzse. Döllinger, most nyíltan előlépve, az augsburgi "Allgemeine Zeitung"-ban "néhány szót" ("Einige Worte") bocsátott közre, melyben ezt a vállalkozást forradalomnak nevezte, mely által egy eddig szabad és sokképpen megtámadott vélemény 180 millió katolikus számára örök üdvösségük elvesztésének feltétele mellett hitcikké emeltetik. Míg az igazhitű katolikus eddig azt mondotta: "én hiszem ezt vagy azt a tant az egész egyház mindenkori bizonyságtételére," a jövőben ezt kellene mondani: "én hiszem, mivel a csalhatatlannak nyilvánított pápa ezt parancsolja tanítani és hinni. Azt pedig, hogy ő csalhatatlan, azért hiszem, mert ő saját magáról azt állítja." Továbbá kimutatja, hogy mily törékenyek ezen vélemény történelmi támaszai, és hogyha a felirat éppen azért nyilvánítja az új hitcikket időszerűnek, sőt éppen szükségesnek, mivel néhányan, kik magukat katolikusoknak adják ki, azt megtámadták: az egyenesen a jezsuiták és a jezsuiták cimboráinak műve volt, hogy ezen

217

hitcikket, mint a rá várakozó világra nézve még hiányzót úgy hirdessék, s eszerint a más meggyőződésűeknek az lett volna a kötelességük, hogy ezen dogmacsinálókat tiszteletteljes hallgatással szabad kényükre hagyják.

Az igen nagyszámú nyilvános helyeslő nyilatkozat, különösen a katolikus egyetemi tudósok részéről, azt bizonyította, hogy Döllinger az ő magasabb műveltségű népének véleményét mondta ki, és München városa díszpolgári jogot adott neki. Rómában egy ellenfelirat esedezve kérte a pápát, hogy ezen hitcikk egész tárgyalásától álljon el: a firenzei és tridenti határozatok után nem lenne helyes a népekre még valami nagyobbat rákényszeríteni, és a katolikus kebel irtózik az emiatt előforduló nehézségek megvitatásától. Ez a felirat azonban csak 140 aláírással volt ellátva, de oly püspökök által, akik pontos számítás szerint 80 millió katolikust képviseltek. A pápa ekkor még (részrehajlatlanságát tanúsítandó) mind a két feliratot a hitbizottsághoz utasította. Egy, az egyházra vonatkozó, a zsinathoz benyújtott terv magában foglalta határozottan kifejezve az 1864-es Syllabus legtöbb aggodalmat keltő tételeit, és egy kánont is a pápának az egyetemes és egyes egyházak fölötti rendes és közvetlen hatalmáról, de még egy szó sem volt benne csalhatatlanságáról. (1) A két párt harca a zsinat tanácstermében még csak egyes oldaltámadásokban kitörve, a Péter templomán kívül erre-arra hullámzott, az irodalom terén folytatott védelem legkeményebben a Civilta által, mely irodalmi értesítvényeiben mindazt, ami a pápai dicsőség mellett íratott, fölségesnek, minden ellenkezőt pedig nyomorultnak talált. Az ellenzék irományait, mint pl. a Honorius ügyének tárgyalása, Rauscher bécsi érsek nagyon ügyes dolgozata, (2) s egy még mélyebbre vágó, melyet herceg Schwarzenberg prágai érsek osztott szét, s melyet az ő művének tartottak: (3) a római cenzúra miatt

(1) Can. 16: "Si quis dixerit, Romanum Pontificem habere tantummodo officium inspectionis et directionis, non autem plenam et supremam potestatem jurisdictionis in universam Ecclesiam; aut hanc ejus potestatem non esse ordinariam et immediatam in omnes ac singulas Ecclesias: anathema sit."

(2) Observationes quaedam de infallibilit. Ecclesiae subjecto. Neap. 1870.

(3) De Summi Pontificis infallibilitate personali. Neap. 1870, javított kiadása Bécsben. Szerzőként azután Sales Mayer tanár jelentkezett Prágában.

218

Nápolyban kellett kinyomatni, úgyhogy ezáltal a pápa világi uralma éppen a zsinat helyén nem mutatkozott kedvezőnek az egyház szabadságára nézve, melyhez talán a szabad gondolatközlés is hozzászámítandó, legalábbis az egyház főméltóságai részére. Azt lehetett gondolni, hogy a pápa úgy az egyházi ellenzés miatt, mint politikai tekintetből csalhatatlanságának dogmává emelésétől el fog állani. De ő kitartott amellett, hogy lelkiismerete tiltja, hogy Istennek népét egy ily nagy fontosságú ügyre nézve továbbra is bizonytalanságban és nyugtalanságban hagyja; ő életfeladatának kezdettől fogva azt tartá, hogy a felizgatott kedélyeket lecsillapítsa, az ingadozókat megerősítse, az ellenfélt megnyerje és utódainak tekintélyét azon mértékben emelje, amelyben az egyház elleni támadások szaporodnak. Március 6-án adatott át a püspököknek a pápaságra vonatkozó törvényjavaslat, akkor még mint a 11. fejezet az egyházról szóló szkémába való besorolás szerint – hogy idővel az új ügyrend szerint az ellene netalán teendő megjegyzéseket írásban adják be; és ilyenek nagy számmal adattak be. Mindazonáltal a hitről szóló szkéma tárgyalása nagyon csendesen haladt előre, és mintán e tekintetben a zsinat első eredménye eléretett, amint a húsvét utáni vasárnapon tartott nyilvános ülésen kihirdették, a katekizmusról folyó, korábban félbeszakított tárgyalás újból terítékre került. Az volt a szándék, hogy a különböző tartományokban és püspöki kerületekben eddig használatban volt különféle katekizmusok helyett egy, a pápa által kinevezendő bizottság által szerkesztett, és különböző nyelvekre lefordított római népkáté hozassék be az egész egyházra nézve. Ezellen nyomatékos érv vala a különböző püspöki kerületekben a népműveltség nagyon különböző foka. De a pápai indítvány a zsinat fölött lebegő szándékkal szoros összefüggésben volt. A Rómából kikerülő katekizmusból kellett a gyermeki szíveknek az új dogmát, mint az anyatejet beszívni.

Végül (az ellenzék és a francia kormány elnapolásra vonatkozó óhajtása ellenére) május l0-én a pápaságot illető szkémát a teljes kongregációnak újból átadták úgy, amint azt a püspöki beadványok alapján a hitbizottság újjáalakította – most már mint a Krisztus egyházáról szóló első dogmatikai konstitúciót

219

négy fejezetben. (1) Az első három a pápa primátusáról, egyházi hatalmáról szól, egészen a középkornak Pszeudo-Izidorra alapozott jogi nézete értelmében, mint a pápai hatalom betetőzése minden püspöki önállóság megsemmisítésével, ezekkel összefüggésben három, a másképp gondolkozókat kiátkozó kánon. A negyedik fejezet a pápa csalhatatlansága. Ezen tervezetről május l3-án kezdődött a tanácskozás, először csak általánosságban, de mivel a bejegyzett szónokok közül csak kevesen számíthattak arra, hogy az egyes fejezetek tárgyalásakor is szót nyernek, az ellenzék azonnal a csalhatatlanságot támadta meg.

