C) A pápa világi uralma

A pápa világi uralmát s ebből folyó fejedelmi szuverenitását, mely ekkor csak kiindulási pontja volt a célba vett világuralomnak, közönségesen mint szellemi függetlensége feltételét, a pápaságot mint a fennálló monarchiák közt legrégibbet, az egyházi államot mint egyházi vagyont tekintik.

A pápák a VIII. század közepéig a római császárság, s időközben az olaszországi gót birodalom alattvalói voltak, mindazáltal midőn Konstantinápoly "új Rómává" lett, s a birodalom súlypontja keletre áttétetett, gazdag fekvő birtokuk által, melyet ajándékban és örökségképp nyertek régi római családoktól, melyek egykor a tartományokat kormányozták, valamint püspöki tekintélyük által néha azon helyzetben voltak, hogy Közép-Olaszországban a császári kormányt helyettesítsék. Midőn Damasust azzal vádolták, hogy ellenfelei holttestén jutott az apostoli székbe, követelte mint kedvezményt vagy mint jogot, hogy ellene a vizsgálatot ne bízzák egy római zsinatra, hanem a császári államtanács ítéljen fölötte, amint ez a császár atyja alatt Sylvester pápával történt, midőn ezt istentelen emberek bevádolták. A Szentírás is felmutat hasonló példát, amennyiben Pál, midőn a helytartó vele erőszakosan bánt, a császárhoz fellebbezett és a császárhoz küldetett. (1) Nagy Gergely bizonyos császári törvény ellen tiltakozik, melyet ő Isten törvényével ellenkezőnek tekint, mivel a zárdába lépést megnehezíti, de tiltakozását mint más becsületes hivatalnok azzal zárja be: "Mindazonáltal ki vagyok én, hogy az én uramhoz ekként beszélek, én hamu és féreg!" – és vigasztalja magát, hogy kötelességét mindkét oldalra teljesítette, "a császár irányában engedelmességet tanúsítottam, és Isten ügyében véleményemet nem hallgattam el."

Longobárd hódítók egyes ajándékai után az egyházi állam alapja a két frank király ajándéka által jött létre, mely utólagos jutalom volt azon szerencsés forradalom erkölcsi támogatásáért, mely a legitim, és a frank nép vallásához tartozó Meroving csalá-

(1) Epistola Conc. Rom. ad Gratianum a. 378.

240

dot a trónról letaszította, s a Karoling dinasztiát megalapította. Pipin és Nagy Károly a longobárdoktól visszafoglalt birtokot elajándékozták a pápa személyében Szent Péternek, és a [bizánci] császárnak, aki történelmi jogánál fogva a megszabadított országrészt visszakövetelte, azt felelték, hogy éltüket nem érette, hanem saját üdvösségükért tették kockára; és a pápa azt, ami eddigi urának volt sajátja, elfogadta, mint Szent Péter örökségét. (Patrimonium sancti Petri.) Történelmi szükségesség volt, hogy a pápaság Itáliával együtt a keleti birodalomtól elszakadt, hogy azután a germán népekkel szövetségben a világtörténelem költségeit együtt hordozzák. A germán királyok, eltekintve áhítatos érzelmük kielégítésétől, ezáltal az Alpokon túl nagy befolyású szövetségest nyertek, aki mindazonáltal tőlük függött, és ezen, a városi pártoskodások elleni segítség szükségességét érezve tette III. Leó a római nyugati birodalom császári koronáját a Nagy Károly fejére, öntudatlanul is mintegy jelképezve ezáltal, hogy a valódi világuralom, a történelmi fejlődés vezérszerepe a germán népekre szállott át. Így állottak akkor szemben egymással Szent Péter főoltára mellett a két hatalom személyes képviselői, akik között a középkor jogi képzete szerint Isten minden hatalmat megosztott: Istennek két félrésze – a pápa és császár. Azon kor valódi jogviszonyai szerint az egyházi állam egy nagy püspöki hűbér volt, amilyenek akkor a germán birodalmakban királyi adományozás folytán képződtek: a pápaválasztás császári helybenhagyástól függött, személye a császár bíráskodásának alávetve, de ő is úr egy tartomány és emberek fölött. A törvényeket a császár és pápa nevében bocsátották ki, a rómaiak mindkettőnek hűséget esküdtek, a római pénzekre mindkettőnek képét rányomták, s Róma a germán-római birodalom fővárosa volt.

A pápaság a Karoling fejedelmi ház megoszlása és trónviszályai alatt megkísérelte ezen köteléket széttépni. E célból egy mondát, mely szerint még Nagy Konstantin egész Itáliát Szilveszter pápának ajándékozta, ajándékozási okmánnyá költöttek, és VIII. János rendeleteket bocsátott ki a "Jézus Krisztus császársága" alatt. (1) Az új költemény Nagy Konstantin ajándékozását

(1) "Imperatore Domino Jesu Christo."

241

csak birtokba helyezésnek nevezte, mert eszerint Krisztus Szent Péterre mind a két kardot, a legfőbb papi és legfőbb királyi hatalmat átruházta.

De a pápaság ezáltal csak arisztokrata pártok önkényére jutott. Egy századig tartott legmélyebb gyalázat után ismét előállott egy pápa, aki a németek fejedelmének segítségét igénybevette, hogy az egyházak anyját az erőszakoskodásoktól megmentse, és I. Ottó felújította Nagy Károly császárságát (962). Ezóta a világuralomért egymással küzdött a pápaság és a császárság. Ezen harcok folyamán az egyházi államot, amint lassanként kiképződött a szomszéd fejedelmek és szabad városok ellenében (jogosan és jogtalanul, VI. Sándor alatt még méreg és gyilok segítségével is), szuverén birtok gyanánt elismerték, de még néhány pápa kénytelen volt földönfutóvá lenni, elűzetve vagy a császár, vagy az ellenpápa, vagy saját alattvalói által; néhány száműzetésben, néhány a börtönben halt meg, néhányat agyonvert a nép lázadás alkalmával, vagy magánbosszúból.

A pápák akadályozták meg, hogy Olaszország nem jutott egészen a németek kezébe, de ők hívták egymás után a németeket, franciákat és spanyolokat az Alpokon át. Machiavelli firenzei történelmében, melyet a későbbi VII. Kelemen pápa megbízásából írt, s ezen pápának ajánlott, a pápák nemzeti politikája fölött mintegy jóslatként a következő ítéletet mondja: "Mindazon hadjáratokat, melyeket a barbárok ezen időben Olaszország ellen folytattak, legnagyobb részben a pápák idézték elő, és a barbárokat, kik Olaszországot elárasztották, ők hívták oda. Ez Olaszországot folytonos egyenetlenségben és gyengeségben tartotta ... Meg fogjuk látni, hogy a pápák először átokbulláikkal, azután ezekkel és egyszersmind a fegyverrel, közben búcsúkkal félelmesek és tiszteletreméltók lettek, de miután az egyiket vagy másikat rosszul alkalmazták, az egyiket teljesen elvesztették, a másikra nézve idegen önkény zsákmányává lettek."

A reformáció már megtörve találta a pápai világbirodalmat. II. Gyula, aki az egyházi állam határait a legszélesebbre terjesztette, merész hazafiúi és hadi vállalkozásai közben csak úgy tűnik fel, mint egy olasz fejedelem. Utódai azon békekötések ellen, melyeken az európai államrendszer alakulása nyugszik (a vesztfáliai

242

békétől fogva a bécsiig), csak erőtlen tiltakozással tudtak előállani. (1) Míg a középkori pápák azon állításukkal, hogy nekik joguk van fejedelmeket letenni és koronákat adományozni, csak az általuk elismert kormányt tartották legitimnek, végül a Spanyolországtól elszakadt dél-amerikai köztársaságokkal szemben kimondották XII. Leó alatt azon elvet, hogy a kúria minden ténylegesen fennálló kormánnyal érintkezik egyházi ügyekben, anélkül, hogy ezáltal azoknak törvényszerűségét el akarná dönteni.

Az egyházi állam szilárd állapota, Rómának a katolikus császár seregei által történt kiraboltatása után (1527) addig tartott, míg az első francia forradalom izgalmai Olaszországot is megragadták. I. Napóleon alatt Róma a pápa nélkül tartományi várossá süllyedt, s mozgatható művészeti kincseitől megraboltatva, még múzeumként sem szolgált az idegenek számára. Ezért VII. Pius visszatérését a római lakosság örvendetes reménnyel üdvözölte, s nem csekélyebb örömujjongással a belvederi Apollóét – mikor mindkettő egész kíséretével menekült a francia fogságból.

Természetes, hogy egy olyan államot, melynek monarchája pap, a papok kormányoznak, s a nép érdekei a papság érdekeinek vannak alárendelve. Így a római prelátusok, akikről a nép azt mondja, hogy "sem hal, sem hús," csaknem minden jövedelmesebb és befolyásosabb állomást hatalmukba kerítettek. Ez korábban azáltal volt mérsékelve, hogy a különböző tartományok, sőt némely városok is megőrizték azon különös jogi állapotot, amelyben egykor az egyházi államhoz csatlakoztak, úgyhogy belföldi municípiumok helybeli jogaik alapján a főpapság túlkapásainak ellenálltak. A francia időközi kormány ezen különleges jogi állapotok keverékét a napóleoni törvénykönyv bevitelével megszüntette. A pápai kormány is meghagyta ezen változtatást, kijelentvén a provinciák panaszaira, hogy az egyházi államot idegen fegyverek által foglalta vissza. De miután a francia törvénykönyv, mint az egyházi joggal ellenkező, eltöröltetett, anélkül, hogy hazai törvénykezés jött volna létre, minden a főpapság önkényére jutott. Ismeretes

(1) A legszelídebben kifejezve Döllinger által (62. o.): "A pápaság a reformáció óta többé nem állt az európai közélet élén."

243

dolog, hogy az egyházi állam kormánya ettől fogva nem annyira zsarnoki, mint gyenge és önkényes volt, és már régebben is olyan volt, megrakva mindazon gyengeségekkel, melyeket a modern államalakulás egészen új fejleménye közepette egy megvénhedt papi állam magában hord. (1) Döllinger közelebbről, ismeretes hivatalos okmányok alapján, ennek az elkorhadt államnak oly sötét képét mutatta fel, (2) hogy úgy tetszik nekem: a színezet feltűnően kirívó. Legalábbis a vándor, aki ezen vidékeken utazik, nem sokat észlelhet belőle. Igen derék országutak, sőt vasutak is épültek, melyektől, mint a világszellem útjaitól, a pápaság hosszasan irtózott. Igaz, hogy gyakran lehetett hallani némely iparos sóhaját: "i preti mangiono tutto!" – a papok mindent felfalnak előlünk! – és hogy igen nehéz törvénykezés útján igazsághoz jutni. Igen mulattatott minket a római tanács felhívása (1862), hogy a himlőt oltassák be, s azoknak, kik ezen felhívásnak engedve 8 nap múlva az eredményt bemutatják, bizonyos pénzjutalmat (20 bajocot) ígért; emellett emlékezhetünk, hogy XII. Leó az orvosoknak a himlőoltás törvényes elrendelésére azt felelte: ezen romlott korban, midőn oly kevesen jutnak el a paradicsomba, nem szabad a gyermekeket meggátolni, hogy meghaljanak. A következmény az, hogy az egyházi államban a himlő a mai napig beoltatlanul tenyészik. Megbotránkoztunk a lottójátékra való nyilvános csalogatáson is, melyet még XIII. Benedek exkommunikációval büntetett. Havonként több mint egyszer voltak számos bolt falai csalogató tarka lottószámokkal teliragasztva, melyeknek tulajdonosai a kormánnyal együtt a nép játékdühéből gazdagodnak. De eltekintve a szép pusztaságtól, mely az örök várost nem csupán emberi önkény

(1) Bizonyítékul szolgál e tekintetben Napóleon hercegnek a Rómában levő francia követ tudósítása alapján írt műve: Le gouvernement temporel des Papes jugé par la Diplomatie française. Par. 1802. Lamartine-nak ezen kormány fölött kimondott s ezen munkában idézett ítélete sem költemény: "les vices de toutes les natures de gouvernement (théocratie, oligarchie, monarchie, démocratie) sans leurs avantages, réunis dans un seul gouvernement." [Ez a kormányzat egyesíti minden kormányforma hátrányait előnyeik nélkül. – NF]

(2) Achille Gennarelli: il governo pontificio e lo stato romano. Prato, 1860. Hivatalos, mindazonáltal politikailag ellentétes célzattal, többnyire a pápai tartományi kormány Romagnában talált irományaiból véve, mintegy tehetetlenségüknek saját vallomásaik által történő elítéltetése végett, egy elkeseredett néppel szemben.

244

következtében környezi, eltekintve a számos koldustól, kik a tél folyama alatt mintegy iparüzlet végett a fővárosba gyülekeznek, s eltekintve talán némely rablótörténetek apró regényeitől, az egyházi állam a természettől oly gazdagon megáldott lakosságával egyáltalán nem egy korhadt tartomány képét tüntette fel. (1)

Azonban a pénzügyi viszonyok ziláltak voltak, a nép nagy adóval terhelve, s az államban való minden tevékeny részvét legalábbis papi álarctól függött. A húszas évek forradalmainak leverése után a politikai és nemzeti élet minden nyilvánulása egész Olaszhonban el volt fojtva, azért az ezek utáni vágyakozás titkos társulatokban és összeesküvésekben talált menedéket. Azon kitörés, mely a második francia forradalom következtében Romagnában létre jött, csak valami sajnálatra méltó köztársaság gondolatát ébresztette fel, a pápát mégis világi hatalmának letevésére akarta kényszeríteni, de az ausztriai katonák bevonulásakor gyorsan leveretett. Azután XVI. Gergely Ausztria oltalma alatt hosszas uralkodása folyamán az egyházi államon tartotta szikár szerzetesi kezét. Metternich egy alkalommal így nyilatkozott: "Fogadjuk el, hogy a pápai kormány egész Európában a legrosszabb, mivel azonban a pápát nem űzhetjük el, sőt megtartani kötelességünk, ezt oly módon kell tennünk, mely lehetővé teszi, hogy őt fenntartsuk, s magunkat a közvélemény előtt igazoljuk." Az európai hatalmak kijelentették, hogy szükséges az egyházi állam kormányzását reformálni, de eltűrték, hogy az ne történjen meg. Azon érzet döntötte el IX. Pius megválasztását (1846), hogy tovább nem lehet így kormányozni. Kormányának programja Gioberti álma volt a pápáról, hogy amint a civilizáló és az összhangzást fenntartó elv megszemélyesítője, az olasz fejedelmi szövetség feje, Olaszország polgári szabadságát és nemzeti önállóságát megalapítva, ismét a népek legfőbb békebírája, s a kereszt a szabadság zászlója legyen; (2) és Olaszország IX. Piust ujjongva

(1) Perfetti apát, korábban Marini bíboros titkára és a római egyetem könyvtárnoka mondja: (delle nuove condizioni del Papato, Fir. 1861. 13. o.): "távolról tekintve a pápa világi uralma úgy tűnhet fel a képzelet előtt, mint egy magasztos, fenséges rom, de közelről nézve mint egy sötét, komor börtön.

(2) Primato morale e civile degli Italiani. Paris 1843.

245

üdvözölte mint a szabadság atyját. Ez nagy arcváltoztatás volt. Olaszország több szószékéből így szólottak: "könyörögjünk a szent atya lelki üdvéért, hogy Isten oltalmazza meg őt azon sorstól, hogy istentagadóvá legyen!" Bécsben rendőri felügyelet alatt egy röpiratot árultak IX. Pius ő-álszentségéről, és bitang-pápáról beszéltek. Az öreg Metternich azt írta az ősz Radetzkynek, hogy miután egykor nehéz időket éltek át együtt, úgy látszik, hogy számukra nincs valami csendes öregkor fenntartva. "Ha akkor nagy erőfeszítésre volt is szükség, azon idők még sem voltak oly mostohák, mint a mostaniak, mert testekkel tudunk mi küzdeni, de ránk nézve nem könnyű dolog álarcok és ábrándképek ellen harcolni, és ez a harc mégis kikerülhetetlen, mióta megtörtént, hogy liberális pápa jött a világra."

Olaszország minden fejedelme kénytelen volt népszerű engedményeket tenni. A nép szeretetteljes lelkesedése volt az, mely a pápát tovább ragadta, mintsem hitte volna, ti. szabad szellemű államkormányzás alakjaihoz, kérdés volt mégis, hogy vajon a szent atya, aki határtalan, bár a bíborosi kollégium és ősi hagyomány által nagyon is korlátozott hatalommal bírt, ezt a nép képviselőivel meg akarná-e osztani. De ezen ár sem tetszett igen magasnak, ha a pápaság ahelyett, hogy összeesküvésektől fenyegetve és a nép bosszújától idegen szuronyok által védelmezve legyen, ismét ennek ragaszkodásában nyerhette volna vissza a valódi szuverenitást. Az egyház kormányzásában a teljhatalmat, mely nem függ egy világi testület szavazatától, vagy az államminiszterek aláírásától, a pápa által adott államalkotmány fenntartotta.

Balvégzete az volt, hogy először is elődének régi hivatalnokai, a Gergely-féle párt, amint ő azokat nevezte, a főpapság nagy része az új kormánnyal szemben ellenséges állást foglalt el, és a pápának szívós de engedékeny jelleme által kezében tartotta a hatalmat, hogy késleltesse és megrövidítse mindazon áldásokat, amelyek egy népre a szabad alkotmányszervezetből a legutolsó faluig hárulhatnak, úgyhogy Rómában tulajdonképp csak a külalaknak és reménységnek örültek. Miután Olaszországot ezen remények már felizgatták, kitört Párizsban a demokrata forradalom, és az 1848-es tavaszi vihar oly vágyakat ébresztett fel a nép keblében, melyeket

246

egy pápa nem teljesíthetett, és oly néphatalom emelkedett fel, melynek az övé nem volt képes megfelelni. Ő a forradalom rémszellemeit egész Olaszországra felidézte, és már most nem volt elég erős, hogy elűzze őket. Végül ezen szellemek Lombardiát és Velencét felbátorították, hogy Piemont kardjával az osztrák uralom hosszú és terhes igáját lerázza. Egész Olaszországon keresztül felhangzott a régi harckiáltás, hogy a barbárokat az Alpokon túl kell űzni. Az egyházi állam lakossága követelte a közös haza szabadságharcában való részvételt. Pius nem tudta magát elhatározni arra, hogy Ausztriának hadat üzenjen. Lehet, hogy az alkalmatlanná vált népkövetelések láttára már félig magához térve meglepte őt az aggodalom, hogy éppen azon hatalmat taszítaná el magától visszavonhatatlanul, mely a közelebb lefolyt évek alatt a pápai trón támasza volt: annyi igaz, hogy az érzékeny lelkiismerete bűnnek találta, hogy ő, a keresztyénség közös atyja, a béke fejedelmének földi helytartója a katolikus császárnak, az apostoli királynak hadat üzenjen, és a Quirinál erkélyéről a háborút követelő nép fejéhez amaz utolsó döntő szavakat sújtotta: "Nem akarom, nem szabad, nem tehetem!"

Ekkor Olaszország jövője elfordult pápai vezetőjétől. A római önkéntesek, akik keresztes katonáknak nevezték magukat, saját szakállukra indultak Ausztria ellen. A pápa akarata, kinek elég-ideje és módja volt imádkozni, áldást osztogatni és megbocsátani, (1) többé nem kormányzott az egyházi államban: egy feltolakodott minisztérium és egy római népgyűlés versengett egymással a hatalomért.

Midőn Radetzky Felső-Olaszországban "a testeket" ráncba szedte, és ez alkalommal a szellemekre is kemény benyomást gyakorolt, a pápa is megemberelte magát még egyszer, s Rossi grófot meghívta a minisztériumba, aki alkalmas volt arra, hogy a szabadság elárulása nélkül a kormány gyeplőjét keményen megragadja. Rossi orgyilkos kése által elesett, a pápát a Quirinalban a nép ostromolta és őrizte, míg végre sikerült álöltözetben Gaëtába menekülnie, s szabad uralkodói jogát megmentenie.

Így kezdődött az ő tragikus sorsa. A nápolyi várból átkot

(1) Mamiani egy parlamentet megnyitó beszédében 1848. jún. 9-én.

