ELSŐ FEJEZET
Hit és cselekedetek

Az egyház erkölcsi romlottsága a XV. század végén az emberekből nem irtotta ki az egyháziasságot: azon közös hit alapján, hogy a mennyországot meg kell érdemelni, azon vélemény állott elő, hogy a kegyes cselekedetek, azaz amelyeket az egyház értelmében vagy annak javára hajtanak végre, eltekintve az érzelemtől, melyből származnak, oly érdemet szereznek, hogy azokat helyettünk talán fizetségért mások is végrehajthatják, vagy a kötelességszerű cselekedetek és kiszabott vezeklés helyett bűnbocsánatot is lehet vásárolni. Az egyház egykor küzdött ezen eltévelyítés ellen. A Cloveshoe-ban (747.) tartott angolszász zsinat említést tesz egy gazdag emberről, aki egy gyalázatos tett elkövetése után gyors bűnbocsánatot kívánt, érvül hozván fel, hogy oly sokak által énekeltetett zsoltárokat és böjtöltetett maga helyett, hogy ha 300 évig élne, akkor is bőséges elégtétel lenne érette. A zsinat azt jegyzi meg erre, hogyha a gazdagok mások által így kiengesztelhetnék az isteni igazságszolgáltatást, miképp mondotta volna Jézus, hogy nehéz a gazdagoknak a mennyországba jutni. (1) De a klérus, s főként a pápaság elbukott azon kísértés alatt, hogy a hívek vétkei által gazdaggá legyen. Ezáltal az egyház úgy tűnt fel, amint Simon mágus képzelte: mint egy varázsintézmény, mely a Szentlelket és a mennyországot árulta pénzért, tekintélyes alapítványokért, vagy még a legártatlanabb esetben: mindenféle külső nélkülözésekért és testi sanyargatásokért. (2)

(1) Syn. Cloveshov. C. 27. (Mansi, Conc. Tom. XII. p. 406.)

(2) Speil (120. o.): "Hase nem bizonyítja ezen vádak igaz voltát, mert minek is bizonyítgatni azt, amit sok protestáns háromszáz év óta szilárdabban hitt, mint a Krisztus istenségét?" – Speil talán be akarja bizonyítni a Tetzel által űzött bűnbocsánatvásár, a római hivatalárulás, a papok gyermekeitól fizetendő püspöki járadékok, stb. erkölcsös voltát?

2

Midőn Luther mély szerzetesi komolyságával érezte, hogy mindezen önsanyargatásokkal az isteni kegyelmet kiérdemelni nem lehet, és felháborodva a pénzért vásárlandó bűnbocsánat piaci lármáján, aggódott, hogy az egyház ezen elaljasodása népét az örök üdvösségtől fosztja meg: azon vigaszt, mely keblében keletkezett, hogy egyedül a hit üdvözít cselekedetek nélkül, megerősítve találta a nagy apostol és a vele rokonszellemű egyházi atyák irataiban.

Amit Pál a keresztyénségnek a zsidó valláshoz ragaszkodásával szemben hirdetett, hogy a hit megigazít a törvénynek cselekedetei nélkül, azt Luther a pápai egyház cselekedeteire alkalmazta, amennyiben azok nem a kegyes kedély őszinte nyilatkozatai, hanem csak külsőképp vannak végrehajtva, hogy azok által Istennek kegyelme kiérdemeltessék. (1)

Az evangélium a szabadság evangéliuma is volt, s minden természeti adományt, mely Isten országába beillett, a kegyelem ajándékává emelt. Ezért az egyház a vértanúi korban örömest sáfárkodott ezen kegyelemgazdagsággal anélkül, hogy különbséget tett volna aközött, amit az ember saját, Istentől nyert ereje által hajthat végre, és aközött, amit Istennek új, természetfeletti kegyelme eszközöl. Midőn azonban Pelagius mind a kettővel számot vetve azt állította, hogy az ember Istennek parancsait a veleszületett szabadság által is teljesítheti, s így az üdvösség bizonyos mértékét kiérdemelheti, Augustinus ezen irányt kegyességéhez mérve (mely szerint már rég igy imádkozott: "Uram, engedd cselekednem, amit parancsolsz, és parancsolj, amit akarsz!") és az bűneset halált okozó következményéről való hagyományos nézetet még élesebbé téve, Pelagiussal az eredendő bűn hitcikkét állította szembe, mely szerint az Ádám esete által minden maradékára véghetetlen vétek és a jóra való teljes tehetetlenség szállott át, melyet csak a természetfeletti kegyelem oldhat

(1) Speil (123. o.): "Hogy azon cselekedetek, melyek ellen Pál buzgólkodik, a zsidó törvények teljesítése, és nem a katolikusok jó tettei, melyeket Luther elvetett, azt Hase is elismeri." – De hát nem egynemű-e mindkettő?

3

fel. (1) Ő azon következtetéstől sem rettent vissza, miszerint ha az Ádám törzséből mindnyájan hasonló korlátolt szabadsággal születnek, akkor egyedül Istennek az ő örök végzése szerinti akaratja az, amely az emberi nem egy részét az ő kegyelme által a Krisztusban megmenteni, a másik részt kárhozatra hozni elhatározta, azaz a feltétlen predestináció. Pelagius azon túlnyomólag erkölcsi törekvésében, hogy az isteni parancsok teljesítését elősegítse, és arra bátorságot szerezzen, nem vélte a keresztyéni érdeket megsérteni. Ő magát az erkölcsi szabadságot is Isten ajándékának tekintette, mely által az isteni kegyelem kiérdemelhető, s melytől támogatva csak a keresztyén ember jut el Isten országában a boldogság magasabb fokozatára. Augustinus hivatkozott Pálra (Rm 5,12), hogy Ádám által a bűn következtében terjedt el a halál mindenkire. Ő ezt az erkölcsi, Krisztus nélkül örökké tartó halálról értette, és hogy az ember éppoly kevéssé perlekedhetik Teremtőjével, mint az agyag a fazekassal, aki ugyanazon hatalomteljességgel, ugyananazon anyagból készít díszedényt és becstelen edényt is. Az egyházat annak kimutatása által nyerte meg, hogy a Pelagius útjára térve, midőn elismeri, hogy az ember saját ereje által is segíthet magán, szükségképp tovább szoríttatva, le kellene mondania arról, hogy az egyház feltétlenül szükséges az üdvösségre. Zosimus római püspök a pártok által felszólíttatva, kezdetben az egész harcot csak a kíváncsi és a Szentíráson túlmenni akaró szellemek haszontalan civakodásának nyilvánította, de belátta ennek egyházi jelentőségét, az afrikai zsinatok példájára a pelagiánusokat kárhoztatás alá vetette (418), és Augustinus dogmáját az egész Nyugat elismerte ortodox tannak, melyhez a görög egyház is csatlakozott az efézusi egyetemes zsinaton (431) a Pelagius kárhoztatása által, bárha ennek valódi megértése és az ügy iránti igazi érdekeltség nélkül.

(1) Aug. Enchir. c. 30. "Libero arbitrio male utens homo et se perdidit et ipsum. Victore peccato amissum est liberum arbitrium." Speil (124. o.) ellenben, hogy kimutassa Ágoston tanának eltorzítását, hivatkozik az az Enchiridion 29. fejezetére: "Nem elég egyedül az ember akarata, ha nincs mellette az isteni kegyelem, és nem elég magában az isteni kegyelem is, ha hiányzik az akarat." – De ez azon akarat, melyet a kegyelem már újból helyreállított, amint ugyanott és még százszor is előjön Ágostonnál: "nolentem praevenit ut velit."

4

Azonban azellen, hogy az emberiség egy része változhatatlanul örökös kárhozatra rendeltetett, fellázadt a vallásos érzelem; azellen, hogy egy idegen, emlékezet előtti bűnből végnélküli vétkesség következik, az erkölcsi öntudat lázadt fel; a gyakorlati szükségesség pedig azellen, hogy minden saját erőfeszítés haszontalan volna. Ez okból még Augustinus megérte egy közvetítő irány előállását, melyet tanítványai Pelagius maradványának, később pedig szemipelagianizmusnak neveztek, mely szerint az üdvre szükséges az erkölcsi szabadságnak és az isteni kegyelemnek folytonos együttműködése, minden magasabb lelkierőnek az Ádám esetéből adódó elgyengülése következtében, közönyös levén, hogy vajon az isteni kegyelem vagy az emberi szabadság által történik-e a kezdeményezés, hogy vajon Saul akaratja ellen vonzatik-e a Krisztushoz, és hogy vajon a bűnös a Megváltónak átlyukasztott szabadító jobbját megragadja-e. (1) Ez a felezés sokkal közelebb jár Pelagiushoz, aki maga sem ismert olyan szabadságot, melyet ne az isteni kegyelem adna és gyámolítana, mint Ágostonhoz, s egyes szemipelagiánusok mégis elítéltettek, mint valódi pelagiánusok, és csak mivel mások az egyház ítéletének önként alávetették magukat, azt lehetett mondani, hogy nem létezik semmiféle szemipelagiánus eretnekség. (2) Valóban nem is létezik, mivel különféle ingadozások után a római egyházban uralomra jutott, a keleti egyházban pedig folytonosan ez volt az uralkodó nézet. De Pelagius eretneknek volt bélyegezve, Augustinus pedig nem csak szentként tiszteltetett, hanem az ő mély érzésével s kegyességének magasztos emelkedettségével a középkor összes teológiai iránya felett uralkodott általános elismertségénél fogva, ezért az ő kedvenc eszméjének senki sem merészelt nyíltan ellene mondani, sőt inkább a pelagiusi eszméket is öntudatlanul ágostoni köpenybe burkolták. Pál nagyszerű fogalma az üdvözítő hitről, ami alatt ő az Istennek Krisztusban megnyilvánuló kegyelmébe vetett teljes bizalmat értette, az egyházzal együtt nagyon korán átalakult a katolikus hit fogal-

(1) Cassiani Collationes Patrum XIII. 11.

(2) Perrone, T. I. § 152: "Semipelagiani nunquam sectam constituerunt, vix enim S. Caelestinus Pontifex dederat rescriptum suum ad controversiam illam dirimendam, eam statim omnes, quos error ille infecerat, eidem decreto ultro adstipulati sunt."