Annak oltalmazói hivatkoztak a Szentírásnak Péterre vonatkozó szavaira, valamint a lyoni és firenzei zsinatok hitvallására. Az ezellen szóló történelmi tényeket hagyományos módon megkerülték, vagy igyekeztek magukon azon racionalista hangzású állítással segíteni, hogy a történelmi tényeknek háttérbe kell vonulniuk a tan világossága és a priori biztos volta előtt. – Valóban, a fő súlyt egy, mondhatni racionális bizonyítékra helyezték: ha a szent atya Krisztusnak földi helytartója, akkor csalhatatlanságában is részesnek kell lennie, hogy így ő, mint az isteni igazság mindig jelenlévő orgánuma (ami az egyetemes zsinat csak időnkénti összegyűlésénél fogva nem lehet), az isteni kijelentés hátrahagyott kincsének feltétlenül biztos megőrzéséről és időnkénti megnyilatkozásáról kezeskedjék, mint amelyben éppen a katolicizmus sajátságos mibenléte áll; és hogy ennek általános elismerését elérje, főleg a jelen időben, midőn minden más tekintély meg van ingatva, és egyedül ettől függ a társadalmi viszonyok megmentése is, a világ földi üdve, s a megszabadításnak ez a nagyszerű ténye új életerőt fog az egész egyházba önteni. Most azonban, miután ezen igazságot oly hevesen megtámadták, azt dogmává nem emelni annyit tenne, hogy azt mint alaptalant az ellenség javára örökre feláldozzák. Minden művelt jogi állapotban szükséges, hogy legyen egy legfőbb bíró, akinek ítéletétől további föllebbezés nem történhet, és ott, ahol a benső, szívbeli alárendeltségről van szó, s a mi örök üdvösségünk

(1) Utánnyomat az augsburgi "Allgemeine Zeitung"-bó1: Ackenstücke zum Concil. Stuttg. 1870. Egyszersmind egy kivonattal az illető deputáció benyújtott ellenvetéseiből.

220

kérdéséről van szó, ennek a bírónak, miként Isten igéjének, csalhatatlannak kell lennie. Különben is a pápa csalhatatlansága az egyháznak tulajdonképpen már tana, melyet az eretnekség nagyon is valószínű gyanúja nélkül tagadni nem lehet. Emellett még más furcsa védelmezési érvekről is beszéltek, mint pl. a poitiers-i püspök, Pie, azon mondára utalt, hogy Péter fejével lefelé feszíttetett keresztre, s akkor a testnek egész terhét a fő hordozta, így hordozta a pápa mint fő az egyetemes egyházat; vagy amint egy szicíliai püspök azon bejelentéssel lepte meg a conciliumot, hogy az ő hívei egy alkalommal magának Szent Péternek sem akarták egészen elhinni azt, hogy az Úr Jézus őt és utódait oly nagy kiváltsággal ajándékozta meg, ezért követség által a szent szűzhez fordultak, kivel a szicíliaiak tudvalevőleg különben is nagyon bizalmas lábon állanak, és ez azt felelte: mindenesetre emlékszik, hogy jelen volt, midőn Fia Szent Péternek ezt az előjogot adományozta. A vad népek közt működő apostoli vikáriusok, úgy látszott, hogy nemcsak mint a pápa kosztosai, de amúgy is különösen hajlandók voltak az új dogmát elfogadni, ők ugyanis azt mondották: Mily kényelmes és eljárást megrövidítő ez az új tan a négereknél és kaffereknél! Eddig kénytelenek voltunk őket az egyházra utalni, melynek természetéről és tekintélyéről csak nagy fáradsággal lehetett bennük némi homályos képzetet felkölteni. Most pedig azt mondjuk, hogy Isten egy embernek Rómában mindent tudtára ad, akitől aztán mások is értesülhetnek minden dologról; ez rövid, egyszerű, kényelmes, és a gyermek is könnyen felfoghatja.

A dogma megtámadói azt válaszolták, hogy a Péter hitéért való könyörgésről szóló helyet a hangadó egyházi atyák közül egy sem értette az ő és utódai csalhatatlanságára, tehát ezen magában valótlan vonatkozás az egyházi írásmagyarázattal is ellenkezik. A fönnebb felhozott, és más ezzel rokon történelmi tényekből kiviláglik, hogy a pápai csalhatatlanság mellett éppen nem szól régi és általános tradíció, hanem inkább ellene. Ez a nézet az egyház egy része előtt annyira idegen, hogy Angliában, mielőtt a parlament a katolikusok polgári egyenjogúságát kimondotta, azon kérdésre, hogy a pápának van-e hatalma a hitre és egyházi szokásokra tartozó végzéseket a népek nyakára erőszakolni az egyház beléegyezése nélkül, – Írország püspökei tagadólag vála-

221

szoltak. Annyira újnak tűnnék fel ez a dogma az előkészületlen nép előtt, hogy emiatt tartani lehetne az egyházzal való meghasonlástól, szakadástól és viszálytól, s ezután az apostoli hitvallás helyett a katolikus hitvallás így hangzana: "Hiszek a pápában." Ha szüksége van a világnak tekintélyre, ezt éppen azáltal lehetne a legkevésbé elérni, hogy egy ember költött, sőt hazudott bizonyítékok alapján gyengeségeivel és szenvedélyeivel csalhatatlan tekintélynek állíttassék fel; és hogyan is akarhatnók, hogy oly időben, midőn az egész művelt világ érzi annak szükségességét, hogy az erőszak ellenében a törvényt állítsa szabályozóul, egy, a csalhatatlanság által korlátozatlan szellemi hatalom szentesíttessék! Ha IX. Pius csalhatatlannak ismertetnék el, akkor az előtte élt pápákra nézve is el kellene a csalhatatlanságot ismerni. Azon felállítandó korlát, hogy csak az egész egyház számára szóló kibocsátványaiban csalhatatlan, éppoly következetlen, mint amennyire nem kielégítő. A római jog gyakorlata szerint az első évezredbeli pápák kibocsátott rendeleteiket részint egyes személyekhez, részint egyes hatóságokhoz intézték, bárha azok szerkezetüknél vagy hatásuknál fogva az egész egyháznak voltak szánva. Nyilvánvaló tehát, hogy mindezen pápák előtt ismeretlen volt azon feltétel, melynél fogva ők egy kis címváltoztatással emberi műveiket csalhatatlan isteni művekké változtathatták volna. De ezen, kényszerűségből felvett korlátozást meg is engedve, úgyhogy a pápák valóban gyakorlott csalhatatlansága csak a második évezredben vette kezdetét, még mindig maradna elég, hogy mit higgyenek és mit cselekedjenek ezt illetőleg a katolikusok: VIII. Bonifác "Unam sanctam" bullája, mely a VII. Gergely óta követelt pápai jogok összefoglalása, és csak Franciaországra nézve volt V. Kelemen által különös kedvezésből vagy szükségből felfüggesztve, minden világi hatalmat alárendel a pápának, úgyhogy ő az engedetlen fejedelmeket leteheti, a népeket a hűségi eskü alól feloldozhatja, és minden egyházellenes törvényt eltörölhet. Ehhez járulnak az inkvizíció iszonyatos eljárását és a boszorkányok megégetését helyeslő pápai bullák, az ördög hatalmába vetett hittel kapcsolatban, mintha bizony azokat a művelt népekkel mint egy csalhatatlan száj nyilatkozatait és még mindig fennálló jogot lehetséges volna elhitetni! A törvényszéki eljárásnál igenis kell lennie legfőbb

