MÁSODIK FEJEZET
TúlzásokA) Fölösleges cselekedetek
A katolikus egyház azt tanítja, hogy a megigazult ember az isteni kegyelem folytonos segítsége mellett jó cselekedeteket képes végrehajtani, melyek több mint elégségesek, (1) ti. az evangéliumi javaslatok (2) teljesítése által, melyek a mindenkit egyaránt kötelező, és vétek elkövetése nélkül nem mellőzhető isteni parancsoktól különbözők lévén, csak azok által teljesítendők, akik magabb erkölcsi tökélyre törekesznek, mint amennyit a közönséges kötelesség követel. Ez a vélemény már a II. században kifejlődött, (3) midőn az egyház a világi élettel való feltétlen szakítás erkölcsi eszményképét állította fel, másfelől mégis elég eszélyes belátni, hogy ez nem mindenki által teljesíthető, s ezért elítélte azokat, kik ebből általános keresztyéni kötelességet akartak csinálni, mint Markion a nőtlenségből, mely által, ha létrejönne, az emberiség egészen kihalna, ámbár Augustinus azzal vigasztalt, hogy akkor annál hamarább elközelgetne Istennek országa. Ezen a skolasztika által kifejtett tanon Tridentben, a protestánsok ellenmondása dacára hallgatással siklottak keresztül, a római katekizmusban csak úgy mellékesen említtetett, (4) de a legfőbb egyházi hatóságok
(1) "Opera supererogationis."
(2) "Consilia evangelica."(3) Hermas, Pastor, Simil. III. 5,3: "Si praeter ea, quae mandavit Dominus, aliquid boni adjeceris, honoratior apud Dominum eris, quam eras futurus."
(4) Cat. Rom III. 3, 24: "His adjungi debent illa jurandi genera, quae a contempta quodam proficiscuntur, quum quis jurat, se non obtemperaturum evangelicis consiliis, cujusmodi sunt quae ad coelibatum et paupertatem hortantur; quamvis enim nemo ea necessario sequi debeat, si quis tamen juret nolle se ilus parere consiliis, is eo jurejurando divina consilia contemnit et violat."
34
végzéseiben előre feltételeztetett (1) és dogmatikusaik egyhangúlag védelem alá vették. Ezek hivatkoznak az Úr szavára a gazdag ifjúhoz, ki minden isteni parancsokat már teljesített: "ha tökéletes akarsz lenni, add el, amivel bírsz, oszd ki a szegények közt, és kincsed leszen a mennyben, akkor jöjj és kövess engemet!" valamint Pál apostol tanácsára, hogy jobb szüzességben maradni, mint, – bárha ez is bűnnélküli dolog, – házas életre lépni. (2)
A protestantizmus ellene mondott ennek, mivel az újjászületett ember is, míg a földön él, az isteni törvényeknek soha teljesen meg nem felel, hogyan emelkedhetnék hát még azokon felül is! Ezenkívül az úgynevezett evangéliumi javaslatok, mint külső, különös érdemet szerző tények, nem egyebek emberi tételeknél. (3) Úgy látszik, a tridenti zsinat az elsőt megengedi, midőn elismerte, (4) hogy e földi életben még a szentek is könnyű, mindennapi bűnökbe esnek: csakhogy miután a katolicizmus a jó cselekedeteket egyenként s önmagukban becseseknek tekinti: azon csekély, bocsánandó bűnöket leszámíthatja, s olykor aztán még tekintélyes többlet marad fenn. Ilyenformán lehetnek fölösleges cselekedetek, de nem lehet fölösleges erkölcsiség. Midőn Krisztus ama fenséges parancsot mondá: "legyetek tökéletesek; mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!" semmi által sem jelezte, hogy a barát és apáca ezen tökéletességhez jutnának, s hogy inkább az evangéliumi javaslatok követése, mint az isteni
(1) A szenttéavatásokról és az egyház bűnbocsánati tárházáról szóló tanban.
(2) 1Kor 7,25. stb. és hasonl. Mt 19,21 sköv.(3) Apol. Conf. p. 191: "Nemo tantum facit, quantum lex requirit. Ridiculum igitur est, quod fingunt nos amplius facere posse." – p. 282: "Falsum est, quod observationes monasticae sint opera consiliorum evangelii. Nam evangelium non consulit discrimina vestitus, ciborum, abdicationem rerum propriarum. Haec sunt traditiones humanae, de quibus omnibus dictum est: esca non commendat Deo. Virginitas suadetur, sed bis qui donum habent. Error est perniciosissimus sentire, quod perfectio evangelica sit in traditionibus humanis."
(4) Sessio VI. C. 11.
35
parancsok teljesítése által, inkább a természetellenes önmegtagadás, mint a szeretet kötelmeinek hűséges teljesítése által, melyekről az övéi felismertetnek. Miért is lenne csekélyebb azon anya, ki az ő gyermekeit terhes gondok, éjjeli virrasztások és sok nélkülözések közt növeli Isten dicsőségére. Monica, aki fiát [Ágostont] könnyei által ragadja ki a vétekből magasztos hivatására, mely reá Isten országában várakozik, [miért volna kisebb] azon zárdaszűznél, kit a reggeli éneklésre felserkentenek, vagy aki Krisztus kínjait képzeletében átszenvedi? A protestantizmus, mely a cselekedetet csak úgy tekinti, mint az erkölcsi érzület kötelességszerű kifejezését, valahányszor erre alkalom kínálkozik, kénytelen a "több, mint szükségest" veszélyes képzelődésnek tartani, mely az embert pusztán lelke megmentésére gondoló kegyes önzésre és lelki kevélységre vezeti, míg a nép- és családi élet, azon véleményben, hogy a legfőbb után törekedni sem képes, eszményképétől megfosztatva, azon veszélybe jutott, hogy erkölcsileg ellankadjon.
Azon protestáns ellenvetéssel szemben, hogy az erkölcsi törvény követelései az ember benső gyarapodásával egyenlő lépést tartva a végtelenségig fokozódnak, és az embert mindig maguk mögött hagyják, Möhler azt állította (1) hogy a szentek életében éppen az ellenkező jelenség mutatkozik: "annak tudata, hogy általános, végtelen erők birtokában találjuk magunkat, az embernek Istenhez és világhoz való mindig gyöngédebb és nemesebb viszonyait fedezi fel, úgyhogy a Krisztusban megszentelt és az ő szellemével beteljesedett ember mindig a törvény fölibe emelve érzi magát." – Ez merőben protestáns értelemben, sőt valóban a Luther modorában van mondva, midőn leírja, hogy miképp vannak a törvénytáblák széttörve a hívő keresztyén háta mögött, aki szabad jókedvéből és szeretetből számtalan jó tettet hajt végre, nem tudakozódva azok után, csupán Isten és felebarátja iránti szeretettől buzdíttatva. (2) De, folytatja Möhler tovább: "Az a természete az Istenből származott szeretetnek, mely végtelenül magasabban áll, mint a törvénynek követelései, hogy soha sincs megelégedve saját megnyilvánulásaiban, és mindig találékonyabb
(1) 216. o.
(2) Von der Freiheit eines Christenmenschen. II. 56.36
lesz, úgyhogy az ilynemű hívők azon emberek előtt, kik alsóbb fokon állanak, nem ritkán úgy tűnnek fel, mint rajongók, lelki betegek és túlfeszített gondolkodásúak." – Így van ez valóban és nem mindig jogosulatlanul. Mi becsüljük a lelkesült érzületeket, melyekből ilyen tettek fakadnak, de még ezekben is nemritkán nélkülözzük a bölcsességet, s a szép és önmagában összhangzó emberi méltóságot, hogyha tudniillik ezek csak önkínzások, melyek Isten minden természeti adományainak megvetésével az életet pusztává teszik, s megtagadják azon érzelmeket, melyeket maga a természet plántált az emberi kebelbe.
Ilyesféle jelenetek fordulnak elő még olyan szentek életében is, akiket szívbeli jóságuknál vagy kitűnő szellemi tehetségüknél fogva nem csupán a római egyház, hanem az egész keresztyénség magáénak vall. Assisi Ferenc odadobja ruháit gazdag apjának, s kolduscsuklyába öltözve jár szerte egy fazékkal, hogy az ajtók előtt abba gyűjtse mindenféle összevegyített ételmaradékból ebédjét; a kedves Szent Erzsébet rajongása zordon gyóntatóatyja által végül odáig fokoztatott, hogy egykor gyöngéden szeretett férje emlékét ő maga megutálja, s Istennek hálát ad, hogy a gyermekei iránti szeretetet kebléből kiirtotta; Guyon asszony, az isteni szeretet szentje, aki csak azért nem avattatott fel a szentek sorába, mivel a versailles-i, s ennek nyomán a római udvar is némi csekély eretnekséget fedezett fel benne, hogy minden természetes undort legyőzhessen, arra erőszakolta magát, hogy a kórházban a betegek ürülékét megegye. Nem ok nélkül beszél a népmonda csudálatos szentekről, habár csak szélsőségképpen fordult elő, hogy Mezopotámiában fűevő anachoréták önmegaláztatásuk végett a barmokkal a legelőre engedték magokat hajtatni, vagy da Todi, a Ferenc-szerzetbeli szerencsétlen nagy költő, kit a pápa elátkozott, s a nép szentté avatott – a Hosszú Jakab (Giacopone), miként a gyermekek nevezték –, aki önmegalázása tekintetéből tébolyodottnak tettette magát, s felnyergelve és felkantározva négykézláb a piacra jött, hogy a gyermekeknek lovaglásra szolgáljon. Ami a vallás mezején kegyes érzületből történik, bizonyos mértékben mindig tiszteletreméltó, de a fölösleges jó tettek végrehajtóinak életéből egynémely vonás mégis emlékeztet a La Mancha-i nemes lovagra, aki szintén mély érzelmű
37
eszményi vágy által űzetett; elég közel áll hozzá az ő földije, Don Inigo Loyola, aki a szentek legendái által, miként amaz a lovagi erények által, szellemi lovagságáért lelkesülve, szintén hosszasan harcolt a szélmalmokkal, míg a római egyház akkori viszonyai közt az általa alapítandó rendnek nagyszerű hivatását sejtette, mely az ő eszélyesebb utódai által teljesedésbe is ment.
Mindazonáltal Möhler nem helytelenül fogadja el, hogy e tannak, valamint mindannak, ami az emberiség történelmében századokon át fennáll és a kedélyeket komolyan foglalkoztatja, mélyebben fekvő alapja van. Ki mondhatná, hogy amit VII. Gergely, Clairvaux-i Bernát, Luther, Kálvin és Washington végrehajtott, az mindenkire nézve kötelesség volt! Azért emelkednek ők a tömeg fölébe, halhatatlanokként már itt a földön, mivel rendkívülit teljesítettek. Az ő munkájuk s Isten kegyelme kölcsönzött nekik erőt, s engedett időt és alkalmat erre. Ezért aztán Isten és emberek előtt valóban igaz a helytelenül így nevezett "fölösleges" tettekre, hogy azok hősi erények és tettek az egyház értelmében, és éppúgy gyakorolhatók valamely kunyhó csendes és ismeretlen magányában, mint a fényes palotákban. Azok, kik ezeket végrehajtják, mint valódi kegyes emberek sohasem gondoltak arra, hogy igen sok jót tettek, ők is, mint más szegény bűnösök, az isteni irgalmassággal vigasztalták magukat. Maga a katolikus egyház erről igen józan érzelmet őrzött meg következő régi legendában: Szent Antal, miután a pusztában hallatlan nélkülözéseket szenvedett, egyszer már nagyon vágyott rá, hogy megtudhassa: mindezen önmegtagadás és benső küzdelmek által mit nyert. Ekkor álmában megjelenik előtte egy alexandriai csizmadia, akihez magát érdemekben hasonlítania kellett. Elmegyen a városba, megtalálja emberét, s tudakozódik kegyes élete és lelki ajándékai után; ez pedig nem tud egyebet mondani, mint hogy reggel korán imádkozik az egész városért, s azután mestersége után lát.