247

szórt minden alattvalójára, aki a szervező nemzeti gyűlésben Rómában mint választó vagy mint választott részt vesz. Ez azonban teljes számban létrejött, s 1849. február 9-én éjjel elhatározta: hogy 1) a pápaság ténylegesen és jogilag is elvesztette a római állam világi uralmát; 2) a római főpapnak biztosíttatik lelki hatalma gyakorlásának függetlensége; 3) a római állam kormányzási alakja a tiszta demokrácia, és a "római köztársaság" dicsőséges nevét fogja viselni.

Nem először történt, mióta a világuralomra emelkedett római köztársaság hosszú, rettenetes polgárháborúban elenyészett, hogy a rómaiak köztársaságot játszottak. A pápa helyett Mazzini uralkodott Róma felett. A nép ajkain egy új, fenyegető szó hangzott el: spapare Italia, Olaszországot pápátlanná tenni.

De ameddig az Alpokon túl harcias népek a pápában hisznek, és püspökeik érdeke azt kívánja, hogy a pápa mint világi fejedelem más világi fejedelmekkel mint magához hasonlókkal érintkezzék, az ő világi hatalma is mindig és újból fel fog állíttatni, bármennyire tiltakozzék ez ellen az egységes Olaszország, melynek egy akarata van, s azt elég erős is keresztülvinni. Ausztria megszállta Romagnát és a Márkákat. Az új francia köztársaság Garibaldinak egy dicsőséges harca után megadta a halálos döfést a római köztársaságnak, hogy a pápa visszahelyezésének dicsőségét ne legyen kénytelen egyedül Ausztriának átengedni. Midőn a francia nemzetgyűlés ezen harcias küldetést tárgyalta, így szólt Coquerel párisi protestáns lelkész: "Nem csak a pápát kell oltalmaznunk, hanem a szabadság legjobb barátját."

De ő többé nem volt az. Gaëtában, ahol a nápolyi király a cipője csatkeresztjét csókolta, tisztába jött afelől, hogy a liberalizmusnak tett legkisebb engedmény a szakadék szélére vezet. Szíve el volt keseredve népének hálátlansága miatt, mely őt, midőn francia oltalom alatt visszatért, komor hallgatással fogadta. Bekövetkezett a reakció évtizede. A bűnösök fölött ítélő törvényszék, amennyiben azok számkivetésbe nem menekültek, bosszút lihegett, kegyelemről szó sem volt. Minden azelőtt fennállott jogot eljátszottnak tekintettek. Újból úgy nézték az egyházi államot, mint amelyet idegen fegyverekkel hódítottak vissza. A polgári szabadsághoz és modern államrendhez való szerény közelítést,

248

melyet Franciaország, úgy az elnök, mint a császár ajánlatba hozni szükségesnek tartott, nem vitték keresztül. A régi pap-uralom minden visszaéléseivel együtt újból bevonult, IX. Pius ezen idő alatt bizonyára nem érezte a maga sorsát egész keserűségében. A világi dolgokat engedte folyni úgy, amint eszélyes és széparcú minisztere, a régi rablócsaládból származott Antonelli bíboros szükségesnek vélte, és visszavonult a kegyes érdekekhez, melyek hajdan szívét betöltötték. Azon egyház szent fejének érezhette magát, melynek területén a nap soha le nem megy: konkordátumokat kötött, melyek az egyházi jog uralmának a megváltozott idők fejleményeivel szembeni megújítását ígérték, s megérte azon elégtételt, hogy egy dogmát, melyen egykor a tudós szerzetes iskolák hosszasan vitatkoztak, az ő Mária-tisztelete értelmében végső eldöntéshez vezetett, s így magát az általa megdicsőített szűz istenanya különös oltalma alá helyezve érezte.

Az egyházi állam északi és keleti részét az ausztriai, Rómát és környékét a francia megszálló seregek tartották rendben, az Angyalváron Franciaország háromszínű zászlója lobogott. Az idegenekre nézve, akik (hívők és hitetlenek egyaránt) minden művelt nép közül, a tengeren innen és túlról, minden télen békében együtt élnek itt – idilli élet egy világtörténelmi eposz romjain – Róma a klasszikus és egyházi ókor nagyszerű emlékeivel, szépművészeti életével, ünnepélyes szertartásaival s az örökzöld természet fölött szelíden ragyogó egével, ismét szívüdítő magánnyá vagy vidám társalgási teremmé változott, melybe a börtönök sóhajai csak ritkán hatoltak be.

Olaszország többi fejedelme Ausztria oltalma alatt (mely legfontosabbnak azt vélte, hogy lázongó tartományait megfenyítse és ájult állapotban tartsa) hasonlóképp visszavonta minden ígéretét és biztosítékát; csak Piemont állott szilárdan a népszerű alkotmányos államszervezet mellett, gyógyítgatta a harcmezőn kapott sebeit, s még mindig fenyegetően és ingerlően állott az osztrákká lett Olaszország előtt. Midőn III. Napóleon szükségesnek tartotta, hogy ifjú trónját új harci dicsőség által megszilárdítsa, s elűzze Franciaország és hadseregének unalmát, meghallgatta Olaszország sóhajait, és 1859-ben az újévi üdvözlet alkalmával megtartotta az Ausztria elleni hadüzenet előbeszédét.

249

Felső-Olaszország az ő ígéretét, hogy az Alpoktól az Adriáig szabaddá teszi, azaz Lombardiát és Velencét Piemonttal egyesíti, ujjongva fogadta. A rosszul vezényelt vitéz osztrák sereg két gyilkos ütközetben legyőzetett. A császár tervei közt nem szerepelt az, hogy Olaszország kis fejedelmei a háború első lökésére megbukjanak, és Romagna az osztrák megszálló serégnek a bekerítés félelme által okozott elvonulását azonnal felhasználja, hogy magának a szent atya helyébe más honatyát válasszon – de mégis kénytelen volt elnézni, nehogy magával ellenmondásba jőve haditetteinek eredményét kockáztassa, és engedte megtörténni, hogy miután Ausztria vas várnégyszöge, s a porosz fegyverek csörtetése előtt megállapodott, ellensúlyozza azt, hogy Olaszországot nem tette szabaddá az Adriáig.

A harc zajából és az összeomlott trónok porából azonnal kiemelkedett a szívek és összeesküvések eddigi titka: Olaszország egységének és szabadságának gondolata, többé nem ábrándszerű köztársaság alakjában, hanem a harcias Piemonthoz valócsatlakozásban Viktor Emmánuel alatt. Napóleon, mint minden franciaországi kormány, csak Olaszország fölötti hatalomra törekedett, de az események gyakran hatalmasabbak; és még hatalmasabbak az eszmék, mint egy korszak legnagyobb hatalmával felruházott ember.

Ezen gondolat megvalósítása még csak a távol ködében lebegett, most csak arról volt szó, hogy Romagnának az egyházi államtól való elszakítását törvényes rendbe hozzák. Mindazáltal rögtön azon kérdés tolult élesen a nyilvánosság elé, hogy a pápa világi hatalma szükséges-e az ő lelki hatalmának gyakorlására. Egy röpirat, (1) mely név nélkül jelent meg Párizsban, hihetőleg Laguéronniére államtanácsos tollából, igenlőleg felelt ezen kérdésre szigorú katolikus lelkiismeretességgel: 200 millió katolikus egyházi feje nem lehet valamely világi hatalom alattvalója, ha a pápa nem volna független politikai személyiség, akkor francia, osztrák, spanyol vagy olasz lenne, és nemzetiségének jellege eltörölné egyetemes lelki felsőségének jellegét, melyre nézve minden kormánynak és népnek érdekében fekszik, hogy az folyvást és moz-

(1) Le pape et le Congrés. Paris, 1859.

250

dulatlanul trónoljon a szent sziklán, melyet semmi emberi rázkódás fel nem forgathat. De a lelkek ezen főpásztora a Szent Péter szikláján nem kormányozhat egy államot a nyilvános népélet alakjai szerint, mert az ő törvényei a dogmák béklyóiba vannak szorítva, tevékenysége a tradíció által megbénítva, hazaszeretete a hit által elkárhoztatva. "Miképp lehet az egyház feje (aki az eretnekeket elátkozza) oly államfő (aki a lelkiismeret szabadságát védelmezi)!" Ezen ellentmondást csak patriarchális és szűk területre szorított kormányzás által lehet megoldani, ezért távol legyen, hogy az egyházi állam megkisebbítése annak valódi érdekeit veszélyeztetné, sőt inkább mentől kisebb az ország, annál nagyobb az uralkodója. Ezek szerint egyedül az a fődolog, hogy a szent atya Rómában függetlenül kormányozzon, egyebet nem kell figyelembevenni. Ezen egyházi államnak nem lesz nemzeti képviselete, hadserege, sajtója, sőt igazságszolgáltatása sem: lakói a szemlélődésnek, a művészetnek, a romok tiszteletének és a könyörgésnek élnének; de a politikai élet szükséges feláldozásáért kárpótlást találnak az atyai kormányban csekély adó mellett, városuknak, mint a katolikus hit központjának erkölcsi nagyságában, és egy udvar fényében, melyet Európa katolikus hatalmai tiszteletteljes évi fizetésből tartanak fenn. Róma ettől fogva a szent világfőváros, az örök béke menedéke a küzdő és meghasonlott emberiség között.

A papi államnak a modern állami élettel való összeférhetetlenségét alig lehetett volna jobban kiélezni, mint ezen, császári bélyeget gyaníttató röpiratban történt, mely azon buzgalmában, hogy a Krisztus helytartója homlokáról a világi töviskoronát levegye, azon záró észrevétellel, miszerint az apostoli szék egy vulkán fölött áll, Rómát szent oázissá alakítani, a római lakosságot a zárdai élet bizonyos nemére akarta kárhoztatni, vagy amint Franciaországban a papi párt mondotta: a pápának meghagyta Rómát és egy kertet. Ezt akkor csak ijesztésül írták, hogy a kisebb rosszba való beleegyezést el lehessen érni, mert 1859. utolsó napján azt írta Napóleon a pápának: "ha a szent atya Európa nyugalmáért lemondana azon tartományokról, melyek 50 év óta kormányának oly sok zavart okoztak, s kárpótlásul a maradékért a (katolikus) hatalmaktól kezességet kívánna, nem kételkedem, hogy a rend azonnal helyre állna. Akkor a szent atya a hálás Olaszország-

251

nak hosszú évekre békét, s a szentszéknek az egyházi állam békés birtoklását biztosítaná. (1) Ezt azután úgy magyarázták, hogy Piemont királya ismertessék el Romagnára nézve pápai vikáriusnak, a katolikus hatalmak állítsanak fel egy hadsereget, hogy Rómában a rend fenntartásán őrködjék, ezen hatalmak a pápának pénzsegélyt fizessenek, s végül hirdettessenek ki a római államban az őszentsége által már helybenhagyott reformok. (2)

A pápai kormány előtt nem maradhatott titokban, hogy a vikariátus középkori elnevezése csak a Romagnáról való lemondás egy alakja akar lenni. A pápa ennek ellenében esküjére hivatkozott, hogy Szent Péter örökségét sértetlenül meg fogja őrizni, mint amely nem az övé, nem egy királyi család öröksége, hanem minden katolikusé. Ez a más provinciák bel- és külföldi lázadóit csak hasonló tettekre ösztönözné, ha látnák a szerencsés eredményt, melyet a romagnai forradalmárok elértek. (3)

A felajánlott segélyre nézve így kiáltott fel az orleansi püspök, aki a pápaság veszélyeztetését Franciaország győzelmei siralmas következményének nevezte: "Ti a szentatyát Európa első istentiszteleti hivatalnokává és Viktor Emmánuel káplánjává akarjátok tenni, akitől alkalomadtán negyedévi fizetését is el lehetne vonni. Inkább fekete kenyér és a katakombák!" A pápai udvar ezen segélyt mégis el akarta fogadni, mintegy elismeréséül a megürült javadalmakból felvett egykori egyházi járandóságnak, és a nagyon távoli remény miatt a hívek alamizsnájához fordult. Ez a segély a katolikus nép kezéből – régi emlék alapján péterfillérnek nevezve –, ismét csak azt tanúsította, hogy a pápaság, nevezetesen egy szerencsétlen állhatatos pápa, még mindig számíthat az Alpokon és tengeren túl lévő katolikus nép közt rokonszenvre, midőn nemcsak részvétnyilatkozatokat sok ezer névaláírással vagy keresztvonással, hanem tekintélyes összegeket is beküldöttek. (4)

(1) Moniteur, 1860. jan. 11.
(2) 1860. febr. 26-ai és április 8-ai sürgönyök.
(3) Pápai enciklika 1860. jan. 19-éről és Grammont herceg sürgönye április 14-éről.

(4) Ez az összeg 1866. végéig 53 millió frankra volt becsülve: mindenesetre több, mint amennyit a mi német népünk a flottára kiadott. Magában Rómában ez a megadóztatás nem volt mindenkire nézve önkéntes, mert ott időszakonként bizonyos testületek által gyűjtetett, és az ajándékozók neve adományaikkal együtt betűrend szerint az állami újságban közzététetett. Münchenben a Szent Mihály-társulat felszólítása így szólott: "A mi legfőbb lelkipásztorunk kincssóvár ellenségektől környezve, birtokaitól és jövedelmeitől nagyobb részint megfosztva azon helyzetben van, hogy a mi adományainkra szorult. Midőn neki adsz, Isten ügyének adózol, s azt mozdítod elő, hogy mindennapi imád: "jöjjön el országod" – beteljesedjék."

252

És bárha a püspökök a papokra ráparancsoltak, ezek pedig a gyóntatószékben az asszonyoknak lelki üdvösségük elvesztése alatt szívükre kötötték, hogy a szentatyát szükségében segítsék, mégis külsőképp úgy tűnt fel, mint a híveknek a pápaság javára tett önkéntes adózása.

Ezen segélyt egy pápai hadsereg toborzására fordították, melynek rendeltetése az lett volna, hogy az elszakadni vágyó provinciákat a pápa iránti hűségben megtartsa, s Romagnát a legközelebbi alkalommal visszahódítsa. Ez a sereg néhány lovagias hívőből állt, többnyire franciákból, belgákból és írekből, akik éppenséggel nem voltak a mértékletességi egylet tagjai, továbbá minden nemzet zsiványaiból, végül szabadságolt állományú, vagy éppen ezen célra elbocsátott osztrák katonákból, egy, a koronával meghasonlott francia tábornok, az afrikai hős vezérlete alatt.

De mind hatalmasabb lett Olaszország egységének eszméje és hite. Garibaldi egy csapat kalandorral meghódította Szicíliát, és bevonult Nápolyba, ahol a királyság magát korábbi embertelen és hitszegő magaviseletével aláásta. Midőn végül a két Szicília szegény ifjú királya, aki elmulasztotta, hogy atyáinak bűnét jóvátegye, seregének magvát maga körül összegyűjtötte, kitűnt, hogy vagy Garibaldi önkéntesei győzetnek le, vagy pedig a köztársasági mozgalom magasra tornyosult hullámai mindent elborítanak – ha a dolgot nem ragadja kezéhez Viktor Emmánuel a piemonti hadsereggel. Az ő hadseregének útja Nápolyba az egyházi állam keleti tartományain vezetett keresztül, és már I. Napóleon is elismerte, hogy ezen tartományok birtoklása nélkül Nápolyt nem lehet Felső-Olaszországgal együtt kormányozni. Viktor Emmánuel alkalmat keresett, hogy a pápai kormánnyal végleg szakítson, midőn követelte, hogy a pápai hadsereg, mely átöltöztetett osztrák katonákból áll, s Közép-Olaszország békéjét folytonosan fenyegeti, azonnal oszlattassék

253

fel. Ő ugyan a háborút még a pápai felelet előtt megkezdette, viszont annak tartalmát előre lehetett tudni. A pápai hadsereget a piemonti túlerő a castelfidardói ütközetben teljesen szétverte, s megmaradt része Anconában kénytelen volt megadni magát. A római Márkák és Umbria népszavazás által az 1860. dec. 26-ai végzésnél fogva az olasz birodalom részének nyilváníttatott. Ez az egyházi állam második harmada volt.

Miután Gaëta elesett, s népszavazás által a két szicíliai királyságot is bekebelezték, a nemzetgyűlés, mely az egymástól oly hosszú időn keresztül elidegenedett tartományok képviselőiből volt egybehíva, kikiálthatta az olasz királyságot (1861). Ausztria jajgatott a forradalom és szentségtörés királya felett. Orosz- és Poroszország éles erkölcsi rosszallását nyilvánította mindezen rablás miatt, melyet annexiónak neveztek, s melyet végül is elismertek. Még keményebben hangzottak a magános párthangok. Egy müncheni szózat azon reményt fejezte ki, hogy egyetlen német fejedelem sem fogja országára azt a gyalázatot hozni, hogy az olasz koronarabló hazudott királyságát elismerje. Templomok falára ragasztott kiáltványokban felszólították ezen város asszonyait, hogy bizakodó imájukban esedezzenek az ég királynéjának: küldje el Fiát, és "Ő, az igazi Emmánuel alázza meg a hamis Emmánuelt és társait."

Viktor Emmánuel emlékeztethette volna Ausztriát, hogy ennek kormánya néhány évtizede maga sem tartotta rablásnak, hogy a "római áldozár" egyik provinciáját magához ragadja; s megkérdhette volna Oroszországtól, hogy minő jogalapon vette birtokba Lengyelországot, és Poroszországtól, hogy miképp jutott Szilézia és Szászország birtokába, és hogy ő maga is miképp állott elő egy szerzetesrend tartományából. Ha átpillantjuk az államok történelmét, úgy fogjuk találni, hogy azok előállása vagy nagyobbodása ritkán történt jogtalanság nélkül. Nagyon megfontolandó vállalkozás egy ország birtoklásának első jogcímére visszamenni, s még az egyházi állam sem csupán egy költött vagy kétes jogalapon nyugvó ajándékozás útján állott elő, [hanem háborúk által is].

Nehéz dolog bármely fennálló jogalapból valamely országnak egy más uralkodóra való átszállását, a kedvelt népszavazás útján véletlen vagy mesterségesen előidézett többség szerint

254

igazolni. Az államok minden biztossága kérdésessé válna, és kiváltképpen a monarchia békés áldása volna fenyegetve, ha egy szép reggel a nép szavazhatna arról, hogy meg van-e elégedve régi fejedelmével, vagy új pásztort óhajt-e választani. Az egész világ előtt nyilvánossá lett, hogy a nizzai népszavazásnál mennyi ravaszságot követtek el, hogy ezen szemfényvesztő játékot keresztülvigyék. A népnek vagy parlamentnek ilynemű megszavaztatása egy monarchiai kormányformával bíró országban, ott, ahol a kormány jogi alapon áll fenn, nem forradalmi eszköz, miután ez a kormány meg van törve, és tehetetlenné vált arra, hogy a hatalom birtokosának részére a nép beleegyezésén alapuló hatalmi demonstrációt rendezzen. Ami Olaszországban történt, az forradalom volt, mely a fejedelmek trónjait már rég aláásta, az olasz forradalmat még Byron a politika költészetének nevezte, és jóllehet egy király volt belébonyolódva, mégsem fogunk abból az erkölcsi és a pozitív jogra példákat meríteni.

Olaszország új királya mindezt szabadon bevallhatta. Ő nagyon kényelmesen élhetett volna atyáinak örökségéből pompás fővárosában Torinóban; de koronáját és életét feltette a kétes játékra, a maga törzsországát, sőt saját gyermekét is odaengedte, és buzgó katolikusok szerint mennyei üdvösségét is. Mi rajta beteljesedve találjuk Machiavelli azon másik jóslatát is, hogy ha valamelyik fejedelem Olaszország egységének zászlóját kibontja, meg fogjuk látni, hogy mily lelkesedéssel fog minden ember körülötte összeseregleni. Meglehet az is, hogy személyes nagyravágyás fogja ösztönözni. De egy népnek hatalmassá és szabaddá tétele nem szokott kis lelkek nagyravágyása lenni, és amint ő szerencsétlen atyjának (akit egykor Olaszország kardjának neveztek) örökségébe lépett, amint a monarchia és egyszersmind a szabadság elvét, mely egyedül képes a demokrata forradalom iszonyai nélkül Olaszhont egységre segíteni, elég erős volt fenntartani: dicsekedhetett azzal, hogy oly eszme szolgálatában áll, mely nálánál sokkal hatalmasabb lévén, nemzetének legéletrevalóbb, legnemesebb részét áthatotta, hogy ez a szép Olaszország többé ne legyen csak földrajzi fogalom, hanem végre hosszas szétszakadozottság, s úgy honi, mint idegen fejedelmek alatt kiállott mostoha szenvedések után, egységes nép hazájává legyen, mely a maga ügyeit ön-

255

állóan rendezze, s szavának a nemzetek nagy tanácsában tényleges nyomatéka legyen. Erre egy nép mindenesetre jogosítva van, ha elég erős, és áldozni is tud, hogy megnyerhesse. Ezen nép első királyának homlokáról pedig, ha a munkát szerencsés sikerhez vezeti, nem fog hiányozni a halhatatlan dicsőség koszorúja, melynek babérjai a Cavour sírját is borítják – s némely aggodalomra méltó dolgokat is borít; bárha azon áldozárt, aki Olaszhon egysége haldokló miniszterétől a vallás vigaszát nem tagadta meg, a szentatya keményen megdorgálta.