222

ítélőbírónak, de annak az egyházi dolgokban éppoly kevéssé szükséges csalhatatlannak lennie, mint ahogy nem csalhatatlan a polgári jog szerint sem, és mégis a fennálló törvények szerint ítél élet és halál dolgában. Így a pápa is legyen az egyház keretén belül legfőbb ítélő bírónak elismerve, bárha egy közelebbi zsinathoz vagy a Jézus Krisztushoz való föllebbezés (jóllehet a korábbi pápák és az érvényes szabályzat szerint tiltva van) régi hagyomány, és a szorongatott lelkiismeret biztos joga emellett szól; ettől eltekintve ám gyakorolja a pápa a maga jogát, de józan keresztyén értelemmel, és a dologhoz értő férfiak tanácsa szerint a fennálló egyházi törvények és dogmák értelmében, melyekkel az egyház már oly régi idő óta képes volt magát fenntartani. Ha pedig valósággal szükség van egy új dogma megállapítására, vagy az egyházat oly nagy bonyodalom és veszély fenyegeti, hogy a szent atya egymagában tanácsosaival nem tudja eloszlatni és ellensúlyozni őket, akkor jogában áll, sőt kötelessége az egyetemes zsinat összehívása. De ha most a pápát személyére nézve csalhatatlannak elismeri, ezen esetben az utolsó alkalommal gyakorolta a zsinat a maga csalhatatlanságát – vagy csak képzeli magáról, hogy gyakorolta, mert ezután csak az lesz a teendője, hogy a pápa csalhatatlan szavába beleegyezzék, ami a "passzív csalhatatlanság" csudálatos nevével lenne illethető, de ténylegesen éppen nem csalhatatlanság ez a kényszerült igen-mondás, és eszerint egy erkölcsi hatalom, mely a nehéz napokban hivatva volna az egyház újbóli felemelésére, és a tridenti gyűlés alkalmával nem is hiába folyamodtak hozzá e tekintetben, a saját, és a szent atya hibája által tehetetlenné vált.

Ilyen okokat hoztak fel különböző módon a magyarhoni és ausztriai püspökök nagy többsége, a német, francia, angol és észak-amerikai püspökök mintegy felerésze, sőt még néhány felső-olaszországi püspök is. Ezen ellenzék azáltal látta magát meggyengítve, hogy egy része az új dogma megállapítását csak nem tartotta időszerűnek és opportunusnak, részint mivel még a teológiai nehézségek nem oldattak meg annyira, hogy ezt az új tant mint teológiai igazságot minden további meggondolás nélkül a keresztyén nép elébe lehetne terjeszteni – részint mivel úgy találta, hogy ez a világi kormányoknak és az egyház ellenségeinek alkalmat

223

adna, hogy új fegyverekkel támadjanak. Amint az orleansi püspök, meglehetősen kiábrándulva a Rómába utazása előtti reményeiből, a mechelni püspök ellenében ezen időszerűtlenséget igen finom és találó érvekkel kimutatta, (1) átlátták ugyan, hogy tulajdonképpeni ellenzés éppen a dogma ellen van intézve, mindazonáltal az a pápa kívánsága ellen nyilvánult ellentmondásnak mégis csak szelídebb alakja. A mainzi püspök egy iratot akart a csalhatatlanság ellen közrebocsátani, és miután a pápai hatóság az egész kiadást lefoglalta: haragosan kinyilvánította, hogy ő azt újból kinyomatja; személyesen Nápolyba megy, magával hozza, s hivataltársai közt kiosztatja. A zsinaton úgy nyilatkozott, hogy a pápa csalhatatlanságát igaznak, vagy legalább hihetőnek tartja, de annak mint dogmának megállapítása oly nagy óvatosságot igényel, hogy ellene fog szavazni, és hatalmas szónoki tehetségével védelmezte a régi hagyományon alapuló püspöki jogot azon kísérlet ellenében, hogy az egyházban abszolút monarchia állíttassék fel. Ezen, puszta opportunitási szempont védelmezői ellen könnyű volt mondani: ha Isten az egyházat ezen örökké tartó csodával megajándékozta, hogy egy bizonyos ember az életnek legfontosabb ügyeiben mindig, midőn helye van, csalhatatlan igazságot szóljon, akkor szent kötelessége mindenkinek ezt korunk és minden más idők tévelygése ellenében a lehetőségig és ünnepélyesen általános elismerésre juttatni.

IX. Pius egy ízben azon kérdésre, hogy ő ezen dogmát opportunusnak tartja-e, egész határozottsággal azt felelte: "Nem, de szükségesnek." Panaszkodott a püspökökre, hogy a protestánsoktól, kik között laknak, meg vannak mételyezve, nem éreznek együtt Rómával a régi hagyományos módon. Most már nyíltan pártállást foglalt. Azon iratokat, melyek a pápa csalhatatlanságát kimutatni igyekeztek, bárminő nyomorultak valának, nyilvánosan megdicsérte. Franciaországban az alsóbb papság jónak látta, hogy a pápát csalhatatlansága ügyében feliratok által bátorítsa, s az ellenzéki püspököket zavarba hozza. Ők a papnöveldékben nem gondolkozó lelkészeket neveltek, de ezek örömest megragadták az alkalmat, hogy a kegyes lojalitás dicsőségében püspökeiknek

(1) Réponse de Mgr. l'Evêque d'Orleans à Monseigneur Dechamps. Naples 1870.

224

fölébe emelkedjenek, akiknek azután szemükre vetették, hogy kerületeik meggyőződését nem képviselik. Az Univers ezen feliratokat a pápa dicsérő áldáskívánataival együtt hozta hasábjain. A pápa maga csalhatatlanságát Istentől rendelt orvosszernek tekintette a halálos beteg emberiség meggyógyítására. Gyermekdeden és haraggal elbámult azon, hogy oly sok püspök Szent Péter sírjához oly közel az ő meggyőződésének ellent merészelt mondani. Gondolatlanul az egyház ellenségeinek nevezte őket, mint akik az isteni végzés ellen fellázadnak. Igen nagy tetszéssel hallgatta bizalmas embereinek azon tanácsát, hogy ezen ellenzéki püspököknek elutazásuk alkalmával az útlevéllel a kiközösítés okmányát is kezükbe kell nyomni. Amint valamelyikük benső vagy külső függés következtében ezen harag előtt meghajolt, aszerint volt iránta barátságos magaviselete, s még hatalmasabb, ha valamelyik püspökhöz mintegy a fájdalom hangján a feltámadott Jézus ezen szavait intézte: "Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?" Az öntudat bátorsága kívántatott ahhoz, hogy a pápa ilyesfajta fenyegetésének vagy barátságos magaviseletének valaki ellenállhasson. Landriot rheimsi érsek, aki még Rómában kilépett a kisebbségi pártból, azt mondotta, hogy ő csak korábban "érkezett meg," mint mások. Ugyanezen időben 15 bíborosi kalap állt üresen, mintegy a levegőben lebegve, készen tekintélyes főkre leereszkedni, mint a csalhatatlanságért való fáradozás, vagy az ehhez való áttérés jutalma. Darboy párisi érsek és Simor magyarországi prímás, akiknek ez a méltóság más érdemeikért volt szánva, (ez a legmagasabb cél egy püspökre nézve mindaddig, míg ezt el nem érte), elég nagyszerűen gondolkoztak, midőn ezt ellenzékieskedésükkel eljátszották. Beszélték, hogy egy püspök, kinek különös jogosultsága volt a pápa kiváló figyelmére, hivatkozott őelőtte az ezen dogma által bekövetkezhető szakadásra. És a pápa azt felelte: "Ezt az isteni gondviselésre bízzuk." Hivatkozott tovább a tradíció teljességgel nem kedvező voltára. Erre az volt a felelet: "Én magam vagyok a tradíció. Mint Mastai János hittem a pápa csalhatatlanságában, most érzem, hogy csalhatatlan vagyok."