5

mává, s úgy tekintetett, mint igazhitűség, minden, az egyház által megállapított hitcikknek feltétlen elfogadása, (1) úgyhogy azon fogalom, mely által a léleknek a zsidó törvények járma alóli kiszabadítása céloztatott, ellaposíttatva még inkább új béklyókba nyűgözte a szellemet. Mivel pedig az egyházi hittételek gazdagon és éles meghatározásokkal fejlődtek ki, azoknak pontos ismeretét a közönséges keresztyén embertől igényelni nem lehetett, ez okból az egyházi tantételek általános elfogadása (fides implicita) azoknak határozott ismerete nélkül is kielégítőnek tekintetett, melyből származott a legenda szerint a "szénégető-hitnek" tréfás elnevezése: az ördög azt kérdezte ugyanis a szénégetőtől, hogy tulajdonképpen ő mit hiszen? "Én hiszem azt, amit az egyház hiszen!" De hát mit hiszen az egyház? "Az egyház azt hiszi, amit én hiszek!" – és így az ördög kénytelen volt távozni, anélkül, hogy tisztába jött volna a dologgal. Mivel azonban ez a puszta elhivés vagy elhinni akarás lehetséges volt minden keresztyén érzület nélkül is, követelte az egyház a keresztyénség másik alkatrészét, a hitnek kegyes tettek általi bebizonyítását is, s ezeknek bizonyos érdemet tulajdonított, és a túlfeszített önmegtagadásnak még sokkal nagyobbat. Az ember minden tehetségének Ágoston-féle megtagadása, mivel "Isten csak saját adományát koronázza meg bennünk," az ilyen tetteknek és érdemeknek nem volt kedvező.

A hierarchiának természete, hogy követeléseit az élet minden viszonyára kiterjessze, már csak azért is, hogy a híveket egy mindenütt felettük álló külső hatalomhoz szoktassa. Ezen követelések számba nem vétele általában véve szigorúbban büntettetik, mint a közönséges erkölcsi kötelességek elhanyagolása, és ezeknél sokkal magasabbra becsülik a hierarchia által ajánlott dolgoknak buzgó teljesítését vagy túlzását, (2) amilyenek pl. a kö-

(1) Speil (123. o.): "Az egyháznak avégett, hogy a hitről való fogalmát megkapja, nem volt arra szüksége, hogy a Pál-féle fogalmat átalakítsa." – Ezek szerint tehát az engesztelő és megigazító hit (Rm 3,25.28) ugyanaz, ami a "fides catholica" az atanáziuszi hitvallásban!

(2) Speil (131. o.): "Goromba elferdítése a katolikus tannak, midőn Hase azt állítja, hogy bizonyos imák határozott számú ismétlése, a böjtölés, a zarándoklat, a keresztes háború, egész a zárdai élet és az egyházi lovagság fogadalmáig magasabbra becsültetik, mint a közönséges erkölcsi kötelességek teljesítése, és hogy azon követelések figyelembe nem vétele általában véve keményebb büntetést von maga után, mint emezeknek elhanyagolása. Hozzon a polemizáló úr bizonyítékokat." – A ferdítés a katolikus polemizáló úr részén van, ő ugyanis – hogy szelíden fejezzem ki magam – két egészen különböző dolgot vegyített össze gondatlan olvasás miatt. Rágalmazásárt, szüzesség elleni bűnért, sőt még tolvajlásért sem nehéz feloldozást nyerni. De aki évenként nem jelenik meg gyónni, halálos veszélyben nem kívánja az utolsó kenetet, Spanyolországban a megvásárolt egyházi vagyont visszaadni vonakodott, stb. – ezek oly hierarchiai követelések, melyeknek elhanyagolása kiközösítést von maga után. A hierarchia ajánlatainak teljesítése vagy túlhajtása által, pl. a folytonos imádkozás, zarándoklás, szerzetesi élet, stb. lehet valaki, ha a szerencse kedvez, szentté – ez tehát nagyobb beccsel bír, mint a közönséges erkölcsi kötelességek teljesítése.

6

könyörgések határozott számú ismétlése, böjtölés, zarándoklás, keresztes háború, templomépítés, egészen a zárdai életig és az egyházi lovagságig. Így állott elő azon képzet, mely opus operatum-nak neveztetett, eredeti és szó szerinti értelemben: az egyház parancsa vagy tanácsa szerint véghez vitt cselekedet, mely már azáltal, hogy végrehajtatott, bizonyos beccsel bír önmagában véve az egyház és Isten előtt. Az egyház a középkorban ezáltal is nagy tetteket hajtott végre; de az út meg volt találva, hogy úgy az egyházi hit, mint az egyházi cselekedet a keresztyén érzülettől elkülöníttessék.

A skolasztika, mely mint a középkor egyházi teológiája, bár kora tévútjaira jutva, mégis mindig szilárdan tartotta kezében a Krisztus zászlaját, a keresztet, egyaránt tisztelve Augustinust és a "filozófust" – mert Pelagius helyébe Arisztotelész lépett mint az emberi bölcsesség képviselője, – a kegyelem és a szabadság közvetítőjéül lépett fel, midőn azoknak kölcsönös felosztását és fokozatát állapította meg, az egyes egyházi tanítók szelleméhez képest hol inkább az istenit, hol az emberit hangsúlyozva. Eszerint az Ádám bűnesete által csak a természetfeletti, a paradicsomi életre adott ajándékok vesztek el, a tisztán emberi megmaradott, s bárha némileg megcsonkítva, az erkölcsi szabadság is. Tehát az nem elégséges az Isten előtti megigazulásra. De a segítő kegyelem mindenkivel közöltetik a keresztségben. A szabad akarat ennek ellenállhat, vagy azt jószántából elfogadhatja. Ennek hűséges használatából érdem származik, mivel az így méltányos, és így van Isten ígérete szerint (de congruo). Isten

7

ezen érdemért magasabb fokú kegyelmet ajándékoz, és ismét ennek hűséges használata által származik az ember méltó voltának érdeme (de condigno), melynek a cselekedetek és vezeklések szerint a harcoló egyházban örök üdvösség van ígérve. Ez az Isten előtti megigazulás tehát egyszersmind megszentelés, midőn a kegyelem új, magasabb erőket kölcsönöz, melyek által az ember valóban megigazul: egy maradandó, úgy a fokozásra, mint a mérséklésre, sőt elvesztésre is alkalmas állapot. A kárhozatra való feltétlen predestináció a keresztyének közt nem létezik, mivel a szabad akarat önmaga választja örök végzetét.

Kétségbe vonható, hogy vajon a bűnös emberi nemnek a megváltottak boldogságába való titokzatos és egyénileg sokféle átlépése ezen elméleti módozat által pontosan van-e leírva; de azt meg kell engednünk, hogy a keresztyén hit és élet ezen egyházi nézet szerint is lehetséges volt. Mindazonáltal talált a romlottság is tért, hogy a teljesen külsőképp végrehajtott cselekményeken alapuló igazhitűség megérdemelje a mennyországOt, és bűnbocsánati pénzen megváltsa a földön túli büntetéseket.

Luther az egyház ezen romlottságából való kiszabadulást az emberi nem általános eredeti romlottságának elismerésében látta, úgyhogy az emberi cselekmények minden hozzájárulása nélkül, az üdvösség eszközlése egyedül az isteni kegyelemnek tulajdoníttassék, amint ez az emberi nyomort és az isteni teljhatalmat mélyen érző gondolkozásmódjából önként adódott. Innen származott az eredendő bűn fogalmának felelevenítése az Augustinus értelmében, mert csak azon esetben nem halt meg Krisztus hiába, ha az emberiség a bűneset után semmit sem képes a maga megváltására tenni, s csak úgy lehet bizonyos a hívő a maga üdvössége felől, ha ez nem az ő gyengeségére van alapozva. Isten előtti megigazulás történik, midőn a hit a Krisztus érdemére támaszkodik, melynek beszámítása következtében Isten a bűnöst megigazultnak tekinti, bárha ez azért még korántsem az. De a megigazulás pillanatát követnie kell az erkölcsi tettekkel párosult lassankénti megszentelődésnek, mely azonban amattól pontosan megkülönböztetendő, mivel az az isteni kegyelem folytán, de egyszersmind az ezáltal felserkentett és szabaddá lett emberi erő által érhető el, mely csak most kezd közreműködni. Mert a meg-

8

igazitó hit az isteni kegyelem műve. Ez lett a reformációból kifejlódött protestantizmusnak általános és közös meggyőződése.

De az ilyen egyedül üdvözítő hit nem csupán bizonyos hagyományok igaznak tartása, hanem a lelkiismeret szorongásai közt a teljes tehetetlenség érzetéből származva, a szívnek feltétlen csatlakozása az érettünk keresztre feszített és feltámadott Krisztushoz, úgyhogy a hívőt, aki önmagára nézve többé semmi, és akarata nem létezik, úgy tekinti Isten, mint akinek bűnös volta Krisztus érdeme által fedezve van. (1) Ha ezáltal az üdv elnyerésére a cselekedeteknek éppen nincs is befolyás engedve, de azért Luther mindig elismerte, hogy azok természetszerűleg és szükségképpen a hitből származnak, valahányszor erre alkalom kínálkozik, s nem valamely felhevült képzelő tehetségtől, vagy egy önző hierarchiától költött cselekedetek, hanem a valódi kegyes, lelkiismeretünk és ennek emléktáblája által Istentől rendelt tízparancsolat. Szerinte a hit és cselekedetek közti ellentét nem egyéb, mint a Krisztusban újjászületett személyiségnek az egyes tettek fölébe emelkedése, melyekben a személyiség megnyilvánul, miként ezt ezen egyszerű bibliai hasonlat megvilágítja: "A kegyes, jó cselekedetek nem tesznek valakit kegyes, jó emberré, hanem a rossz ember rossz tetteket cselekszik. Tehát az embernek mindenekelőtt jónak és kegyesnek kell lennie, mert jó cselekedetek csak kegyes és jó embertől származhatnak. Amint Krisztus mondja: A rossz fa nem terem jó gyümölcsöket, és a jó fa nem terem rossz gyümölcsöket. Tehát világos, hogy nem a gyümölcsök hordozzák a fát, és a fák nem a gyümölcsök szerint képződnek. Amint eszerint a fáknak előbb meg kell lenni, mint a gyümölcsnek, s a gyü-

(1) Apol. Conf. p 86.: "Fides, de qua loquimur, concipitur in terroribus constientiae, quae sentit iram Dei adversus nostra peccata et quaerit liberari a peccato." És p. 68: "Adversarii fingunt fidem esse notitiam historiae ideoque docent eam cum peccato mortali posse existere. Sed illa fides, quae justificat, non est tantum notitia historiae, sed est assentiri promissioni Dei, velle et accipere oblatam promissionem remissionis peccatorum." P. 172: "De hac fide speciali litigamus et opponimus ei opinioni, quae jubet confidere, non in promissione Christi, sed in opere operato contritionis et satisfactionum." P. 125: "Justificare forensi consuetudine significat reum absolvere et pronuntiare justum, sed propter alienam justitiam, scilicet Christi, quae aliena justitia communicatur nobis per fidem."

9

mölcsök nem teszik a fát sem jóvá, sem rosszá, hanem a fák minősége szerint teremnek a gyümölcsök, így az embernek is előbb jónak vagy rossznak kell lenni, mielőtt jó vagy rossz tetteket cselekszik."