Ama fenséges lelki ajándékokkal megáldott emberek csak azért tettek többet, mint mások, mivel nekik több adatott, és mégis csupán kötelességüket teljesítették. A gazdag ifjúhoz is csak az akkori idő nagyszerű feladata által intéztetett azon nehéz
38
követelés, és mivel az Úr látta, hogy neki ereje van azt betölteni. Ki akarna abban kételkedni, hogy ezen pillanatban nem volt rá nézve magasztosabb kötelesség, mint a Megváltónak kinyújtott jobbját elfogadni, s őt nyomorban és halálban követni! Vonakodása legalább azon pillanatban megfosztotta őt Isten országától, és a vallásos téren a legnagyobb szerencsétől örökre. Krisztus tehát nem úgy állította fel követelését, mint amely több mint elégséges, hanem az ifjúra nézve nem tartotta elégnek a törvénynek eddigi betöltését; közelebbről tekintve, mivel az ifjút megkedvelte, fel akartá előtte tüntetni eddigi tényeinek elégtelen voltát. (1) Az ifjú szomorúan távozott, és ez a bánat reá nézve azzá lett, amit Pál üdvadó bánatnak nevez.
Hogy pedig Pál a nőtlenséget ajánlotta, ennek okául ő maga azon kor kényszerűségét hozza fel, s ezen egyszersmind átsejlik némi előszeretet azon állás iránt, melyet ő hivatásánál és hajlamánál fogva mint nőtlen az Isten országa érdekében elfoglalt, (2) s így ezen észrevételét: "aki nőtlen, gondoskodjék arról, ami az Úré, hogy az Úrnak tessék; aki pedig megnősül, gondoskodjék arról, ami a világé, hogy az asszonynak tessék" (3) – nem tekintette valami általános érvényűnek. Ez csak bizonyos megjegyzés arra, ami gyakran megtörténik annak ajánlása végett, amit éppen ajánlani akarunk. Ez mint általános érvényű elv, a keresztyén házas élet jelentőségét tagadná, és a fájdalmak miatti aggodalom, melyeket a nős élet idéz elő, és amelyet végre mindaz meghoz, amit az ember valóban megszeret, szolgálhat pillanat szülte indokul az apostolnak korinthusi ifjú barátai iránt tanúsított érzületére, (4) de magasabb keresztyéni szempontból legkevésbé sem lehet ok arra, hogy egy tisztességes emberi viszony szövésétŐl visszarettenjünk.
A maga teljes, nagy jelentőségében mondja az apostol: "Minden a tiétek." Azon férfiú a teveszőr csuklyában, kinek eledele sáska és erdei méz vala, nem állott magasabban Annál, aki utána jött, s aki minden fogadalom nélkül evett és ivott embertársaival, sőt még azon pazarlást is helyeselte, mely egy szeretet-
(1) Ellenben Speil (137. o): "Az Úr tudtára akarta adni az ifjúnak, hogy többet is tehet, mint amennyi az üdvösség elérése végett szükséges."
(2) Mt 19,12
(3) 1Kor 7,32 sköv
(4) 1Kor 7,2839
teljes szív megnyilvánulása vala iránta. A katolicizmus az ő következetes erkölcstana szerint nem akarta a természettel megegyező erkölcsi viszonyt, hanem az attól való eltérést, sőt az emberi nem felerésze [a női nem] alkalomszerűleg csak úgy tűnt fel előtte, mint az ördögnek kapuja (foemina janua diaboli). Szent Alajost még ma is magasztalják azért, hogy érzékisége felett annyira őrködött, hogy még anyjának sem nézett nyíltan a szemébe. A protestantizmus által fejlődése folyamában nem valami "magasabb," de a valódi erkölcsiség Jézus követésében – ugyan nem először jött létre, csak tiszta öntudatra jutott, mely nyugodt lelkiismerettel örül Isten teremtett világának, elfogulatlanul és joga biztos tudatában vesz részt ennek műveltségében, örömében és gondjaiban, érezve magában azon hivatást, hogy minden testit a léleknek, minden mulandót az örökkévalóságnak sajátjává tegyen, míg a katolicizmus a szellemi és világi élet, a természetes és természetellenes, az alsóbb és felsőbb morál ellentéteinek áldozatul esett. (1) Nem mintha hiányoztak volna a katolikus egyházban a jogosult világi életet kedvelők (ilyenek a legkevésbé sem hiányoznak a klérus köreiből), és a művelt katolikusok úgy élnek, mint mi; de a komolyan katolikus érzelműek csak habozó lelkiismerettel tudnak abba belemenni. Az a valódi katolikus nézet, amit Chateaubriand emlékirataiban a síron túli életről írt: "Én még nem jutottam el a célhoz, a szerzetesi csuklyát nem öltöttem magamra." – Valóban elég különösen nézett volna ki ebben! A modern műveltségben minden katolikus kultúrnép észrevétlenül protestánssá lett.
A felesleges jó cselekedetekbe helyezett vakhit nem volt ugyan eredete, de tudományos megalapozása lett úgy a zárdai életnek, mint a szentek dicsfényének.
B) A zárdai élet
A szerzetesség nem sajátsága a keresztyénségaek. Amint a római világi értelem Palesztinában az esszénusok rendjét leírta, (2) "csudálatos faj, egyetlen nő és pénz nélkül a pálmák
(1) Boutteville: La morale de l'église et la morale naturelle. Paris, 1866.
(2) Plinii Hist. natur. V. 15.40
árnyában, naponta újjászületnek azoknak serege által, kiket mint az életben elfáradtakat, a sors hullámai az ő életmódjukhoz kényszerítenek: így évezredeken át fennáll egy nép, mely között senki sem születik!" – ebben a szerzetesi társulat hű képét szemlélhatjük. Eusebius, az első egyháztörténelem-író, Egyiptomban a therapeutákat apostoli keresztyéneknek tartotta, és miként az ő törzsrokonuk, a zsidó Philón, aki még semmit sem hallott kortársáról, a Krisztusról, de zárdáikat (monasteria) gyakran meglátogatta, őket leírja: "Minden vagyonukat rokonaikra hagyva, együtt élnek magános vidékeken, férfiak és nők szorosan elkülönítve , folytonos önmegtartóztatásban, teljesen az isteni dolgok szemléletébe mélyedve, napfeljöttétől fogva tanulmányozzák a szent iratokat, vagy költenek s énekelnek kegyes himnuszokat, s csupán este vesznek némi ételt és italt magukhoz, némelyek éppenséggel csak harmadnaponként, de húst és bort soha" (1) – Minden keresztyén zárda büszke lehetne egy ilyen hátrahagyott emlékre. Az iszlám is, sőt még inkább a buddhizmus számos szerzetescsapatot hozott létre, s az indiai vezeklők önkínzásai mérkőzhetnek a keresztyén szerzetesélet önmegtagadásaival. Azonban ez természetszerűleg állott elő az egyház talajában a világról való lemondás erkölcstanából, nem pedig az apostoli egyház, s az ehhez közel álló nemzedék lelkesültségéből, hanem még a III. században a vértanúi kor nagy izgalmaiból, midőn remeték az egyiptomi puszta borzalmai közt képzetükben a világi élet minden kísértését átélték. A körülöttük összesereglett tanítványok által a magányosság közösséggé lett, és a következő század már látta az első zárdai községeket, melyekben a túlcsapongó lelkesültség, valamint a tunya elrestülés szigorú szabályok és pontos felügyelet által mérsékeltethetett.
A szerzetesi életet Nyugaton először bámulták, később utánozták, s gazdag különféleségben kifejtették. Ezen rendeket különféle viseleteikkel és sajátságukkal nem az egyház alapította, csak szabadjára engedte, s törvényhozása által gondoskodott, hogy azok még az egymás közti féltékenykedés által se háborítva az egésznek szolgálhassanak.
(1) Eus. H. eccl. II. 17, ahol Philón tudósítását ennek "De vita contemplativa" című munkájából összeállította.
41
A szerzetesek a község kebeléből történt népies eredetüknél fogva kezdetben a klérustól elvonták magokat. "A szerzetes a nőket és a püspököket kerülje, mert egyik sem engedi azt, kit bizalmával befont, többé cellájában csendesen nyugodni, vagy tiszta szemekkel csüngeni az isteni dolgok szemlélésén." (1) Azonban csakhamar a hierarchiával sokszoros vegyületben összenőttek, a zárdai lelkészséggel az eddigi áldozárság mint világi papság, mintegy Márta Máriával találkozott. Azon vélemény, hogy a zárdai fogadalom által Isten előtt különös érdemet lehet szerezni, vagy valamely vétket ki lehet engesztelni, és aki maga be nem léphet, az legalább a zárdák alapítása vagy adományozása által a világmegvetők érdemében részesülhet – e vélemény több ezer zárdát hozott létre, s azokat újból meg újból benépesítette. – "Ajándékozd nekem ezen helyet – így szólott Szent Eligius a királyához –, hogy emeljek ide egy létrát, melyen mindketten a mennyországba juthatunk." – Valamely szerzet rendes sorsa a középkorban az vala, hogy egy lelkesült, lélekerős egyéniségtől alapíttatva, aki aztán egész jellemét reányomta, az ő szigorú erkölcsének és kegyességének híre által a nép előtt erkölcsi hatalommá emelkedett, ezáltal meggazdagodott, és ekkor ezzel együtt jelentéktelen, de kényelmes helyzetbe félrevonult. Azután jöttek a XIII. században a kolduló szerzetesek, kik nem zárkóztak a zárda falai mögé, hanem kiléptek a világba, s mégis sem annak illemszabályaiból, sem gazdagságából semmit el nem fogadtak, hanem a szegénységből valódi erényt csinálva, az evangéliumot prédikálva és koldulva járták be a világot. (2)
Még a szerzetesi élet eszményképéről is így nyilatkozik az angol reformátor [bizonyára Wyclif – NF]: "A szerzetes egy sírból kikelt hulla, amely halotti köntösbe burkolva az ördög által körülhordoztatik a világon." Az egyház jajkiáltása a XV. században saját maga felett, a reformáció szükségességének ezen mély érzése a zárdákra is szólott, akkor, midőn ezen közmondás volt napirenden: "amit az ördög irtózik megtenni, minden tartózkodás nélkül megteszi egy barát," s Clemangis így sóhajtott fel: "Midőn egy leány a fátyolt felveszi, éppen annyi, mintha pellengérre állíttatnék." A természetes
(1) Cassianus de institutis Coenobiorum XI. 17.