Hogy ezt a nyilatkozatot, amely emlékeztet egy tébolyda lakójára, aki magát Isten Fiának, vagy a Szentléleknek tartja,

225

egy valósággal épeszű embernél megérthessük, meg kell gondolni a különbséget a saját egyéniség és a magas hivatal között, és viszont, ezeknek önkéntelen találkozását. Pius nemrég egy kihallgatást, amelyet ő gyakran nagy sokaságnak szeret adni, ezen szavakkal zárt be: "Ti látjátok, hogy én egy szegény, nyomorult, vén ember vagyok; de Krisztusnak helytartója." Csaknem egy emberkoron keresztül, oly hosszason mint elődei közül még egyetlenegy sem, tömjénfüsttől volt környezve, a katolicizmus új megdicsőülése benne személyes tárgyra talált, mindenekfölött az Alpokon túl lakó hívek, akik őt tisztelve lábaihoz borultak, saját magára nézve csalódásba ejtették, és ő elhitette magával, hogy azon nagy fájdalomért, amely reá nehezült, hogy az egyházi államot, melynek szűk határai között csak nagy fáradsággal mozoghatott kormánya, félig legalább már rég elveszítve kénytelen utódaira hátrahagyni, a szent szűz, akinek irányában oly kegyes, kárpótolni akarja a szellemi világ feletti véghetetlen hatalom ünnepélyes elismerése által.

Az európai államkormányok, melyek a zsinat előtt a bajor minisztérium azon indítványával szemben, hogy bizonyos elővigyázati szabályokra nézve egyességet hozzanak létre, hidegen és elutasítóan viselték magukat, most már mégis tartani kezdtek egy olyan pápától, aki a maga csalhatatlan isteni szavával a nyers, de hívő néptömeget a jezsuitáknak nem tetsző törvényhozás ellen fellázíthatná. (1) Franciaország fenyegetőzött, hogy csapatait, melyek a pápát és a zsinatot Garibalditól és az olasz néptől oltalmazták, visszavonja, ha a csalhatatlansági végzés kimondásával fel nem hagynak. Már Daru akkori külügyminiszter azt írta a pápának Merode útján: "A vallási szenvedélyekkel még sokkal nehezebb elbánni, mint a politikaiakkal. Világos, hogy az olasz, spanyol missziói püspökök és apostoli vikáriusok magaviselete, kik egy különös világban látszanak élni, mindent kérdésessé tehet." Ausztria fenyegetőzött a konkordátum teljes felfüggesztésével. Antonelli azzal igyekezett a kormányokat lecsillapítani, hogy azt csak teológiailag, az elvért kell megtenni, a gyakorlat-

(1) Frohschammer: Die politische Bedeutung der Unfehlbarkeit. München 1869.

226

ban a szokott mérséklettel és szelídséggel fognak minden meglévő jognak és viszonynak kedvezni. Róma lakosai, ha szinte volt is némi aggodalmuk a csalhatatlan fejedelem miatt, úgy látszott mégis, hogy a zsinat többségével egyetértettek. A Maria-laach-i Hangokban egy Rómából keltezett, kissé anyagias színezetű levél egy pontban legalább igaz volt: (1) "Különösen két dolog volt nagy befolyással a zsinat szerencsés fejleményére: a római lakosság jó szelleme, és egy, habár kis, de vitéz sereg. Ami az elsőt illeti, a hangulat Rómában jó, igen jó. Az idegenek folyton tartó idecsődülése keresetet nyújt egész a legalsóbb néprétegig mindenkinek." Lehetett hallani azon olasz számítást, hogy egy csalhatatlan pápa, aki mindent megparancsolhat, ezután nemcsak az állam megbomlott pénzügyeire nézve, hanem a közönséges emberek számára is sok pénzt fog Rómába hozni. Emellett Rómában azon gyufáknak árulását, melyeket csalhatatlan meggyulladásukért infallibili néven árultak, a rendőrség betiltotta.

A pápa eltökélte, hogy (mint Jákob az éjjeli küzdőt) a zsinatot kezei közül ki nem bocsátja, míg akaratát nem teljesíti. Veuillot az Univers-ben így írt: "Engedjétek magatokat megsüttetni, csak hogy ezen hőségben a csalhatatlanság drága bora megérlelődjék." Ilyen körülmények közt, midőn még 40 szónok volt feljegyezve, a mindkét részről történt önkéntes lemondás után végső döntésre került a dolog. Az első három fejezet azonnal elfogadtatott, a harmadik ellen csak is 60 hang emelkedett. Midőn július 13-án a generalis congregatio-ban a pápa csalhatatlanságáról tartott előzetes szavazás megtörtént, 451 igennel, 62 igennel fenntartással (ad modum, ti. a határozat némely szavainak bizonyos megváltoztatását indítványozva), 88 nemmel szavazott, 70-en a szavazástól visszavonultak, akik bár Rómában, de a gyűlésen nem voltak jelen (közöttük Antonelli, tehát némelyek csak véletlenül voltak távol).

A következő hétfő volt a nyilvános ülés napjául kitűzve, midőn az új dogmát örökre megállapítani és kihirdetni kellett. A nemmel szavazó püspökök helyzete mindazonáltal nagyon nehéz volt. Ők felismerték és kimutatták, hogy a pápa csalhatatlansága

(1) 1869. 3. füz. 71. o.

227

a Szentírással és a tradícióval ellentétben van; merénylet és vakmerő igénybevétele egy szegény ember számára annak, amit Isten magának fenntartott, veszélyes az egyházra nézve, miután annak kormányát azonnal a jezsuiták, s jövendőben talán egy könnyelmű, sőt istentelen pápa kezébe adja. IX. Pius követeli a beleegyezést, ő a maga csalhatatlanságáról meg van győződve, s a határozatra nézve nagy többség felől biztos. Ők a pápa irányában engedelmességet fogadtak, s megesküdtek, hogy "a római egyháznak és a pápának, mint uruknak jogait, becsületét, kiváltságait és tekintélyét fenntartják, megoltalmazzák és gyarapítják." A pápa és pártja a püspökök bármelyikének sok szenvedést okozhat. Midőn a boroszlói hercegpüspök hazatérte után arra gondolt, hogy az összeütközés előli menekülés végett hivatalát letegye (miként utolsóelőtti hivatali elődje egy másnemű összeütközés miatt hivataláról lemondott és protestánssá lett), így nyilatkozott egy követségnek, mely őt ezen szándékáról le akarta beszélni: "Egyedül Isten a tanúja, hogy egy év óta mennyit szenvedtem, minő keserűséget és szorongattatást állottam ki titkon, csendben." Ezen évre esik az ő római tartózkodásának ideje. Tehát maga az egyetemes zsinat, melynek csalhatatlanságában ők mint katolikusok eddig hittek, vállalkozik arra, hogy a hihetetlent, a pápa csalhatatlanságát a világgal elhiteti.

Ezen szorongatott helyzetben a kisebbség elhatározta, hogy a maga kebeléből a pápához követséget küld, hogy talán az ő szívét megindíthatják. A követség hat különböző nemzetiségű püspökből állott, élén Magyarország prímása mint előadó. Egy órai várakozás után este 9 órakor a pápa elébe bocsáttattak. Amit ők kértek, az a harmadik fejezet toldalékának visszavonása volt, melynek erejénél fogva a pápa jogosítva van minden időben bármelyik püspöki kerület jogaiba közvetlenül belenyúlni, és a negyedik fejezetben annak beiktatása, hogy a csalhatatlanság csak azon határozatokra értendő, melyeket a szent atya az egyházak bizonyságtételére támaszkodva rendel. (1) Ez alkalommal kiviláglott azon körülmény, hogy a pápa a végzést, amint azt a bíboros-legátusok a hitbizottsággal megállapították, még nem ismerte. A pápa azon

(1) "Innixus testimoniis Ecclesiarum."