Miután eszerint a reformáció egyháza elvetette azon tételt, hogy a jó cselekedetek szükségesek az üdvösségre, ebből, amint a vélemények a harc hevében túlzásba mennek, az álszenteskedés helyébe következetesen léphetett a keresztyéni cselekvés csekélylése, és Amsdorf úgy nyilatkozott: "Azon tétel, hogy a jó cselekedetek az üdvösségre károsak, valódi keresztyén tétel, melyet Szent Pál és Luther is hirdettek." (1) A naumburgi elűzött öreg püspök, egy hű lélek, de korlátozott elméjű buzgólkodó, olyan cselekedetekre gondolt, amilyenek akkor mint bűntörlesztők divatban voltak, és amennyiben még az erkölcsös cselekedetek is saját érdemünkkel való kevélykedésre csábíthatnak. A Formula Concordiae Luther bizalmas barátját tévedéséből szelíden útbaigazította. (2) Azonban egy mély katolikus kegyességgel ékeskedő férfiú is ezt írja: (3) "Sokan építenek cselekedeteikre, böjtöléseikre, imádkozásaikra, alamizsnaadásaikra. Jobb lenne, ha az ember meghalna, mielőtt megismerné, hogy melyek a jó cselekedetek, mintsem hogy némi bizalmat helyezzen jó cselekedeteibe, s építsen igazlelkűségére."

Az igazhitűség és álszenteskedés mellett, ami a katolikus népéletben érvényesült, a skolasztika az evangélium ezen szelíd szavaira emlékezve (4): "neki sok vétke megbocsáttatik, mivel erősen szeretett!" – egy mélyebb értelmű tant is hagyott hátra: hogy a hit, mely a szeretetet mint éltető elvet (forma) magában hordja (fides formata), tehát a szeretetben munkás hit, üdvösségre vezet. Luther ezen hitet is elvetette, "mely magában zárja a szeretetet," mint a pápisták és szofisták mendemondáját.

(1) Nyomtatásban, a hely megnevezése nélkül, 1559.

(2) F. C. p. 708: "Si quis bona opera articulo justificationis immiscere, fiduciam salutis in ea reponere, gratiam Dei iis promereri vellet, respondemus, non quidem nos, sed divus Paulus, (Phil. 3,7 sqq.) quod tali homini opera sua non tantum sint inutilia, verum etiam pernitiosa sint. Inde haud quaquam sequitur, quod simpliciter asserere liceat: bona opera credentibus perniciosa. Propositio ita nude usurpata falsa est et offendiculi plena, qua disciplina et morum honestas labefactantur."

(3) Staupitz, von der Nachfolgung c. 14.
(4) Lk 7,47.

10

A reformátori egyház elvetette azt, mivel lehetetlen Istent mindenek felett szeretni. Sőt egyáltalában szeretni is mindaddig, míg az isteni harag érzete reánk nehezedik, melyet csak Krisztus érdemének elfogadása, tehát csak hit által lehet legyőzni. A szeretet mint lényegében szabad tény saját cselekvésünk volna, de belénk öntve, mint valami szerelemital. (1)

A reformátorok mellett nem a hagyományos tan, hanem Ágoston magas tekintélye szólt, (2) s ővele együtt a még mindig törvény gyanánt elfogadott ortodoxia és Pál hatalmas mondatai, melyeknek segítségével ezek a római teológusokat sarokba szorították, mint akik érdemszerű tetteikkel és szabad akaratukkal pelagianizmust és pogány tudományt tanítottak. (3) Augustinus az ember teljes erőtlenségét tanította, hogy őt feltétlenül az egyház hatalmába adja: Luther ugyanezt állította, hogy őt Krisztus keresztje előtt a három-egy Isten trónjánál leborulni kényszerítse. A tridenti zsinat azt látta kitűzött feladatának, hogy az eddig érvénnyel bíró állítások botránkoztató részét elejtve, a reformátori tanok túlzását kiemelve és a skolasztika hagyományát a Pál

(1) Thomas, Summa, P. 11. Qu. 23. Art. 2. – Apol. Conf. p. 66: "Imprudentissime scribitur ab adversariis, quod homines, rei aeternae irae, mereantur remissionem peccatorum per actum elicitum dilectionis, cum impossibile sit diligere Deum, nisi fide prius apprehendatur remissio peccatorum." – p. 81: "Excogitaverunt cavillum, quo eludunt (Scripturam S.), dicunt de fide formata accipi debere, h. e. non tribuunt fidei justificationem, nisi propter dilectionem, imo prorsus non tribuunt fidei justificationem, sed tantum dilectioni, quia somniant fidem posse stare cum peccato mortali." – A német katolikusok azt vélték, hogy valami újat, a katolikus és protestáns tan fölébe emelkedő eszmét találtak fel, midőn azt tanították, hogy a hit és a szeretet üdvözít, pedig ez nem egyéb, mint a régi fides formata.

(2) Möhler (381. o.) becsületesen elismeri: "Melyik író szerzett magának nagyobb tekintélyt, mint Ágoston? Mindamellett az eredendő bűnről és az isteni kegyelemről alkotott elmélete nem lett egyházi tanná." – Bizony nem – Tridentben.

(3) Art. Smalc. p. 318: "Scholasticorum dogmata: hominem habere liberum arbitrium faciendi bonum et omittendi malum, item si faciat homo quantum in se est, Deum largiri ei certo suam gratiamn: talia et similia portenta orta sunt ex inscitia peccati et Christi, suntque mere ethnica dogmata, quae tolerare non possumus; si enim approbantur, Christus frustra mortuus est."

11

alapmondataival a lehetőségig kiegyenlítve, intézményeinek egész sorát védelmezze, melyek a kegyes cselekedetek érdemszerűsége nélkül biztosítva nem lehettek. Eszerint a pelagiusi állításokat visszautasították ugyan (1), de a jóllehet meggyengült, azonban el nem vesztett szabadság elismerése és Luther ezek ellen használt, s közismert kedvenc kifejezéseinek kárhoztatása mellett (2) elfogadták az isteni és emberi együttműködést a skolasztikusok feltevései szerint olyformán, hogy a kettő egymást fokozva, elősegíti. (3) A megigazulás kezdetéül és alapjául mindenesetre a hit tétetett; de ezen csupán az egyházi hitcikkek igaznak tartását értették, mely még megállhat a halálos vétek mellett, azért nem elegendő az üdvösségre (4) A megigazítás bűnbocsánst és megszen-

(1) Conc. Trid. Sess. VI. de justif. can. 2: "Si quis dixerit, ad hoc solum divinam gratiam dari, ut facilius homo juste vivere ac vitam aeternam promereri possit, quasi per liberum arbitrium sine gratia utrumque, sed aegre tanem et difficulter possit, anathema sit."
c. 3: "Si quis dixerit, sine praeveniente Spiritus S. inspiratione atque adjutoroi hominem credere aut poenitere posse sicut oportet, ut ei justificationis gratia conferatur, anathema sit."

(2) Ib. can. 5: "Si quis liberum hominis arcitrium post Adae peccatum amissum et extinctum esse dixerit, aut rem esse de solo titulo, imo titulum sine re, figmentum denique a Satana invectum in ecclesinm, anathema sit."

(3) Ib. c. 5: "Declarat (S. Synodus) ipsius justificationis exordium in adultis a Dei per Christum praeveniente gratia sumendum esse, qua nullis eorum existentibus meritis vocantur; ut, qui per peccata a Deo aversi erant, per ejus excitantem atque adjuvantem gratiam ad convertendum se ad suam ipsorum justificationem, eidem gratiae libere assentiando et cooperando disponantur, ita ut tangente Deo cor hominis per Spiritus S. illuminationem neque homo ipse omnino nihil agat, inspirationem illam recipiens, quippe qui illam et abjicere potest, neque tamen sine gratia Dei movere se adjustitiam coram illo libera sua voluntate possit." – Möhler ezt az Ő istenemberi művének nevezi; de ez nem az Istenember értelmében van mondva.

(4) Ib. c. 8: "Cum Apostolus dicit justificari hominem per fidem, ea verba in eo sensu intelligenda sunt, quem perpetuus Ecclesiae consensus tenuit, ut scilicet per fidem ideo justificari dicamur, quia fides est humanae salutis initium, fundamentum et radix omnis justificationis, sine qua impossibile est placere Deo"
Can. 28: "Si quis dixerit, amissa per peccatum gratia, simul et fidem amitti, ut fidem, quae remanet, non esse veram fidem, licet non sit viva, anathema sit
."

12

telés, midőn Krisztus érdemének valóságos közlése által hit és szeretet hatja át az embert. Ez a kegyelem munkája, (midőn a megelőző jó cselekedetek csak de congruo érdemet szereznek), de mint folytonosan megmaradó állapot, az Isten és az egyház parancsa szerint végrehajtott jó tettek érdemének következtében mindig gyarapodik, melyek által a megigazultnak aza feladata, hogy az isteni kegyelemtől minden időben gyámolíttatva az ő vétkeinek földi büntetéséért elégtételt szolgáltasson, s az örök életet kiérdemelje (1)

Ez azonban szemipelagiánus tan, (2) a kegyes Pelagiushoz közelebb áll, mint Szent Ágostonhoz, és a katolikus egyház kebeléből több tiszteletreméltó tanú is kinyilvánította ezen szemrehányást: így a középkorban a mély érzelmű Bradwardina canterbury-i választott érsek, aki Isten ítélőszéke előtt az egész katolikus világot bevádolta, hogy Pelagius után indult; így a reformáció utáni korszakban a janzenisták, akik a világilag okos és könnyelmű jezsuita morál ellen az augustinusi tantétel sötét komorságával keltek ki, és úgy a királyi, mint a pápai hatalomszó által lesújtattak. Azonban mégsem lehet azt állítani, hogy a tridenti tan a Krisztus dicsőségéből valamit keresztyéntelenül le akarna vonni, midőn a saját érdem (*) beszámítását nem tartja a megigazulás egyedüli okának, amit Bellarmin ezen ok teljes tagadásáig fokozott. (3)

(1) Ib. c. 7: "Praeparationem justificatio ipsa consequitur, quae non est sola peccatorum remissio, sed et sanctificatio et renovatio interioris hominis per voluntariam susceptionem gratiac, unde homo ex injusto fit justus. Quamquam nemo possit esse justus, nisi cui merita passionis Domini nostri communicentur, id tamen justificatione fit, dum passionis merito per Spiritum S. charitas Dei diffunditur in cordibus et inhaeret. Unde in ipsa justificatione infusa accipit homo per Christum, cui inseritur, fidem, spem et charitatem. Qua ratione verissime dicitur, fidem sine operibus mortuam esse et Christo neque circumcisionem aliquid valere neque praeputium, sed fidem quae per charitatem operatur."
Can. 32: "Si quis dixerit hominis justificati bona opera ita esse dona Dei, ut non sint etiam ipsius justificati merita, aut ipsum justificatum bonis operibus, quae ab eo per Dei gratiam et Christi meritum fiunt, non vere mereri augmentum gratiae, vitam aeternem atque etiam gloriae augmentum, anathema sit."