(2) Tertull. Apolog. c. 13. "Circuit cauponas religio mendicans." [Itt Tertullianus azokat gúnyolja, akik a vallási szolgáltatásokért minél nagyobb bért akarnak kicsikarni – NF]42
fölébe emelkedni akarás idővel mégis többnyire az erkölcstelen természetellenességgé fajul. A szegénységi fogadalom segített magán a testület gazdagsága és élvezetei által. (1) A szüzességi fogadalom, ahol megtartották, kárpótlást keresett a tobzódásban. Az engedelmesség szabálytalansággá és féktelenséggé fajult. Magasabb rendfőnökökre nézve ezen fogadalmak kedélyes jelentőséget nyertek. Beszélik, hogy egy kedélyes német apát úgy nyilatkozott, hogy neki teljességgel semmi oka a három szerzetesi fogadalom miatt panaszkodni, a szegénység fogadalma ugyanis neki százezer arany évi jövedelmet hoz, az engedelmességi fogadalom a birodalmi fejedelmek mellé helyezte, és ami a harmadikat illeti, az Isten egy kedves családdal áldotta meg őt. A kolduló barátok többé nem voltak a tudomány képviselői, megvetették, sőt ami rosszabb, kigúnyolták őket tudatlanságuk, eretnekkiabálásuk és lomposságuk miatt.
A reformáció, amint aztán valóban megjött, az egyedül üdvözítő hitről való tanításával, mely előtt a szerzetesi szenteskedés csak a külső dolgokkal való vétkes szemfényvesztésnek tűnt, (2) mindenféle zárdának az alapkövét megrázta. A katolikus teológia azon mérséklő állításával, hogy magában véve nem a zárdai élet a tökély, hanem csak állapot a tökély elérésére, szembeállították azon véleményt, hogy ugyanez az alkalom biztosítva van minden más bűnnélküli állapot részére. (3) A zárdák azonnali eltörlése által, amennyire a protestansok keze ért, egyeseknek, akik akaratuk ellenére egy szokatlanul idegen világba kitaszíttattak, kemény sors jutott
(1) Speil (145. o): "A protestáns lelkészek szolgálataikért megfizettetik magukat, a kolduló szerzetesek kérik, hogy azért valamit adjanak, ez az (egész) különbség."– Én nem tagadom, hogy némely kolduló barátok, főleg a dominikánusok sokkal gazdagabban élnek, mint némely protestáns pap, aki pedig nem tett le semmiféle önkéntes szegénységi fogadalmat.
(2) Apol. Conf. p. 284: "Obruunt evangelium de gratuita remissione peccatorum et apprehendenda misericordia promissa in Christo, qui docent monasticam vitam mereri remissionem peccatorum, et fiduciam debitam Christo transferunt in illas stultas observationes. Pro Christo colunt suos cucullos, suas sordes."
(3) Ibid. "Adversarii volunt astute moderari vulgarem persuasionem de perfectione. Negant monesticam vitam perfectionem esse, sed dicunt statum esse acquirendae perfectionis. Hoc si sequimur, nihilo magis erit monastica status perfectionis, quam vita agricolae aut fabri."
43
osztályrészül, amint oly időben szokott történni, midőn az elődöktől, sőt a nép bizonyos töredékétől is még mindig szentnek tartott dolog hirtelen a sutba kerül. A zárdák felesleges gazdagsága is ingerelte a bírvágyat, és Luther azt mondja, hogy a zárdák elfoglalásában a pápista fejedelmek és junkerek lutheribbek lettek, mint saját hitfelei.
A tridenti zsinat e tekintetben is reformot hozott be a fegyelem és az erkölcsiség helyreállítására, amennyiben a fennállónak megtartása igényelte és megengedte. Már működött ott az új rend, mely mint a szerzetesség harmadik alakzata hasonlóképp a világba kilépett, és bár annak minden szokását és mesterfogását elfogadta, mégis oly világot alkotott magának, hogy Istennek nagyobb dicsőségére a katolikus egyház felett uralkodjék, a protestantizmust visszaszorítsa, és a jezsuita keresztyénséget bárminő eszközök által az egész földön elterjessze. (1) Emellett az ilynemű középkori törekvésekhez csatlakozva állottak fel rendek a szeretet kegyes műveinek gyakorlására, ismét mások, melyek egyesített erővel és eszközökkel nagyszerű történelmi művek kiadására vállalkoztak.
(1) A régi vitás kérdés, hogy vajon a rend törvénykönyve kimondja-e, hogy a főbbek a rend céljaira nézve vétek elkövetését is parancsolhatják, különösképpen a Constitutionum P. VI. C. 5. helye körül forog: "Visum est nobis in Domino, excepto expresso voto, quo Societas Summo Pontifici tenetur, ac tribus aliis essentialibus paupertatis, castitatis et obedientiae nullas, constitutiones, declarationes vel ordinem ullum vivendi posse obligationem ad peccatum mortale vel veniale inducere, nisi Superior ea in nomine Domini Jesu Christi vel in virtute obedientiae juberet." – A szerzetesi latinság szerint, miként az a ferences és domonkos szabályban is előfordul, az obligatio ad peccatum nem a vétekre való, hanem a vétek terhe alatti köteleztetést jelent, tehát e résznek kifogástalan értelme a következő: "hogy csak a négy fő fogadalom bír mindig vétkezés terhe alatt kötelező erővel; a többi konstitúció és rendelet pedig csupán akkor, ha a főnök az engedelmesség erejénél fogva, vagy Jézus Krisztus nevében parancsolja." Ehhez illik a Q. VI. C. 1: "Omnia justa essse nobis persvadendo, omnem sententiam ac judicium nostrum, contrarium coeca quadam obedientia abnegando in omnibus quae a Superiore disponuntur, ubi definiri non possit peccati genus intercedere." De mégis gyanús marad az első helyen a becsúsztatott "veniale", mert az mégis ritka és a zárdai törvényhozással főleg össze nem férő modor volna, ha egy törvénykönyvben a maga módja szerint kinyilatkoztatnák, hogy a törvényeket nyugodt lelkiismerettel át lehet hágni anélkül, hogy emiatt (ha a főnök különös rendelete nem járul hozzá) még csak megbocsátható könnyebb bűnt is elkövetne az illető – melyet főleg a jezsuiták nagyon csekély valaminek, peccatillum-nak neveztek. A második hely hiteles magyarázatot nyer a Declar. B. által : "Hujusmodi sunt illae omnes, in quibus nullum manifestum sit peccatum." – Még a gondolatnak is a főnök akarata alá történő rendelése mellett, s azon kötelesség mellett, hogy minden akarata jogosnak tekintessék, és a rend kétértelmű erkölcstana mellett valamely nyilvános bűnre való parancs olyan valakitől, aki, mint egy bot valamely öreg ember kezében, csak főnöke keze közt mozoghat, nem könnyen ismertethetnék el olyannak. [Mármint bűnös parancsnak – NF] Feltéve tehát, hogy a fentebbi tétel nem szándékosan szerkesztetett oly kétértelműleg, akkor is könnyen felhasználható volna arra, hogy előforduló esetben a rend céljának elérése végett gonoszat is parancsoljanak.
44
Nem lehet kimutatni, hogy ezen új és régi szerzetesrendek új alakzatukban a XVIII. század közepe tájt erkölcsileg annyira alásüllyedtek volna, mint aminők a reformáció előtt voltak. Annyi azonban igaz, hogy rájuk nehezült a katolicizmusnak a restauráció kora után beállott bágyadtsága, s a megromlott adományozási szervezet, mely szerint legalább a gazdagabb apátságok a királyok és kéjhölgyeik által az arisztokrácia tagjaira ruháztatnak csupán világi fényűzés céljából. (1)
A Jézus társasága, miután műveinek igen nagy részét nem egyes tagjainak jelleme és nagyszerű tettei, hanem fáradhatatlan és eszélyesen vezetett egységes kormányzás által hajtotta végre, s mellesleg nagykereskedő társulattá lett, hogy minden ember lelkiismeretén uralkodjék, a komoly egyházi morál mellett kényelmes világi morált fejlesztett ki, s saját keblében a kémkedési rendszer által, mely szerint mindenki mindenkire nézve kém gyanánt szolgált, az önmaga iránti önfeláldozó szeretetet szétrombolta. Világi eszélyességük a népekre rendkívüli hatást gyakorolt, úgyhogy közmondássá vált: egy jezsuitával megfoghatod
(1) Az előkelő maubuissoni apátasszony, aki előttünk arról ismeretes, hogy Leibnitzet meg akarta téríteni, így szokott esküdni: "par mon ventre, qui aporté quatorze enfants!" – méhemre, amely tizenkét gyermeket hozott létre! – Pedig ő nem mint özvegy lett apácává: valódi zárda-anya, kinek erényei a Bossuet által tartott halotti beszéd után ítélve a maubuissoni szent kolostort a keresztyénség fényévé tették. Az ilyen egyházi adományozásra alkalmat adott a tridenti zsinat (Sess. XXIII. 6.) azon engedékenysége, mely szerint valaki már 14 éves korában nyerhetett ilyen adományt – és ezt ők "reformációnak" nevezték!
45
az ördögöt a nyílt mezőn, vagy: amit az ördög nem képes végrehajtani, egy jezsuitára bízza alku szerint. Világi erkölcstanuk alapgondolata: a cél megszenteli az eszközöket, tudtunkkal ily meztelenül kimondva sehol egy ismeretes jezsuita munkában sem található – ez nagyon is a világi okosság ellen lett volna, s csak élesebb kifejezése azon szemrehányásnak, hogy a jezsuita morál szerint valamely jó, vagy éppen szent célnak elérésére minden eszköz megengedhető. Ez a szemrehányás egyrészt tényeken alapszik: ravaszságot és erőszakot tagadhatatlanul használtak a jezsuiták a pretestantizmus elnyomására, ez okból igen is jogos volt a szemrehányás éppen addig, amíg a gyilkosok felbérlését nem katolikus fejedelmek ellen (vagy legalább azok tetteinek magasztalását) nekik tulajdonítja; másrészt a jezsuiták erkölcsi irományain, melyeket ők különösen a gyóntató atyák tanításai végett szerkesztettek, az egész egyházi morált kérdésekbe és feleletekbe foglalva, hogy mily nagy mértékben, vagy mily kevéssé gyalázatos valamely tény? melyben az ő felboncoló éleselméjűségüknek sikerült kimutatni, hogy a vétket csak gyengén érintve, mennyire engedhet az ember bűn elkövetése nélkül a nagyon is megfontolandó kívánságoknak és szenvedélyeknek, midőn ők csak ott találtak teljes bűnt, ahol az isteni törvények a tudás tisztasága s az akarat teljes szabadsága mellett sértettek meg. Különösen Escobar Antal spanyol jezsuita erkölcsi teológiája volt e tekintetben hangadó, amennyiben a jezsuita gyakorlatot ezen rend 24 tekintélyes tudósának irományaiból minden erkölcsi kérdésre összeállította. (1) Az erkölcsi megítélésnek ebben előrebocsátott alapfeltétele: hogy valamely cselekedet különös (erkölcsi) becsét a célból nyeri, azon történelmi elismerés mellett, hogy nagyszerű célok néha nagyszerű eszközöket igényelnek, egészen jóhiszeműen, sőt teljesen protestáns értelemben is felfogható: hogy az indok, az érzület az, amely valamely cselekedet erkölcsi becse felett dönt;
(1) Liber Theologiae Moralis viginti quatuor Societatis Jesu Doctoribus reseratus. Nekem megvan a 36. kiadás: Bruxellae, 1651 – és ez nem az utolsó kiadás. A címkép a jó pásztort ábrázolja, aki az elveszett bárányt hazaviszi.