228

általánosságban kifejezett ígérettel, hogy ha majd elolvassa, minden lehetségest megteszen – de mégis kitartott azon állítása mellett, miszerint köztudomású dolog, hogy az egyház a pápa feltétlen csalhatatlanságát minden időben tanította. Ekkor előlépett Ketteler püspök, térdre borult a pápa előtt, s több percig esedezett neki, hogy a katolikus világ atyja ezen csekély engedékenysége által kegyeskedjék az egyháznak a békét és elveszett egységet visszaadni. Szemtanúk beszélik, hogy milyen megindító látvány volt, midőn ez a vesztfáliai nemes arisztokratikus öntudatával, s a mainzi püspöknek, az egykori birodalmi főkorlátnok utódának hierarchikus érzületével bíró német papifejedelem, a pápaság eszményi fenségétől lelkesülten, de ennek a mostani pápa általi veszélyeztetése miatt szorongatva, ezelőtt a földre borulva esedezik. Maga Pius is megrendült, s a küldöttséget reményteljes várakozással bocsátotta el. De még lefekvés előtt más hangulatra térítette őt Manning és Senestrey regensburgi püspök. Könnyen el lehet gondolni, hogy miként terjesztették elő, miszerint minden készen van, és hogy Pius a hosszú időn át előkészített s most már célponthoz jutott saját isteni és világtörténelmi rendeltetését ne engedje a helytelen engedékenység egyetlen pillanata által elveszni.

A kiegyezés bizonyos neme – legalább a gyakorlatban – mégis létrejött. A pápai párton lévőknek mindenesetre kényelmetlen volt a nyilvános ülésben a legtekintélyesebb püspökök ezen (bár kisebbségben levő) pártjának "non placet"-je. Eddig minden egyes püspöknek elutazása különös engedélytől függött. Az utolsó általános gyűlésen a pápai legátusok kijelentették, hogy "a püspököknek meg van engedve, hogy egészségi szempontból, vagy más sürgető ügyek miatt hazájukba távozzanak, mindazonáltal kötelesek Szent Márton napjára visszatérni. A zsinat ezáltal sem feloszlatva, sem elnapolva nincs."

Ezután csaknem az egész kisebbség július l7-én feliratot nyújtott át a pápának. (1) A július l3-án tartott kongregációban 88 prelátus adta be "non placet"-jét az egyházról szóló első dogmatikai konstitúció ellen, és mások, akik betegség ürügye alatt, vagy

(1) A kölni érsek és a mainzi püspök egy külön nyilatkozatot szándékozott beadni.

229

más fontos okból kerületeikbe távoztak, ezekkel egyetértve hozzájuk csatlakoztak. Ezen szavazatok őszentségének és az egész világnak bizonyítanák, hogy ők hivatali kötelességüket teljesítették. Ezen idő óta semmi olyasmi nem történt, ami meggyőződéseiket megváltoztatta volna, sőt inkább sok fontos olyan dolog, ami őket ebben megerősítette. Ők tehát ezáltal szavazatukat akarják megpecsételni. De elhatározták, hogy magukat a nyilvános üléstől távoltartják. "Mert a gyermeki kegyelet és tisztelet, mely közelebbről a mi küldötteinket Szentséged lábaihoz vezette, nem engedi meg, hogy egy, a Szentséged személyét oly közel érdeklő ügyben az atya szeme láttára "non placet"-tel szavazzunk. Annyival inkább, miután mi az ünnepélyes ülésen is csak a generális kongregáción kimondott véleményünket ismételhetnők. Mi azért haladéktalanul visszatérünk nyájunkhoz, melynek oly hosszas távollét után a háború félelmei miatt jelenlétünkre oly nagy szüksége van. Fájdalomtól áthatottan, hogy azon szomorú viszonyok miatt, melyekben élünk, a lelkiismeret békéjét és nyugalmát híveink között felzavartatva fogjuk találni." – Az ellenzék Rómából azonnal, és olyan kölcsönös ígéretek közt távozott, hogy a többségi határozattal szemben egyik sem fog egymagában fellépni, hanem egymással levelezésben állva, közös tanácskozás alapján hozott határozat szerint fognak cselekedni. Egyszersmind azon ígéret által igyekeztek magukat erősíteni, hogy egész végig állhatatosak maradnak, s a világnak a bátorság és kitartás példáját mutatják fel, melyre ennek oly nagy mértékben szüksége van – de hallszottak olyan hangok is, hogy a pápai megerősítés után a zsinatnak és a pápának engedelmeskedni kell.

Tehát a július 18-án tartott negyedik nyilvános ülésen 533-szor hangzott el szájról-szájra egyhangúlag a "placet," csupán két, korábban az ellenzék sorai közt alig észrevett püspöknek (1) volt elég bátorsága, hogy "non placet"-et nyilvánítson. Mesélték, hogy a pápai trón úgy volt helyezve, hogy délután egy óra tájt, éppen midőn a dogma kihirdetésére kerül a sor, a kupolán keresztül egy napsugár a pápa fejére süssön: azonban ehelyett nagy vihar vonult

(1) Honoris causa [A tisztesség okából] megnevezem őket: Riccio, cajazzói és Fitz-Gerald little-rocki püspök.

230

a Vatikán fölé, s miként a törvény a Sínai-hegyen: villámlás és mennydörgés közt hirdettetett ki az új konstitúció, a Péter templomában oly sötétség lett, hogy a pápa elé gyertyát kellett tartani, hogy az egyházról szóló első dogmatikai konstitúciót (Pastor aeternus) felolvashassa, mely abból kiindulva, hogy miután a pokolnak kapui maga az Isten által alapított egyház alapja ellen naponta növekedő gyűlölettel fellázadnak, szükségessé vált az apostoli szent primátus isteni intézményéről, annak öröklétéről és benső természetéről szóló tant, melyen nyugszik az egész egyház ereje és szilárdsága, minden hívőnek figyelembevétel végett elébe szabni, melynek tehát 4. szakasza így hangzik: (1) "Ennélfogva mi hűségesen ragaszkodva a keresztyén hit kezdete óta átszállott hagyományhoz, a mi isteni Megváltónk dicsőségére, a katolikus vallás felmagasztalására és a keresztyén népek üdvére, a szent zsinat beleegyezése mellett tanítjuk és mint istenileg kijelentett dogmát megállapítjuk, hogy a római püspök, ha a katedráról szól, azaz: ha mint minden keresztyének főpásztora és tanítója hivatala gyakorlása folytán legfőbb apostoli tekintélyének erejénél fogva, valamely, az egész egyház által megtartandó hitcikket vagy erkölcsi szabályt megállapít, a Szent Péterben neki megígért isteni segedelem által azon csalhatatlansággal rendelkezik, mellyel az isteni Megváltó a hitre és szertartásokra [? – az erkölcsre – NF] vonatkozó tanok megállapításánál a maga egyházát felruházni akarta; és hogy e-

(1) "Itaque nos traditioni a fidei christianae exordio perceptae fideliter inhaerendo, ad Dei Salvatoris nostri gloriam, religionis catholicae exaltationem et christinorum populorum salutem, sacro approbante concilio, docemus et divinitus revelatum dogma esse definimus: Romanum Pontificem, cum ex cathedra loquitur, id est cum omnium christianorum Pastoris et Doctoris munere fungens, pro suprema sua apostolica auctoritate doctrinam de fide vel moribus ab universa Ecclesia tenendam definit, per assistentiam divinam ipsi in b. Petro promissam, ea infallibilitate pollere, qua divinus Redemptor Ecclesiam suam in definienda doctrina de fide et moribus instructam esse voluit; ideoque ejusmodi Romani Pontificis definitiones esse ex sese (non autem ex consensu Ecclesiae) irreformabiles. Si quis autem huic Nostrae definitioni contradicere, quod Deos avertat, praesumpserit, anathema sit." – Hogy a zárójelek közé tett mondat, melyet az utolsó általános ülésen a spanyol püspökök indítványoztak, valósággal felvétetett-e a hitelesített szövegbe, nem tudom okmányilag. [Felvétetett – NF]