(2) Vö. Apol. Conf. p. 63: "Quod fingunt discrimen inter meritum congrui et condigni, ludunt, ne videantur aperte pelagianizein"

(*) Valószínűleg a fordító félreértése: a szövegkörnyezet és a latin idézetek alapján egyértelműen az volna olvasandó, hogy "midőn Krisztus" érdemének beszámítását nem tartja a megigazulás egyedüli okának. [NF]

(3) Sess. VI. c. 11: "Si quis dixerit homines justificari vel sola imputatione justitiae Christi, vel sola peccatorum remissione, exclusa gratia et charitate, anathema sit."
Bellarm. De justif. II. 7: "Satis refutatur error adversariorum, quod nullum in Scripturis aut patribus testimonium habet. Hactenus enim nullum omnino locum invenire potuerunt, ubi legeretur, Christi justitiam nobis imputari ad justitiam, vel nos justos esse per Christi justitiam nobis imputatam."
Tridentben is (ib. c. 12) kárhoztatták azon nézetet, hogy a megigazító hit nem egyéb, mint bizalom az isteni irgalmasságban, mely a bűnöket a Krisztusért megbocsátja.

13

Ugyanő megcáfolhatatlanul kimutatta a megigazulás előkészületeiről és okairól szóló tridenti tan homályosságát is, midőn okok gyanánt sorolja fel azokat, amiket a tridenti tan előkészületeknek nevez, pl. az Istenhez való önkéntes visszatérést, a Krisztusban való váltság hitét, a véteknek gyűlöletét, az új életre való törekvést, és az Isten iránti szeretet felgerjedését, többek közt tehát a hitet, szeretetet és Isten parancsainak teljesítését célzó igyekezetet. (1) Mi lehet tehát ezeknél magasztosabb az ember részéről, hacsak netalán a külső cselekedeteket nem akarják ezen "magasztosabbnak" elfogadni! – Ellenben mily tiszta és egyszerű a reformáció tanítása, mely a megigazulásra az ember részéről az isteni kegyelem ajándéka gyanánt csak a bűn elkövetése miatti fájdalmat és a Krisztus általi váltság hitét, tehát bánatot és örömet követel; emellett mint kezességet nyújtó következmény, mindenkire nézve a megadott tehetség szerint, új élet adatik a megszentelás által. Eszerint a reformáció megigazulási tana úgy tűnik fel, mint bizonyos szívbeli érzelem, a váltság evangeliumáról szóló vallás, mint egy kegyes hős- és néphitnek ténye: a római dogma pedig egy új törvényvallás, számítással és megfontolással összeállítva, mely magát minden oldalról biztosítani akarja, miként a diplomáciai értekezletek egyezményei.

Az ellentét mégsem nem oly feltétlen, mint amilyennek ezen szellemi harc zaja közepette látszott. Ha a katolikus teológia a hitet nem tartja egymagában annyira kielégítőnek, mint a reformált teológia, ez azért történik, mivel ő erről csekélyebb fogalmat alkotott, miként Jakab is csekélyebb értelemben fogta fel azt Pál apostolnál, és annak a szent könyvben tagadhatatlanul különböző (bár rokon) jelentései fordulnak elő. Ismét, ha a reformátorok úgy írták le a megigazulást, mint egy külső törvényszéki

(1) Bellarmin ibid. I. 13.

14

tényt, mely által az emberben magában semmi változás nem történik, ennek oka az, hogy a döntő fordulatnál az emberi hozzájárulás látszata is eltávolíttassék. De mentől nagyobbnak tartjuk a hitnek hatalmát, annál nagyobbnak kell az átalakulásnak is lennie, melyet az emberben előidéz: először is az Istentől való elvetettség érzete a lelkiismeret mardosásai között, azután a Krisztus érdemének beszámítása mellett a teljes isteni kegyelembe vetett remény – ezek az ilyen állásponton annyira különbözők, mint pokol és mennyország, úgyhogy a megigazulásnak a megszenteléstől való teljes elkülönítése csak olyannak látszik, mint egy, a keresztyén élet teljességéből eredő absztrakció. Ez okból egy reformált töredék, amely ehhez a meggyőződéshez tartotta magát (amint ez Lutherből is kitört dogmájának korlátain túl), érvényre emelte azt, hogy Krisztus elégtétele, ahelyett, hogy puszta beszámíttatása által a mi vétkeinket elfedezné, a hívőknek lényegesen sajátjukká válik. A megigazulásnak a megszentelésbe való ezen beolvadása akkoriban mint pelagiusi és pápista vélemény elvettetett ugyan, de a protestáns misztikának mindig sajátja maradt.

A protestantizmus a jó cselekedeteket nem tartja szükségeseknek az üdvösségre, a katolicizmus szükségeseknek nyilvánítja őket. De amint az előbbi mégis a hit szükséges következményének és bizonyítékának tekinti őket, valahányszor erre alkalom kínálkozik, (miként Luther hitet és cselekedeteket egy lepénybe számít, és a Formula Concordiae azoknak Pált követve a mennyben jutalmat biztosít: úgy a katolikus is feladja azoknak szükségességét, ahol ez az alkalom hiányzik. (1) Ha elvetette is a protestantizmus a tulajdonképpeni együttműködést és a jó cselekedetek minden szükségességét a megigazulásra, mégis elismeri a megigazultban az önkéntes együttműködést a folytonos megszentelődésre, a Szentlélek által ujólag belehelt vagy csak felszabadított erők által, kapcsolatban a jó cselekedetekre való hajlammal, (2) mely

(1) Bellarm. ib. IV. 7: "Nos dicimus opera bona homini justo esse necessaria ad salutem, non solum ratione praesentiae, sed etiam ratione efficientiae. – Non negamus, quin infantes et etiam adulti recens baptizati salventur, si continuo ex hac vita decedant."

(2) Form. Conc. p. 674; "Quam primum Spiritus S. per verbum et sacramenta opus suum regenerationis in nobis inchoavit, revera tunc cooperari possumus ac debemus, quamvis multa adhuc infirmitas concurrat. Hoc vero ipsum quod cooperamur, non ex nostris carnalibus et naturalibus viribus est, sed ex novis illis viribus et donis, quae Spiritus in nobis inchoat."
Conf. Aug. p. 18: "Docent nostri, quod necesse sit bona opera facere, non ut confidamus per ea gratiam mereri, sed propter voluntatem Dei."

15

hasonlónak tűnik fel a katolikusok azon állításához, miszerint az önmunkásság a kegyelem előleges segítsége által veszi kezdetét. Ha el is vetette a reformáció a fides formatá-ra vonatkozó skolasztikai tanfogalmat, de azért nem tagadta, hogy avalódi élő hit az Isten szeretetétől nem választható külön, helyesebben a szeretet önmagából szüli azt: de akkor már fejletlenül magában hordozza – és így létrejön a reformációnak az üdvözítő hitre vonatkozó fogalma, mely azon skolasztikai fogalommal (1) nem teljesen ellenkezik.

Eszerint bárminő határozott jelszóként vala is a protestantizmus lobogójára tűzve az egyedül hit általi megigazulás (fides sola), tehát hogy "ezen hitcikkbe mindaz be van foglalva, amit mi a pápa, az ördög és a világ ellenében tanítunk" (2), amint Luther is azt tartá: "Ha elesik e tan, akkor nekünk teljesen végünk van" – mindazonáltal a szétváló egyházak utolsó őszinte engesztelődési kísérlete a birodalmi sas szárnyai alatt, ahol Dr. Eckkel Melanchthon állott szemben, vagyis a regensburgi vitatkozás (1541) eljutott bizonyos elméleti egyezségre a főbb vitás cikkekre nézve. Tehát a megigazulásra nézve: "szilárd és józan tan az, hogy a bűnös ember az élő és munkás (efficacem) hit által nyer megigazulást, mert ezáltal vagyunk mi Krisztusért Isten előtt kedvesek és tetszők." Luther ugyan ezt egy nyomorult toldozott-foltozott jegyzéknek nevezte: az ő gyanakodása ezen békekötés

(1) Apol. Conf. p. 86: "Impossibile est dilectionam Dei, etsi exigua est, divellere a fide, quia per Christum acceditur ad Patrem." Form. Conc. p. 586: "Fides vera nunquam sola est, quia charitatem et spem secum habeat."Conf. Helv. II. c. 16: "Apostolus fidem vocat efficacem et sese exserentem per dilectionem." Melanchth. Loci: "Ex his apparet, quomodo ex fide nascatur amor Dei et proximi."

(2) Art. Smalc. p. 305: "Quare oportet nos de hac doctrina esse certos et minime dubitare, alioquin actum est prosus, et Papa et diabolus et omnis adversa jus et victoriam contra nos obtinent."

16

ellen azáltal nyert jogosultságot, hogy az ellenpárt nagyon távol volt attól, hogy ezen megigazulási tanból azon következtetéseket vonja le, amelyeket a protestantizmus. Valóban, minden közeledés mellett sem volt kibékítve a reformátorok állításában a természeti ember elvesztett szabadsága és az üdvözítő hit bensősége közti meghasonlás.

Möhler Symbolikájánnk első, csillogó részét arra használta, hogy kimutassa a teljes szabadsághiányról szóló tan borzasztó következményeit, mint amelyek csupán komor rajongásból származtak. A protestantizmus nincs annyira lekötve, hogy kényszerítve volna a hit ezen alakzatát, melyen túlhaladt, mint örök igazságot védelmezni, hisz éppen azon jogot követeli magának, hogy előkora jóhiszemű tévedését nyíltan elísmerje. Nekünk csak azt kell kimutátnuuk: miképp jöttek a reformátorok ezen hitre. Midőn ők az akkori egyházhit élettelen tényei, a bűnbocsánat csábító mesterkedése, s a hierarchia önkénye ellen a természeti ember teljes vallási tehetetlenségében találtak segítséget, úgyhogy az ember továbbra csak Istennek kegyelme által él; midőn úgy vélekedtek, hogy az embert soha kellőképpen lealázni, és Istennek soha elég tisztességet adni nem lehetne: elég bátorságuk volt Ágostonhoz hasonlóan a következtetést is levonni: a feltétlen predestinációt. Eszerint Isten úgy tűnik fel mindenesetre (legalább az első büntetés után), mint a rossznak is oka, csakhogy az reája nézve nem rossz, mivel Ő nem áll a törvény kötelezése alatt. Isten egyedül az, aki az embert – anélkül, hogy ez másként akarhatná – a jóra vagy rosszra elrendelte, vagy miként Luther alkalomszerűleg felfogta, (hiszen az ő képzeletében minden ellenséges hatalmak, akikkel neki a nagy harcot meg kell küzdenie, a sátán vagy a pápa által vannak megszemélyesítve, Isten és sátán küzdenek az emberért, aki úgy áll közöttük, mint egy nyerges ló; ha Isten ül reá, azt akarja, amit Isten, és oda megyen, ahová Isten akarja, ha pedig a sátán lovagolja, akkor a sátán akaratának engedelmeskedik.