Romagna, a Márkák, Umbria, századok fáradságos szerzeménye az egyházi államra nézve elveszett. Ami még megmaradt: a szorosabb értelemben így nevezett "Péter öröksége" (patrimonium Petri), nagyon bizonytalan, az engedékeny francia elnézés mellett vont határok szerint – az Rómával együtt az egyházi állam utolsó harmada volt. A jövedelem már régóta nem volt elégséges, csaknem évenként növekedett az adósság terhe, és Krisztus helytartója függővé lett a Rothschild-dinasztiától. Most megszűnt az elveszett gazdag tartományok jövedelme, míg azok Rómába menekült magasabb rangú papi hivatalnokait is a pápai kormány volt kénytelen eltartani. A péterfillérek ugyan némi segítségül szolgáltak, de meg kellett gondolni, hogy még a vakbuzgó középkorban is, midőn mint határozott adományt némelyik nemzet nagy lelkesedéssel megajánlotta, csakhamar azután a pápák levelei tele vannak panasszal annak meglanyhult fizetése vagy megtagadása miatt; ezért nemigen volt várható, hogy a hívek zsebe hosszasan nyitva maradjanak Istennek szorongatott helyzetben lévő helytartója előtt, főleg azon tapasztalat után, hogy ezen pénznek nagy része a castelfidardói napon füstként elenyészett, és azon, habár igazságtalan gyanúsítás mellett, hogy más része azon banditák felfegyverzésére fordíttatott, akik Alsó-Olaszországot folytonosan nyugtalanították. (1) Már 1860. dec. 17-ei allokúciójában így panaszkodott a pápa: "Nem titkoljuk előttetek, hogy azon gazdag adományok mellett is, melyek hozzánk a világ minden részeiből befolytak, a

(1) Perfetti, p. 10: "Il Papa si fa povero per viver da Re, ed ospitare dei Re, in mezzo ad un popoio affamato; il denaro delle vedove e de' pupilli serve a far nuove vedove e nuovi pupilli nell' Italia meridionale."

256

legszükségesebbektől is meg vagyunk fosztva." – Már akkor a régi adósság mellett új kölcsönre volt szükség. Egy további 50 milliónyi frankos kölcsön 1864-ben volt kibocsátva, és amint az erre vonatkozó felhívást a püspökök a lelkészi hivatalokhoz kiírták, melynek feladata volt a híveket arra indítani, hogy ragadják meg ezen alkalmat a szentatya nagylelkű felsegítésére, nemigen látszott különbözni bizonyos alamizsnától. Ha az ily segítség célja az, hogy a pápa szívének örömet szerezzen, akkor van annak más, kellemetlen oldala is. Valamely fejedelem minden lelki sérelem nélkül elfogadhat önkéntes adományokat, ha azok bizonyos hazafiúi célra vannak szánva, sőt elfogadhatja azokat úgy is, mint alamizsnát, ha mint VII. Pius fogságában abból kénytelen szűkösen élni, hogy a bitorló millióit visszautasíthassa. IX. Pius háztartása nagyon szerény és takarékos volt, de úgy jelent meg, mint egy fejedelem, és a hagyomány szükségessé tette, hogy nyilvános megjelenése fényes, sőt fényűző legyen. Olvastuk a római államújságban (amit ott koronként buzgó utánzás végett közzétettek) a befolyt péterfillérek adományozóinak nevét és adományösszegét, nemritkán azon szíves és megindító észrevétellel kísérve (ha netalán igaz), hogy egy szegény özvegy, aki magától és három gyermekétől ezen két tallért megtakarította, küldi a szentatyának, s esedezik apostoli áldásáért: ez a fejedelmi adományokkal szemben ránézve mégis némiképp megalázó és sértő lehetett. Az 1861-es római népnaptár biztosít minket, hogy a pápa jelenleg szegény, és nincs hová fejét lehajtsa. A Vatikánból alamizsnát kér a maga és övéi számára. Aki neki ád, közvetlenül Istennek adja. Neki adni oly kölcsön, melyet Isten kamatostul fog visszafizetni. A római jezsuita újság szónokias összehasonlítást közölt Krisztus és helytartójának szenvedései közt. Annyi bizonyos, hogy a pápára nézve nem hiányoztak a lelki szenvedések, de ha látta az ember őt arannyal és drágakövekkel befedve, újonnan aranyozott államkocsijában tovarobogni, hátul öt gazdag egyenruhás legénnyel (mert a bíborosok kocsiján csak három inas szokott lenni), hat gyönyörű, bársony-szerszámokkal díszelgő fekete méntől vonatva, fénylő testőreitől környezve, akik a szembejövő kocsikból minden férfiút kiszállani kényszerítettek: akkor inkább a reformáció előtti képeskönyvekre gondolt, melyek az egyik oldalon a keresztre feszített Jézust és az apostolok szegényes életét,

257

a másikon az akkori főpapok fényes életmódját mutatták fel. A pápa – Szent Bernáttal szólva – inkább Nagy Konstantin császár, mint a szegény halászapostol utódának tűnt fel. (1) Ha a pénzügyminiszter a szükségtelen kiadások miatt előterjesztést tett, a pápa kezeit tördelve s szemeit az ég felé emelve ezt szokta mondani: "Isten gondoskodik rólunk." Eközben az évi deficit l870-ben 30 millióra rúgott, s a péterfillérekből befolyó jövedelem a korábbi gazdag évekhez képest csaknem felényire apadt.

A papság egy része azonban a nemzeti lelkesültség által el volt ragadtatva. Szicíliában és Nápolyban egy csapat felfegyverkezett szerzetes Garibaldihoz csatlakozott. A püspökök ugyan csaknem mindnyájan idegenkedtek, vagy éppen ellenséges indulattal viseltettek a hazafias törekvések iránt, s mivel a piemonti kormány és törvényszékek nem valának ahhoz szokva, hogy a püspöki pásztorbot előtt térdet-fejet hajtsanak, a püspökök közül többen elfogattak, hivatalukból kitétettek, vagy száműzettek. De a lelkészek nagy számmal csatlakoztak a közös hazához, és az alsóbb klérus szövetsége – melynek fő székhelye Nápolyban és Firenzében volt, mely a kölcsönös segélynyújtás céljából alakult, s melyet az 1861. július 23-ai pápai allokúció elvetemült istentelen társulatnak nevezett – az egyházi szervezet reformációjáról gondolkozott, s több ezer aláírással ellátott feliratban felszólította a pápát, hogy világi hatalmáról mondjon le. Ha elgondoljuk, hogy ezen papokat püspökeik a lehetőségig nyomták, és más hűségükre kevély [pap]ok árulóknak, a papság szemetjének szidalmazták őket: gyanítani lehet, hogy ezen pártnak még sokkal több titkos követője van. Néhány pap a pápa közvetlen közeléből nyíltan csatlakozott a hazafias irányhoz, (2) némely bíboros úgy volt ismeretes, mint ezen irány titkos

(1) De Consideratione IV, 3: "Petrus nescitur processisse aliquando vel gemmis ornatus, vel sericis, non textus auro, non vectus equo albo, nec stipatus milite nec circumstrepentibus septus ministris. In his successisti non Petro, sed Constantino."

(2) Az 1861. szeptember 30-ai allokúcióban ez áll: "Ami nekünk a legnagyobb fájdalmat okozza, az az, hogy a világi és a szerzetesi papi rend több tagja, kik közül némelyek egyházi méltóságokat is viseltek, el engedte magát ragadtatni a tévelygés és forradalom szellemétől, hivatásáról, kötelességéről elfeledkezve az igazság útjáról eltávozott, az istentelenek terveibe beléegyezett, és minden jóérzésű ember nagy fájdalmára botránkozás köve lett." Ez az észrevétel különösen Francisco Liverani pápai prelátusra, apostoli főjegyzőre és S. Maria Maggiore-i kanonokra vonatkozik (Il Papato l'Impero e il regno d'Italia. Firenze, 1862.) – La dottrina cattolica e la Rivoluzione Italica. Firenze, 1862.) és Carlo Passagliára, aki 1850-ig jezsuita és a Collegium Romanum mellett a dogmatika tanára, azután a római egyetemen, a Sapienzán a bölcsészet tanára volt, és a pápaság eszméjétől volt áthatva; tudós és ékesszóló, mint annak egyik oszlopa volt ismeretes, s a szeplőtlen fogantatásról folyó tanácskozásokban vezérszónok. Nevezetes műve: Pro Causa Italica ad Episcopos Catholicos autore Praesbytero Catholico, Firenze, 1861. és az "Il Mediatore" című újságlapja. A leghatározottabb vád ezen árulók ellen a kevélység és a ki nem elégített nagyravágyás. (Hist. polit. Blätter, 1861 48. k. 9. füz.) Liverani meg is vásárolta volt egy bíboros hagyatékából a bíborosi palástot. Nincs semmi adatom ennek megcáfolására; ilyen hangulat elég gyakran előfordul a római főpapok közt, mivel nem lehetnek mindnyájan bíborosok, s ezek között is egyszerre csak egy lehet pápa; azonban Liverani bírta a pápa személyes kegyét, Passagliának Rómában nagy tekintélye volt, s az egyházi kitüntetést is, mely után vágytak, a legrosszabb esetben is biztosabban remélhették a pápától, mint Olaszország királyától.

258

barátja, és az egyházi állam némelyik papi hivatalnoka arról látszott gondolkozni, hogy magát új ura szemében el ne lehetetlenítse.

Ily körülmények közt nem lehetett csudálkozni azon, ha IX. Pius székvárosát odahagyni szándékozott. A Jeruzsálembe költözés gondolatára csak keserűen mosolygott. A hely méltósága ellen egy pápának nem lehetett kifogása, és egy európai kongresszus jegyzőkönyve igen könnyen megtehette volna őt a Szentföld papifejedelmévé a Melchisedek sorrendje szerint, de hogyha nem adtak volna mellé egyszersmind katolikus népet is, az apostolok utóda kénytelen lett volna ott mohamedánokat, zsidókat és görögöket megtéríteni, hogy ne legyen a nyugati katolikus világtól teljesen elkülönítve. Oka volt, hogy a középkori avignoni vendégszeretetet is visszautasítsa; de Németország tisztelettel fogadta volna a szentatyát, és a papi kormányhoz szokott bambergi kastély felséges dómjával, melybe még egy nemes érzelmű német pápa is el van temetve, méltó vendégszeretetet s intézkedéseire nézve teljes szabadságot biztosított volna. Anglia is felajánlotta a pápának vendégszeretetét és hajóit, hogy települjön át Máltára, s ott várja be a zivatar elvonulását. Pius akkor úgy nyilatkozott, hogy mindaddig, amíg az egyházi államban csak egy tenyérnyi hely marad,

259

melyen szent hivatását függetlenül betöltheti, kötelezve érzi magát arra, hogy helybenmaradása által az egyház világi jogait fenntartsa. Valóban senkire nézve sem lett volna kedvezőbb a pápa eltávozása, mint éppen Olaszország királyára nézve. Ő ennélfogva Rómában maradt.

Kemény sors valamely nép fejedelmére nézve, ha trónját idegen szuronyok tartják fenn és oltalmazzák. IX. Pius dicsérte ugyan a római népet a pápaság világi hatalma iránt való hódolatáért – de ezt nem a csalhatatlan pápa mondotta. Mindenki tudta, hogy világi hatalmán még megnyugvás sem létezik. A pápai kormány a francia megszálló sereget, mely annyira alkalmatlan, s szükségességének érzetében oly nagyratartó és követelő vala, 1849 óta magához fogadta, és csak egyetlenegyszer, midőn az 1859-es háború már kitört, nyilvánította nagy szerénységgel annak visszahívása iránti óhaját, midőn az már a legkevésbé sem volt lehetséges. Csak annyi igaz, hogy az elégedetlenség Rómában nem volt többé egyedül uralkodó, mint az olasz háború kitörése előtt; a külföldi befolyás és a gyóntatószék közreműködése által megtörtént az, hogy a szorongatott és állhatatos pápának saját országában is alakult pártja. De azelőtt, aki mindkét országrészt ismeri, nevetségesnek tetszhetik, hogy a magas katolikus körökben úgy beszélnek a piemonti ragadozó állatról, mint amely Olaszországot pusztává változtatta és a legszerencsétlenebb tartománnyá tette. Ezen nyomor közepette maradt egy kis földdarab, ahol a nép boldognak érzi magát, s a pápaság iránt való ragaszkodásának nyilvános jeleit adja – s ez a kis földrész az egyházi állam.

Ez az egyházi állam utolsó megcsonkított állapotában, ha a Közép- és Alsó-Olaszország közti egybeköttetést nem gátolja, magában véve Olaszország monarchiai szervezete dacára, s ennek közepében minden aggodalom nélkül fennállhatott volna, de politikai tekintetben mégis mindig ettől függött volna, mint függött régebben is azon hatalomtól, mely Felső- és Alsó-Olaszországban parancsolt. – A nehézség csak abban állott (de ez áthághatatlan nehézség volt), hogy egy valódi Olaszországnak nem lehetett más fővárosa, mint Róma. Olaszország egységének nagy akadálya, a néptörzsek kölcsönös elidegenedése (melyek századok óta különböző államokba tömörülve, egészen más, habár mindnyájan keserű eseményeket

260

éltek át) az egyesülés kényszere elől váratlanul visszalépve fokozott mértékben és megszemélyesítve mutatkozott a nagy városokban, melyek eddig saját kormányuk székhelyei voltak. Az olyan gazdag és nagy, vagy legalább büszke emlékeken nyugvó városok, mint Milánó, Velence, Firenze, Nápoly, Palermo semmiképp sem ismerhették el az Olaszország északnyugati határán fekvő Torinót, jövendőbeli fővárosuk gyanánt, s nem küldhették képviselőiket oda nemzeti gyűlésre – abba a városba, ahol még egy emberöltővel azelőtt is alig törték az olaszt, s örömestebb beszéltek franciául. Éppoly nehezen egyezhetett volna bele Torinó, hogy azon városok valamelyikét ismerje el maga fölött fővárosnak, melyeket az ő királya foglalt el. Fővárosok és néptörzsek még nehezebben tagadják meg magukat, mint a királyok. Mindazon elégedetlenség, mely a nápolyi királyságban az első lelkesedés után következett (akár természetszerűleg, akár mesterséges izgatások folytán állott elő, s reményét sem Ferenc királyba; sem Murat-ba, hanem Mazzini királyba helyezte) azon panaszban lelte táplálékát, hogy Torinóból egész Olaszországot piemontivá akarják átváltoztatni (piemontezzare). Ekkor nem mutatkozott más menedék, mint az ős világváros Olaszország közepében, klasszikus és középkori emlékeivel. Ez a Róma nemcsak egy helység, hanem egy eszme, s az örök város fensége előtt Olaszország minden városa meghajolhatott, s kész is volt meghajolni becsülete megsértése és önmaga megalázása nélkül.

Garibaldi ezt igen jól érezte, midőn azon szándékát hirdette, hogy magán a Capitoliumon fogja Viktor Emmánuelt Olaszország királyává koronázni; habár a hős férfiútól ábrándos balgaság volt ez, mely neki és királyának az aspromontei nehéz napot szülte, (*) hogy egyszerre fenyegesse Ausztriát és megtámadja Franciaországot – mert nem a Rómát megszállva tartó 15000 francia volt az, kiknek testén át vezetett az út a Capitoliumba (hiszen egy káplár 15 legénnyel éppen ugyanazzal a jelentőséggel bírt volna, mert egész Franciaország állott a háta mögött, s ez, míg más háború nem volt a nyakán, mindig képes volt két hét alatt Civita-Vecchiába százezer embert átdobni). De az értetlen néptömegnek is, melynek szájából folytonosan ezen kiáltás hangzott: "Rómába! Rómába!", azon mély megérzése volt, hogy az olasz királyság a maga fővárosa nélkül legalább félig csak mint ábrándkép létezik.

(*) 1862. augusztus 29-én Garibaldi 2500 emberrel ismét partraszállt Itáliában, de a reguláris olasz királyi csapatok megadásra kényszerítették, mivel Viktor Emánuel az európai erőviszonyok miatt akkor még kénytelen volt a pápai állam maradékát színleg védelmezni. Róma elfoglalása idején Garibaldi nem is vett részt a hadműveletekben, hanem a franciák szövetségeseként harcolt a poroszok ellen. [NF]

261

Ehhez járult még az, ami Gaëta átadása után egész élességében előtérbe nyomult: hogy az elűzött nápolyi király Rómába, az ő pompás Farnese-palotájába tette át lakását. Innen küldettek a fegyver-, pénz- és seregszállítmányok, amelyek a nápolyi királyságra rablóháborút zúdítottak annak minden borzalmával, melyek hasonlóan iszonyatos elleneszközöket tettek szükségesekké, s Itália ifjú szabadságát gyilkossággal és gyújtogatással mocskolták be. Francia emlékek nyelvén beszélve: Rómát Koblenzcé, Nápolyt Vendée-vé tették, és a római államújság csaknem mindennap kéjelgett a piemonti szörnyűségek és a királyi rablógyőzelmek ecsetelésében. Természetes volt, hogy IX. Pius az elűzött királyt, kinek atyja a menekült pápa irányában oly tiszteletteljes vendégszeretetet tanúsított, hasonló vendégszeretettel, szívességgel fogadta, és Róma már régi idők óta menhelyül szolgált az elbocsátott dinasztiáknak. Az is természetes volt, hogy a pápa, ha nem is pártolta és segítette, de igenis elnézte azon intézkedéseket, melyek arra irányultak, hogy Nápoly legitim trónját helyreállítsák, és ezáltal a régi Olaszországot restaurálják. Végül pedig mivel ez a francia őrsereg engedékenysége nélkül nem volt lehetséges, a császárnak nem lehetett kellemetlen, hogy a nápolyi királyságban olyan állapotot tartson fenn, mely emberiességi szempontból végső soron a francia beavatkozást szükségessé téve, sógorának Nápoly trónjára emelése által Olaszhon egységének korlátot szabjon. Ezen veszélyt a piemonti sereg ügyessége elhárította, de hinni lehetett, hogy míg Róma olasszá nem lesz, az olasz királyság elleni cselszövések tanyája fog maradni.

A Vatikánból ünnepélyes és fájdalmas allokúciókat hallottunk, ha új igaztalanság miatt kellett panaszolni, ezen idők keserűsége felett, melyek általában mégis azon vigaszteljes bizalomba mentek át, hogy az üdvözült apostolfejedelem és a szeplőtelen istenanya közvetítő esedezésére "Istennek keze nehezítsen iszonyú büntetést az egyház ellenségeire, s mutasson fel borzasztó példát a megkeményült szívűeken." A pápa Istennek bosszúját imádkozta le "a maroknyi lázadóra, a pokol fajzataira," akik a legitim fejedelmek trónját fel merészelték forgatni, és a királyra, "aki ezekkel szövetkezve az egyház szentélyét megrabolta, és Szent Péter utódát az utolsó szikláról is el akarja űzni." De mégsem bátorkodott

262

ennek fejére az átkot teljes ünnepélyességgel kimondani, mely ünnepély szemlélésére kíváncsi angolok Rómába utaztak. Az egyházi törvények szerint alig volt valaha fejedelem érettebb ezen komor szertartásra. Tulajdonképpen Pius már 1860. március 20-án általánosságban kimondotta a nagy egyházi átkot minden bitorlóra, azoknak bujtogatóira és cinkostársaira, akik az apostolfejedelem örökségét megrabolták, és hogy ezen átokbulla ugyanazon hatást gyakorolja, mintha az illetők név szerint meg volnának említve. De ezt mégsem tartja magára vonatkozónak senki, és az akkori szokás szerint nem is vonatkozik senkire különösen. A szentatya a bizalmas kérdezősködésre kinyilvánította, hogy Viktor Emmánuel mindenképpen alá van vetve az egyházi büntetésnek, de hogy a katolikusok lelki nyugalma fel ne háboríttassék, meg van engedve nekik, "hogy királyukat úgy tekintsék, mint eltűrt és nyilvános exkommunikációval meg nem bélyegzett egyéniséget," azaz: szabad vele érintkezni, mintha jó békességben élne a hierarchiával.