231

szerint a római pápa ilynemű rendeletei önmaguk által (nem pedig az egyház beleegyezésénél fogva) változhatatlanok. Ha pedig valaki, amitől Isten őrizzen, ezen mi rendeletünknek ellene mondani merészkednék, legyen átkozott." (1)

Ugyanazon időben, midőn az Alpokon túl a francia kormány hadi lármája és az ezellen felzúdult furor teutonicus kitört, a szentek helyén a legmerészebb szót oly módon mondották ki, mintha az ember, mióta a tudás fájáról evett, hogy Istenhez hasonló legyen, valósággal azzá is lett volna: "Én, pápa, csalhatatlan vagyok, s minden teremtmény, aki ezt hallja, tartozik örök boldogságának elvesztése alatt elhinni." Pius saját ékesszólása által még ezt tette hozzá: (2) "A pápa tekintélye nagy, de nem rombol, hanem épít, nem nyomja el, hanem gyámolítja és védelmezi igen gyakran a mi testvéreinknek, a püspököknek jogait.

(1) Az első tervezet március 6-áról: "Hinc s. approcante Concilio docemus et tanquam fidei dogma definimus, per divinam assistentiam fieri, ut Romanus Pontifex, de quo in persona b. Petri dictum est ab eodem Domino nostro J. Christo: "Ego pro te rogavi" etc. cum supremi omnium christianorum doctoris munere fungens pro auctoritate defiit quid in rebus fidei et morum ab universa Ecclesia tenendum sit, errare non possit; et hanc Romani Pontificis inerrantiae seu infallibilitatis praerogativam ad idem objectum porrigi, ad quod infallibilitas Ecclesiae se extendit. Si quis autem huic Nostrae definitioni contradicere, quod Deus avertat, praesumpserit, sciat se a veritate fidei deficere."
A második szkéma március 10-éről (a püspökök írásbeli jegyzetei után): "Hinc s. approbante Concilio docemus et tanquam fidei dogma declaramus, Romanum Pontificem, cui in persona b. Petri ac eodem Domino nostro J. C. praeter alia divtum est: "Ego pro te rogavi" etc. vi assistentiae divinae ipsi promissae errare non posse, quum supremi omnium christianorum Doctoris munere fungens pro apostolica sua auctoritate definit, quid in rebus fidei et morum ab universa Ecclesia tanquam de fide tenendum vel tanquam fidei contrarium rejiciendum sit; et ejusmodi decreta sive judicia, per se irreformabilia, a quovis chtristiano, ut primum ei innotuerint, pleno fidei obsequio excipienda et tenenda esse. Quoniam vero infallibilitas eadem est, sive spectetur in Romano Pontifice tanquam capite Ecclesiae, sive in universa Ecclesia docente cum capite unita, insuper definimus, hanc infallibilitatem etiam ad unum idemque objectum sese extendere. Si quis autem huic Nostrae definitioni contradicere, quod Deus av., praesumpserit, sciat se a veritate fidei catholicae et unitate Ecclesiae defecisse."

(2) Francia tudósítások nyomán.

232

Ha némelyek velünk nem egy értelemben szavaztak, tudják meg, hogy zavarban voltak, s emlékezzenek meg arról, hogy a mi Urunk nincs zavarban. Emlékezzenek arra is, hogy néhány évvel ezelőtt épp azon értelemben voltak, mint mi és ez a nagy gyülekezet. Hogyan? Tehát nekik két lelkiismeretük és két akaratuk van ugyanazon ügyben? Isten óvja őket attól! Mi esedezünk tehát Isten előtt, aki egyedül cselekszi a nagyszerű csodákat, hogy világosítsa meg szívüket és lelküket, hogy térjenek vissza atyjuknak kebelére, azaz: a szuverén pápához, Krisztus méltatlan helytartójához, hogy ez őket keblére ölelje, és hogy ők velünk együtt az egyház ellenségei ellen munkálkodjanak. Engedje Isten, hogy elmondhassák Ágostonnal: "Istenem, te csodás világosságot adtál belém, és itt van az, amit látok." – Igen, vajha mindnyájan látnának! Terjessze Isten reájuk a maga áldásait!"

A "Pastor aeternus" konstitúció egy kidolgozott elméletet tartalmaz az ő utódaiban folyton uralkodó apostol-fejedelemről, a harmadik szakaszban azon egyetemes püspökségről szól, melyet egykor mint keresztyéntelen követelést Nagy Gergely elvetett, mindazonáltal Pszeudo-Izidortól fogva a pápaság fő törekvése vala. Néhány éve IX. Pius ellenkezésbe került Darboy párisi érsekkel, aki érvényre emelte, hogy a pápának azon joga, miszerint egyes nemzeti püspökségek kormányzásába belenyúljon, mint rendkívüli és közvetett tény, csak a rendetlenségek esetére szorítkozik. Midőn az új kánon ezt "rendes és közvetlen" teljhatalomnak nevezi az egyes egyházak és azoknak pásztorai felett, ezáltal a püspökök a pápa puszta helyetteseivé és diakónusaivá süllyednek, kiknek hivatali körébe a csalhatatlan pápa minden időben belenyúlhat, és így a július 18-ai végzés nem más, mint a pápa egyház feletti abszolút hatalmának kihirdetése.

Ha összehasonlítjuk a csalhatatlanságról szóló két tervezetet a létrejött dekrétummal, abban a hagyományos iskolai nyelvhez való közeledés és nagyobb határozottság vehetőészre. A későbbi szkéma némi utalást tartalmaz a csalhatatlanság egy másik orgánumára, az egyetemes egyházra. Ez alatt a keresztyén szellemnek ama láthatatlan hatalmát lehetne érteni, mely a történelem folyamán a keresztyén népek által végül még a pápák és zsinatok fölött is bíráskodik. De "a tanító, a pápával egye-

233

sült egyház" voltaképpen az egyetemes zsinat. Tehát ennek is csalhatatlanságot kellene tulajdonítani, már a pápa személyes csalhatatlansága tárgyában hozott határozata érdekében is. Ez a határozat azonban csak egy utolsó akaratnyilvánítás, egy végrendelet lett volna, ha nem akarnók az egyik ellenzéki püspökkel szólva egyenesen öngyilkosságnak nevezni. Mert miután ezen végzés szerint a pápa a zsinat nélkül is minden időben csalhatatlan igazságot hirdethet, soha sem is igényli ezt, és hogyha valamely más okból mégis összehívja, ennek szavazata, úgy a többségé, mint a kisebbségé, csak annyiban érvényes, amennyiben a csalhatatlan pápa az egyiket vagy a másikat helybenhagyja; ez csak amolyan látszat-csalhatatlanság volna, vagyis éppen semmi, és itt is igazolva lenne azon tétel, hogy a csalhatatlanságnak csak egyetlen szerve képzelhető el, ha egyáltalán emberek közt elgondolható volna ilyesmi. Eszerint semmi sem veszett el a végérvényesen megállapított őszintébb fogalmazás által, amely csak az egyházat tartja a Megváltótól csalhatatlansággal megajándékozottnak, és mint ennek orgánumát egyedül a pápát. – A tervezetben is csak mellesleg volt említve az egyetemes zsinat, mintegy a többség lelkiismeretének megkönnyítése végett, és a pápai csalhatatlanság tárgyának mentől szélesebb körű jelzésére. Ha korlátozva van is ez (legközelebbről azáltal, hogy csak a hitre és a szertartásokra [? – erkölcsökre – NF] szorítkozik: ezt mi nagyon is határozatlan korlátnak ismerjük. Tudjuk az újabb tapasztalatok nyomán, s az egyházi törvénykönyvből, hogy mindaz, ami a hierarchia érdekében áll, az valamely vonatkozás által azonnal "a hitet és erkölcsöt illeti," pl. az egyházi vagyon birtoklása vagy elvesztése. A Rómában ténylegesen érvényre emelt jognál fogva részt vettek a csalhatatlanságban a pápai hatóságok is némely teológiai és filozófiai tartalmú könyvekről kimondott ítéletük által, sőt bizonyos szolgalelkű püspökök már évekkel azelőtt hajlandók voltak ezt elismerni.