A predestináció tanában, eltekintve ennek vallásos alapjától, volt bizonyos kedvezmény a reformátori törekvésekre nézve, melyből kiviláglik, hogy azt már a reformáció előtt a reformátorok elődeinek egész sora vallotta: hogyha az egyház csupán az

17

üdvösségre rendeltekből áll, akkor az ahhoz való tartozásra nézve nincs semmi más külső bizonyíték, és akit Isten az örök könyvébe feljegyzett, annak nevét a pápa semmiféle átka ki nem törölheti onnan. Az Istentől való határtalan függés elismerése az emberre nézve a szabadság volt. Mindazonáltal a szabad szellem ellen, mely a protestantizmus kiváló sajátsága, és amely az ő egyházalapításának első évtizedeiben oly erőteljesen járta át a népeket, az ember szabadságának ezen hiánya az ő legmagasztosabb érdekeiben kemény ellenmondás volt. A felvilágosodott férfiak, mint Erasmus, különösen emiatt idegenedtek el a reformációtól, mely a köznép értelmétől is távol állott, és Károly császár azt inkább baromi, mint emberi tannak nevezi.

Melanchthon kezdetben e tekintetben is Lutherrel tartott, sőt rajta is túlment azon állításával, hogy minden a szükségesség örök törvényei szerint folyik, amint az isteni akarat elrendelte. Azután erkölcsi aggodalmai által azon meggyőződésre tért át (1), hogy az isteni kegyelem a Krisztusban mindenekre kiterjed, tehát bennünk rejlik az ok, "amiért Saul eltaszíttatik, Dávid kegyelembe fogadtatik." Ez annyi, mint az el nem vesztett szabad akarat elismerése, mely saját erőtlensége ellen küzdve, képes az isteni kegyelmet elfogadni, vagy azt visszautasítani. Luther ezt elhallgatta, midőn egy más kedvenc tanának szelídítését haragosan visszautasította. Először az ő iskolája (nem az ő egyháza) szidalmazta az ő sírja felett a Melanchthon iskolájának még szerény szemipelagianizmusát mint szinergizmust. Midőn azonban Flacius Luther érzelemnyilvánítását azon állítássá fokozta, hogy az eredendő bűn az ember lényegévé vált, tehát hogy ő a bukás után csupa bűn, és Kálvin által a feltétlen elővégzet (predestináció) a reformált teológia jelszava lett: akkor a Formula Concordiae, mint a lutheranizmus utolsó hitvallási alakzata, az embernek a bukás után egyrészint csak azon tehetséget engedte meg, hogy Istennek ellenállhat a lelki vagy isteni dolgokban, mint egy kő,

(1) Loc theol. (ed. 1536.): "Non est obscurum, quantum haec opinio noceat pietati et moribus, si sic sentiant homines, ut Zenonis servulus dicebat, non debere se plecti, quis stoico fato coactus esset peccare."

18

egy fatuskó vagy sóoszlop (1), másrészről pedig Istennek kegyelmét mindenekre kiterjedőnek állította, úgyhogy minden egyes személynek hatalmában áll annak hatását elfogadni vagy azelől elzárkózni – tehát mégis szabadság! A két egymásnak ellenmondó tétel közti közvetítést nem is kísérelték meg.

Már ez okból is rákényszerült a protestantizmus arra, hogy előbb-utóbb oda fejlődjön, hogy a szabadság szelleme, mely az ő lényegéhez tartozik, az egyénben is elismertessék, amely, bárha vétkes hajlamok örökségével, de még mindig szabadnak, azaz: azon erőnek csírájával született, mely által magát szabaddá teheti. Nyíltan kimondhatjuk, hogy a most uralkodó protestáns öntudathoz közelebb áll a katolikus szemipelagiánus irányú dogma, mint a reformátori tan az ő komor fenségében. Megtörtént azért, hogy a korunkbeli protestáns teológusok, akik magokat a tiszta lutheri tanok képviselőinek tekintik, üdvözítőnek a szeretetben munkálkodó hitet tartották, merőben a fides formata skolasztikai fogalma szerint, és azt a "jó cselekedetek általi megigazulás" úgy vélt katolikus dogmájával szembeállították (2)

(1) Mégis, miként Möhler állítja a 67. oldalon, [a Konkordia-formula] nem tagadott meg a természeti embertől minden lelki hajlamot Isten és az ő országa iránt (úgyhogy tehát az, ami őt az állatoktól megkülönbözteti, az emberi természetből következik), hanem csak a capacitas activá-t, a vallásos tökéletesedésre saját erőből való tehetséget. Form. Conc. p. 658: "Scriptura hominis naturalis intellectui et voluntati omnem aptitudinem et capacitatem in rebus spiritualibus ex semetipso cogitandi etc. eximit." p. 662: "Hoc ipsum vocat Lutherus capacitatem non activam, sed passivam, eamque his verbis declarat: Quando patres liberum arbitrium defendunt, capacitatem libertatis ejus praedicant, quod scilicet verti potest ad bonum per gratiam."

(2) Möhler (155. o.) utal ennélfogva Hahn sziléziai generális szuperintendensnek Brettschneiderhez intézett körlevelére. Hahn dogmatikai tankönyvében (528. o.) ugyanezen csere látható, mint a fides salvifica protestáns fogalma: "quae per verum amorem sive virtutes efficax est," ellenben a katolikus egyház megelégszik a fides implicitá-val vagy informis-szal, miután mindkettő egyenlő, és csak a fides explicita szembetétele az, amit a protestantizmus követel. És ezen értelemben van megismételve a 2. kiadásban (1858). Möhler ehhez még azt jegyezte meg: "Valójában a Luther-féle ortodoxia valódi fogalma gyakran még azokra nézve is teljesen elveszett, akik mások előtt ortodoxoknak akarnak látszani" – csakhogy helyesebben írhatta volna, hogy "éppen azokra nézve veszett el."

19

Möhler, aki minden nagyszerű iránt tiszta felfogással bír, s ahol egyházának dogmája nem kényszeríti, hogy azt félreismerje, bevallja itt is Luther vallásos nagyságát, míg az erkölcsi magasztosságot nem találja fel benne, és így azon zárótételre jut, hogy "a protestantizmusban a vallásos elem a fénylőbb oldal, az erkölcsi ellenben a homályosabb," s ezt azon következtetéssel kíséri, hogy végül a vallásos elem is csak ferdén és soványan lehetett felfogva. (1)

Az effajta szemrehányások ellenére mégis meggondolásra kényszeríthetnének bárkit már maguk a történelmi tények, hogy Luthernek a népcsábító bűnbocsánatvásár ellen fellázadt erkölcsi érzülete volt az, ami őt cellájának csendes magányából először a szellemi harctérre szólította; hogy némely protestans népeknél a szigorú erkölcsiség egészen a puritanizmusig fokozódott, mely a világnak és a műveltségnek még az ártatlan örömeit is vétkeseknek tekintette, sőt, hogy a protestantizmus magában Rómában megreformálta a papság kicsapongásait, melyeket Erasmus még láthatott ott. Az egész szemrehányás arra van alapozva, hogy Luther a vallásos álláspontot, mint evangéliumit pontosan külön akarja választani a törvényestől, mely a Krisztus által megszabadított egyént többé nem illeti. Möhler pedig a törvényest és erkölcsit azonosnak veszi, míg az evangélium Lutherre nézve is a legtisztább erkölcsiséget tartalmazza, csakhogy többé nem a törvény rémítései miatt való félelemből.

Az a tan, hogy az ember végtelenül bűnös állapotban születik, s egyetemben tehetetlen a jóra, s az isteni kegyelemre kénytelen hagyni, hogy az őt a maga örök végzése szerint meg akarja-e javítni vagy sem: mindenesetre a tunyaság párnájául szolgálhat némelyeknek, és a kéjélvezetekre csábíthat. Már maga Ágoston elismerte, hogy

(1) Perrone T. III. § 107: "Essentia protestantismi consistit in triplici libertate, examinis videlicet, fidei et cultus, quibus et quarta adjici debet libertas, nempe morum seu conscientiae." A "Vero Amico" – egy 1861-es római almanach – szerint Németországban a féktelen életet így nevezik: "vivere alla Luterana," azon tanulsággal: "bel elogio per Lutero!" – Meglehet, hogy talán Tirolban a böjti parancsok alóli szabadságra vonatkozólag ilyen példabeszéd keletkezett, miként a protestáns tartományokban valami igazi ostobaságról mondják: "das ist zum katolisch werden," vagy amint tréfásan átkeresztelték: "zum deutschkatholisch werden!" A paderborni püspök az ő esztelenségében a protestáns megigazulási tant az emberi érzést sértő, az emberi méltóságot lealázó, legmélyebb alapjában embergyűlölő tannak nevezi.

20

a feltétlen predestinációt úgy kell a népnek prédikálni, mintha nem volna feltétlen; de miként ez a tanalak az isteni akaratban való feltétlen megnyugvás mély vallásos érzetén alapszik, és hogy az ember az örök javakat nem csupán a teremtés által, hanem sokkal inkább a váltság által egyenesen Istennek kegyelméből akarja nyerni, és saját magát teljesen feladva, mindent csak Krisztusnak akar köszönni: így a vallásosnak és erkölcsinek mint ugyanazon gyökérből eredett sarjaknak rokonsága mellett abban úgy a könnyelműség, mint a kétségbeesés ellen oltalom is rejlik. Csak az az egyén, tekintheti magát az üdvösségre elrendeltnek, aki már tudja, hogy jó úton van, és aki emiatt aggódik, tehát komolyan óhajtozik az isteni kegyelem után, az ebben már azon reménynek jeleit észlelheti, hogy ő nem tartozik az öröktől fogva elkárhozottak sorába. Augustinus akkor, midőn erkölcsi szabad akaratában hitt, körtét lopott, a felforgatók körében könnyelmű életet folytatott, az eretnekekkel kötött szövetségben hiú dicsőség után törekedett, s kegyes érzelmű anyjának szeméből sok könnyet facsart ki; de miután saját szabad akaratáról semmit sem akart tudni, akkor a szorosabb erkölcsi mérték szerint is szentté lett és az erkölcsi vallásos életnek egész folyama eredt belőle, mely miután az egész középkort felfrissítette, termékenyítőleg ömlött a protestáns egyházba. De Luther ellen tanúskodjanak saját szavai.