46
de vajon bármely eszköz jogosultságát is a vélt jó cél érdekében magában hordja, úgyhogy maga a legaljasabb vétek is megengedhető, ha az nem vétkezési szándékkal követtetik el, hanem hogy valamely szent cél a rend értelmében elérethessék. (1) Evégett a jezsuiták a katolikus teológia felfedezett hajlékonyságánál fogva a tekintélyhitet oda fejlesztették, hogy a mi hajlamaink és lelkiismeretünk meghasonlása esetében egy tekintélyes tanító valószínű véleménye elegendő az erkölcsileg kényelmesebb cselekvési mód igazolására, habár kevésbé elfogadhatónak látszanék is. (2) Ezen rend régibb erkölcstanárai egymás mellé állították valamely cselekedetnek mind mellette, mind ellene szóló okait, mely alkalommal a szigorúbb nézetet helyeselték, vagy az időre és a körülményekre hagyták az eldöntés megérlelését, [de] ez [újabb módszer] által követőik jogosultaknak érezték magukat arra, hogy a kedvezőbb eldöntést nyilvánítsák elfogadhatónak. Ez a probabilizmus megrázkódtatta a lelkiismeret kőszikláját. Ez megengedte a beszédbeli kétértelműséget, a hazugságot az eretnek megrontására, a gyilkosságot, hogy a becsület a világ előtt megmentessék, vagy alárendelte a morált a legnyomorultabb társadalmi illemnek. Mert "probabilis"-nek nyilvánították nz eskü kétértelműségét, midőn az ember egyebet gon-
(1) Escobar: "Tam intentio finis, quam electio medii dicitur esse propter finem... Hinc humana actio suam speciem desumit a fine." – Filliucius: "Intentio discernit actionem." Hurtado: "Media honestantur a fine." Busenbaum: "Quum finis est licitus, etiam media sunt licita."
(2) Escob. I. Ex. 3. c. 2: "Num licet opinionem probabilem sequi relicta probabiliori? Licet, imo et tutiori, modo non immineat aliquod periculum, ad quod vitandum prudentia, aut justitia, aut charitas dictet oppositam sententiam esse eligendam."
47
dol és egyebet mond, ha ez becsületes okból történik, (1) semmi különös véteknek [nem mondták] valamely eretnek hamis bevádolását azzal, hogy amaz a megfeszített Krisztus képét megsértette, (2) s tudvalevő dolog, hogy katolikus ítélőszékek ilyen vádak alapján halálos ítéletet mondottak ki; megengedhetőnek nyilváníták, hogy egy vádlót vagy tanút, ha az minket valamely valósággal elkövetett, de titkos bűn feljelentésével fenyeget, ha figyelmeztetve sem akar szándékától elállani, meggyilkoljunk; (3) szabad egy megesett nőszemélynek kétségbeesésében vétkes tanácsot adni, hogy még nagyobb rossztól megőriztessék. (4) Azon kérdést, hogy vajon szabad-e megölni azt, aki arcul csapott vagy pálcával megütött, Pater Less igenlőleg oldja meg, mivel bizonyos körülmények közt a legnagyobb gyalázat azt meg nem bosszulni; Escobar ezt csak a nemesekre nézve
(1) Escob. I. Ex. 3. c. 4: "Uti in juramento amphibologia, hoc est, verbis alio sensu, quam alius accipiat, estne peccatum? ... Si verba sint aequivoca, ex honesta causa amphibologia uti licitum est. Si tantum hujusmodi aequivocatio sit in mente, nec eam verba ipsa includant, probabilis sententia est haud licitum esse jurare, sed probabilius illicitum non esse." Speil (139. o.) neheztel, hogy ezen idézésnél a következő kihagyás történt: "Malum intrinsecus non est, saepe peccatum esse potest. Ex causa quidem honesta perjurium dici non potest." – Ez a szemrehányás, hogy a bizonyító helyek szándékosan közöltetnek megcsonkítva, még gyakran előfordul. De nincs okom, hogy a közbeszúrt mondatokat kiírjam, melyek nem tartoznak a dologra, és így ezen könyvet még vastagabbá tegyem. A jelen esetben az én vádam nem az volt, hogy a jezsuiták nyílt esküszegést tanítanak, hanem csak az, hogy tisztességes okból, tehát valamely jónak vélt cél elérése végett megengedhetőnek nyilvánítják az esküvés alkalmával kétértelműség használatát, mindig mégis azért, hogy az igaz tényállást eltagadják. Ezt tartalmazza a bizonyítékul idézett hely.
(2) Id. 1. Ex. 10. c. 4: "Falso affirmo adulterum scripsisse amatorias literas, aut haereticum Crucifixi imaginem vulnerasse: peccone graviter contra justitiam? Minime; quia jam infamatum in illo genere peccati diffamo alterius in re, quae habet cum illo connexionem." Speil (140. o): "Egy megbélyegzett nősparáznának anélkül sincs semmi becsülete, nem sokat fog tehát veszíteni, ha valaki azzal is vádolja, hogy buja vágyakkal teljes levelet írt. Ha egy katolikust azzal vádolnak, hogy egy szent képet megsértett, az reá nézve lényeges mocsok; de hogyha egy szakadár vádoltatik ezzel, az nem ugyanolyan lényeges, mert mindenki tudja, hogy az ő hite a képek használatát megveti." – Íme, Escobar tovább él!
(3) Id. I. Ex. 7. c. 3: "Scio falsum testem, vel iniquum accusatorem intendere crimen verum, sed occultum: licetne occidere, si ex hoc timeam capitalem sententiam aut notabilem rerum temporalium amissionem? Bannes asseruit, dummodo prius admonitus nolit desistere, et non est spes evadendi; quia in crimine vero, quando est occultum, deest jus accusandi."
(4) Id. I. Ex. 7. c. 5. "Est femina parata sibi necem ad vitandam praegnationis infamiam: licitumne ei abortum suadere? Cardinalis de Lugo affirmative respondet, si alio modo non posset ab hac voluntate averti, quia hoc non esset ad malum inducere, sed ad minoris mali electionem." – No de tudjuk, mennyire hajlandók az ily szerencsétlenek arról beszélni, hogy rájuk nézve nem maradt egyéb, mint a vízbe ugrani! Speil (141. o): "Egy bukott személy, aki magát meg akarja ölni, megöli gyermekét és önmagát testére, lelkére nézve. Hogyha a "procuratio abortus"-t követi el, megfosztja ugyan a különben is elveszett gyermeket az élettől, de nem követ el öngyilkosságot, s későbbi megtérése által lelkét még megmentheti." – Ez tehát egy olyan elmélet, amely a hercegpüspöki papnevelde aligazgatóját, ha eszerint cselekednék, fegyházba vihetné. Emellett azt látja ő az elősorolt idézetből, hogy "Hase úr képtelen egy morális teológiai kompendiumot megérteni." – Ez a megértés valószínűleg csak a püspöki szemináriumokban elérhető.
48
állítja, mert a polgári származásúakra nézve az arculcsapás vagy botütés nem valami különös gyalázat. (1) Mily messze áll mégis a Jézus társaságának morálja a Jézus tanításától! Az ilyen tartalmú iratokat ugyan csak egyes jezsuiták fogalmazták, de a rend hierarchiájának szigorú fegyelme nem engedi meg valamely munka közrebocsátását a felsőbbek beleegyezése nélkül.
Pascal, egyike Isten országa nagyjainak, amilyeneket a katolicizmus néha felmutat, és a katolikus egyházi hatalom átokkal sújt, az ő "Lettres provinciales" című munkájában kimondja ezen jezsuita morál felett az ítéletet, még ha nem bírt is a jezsuita irományokból barátaitól kapott minden idézet egyenlő bizonyító erővel. A jezsuiták kinyerték a pápától a "provinciális levelek" kárhoztatását: de azért ezek a rend homlokára kitörölhetetlen szégyenbélyeget nyomtak, és maga a francia nyelv is megőrizte Escobar emlékét, a finom hazugságot az escobarderie névvel jelezvén. A pápaság végül elhatározta, hogy a jezsuita erkölcstanárok némely állításait mint botrányosokat és a tiszta erkölcsiségre veszélyes befolyásúakat elveti, s a párizsi parlament irataikat hóhérkéz által égettette meg. A katolicizmus ezáltal mentesítette magát a jezsuita morál felelőssége alól, s bizonyára távolról sem az egész katolicizmus jezsuitaféle. De mindazáltal ez a rend az, mely főleg a reformáció utáni katolicizmust győzelmesen képviselte, s morálja csak katolikus törekvéseket fejlesztett ki aggodalomgerjesztő szélsőségekig; protestáns talajban soha sem sarjadzott volna ki ilyen kétnyelvű erkölcstan. Már ugyan a jezsuiták előtt sok idővel, még a Jákob lencse-ítélete előtt alkalomszerűleg azért munkálkodott a bűnös emberiség, hogy rossz eszközöket úgynevezett jó célokra használjon, azonban háborgó öntudattal: a jezsuitizmus a legcsábítóbb alapelveket rendszerbe szedte, s világtörténelmi működését ezekre alapította. Rendkívül sajátságos politikai viszonyok voltak szükségesek arra, hogy a modern műveltségű államférfiak féltékenykedve a jezsuiták világi hatalmára, a rend eltörlését követelték, és a katolikus népek, melyek az ő tanodáikban növekedtek, közönyösen nézték azt. De a pápaság, mihelyt kezeit szabadon mozgathatta, ismét visszaállí-
(1) Id. I. Ex. 7. c. 3: "Limito tamen sententiam ad viros nobiles, plebeis autem alapae et verbera parum sunt dedecori."
49
totta a jezsuita rendet, minden jel szerint magát akkor ennek alája vetve, s így soha vissza nem vont moráljukért a felelősség egy részét magára véve.(1)
Franciaországban jött létre először azon hangulat, miként egy gúnyirat kifejezi, (2) hogy a francia nemzet továbbra a zárdákat csak mint tébolyodottak kórházait fogja tűrni, és nem Voltaire az, aki "Pucelle"-jében egy bencés szerzetest az ostobaság országába utaztat, ahol ez annyira otthonosnak érzi magát, mintha még mindig régi zárdájában volna; a francia nemzet az, mely akkor általa így szólott: "Egy barát! Miféle foglalkozás az? Az, hogy semmi foglalkozása ne legyen, megtörhetetlen eskü által, a józan okosság ellenére lekötelezze magát arra, hogy rabszolgává legyen és más emberek rovására éljen." II. József, hogy államát a római beavatkozásoktól szabaddá tegye, s azon célzattal, mely csupán a hasznot hajtót engedi érvényesülni, elkezdette a zárdák eltörlését. Az első francia forradalom tömegesen semmisítette meg őket. A német tartományokban is a birodalmi kapocs felbomlása után csaknem minden zárdai vagyon lefoglaltatott úgy a katolikus, mint a protestáns fejedelmek által, név szerint Bajorországban.