A csalhatatlanság további korlátozása ezen kifejezésben rejlik: "a katedráról." Ezen sokféleképp magyarázható mondatot az újabb időben éppen a pápai csalhatatlanság védelmezői értelmezték a lehető legszűkebben, ti. hogy csak akkor szól a pápa ex cathedra, ha ünnepélyes, az egész egyház számára kimondott nyilatkozatában vagy valamely hitcikket megállapít, vagy valamely állítást

234

tévtannak nyilvánít, és az ahhoz ragaszkodókra átkot mond. Ezen korlátozást azon érdek idézte elő, hogy a szerencsétlen Honoriuséhoz hasonló téves pápai nyilatkozatok történelmi tényéből levonható veszélyes következtetéseket nyakukról lerázhassák. Mindenesetre magától a csalhatatlan pápától függ, hogy nyilatkozatát csalhatatlannak nyilvánítja-e, s annak a csalhatatlanság hivatalosan megállapított alakját megadja-e, amilyen pl. a kék papír és a kisebb királyi pecsét a porosz kabinet-rendeleteknél. És egyebet mint alaki korlátozást, legalább a jövőre nézve, nem szándékoztak felállítani. Schrader szerint a csalhatatlansághoz tartozik "mindaz, ami a kijelentés letéteményének teljes épségben való megőrzésére szükséges." – Ez egészen azon pápai nyilatkozat értelmében van mondva, mely az egyházról szóló tételek közt a 9. kánonban foglaltatik, és amelyet mellesleg a zsinat elé terjesztettek: "Az egyház csalhatatlansága kiterjed mindazon viszonyokra, melyek a hitnek teljes és csonkítatlan fenntartására szükségesek." Az egyház pedig, amennyiben a csalhatatlanságról van szó, az újabb tétel szerint a pápa. Eszerint nincs kétség afelől, hogy amit a pápa, vagy a jezsuiták, vagy azon párt érdekében, amely valamelyik következő pápa bizalmát fogja élvezni, az egész egyháznak megparancsolni jónak lát, mindazt a csalhatatlanság tágas köpenyébe fogják burkolni.

Az isteni szellem befolyását, mely által a csalhatatlanság fennáll, a végzés a szerény és óvatos assistentia szóval fejezi ki, ami csak a Szentléleknek a tévedéstől megőrző gyámolítása. Ez azonban arra nézve, amit az Ő hatásának gondolnak és igényelnek, nehezen volna kielégítő. Azon műveket, amelyeket Rómában átok alá vetnek, a pápa nem olvasta, a német nyelven írottakat éppen nem is olvashatja; egy teológiai rendszert, amilyen a Güntheré, bizonyos, hogy IX. Pius nem tud megérteni, és ezt mégis az ő neve alatt ítélték el. Ha ott nem az ő tekintélyével való visszaélés történik, akkor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a pápa az általa nem értett igazságot ezen rendszer elítélésére ihletés által nyerte. Vagy tegyük fel, hogy valamely pápa késő vénségére gyermekessé válnék, s mégis önfejűen ragaszkodna ahhoz, hogy az egész egyházra tartozó végzéseket bocsásson közre, akkor ezek az egyházat és utódait nagy zavarba hoznák, mihelyt azok-

235

nak csalhatatlansága nem volna megóva egyenesen isteni ihletés által. Általában itt a katolikus rendszerben nagy hézag mutatkozik. Eszerint minden különös hivatali kegyajándék, a lelkészé úgy, mint a püspöké, szellemi-testi módon, mint továbbtenyészés közöltetik annak felszentelő keze által, akinek az birtokában van – csupán a legmagasztosabb hivatali kegyelem, a pápa csalhatatlansága nem: mert hiszen egyik pápa sem szenteli fel utódát.

A dogma elvetése [az ellenzék részéről] még eddig azon az alapon történt, hogy a vatikáni gyűlés nem volt szabad egyetemes zsinat. – Mi sem magasztalhatjuk valami különösen ezen gyűlés megalakulásának helyességét és tanácskozási szabadságát, de mégsem fedezhettünk fel benne valami érvénytelenségi alapot; maga az ellenzék is július 16-ig részt vett a tárgyalásokban, s így a zsinatot, amint mondva volt, egyetemesnek elismerte. Ha a nyilvános szavazástól visszavonult is, az nem tesz semmit, mivel a hagyományos katolikus jognézet szerint az egyetemes zsinat lényegéhez csak az kívántatik, hogy minden püspök meg legyen híva, nem pedig hogy mindnyájan megjelenjenek és szavazzanak; különben is még mindig oly nagy szám maradt ott, hogy némelyik egyetemes zsinaton, annak egész folyama alatt alig volt félannyi tag jelen, és így eltávozása által az ellenzék a határozattal szemben csak legkitetszőbb formális jogalapját vesztette el, mert így a határozat erkölcsi egyhangúsággal jött létre. Tehát ha őszinték akarunk lenni, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy nem alaki jogi okok, hanem maga az "egyedül jogosított csalhatatlan pápa" dogmája az, amiért ezen püspöki gyűlést nem lehet egyetemes zsinatnak elismerni; és ha ezen dogmát visszavonják, vagy a többség elvetette volna, az ellenzéknek bizonyosan legkevésbé sem jutott volna eszébe ezen gyűlés egyetemes jellegét megtagadni. Nem a gyűlés formai hiánya miatt tartják ezen dogmát érvénytelennek, hanem a dogma keresztyéntelen jellege miatt tartják érvénytelennek a gyűlést. Beteljesedett itt az az ítélet, melyre Döllinger és Höltzl atya hivatkozik: a keresztyén szellem ítélete a katolikus népek által, mely mint legfőbb törvényszék dönt ezen zsinat és pápája elismerése vagy elvetése között. Hogy mily gyorsan vagy mily későn, minő eréllyel vagy lanyhasággal fog az megtörténni, azt még most nem lehet megjósolni; de annyi bizonyos, hogy a vatikáni gyűlés az ő dogmájával az ellenmondás tárgya s

236

a botránkozás köve fog maradni, melyen Péter hajócskája, amennyiben nem Krisztus ül benne, szét is repedhet.