Már egyszer korábban is érintette ezen király fejét a piemonti egyházi javak lefoglalásáért az átokmennykő sugara. Midőn közvetlenül ezután Párizsban látogatást tett, a francia püspökök őt út közben a császár intésére üdvözölték, és azon megtiszteltetésben részesültek, hogy asztalához vendégül hívta őket. I. Napóleon ellen is, miután az egyházi államot elfoglalta és Franciaországba bekebelezte, az átkot egy titokban tartott brévében kimondották. Midőn a császár ezt meghallotta, így szólott: "Azt hiszi a pápa, hogy én Louis le Debonnaire (mi Kegyes Lajosnak hívjuk) vagyok, vagy hogy katonáim kezéből ezen átok következtében kihullottak a fegyverek!" Ezen határozott és név szerint megjelölt átkot nem mondották ki Olaszország királyára azért, mert a pápai udvar belátta, hogy hatástalanul fog elhangzani, és így csak a pápai hatalmat kompromittálná, bizonyságául annak, hogy a civilizáció szörnyetege mennyire megsimította és humánná tette magát a középkori pápaságot is. Ezen névtelen átoknál erőteljesebbnek tűnhetett fel (ha igaz), hogy a müncheni katolikus közgyűlés alkotmányos úton elhatározta, hogy az olasz miniszterelnök előtt mindenki köpjön egyet, ami új és népies módja az exkommunikációnak.

Ami az egyházi államból még megvolt, azt a "szerencsefi" seregei oltalmazták, akit megkoronázni, mint VII. Pius az ő nagy-

263

bátyját, s III. Leó Nagy Károlyt megkoronázta, IX. Pius még mindig állhatatosan vonakodott, kinek tanácsát sohasem követte, és akire a Vatikánban keserűen bosszankodtak, mint aki egyedül volt okozója Olaszországban minden zavarnak s a pápai állam minden szerencsétlenségének. – III. Napóleon valószínűleg épp oly kevés érdekkel viseltetett a pápának világi hatalmára épített függetlensége, mint Olaszországnak egységére alapítandó függetlensége iránt; de a körülmények bonyodalma által kényszerítve volt azt mutatni, mintha mindkettőt egyaránt szívén viselné, és zavarát csak a kettőnek nehéz kiegyenlítése okozná; léteztek olyan okok is, melyek habozó politikáját megvilágították, úgy, hogy elmondották róla, miszerint még nem határozta el: vajon a pápát megvásárolni akarja-e vagy eladni.

Franciaországban a katolikus párt, vallásos érzelmeit tekintve, a városokban csak nagyon csekély, de a püspökök uralkodnak a kisebb papok fölött, a papok a föld népe fölött, s ez a körülmény egy olyan országban, ahol egyetlen ember abszolút uralma mellett a népszavazási jog is divatban van, a kormánynak pusztán szavazása által nagy zavart okozhatna. Ez a párt keserű panaszt emelt a szükség miatt, melybe a császár már beleegyezése által is belevitte a pápaságot, s megkísérelt minden kegyes érzelmet felkorbácsolni annak személye ellen, aki meggátolhatta volna, hogy Szent Péter örökségét az istentelen kezek megrabolják, és mégsem gátolta meg; nemhiába van megírva (és ők Péter sziklájára mutatnak), hogy aki ezen kőben megbotlik, szét fog romlani. Egy darabig a békét is megháborították a császár családi körében. Beszéltek bizonyos Júdás-csókról, mely senkit sem fog megcsalni, és a poitiers-i püspök a Lagueronniére műve ellen szerkesztett pásztori levelét egy Pilátusra tett jelentőségteljes utalással rekesztette be, aki maga is azt mondotta volt: "ártatlan vagyok ezen igaznak vérétől," s kezeit megmosta – és aki mégis az istengyilkos bűnével megbélyegezve van hitvallásunk szégyenfájára szegezve.

Lagueronniére egy későbbi nyílt levelében védelme alá vette a közvélemény előtt Franciaország császári politikáját. A császár szándéka a háború kitörésekor az lett volna, hogy a szentatyát fenséges semlegességében az olasz fejedelmi szövetség élére helyezze; az ő kettős célja ez volt: a pápaságot világi hatalmában megol-

264

talmazni, s így Olaszországot a pápasággal kibékíteni. De ez csak Ausztria iránt mutatott rokonszenvet, és az alig elleplezett hálátlanság a nyílt ellenségeskedés előjátéka volt. Midőn azután az események bekövetkeztek, midőn a császár még mindig a békés menekülésre törekedett, a római udvar önfejűsége semmit sem akart meghallgatni, nem akart engedni, még a megállapított reformokat sem akarta kihirdetni, míg Romagna ismét vissza nem hódíttatik. Csak gyalogos katonákat toboroztak, a Vatikánban csak azon franciákat fogadták el, akik először pápai, s csak másodsorban francia alattvalóknak vallották magukat, és Franciaországban a kegyesség álarca alatt Voltaire és a keresztesek fiai közt szövetség köttetett.

"A római udvar ma már beláthatja, hová vezették őt ezen boldogtalan befolyások, melyeket a császár sugallatánál előbbre becsült. Olaszországban elszigetelve, Ausztriától elhagyva, egész Európától ócsároltatva, tartományaitól megfosztva, egy tenyérnyi földterületre szorítva, melyet már holnap elveszítene, ha nem fedeznék a mi fegyvereink, s lassanként minden segélyforrás elenyészik, amelyre számított. Ausztria uralmát rendíthetetlennek tartotta, s az egész osztrák haderő kevesebb, mint két hónap alatt a Mincio túlsó partjára volt szorítva. Ő szövetséget a népeik által elűzött fejedelmeknél keresett, akik számkivetésben voltak. Nagy költséggel, pazar fényűzéssel hadsereget állított, és ezen katonák a franciák kivételével (de amúgy minden lobogó alatti vitézek) megszaladtak, még mielőtt legyőzettek volna. A pápa a lelkiismeret felzaklatásához folyamodott, és az a hang, mely még most is mozgásba hozta a világot, ha Szent Péter székéről emelkedve isteni igazságot hirdetett és védelmezett, mindenütt közönyre talált."

Ez a dorgáló beszéd és a császári harag kiömlése a rákövetkezett elmélkedések által s a zárszó éle által félbeszakíttatott, mert azon triviális észrevétellel végződik: "éppoly nehéz Olaszországot a pápa, mint a pápát Olaszország nélkül elgondolni," és a korábbi kétértelműségre visszatérve így folytatja: "a császár kettős kötelességéhez híven, mint a népakarat által választott fejedelem és mint az egyháznak elsőszülött fia nem áldozhatja fel Olaszországot a római udvarnak, sem a pápaságot a forradalomnak."

265

Antonelli maga szükségesnek tartotta, hogy ezen vádra feleljen, (1) amelyet a katolikus egyház fenséges és tiszteletreméltó fejéhez épp azon pillanatban vágtak, midőn (sokféle ellenségétől eltekintve) őbenne az egész világ a legritkább hálátlanság és hűtlenség áldozatát bámulja és fájlalja. A Romagna fölötti vikariátusra célzó tanácsot követni nem engedte meg lelkiismerete, mivel az efféle lemondásnak alapul szolgáló elv a pápai államok megmaradt részét is fenyegetné, melyet pedig ünnepélyes eskü folytán köteles az egyház részére sértetlenül megőrizni, és mivel ő ezáltal alattvalóinak harmadrészét az erkölcstelen és vallástalan párt zsarnokságának áldozná fel. A szentatya, épp hogy az önfejűség szemrehányását kikerülje, a francia kormánytól indítványozott reformokat helybenhagyta, bárha a forradalmi párt kinyilvánította, hogy mindazok hiábavalók, csakhogy amint méltósága, melynek egy uralkodó semmit sem szabad, hogy elengedjen, úgy a lakosság java is azt parancsolja, hogy azok csak akkor hirdettessenek ki, ha a fellázadt provinciák a törvényes rendre visszatértek.

Habár ez gyermekes dacnak nézett ki, mégis kénytelenek vagyunk a bíborosnak igazat adni, hogy miután Romagna elszakadt és hatalmas támaszt nyert, a legszabadelvűbb alkotmány is, melyet a pápaság engedményezne, a fölibe tornyosuló fellegeket épp oly kevéssé oszlatná szét, amint a nápolyi Ferencnek nem sikerült ezáltal trónját megmenteni. Napóleon, aki ábrándos ifjúságában Olaszország szabadságáért összeesküdött és fegyvert fogott; aki akkor, midőn még semmi sem volt, XVI. Gergelynek elébe terjesztette, hogy a világi hatalomról mondjon le, s támaszkodjék egyedül az evangéliumra, "mely minden könyvek közt legszabadelvűbb," akinek nem lehetett kedve Olaszország megszabadítójának dicsőségét, mely iránt a francia nép egy nemes részének érzéke van, s a hírnévnek, melyet a dicső nagybátya az unokaöcsnek hátrahagyott – legcsekélyebb részét is teljesen elhalványulni engedni: biztosított, hogy politikája mindig ugyanaz volt, hogy Olaszország nemzeti reményeit pártolja, s a pápát arra hangolja, hogy annak inkább támasza, mint ellenzője legyen. A római kérdésnek elvégre

(1) A bíboros államtitkár jegyzéke Monsignor Megliához, 1861. február 26-án.

266

is meg kell oldatni, mert nemcsak Olaszországban keseríti a kedélyeket, mindenütt ugyanazon erkölcsi rendetlenséget szüli, mivel azt érinti, ami az embernek leginkább szívén fekszik: vallási és politikai hitét. Ez a megoldás eddigelé két szélső párt által jutott zátonyra: az egyik megfeledkezett egy ezredév óta fennálló hatalom jogairól, a másik Olaszország egy részét örökös mozdulatlanságra és szolgai állapotra kárhoztatta volna.

Ezen elmélkedések következménye volt a Napóleon és Viktor Emmánuel közt létrejött 1864. szept. 15-ei egyezmény, mely szerint 1) Olaszország kötelezi magát, hogy a mostani pápai területet nem támadja meg, és minden kívülről ezellen jövő támadást erővel megakadályoz. 2) Franciaország lassanként visszavonja hadseregét, azon arányban, amint a pápai hadsereg megszerveződik. A római terület ezen kiürítése két év alatt megtörténik. 3) Olaszország kormánya nem ellenzi a pápai hadsereg szervezését, ha mindjárt katolikus önkéntesekből lenne is toborozva – amennyiben a szentatya tekintélyének fenntartására, a belnyugalom biztosítására és a határok védelmére szükségesnek mutatkozik, előre feltéve, hogy ez a fegyveres erő nem lesz olyan, hogy az olasz kormány elleni támadás eszközévé fajuljon. 4) Olaszország az egykori pápai államok adósságának egy részét átvállalja. Emellett ezen egyezség feltétele és veleje mint tisztán belső rendszabály, csak jegyzőkönyvbe vétetett: hogy ti. Olaszország fővárosa Torinóból Firenzébe tétessék át. Ezen egyezmény értelmét és következményét azonnal mindkét fél különbözőképpen magyarázta. Napóleon, "az olaszoknak Róma iránt való érzelgős plátói rajongásával szemben" kihirdettette, hogy ezen egyezmény az olasz parlamentnek Rómára mint Olaszország fővárosára vonatkozó határozatát megsemmisítette – ezt ő a franciaországi papi párt megnyugtatására hirdettette ki. Az egyezmény olasz közvetítője pedig állította, hogy Olaszország lemondott ugyan ezáltal Róma erőszakos elfoglalásáról, de teljességgel nem mondott le a civilizáció és művelődés erkölcsi eszközeiről, amelyek néha kissé erkölcsellenesen is kiüthetnek.

A szeptemberi egyezményt teljesítették Torinó és egész Piemont megsértett érdekeinek bosszankodása közepette, melyek legalább azzal vigasztalták magukat, hogy Olaszország valódi fővárosa előtt

267

sorsukban megnyugodva hajoltak volna meg. Midőn Firenze fővárossá lett, az utolsó francia csapatok Civita-Vecchiába vitorláztak, és Firenze, Olaszország közepében, a virányos Arno-völgyben, a civilizáció, a művészeti fenség és a tiszta olasz nyelv régi dicsőségével, művelt és dolgos lakosságával (ha ideje lett volna, hogy új építkezések és terjeszkedés által békésen megalapuljon) a nemzeti kívánság kielégítéséül és a pápai Róma biztosítékául szolgálhatott volna. Egy nagy birodalom fővárosának áttelepítése nem oly könnyű dolog, az országnak sok milliójába került, s a pénzen kívül még sok egyébbe; s nem egykönnyen ismétlik meg. Ezenkívül Róma pusztaságban fekszik, s bárminő szép is ez, az év három hónapját, aki csak teheti, igyekszik távol tölteni, hogy a lázt okozó római levegőtől meneküljön; saját császári ura is egykor feladta Rómát, és nem csupán Konstantinápolyért.

Mindazonáltal amiként a királyi kormánynak nem volt őszinte szándéka a Rómáról való lemondást illetőleg szavát megtartani, úgy a nép szívéből sem volt kitörölve a vágy Olaszország valódi fővárosa után. Firenzét csak úgy tekintették, mint éjjeli szállást a Rómába vivő úton. Midőn a rettenetes várnégyszög a Poroszországgal kötött szövetség folytán az olasz királyságnak ölébe hullott, és így Olaszország egységéből még csupán az egyházi államnak hátralévő része hiányzott, Garibaldi a pápaság elleni haragjában összehívta önkénteseit (1867) a Rómába vonulásra. Az olasz kormánynak nem volt hatalma, vagy talán nem akarta ezt meggátolni. De Franciaország ezáltal az egyezményt szétszakítottnak tartotta, s ezredeit hirtelen a tengeren odaszállította. A szabadcsapatok a dombokkal rakott síkságról már megpillantották a Szent Péter templomának kupoláját, de Mentana mellett tönkreverettek, szétszórattak. Ez az ütközet egyszersmind a Napóleon részéről kísérlet volt a chassepot-fegyverekre nézve is, és a pápai Róma még egyszer megmenekült. Ezen idő óta a franciák nem ugyan magát Rómát, hanem az egyházi állam kikötővárosát tartották megszállva, s a francia tábornokok megerősítették Rómát a váratlan meglepetés ellen.

Nyíltan és titkon igyekeztek IX. Piusra hatást gyakorolni az ügy békés kiegyenlítése érdekében. Intették, hogy önkéntes és magasztos lemondása által ajándékozza meg Olaszországot békességgel, s ne erőszakolja a népre azon borzasztó választást, hogy vagy

268

a Szent Péter széke iránt való tiszteletet tagadja meg, vagy azon jogáról mondjon le, hogy egységes szabad nemzetté legyen. Azután így szólottak hozzá: "Láttunk királyokat leköszönni, hogy a polgárháború vérontását kikerüljék; hát a katolikus hívek közös atyja, és Annak helytartója, aki a maga életét adta az emberiség üdvéért, miért ne áldozhatná fel önként azt a csekély világi hatalmat, mely által ő úgysem tehet többé semmi jót, és amely egyedüli okozója ennek a nagy meghasonlásnak!" Úgy hitték, hogy mindkettőnek mindent elmondtak, midőn Viktor Emmánuelt arra emlékeztették, hogy katolikus, és IX. Piust, hogy olasz.

A pápai kormány mindezen közvetítési kísérletekre azt felelte: "Semmi egyezkedés a rablókkal!" Mindazonáltal valaki, aki több volt, mint egy pápai kormány, név szerint VII. Pius valódi rablókkal egyezkedve, azoknak évpénzt engedményezett. Isaia apát is közzétett bizonyos levelezést, mely szerint az ő közvetítése folytán 1861. február havában Antonellivel titkos alkudozások kezdődtek a világi hatalomról való lemondás iránt. A pápa megtartja a Szent Péter öröksége fölött a fennhatóságot, s abból kielégítő járadékot húz, de a világi kormányt mindenkorra átruházza az olasz királyra mint vikáriusára; az olasz bíborosok mindegyikének biztosíttatik 10000 scudi évi jövedelem, s hely és szavazat a királyság tanácsában. Emellett Antonelli és családja számára még különös kedvezmények is kilátásba helyeztettek. Antonelli ezt elfogadni látszott, s csak biztos kezességet követelt a szellemi kormányzás függetlenségére s a tett ígéretekre nézve, de hirtelen félbeszakadt az alkudozás. Egy évvel később, a Torinóban történt közzététel után, az államújságban az egészet letagadta. De kevéssé valószínű, hogy Isaia, aki korábban Andrea bíbornok titkára, s akkor Torinóban Passaglia segédje volt (ennek lapja, a Mediatore mellett, mely az olasz és katolikus érdekek kiengesztelése végett volt alapítva), – ezen levelezést, mely a valódiság éles bélyegét viseli magán, mesterségesen költötte tolna, mintsem hogy a bíboros, amint ez a diplomatáknál rendes szokás, ezen ajánlatokat a lehetőség esetére némi hajlammal fogadta; később azonban oka volt – talán a francia követ neheztelésével szemben, kinek titkosrendőrsége megszagolta, hogy mi készül Franciaországtól függetlenül és az ő tudta nélkül, a pápával szemben pedig mindenesetre, – merőben eltagadni. (*)

(*) Ez a mondat többféleképpen értelmezhető, ezért meghagytam eredeti formájában. Az "a pápával szemben pedig mindenesetre" tagmondat inkább a pápa elleni mesterkedésre, mintsem a pápa előtti letagadásra vonatkozhat. [NF]

269

Cavour utódja, Ricasoli (1861. aug.) egy tiszteletteljes iratában ezen ügyet még egyszer a pápa hazafiúi érzelmei elé terjesztette, hogy ez az evangéliumi példa szerint megvetve a világi javakat, az egyház történelmileg tanúsított tehetségénél fogva, mellyel a társadalom mindennemű előhaladásához megtalálja az alkalmas formákat, mint a békesség Istenének helytartója kiengesztelődve a maga népével, mely őszintén óhajtja, hogy benne higgyen és őt tisztelje – kölcsönözzön az apostoli széknek új fényt és méltóságot. "Ha szentséged nagyobb akar lenni a föld királyainál, rázza le magáról a királyság aprólékosságait, melyek azokkal egyenlővé teszik. Olaszország szentségednek biztos székhelyet ajánl, teljes szabadságot és új méltóságot biztosít. Tisztelni fogja az egyház fejét, de a világi fejedelem nem fogja útjában feltartóztatni, katolikus akar maradni, de egyszersmind független és szabad nemzet lenni. Hallgasson ön ezen kedvenc leánya esedezésére, és nagyobb hatalmat fog nyerni a lelkek fölött így, mint amekkorát világi fejedelem létére szerezhetne, és ha kezeit a Vatikán magaslatáról Róma és a földkerekség fölött áldón kiterjeszti, a jogaikba visszahelyezett nemzetek Szentséged mint oltalmazójuk előtt meghajolnak." Az ajánlott feltételek ezek voltak: a pápa személyes szuverenitása régi hagyományos alakjában, egyházfői tetteinek teljes szabadsága az isteni és egyházi törvények értelmében [megmarad]; szabadságában áll különösen nunciusokat kinevezni, a püspökökkel és híveivel szabadon érintkezni, s tetszése szerint zsinatokat tartani; biztos jövedelmet kap kölcsönös megegyezés alapján; a bíborosok hercegi címet nyernek, s emellett kecsegtető egyházi engedmények: a püspökök és a papok papi hivataluk gyakorlásában minden kormányi beavatkozástól függetlenek lesznek. A király lemond minden patrónusi jogról és a püspökök kinevezéséről; oly egyházi engedmények, melyeket az új királyság nehezen vihetett volna keresztül. A római udvarral való minden érintkezés megszakíttatván, ezen ajánlat átadására a francia kormány volt felkérve, de ez mint hiábavalót visszautasította. – Az illető okmányoknak az olasz parlament elé terjesztése után azok nem lehettek már ismeretlenek a szentatya előtt, ha breviáriuma mellett valami újságot is olvas.