A politikai restauráció 1815 óta a pápa és a jezsuiták világi hatalmával a zárdai élet felelevenítését is szívén hordozta. A bajor koronával kötött konkordátum néhány zárda helyreállítását ígérte; I. Lajos király alatt sokkal több ment teljesedésbe, mint amennyi ígérve volt. Itt és amott elkezdték az állami gimnáziumokat ismét a barátok kezébe adni; de csak kevés Szent Benedek-
(1) A francia és német katolikus papneveldékben tanítják most a Pater Gury erkölcsteológiájának kézikönyvét, (Comp. Theol. Moralis. Denuo in Germania IV. ad editionum rom. fidem. Ratisb. 1868.) mely bizonyos erkölcsi szelídítéssel a jezsuiták kazuisztikáját képviseli. Az ennek tartalma miatti elképedés és bosszankodás, (mely a Keller, Linus, Maurer, Andreä elleniratából látható) csak azt tanúsítja, hogy a tekintélyek közötti ezen kényelmes ingadozás, valamely cselekmény bűnösségének ez a külső mérlegelése, főleg nemi tekintetben, hagyományos szemtelenséggel párosulva a műveltség, az újabb kor erkölcsi érzülete, sőt még a modern államok alatt is meg nem állhat. Olv. ezek ellenében: W. v. Ketteler, die Angriffe gegen Gury's Moraltheol. Mainz 1869.
(2) Trop. et Trop. Capitulation de la France avec ses Moines. Haye 1767. 12.
50
rendi szerzetes volt erre képes és hajlandó. A jezsuiták nevelőintézetei azonban megteltek az arisztokrácia fiaival, az urak házának jövendőbeli tagjai azokban növekednek, és Franciaországban igen kedveltekké lettek az apácazárdák, mint fiatal nők nevelőintézetei. A még egyszer felelevenült katolikus kegyesség néhány elpusztult zárdát újból benépesített, s új zárdákat alapított, kiváltképp az irgalom műveinek gyakorlására. Mindazonáltal [némelyek] ebben valami mesterkélt és erőszakolt dolgot akartak észrevenni, mely nem fog a viharnak, s még kevésbé a kor csendes fuvalmának ellenállni.
Midőn Lamennais barátai a solémes-i gyönyörű régi kolostort megvásárolták, hogy itt a Szent Mór bencéseinek tudományos csendéletét felújítsák, Chateaubriand-nak mint tiszteletbeli tagnak oklevelet küldöttek. Az öreg így válaszolt Guéranger abbénak: "Éppen most vettem az ön érdekes levelét, és sietek kinyilvánítani, hogy mily nagy részvétet érzek az önök szép vállalkozása iránt, és mily háládatos vagyok az önök irányában. Mint önök, én is álmadoztam egykor a Benedek-szerzet helyreállításán. Én Saint Denys-t akartam az új kongregációnak kijelöltetni, üres kriptáival és üres könyvtárával, azon reményben, hogy azok ismét meg fognak telni, és az én új Mabillonaim nekem megígérik, hogy ezt újból meg fogják tölteni. Mivel ön, abbé úr, még ifju, álmodozzék szerencsésebben, mint én, és mivel mindketten keresztyének vagyunk, munkálkodjunk az örök élet várásában, melyhez minden nap közeledünk. Ott a mi régi benediktinusainkat több tudománnyal ékeskedve fogjuk újra megtalálni, mint amennyivel a földi életben bírtak, mert éppoly erényes, mint tudományosan képzett férfiak voltak, kik most sokkal szélesebb látókörben szemlélkk a dolgok eredetét és a világmindenség régiségeit." Mily reménytelennek kell a dolognak lennie ott, ahol maga Chateaubriand is csak kegyes képzelődést látott! – Hyacinth, a karmeliták főnöke, kinek hatalmas hangja a Notre-Dame boltozatait betöltve, magát Párizst újból katolikussá látszott tenni, széttörte a zárda béklyóit (1869.), mivel a kolostorban a szentségnek csak satnya koraszülötteit találta, s gátolva volt a szabadság ügyének ápolásában.
A vándor, ki Német- vagy Franciaország katolikus vidé-
51
kein utazik, még mindig láthat pompás régi kolostorokat vidám fejedelmi várakká alakulva, vagy repkénnyel benőtt, romjaiban heverő templomot, s mellette régi hírneves zárdát; de többé nem tornyok koronázzák bádogtetőit, hanem magas, füstölgő gyárkémények. Clairvaux, Szent Bernát kolostora kóbor semmirekellők dologháza lett (depot de mendicité).
Ha a középkor felvillanyozott szelleme az Alpoktól és a Pireneusoktól északra, sőt Berlin környékén is egyes zárdákat épített, és a zárda falainak rejtelmeiből hajmeresztő események merültek fel: mihelyt valamely nép az államban hatalomra vergődött, a kolostorok százával töröltettek el, történt legyen az büntetésul a reakciónak tett szolgálatukért, vagy mert bűnük volt a gazdagság, s a kormánynak arra szüksége volt. Így történt a régi kolostor-országokban, Spanyolhonban, Portugáliában, Mexikóban, Olaszországban. Még a történelmileg nevezetes helyeket sem kímélték, melyekre maguk a protestans utazók is tisztelettel léptek. Az assisi koldus sírja felett épült, műremekekben gazdag kettős templomban még csak öt barát lézeng, mint valami kísértet, az isteni tisztelet gondozása végett, s Monte Cassino alig tudta magát fenntartani mint iskola és tápintézet. A forradalom mindenütt kopogtat a zárdák kapuin, s kopogtatását nem fogadják mindenütt rémülettel. A barátok, akik Palermóban a barikádokon harcoltak, s mindazok a barna vagy fekete csuklyások Garibaldi vörösinges önkéntesei közt, gondolkodhattak úgy, mint azon városok, melyek a XIV. században a pápa ellen fellázadtak, s könnyelműen úgy nyilatkoztak, hogy a szabadság az üdvösségnél mindenképpen becsesebb. Magában Rómában is a legnagyobb szerzetes-zárdák felerésze katonai laktanyává alakíttatott át a védősereg számára, a Szent Domonkos-szerzetesek fő kolosorában, az inkvizíció székhelyén francia vezényszó és dobpergés vegyült a szerzetesek énekébe; nemsokára leroskadnak ott a zárdák maguk is a birodalom általános törvényei előtt. A békés időben is (1838.) Pfäfer gazdag svájci kolostora a kanton lakosaival teljesen egyetértőleg elhatározta a maga feloszlatását, jelenleg tébolyda, bárha Rómában ezt öngyilkosságnak bélyegezték. Így a katolikus népeket is áthatja azon érzés, hogy a szerzetesség nem istentisztelet, s az itt-amott felmerülő egyes törek-
52
vések nehezen fogják elhárítani a zárdák fölébe egy század óta tornyosuló vihart és végzetet.
Említettük már azon sokat olvasott regényt, melyet Hahn-Hahn Ida grófnő a zárdai élet magasztalása és ajánlása végett a tőle megszokott ügyes modorban írt. Egy Majna mellett lakó, előkelő származású leány, Elzászban a "szent szív" (sacré coeur) zárdanőinél növekedve, kik oly jól értik,hogyan kell az áhítat édes hangját a finom társalgás igényeivel összeegyeztetni, első áldozása alkalmával titkon a mennyei vőlegénnyel, s ennél fogva a zárdával mátkaságra lépett. Ezen szándékát az ő véghetetlen szép lelkével a viszonyok minden lebeszélő intései és végül saját szíve ellenére is keresztülviszi, s mi lett az eredmény? Míg a természetszerű családi viszonyok őt boldogítva boldogságra szólítják, s előtte a patriarchális arisztokratai családi életnek szép előképét tárják fel, ő szétrombolva mindent, ami előtte kedves, természetellenes útra tér, s a vége testvérgyilkosság, öngyilkosság, s ezen nemes családnak gyászos kihalása; még csak az hiányzik, hogy a roppant birtok a jezsuita rendnek hagyományoztassék. Még az óegyházból jő azon intés, hogy a zárda kapujánál a természetnek minden szent köteléke szétszakíttatik, ha mindjárt saját édes atyád testén kellene is végiglépni, mert itt kegyetlennek lenni kegyesség. (1)
Védelemre és dicsbeszédre sokkal nyomatékosabb – bárha mindkettőt kétségbevonva – Nyugat szerzetesrendjeinek történelme Montalembert-től (2) a római egyház, valamint a nemzeti szabadság hűséges lovagjától. Ő, hogy a zárda fiaiban a keresztyén emberiség eszményképét szemléltesse, a szerzetesi élet azon dicsőséges korát választotta, mely Benedektől, a szerzetesi szabályok megalapítójától azok megvalósulása tetőpontjáig, Szent Bernátig terjed, aki az ő csendes Clairvaux-jából egy egész napon át vezette a szellem gyeplőivel a világtörténelem tüzes lovait. A híres történész hőseinek egyetlen hibáját sem akarta elpalástolni, hogy azon jogot biztosítsa magának, hogy dicsfényüknek egyetlen
(1) Hieron. Ep. 12. ad Heliod: "Licet in limine pater jaceat, per calcatum perge patrem, siccis oculis ad vexillum crucis evola! solum pietatis genus est in hac re esse crudelem."
(2) Les Moines d'Occident depuis Saint Bénoit jusqu'à Saint Bernard. Paris 1860 ss. Németül: Brandys. Regensb. 1860.
53
sugarát se legyen kénytelen homályban hagyni. Ő mindent közvetlen forrásokból merítve akar előadni. Szívének és képzelőtehetségének gazdag forrásai is beszámítandók annál, aki 20 éve Szent Erzsébet élettörténetében a szeretet és türelem keresztyén költészetét előnkbe állította. Azon tehetsége mellett, hogy a középkor magasztos voltát a modern ízlés előtt kellemessé tudta tenni, s talán éppen ezen okból a tények kutatása, hogy vajon azok eléggé be vannak-e bizonyítva, soha sem volt erős oldala. Itt is "a szent pápa: Nagy Gergely Dialógusaiban hitelre méltó forrást talál" Benedek élettörténetére nézve. I. Gergely nagy pápa volt, de megbízható történész éppen nem, hiszékenysége mindazon csudákban, melyeket egy barát vagy vénasszony neki elbeszélt, az ő épületes tudósításainak használatát csak a leggondosabb vizsgálat után engedi meg. Benedekről egyebet nem beszél el, mint a csudák hosszú sorát, annak négy megnevezett tanítványára hivatkozva ugyan, de úgy, amint a zárdai képzelőtehetség egy fél századon át ezen legendákat megteremtette. Montalembert ezen csudaforrásból teljes hittel merített oly elbeszéléseket, melyekben a régi világtörvények visszatérnek. És mégis következetlen önkényességgel a csudaszerűnek gyengítése vagy elhallgatása által a modern műveltségnek némi engedményt tett. Ő arról értesit, hogy Szent Mór a Benedek parancsára a Subico melletti tavon úgy járkált, mint a szilárd homokon, hogy egy, a tóba esett fiúgyermeket megmentsen; Gergely úgy beszélte el, hogy Benedek cellájában észrevette a gyermek veszedelmét, Mórt odaszólította, és miután a szentnek áldását kérte és megnyerte, a gyermek után, kit a víz már egy nyíllövésnyi távolra sodort a tavon, mint Péter, végíg futott, azon véleményben lévén, hogy szárazföldön halad; a csuda csak akkor tűnik fel egész nagyságában, ha az ember meggondolja, hogy legalábbis negyedórányi idő kívántatott, míg a zárda cellájából a völgy mélyébe juthatott, ahol akkor az Anio folyója egy tavat képezett. Mór tehát vagy repült odáig, vagy a gyermek mindaddig a víz színén lebegett. Montalembert elhallgatja az olyasfajta csodákat, hogy pl. egy kő, melyet az építő mesteremberek nem bírtak felemelni, Benedek könyörgésére magától a helyére emelkedett, hogy egy elégedetlen barátot, aki a zárdát elhagyja, egy sárkány, amely
54
el akarja nyelni, a zárdába visszaijeszti. Egész racionális módon említi, hogy egy gonosz pap eredmény nélkül próbálta Benedeket megmérgezni, míg Gergely úgy adja elő, hogy Szent Benedek a neki küldött kenyéren átlátott, és hogy az ő könyörgésére egy holló azt olyan helyre vitte, ahol senkinek sem árthatott. A modern legendaíró [Montalembert] nem is ismert, vagy mellőzött egy mondát, mely az ő ízléséhez és hitéhez különösen illett volna. Történelmi tény lehet ugyanis, hogy Benedek, mikor ki akarta törölni egy szép asszonynak emlékét, melyet Rómából hozott magával, s amelyet Subiaco melletti barlangjában a Sátán oly csábítóan tüntetett elébe, meztelen testtel töviseken hentergett. Montalembert beszéli, hogy azon rózsáskert, melyet ezen a helyen jelenleg mutogatnak, azon két rózsabokortól ered, melyeket hét századdal később Assisi Szent Ferenc ültetett, midőn a szellem és érzékiség ezen harcmezejét meglátogatta. Nekem ezt egy öreg benedek-rendi szerzetes, aki a komor zárdatemplomból egy ajtócskán át a napsütötte sziklacsúcsra kivezetett, másképp beszélte el. "Lásd – szólt – azok ama tövisbokrok, melyek Szent Benedek vérével megáztatva rózsákká változtak!" (1) Nehéz dolog ily virágzó bizonyítékoknak hitelt nem adni, és ez a botanikai átalakulás az érzékiség láncaiból magát kiszabadító ifjú szentnek vére által, elég kellemes, míg ugyanazon vezető további tudósítása szerint, valami materializmus van ezzel egybekapcsolva, ti. a környék asszonyai azon rózsákat szükség esetében megeszik, hogy termékenységüket elősegítsék.