Möhlerben sokkal több volt a történelmi és igazságérzet, mint hogy kartársaihoz hasonlóan a fennkölt szakadár főnököt valamely durva, a mi korunk és erkölcsi érzületünk előtt idegen beszédben akarta volna felismerni, mely még a thüringiai parasztfiúra, vagy a kolduló szerzetes szennyes modorára emlékeztet. De ő a reformátorok iratait olvasva úgy gyanította, "mintha ezek azon nézetben lettek volna, hogy szerfelett veszedelmes valóban jónak lenni, sőt a szent elv, mihelyt azon ponton van, hogy egy embert teljesen hatalmába kerítsen, saját romlásának csíráját hordja magában, midőn az ilyen ember kényleten kevéllyé lenni, önnönmagát dicsőíteni és az isteni fenség miatt az örökkévalóval küzdeni kénytelen, amiért is a hívő ember biztonsága azt követeli, hogy a rossznak erőteljes csíráját magában megőrizze." Ő úgy véli, hogy ennek egy "alakilag tekintve igen szép, s csudálandó naivsággal teljes és jól sikerült kifejezését" a Luther asztali beszélgetéseinek következő helyében

21

megtalálta: "Doctor Jonas mondá doctor Luthernek vacsora felett, hogy ő aznap felolvasása alkalmával Pálnak Timótheushoz intézett ezen mondatát tárgyalta: "Ezentul adatott nekem az igazság koronája!" – és így szóla: "Ó, mily felségesen beszél Szent Pál a maga haláláról; én nem tudom ezt (így) hinni. Erre így szólott Márton doctor: "Én úgy hiszem, hogy maga Szent Pál sem hihette azt oly szilárdul, mint ahogy arról beszélt. Fájdalom, én magam sem tudom oly állhatatosan hinni, mint ahogy arról prédikálni, beszélni és írni tudok, és amint rólam más emberek gondolják, hogy hiszem. Az valóban nem lenne jó, hogy mi mindent megtegyünk, amit Isten parancsol, mert elvesztené istenségét, emellett hazuggá lenne, s nem maradhatna igazmondó. Szent Pál is megsemmisítve volna, midőn a rómaiakhoz írott levélben azt mondja: "Isten mindeneket bűnre kárhoztatott azért, hogy ő mindenek iránt irgalmas legyen."

Az egyik, ami itt feltűnik, az, amit egy fennkölt gondolkozású ember mint eszményi igazságot elismert, mily ellentétben áll azon gyanús árnyékkal, melyet egy lankadt pillanatban értelem és érzékiség rávetnek. Luther ezt alkalomszerűleg még sokkal inkább érezte és ki is fejezte. Az ő hűséges Mathesiusa beszéli róla: "Egykor panaszkodik egy asszony neki, hogy ő egyáltalán nem képes többet hinni". "Bírsz-e még most is gyermekkori hiteddel?" – "Igen!" – mondá az asszony. És amint azt [a hitét] finom áhítattal elbeszéli, kérdi a doctor: "és azt igaznak is tartod?" – Midőn az asszony igennel felelt, így szólott: "valóban, kedves asszonyom, ha te ezen szavakat igazaknak tartod és hiszed, aminthogy az nem egyéb a tiszta igazságnál, akkor a te hited szilárdabb, mint az enyém, mert én kénytelen vagyok minden nap könyörögni az én hitemnek gyarapodásáért." – Erre az asszony Istennek hálát adva, békével és örömmel távozik. Musa Antal rochlitzi lelkész beszéli nekem, hogy egyszer a doctornak keservesen panaszolta, hogy ő maga nem képes hinni, amit másoknak prédikál. – "Hála és dicsőség legyen Istennek!" – felelt a doctor, hogy mások is vannak ilyen állapotban, mert én azt hittem, hogy csak velem történik!" Ezen vigaszt Musa egész élete folytában nem tudta elfeledúi."

22

Az ő leghívebb barátai ezt oly kevéssé titkolták, hogy még vigasztalásul is szolgált nekik, hogy egy ilyen szilárd hitű férfiút is olyan lelki küzdelmek közt látnak, melyek részint az ő természeti búskomorságából származtak, mely ifjú korától fogva néha megmegszállotta, a zárdába vezette, és ott majdnem a kétségbeesésig leverte, míg vigaszt talált Istennek meg nem érdemelt önkéntes kegyelmében; részint pedig az augustinusi dogmának az eszével való ellenmondásából származott, s ő kötelességének tartotta, hogy ezen észt, mint vén boszorkányt elfojtsa.

A másik feltűnő Isten legjobb világával szemben, vagy inkább az augustinusi nézet szerint a felettébb gonosszá lett világ láttára az az isteni akaratban való kegyes megnyngvás, mely akarat a bűnnek mindent alája vetett, azért, hogy mindent megváltson. Ez ugyanazon érzésből származott, melyet a szép katolikus reggeli ima Ádám bűnesete felett így nyilvánít: "Ó, szerencsés bűn, mely oly nagy megváltóra volt érdemes!" – De Luthernek egész nyíltan kellett felhívnia a vétekre és elfogadnia, "hogy a hit mellett a legnagyobb vétek is elkövethető." Möhler ezért hivatkozik egy Wartburgból írt levélnek azon helyére, melyet ugyan szerzőjének nyilvánvaló túlfeszitett szellemi állapota miatt, amint jóindulatúan hinni akarja, (1) nem szabad nagyon beszámítani, de igen jellemző és dogmatörténelmi tekintetben mindig fontos marad. Ez a Melanchthonhoz 1521. augusztus 1-jéről írt levél két töredékben jutott el hozzánk. (2) Az első, nagyobb töredék tárgyalja a szüzességi fogadalmakat és az úri szentvacsorának két szín alatti kiszolgáltatását. Azután szemmel láthatólag bizonyos hézag után ez következik: "Ha te a kegyelem prédikálója vagy, ne hirdess költött, hanem igaz kegyelmet. Ha az a kegyelem igaz, állíts azzal szembe igaz, nem költött bűnt: Isten nem az állítólagos bűnösöket üdvözíti. Légy bűnös és vétkezz erősen, de légy szilárdabb a hitben, és örülj a Krisztusban, a ki diadalmaskodott a bűnön, a halálon és a világon. Vétkeznünk kell nekünk, míg itt alant élünk. Ez az élet nem az igazság hazája, de amint Péter mondja, új eget és új földet várunk, melyben igazság honol. Elég, hogy mi Isten

(1) Az első kiadásban: "a nyilvánvaló rajongó eszelősség miatt."

(2) De Wette kiadása (II. k. 86. o.) és Carové (Alleinselig. Kirche B. II. S. 484.) egyenesen rágalomnak nevezi, hogy Luther valamely iratában oly gyalázatos tan találtatnék.

23

dicsőségének gazdagsága által megismerjük a Bárányt, mely a világnak bűneit hordozza, ettől nem fog minket a vétek elszakítani, ha napjában ezerszer követünk is el fajtalanságot és gyilkosságot. Imádkozz erősen, mert igen nagy vétkes vagy." (1)

Melanchthon valamilyen semmiség miatti lelkiismereti aggályról panaszkodott; ez egészen az ő módja szerint van. Luther megpirongatván őt, így vigasztalja: ilyen képzelt bűnök mellett csak képzelt kegyelem hitére jut el az ember, inkább durván és bátran vétkezni, csakhogy a Krisztusba vetett hit és öröm még szilárdabb legyen. Tehát csak feltételesen; Luther a hit hatalmát, a váltság erejét behatóvá akarja tenni, s ez az oka, hogy a bűnt oly túlzottan rajzolja. Miként Tetzel, hogy a bűnbocsánat erejét lerajzolja, állítólag ezt mondotta: ha valaki a Szent Szűzön erőszakot tett volna, a bűnbocsánat által oly tisztává lesz, miként Ádám volt a paradicsomban! – csakhogy Luther hite a váltságban egészen más volt, mint egy pénzért nyerendő bűnbocsátó cédula. Az oly bűnöktől, mint a fajtalanság és gyilkosság, Melanchthon bizonyosan mentes volt. De Luther azonnal visszatér ahhoz, ami előtte teljes igazság: neked van okod a Krisztushoz ragaszkodni, erősen imádkozni, mert nagy bűnös vagy! Ő az eredendő bűn végtelen súlyát és a jónak is tudatát érti, és hogy mily nagy szüksége van neki az isteni irgalomra. (2)

(1) "Ora fortiter, es enim fortissimus peccator."

(2) Másként értelmezte Baur (Gegensatz des Kath. und Prot. 2. Ausg. S. 651. f.) ezen paradox helyet: fictum peccatum az, amit mi fél, vagy osztott öntudattal követünk el, midőn egyfelől azt gondoljuk, hogy az nem bűn, érzelmünk mégis azt súgja, hogy nem jót cselekedtünk. Ilyen az úrvacsorának egy szín alatti ünneplése. Luther a durva nyilvános bűn elkövetésére serkent, ti. gúnyosan a pápaság értelmében, annak két szín alatti megünneplésére. E magyarázatnakmegvan az az előnye, hogy a levélnek egyik felét közvetlenül összeköti a másikkal. De az első felében általában nem uralkodik oly radikális hang, s a körülmények már akkor Wittenbergben nem is voltak oly feszültek, hogy Luthernek határozott fellépésre kellett volna serkenteni, és az utótétel: "etiamsi millies uno die fornicemur, aut occidamus," gyengén illenék ehhez. Egyszerűen ostoba és rosszindulatú az 1861-s Vero Amico-ban ezen vélemény felidézése: "Lutero insegnava una morale pura, illibata, santissima: sii peccatore, diceva egli, pecca fortemente e godi in Cristo! Oh che sant' uomo!"

24

Hasonlóról értesülünk a Luther életéből az ő asztali beszélgetéseiben: "Midőn szerzetes valék, azt írtam egyszer dr. Staupitznak: "Ó, én vétkem, vétkem, vétkem!" Erre Staupitz azt felelte: "Te vétek nélküli akarsz lenni, s pedig nincs semmi valódi vétked! Krisztus az igazi vétkek megbocsátása, milyenek az apagyilkosság, nyilvános fajtalanság, istenkáromlás, házasságtörés – ezek a valódi vétkek. Neked egy jegyzékednek kell lenni, melybe az igazi vétkek be vannak jegyezve; ha azt akarod, hogy rajtád Krisztus segéljen, nem kell efféle kontár dolgokkal és bábbűnökkel bajlódnod, s minden haszontalanságból egy vétket kovácsolnod."