De úgy látszik, Olaszország egysége felől nem volt valami nagy véleménnyel. A böjti prédikátoroknak, midőn 1862-ben ke-

270

véssel húshagyó kedd előtt fogadta őket, azt mondotta: "Ami az olasz egység iránti álmokat és egy elenyészett birodalom újból való helyreállítását illeti, azok agyrémek, melyek által csak az eszeveszettek engedik magukat megcsalatni." Minden, a világi uralomról való lemondásra célzó alkudozás alkalmával lelkiismeretének régi fegyverét dobta oda: "non possumus" – nem tehetjük! – ami csak a Quirinal erkélyéről tartott végzetteljes beszéd változata, (lásd fentebb, 247. o.) a tehetetlenség, s egyszersmind az isteni jog tudatán alapuló hatalom bevallása. Mi ezen beszéd vallásos komolyságát nem vonjuk kétségbe, habár Napóleon herceg azt is állíthatta, hogy a "non possumus" alatt az osztrákok bevárását vagy segítségül hívását kell érteni. A pápai kormány csak az államadósságok egy része kamatjának a francia-olasz egyezség következtében megállapított fizetését fogadta tetszéssel, azonban magáról a szerződésről nem vett tudomást. A római államnaptárban még nem volt említés az olasz királyságról, hanem még mindig Szardínia, Nápoly, Toscana, Modena, Parma, stb. szerepeltek, mint a múlt században még sokáig nem volt szó porosz királyról, hanem csak brandenburgi mark-grófról. A tisztán egyházi ügyek felőli értekezést nem fogadták kedvetlenül Rómában, (1865.) magánmegbeszélések alakjában kieszközölték, hogy az olasz kormány beléegyezik némely, lázongás miatt száműzött püspököknek egyházmegyéjükbe való visszatérésébe, a pápa pedig néhány, a király által kinevezett püspöknek egyházi törvények szerinti felavatásába. Minden egyéb hajótörést szenvedett azon, hogy az ellenséges befolyások alatt álló Pius a tagadhatatlan tényeket elismerni nem akarta.

Egy ízben mégis sikerült a pápát gondolkozóba ejteni arról, hogy a szent könyvben sehol sincs emlékezet az ő területbirtoklásáról, és hogy annak szükségességét semmiféle egyetemes zsinat ki nem mondotta. Ennek bibliai megalapozását fellelni csak a jezsuiták éleselméjűségének sikerült: (1) "éppen azért, mert Krisztus mennyei országa nem e világból való, szükséges, hogy

(1) Civiltà Cattolica, 1862. Vol. II. p. 11: "Appunto, perchè il regno spirituale di Cristo non è da questo mondo, è necessario che il Vicario di Cristo abbia un regno temporale in questo mondo."

271

Krisztus helytartója világi országgal rendelkezzék." A zsinati bizonyíték végett a egyházi főpapi párt a vatikáni levéltárnak XIV. Kelemen mellett tartott védőbeszédéért nemigen kedvelt elöljárójához, Theiner atyához fordult, aki a pápa bizalmával dicsekedett, és az egyházi ókorral teljesen ismerős volt. Ez szolgált is tanáccsal, midőn felmutatta két egyetemes zsinat határozatait, melyek által az egyházi államnak, mint megszentelt egyházi vagyonnak szükségessége el van ismerve. (1) Az egyik az ismeretes lyoni zsinaton kibocsátott exkommunikáció a mi nagy Hohenstaufenünk, II. Frigyes mint egyházrabló ellen, mivel több gonosz tette közt az egyházi állam legnagyobb részét megszállva tartotta. A másik a konstanzi zsinat leveleiben található, ezek közül négy a cornetói polgárokhoz intézve, melyeket, mint eddig egészen ismeretleneket Theiner éles szimatával Corneto városa porlepte levéltárában talált, három pedig a viterbói községhez, melyekből kiviláglik, hogy a zsinat, mivel akkor a pápai szék üres volt (sede vacante) az egyházi állam ezen városai felett kormányzási jogokat gyakorolt.

Én nem úgy találom, hogy ebben a pápai országbirtoklás szükségessége élesen be lenne bizonyítva. II. Frigyes nem törekedett arra, hogy a pápai államot feloszlassa, ő azt csupán megszállotta, azért, hogy amiként császárságának, úgy a nápolyi államának jogai miatt folytatott viszályban kedvező feltételeket nyerjen. És trónörökösének is azon végakaratát jelentette ki, "hogy a római szentegyháznak, mint a mi anyánknak jogait helyreállítsa és biztosítsa, melyeket mi igazságtalanul bírunk, ha ő maga is mint irgalmas és kegyes anya el nem mulasztja, hogy az ő jogait biztosítsa." – A lyoni zsinat a nagy harcban a pápa oldalán volt, és az átkot az egyházi törvény értelmében megerősítette azon fejedelem ellen, aki az egyházon annyiféle erőszakot követett el. A konstanzi zsinat, (melynek Rómából való idézéséhez nem vagyunk hozzászokva) miután

(1) Due Concilii Generali di Lione del 1245 e di Constanza del 1414 intorno al Dominio temporale della S. Sede. Con Documenti storici inediti. Roma 1861. Nem röp- és pártirat, bárha a pillanat érdekében írva, hanem egy történelmileg fontos okmánygyűjtemény ugyanazon tudóstól: Codex diplomaticus Dominii temporalis S. Sedis. Romae 1861. 3 Tom. fol. Ezt is ajándékul osztották ki a pünkösdi gyűlés püspökei közt; ez volt a papi állam sírköve.

272

három pápát részint letett, részint lemondásra kényszerített, igenis kénytelen volt az egyházi állam kormányzását kezéhez ragadni, mely különben a pápai szék ürességben léte alatt a bíborosi testületet illette; de a bíborosok három ellenpápa által kineveztetve csaknem mindnyájan kétségbevonható joggal, nem bírhattak akkor kellő tekintéllyel, s ez okból a jövendőbeli pápát sem ők választották. Eszerint ezen konstanzi okmányok csak azt bizonyították, hogy a zsinat a pápát, ha a szükség úgy kívánja, leteheti, de a világi birtok szükségességét nem tanítják és nem szentesítik.

A pápa a lyoni és konstanzi zsinati végzések által lelkiismeretét megnyugtatta. Mindazonáltal azon félelemben vagy reményben, hogy 1862. pünkösdjére a nagy szenttéavatás ünnepélyére az egész katolikus egyház Rómába hívott püspökei egyetemes zsinatot alkothatnak s valamely dogmatikai végzést hozhatnak, elismerte, hogy a pápaság világi uralma nem dogma; és valóban igen ízetlen is volna, ha az ember üdvössége azon hittől függene, hogy a pápának Olaszországban egy darab földet kell kormányozni; (1) de igenis szükséges a világi uralom a lelki uralkodás függetlenségéhez. A püspökök nem voltak az egyetemes zsinat törvényes alakjában összehíva, csupán erkölcsi támogatás, a katolikus népekre hatást gyakorló egyértelmű nyilatkozat volt a cél, hogy ez a zsinat előjátékául szolgáljon. Ez a pünkösdi gyűlés "remegő nyelvvel azon lángtól, mely a Mária szívét átjárta, s az apostolokat Isten nagyságának hirdetésére buzdította," a pápához intézett feliratban, melyet azonban élénk vita és többszörös kompromisszumok után állapított meg, panaszkodott az olasz egyház elnyomatásán, az apostoli szék világi hatalmát a lelki függetlenségre nézve szükségesnek nyilvánította, a pápának az apostoli szentszék jogai oltalmazását célzó tetteit dicsőítette, a pápa által már kárhoztatott tévelygéseket átok alá vetette, és a pápát felszólította, hogy szilárd ellenállását továbbra is megtartsa. Azután amit ezen püspö-

(1) A perpignani püspök közvetítést talált fel: "Cette souveraineté n'est ni un article de symbole, ni un fait profane; elle est un fait protégé par un dogme." Azon dogma, mely szerint az egyház feje a népek tanítását vezetni köteles, "docere omnes gentes," megköveteli ezen Istentől ráruházott hivatal szabad gyakorlására a világi uralmat.

273

kök kinevezéséről tudunk, nem lehetett egyebet várni, és ha meggondoljuk, minő szidalmakat kellett volna a másként érzőknek kiállani, valóban a meggyőződés olyan bátorságára lett volna szükség, melyet csaknem kegyelethiánynak lehetne nevezni, hogy ezen helyen ellentmondjanak.

A pápa pedig pünkösdi beszédében, fájdalmában és örömében a Strauss és Hegel követőit, mint akik a Szentírást mítoszgyűjteménynek nevezik, sőt magát az Urat is mitikus személyiségnek tartják, s kik szemtelenségükben magát a jóságos Istent is félretolják, mint aki a világban és emberiségben feloldódik, akik itt tömérdek gazdagságot összehalmozva, mindenféle aljas szenvedélybe belemerülve, a test felszabadulását hirdetik és gyakorolják azokkal együtt, akik az isteni és emberi jogokat megvetve, gonoszul összeesküdtek az isteni gondviselés különös intézkedése által felállított szentszék világi szuverenitása ellen. Tehát az Istentől rábízott népek lelki üdvéért való aggodalmában emelte fel szavát, hogy mindezen tévtanokat megátkozza, mint amelyek nem csak a katolikus hittel, nem csak az isteni és egyházi törvényekkel, hanem magával a józan okosság természetes és örök törvényével és jogával homlokegyenest ellenkeznek. Ilyen dolgok hirdetésére és a népeknek ilyenekre való feltüzelésére küldte hazájukba a püspököket, Lavalette-tel szólva: mint Sámson elbocsátotta volt a rókákat farkukra kötött égő üszkökkel a filiszteusok gabonaföldjeire.

A püspöki kar egyhangú buzdításán felbátorodva Pius a legkevésbé gondolhatott arra, hogy az egyházrablókkal kiegyezzék, kivált miután ez a kiegyezés nemcsak az egyházi államról való lemondást, hanem egyszersmind a zárdákra és tanügyre vonatkozó szabad szellemű rendszabályok helyeslését is magában foglalta, melyek pedig az ifjú Olaszországgal elválhatatlanul össze vannak kapcsolva. Ez okból nem kételkedtek afelől, hogy ha ez [az Olaszország] végül bevonul Rómába, a pápa, aki amilyen szelíd kedélyű, éppoly önfejű is, hacsak valami csöndes erőszak vissza nem tartja, onnan ki fog vonulni. Nem mindegyik lelkiismeretes pápa tartotta volna ezt vallásos kötelességének. Midőn 14 bíboros teljes ünnepélyességgel a Péter templomába vonult, hogy ott Te Deum-ot énekeljen a római köztársaság helyreállításáért, VI. Pius nem akart Rómából menekülni, mert ő nem csak fejedelem, hanem

274

egyszersmind püspök is, kinek nem szabad nyáját elhagyni, és apostolok sírjánál akart meghalni.

A pápaság a középkorban megalapult jognézet szerint szellemi hatalmával nincs Rómához kötve, egykor 70 évig fennállt idegen földön, és Szent Péternek szabály szerint megválasztott utóda, mint római püspök, ugyanolyan jogosult volna Berlinben, mint Rómában. (1) De mivel a népek hitében Szent Péter utódi joga mégis a római püspökséghez van kötve, mivel csak a Tiberis melletti város, melyre az egyházi jelleg a régi klasszikus kor emlékeinek dacára oly mélyen rá van sütve, mely a pápák, fejedelmek és népek kegyes buzgósága következtében egy világegyház nagy mennyiségű katolikus alapítványaival bír: a pápaság hosszabb ideig tartó távolléte, sőt a honi talajból, amelyben naggyá növekedett és megvénült, más idegen talajba való átültetésének megkísérlése a száműzött pápaság egyházi jelentőségét is csökkentené; és nehéz dolog hosszú időn keresztül idegen kenyeret enni. De az olasz királyság is kénytelen a pápai székkel való kiengesztelődést óhajtani, mert az ifjú királyság nem fog békéhez jutni mindaddig, míg a pápától függő püspökök a kormánnyal ellenségként állnak szemben, és csupán az egyházi szakadás lenne a másik, mindkét felet egyaránt veszéllyel fenyegető megoldás. Ezért egy pápának, habár nem diadalmas, mindazonáltal örömmel üdvözölt visszatérése, – aki anélkül, hogy a kedvéért a tengerből egy új Délosz emelkednék ki, talán mint VII. Pius a tenger hullámaitól mosott Szent György templomában választatnék is pápává, – ez lenne a dolog vége, úgyhogy Róma a pápaság városa maradna, s ezáltal neki még mindig megvolna a jelen korban is valami általános világtörténelmi jelentősége, és mint egy nagy királyság fővárosa új, sajátságos fényre emelkednék, habár vesztene is valamit magános romjainak melankolikus szépségéből. Mert nem szabad elfeledni, hogy nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok közt is vannak a pápa világi hatalmának tisztelői, csupán esztétikai és régészeti

(1) Perrone (T. II. § 601): "Fieri potest, ut Summus Pontifex resideat Viennae, Mediolani, Berolini aut Petropoli; nunquam vero potest fieri, ut simplex episcopus Viennensis aut Petropolitanus sit Summns Pontifex; ubicunque idcireo resideat, semper erit Pontifex Romanus, ut possit dici ac vere sit in primatu Petri successor."

275

érdekből is, miként egy gótikus stílusú kastélyt vagy egy bizánci bazilikát félig romba dőlten is meg óhajtanánk őrizni, mint a művészetnek régi emlékét. És én magam is, habár nem szeretném Humboldt Vilmossal a római Campagnát teljesen pusztává kárhoztatni, hogy magános szépségében a régi világváros romjait méltóképp környezze, talán mindazok, akik ott sok szép napot éltek vagy élni reménylenek, velem együtt szerfelett sajnálnák, ha Róma nem lenne többé a pápaság szentségtelen-szent városa, mindazokkal egyetemben, melyek hozzá vannak tapadva. De itt nem kedélyes óhajtásokról van szó, s nem is archeológiai vagy szépművészeti kérdés forog fenn, hanem egy népről, a valódi élet rideg komolyságáról, és azért, hogy valaki nem képes élők fölött uralkodni, nincs joga azokat múmiákká tenni, mint amihez a római lakosságnak sem kedve, sem hajlama. (1)

A föltételek, melyek mellett a pápának, világi uralom nélkül, az egyház kormányzására az eddigi mód szerint teljes szabadság biztosíttatnék, könnyen megállapíthatók voltak úgy, amint azokat maga a dolog természete megadta. (2) Tudniillik: a pápa szabad választása az eddigi gyakorlat szerint, sőt még szabadabban, s különösen Olaszországtól függetlenebbül történhetnék; ennek teljes szuverenitása, a bíborosok házi főpapok, és [a] szolgák hivatalosan csupán az ő alattvalói; az ő személyes függetlensége, és mint a katolikus egyház fejének minden egyházi határozata az összes katolikus hatalmaktól garantálva, követei a diplomáciai testület jogaival felruházva; a Leó-féle városrész, (3) a Tiberisen túl a San Spirito kapuig, az ő joghatósága alá rendelve, anélkül,

(1) Perfetti: Nuove condizioni del Papato p. 18.: "Chi non puo essere Re de' vivi, non ha il diritto di mummificarli."

(2) Így állítottam én fel azokat már 1861. január 6-án a "Der Papst u. Italien" című röpiratomban, nem nagy eltéréssel azon javaslattól, melyet Napóleon herceg a francia szenátusban tett, s attól sem nagyon különbözően, melyet a torinói kormány indítványozott.

(3) Ezt a városrészt, mely a vatikáni területet környezi, az Angyalvártól a Janiculus hegyéig a Tiberis mellett elnyúlva, a Péter templomának a szaracénok általi elpusztítása után IV. Leó Lothar császár beleegyezésével és segítségével kemény kőfallal körülvette, s ünnepélyes felszentelése alkalmával a "Civitas Leonina" nevet nyerte, s azóta csaknem mostanig külön igazgatása és történelme volt.

276

hogy ennek lakossága Olaszország állampolgári jogaitól meg lenne fosztva, mint lakhely és adósságmentes birtok a Vatikán, minden művészeti és tudományos kincseivel, a Laterán, a Propaganda, más egyes nemzetekhez vagy az egész katolikus egyházhoz tartozó tan- és nevelőintézetekkel, ezeken kívül a Castel Gandolfo-i nyári palota, kertjeivel együtt, a Porto d'Anzio-ban levő villa, s ami még egy papi fejedelmi élet kellemeire szükséges; a svájci testőrség a szükséghez képest szaporítható, végül pedig a Rómában székelő bíborosoknak az udvartartásra, követségekre, jótékonysági intézetekre, s a Péter templomában, valamint a Vatikán kápolnáiban tartandó istentiszteletre elegendő gazdag jövedelem biztosítva – éspedig nem úgy, mint költségvetési támogatás, hanem mint jogokon alapuló és az egyházi állam uradalmaira fektetett haszonbér; mert a katolikus egyház jellege igényli, hogy annak látható feje ne éppen apostoli szegénységben, hanem eddigi körülményeihez szabott bizonyos fejedelmi fény közt éljen. Midőn I. Napóleon az egyházi államot Franciaországhoz csatolta, a pápának római és párizsi palotái mellett évenként kétmillió frank jövedelmet rendelt. Ez a békés kiegyenlítés tekintetéből valójában igen csekély volt, egy pár millió itt nem jöhet tekintetbe, ha arról van szó, hogy az olasz királyságot a pápaságra nézve eltűrhetővé tegyék. Minden aggodalom nélkül ki lehetett volna Rómát Szardíniával cserélni, amint egyszer szó is volt róla, de a pápára nézve nem lakó- és temetkezési hely gyanánt (amint volt az a régi keresztyénekre nézve a vértanúi korban, s egyik elődjére nézve is), hanem hogy az mint új Péter-örökség szolgáljon mintegy biztosítékul az évi járadékra nézve. De vajon ez valóban biztosította volna a pápának méltósága mellett szellemi függetlenségét?

A középkorban, midőn a személyes biztonság és szabadság attól függött, hogy valaki egy hatalmas ember szolgálatában álljon, vagy maga elég hatalmas lévén nagy földbirtokkal és alattvalókkal rendelkezzék, a római püspöknek is saját szabad területre volt szüksége, hogy világtörténelmi rendeltetéséhez képest Nyugat fejedelmei és népei fölött erkölcsi uralmat gyakorolhasson, s így alakult meg ez a különös állam azon személy képviseletében, kinek nem volt fejét hová lehajtani, és a szegény galileai halász utódjában, nagy erőfeszítések s néhány kitűnő tehetséggel felruhá-

277

zott egyén munkássága által; és mégis a pápák ezen erkölcsi hatalma akkor állott a legmagasabb fokon, midőn az egyházi állam még szakadozott, bizonytalan és sokképpen fenyegetett birtokok halmaza volt. A modern állam a maga civilizációjával oly viszonyokat hozott létre, melyek közt egy a szerencsétől kegyelt magánegyén, talán nagy földbirtokos, gazdag kereskedő, vagy valamely főtörvényszék tagja, ha akaratja és jelleme olyan, hogy kötelességét pontosan teljesíti, nagyobb biztonságban és szabadságban él, mint hajdan a lovag a maga várában és a fejedelem a maga erődített városában. Így a jövendőbeli pápák is, ha egyszer a nagy áldozat meg van hozva, sokkal biztosabban fognak lakni városrészükben, melyet a gyűlölködő túlzás "pápai gettónak" nevezett – mint a középkor némely pápája, kinek nagy hatalmát még most is bámuljuk, és a politikai gondoktól nem zavartatva imádkozhatnak és gondoskodhatnak az egyház örök javairól.