A régi szerzetestörténetek és zárdakrónikák azonban gazdag anyagot szolgáltatnak Montalembert emelkedett szónoki előadásához, és az ő hosszúra nyújtott bevezetése a szerzetesség-
(1) Midőn én közelebbről ismét ezen sabinumi hegység pompás vadonjaiban bolyongtam, a bencés, aki a rózsáskertbe vezető ajtócskát felnyitotta, csak a Szent Ferenc rózsaültetéséről tudott mesélni, mely monda hihetőleg azáltal keletkezett, hogy a ferences rend alapítójával hasonló rózsacsuda történt Portiuncula mellett, a rendre nézve még sokkal nagyobb eredménnyel, s két nagy rend legendaképzésének dialektikája nem örömest tűrte a puszta ismétlést. Én a barátságos szerzetesnek előadtam a rózsáskert sokkal régibb és csudásabb eredetének legendáját, és így egy öreg protestánsnak azon (talán kétes) érdeme lett, hogy a bencések ősi zárdájának szép mondáját ismét helyreigazította.
55
nek, mint a keresztyén élet legtökéletesebb alakzatának dicsőítése. "Aki az Isten Fiának emberré lételében s az evangélium isteni eredetében hisz, kénytelen a szerzetesi életben a legnemesebb erőfeszítést elismerni, melyre valaha vállalkoztak avégett, hogy a megromlott természet ellen küzdjenek, és a keresztyén tökéletességet megközelítsék; minden keresztyén ember, aki az egyház örök fennmaradásában hiszen, kénytelen ezen intézményben minden botrány és visszaélés dacára az önfeláldozó papi szellemnek elenyészhetetlen vetését felismerni és tisztelni." – A szerzetes élet ilyszerű történelme, s éppen Franciaországból, bizonyára az idő jeleit mutatja meg, de valamiképp mégis úgy hangzik, mint egy nagy halott felett tartott gyászbeszéd.
A zárdák védszónokai gyakran oltalmazták ezeket, mint a megszomorodottak, világ- és életuntak s megtört lelkek nyughelyeit. "Ha létezik hely a test meggyógyítására – így ír Chateaubriand – ó, engedjétek, hogy legyen a vallásnak is egy helye a lélek meggyógyítására, melynek betegségei sokkal fájdalmasabbak, hosszasabban tartók és nehezebben gyógyíthatók!" Montalembert így felel erre: "Ez az előadás költői, megindító, de nem igaz. A zárdák semmiképp sem arra voltak rendelve, hogy a világ lelki rokkantjait magukba fogadják. Nem a beteges, sőt ellenkezőleg: a legegészségesebb, legerősebb lelkek, melyeket az emberi nem valaha létrehozott, ezek voltak azok, melyek a zárdák kapuin nagy számmal kopogtattak. A zárdai élet – távol attól, hogy a gyengék menhelye legyen – az erősek harctere volt."
A történelem a katolikus ügy mindkét szóvivőjének a modern buzdítás különböző fokozatain, abban igazat adhat még ezen többet magában foglaló jelmondatban is: "Zárdáknak kellett lenni a nagy erények, nagy vétkek, a nagy szerencsétlenségek számára." A vezeklők, a világi élet viharaiban hajótörést szenvedettek, a trónvesztett királyok, az elhagyott nők oly sok példányban állanak előttünk, hogy a zárdák benépesülésének ezen okai kétségbe sem vonhatók. De tudomásunk van rajongó ifjakról is, kik benső ösztönnél fogva a zárdákba vonulva beismerték, hogy már természetüknél fogva szerzetesek voltak; emellett fiúgyermekek, részint a szülők kényelmes kegyessége által, az idősebb fiú öröksége iránti gondoskodásból nemritkán zárdába vitettek, és ott otthonosan
56
találták magukat, mielőtt a világ és a családi élet örömeiről s kötelességeiről csak tudomásuk is lehetett volna.
Keveset értene a történelemből az, ki a zárdai élet nagyszerű vallásos és műveltségtörténelmi jelentőségét tagadni akarná. Ezek a szerzetesek nemcsak imádkoztak és böjtöltek; ők a középkorban a puszta helyeket művelt földekké változtatták, saját kezeikkel művészi értékű templomokat építettek, népeket tanítottak, s a keresztyén hitre térítettek. Ők úgy a keresztyén, mint a pogány ókor irodalmi kincseit lemásolva megmentették, s midőn erre többé szükség nem volt, egyesült erővel nagyszerű okmánytárakat és történelmi műveket adtak ki, habár többnyire csupán saját rendjük történelmét írták is meg, s az egész rend ugyanazon vitai véleményt oltalmazta nemzedékről-nemzedékre örökségképpen, a különböző rendek egymással csekély vagy megfoghatatlan dolgok felett hosszú, elkeseredett harcokat folytattak. – De a mindennapi élet kisebbszerű viszonyai közt is láthatni még most is némely tájképen, hogyan képezte egykor a vidék központját a kolostor, mely jelenleg elhagyatva, rombadőlten vagy világias színt öltve áll; tájképi, építészeti ábrázolása csak jelképe az egykori társadalmi jelentőségnek: a műveltek ebben hozzájuk illő mulatságot találtak, a szegények táplálékot, a vándor vendégszerető fedelet, a gyermekek tanítást, az ifjak tanácsot, sőt lelki szükségeikben segélyt is nyertek. Egy olasz közmondás azt tartja: semmi rossz és semmi jó nem történhetik valahol, hogy ott egy Fra, egy kolduló barát jelen ne legyen. Ilyen védangyal-alakok, mint a derék Lőrinc atya Shakespeare Romeo és Júliájában, mint a szelíd kapucinus Cristoforo Manzoni "Jegyeseiben" a valódi életből vannak kölcsönözve.
Azoknak jelentékeny száma mellett, akik egyenesen a zárdai életmód által nyertek alkalmat Istentől nyert észtehetségüket áldásosan kifejteni és értékesíteni, megnevezhetetlen száma áll azoknak – ezer nulla minden egyes számláló mellett – kiktől csak néha egy-egy sóhaj vagy gonosz tett hatolt ki a zárda falai közül a külvilágba. Ha lehetséges volna egy képbe összefoglalni minden, a zárda celláiban megtört, vagy még inkább a kicsinyes zárdai érdekek szolgálatában összezsugorodott szívet, minden kéjsóvár álmot és képzelődést, mindazon természetellenes bűnöket, melyek a kolostor falai mögött
57
történtek, vagy onnan a világi életbe kiszármaztak, az egy iszonyatos tragédiát állítana előnkbe. (1)
Midőn az első francia nemzetgyűlésben egyszer azon kétely merült fel, hogy vajon a zárdai fogadalom összeegyeztethető-e a keresztyénség szellemével, ezellen nagy zaj támadt a papi követek részéről. Miért ne engedhetné meg a keresztyénség a kegyesség ily alakú megnyilvánulását is? Csakhogy ez csupán a katolicizmus álkegyessége előtt tűnhet úgy fel, mint valami előnyös dolog. Mert el van ismerve, hogy Isten előtt csak a kegyes érzület kedves, melyből alkalomszerűleg és a tehetséghez képest megfelelő kötelességszerű tények származnak, hogy tehát az ember künn a világi zaj közt legalábbis ugyanolyan kegyesen élhet, mint a zárda falai közt, sőt a kolostoroknak tett ajándékozások és zárdai fogadalmak által nem ritkán a drágább és fontosabb kötelességek sértetnek meg, melyeket Isten a természeti adományok és viszonyok által egyesekre ruház: mily sokan fognak még a zárdáknak adományozni, vagy a zárdákba vonulni! Már egy régi közmondás azt tartja: Hagyd a zárdákat és az apácákat, s gondoskodj a tieidről!
A világi élet előli menekvés egész morálja, mint az igazi zárdai élet szabálya, mely ahelyett, hogy az érzéki természetet a szellemtől áthatott szépségre emelné, kiengesztelhetetlen meghasonlást idéz elő a test és a lélek között, az erkölcsiségnek mégiscsak egy alsóbb fokozata. (2) A kolostorok műveltségtörténelmi
(1) Hieron. ad Eustochium Ep. 18: "O quoties in eremo constitutus in illa vasta solitudine, quae exusta solis ardoribus horridum monachis praebebat habitaculum, putavi me romanis interesse deliciis! Qui ob metum gehennae tali me carcere damnaveram, scorpionum socius et ferarum, saepe choris intereram puellarum. Pallebant ora jejuniis et mens desideriis aestuabat in frigido corpore." Vegyük hozzá ehhez ezen szentnek különös tanácsát, melyet az Istennek szentelt szűznek ád: "Dicito super lectulum tuum: in noctibus quaesivi quem dilexit anima mea. Semper tecum sponsus ludat intrinsecus. Et quum te somnus oppresserit, veniet sponsus et tanget ventrem tuum
."(2) Speil (142. o): "Kérdjük, hogy vajon Pál, aki az 1Kor 9,27 szerint testét megzabolázta és szolgaságra kényszerítette, azért, hogy míg másoknak prédikál, ő maga el ne vesszen, talán az erkölcsiségnek ezen alsó fokán állott?" – A testet komoly fegyelem által a lélek szolgájává idomítani általános kötelesség, melynek hősies gyakorlását Pál világtörténelmi hivatása igényelte; ő ezen hivatásában többször verést szenvedett, hanem hogy magát megkorbácsolta volna stb., arról nincs tudomásunk.