Ebben nem rejlik egyéb, mint a hit és kibékülés hatalma az elfogult vagy a képzelőtehetség által túlfokozott bűnök hipochondriája ellenében. Ezek paradox állítások, meggondolatlan kifejezési módok, csábítók azokra nézve, akik magukat elcsábíttatni óhajtják. Luther azon állítást is hozzátette: "Ha a hit mellett házasságtörést elkövetni lehetséges volna, az nem lenne bűn." – Ő nem úgy értette ezt, amint később a jezsuita morál ehhez hasonlót a világ szájába adott: "Ha valaki egy másiknak nejét elcsábítja, nem azért, mert annak nője, hanem mert szép, akkor az nem házasságtörés." (1) Luther éppen meg volt győződve afelől, hogya hit birtokában, a Krisztus iránti ezen feltétlen odaadás állapotában házasságtörést elkövetni nem lehetséges. Így, hogy a középkori misztika még merészebb nyilatkozatait mellőzzük, Szalézi Fe-

(1) Compendium Theol. moralis. Friburgi Helv. 1834. T. I. p. 126; "Si quis delectatur de copula cum muliere nupta, non quia nupta, sed quia pulchra est, abstrahendo scilicet a cireumstantia matrimonii, juxta plures auctores haec delectatio non habet malitiam adulterii. Sententia haec valde probabilis vocatur a B. Liguorio." Ez a Compendium számos hasonló mondattal a "Découvertes d'un Bibliophile" (Strassb. 1843. ed. 2-da) szerint akkor a strassburgi szemináriumban be volt véve. Speil (132. o.) ebből tisztán "gondolati vétket" akar csinálni, és a mi "rossz értelmezésünket" kirívó példaként mutatja fel annak bizonyítására, hogy még teológusok is mily kevéssé értik a "katolikus teológia nyelvét." – Valóban nem sok okunk van a jezsuita erkölcsi kézikönyvek nagyon gyakran kétértelmű nyelvét tanulmányozni, kivéve történelmi ismeretszerzésül; és e tekintetben nem ismeretlen, hogy mit értenek azok a delectari de copula kifejezésen; a puszta gondolati bűnre ugyanis legalább Escobar a delectari de copula imaginaria határozott kifejezést használja.

25

renc, ki nem a legcsekélyebb azok közt, kiket amott a szentek sorába emeltek, azt írja leghívebb tanítványának, Chantal asszonynak: "Mondja ön, hogy minden erényről lemond, és csak úgy akarja azokat bírni, ha Isten önnek megadni akarja; hogy ön éppoly kevés gondot fordít azoknak elérésére, ha Isten jóságának nem tetszik önt azoknak eszközévé tenni." Augustinus így szólott: "ama et fac quod vis!" – "szeressed Istent mindenek felett és cselekedj, amint akarsz" – ez is üdvözítő hit, s hasonló félreértésnek van kitéve. Ha az ilyen beszédek iránt igazságosak akarunk lenni, belé kell gondolnunk ezen férfiak komoly lelkiismeretességébe, legyenek azok akár protestánsok, akár katolikusok. Így Luther egy alkalommal mindenféle haszontalan semmiséget meggyónt, ami miatt csak valami aggodalmi volt. Bugenhagen ezeket nevetséges vétkeknek, nevezte, s végre így szólott fennkölt lelkű bűnvallójának: "Te esztelen ember vagy, Isten nem perel veled, ha nem te perelsz az Istennel!"

De mindez a múltban történt, és mi a reformátorokat sem szenteknek, sem csalhatatlanokuak nem tartjuk. Egészen helyes, amit Döllinger a közöttünk levő állítólagos óhitűeknek szemük elébe tart, (1) hogy azok eltértek a reformátorok megigazulási hitcikkétől, mely elméletileg oly élesen volt meghatározva. De ebben a maradandó és örök vonás az üdvözítő hitnek bensősége, hogy Isten előtt egyedül az vallásos erkölcsi érzület kedves, mely a szívnek a Krisztus iránti teljes odaadásában nyilvánul meg; minden külsőleges dolog csak apnyiban vétetik tekintetbe Isten előtt, amennyiben netalán ezen érzület természetszerű s a történelmi viszonyok által meghatározott kifejezése, azaz: a hitből származik – és ami nem a hitből származik, ha nem is vétek, de bizonyosan nem jó. Ez az üdvözítő hit, egyenes ellentétben a katolikusok opus operatum-ával. Ennek régi fogalmát az újabb időben vagy szeméremből, vagy a nagyobbb műveltség következtében megtagadták. Mi ebben meg is nyugodhatunk, mert ezáltal elenyészik egy nagy válaszfal, mely minket a katolikus egyháztól elkülönít, és a protestantizmus csendes, de nagyszerű győzelmet aratott; de még sok olyanról kell lemondania, amit azelőtt hitéhez tartozónak állított. Az üdvösség

(1) Kirche und Kirchen, 428. s köv. o.

26

elnyerése végett igen előnyösnek tartották, ha valamely zárdai rend csuklyájában halhattak meg, hogy ezáltal ama zárda minden érdemeiben osztozzanak. A karmelita szerzet generálisának, Stock Simonnak éppen csak azért jelent meg a szent szűz, hogy kijelentse, miszerint az, aki az általa viselt öltönybe takarva hal meg, az örök kárhozattól megmenekül; és e kényelmes, több pápa által hitelesített halotti ruha a sok használat folytán a rendnek igen jövedelmező volt. A jezsuiták ezt az áldást eltulajdonították, s felállították a Szent Öltöny- (skapuláré-) testvéregyesületet, azon biztosítással, hogy aki a szent szűznek egy pár, mellen és háton viselhető rongydarabra leapadt öltönyét halála órájában testén viseli, az örök üdvösség felől biztosítva lesz. Mindazonáltál, hogy ezen biztosíték által minden fegyelmet és hitet meglazulni ne engedjenek, beszélnek egy ifjúról, ki ennek bizonyosságával kérkedve, feslett életet folytatott, s még a halálos ágyon is vonakodott bűnbánóan meggyónni. A lelkész intette őt: "De mi lesz, ha ön a haláltusában küszködve a szent ruhadarab kötelékeit szétszakítja?" Ő erre a szent öltönyt aranyláncával még szorosabban testéhez csatolta. De a láncot szétszaggatva és a szent öltönyt a boldogtalan ifjú holtteste mellett találták. (1)

A szerzetesi ruha, fogadalom szerint egész életen át viselve sem képes többé azon hatást gyakorolni, mint ama szent öltöny, melyet csak akkor akasztanak a haldoklóra, eltekintve azon vallásos érzelemtől, mely a zárda falain kívül éppoly őszinte vagy éppoly képmutató lehet. Mindazon idegenek által megfizetett misék olyanokért, kik arról semmit sem tudnak, tehát érzületükre semmi befolyást nem gyakorolhatnak, – éspedig a fő lelkészi teendők

(1) Egy jezsuitanövendék emlékiratai. Leipz. 1862. 144. o. Hogy ennek egyesek ellenemondottak, és miként Speil, (183. o.) figyelmeztetett, hogy "az egyház tana szerint nem a szerzetesi öltöny, nem a szent ruha rendelkezik azon erővel, hogy nyugodt és üdvös halált biztosítson, hanem a kegyes érzület, mellyel viselik." – magától értetődik; de mégis: hol van feljegyezve az egyház ezen tana, és mit használ ezen esetben a szerzetesi öltöny és a szent ruha? – Speil panaszkodik amiatt is, hogy én a fentebbi szemrehányást illetőleg nem idéztem valamely zsinatnak határozatát. – De a népélet visszaélései, melyek mégiscsak az egyházi nézetek szüleményei, általában nem is a zsinatokon határoztatnak el; sőt én szokott őszinteségemnél fogva az egyik conciliumnak bizonyos hasonló visszaélés ellen hozott határozatát fentebb említettem.

27

halotti misék, – amennyiben azok egyebek akarnak lenni a kedves halottért történő kegyes könyörgésnél, mind semmit sem érnek, ha tagadjuk az opus operatumot. Akkor nem is fog többé megtörténni, ami a katolicizmus déli főtartományaiban gyakran előfordul, hogy egy rabló vagy gyilkos magát jó katolikusnak tartja, mivel minden egyházi kötelezettségét gondosan teljesíti.

A protestáns hit elvet minden Isten előtti érdemet. Azt meg kell engedni, hogy a katolikusok érdemtanában a gyermekekre és azon népekre nézve, amlyek a gyermekcipőből még nem léptek ki, van valami olyan, ami a jó erkölcsöket előmozdítja. Az ember sokat vesződik a jó cselekedetekkel, s el is várná, hogy viszonzást kapjon értük, és ez az óhajtás nem is vallástalan, mert a jutalmat csak annyiban várja, amennyiben az megilleti, és Isten ezt meg is ígérte. Habár emellett Krisztus csak a kegyes érzést is boldognak nevezte különböző árnyalataiban, mindazonáltal az ő parancsainak megtartása mellett az ő emberszeretetet tanúsító cselekedeteiknek is örök életet biztosított. A katolicizmus ilyen jutalom ígéretéért sok gazdag alapítvány birtokába jutott, s nem egy pompás templom épült ily alapon, miként a buddhizmus és az iszlám is ezen alapon hasonló dolgokat vitt véghez. A protestáns egyház ezt egyszer-másszor nélkülözte, mert nem ért hozzá, hogy szolgálatáért a világi javakat a másvilágra kiállított váltó által megszerezze. Mégis azon gazdag adományok, melyeket napjainkban egy nem is gazdag nép töredéke a skót egyház részére összegyűjt, valamint azon templomok, melyeket a Gusztáv Adolf-egylet épít, szép bizonyítékai annak, hogy a protestantizmus is fel tudja hívni a maga számára a jócselekedetek gyakorlását. De ha az érdemet a lemondásba helyezik, abból igen könnyen oly erény származik, melyet a mi költőnk a következőképp jellemzett: "dem Fleisch und Blute abgerungen und dem Himmel als Verdienste angerechnet." (1) A katolikus fegyelem testkínzásai még a józan kedélyt is lelki kevélységre ingerlik, mely érzi a maga tisztátalanságát."Én korbácsolom magamat, – írja a becsületes Wittmann püspök naplójában, – de számlálom az ütéseket, és büszke vagyok

(1) A testtől és vértől megtagadtatik, s a mennynek mint érdem beszámíttatik.