A német püspököknek a vesztfáliai béke szekularizációi után is legalább annyi földbirtok maradt a kezükben, mint amennyit a csonkítatlan egyházi állam kitett; de azért senki sem állíthatja, hogy a német püspöki kar kevesebb befolyást és hatalmat gyakorol az egyházra, mióta püspökeink többé nem birodalmi fejedelmek, hanem csak lelkipásztorok, de legalább kizárólag egyházi érdekből választatnak. Ha megtekintjük, hogy ezen püspökök némelyike, míg tisztán egyházi téren állott, uralkodójával szemben független tudott lenni, nincs mit félni attól, hogy a pápaság piemonti egyházi javadalommá, s a pápa bizánci udvari patriarchává, vagy római pappá legyen, s a katolikus népekhez intézett főpásztori leveleit a szardíniai király minisztere ellenjegyezze; már csak azért sem, mert ő nem egyedül az olasz királysághoz fog tartozni, és csaknem mindegyik katolikus hatalmasság, melyhez folyamodnék, kész lenne egyházi függetlenségét védelmezni, mely iránt éppen ezen okból a honi kormány is a legkiválóbb kímélettel viseltetnék, nehogy a pápa felszólalása kényelmetlen beavatkozást és bonyodalmakat idézzen elő.

Egy szabad szellem a láncok közt is szabad, és a középkor nem egy pápája ilyen módon meg tudta őrizni szabadságát. Az intézményeket semmi esetre sem szabad a ritkán található jellemnagyságokra építeni, hanem az átlagos középtehetségekre. VII. Pius

278

nem volt valami hős szellem, éppen amint IX. Pius minden eszményítés dacára sem az, és mégis az egyházi államtól megfosztva, mint szegény fogoly ellenállt a hatalmas uralkodónak, aki előtt Európa meghajolt, midőn a császár által kinevezett püspököktől az egyházi szentesítést megtagadta, s így ennek egész egyházi építményét veszélyeztette. Midőn a császár haragkitörésének elbeszélésével akarták megfélemlíteni, egész szelíden azt felelte: én azokat a Megfeszítettnek lábaihoz fogom letenni. Napóleon ezen egyházi lelki hatalomtól remegett, és csak saját szellemi hatalma által győzte le néhány napra.

Hogy pedig a pápa mint a katolikus egyház feje világi szuverenitás nélkül is fenntarthatja magát, sőt enélkül egyházi diadalokat is ünnepelhet, ténylegesen kiviláglik abból, hogy ő a szó valódi értelmében már rég nem volt szuverén. Például XVI. Gergely politikai helyzetét tekintve Ausztriától függött, IX. Pius azon nap óta, midőn francia szuronyok oltalma alatt vonult be Rómába, némely más hatalmasságok mellett, kik ott uralkodtak, egészen személyes biztonságáig Franciaországtól függött. Mindazáltal a császárnak, kire keservesen panaszkodott, hogy "bajos eldönteni, hogy vajon jelenleg barátaink védelmeznek-e, vagy ellenségeink tartanak börtönben," általában semmit sem tett akarata szerint, minden politikai kívánságát figyelmen kívül hagyta, egyházi tekintetben is egy, a császár által kinevezett püspöktől – talán politikai bosszúból – a szentesítést megtagadta, ezért Napóleon is, hogy ilyesfajta megtagadással ne találkozzék, több megürült püspöki széket betöltetlenül hagyott.

Ellenben elég gyakran megtörtént, hogy a pápa világi minőségénél fogva papi állásával nem egyező tényt követett el, politikai állása mint olasz fejedelmet kényszerítette vagy elcsábította, hogy olyan egyházi rendeleteket bocsásson ki, melyek nem egyeztek meg az egyház értelmével. Kiváltképp amint jelenleg az államok alakultak, az egyházi állam, még ha sértetlenül helyre lehetne is állítani, igen kicsiny arra, hogy politikailag függő és idegen politika játéklabdája ne legyen. Midőn I. Napóleon elfoglalta, a történelmi tények által igazolva így szólott a törvényhozó gyűlés előtt: "A vallás ügyeit igen gyakran összezavarták egy harmadrangú állam érdekeivel, és ezeknek feláldozták őket. Ha Európának fele a

279

római egyháztól elszakadt, ezt valóban azon ellentmondásoknak kell tulajdonítani, melyek nem szűntek meg létezni az egész földkerekségre kiterjedő vallásos igazságok és Olaszország egy szegletének önző érdekei közt. Ezen botránynak örökre véget vetettem."

Éppen a pápa politikai állása, melyet az egyházi állam szükségképpen feltételez, az oka, hogy az olasz nép nagy része előtt a szellemi pápaság, vagy talán még ennél több is, a bosszúság, sőt utálat tárgya lett. A pápát a szultánnal hasonlították össze, a "haldoklót" a "beteg emberrel:" a pénz után való szorongó kiáltozás hirdeti a pápaság végét, amint Törökországnak is ez a halálkiáltása. Garibaldi hősiessége, valamint határtalan önzetlensége által a nép kedvence maradt, jóllehet népies beszédekben mint nyílt leveleiben kimondta, hogy "Mi a Krisztus vallását valljuk, nem a pápáét és a bíborosokét, mert ezek Olaszország ellenségei. A pápaság rákfenéjét ki kell metszeni Olaszországból. Szakadjatok el a papi alakot öltött viperáktól, az ördög helytartójától, a római Antikrisztustól. Újítsátok fel a régi keresztyénséget, mely az önmegtagadást, a kölcsönös megbocsátást és az emberek egyenlőségének szent dogmáját hirdeti. Ezután az olasz pap hirdesse a szószékből a haza megszabadulásának evangéliumát és a Vatikán elátkozását." (1)

A pápa-király képzete egészen új: a régi pápák elvilágiasításnak, a középkoriak lealázásnak tekintették volna, hogy így a földi fejedelmekkel egy szintre helyeztessenek. Az egyházi államot szükséges, de a menny és pokol fölötti szellemi hatalomhoz képest csekély függeléknek tekintették. Ez az összetétel először a pápaság világi hatalmának ostromlóinál lett jelszóvá. (2) Midőn IX. Pius arra hivatkozott, hogy Krisztus helytartójának trónját nem Olaszország népei, hanem csak némely Istentől megfeledkezett emberek akarják felforgatni, és Antonelli is azt állította, hogy a pápai kormány csupán a torinói kabinettel, és nem az olasz nép-

(1) Pantaleo atyához, a paviai tanulókhoz és Olaszhon papjaihoz intézett nem éppen szerencsés hangú levelei, valamint elszerencsétlenedett regényei.

(2) Azt mondják, hogy Passaglia találta ki.

280

pel szakított, egy messze hangzó népszózat így felelt: "Le a pápa világi hatalmával, le a pápa-királlyal! Éljen Viktor Emmánuel a Capitoliumon!" Olvasni lehetett ezt számtalan feliratban, s nyomtatva némely ablak mögött, név szerint a régi pápai városban, Bolognában. Azon összefoglalás az egyházi törvények egyik alapeszméjének is ellentmond, mely szerint Isten a keresztyénség üdvére minden hatalmat a királyság és a papság közt megosztott, melyek egymást kölcsönösen támogatják, de soha össze nem vegyülhetnek; vagy amint a középkori germán népjogban kifejeztetett: a császárság és pápaság közt.

A katolikusok félelmével és a protestánsok reményeivel szemben még az is megtörténhetik, hogy a pápára nézve, ha a világi terhet és uralmat magáról lerázza, ha többé nem nevezhetik Olaszország rossz szellemének, és az Úrnak szavát: "Az én országom nem e világból való!", és az apostolét: "Istennek harcosa nem vegyül világi dolgokba!" többé nem lesz kénytelen pirulással hallgatni, a vallásos hatalom és működés új korszaka kezdődjék. Akkor a pápa nem lenne rákényszerítve, hogy magát csapatokkal környezze, francia zsoldosait szemlélje és új kaszárnyák alapkövét letegye. Az egyház nem esnék többé kísértésbe, hogy olyat tegyen, ami a kedélyeket elkeseríti és elidegenít a vallástól, mint amely világi célokra használtatik, vagy világi eszközök használtatnak egy csinált vallás javára, mint Airaldi inkvizítor is kibocsátott egy rendeletet (1856), amely szerint köteles mindenki a legszigorúbb egyházi büntetés terhe alatt bármely vallásos vétséget feljelenteni, pl. egy szolgáló átok alá esik, ha elmulasztja bejelenteni az inkvizíciónak, hogy gazdája házánál pénteken húst ettek. A pápa akkor nem jönne többé kísértetbe, hogy egy Izabella királynénak küldje a megszentelt arany rózsát, erénye jutalmául. Sem hamispénzverővé nem lenne, aki pénzt veret a valódi értéken alul, minek következtében, jóllehet a francia parasztok a szentatya képeivel ellátott szép frankokat szívesen berakták ládájukba, míg végre a francia kormány kénytelen volt ezen pénz értékkülönbségét kinyilatkoztatni, s ekkor minden boltban lehetett hallani ezen megjegyzést: "c'est un pape! Il ne vaut rien." (*) Akkor ritkábbak lennének azon főpapok is, akik a papi talárt csak azért öltik fel s azért mondanak le feleségükről, hogy minden benső hivatás nélkül tisztes-

(*) Ez egy "pápa," nem ér semmit! [NF]

281

ségre és hatalomra jussanak. A Szentlélek sem jutna azon szorult és korlátolt helyzetbe, hogy csak olasz férfiút legyen kénytelen az egyház fejévé választani, amint ez azon világias főpapság közül kikerült bíborosok többsége által több mint három század óta történt, teljes ellentétben a katolikus egyház nemzetek fölötti érzelmével. Ez az egyháznak dicstelen szolgasága, éppúgy, mint némely koronás világinak a szándékolt pápaválasztás elleni kizárási joga, ami az olasz választófejedelmet és ennek olasz politikáját illette. Tisztán egyházi pápával szemben nincs semmi joguk, ezt tiszttársai tisztán és szabadon egyházi tulajdonságai szerint választhatják. Van valami abban, amit az öreg Thiers szónokiasan túlozva kimondott, hogy egyedül az egyházi állam az, mely a pápát némileg zabolázza: egy szerzetes, aki pápa volna a pápai állam nélkül, mindenhatónak tartaná magát.

Azonban a katolicizmus világi fénye a pápa-királyság eltörlésével bizonyos mértékben mindenesetre el fog homályosodni. A konkordátumokat nem lehet többé nemzetközi szerződéseknek kiadni, melyeknek átalakítását vagy megszüntetését az állam nem végezheti el önmagával, saját tartományegyházával, hanem csak az Alpokon túl lakó püspöki fejedelemmel. Talán ha a pápa többé nem lesz fejedelem, a püspökök inkább meg fognak emlékezni arról, hogy velük magukkal egyenlő; talán egynémely fejedelem, az anyagi érdekek jelenkorában, nem fog oly áhítattal hallgatni a pápa szavára, ha nem kénytelen benne magához hasonló államfőt elismerni, hanem valósággal felsőbbet. Ilyen aggodalmak keletkezhetnek a bizonytalan jövő éjjeléből a szuverén földbirtok nélkül való pápa helyzete fölött, hogy vajon a katolicizmus szelleme még most is elég erős-e, hogy központjának ezen fejedelmi megtestesítése nélkül is rendületlenül fennálljon. Ha meggondoljuk külső megjelenítésre való törekvését, a világi fény és politikai hatalom hosszas élvezését, akkor nem ütközhetünk meg, hogy a világiasság utolsó, legfényesebb darabjához oly görcsösen ragaszkodik. Ehhez járul még a pápának az a környezete, melynek becsülete, hatalma, jóléte az ő világi uralmától függ, legyen az mégoly korlátolt. Náluk a személyes az eszményibe vegyül; aki a klérustól valamit el akar vonni, mindig úgy tekintetik, mint Istennek ellensége.

282

Az egyházi állam további fennállása mindazonáltal csupán idő kérdése volt, hogy vajon az olasz királyság fenn tudja-e magát addig tartani, míg Franciaországot valamely politikai esemény rákényszeríti, hogy csapatait a római területről újból visszavonja, melyek csakugyan nem maradhattak ott ítéletnapig. Előre látható volt ugyanis, hogy a francia kormány a legközelebbi háború alkalmával, legyen az akár Angliával, akár Németországgal, az olasz királyság segítségét, sőt még semlegességét is Róma feláldozásával lesz kénytelen megvásárolni, ezredeit talán már csak azon okból is vissza kell hívnia, hogy az elvágatásnak kitéve ne legyenek. Ezért a Rómába vezető egyedül biztos útnak az látszott, hogy Olaszország egysége, mely a monarchiának a szabadsággal való szövetségéből származott, keletkezéséhez híven a törvényes rendben megszilárduljon, s ezen gazdag birodalom minden erejét kifejlessze. Ha az olasz népnek elég közérzülete, vitézsége és mindenek fölött türelme lesz, hogy az ország egységét az akkori terjedelemben megőrizze, akkor egyszer csak el kellett jönnie azon napnak, midőn Róma minden kapuja Olaszország előtt tárva áll.

Ez a nap el is következett. Midőn Franciaország és kalandor császárja egymást elcsábították, hogy Németországot a szép Rajna-tartomány után vágyakozva megrohanják, és ellenük az egész német nemzet fegyvert ragadva fölkelt, a francia kormány, hadseregének első szerencsétlenségei után kénytelen volt seregeit a római területről visszahívni saját országa védelmezésére (1870. augusztus 10). Olaszország királya az egyházi állam sérthetetlenségét illetőleg engedte magát a Franciaország által már rég megtört szeptemberi egyezségre utasíttatni, akár azért, hogy félt a még mindig diadalmaskodható Franciaországtól, akár ezért, hogy titokban megígérték neki Rómát, ha szükség esetén segít. De ez a szükség oly hirtelen és rettenetes alakban tört Franciaországra, hogy segítségnyújtásra gondolni sem lehetett. Az olasz hadsereg megszállta az egyházi állam határait, hogy Garibaldi szabadcsapatainak fenyegető megtámadásától védje. Az olasz nemzetben ezen jó alkalommal ismét felébredt a főváros iránti egész viharos vágy, támogatva a római lakosság újból kinyilvánított és viszonzott kívánsága által. A király trónja valójában

283

fenyegetve volt, ha ezen óhajtásnak nem tesz eleget, és midőn kormánya végre elhatározta magát, hogy a Péter örökségébe való benyomulásra a rendeletet kiadja, legalább félig igaz volt, amit Viktor Emmánuel a pápának írt, hogy ő sem a nemzeti törekvések hevének, sem a forradalmi párt izgatásainak nem tud határt szabni. IX. Pius segítségért folyamodott a katolikus hatalmakhoz. Mindazonáltal egyetlen állam sem volt abban a helyzetben, félve ezen időben a háborútól, hogy a pápa-király megszabadítására lovagjátékot indíthatott volna, és még nehezteltek is a csalhatatlanra, aki most a maga "non possumus"-át mások szájából kapta vissza. A király követe felajánlotta a pápának lelki uralma függetlenségének feltételéül a Leó-féle városrészt szuverén birtok gyanánt, minden Rómában levő egyházi intézet fölötti szabad rendelkezéssel; járadékának csonkítatlan kiszolgáltatását, követfogadási és -küldési jogot, a bíborosok adómentességét és jövedelmeik csonkítatlan kiadását, s az államadósság átvételét, stb. A pápa megtagadván mindannak elfogadását, melyben csak a legkisebb vonatkozás is volt a világi uralomról való lemondásra, a királynak ezt írta: "én dicsőítem Istent, aki megengedte, hogy felséged életemnek utolsó szakaszát keserűséggel halmozza el." A pápai csapatok parancsot kaptak, hogy a túlnyomó erő elől Rómába vonuljanak vissza. Mintegy 12000-en voltak, a francia zsoldosokhoz és a külföldiekhez újabb időben a hegyek közül úgynevezett Squadriglieri-ket is toboroztak, akikről a rossz hír azt beszélte, hogy most alkalmas idő van a határhegységeken átutazni, mivel azon vitéz férfiak, kik ott a biztonságot veszélyeztetni szokták, mind Rómába hívattak. Mindazonáltal ez az őrsereg távolról sem volt elégséges arra, hogy Róma terjedelmes falait a nagy olasz haderő ellen megvédelmezze, miután a római lakosságot a pápa érdekében felfegyverezni, miként 1849-ben a köztársaság mellett történt, nem bátorkodtak. Ezért, hogy a szükségtelen vérontást elkerüljék, a protestáns Arnim gróf, az észak-németországi követ megkísérelte a közvetítést, s végül az olasz fővezértől, Cadorna tábornagytól 24 órai időt nyert a megfontolásra. A pápai tábornok, a vitéz svájci Kanzler, a katonai becsülettel nem tartotta összeférhetőnek, hogy a várost minden csata nélkül feladják, s ezáltal a Béke Fejedelmének helytartója rá engedte magát beszéltetni, hogy az ő becsülete is azt követeli,

284

hogy világi országát ne adja fel mindaddig, míg annak jeléül, hogy csak az erőszaknak enged – vér nem folyt. Mindazonáltal az ütközet előtti este tábornokához ezen rendeletet bocsátotta: "Azon pillanatban, midőn egy nagy szentségtörést, egy borzasztó igazságtalanságot akarnak végrehajtani, midőn egy katolikus király hadserege minden ok nélkül, sőt az ok minden látszata nélkül a katolikus világ fővárosát ostromzárral nyomorgatja, mindenekelőtt szükségét érezzük annak, hogy köszönetünket nyilvánítsuk hadcsapatainknak, melyek magukat ezen főváros védelmére szentelték. Ami pedig ezen védelem tartamát illeti, kénytelenek vagyunk azt rendelni, hogy az általában csupán tiltakozásból álljon, mely elégséges lesz az erőszakot nyilvánvalóvá tenni, tehát mihelyt rést lőttek, azonnal meg kell kezdeni az átadás iránt az alkudozást. Olyan időben, midőn egész Európa két nagy nemzete közt folytatott háború rendkívül számos áldozatait gyászolja, ne mondják, hogy Krisztus helytartója egy nagy vérontásba beleegyezését adja. A mi ügyünk Istennek ügye, az ő gondviselésébe helyezzük minden bizalmunkat."

Eszerint megkezdődött az ostrom szeptember 20-án reggel 5 órakor a város három oldalán. Négyórai ágyúzás után rés lövetett az újonnan épült Porta Pián, a fehér lobogó feltűnt az Angyalváron, mindazonáltal történt a városban még néhány lövés, mialatt Olaszország bevonuló hadseregét az örömtől ujjongó lakosság üdvözölte. Csak délután jött létre a tisztán katonai feladás, mely szerint: az őrsereg hadifogollyá lesz, az idegen csapatok Olaszhon határain túl kísértetnek, a bennszülöttek elbocsáttatnak, a squadriglieri-ket kivéve, akikre nézve először nyomozás történik, hogy mennyiben tarthat igényt rájuk az igazságszolgáltatás; a tiszteknek szabadságukban áll az olasz hadseregbe lépni. A római terület kormányát egy, legalább részben a lakosság által a Coliseumban választott bizottság (Giunta) vette át, melynek elnöke lett a gaëtai születésű Sermoneta herceg, VIII. Bonifác nemzetségéből, aki úgy volt ismeretes, mint a szabadság, művészet és tudomány barátja, de évek óta csaknem egészen vak. A kedvelt népszavazásnak, hogy a lefoglalás jogi alakot nyerjen, október 2-án kellett megtörténni a következő szavazási nyilatkozattal: "Azon bizalomban, hogy a pápa erkölcsi függetlensége biztosíttatik, akarom a II. Viktor Emmánuel és utódai monarchiájához való csatlakozást." Viterbo minden

285

aggály nélkül erre szavazott. A rómaiak semmit sem akartak tudni ilyen csatlakozási feltételekről, ez nem lehet a népszavazás tárgya, olasz polgársági joguk független azon biztonságtól, melyet az olasz kormány az egyháznak nyújtani szándékozik. Ezeknek megengedték, hogy a feltétel nélkül szavazzanak. Semmi okunk sincs az ilyen szavazásra valami nagy súlyt tenni, azonban amint az történt: törvény szerint titkosan, bárha igen sokan igenjüket (si) kalapjukra tűzve nyíltan viselték, s a céhek és más társulatok többnyire, mint valami ünnepélyre, úgy járultak az urnához. Az eredmény, 40785 "igen" 46 "nem" ellenében, (s az egyházi állam más helységeiben is hasonló volt az arány, sőt némely helyeken csupa "igen") mégis a nép szavának jelentékeny nyilvánulása volt, s a pápaság világi uralma halálos ítéletének tekinthető, főleg azon időben, midőn az olasz királyság már rég elvesztette tavaszi üdeségét.