58
jelentősége is nagyobbrészt csak az elmúlt időre esik. A föld termékenyítése s beültetése többé nem a barátok dolga. A zárdák vendégszeretetét csak a félbarbár tartományokban veszik igénybe az utazók nélkülözhetetlen szükségből. A könyvsajtó elfoglalta a másoló helyét, a Szent Mór tudós rendjének utolsó benediktinus tagja belépett a francia Institut-ba, a nagy okmánytárak kiadása, éspedig kritikai kiadása a tudományos akadémiák és szabad tudós-társulatok feladatává lett: "a szent hazaszeretet ád nekünk erőt erre" – így hangzik a német történelmi források kiadásának jelszava. (1) A protestáns egyházban sem hiányoznak a misszionáriusok, s a katolikus egyház a protestáns szabad missziós társulatoktól tanulta el nagy szerencsével, hogy miképp lehet azok kiküldésének kimeríthetetlen forrásait biztosítani. A tudományos, valamint a néptanodákhoz nincs szükség többé a szerzetesekre, és eltekintve egyesek érdemeitől, átalános tudattá lett azon nézet, amit egykor Barnave a francia nemzetgyűlésben kimondott: "Ti az emberi jogoknak ünnepélyes kihirdetését szentesítettétek: de nincs egy szerzetesrend sem, mely ezen jogokat fogadalma és szabályai által meg ne semmisítené. Ti szabad polgárokat akartok: de minden szerzetes rabszolga. Ti polgárokat akartok, kik csak a nemzetnek, a törvénynek és a királynak vannak alávetve: de a szerzetesrendek külföldi felsőbbség alatt állanak, melynek érdeke a miénkkel többnyire ellenkező. Azt tanácsolják némelyek, hogy a köznevelés végett tartsuk meg őket: de eszélyes dolog lenne-e a mi jövendő polgárainknak nevelését és tanítását olyan emberekre bízni, akik minden családi, polgári és politikai viszonyból kiléptek! avagy nem inkább természetellenes-e a mi ifjaink mellé az igazság tanítóit az emberiség azon osztályából választani, mely a józan értelem használatáról, legalább korlátlan használatáról a maga részéről lemondott! Valóban: ha nekünk a zárdák eltörlése még pénzbe is kerülne, ahelyett, hogy abból némi anyagi hasznunk lenne, nem volna szabad rajta gondolkozni, mert méltatlan lenne ezen gyűléshez, ha merőben pénzügyi ügyletnek tekintenénk a dolgot,
(1) "Sanctus amor patriae dat animum."
59
midőn politika és morál ezáltal még sokkal inkább érdekelve vannak."
Így még csak a szeretet műveinek gyakorlása végett létrejött rendek vannak hátra, amint azokat név szerint az irgalmas szüzek a kórházakban zúgolódás nélkül s hősies elszántsággal gyakorolják. A protestantizmus ezt az intézményt bizonyos alakban minden aggodalom nélkül elfogadta, és az ő diakonisszái, akik a kaiserwerthi kerti házacskától már a Nílus és az Ohio partjáig el vannak terjedve, bizonyos pártszínezet miatt, dacára nagy feláldozást tanúsító szolgálataianak, még nem nyertek általános bizalmat [a protestánsok között], azonban a katolikus irgalmas szüzekről is hallatszott egy s más nem kedvező hír rajongásukat, bizonyos betegségek iránti álszemérmüket illetőleg, sőt hogy ők irgalom nélkül gondoskodtak inkább a maguk érdekéről, mint a betegekről. (1) Az önfeláldozó irgalmasság hőstényeinek semmi esetre sem feltétele valamely örök fogadalmat felvett rendi szervezet, habár Perrone a Krisztus istenségéről írt legújabb munkájában biztosít, hogy a mi fogadalom nélküli irgalmas testvéreink egyebet nem forgatnak eszükben, mint hogy a betegek és a betegápolók közt maguknak férjet halász-
(1) Az orvosoknak az irgalmas nővérek elleni panasza a bécsi kórházakban nagyon erős tények által van igazolva, melyekből talán megmagyarázható az, amiről 1862-ben Augsburgból tudósítnak, hogy a városi kórház javára tett százezer forint hagyományt, mint amely az irgalmas nővéreknek történő átadás feltétele alatt alapíttatott, a községi képviselők és a tanács elutasította. Mainzban az irgalmas szüzek eljárása elleni vád (Schwester Adolphe, oder die Geheimnisse der inneren Verwaltung des bürgerlichen Invalidenhauses. Frank. 1868. kevés hetek alatt 7. kiadásban) a szerzőre (Warburg) a rágalmazás bűnét, s hathavi fegyházbüntetést vont, mivel sok olyan személyes dolgot beszélt el, mely a rokkantak kórházának lakói közt közszájon forgott, s hitelre talált ugyan, mindazonáltal természeténél fogva, s a megijesztett tanúk miatt törvényszékileg nem volt bebizonyítható. De annak kimutatása, hogy a régi kórházlakók az egyházi mechanizmus által minő mostoha bánásmódban részesültek, és hogy az ő testükön történt megtakarítások az irgalmas szüzek és ezek áhítatos barátai javára fordíttattak, az egész komoly bepillantás ezen egyházi és világi vegyes üzelembe, a törvényszéki ítélet által nem enyésztetett el kielégítően; a mainzi városi tanács ezen per folytán indíttatva érezte magát, hogy az irgalmas szüzek szolgálatát felmondja. Ellenben az orosz, dán, német, s most ismét a francia háború folyama alatt az irgalmas nővérek mint diakonisszák teljes odaadó hűséget tanúsítottak.
60
szanak. (1) Amint önfeláldozó készséggel járt be Fry Erzsébet az angol börtönök Istentől elhagyott, istenkáromló foglyokkal telt helyiségeibe keresztyéni módon segélyt nyújtva mindenkinek, amint Sieveking Amália Hamburgban minden elhagyatottat magához fogadott, amint Miss Nightingale mint Istennek angyala jelent meg a ragállyal telt krími kórházakban, ezek mindhárman semmi más fogadalom, mint saját protestáns szívük sugallata által voltak erre kötelezve: az irgalmas szüzek közül Bécsben, Prágában vagy Mainzban hányan teljesítettek ilyen kötelességeket!
A rendi fogadalom által, a szegénység, szüzesség és engedelmesség javaslatai, azok ti., melyeket az önkéntes szegénység, a minden nemi viszonyról való lemondás, s a rend főnöke iránti feltétlen és hullához (2) hasonló engedelmesség javasolnak, önalkotta kötelességgé lesznek, melyet a katolikus nézet szerint nehéz bűn elkövetése nélkül megrontani nem lehet. Fogadalmat tenni valamely óhajtás teljesüléséért vagy valamely veszélyből való szabadulásért az érzéki ember nagyon hajlandó; ez már régi pogány szokás, azon véleményen alapulva, hogy az istenek, midőn nekik valami kedves dolgot megígérünk, a mi kérésünk teljesítésére indíttatnak. Nem ritkán történtek fogadások, s éppen mások rovására is, a Jefte leányától fogva azon egyénig, ki azon fogadást tette, hogy gyermekét a zárdai életre szánja, s így saját vakhitébe bonyolódott. Az önfegyelmezés egy eszközének tekinthető igenis azon fogadalom, midőn valaki egy emelkedett pillanatában jobb meggyőződése által indíttatva kényszeríteni akatja magát, hogy saját gyengesége ellenére megtegye azt, ami reája nézve helyes és jó. Még az is tekintetbe kell, hogy jöjjön, ha ez egy másvalakinek javára tétetik, s az önként elfogadja, s elhatározására irányadóul szolgál. Ellenben az örökös zárdai fogadalom haszontalan és erkölcstelen: haszontalan, ha az elhatározás oly tiszta határozott benső szükségességből ered, hogy azt egy bárminő hosszú zárdai élet folyama alatt minden reggel teljes szabadsággal megújítaná a
(1) De J. C. divinitate Rom. 1870. Tom III. p. 113.
(2) Jesuit. Constitt. VI, 1: "Sibi quisque persuadeat, quod qui sub obedientia vivunt, se ferri ac regi a divina providentia per superiores suos sinere debent perinde ac cadaver essent." De már Assisi Ferenc használta a zárdai halál és gépiesség ezen borzasztó hasonlatát.
61
illető; erkölcstelen, ha csak múlékony, megsértett vagy túlfeszített hangulat, tartson az bár több évig, ragad ki jövő egész életpályánkról, hogy a zárdai béklyókat magunkra kovácsoljuk. Senki sincs feljogosítva, hogy lemondjon azon szabadságról, melyet neki Isten adott, és az isteni intézkedéseket megelőzve még önmaga előtt sem ismeretes jövőjét, vagy éppen egy más kedves emberének életét ilyen módon elzálogosítsa. A fogadalom a tridenti reformok szerint csak a 16. életév teljes elérése után tehető le, s egy leány a rend öltönyét már 12 éves kora után felveheti; és ezt határozta a zsinat azért, hogy "az Istennek szentelendő szüzek fogadalmi szabadságáról gondoskodjék." (1) Hol lehet ezen korban az érett elhatározás biztossága egy egész életre a természet ellen! (2) Mert a zárdai fogadalmak éppen az ellenkezőjét tartalmazzák annak, ami egy szabadságra született embert természetszerűen megillet: az, ha becsülettel teheti, annyit szerezhet, vagy örökölhet, hogy senkinek terhére nem esve, tehetségéhez mért munkaköréhez a szükséges eszközöknek birtokába jusson; s ha semmi tőle nem függő végzet által nincs gátolva, magát a házasság által kiegészítenie s gyermekeiben tovább élnie kell, és lelkiismeretében csak Istennek és az állami törvényeknek lévén alávetve, kötelességszerű szolgálatában is szabad és érett kora kell hogy legyen (sui juris). A zárdai fogadalom mindezeknek ellenkezőjét követeli.
Egy keresztyéni, s így mindenekelőtt erkölcsi társulat tehát jó lelkiismerettel nem fogadhat el oly fogadalmakat, s még kevésbé szabad valamely államnak, mely szabad és igazságos akar lenni, hatalmát arra adni, hogy ily fogadalmak keresztülvitelét kierőszakolja, sőt inkább kötelessége hatalmát minden papi társulat ellen érvényesíteni, mihelyt az mást, mint erkölcsi eszközöket használ, hogy egy, a zárdai fogadalom által lekötelezett egyént meg változott meggyőződése ellenére annak kötelékeiben megtartson,
(1) Conc. trid. S. XXV. c. 15,17: "libertati professionis virginum deo dedicandarum prospicitus."
(2) Speil (145. o): "Ha egy leány 16 éves korában elhatározhatja magát a férjhezmenetelre, nem lehet belátni, hogy miért ne lehetne tisztában már ekkor az ő apácai hivatására nézve is." – Az északi tartományokban ez az életkor is igen korai – de hát a férjhezmenetel talán ellenkezik a női nem természetével?
62
minthogy ilyen dolgok az újabb időben is nemritkán előfordulnak olyan országokban, hol előfordulhatnak.