28

azok számára" A tisztább erkölcsiség mégis abban áll, hogy jót tegyünk a jóért magáért és Istenért, a fájdalmat mint Istentől jövőt békével eltűrjük, s a kegyelem kezéből mindent elfogadjunk. Már a családi élet magasztosabb viszonyai közt is, főleg kedves kézből elfogadjuk a meg nem érdemlett ajándékokat, mivel egy hű szív nem a jutalomért szolgál. Az anya, aki beteg gyermeke ágya mellett virrasztja át az éjjeleket, nem gondol más jutalomra, mint a gyógyulás első édes mosolyára; mindent úgy fogad, mint Isten és a szeretet önkéntes adományát. Ilyen az igazi hit is, amint Luther azt saját tapasztalata után ecseteli: (1) "A hit isteni mű bennünk, mely minket átalakít és újjászül Isten által. Ó, a hit egy élő, munkás, hatalmas dolog, és lehetetlen, hogy szünet nélkül jót ne míveljen. Azt sem kérdi, hogy jó cselekedeteket kell-e végrehajtani, de mielőtt kérdeznék, már végrehajtotta azokat, s folytonos munkásságban van. Az ilyen hit egy élő, Isten kegyelmébe vetett merész bizalom, oly bizonyos, hogy ezerszer is kész volna azért meghalni. És az ilyen bizalom örvendezővé, s Isten és minden teremtményei irányában dacossá és vidámmá teszen, ezért az ember minden kényszer nélkül mindenkivel önként és jó kedvvel jót teszen, mindenkinek szolgál, mindenfélét eltűr az Isten iránti szeretetből, s az ő dicsőségére, ki ilyen kegyelemmel volt hozzá – tehát lehetetlen a cselekedetet a hittől elválasztani." Ez okból (2) "ha Istennek hívő gyermekei ezén életben teljesen megújulnának, akkor nem lenne szükségük semmi törvényre, hanem ők cselekednék egészen önként, amit Isten akaratja szerint cselekedni kötelesek, éppen mint a nap, a hold és a csillagok egész serege rendes útjukat, melyet Isten elejükbe szabott, minden figyelmeztetés, serkentés vagy kényszerítés nélkül megfutják, igen, miként a jó angyalok önként engedelmességet tanúsítanak." Ebben áll a keresz-

(1) A rómaiakhoz írt levél előszavában. Fel van véve a Formula Concordiae-ba (p. 791.) "Itaque impossibile est bona opera a fide vera separare." A müncheni egyetemes katolikus gyűlésen Thissen egyházi tanácsos a felekezetek újbóli egyesítésére nézve érvényre emelte (mint első jelt a nemesen gondolkozó protestansok között) annak elismerését, hogy "mit segít rajtam a hit, ha nem élek aszerint!" – a reformátorok azon alapelvével szemben, hogy elégséges az üdvösségre a hit, a bűnös élet az erős hitnek nem áll ellene.

(2) Formula Concord. p. 719.

29

tyén ember szabadsága. Így a hívő lélek összetalálkozik azzal, amit a költő szép léleknek nevezett; ez az erőteljes, a nemes, Krisztus által újjáteremtett, megszentelt természet.

Annyira természetszerű sajátja az Isten iránti odaadással párosult kegyességnek a saját műveinek és érdemeinek semmibe vétele, hogy az ilynemű nyilatkozatok nem ritkán a középkor magasabb műveltségű katolikusainál is előfordulnak. VII. Gergely a IV. Henrik ellen kibocsátott első átokbullájában, mindenesetre Szent Péter segítségül hívása mellett ezeket mondta: "A te kegyelmedből és nem az én cselekedeteimért tetszett neked, hogy a reád bízott keresztyén népek nekem engedelmeskedjenek!" Sienai Katalin mély vallásos érzéssel vigasztalt egy nemes ifjút a vérpadon azzal az ősigazsággal, hogy "a Megváltó egyedül kegyelemből és könyörületből, és nem tetteiért fogadja őt magához." És ő maga is ezen szavakkal végezte tettekben gazdag életét: "Uram, te szólítasz engemet, és én jövök – nem az én érdemeim, hanem egyedül a te irgalmasságod által, melyhez én a te véredhen imádkozom!"

Ugyanezen érzés hozta létre a reformáció alapdogmáját. A földi viszonyok élesen mutatkozó egyenetlensége is, melynek segítségével némelyek nagyon sok jót cselekedhetnek, ez által kiegyenlíttetik. Gondoljunk egy szegény nőcselédet, aki nem tehet egyebet, mint hogy a gondja és felügyelete alá bízott kis gyermeket éjjel-nappal ápolja és szeresse, és egy hatalmas és jó császárt, aki minden nap megmérhetetlen áldást áraszt alattvalóira: ha mindkettőben azon hit vagyon, akkor ugyanazon valódi jóakarat is, a császár és a nőcseléd Isten előtt egyenlő.

Ha valaki valamely szerencsés véletlen folytán azon helyzetbe jut, hogy egy, a világ ítélete szerint nemes vagy nagy tettet hajt végre (pl. ellenségének megbocsát, egy veszélybe került emberéletet saját élete kockáztatásával megment), az a világ dicsérete folytán igen könnyen és önkéntelenül is elragadtatik az érdemszerűség kevélysége által, s eközben teljes tudatában van annak, hogy ezáltal az ő érzelmének tisztasága elhomályosul. Vagy aki azon legmagasabb szerencsében részesül, hogy nagy észtehetség és tetterős jellem őt népének legelsői közé oly posztra helyezi, ahonnan messze kiható s boldogító határozatokat

30

áraszthat szét, azon szeretet és bárnulat következtében, mellyel környezete dicsőíti, igen könnyen bámulat tárgyává lesz saját maga előtt, s a világi hiúság következtében törpévé leszen. Magasan áll ezek felett a valódi hit, mely bizalmát egyedül Isten könyörületességébe helyezi, tudván, hogy az emberi cselekedetek elégtelenek; de hogyha az alkalom tettre szólítja, akkor azt úgy teljesíti, mint életének természetes megnyilvánulását, anélkül, hogy a világ részéről hálára, vagy Isten előtt valami érdemszerzésre gondolna.

Ezen módon a hitről való protestáns tan a legtisztább erkölcstant tartalmazza. Emellett már a reformátori felfogásban minden dogmakényszer ellen (egy még akkor olvasatlan) menlevelet is magában foglalt. Mert ha a Krisztusért az Isten irgalmasságába vetett hit az egyedül üdvözítő, akkor a többi hitcikkek szerves elágazásban ezen magasztos középpont körül sorakoznak ugyan, de a más vélemény s az eziránti tévedés nem okozhat a léleknek semmi fájdalmat, ha az üdvösség ezen szilárd alapja csonkítatlanul áll.

A hit általi megigazulás nem tagadása, sőt inkább bizonyítéka a legfensőbb szabadságnak, mert ez magában foglalja azt, hogy az ember az ő örök üdvösségének dolgában nem függ valamely papi közvetítéstől, valamely emberi véleménytől, sem valamely törvényes hagyománytól, hanem Istennek színe előtt áll, és egyedül saját öntudata határoz abban, hogy mennyiben tartozik az igazán egyetemes, eszményi egyházhoz. "Te magad kell, hogy efelett határozz, – így szól Luther, – ez a te életedet illeti, a te benső, örök életedet." Ezért ezen tanba van befoglalva a protestantizmus egész alanyisága, mint szabad, de a Krisztus által megszabadított és őneki átengedett alanyiság. Ez volt a lobogó a reformatorok kezében, a sola fide jelmondattal, mely alatt nekik győzniök kellett. Ezt lobogtatjuk mi még mindig magasan és le nem győzötten. A mi eszményi egyházra vonatkozó evangéliumunk csak ezen lobogó másik oldalának felirata, mely felett mintegy korona gyanánt ott áll Krisztus monogramja. Mert ha a hívő egyedül Isten színe előtt is áll a maga benső érzületével, szüksége van ugyan egy külső egyházra, hogy a Megváltó történelmi behatását önmagán tapasztalhassa, de üdvössége

31

nincs semmi határozott alakkal bíró egyházhoz kötve, semmiféle külső eszköz nem nélkülözhetatlen ennek elérésére és bármely egyház ítélete sem ragadhatja el azt tőle, mindaddig, míg szívében megőrzi.

Midőn azonban csak a bensőségnek és a szellemiségnek van maradandó jelentősége, semmi sem akadályozna, hogy ezt a minden eszményi iránti kegyes odaadást, melyet a Krisztus névben foglalunk össze, szeretetnek ne nevezzük, miként János szokta, és miként Pál azt szeretetben munkálkodó hitnek nevezi, (1) vagy ha ő azokat a keresztyénség három gráciájaként összefoglalja, akkor is előtte azok közt legnagyobb a szeretet; (2) tehát nem csupán a munkás szeretet, Márta: sokkal inkább Mária, aki az Úr lábainál ül, de a sas-apostollal egyenesen az istenséghez is felemelkedik. Mert abban nem csalatkozunk, hogy Pál apostolnak azon tétele: "az ember megigazul a hit által a törvénynek cselekedete nélkül," (3) azok ellenében állíttatott fel, akik üdvösségüket a törvényes cselekedetekre alapozták, miként Luther is a pápistáknak a külső cselekedetekbe helyezett bizalmával szemben hasonló ellentét által indíttatott arra, hogy ezen mondatot így fordítsa: "egyedül hit által." Ennélfogva ha a katolicizmus egyházi lobogójára a szeretetet tűzhetné, és ezen elvből folyó minden következtetéseket elfogadna, akkor Péter és Pál, vagy helyesebben: Pál és János (4) ugyanazon állásponton testvérileg megférhetnének.

De ezen következtetések, melyeken egykor a regensburgi békekísérlet hajótörést szenvedett, és amely által a valódi misztika szeretetteljessége Taulertől Guyon Máriáig a katolikus egyházi hatóságok előtt oly gyakran gyanúba került, a reformációt a katolikus

(1) Gal 5,6
(2) 1Kor 13
(3) Róm 3,28.

(4) Speil (135. o.) ezen zártételt a korábban megjelent Polemika szerint teljesen érthetetlennek találja, mert "annak elismerése által, hogy a szeretetnek a hittel kell összekötve lenni, nem a katolikus egyház lesz protestánssá, hanem a protestáns egyház katolikussá." – Itt a jelzett következtetésekről van szó, melyek igenis visszautalnak a helyesen felfogott elvre, tudniillik az ugyanazon értelemben vett szeretetre, mely a hitre vonatkozó protestáns tannak mindig lényege volt, mint benső és Krisztusban élő kegyes érzés, az ő egyedüli becsében.

32

egyházba vezetnék vissza, (*) mert a csupán külsőleges egyházi tettek minden jelentősége azonnal semmivé lenne, a lelkész közvetítése többé nem lenne szükségesség, s az ő ítélete, sőt még a Vatikán ítélete sem lenne döntő arra nézve, ki az ő szeretete által Krisztussal elválhatatlanul egyesült, s jövőjének eszményképében vele eggyé lett. Az egyedül üdvözítő hit és az egyedül üdvözítő szeretet egymásnak a közös eszményi egyházban kezet nyújtanának.

(*) Értelemszerűen: ha Róma ezt a szeretetfelfogást minden következményével együtt elfogadná, akkor a protestantizmus különállását előidéző ok megszűntével helyreállna az egyház látható egysége is. [NF]