IX. Pius a követekhez intézett köriratában azonnal tiltakozott a katolikus egyház ezen megrablása ellen. Tudatlanság vagy méltánytalanság volt IX. Piustól azt követelni, hogy szabad alku útján lemondjon az egyház örökségéről. Azt egy igazlelkű pápa nem teheti meg: ő nem tulajdonosa, hanem sokkal határozottabban, mint bármely más monarcha vagy majoratus örökös, csak haszonvevője és kezelője egy nagy egyházi alapítványnak. Ez a tény az egyházi törvénnyel ellenkeznék, melyre ő támaszkodik, s ellenkeznék esküjével, melyet tett, hogy a szentszék jogait épségben fenntartja és a kúria birtokából semmit elidegeníteni nem enged, akkor, midőn megkoronáztatása alkalmával így kiáltott fel a nép: "Tudd meg, hogy te a királyok királya vagy, az uraknak ura, Krisztusnak helytartója a Földön!" Példabeszéddé vált: Róma soha sem hátrál, hanem bevárja mindig az alkalmas időt – de mennyi mindent követtek el századok óta ezen ábrándos jogok ellenében! A pápák mindezen megtörtént tények ellen tiltakoztak, ők a körülményeknek az ő képzelt jogaikkal ellenkező hatalma által a maguk módján protestánsokká lettek. Így IX. Pius is protestált, és utódai is protestálni fognak, amint hivataluknak fogalma és ceremóniája kívánja, ők protestálnak és tűrik, amit megváltoztatni nem lehet. I. Napóleon belátta ezt, bárha éppen ő, s minden halandók közt egyedül ő erőszakolta ki a pápaságtól a tolentinói békében a világi uralomról való lemondást, de

286

valóságos háború által és az egyházi állam többi részének megmentése reményében, melyet a hitetlen köztársasági seregek elpusztítással fenyegettek. Midőn pedig ez a hódító, miután már félig meg volt törve, ő a kiátkozott 1813. január 25-én Fontaineblau-ban az ő előkelő foglyától az új konkordátumot kicsikarta, s este jelentették neki, hogy VII. Pius amiatt aggódik, hogy ez a konkordátum az elvett egyházi államról való lemondásnak tekintethetnék – akkor a császár neki ezt az éppoly büszke, mint egyszerű levelet írta: "Szent atya! Tudomásomra jutott, hogy szentséged a konkordátum aláírása által azon aggodalmat táplálja, hogy ebből azt a következtetést lehet levonni, mintha szentséged ezáltal a római államról lemondott volna. Szerencsém van szentségedet biztosítani, hogy soha sem tartottam szükségesnek, hogy a római állam fölötti fennhatóságról való lemondását kieszközöljem. A pápával folyó alkudozás alkalmával ezt csak mint lelki dolgokban az egyház fejét tekintettem. Egyébiránt kérem Istent, hogy tartsa meg sokáig szentségedet anyaszentegyházunk kormányán – szentséged igen engedelmes fia, Napóleon."

Viktor Emmánuel hasonlóan írhatott volna IX. Piushoz, akinek tiltakozása csak azt fogja meggátolni, hogy azon jogok, melyeknek őt egyházi kormánya szabad gyakorlásában kellene biztosítani, nem nyerik el a szerződés határozott alakját. Mindazáltal valami pótlékot kell helyette találni, valamely "modus vivendi"-t, miután mégiscsak együtt kell élni, talán valami szerződést az olasz korona és néhány bíboros közt, melyet a pápa történni enged, s később a katolikus hatalmak biztosítják. IX. Pius kezéhez is vette eddigi járadékának havi részletét október 1-jén, melyet az olasz kormány biztosítani akar, 52000 scudit, tehát évenként többet hárommillió franknál. (1) VII. még Pius visszautasította azt, nem akarván az egyházrablónak kezéből elfogadni. Ő ugyanis élhetett szegény módra, mint fogoly, míg IX. Pius csak néha véli, hogy fogoly, és mégis a végén elég eszélyes önként az övéinél maradni, míg a vatikáni fejedelmi lakás minden hivatalnokával és

(1) Azon megjegyzéssel, hogy ezután a többi katolikus kormány is részt vesz ennek hordozásában, melyet azonban szabadságukban állott azon kormányra hagyni, amely a pápai államot lefoglalta.

287

svájci testőreivel egyetemben nem engedi, hogy csupán a péterfillérek által biztosított életet folytatni bátorkodjék. Antonelli szeptember 28-ról a pápai szék melletti követekhez tiltakozást nyújtott be a szentszék uradalmainak méltatlan és istentelen megrablása ellen, mely által az egyház feje oly helyzetbe jutott, "hogy tekintélyét nem használhatja azon teljes szabadsággal, mely neki múlhatatlanul szükséges." Mindazon károkért, melyek a firenzei kormány ezen erőszakos és magában véve semmit érő bitorlásából erednek, a király és kormánya tétetnek felelősökké, és a szent atyának s utódainak minden ezáltal megsértett joga fenntartatik, "hogy annak idejében azoknak valóságos birtokába visszalépjen." A pápa Szent Mihály napján minden egyes bíboros címe alatt egy ilyen tiltakozást bocsátott közre. Ha a katolikus népek jogosítva vannak megkövetelni, hogy a szent atya részére az ő lelki kormányzása végett szükséges szabadság biztosíttassék, és az olasz kormánynak érdekében áll ezt az általa elismert jogot biztosítottnak mutatni, ennek ellenében nyilvánítja ezen tiltakozását: "Mi magunkat azon szabadságtól látjuk megfosztatva, mely nekünk mindenekelőtt szükséges, hogy Istennek egyházát kormányozhassuk és annak jogait fenntarthassuk, és mivel, ha mi nyilvánítjuk, hogy tőlünk ezen szabadságot elvették, a mi ellenségeink nem felelhetik, hogy a mi nyilatkozatunk és panaszunk nem alapos, és mivel minden értelmes ember kénytelen belátni, hogy miután tőlünk a posta és levelek nyilvános szállításának joga és legfőbb hatalma megvonatott, melynek mi fejedelmi hatalmunknál fogva birtokában voltunk, és mivel mi azon kormány iránt, mely rajtunk ezen erőszakot elkövetni bátorkodott, semmi bizalommal nem viseltethetünk, a szükséges és illetékes úttól és szabad rendelkezéstől (*) meg lévén fosztva, azon módokhoz szándékozunk folyamodni, melyekről Jézus Krisztus helytartója és minden hívők atyja, akinél az egész világ fiai menedéket keresnek – kénytelen gondoskodni és intézkedni."

Ez mégis különös indokolása a lelki szabadság hiányának. Nem a levelek visszatartása vagy a levéltitok megsértése miatt panaszkodik, ami az olasz királyságban nem fordul elő, sőt sokkal inkább szokásban volt néha az egyházi államban; hanem csak hogy a pápai levelezések nem élvezik a fejedelmi jogokat, tehát talán a szállítás díjmentességét. Korábbi tudósítások szerint panasz-

(*) Ezt a homályos kifejezést meghagyom, ahogy a könyvben áll. [NF]

288

kodott a pápa amiatt, hogy az ajánlott levelek kézhezvételét kénytelen bizonyítani, mint bármelyik magánszemély – mire azon feleletet nyerte, hogy szabadságában áll külön posta- és távíróhivatalt felállítani a Vatikánban. Ettől eltekintve a pápai sürgönyök, amennyiben nem futárok szállították őket, az egyházi állam határán túl eddig is az olasz postahivatalok kezén mentek keresztül. Ezért bajos volna a híveknek a legjobb akarat mellett is ezen körülményben a lelki szabadság veszélyeztetését felismerni, sőt miután más akadály nem soroltatik elő, ebben éppen az ellenkezőnek bizonyítékát fogják látni. Mert felhozatik még azon illetlenség is, hogy a Vatikánból jövő személyeket megvizsgálták, hogy nem rejtegetnek-e valamit a ruhájuk alatt. De maga a pápa hozzáteszi: "Ez ellen folyamodtunk, és azzal mentették magukat, hogy félreértés történt a dologban. De ki nem tudja, hogy az ilyen félreértések megismétlődhetnek, és még sok hasonlót fognak maguk után vonni!" Továbbá, hogy a város anyakönyvei átvizsgáltattak, nyilván katona-összeírási szempontból, és hogy különösen az egyház és vallás iránt magukat érdemesített hűséges csapatok szidalmazása büntetlen maradt. Az első helyes lehetett mint Róma bekebelezésének természetes következménye, és az utolsó is alig kikerülhető egy ágyúval és ostrommal bevett város első napjaiban. Komolyabb a római egyetem ügyében emelt következő vád: "Ez az intézet a hamis tanok és a tanári pályára hívottak képtelensége miatt oly állapotra jut, mely a mostanitól nagyon különbözni fog." – Ez csak feltevés, mert még tartanak a szünnapok, és az egyetemet illetőleg még semmi határozat nem történt, de pápai felfogás szerint helyes és később még komolyabb következményű előfeltevés: az olasz kormány kénytelen lesz a római egyetemre, a Sapienzára gondolni, habár nem is éppen azért, hogy képzettség nélküli tanárokat alkalmazzon, mindazonáltal igen könnyen olyanokat, kik semmi különös érdekkel nem viseltetnek a pápa csalhatatlansága iránt; és törekedni fog a népnevelést is emelni, mely mindez ideig az egyházi államnak nem volt szerfölött erős oldala. Általában az itt fejlődő viszonyok közt volt egy s más olyan, ami nem ugyan közvetlenül a katolicizmusra, de az eddigi római felfogásra nézve mindenképpen fenyegető hatással volt, és nem folyt le minden éppoly simán, mint ahogy óhajtották és végrehajtani szándékoztak.

289

A Leó-féle városrésznek tehát a pápa szuverén birtoka gyanánt kellett volna maradnia. Ezen városrészben az egyházi személyeken kívül nagyobbrészt kézművesek laktak, jól megtermett férfiak szép asszonyokkal, hihetőleg germán vegyülék, és ezek a trastevereiek ezelőtt úgy voltak ismeretesek, mint különösen pápai érzelműek. Ennek meg kellett változni, mert az olasz seregeknek a Tiberis bal partján fekvő nagy városrészbe történt bevonulása után a Leó-féle városrészben is lázongás ütött ki, melyet a pápai zsandárok nem lévén képesek elnyomni, a Vatikán számára olasz őrseregért folyamodtak, melyet Cadorna azon tisztán kifejezett megjegyzéssel engedélyezett, hogy ez az őrség azonnal vissza fog vonulni, mihelyt a szent atya lakhelye saját palotaőrsége által teljesen biztosítva lesz. Mivel ezen városrészben nem kellett népszavazásnak történni, a trastevereiek zúgolódtak, nem akartak a pápa alattvalói maradni: ezért szabadságot adtak nekik, hogy szavazólapjaikat a folyón túl egy urnába vessék, melyet ők mind "igen"-nel megtöltve nagy ünnepélyességgel vittek a Capitoliumba.

Természetes volt, hogy a pusztán politikai okból fogságra vetett személyek, körülbelül százan, szabadon bocsáttattak, és nem lehetett meggátolni, hogy a száműzöttek Rómába vissza ne térjenek. Több ezren, akik az 1849-es köztársaság óta elmenekültek, a pápaság elleni bosszús gyűlölettel tértek vissza végre hazájukba. Befolyásuk a lakosságra elkerülhetetlen volt. A birodalmi törvények szerint a zárdák legalább a Leoninán kívül el fognak töröltetni, s gazdagságuk a kormányra nézve igen örvendetes lesz. Már eddig is jelentették magukat jezsuita [menekült]csapatok Máltában, s azon tudósítást vettük Rómából, hogy az olasz törvényhatóságok nem érzik magukat olyan állapotban, hogy a jezsuitákat a római nép bosszújától megvédhetnék. Ezáltal fenyegetve egy ideig a jezsuita-pápai újság, az Osservatore Romano is elnémult, a Civilta Cattolica is késlekedett megjelenni, míg a szabad szellemű lapok egy éjszaka alatt felsarjadtak. Az olasz törvények szerint a vallás miatti minden jogi egyenlőtlenség el van törölve, és így a csalhatatlan pápa csakhamar mindenféle szabad szellemű hatalmakkal látja magát körülvéve, kiknek az ő Syllabusa oly vitézül felmondotta volt a barátságot. Ez végül őt még el is űzhetné Rómából, azonban hová

290

meneküljön Európában, hogy hasonló botrányokkal ne találkozzék, mindenütt szólás- és gondolatszabadság, kivéve talán a francia köztársaságot.

A római küldöttséget a szavazás eredményével 133.681 igennel és 1507 nemmel Firenzében nagy ünnepélyességgel fogadták. A firenzei polgárok, bármennyire fájlalták városuk veszteségét (mely a nagy erőfeszítés után, hogy a kormányt méltóképpen elhelyezzék, megszűnik Olaszország fővárosa lenni), elég finoman gondolkodtak, hogy Torinóval szemben, mely soha sem szűnt meg ezen veszteség miatt bosszúságát nyilvánítani, Rómát mint Olaszország valódi fővárosát ünnepélyesen üdvözöljék. Viktor Emmánuel a küldöttség fogadásakor így szólott: "Mint király és mint katolikus szigorúan ragaszkodom azon szándékomhoz, hogy míg egyfelől Olaszország egységét kihirdetem, másfelől az egyház szabadságát és a pápa függetlenségét biztosítani fogom." Az államújság október 9-én az egyházi állam tartományait az olasz királyság lényeges alkotórészeinek nyilvánította. A pápának megmarad méltósága, sérthetetlensége és minden személyes fennhatósági joga. A törvényhozás fogja megállapítani azon feltételeket, melyek mellett a pápának és a székhelyéül szolgáló városrésznek területi mentessége és lelki hatalmának szabad gyakorlása biztosíttatik. Ezen határozat közelebbről a parlament elé fog terjesztetni, hogy törvénnyé emeltessék. Lamarmora, aki Róma iránt mindig kedvezően érzett, mint a római tartományok helytartója Rómába küldetett, s kiáltványában kijelentette, hogy azon lojális szándékkal jön, miszerint a vallásos érzést, melyet az egyház főpásztorának szuverén függetlensége követel, kiengesztelje a nemzeti érzelemmel, mely Olaszország egységét csupán fővárosa által hiszi biztosítottnak – mert nagy és nehéz felelősséget vállalna magára az, ki minden kiengesztelődést visszautasítva, a két érzelem közt áthidalhatatlan mélységet nyitna. A parlamentnek (most már a római követekkel együtt) régi határozatát, miszerint Róma Olaszhon fővárosa, decemberben meg kellett valósítani, s a másodszori átköltözködés költségét, melyet mintegy 10 millióra számították, megszavazni. Arra is lehetett gondolni, hogy költségkímélés tekintetéből, miután az ifjú királyság semmi kincset nem halmozott össze, továbbá a Vatikánban lakó pápai tekintély kímélése végett, aki előreláthatóan

291

rossz szomszédságban fog élni a Quirinalban elhelyezendő világi uralkodóval (bárha már a pápa Szent Mihály-napi levele csak szelíden vonatkozik a még mindig érvényben lévő exkommunikációra), s végül a nyári római levegőre való tekintetből, amely csakis a lakosság megszaporodása, a növényzet dúsítása és nagymérvű vízépítések által javítható, az áttelepülés csak lassan fog eszközöltetni, s Róma még jó ideig Olaszországnak inkább eszményi, mint tényleges fővárosa lesz, körülbelül úgy, mint a német-római szent birodalom császárai alatt; azonban a nép, éppen mint egy önkényuralkodó, a lehető leggyorsabban foganatosítja kedvenc óhajtásait, s nem nagyon számol a pénzügyminiszterrel.

A római küldöttség fogadásakor azt is mondotta a király: "Mi keveset köszönhetünk a szerencsének, ellenben igen sokat ügyünk igazságának." Ennek megítélésénél azonban az elsőnek mérlegébe nagyobb súly teendő. (1) Olaszország egységének befejezése csaknem igen könnyűszerrel jutott egy népnek osztályrészül: német győzelem eredménye volt ugyanis, mely által [Olaszország] a bevehetetlen várnégyszög és Velence birtokába jutott; és ismét német győzelem volt, melynek következtében francia protektora által nem háborítva Rómába bevonult. A tiltakozások a piemonti foglalás igaztalansága miatt nem fognak hiányozni. A pápához intézett sajnálkozó feliratukban már a belga püspökök is egy ilyen tiltakozást bocsátottak közre, melyben Olaszországnak fővárosába való bevonulása ezen erőteljes vonásokkal jellemeztetik: "Ezen foglalás a népjog előtt a világon létező legtörvényesebb és legtiszteletreméltóbb fennhatóság elleni merényletnek befejezése. A történelem ítélőszéke előtt gyávaság, mert az erőszak műve, mely a jog (?) gyengeségét elnyomja. A szív érzelmei szemében atyagyilkosság, mert a leghálátlanabb fiú gonosztette a keresztyénség nagy családjának közös atyja ellen. Az egyház és Isten előtt pedig szentségtörés, mert magának Jézus Krisztus jogainak megrablása." Egyik katolikus püspök sem egykönnyen vonhatja ki magát az ehhez hasonló tüntetésből. A német katolikus arisztokraták október 11-én és 12-én Fuldában

(1) Ennek inkább megfelel a királyi beszéd egy másik változata: "Ha mi a szerencsének nem keveset köszönhetünk is, még sokkal többet kell köszönnünk ügyünk nyilvános igazságának."

292

összegyűltek, hogy Szent Bonifác sírjánál a csalhatatlan pápáért és a pápa-királyért imádkozzanak. Ők is kibocsátottak egy tiltakozást: "azon szentségtörő és népjog-ellenes erőszak ellen, melyet az olasz kormány Róma elfoglalása által elkövetni merészkedett." A pápa szuverenitása, mint az isteni gondviseléstől ajándékozott eszköz, hogy az egyház fejének hivatala folytatására szükséges szabadságot biztosítsa, a katolikus keresztyénség elengedhetetlen joga. "Szenvedélyes forradalmárok azon kívánsága, hogy Olaszország minden népe egy államba egyesíttessék, semmi jogigényt nem képezhet valamely város elfoglalására, mely törvényes uralkodója birtokában van, s igazságos és jóindulatú kormánynak örül. Éppoly kevéssé igazolható ez a foglalás a népszavazás léha komédiája által, melyre forradalmi tömegeket vontak össze, s megfélemlített lakosság hajtotta végre. Az állítólagos nemzetiségi jogra és a nép akaratára való ilyesfajta hivatkozás soha sem fog visszatartani minket, hogy a forradalmi erőszak ezen tényét, mely Szent Péter örökségét megrabolja, a katolikus világ fővárosát bitorolja, és a szent atyát méltatlan fogságban tartva, hivatalának szabad gyakorlásában gátolja, az egész világ előtt az emberi és isteni törvényes rend ellen való gonosz tettnek ne bélyegezzük. A jognak védelmezése az erőszak ellen mindenekelőtt Európa kormányait illetné, melyek a szentszék szuverenitását ünnepélyes szerződések által elismerték és biztosították. Ha azok ezen kötelességről megfeledkeztek, akkor katolikus alattvalóik feladata őket erre emlékeztetni. Mint lojális állampolgárok, követelhetjük az egyházi állam területén is jogaink védelmét és érdekeink megőrzését. Tegyük ezt mindig, midőn alkalom ajánlkozik: a sajtó útján, egyesületek, gyűlések által, s különösen pedig azáltal, hogy képviselőkké olyan férfiakat válasszunk, akiknek van bátorságuk és tehetségük a katolikus érdekeket megvédésére."

A katolikus töredék néhány országgyűlésen hatalmas római párttá erősödhetett volna, ha ezen katolikusok csak olyan férfiakat választottak volna képviselőknek, kik a pápának világi uralmába visszahelyezését minden honi érdeknek elébe tennék. Mindazonáltal a fennebbi tiltakozásban megjegyzendő, hogy csak a pápaság városára szorítkozik.