Mindamellett ezen dogma nem merő önkény, hanem bizonyos természetes fejlődés útján jött létre, bármennyire kihatott is rá a pápa személyisége és személyes környezete. Amennyiben a katolikus egyház, homályos ösztönétől hajtatva csalhatatlanságának biztos orgánumot keresett, ezt legtermészetesebben megtalálhatta volna az egyetemes zsinatban. Mindenképpen kisebb veszély látszott abban, hogy a püspökök nagy gyülekezetének tapasztalatára és józan meggondolására bízza azt, ami a hívek szívének legmélyebb rejtekét és lelkiismeretét foglalja el, mintsem hogy valamely egyes ember, bárminő magas szellemi tehetségekkel felruházott legyen is, talán a pillanat vagy egy párt befolyása alatt odavessen egy szót, melyet aztán mint isteni igazságot mindenkor a hit és cselekedet zsinórmértékének kelljen tekinteni. Ellenben várni lehet, hogy az egyetemes egyház minden részéből összegyűlt főpapok gyűlésében a legmagasabb egyházi bölcsesség fog egyesülni. Ez ugyan a mostani gyűlésen kevésbé teljesült; miután egészen elkülönítve állottak a legnagyobb teológiai műveltségű püspökök, úgyhogy nem volt teljesen alaptalan az a megjegyzés, hogy "mentől nagyobb a tudatlanság, annál nagyobb a hit a csalhatatlan pápában," – s ez az állítás nem csak a püspökökre érvényes, hanem még a népeken is beteljesülhet. De a püspöki hivatalba vetett hit mellett a legmagasabb hivatali tekintély mégis mindenesetre egy ilyen nagy gyűlésben volt egyesítve, és az egyes személy gyengeségének szerény tudata mellett kiegészítve érezte magát az egyetemes testület felett uralkodó szellem által. Midőn azonban a katolicizmus azon ösztöne és vágya, hogy az eszményit azonnal valóságban és külsőkép is birtokolja, a pápaságot szemelte ki, mint a földön mindig személyesen élő Krisztust, ez csupán ugyanazon gondolatmenet továbbműködése vala, hogy Istennek ezen földi helytartójára istenemberi tulajdonságokat ruházzon, amennyiben ezek egy gyenge emberre egyáltalán ráragadhatnak; tehát konkrétan mint a világ tanítójára a csalhatatlanságot. Az ebben való hit csak mint szabad vélemény állott elő, és tartotta fenn magát sokáig a katolikus egyházban, de amelynek az egyetemes zsinatokon a püspöki csalhatatlansággal összeütközésbe kellett

237

kerülnie. Kézenfekvő szemrehányás volt ezen egyház ellen az, amely ezen könyv korábbi kiadásaiban a történelmi áttekintés záradékaképpen a következő szavakban nyert kifejezést: "Mindezekből világos, hogy maga a katolikus egyház, bárha gyakran csalhatatlanságának feltevéséből kiindulva cselekedett, minden más hiten lévőtől az örök üdvösséget elvitatta, sőt amennyiben rajta múlt, még földi boldogságát is megrontotta: mindazonáltal ezen csalhatatlanság orgánumáról, és ezen szerv csalhatatlan végzéseinek határozott ismertetőjeleiről szilárd és folytonos öntudata soha sem volt, minthogy annak egyik állítólagos orgánuma a másiknak, az egyik katolikus egyház a másiknak, a pápa az egyetemes zsinatnak, emez pedig a pápának gyakran ellene mondott." – Ezen szemrehányásnak a vatikáni zsinat, amennyiben határozata hitelre talál, véget vetett, midőn a hibázhatatlanság előjogát mindenesetre a pápának megadta, és csalhatatlanságának korlátlan ábrándképét dogmává emelte, amelyben hinni örök üdve elvesztése terhe alatt mindenki köteles. Lainez atya, aki Tridentben (bárminő örömest hallgatták is némelyek) a püspökök nagyobb részének nehéz hallásán hajótörést szenvedett, a felvilágosodottság százada után feltámadt, s dogmáját az egyházra erőszakolta. A zsinat ezáltal a gondolatát a legmagasabb tetőpontra emelte és betetőzte; a csalhatatlansági dogma közöttünk járva mint ezen bizonyos élő személy, egy isteni helyettes és helyettes isten, aki minden órában, minden felmerült kétségnél vagy tévedésnél képes csalhatatlan ítéletet mondani. Ez által megmagyarázható az is, hogy némely együgyű püspök úgy vélekedett, hogy nem a propagandának, nem a jezsuitáknak, sőt még nem is a IX. Pius iránti kegyeletnek hódol, hanem valódi katolikus művet hajt végre, midőn a zsinat csalhatatlanságát utoljára veszi igénybe, hogy aztán egy fensőbb személyes csalhatatlanságot állapítson meg. A püspöki együgyűséghez tartozik azon képzet is, hogy csak IX. Piust és a következő pápákat tették csalhatatlanokká. Egy ilyen püspök, midőn neki a szavazás után bebizonyították, hogy ezen határozatban a hajdankor minden pápája, s ezeknek az egész egyházra szóló bullái szükségképpen benne foglaltatnak, nagyon megijedt, hogy mi mindent kell neki mármost elhinnie. Azzal a római közmondással vigasztalták őt, hogy aki az ökröt felfalta, annak nem szabad a farká-

238

tól visszaijedni. (1) Ezen püspökök szívükben örvendezhettek, midőn a pápa a maga csalhatatlanságát kihirdette az Írás szavaival: (2) "Istennek, nem embernek szava ez." De a legmagasabb csúcs mellett ott van a legnagyobb mélység. Az új istenember, a vatikáni bálvány fel van állítva. Ne várjuk és ne óhajtsuk, hogy az történjék, ami tovább írva áll: "Az Úrnak angyala ledönté őt" (legyen bár ezen angyal Viktor Emmánuel), hanem azt, ami ezen elbeszélés végén van: "Istennek beszéde pedig növekedik és szaporodik vala."

A protestáns polemika engedhetné maga helyett ezen tárgyban a tengeren inneni és túli ünnepelt főpapok egész hatalmas ellenzékét beszélni. De a pápa csalhatatlansága ellen felhozott minden ok rejtett tőrt intéz az egyház minden hivatalos csalhatatlansága ellen. (3) Azt mondották, hogy csak ezen dogmával van az egyház valósággal bevégezve. – És igazul mondták: ez a dogma könnyen végezhet az egyházzal.

Az új dogma ellen felhozott okok között többször hangsúlyozták a zsinaton, hogy ez a katolikus egyház ellenségeinek új, éles fegyvereket fog kezébe szolgáltatni. Én nem tartozom ezen ellenségek közé, hanem csak egy felsőbb hatalom szolgálatában állok, mint ellensége annak, ami ezen egyházban nem a Krisztustól származik. Valóban csak az utolsó zsinatnak a lehetőségig becsületes történetére van szükség, hogy a katolicizmus alapjában megrendüljön. (*) Ezért ezen történelemből minden elfogulatlan emberre nézve kettő fog megcáfolhatatlanul kiviláglani, hogy 1. a pápa csalhatatlansága fikció, 2. az egyetemesen összehívott és ilyenként lefolyt zsinat, mely ezen fikciót dogmává tette, nem csalhatatlan. Miként az egyháztörténelem tényei közt a Honorius esete kérlelhetetlen bizonyítékul szolgál a pápa csalhatatlansága ellen, úgy a vatikáni zsinat is az egyetemes zsinatok csalhatatlansága ellen. Az egyház csalhatatlansága nélkül, illetőleg ennek meghatározott orgánuma nélkül a katolicizmus összeomlik.

(1) "Toto devorato bove turpe est in cauda deficere."
(2) Csel 12,22 sköv.

(3) Janusra vonatkozóan bebizonyították, hogy a pápa ellen felhozott bizonyítékai következetesen az egyház csalhatatlanságát is megsemmisítik. Frohschammer: Würdigung der Unf. des Papstes u. d. Kirche. München, 1869.

(*) Ez a zsinattörténet azóta megjelent August Haslertől (svájci r.k. pap): Hogyan lett tévedhetetlen a pápa? München, 1979. A könyv rövidített népszerű változata a szerző teológiai doktori értekezésének, amely borús és kritikus ábrázolási módja miatt nagy vitát kavart. [NF]