A mostani egyházpolitikai pártok, már a korábbi annexiók

293

alkalmával úgy viselkedtek, mintha az egyházi állam felbomlásával a földön minden jognak vége lenne. Az "Univers" kevéssel saját ideiglenes megszűnése előtt azt hirdette: "Ha a pápa többé nem lenne király, akkor a kereszt minden koronáról letépetnék, semmi sem mentené meg többé a világot, hogy bálványimádásba ne merüljön." Veuillot azért nem akarta elhinni a pápa világi uralmának végét, mivel még nem tudja hinni a világ végét. A katolikus közgyűlés 1868-ban ezt határozta: "A szent atya támogatása és világi hatalmának fenntartása minden igaz katolikusnak legelső és legszentebb kötelessége" – tehát éppen az, amit Krisztus magától elutasított! Még magához a porosz királyhoz is intéztek olyan különös kívánságot az urak házában lévő püspökök feliratában, hogy a pápát Konstantin adományában tartsa meg: "A szentszék ügye egyszersmind az egyház, a népjog és az európai rend ügye, mely azon elveknél fogva, melyeknek az olasz forradalom hódol, az egésznek az egész elleni háborújává változna át. Az Úr előbb-utóbb segítséget fog nyújtani: vajha felséged lenne az, akit az Úr arra hívott, hogy Szent Péter utódában Isten országát a földön megoltalmazza!"

A protestáns egyházban is volt egy párt, mely politikai befolyását a lelki uralommal szereti erősíteni, amely megfeledkezve a régi lutheránusságról, melyről nevezi magát, a pápaság sorsát őszinte rokonszenvvel szívére vette, bosszúsággal eltelve a bandita-politika ellen, mely Róma városát összerablott királyságának tolvajtarisznyájába dugni szándékszik, s a pápaság székhelyét a forradalomnak, igen! a már elátkozott forradalomnak zsákmányul dobni akarja. (1) Ezen párt néhány szóvivője erfurti összejövetelük alkalmával a buzgó katolikusoknak kezet nyújtott, s együttes szövetségre lépett avégett, hogy a pápa világi uralmáért, ha nem is közreműködni, legalább imádkozni segítsen. Luther ezt mindenesetre más szemmel tekintette, és még mindig buzdít (2) "Csak fogjon neki, aki nekifoghat, Isten a tunya kezeknek nem ád szeren-

(1) Így beszél a "Stadt und Land" című néplap (1861. folyam 27. sz.) Hasonlóképp ír a "Hist.-polit. Blätter" című folyóirat (1860. 2. füz. 178. o.): "Viktor Emmánuel eléggé erkölcsi szörnyeteg arra, hogy a forradalomnak továbbra is eszközül szolgáljon."

(2) Öregkori munkájában: "Das Papstth. zu Rom v. Teufel gestiftet." 1545.

294

csét! Először is vegyék el a pápától Rómát, Romagnát, Urbinót, Bolognát, és mindent, amivel mint pápa bír, mert ő azt hazugsággal és csalással! ó, mit mondok, hogy hazugsággal és csalással: istenkáromlással és bálványozással rabolta össze." De a "Kreuzzeitung" azon alkalommal ezt írta: "Hogy a katolikus egyház méltóvá tette magát, hogy botránykő gyanánt szolgáljon az ellenséges indulatú hatalmaknak, akik halálos ellenségeskedés után, a gyökerestül kitépett kereszt fölött egymásnak kezet nyújtani igyekeznek, megtisztelő bizonyíték rá nézve, melyet a protestantizmus méltán irigyelhet. Mi azon megpróbáltatásban kevésbé Isten büntetését, mint inkább minket megszégyenítő kitüntetést szemlélünk. Ha valaha, akkor most van itt az ideje megmutatni szóval és tettel, hogy a forradalom és zsarnokság bűnszövetségével szemben teljes tudatával bírunk annak, hogy ügyünk és a katolikus ügy egyházi és politikai tekintetben szolidaritásban van. Nemcsak a lutheránus papi telek, hanem a porosz királyi trón is ugyanazon jogi alapon nyugszik, melyen a Szent Péter öröksége." (1)

Kétségkívül minden birtok és minden intézmény bizonyos jogi közösségben áll fenn. Mindazonáltal nagy esztelenség volna a népek nyilvános életében előjövő átalakulásokkal szemben mindent egyenlő és változhatatlan jogi alapra fektetni. A porosz királyi trón szerencsére nincs a Szent Péter sziklájára alapítva: a mi Urunk, Jézus Krisztus is valami egyebet értett ez alatt, mint a Szent Péter örökségét néhány római provinciával. Ez az egyházi állam nem hullott alá készen az égből, és nem csupa ártatlansággal és törvényszerűen szerezték össze. Német fejedelmek, név szerint a porosz és bajor királyok is birtokolnak egy szép darab egyházi fekvő birtokot. Vajon ezen szekularizáció által megsemmisült minden jog, és az illető monarchiák előtt most is prédikálni kellene, hogy adják ki lelkiismeretük nyugalmáért ezt a ragadományt kezükből?

(1) A Rómában tartózkodó püspökök pünkösdi felirata is így nyilatkozik: "Melyik monarchia vagy melyik köztársaság dicsekedhetik oly fenséges, oly régi, oly sérthetetlen jogokkal? Ha egyszer ezen jogokat a szentszékkel szemben nem tisztelnék, ugyan melyik fejedelem, vagy melyik köztársaság lenne biztos, hogy birtokát megtarthatja? Eszerint, legszentebb atya, te küzdesz a vallásért, de küzdesz a jogért is, mely minden nemzetnél az emberi dolgok alapja."

295

Ha a keresztyéni elemet – ami a katolikus egyházban is megvan – veszélyeztetné a pápaság világi uralmának felbomlása, akkor a protestantizmusnak is joga volna ellene tiltakozni az ő magas és szabad álláspontján, s még azon kilátás sem tarthatná vissza a protestantizmust, hogy ezen ügyben a szorongatott pápa mellé álljon, hogy az új olasz birodalom megnyitja előtte Olaszországot, mely előtte oly sokáig el volt zárva, és egykor a "keresztre feszítettnek jótéteményét" oly véresen utasította vissza. (1) De még ha úgy volna is, amint a pápisták állítják, hogy azon felbontás az egyház üldözése, mégis el kell ismerniök, amit oly gyakran, és emellett az igazsággal megegyezően mondottak, hogy az egyház soha sem hatalmasabb (éspedig éppen valódi keresztyénségében), mint a kereszt alatt, midőn üldöztetik. (2)

A pápa Szent Mihály-napi tiltakozása ezen szavakkal kezdődik: "Krisztus, aki megaláz és felmagasztal, büntet és gyógyít, megengedte, hogy Róma városa, a legfőbb papi méltóság székhelye az ellenség kezébe essék." Ez az ő értelme előtt megfoghatatlan,

(1) Ellenben a pápa 1861. december 17-ei allokúciójában: "Nem említhetjük lelki fájdalom nélkül, hogy Olaszhon több városában protestáns templomokat építenek és protestáns tanodákat alapítanak, melyekben a katolikus vallás hátrányára mindenféle megveszett tudományt tanítanak."

(2) Rómában igen jól értenek ahhoz, hogy a keresztnek hasznát vegyék, ha mindjárt nem is örömest hordozzák. Egy úgynevezett Academia Sacrá-ban 1864. március 21-én néhány bíboros és főpap előadást tartott egymás után olasz, francia, angol és német nyelven. Egymás közt a tárgyat a következőképp osztották fel: A kereszt által tanító, harcoló, jótevő, győzelmeskedő egyház. A német bíboros gróf Reisach a kereszt győzelmét dicsőítette. E közben Liszt Ferenc, aki azonban korántsem gondol arra, hogy szerzetessé legyen, megzendítette bámulatos játékát. Végre Nardi főpap köszönő beszédet tartott a római nemesség és idegenek fényes gyülekezetéhez, melyben azon reményének adott kifejezést, hogy bár különböző népekhez, sőt különböző vallásfelekezetekhez tartoznak, de a kereszt zsámolyánál a Vatikán árnyékában mindnyájan összegyülekeznek. A belépti díj, fejenként két római tallér péterfillérnek volt szánva (per l'obolo di S. Pietro, che sua Santita si e degnata di accettare destinandone il profitto a beneficio delle scuole dei Poveri); és így ezen könyv szegény szerzője is kénytelen volt elszánni magát, hogy a péterfillért megfizesse, mindazonáltal az üdvös cél mellett azzal vigasztalta magát, hogy hitszilárd lutheránusok is gyűjtöttek Mecklenburgban igen jó eredménnyel péterfilléreket.

296

de kegyes érzése megnyugszik ezen isteni végzésben. Ha a jelenlegi pápa emberi hozzávetés szerint a másvilágra költözik, anélkül, hogy világi uralkodásába visszahelyeztetnék, akkor is azon hittel fog meghalni, hogy utóda minden elveszítettet vissza fog nyerni. Nem egyes pápának, csak a pápaságnak szóltak azon ígéretek. Így beszélt Pius már az első veszteség után az 1862-es újévi üdvözletében a francia főtábornokhoz, Goyonhoz és tisztjeihez: "Ezen tartományok elidegeníthetetlenül a római szentszék tulajdonai, és én azok közül egyről sem fogok lemondani, mert nekem nem szabad feladnom az egyház vagyonát, mely Krisztus helytartója függetlenségének záloga. Én egész bizalommal mondom: mi ezen tartományokba vissza fogunk térni. Ha én akkor nem leszek veletek, veletek lesz az, aki utánam ezen széken fog ülni, mert Simon meghal, de Péter él örökké." – Csakhogy ezen tartományok sem Simonnak, sem Péternek nem voltak megígérve. Azonban a pápaságnak világi oldala is szívósabb természetű. Már egynél többször úgy látszott, hogy a pápai állam az apostolfejedelem utódaira nézve elveszett, még korunkban is egyszer az első francia köztársaság által, – a 80 éves Pius (VI.) mint fogoly halt meg azok kezében, akik nem ismerték el azon Istent, akinek ő hite szerint helytartója volt; másodízben az első francia császárság által – és VII. Pius védtelen állapotában diadalmasan tért vissza Rómába, míg I. Napóleon Elbára s később Szent Ilonára vitorlázott.

De ezek idegen hódítók voltak, kiknek hatalma csak addig tart, míg győzelmük. Midőn I. Napóleon bécsi főhadiszállásáról 1809. május 17-én kihirdette, hogy azon ajándékot, melyet Nagy Károly, a franciák császára, a mi felséges elődünk a római püspököknek hűbér címen adományozott, fontos okoknál fogva ismét a francia birodalomhoz csatoljuk, ez ugyan csak nagyszerű ábránd volt, bárha azon pillanatban nagyon reális hatalommal volt végrehajtva. A jelen eset komolyabb. Kétségkívül a pápaság a maga földi alapjával, melyen szent széke majd egy ezredév óta fennállott, egy eszme, egy erkölcsi hatalom, mely mélyen az előkorban gyökerezik. Emellett hallani lehet még azon beszédet is, hogy legalább Róma az egész keresztyénség tulajdona, és egy szabad állam áldásáról való lemondásért az első kézből jövő lelki áldásokat és az egyházi világfőváros előnyeit nyerte. De Olaszország nemzeti

297

egysége is egy eszme, mely ifjan és életerősen született egy nép szívében, mely gazdag adományaival kétszer uralkodott Nyugat fölött, kétszer ajándékozta meg azt szellemi műveltséggel, s azután hosszas politikai vértanúságot szenvedett, mint győző és legyőzött egyaránt szerencsétlen lévén. Ha az egyházi állam felbomlása úgy tűnik fel, mint az egyház szabadsága elleni merénylet, akkor Olaszország egy részének kiszakítása és régi fővárosának lefoglalása a nemzeti egység elleni merénylet volt, és házi jogát saját országában egy betolakodott, habár mégoly tiszteletreméltó hatalom ellen gyakorolni fogja egy nép, mely jogainak és hatalmának tudatára emelkedett, és nehezen fogja magát hosszasan kijátszatni engedni.

A két eszme küzd egymással. Ha Róma egyfelől úgy tűnik fel, mint amely az egész katolikus világ szolgálatára el van zálogosítva, másfelől azonban úgy tekinthető, mint a nemzeti egységnek nagyszerű követelménye és elővégzete, amilyen Németországnak soha sem lesz, mert nem történhetik meg, hogy egy ilyen, Isten kegyelméből született fővárosra nézve mindazok, akik az egységet akarják, előlegesen megegyezzenek. A világi pápaságnak ugyan mély gyökerei vannak a múltban, azonban mielőtt az olasz egység eszméje hatalommá növekedett volna, már rég nehéz meghasonlásba jött a mai civilizációval. Meg is semmisült lassanként minden választó monarchia. Sőt úgy látszik, hogy a régi korban oly gyakori és természetes papi államok kora is letűnt, még Montenegróban is, mely csaknem barbár tartomány, sem tarthatta fenn magát a Vladika, a harcias és nemzeti püspök. Már csak a dalai láma birodalma áll fenn, aki a pápaságon túltéve, nem mint Istennek helytartója, hanem mint maga a megtestesült istenség szerepel; azonban ez is tehetetlen a maga mindenhatóságában, és a kínai császártól függ, aki maga sem nagyon hatalmas.

Az egységes Olaszország ellen bajosan fog valamely birodalom az egyházi állam helyreállítása végett valami regényes hadjáratra vállalkozni, s ha ez mégis megtörténnék, Olaszország sem állna szövetségesek nélkül. De tegyük fel, hogy Olaszország reményei még egyszer meghiúsulnak, aminthogy ez, miután az első lelkesültség elfüstölgött, a városok és néptörzsek féltékenysége, a tisztakezű, igazságos hivatalnokok hiánya, a pénzügy

298

rendetlen volta, a törvények iránti szokásos tiszteletlenség vagy demokráciai mozgalmak által is, ha Garibaldiban a köztársasági hajlam a hazafiasságot legyőzné, nagyon könnyen megtörténhetnek; tegyük fel tehát, hogy a régi állapotok az egyházi állammal együtt ismét helyreállíttatnának: ez csak sok évig tartó idegen megszállás által állhatna fenn, mely minden nemzeti életet eltiporna. Az egyes városok és tartományok régi municipális szabad állapotára való visszatérés, (1) habár őszintén lehetséges volna is, a nemzeti óhajtást többé nem elégítené ki. Akkor a gyűlölt idegenek elvonulása után csak a lázadás és az ideiglenes elnyomás közti csere kezdődnék, és az olasz nép kebelében minden jezsuita nevelés dacára a pápaság ellen oly elkeseredett bosszú keletkeznék, hogy az egy bekövetkező kitörés alkalmával még sokkal rosszabb véget érne, mint most, midőn csupán világi uralmát érintette. Különben is az olasz jellem egyik fő vonása a látszólagos tisztelet mellett a papok megvetése. Még l849-ig elgondolható volt, hogy Olaszország a Gioberti jóslatát betöltve, mint szabad államok szövetsége, élén a szent atyával békés úton méltó és független állapotra fog emelkedni. Az azóta történtek után Olaszország ifjú királyságának szétbomlása által – hihetőleg ismét a régi feldarabolt helyzetbe és idegen uralom alá kerülne, s bukása egész Európát megrázkódtatná.

Az egyházi állam jelentősége felől különböző oldalról felmerült nézetek után, mi annak még megmásíthatatlan felbomlásában sem látjuk a pápaság halálának jelét, és miután ezen eredmény, bár befolyással volt rá a hosszú és az idők szükségeit félreismerő rossz kormányzás, mindazonáltal főleg Olaszország nemzeti fölébredésének következtében jött létre mint annak szükségképpeni áldozata: nem áll oly benső összefüggésben az új dogmával, hogy nemcsak kegyes, hanem jogos nézet lehetne az, hogy a tartomány elvesztése Isten büntetése a bitorlott csalhatatlanságért. (2)

(1) Guizot és Döllinger szerint is ez az egyházi állam további fennállásának politikai feltétele, amelyre azonban semmi kedvet nem mutatnak a Vatikánban.

(2) Csak hírlapi kacsa az, hogy a pápa az olaszok bevonulása utáni éjszakát könnyek közt virrasztotta át, hogy Isten őt azért bünteti, mivel magát csalhatatlannak engedte nyilváníttatni. Ugyan ki volt itt jelen, és kinek beszélte volna el ezt egy ilyen bizalmas tanú?

299

Mindazonáltal valami végzetszerűség rejlik azon gyors, csaknem közvetlen egymásutánban, hogy a pápaság világi fénye, mely a népeket hosszasan vakította, éppen azon időben aludt ki, midőn elbizakodott szellemi követelése a legélesebben előtérbe lépett, úgyhogy magát ezután csalhatatlannak kell mutatnia a népek előtt, melyek mentől magasabb fokára emelkednek a műveltségnek, annál kevésbé hihetnek az ő csalhatatlanságában. És így a pápaság bizonyos tekintetben közeledik azon alakjához, melyben a reformátori protestantizmus romantikája beteljesülni látja az apostol jövendölését az Antikrisztusról, aki Istennek templomába helyezkedik, s magát Isten gyanánt imádtatja. (1) A trónvesztett pápa-király és a csalhatatlan pápa ezen összetalálkozása mindenesetre halottszagú, s kérdéses, vajon egy ilyen pápaságnak van-e még jövője.

Üres szó volna, ha meg akarnánk jövendölni ennek végét, ami ugyan a mi nézetünk is, csakhogy bizonyos történelmi szükségesség útján állott elő. Létezik egy régi jövendölés a következő pápákról, mely azok mindegyikét egypár rövid szóval, valamely egyéni külsajátsága után jellemzi, s állítólag Szent Bernát korából, ennek egy barátjától, Malakiás armaghi érsektől származik; valósággal pedig csak a XVI. század utolsó tizedében költötték, mert egész addig a jellemzések általában ugyan szellemtelenek, de nagyon találók, azon innen pedig csak ritkán és véletlenszerűen találnak. Így pl. VI. Piust "az apostoli vándornak" mondja, és ő két ízben vándorolt át az Alpokon, egyszer mint kérelmező II. Józsefhez Bécsbe, másodszor mint fogoly Franciaországba; de mindjárt utódjára VIII. Piusra egyáltalán nem talál a "ragadozó sas" -inkább lehetne mondani, hogy egy ilyen akarta őt szétszaggatni. A mostani pápát ezen szavakkal jellemzi: "Crux de cruce, kereszt a kereszttől – mindenesetre sok keresztet volt kénytelen hordozni, és "a kereszttől" szó vonatkozhatik a savoyai címerben létező keresztre. (2) Ezen jövendölés szerint, és éppen ez a legsajátságosabb, hogy pillantásával egy távoli s előttünk is még homályba burkolt jövőbe akar behatolni, még tizenegy pápát várhatunk, (3) azután a római Péter

(1) 2Thess. 2,3. sköv.
(2) Crux de cruce, más változat szerint crux de coelo.

(3) Ezek jellemzése: 1. lumen in coelo, 2. ignis ardens, 3. religio depopulata 4. fides intrepida, 5. pastor angelicus, 6. pastor et nauta, 7. flos florum, 8. de medietate lunae, 9. de labore solis, 10. gloria olivae, 11. Petrus Romanus. [II. János Pál a "De labore solis." – NF]

300

(Petrus Romanus) terhes üldöztetés közt fogja az egyházat legeltetni, a hét halmon épült város szét fog romboltatni, és a rettenetes Bíró ítélni fog népe fölött. Tehát a pápaság elenyészése az utolsó ítélettel egybe fog esni. Ez valójában nehezen találkozhatik össze olyan pontosan. Ha a Péter templomát nem méltatlanul nevezték a Péter sziklája látható jelképének, akkor hozzátartoznak a látható hasadások is fenséges kupoláján, melyet éppen ezért még a múlt században [XVIII.] vasabroncsokkal erősítettek meg. Talán még méltóbban lehetett volna a Péter szikláját a helgolandi valóságos sziklához hasonlítani, amely egykor úgyis magasztos vallásos élet és műveltség helye volt. A szárazföldet, vagyis a szigeteket a tenger lassanként már elnyelte. A hullámok vad dühvel csapkodják a vén kősziklát, s néhány darabot már letörtek, vagy aláástak belőle. Még lefolyhat néhány század, míg a hullám a hatalmas sziklát felemészti, s fölötte magánosan tovarohan. Anélkül, hogy a nagy jóslat egyenesen a pápaságra vonatkoznék: a pokol kapui nem fognak rajta diadalmaskodni, (1) de a szabadság áramlata és a magasabb vallásos műveltség igen!

(1) Döllinger (678. o.) szorosabb és igazoltabb felfogással: "Az egyház igenis azon ígéretet nyerte, hogy a pokol kapui ellene semmit sem tudnak tenni, de arra nézve nem nyert semmiféle ígéretet, hogy Péter utóda mindvégig világi birodalom uralkodója fog maradni.