A zárdai fogadalom felbontása néha a középkorban is kényszerítő, nagy érdekeket érintő szükségesség volt. Akkor, ha elegendő pártfogás nem hiányzott, s elég drágán megfizették, pápai felmentést lehetett nyerni; következetesnek látszott ugyanis, hogy valamely, az Istennek tett fogadalmat csak az Isten helytartója oldhasson fel. Ő az, aki hivatásánál fogva, mindaddig, míg azt lelkiismeretesen betölti, mindenütt Isten dolgát végezi a földön, Isten kegyelméből valamely szélesebb cselekvési téren, vagy az ő családjának és szívének legszűkebb körében. Ha tehát magadat ifjú korodban vagy bármikor gondatlanul (akár a legmagasztosabb lelkesültségedben) a kolostori életre szentelted, s meggyőződésed úgy a keresztyéni tökéletességről, mint a gondviselés által kimutatott rendeltetésedről megváltozott, ezen megváltozás benső jogának, miként a hivatás minden annyira fájdalmas átalakulásának legkomolyabb bírálat alá kell vettetnie, éppen mintha Isten színe előtt történnék: de aztán meg lehetsz vigasztalva, midőn saját pápádtól felmentetést nyersz, és életed növekedő fájának teteje a zárda alacsony fedelét áttöri, melyhez oly keményen és az elroskadásig fájdalmasan hozzáütődött. (1)
Természetesen mindig is akadtak egyesek, akik arra születtek, hogy minden világi foglalkozástól idegenkedve, csak imádkozva, Istennel s a túlvilági élet vágyaiban töltsék életüket – bárha az ilyen hangulat zárdai neveltetés nélkül ritkán szokott bekövetkezni, s éppen a zárda az, mely az embernek Istennel és önmagával folytatott magános társalgását csak nagyon korlátozottan biztosítja; emellett lehetnek mások, főleg nők, kik valamely fájdalmas végzet miatt
(1) Speil (146. o): "Nem annyit tesz-e ez, hogy senki sincs kötelezve Istennek tett ígéretét megtartani, ha többé nincs kedve rá? Nem becsületes dolog valamely embernek tett ígéretet megszegni, és Istennek tett fogadalmat megtörni szabad volna?" – Bizonyára nem, ha csak a kedvről van szó, és ezen esetben a pápai felmentés is jogtalan; másképp áll azonban a dolog, ha a meggyőződés felől tisztában vagyunk, hogy Isten előtt az ilyen fogadalom nem kedves, és soha sem fogadta el. Tagadhatatlan, hogy mind a két álláspont között átmenetek és öncsalódások létezhetnek, de ezt igazítsa el mindenki saját lelkiismeretével.
63
elridegülve szentelik magukat a zárdai életre: jogtalanság lenne s jogtalanság volt az ily különös egyéniségek számára meg nem tartani némely, az elődök kegyes buzgósága által alapított kolostorokat. De az ilyen született vagy saját végzetük által a világtól elidegenedett és felszentelt zárdai egyének előtt legyen mindig nyitva a kimenetelre is a zárda kapuja. Az örökös fogadalmak börtöne világtörténelmi rendeltetését már akkor betöltötte, midőn a merész szerzetes azt széttörte, ki a legszorosabb zárdai fegyelem alatt élve, minden "fölösleges" tettek elégtelen voltát saját magán tapasztalta, s rabszolgai helyzetében a keresztyén szabadság evangéliumát felismerte.
C) A szentek
A szenteknek egész hosszú sora került ki a zárdák falai közül, mindazonáltal régebbi keletűek az egyház hősei. Ezek tisztelete a népnél keletkezett, midőn valamely kedvelt egyéniség emléke, aki mint Krisztus vértanúja halt meg, gyülekezete előtt szentnek tartatott; és hogyha ez egy tekintélyes püspök vagy valami olyan egyéniség volt, ki a tömeg figyelmét magára vonni törekedett, akkor szélesebb körök osztoztak ezen emlékezetben, miként az első vértanúéban, kinek megköveztetése és megdicsőülése az Apostolok Cselekedeteinek könyvében oly nagy előszeretettel van előadva. Még az egyház szenvedéseinek hőskorszakában némely község egy ily magasztos hitvalló "születése napját" annak sírjánál megünnepelte, ti. azon napot, melyen hősi halála által a mennyei életbe átlépett. Midőn azután az egyház a római világbirodalom trónjára lépett, ezen nyugodt birtokos állapotjában azok, akik a győzelmet vérük által vásárolták meg, még magasztosabb dicsfényben tűntek fel. Korábban áldoztak és imádkoztak érettük, mint az egyházközség még jelenlévő tagjaiért: (1) most a korábbi szokás öntudatos elutasításával hozzájok intézték könyörgéseiket, (2) sőt némelyek még életükben gyakoroltak bűnbocsátó
(1) Pl. Constitt. apost. VIII, 12.
(2) Augustini sermo 69: "Cum martyres recitantur ad altare Dei, non pro ipsis oratur; injuria est enim pro martyre orare, cujus nos debemus orationibus commendari."
64
hatalmat, midőn halálra menő útjukban együtt részesültek az úri szent vacsorában az "elesettekkel," azaz olyanokkal, kik Krisztus megtagadása által mentették meg nyomorult életüket, s ezért az egyházból kirekesztettek, de azt elhagyni mégsem akarták. Amint a vértanúknak fölibe helyezték a bibliai személyeket, Istennek ótestamentumi kedves embereit és az apostolokat, így lassanként a vértanúk mellé is olyanokat soroztak, kik kiváló erényeik és önmegtagadásuk által a nép előtt nagy tiszteletben részesültek, és egyház- és szerzetrendalapítókat, kik alapítványaikban, kegyes egyházatyákat, kik irományaikban az utókor előtt halhatatlan emlékezetben voltak. Ezeknek alakjai mint keresztyén eszményképek léptek a görög és római ókor nem annyira istenített, mint történelmileg eszményített embereinek helyébe, kiknek befolyásuk alatt növekedett fel azelőtt az ifjúság. (1)
A keresztyén nép teremtette ezen szenteket, miként a nép az, mely az ő titkos, öntudatlan hatalmával egyik vagy másik fejedelemnek a Nagy, ritkábban a Jó melléknevet adja. A szenttéavatás ilyen módjánál bizonyos habozás nem maradhatott ki, hogy netalán olyan szent részesül tiszteletben, kinek nevét az utókor elfeledte, vagy aki sohasem élt. Így származott egy allegóriából a Szent Kristófról szóló jelentőségteljes legenda, aki, miként általában a valódi kegyesség véli, csak a legfőbbnek akart szolgálni, s először a császárnak szolgált, azután az ördögnek, és miután a kereszttől ez is retteg, végül egyedül a Krisztusnak. Amiként mi ennek csak akképpen szolgálhatunk, ha a szegény embereknek teszünk szolgálatot, így a hatalmas óriás is beállott révésznek, aki egy sebes rohamú folyón vállaira emelve viszi át az utasokat. Egykor a reggeli szürkületben egy gyermeket szállított át, s a folyó közepén így sóhajtott fel: "Csak egy kis gyermek, s mégis oly nehéz, mintha az egész világot emelném vállaimon! – "Te igenis a világnak urát emeled" – szólott a gyermek, s részelteti őt a szent keresztségben. A régi legenda szerint Kristóf ezután a Krisztust hirdetve sok csudát művel, mielőtt mint
(1) Alfieri, del Principe e delle Lettere. III. 5: "Da una semifilosofia dei nostri di provene, che nei bollenti e sublimi Franceschi, Stefani, Ignazi e simul non si ravvisano le anime stesse di quei Fabrizi, Scevoli e Regoli, modificate dai tempi diversi."
65
vértanú végezte volna életét. Csak a későbbi felfogás adta meg ezen legendának igaz értelmét a csudatevés és vértanúság elhagyásával, miszerint ezen szent csakhamar a keresztelés után a nagy, de kedves teher miatt a parton meghal; s a képzőművészet azon jelképet tette hozzá, amint Memling ezt olyan szépen kiábrázolja, hogy a keresztelés pillanatában a sziklavölgy hátterében, amelyen a folyam átzajlott, jön fel a nap. Kristóf Krisztus-hordozót jelent. Ezen magyarázat előfordul már nagy jelentőséggel Szent Ignác leveleiben és vértanúi okmányaiban, aki azt akarja, hogy minden hívő Krisztus-hordozó legyen, s a császár előtt azzal dicsekszik, hogy Krisztust szívében hordozza. Valódi költészet tette szemlélhetővé Krisztusnak, mint minden urak legfelsőbbikének ezen szellemi, halált és örök életet adó szívben-hordozását a Kristóf-legendában, mely később valósággá lett, bárha az óriás szent karcsontja, melyet ezelőtt Velencében mutogattak, valamely régibb őskorbeli mammutcsontnak bizonyult. Szent György lovagnak, aki a sárkányt, vagy a György-ének szerint a pokol ebét leszúrja, (1) történelmi létezése mellőzhető, hanem annyi bizonyos, hogy ez szép és nemes jelképe volt a keresztyénség győzelmének a pogányság felett.
Nagy Károly is, ki a szentek tiszteletében kevés ízlést talált, okot szolgáltatott egy szentnek létrehozására azáltal, hogy a szászokon nyert győzelmének egyes csataterein, hálából a felülről jövő szent segélyért (sancti adjutorii) kápolnákat építtetett. Az alsónémetországi nép az ily kápolnákat "Szent Hülpe templomainak" nevezte, s így lépett a szentek sorába Szent Hülpe. A szenteknek egész seregekre való szaporítása a monda félreértéséből származott, mint a thébai légió, mely ezredesével, Mauritiusszal együtt St. Moritznál felkoncoltatja magát, hogy ne legyen kénytelen a bálványoknak áldozni, és a 11000 szűz, kik Orsolyával Köln előtt meghaltak, hogy szűzek maradjanak. (2) Ezek társaságában mint vértanú halt meg egy szent pápa, Szent Cyriacus is, ámbár sohasem élt, és az utókor előtt kétségessé vált, hogy vajon az áhítat vagy a szüzekben való gyönyörködés vezérelte azon gondolatra, hogy
(1) A IX. századból Otfried heidelbergi kéziratában.
(2) Talán egy sírkőven ez állt valaha: "Ursula et XI. M. Vrgg." (millia, martyres virgines helyett).
66
magas hivataláról lemondjon. (1) A dél-franciaországi nép gyermekded kedélye azon kutyát, mely urának az erdőben alvó gyermekét egy nagy kígyó ellen megvédelmezte, s miután a kígyót megölte, vérző sebeivel a gyermeken végigfeküdt, s melyet a gyermek atyja a gyermek gyilkosának vélve, hirtelen haragjában agyonütött, Szent Guinefortis néven vértanúvá és gyermekszentté avatta, kihez anyák főleg gyengélkedő gyermekeikért könyörögnek.
A szentek legendái azonban többnyire történelmi alapokon, részint népmondák által az eszményítés ösztöne folytán, vagy azon hajlamnál fogva, hogy a keresztyén eszményképet megtestesítve láthatóvá tegyék, részint hierarchiai célzatossággal, részint költői képzelődés következtében, mindig azon törekvéssel, hogy a mindennapi élet prózai oldalát a csudának költészete által áttörjék, valóságos katolikus mitológiává lettek. Ilyneműek a Fioretti di San Francesco, egy virágkoszorú, mely több tavaszon át nőtt, és a szent koldus dicsfényét kellemes és csudás költészettel fonta körül. Ugyanolyan esztelenség volna ebben a csudaszerűt természetes módon kimagyarázni, mint megpróbálni történelmileg bebizonyítani.
Midőn előállott azon szükségesség, hogy a szenttéavatás határozott rendbe hozassék, s minden ez által dicsőített egyénre nézve az általános elismerés biztosítassék, a római kúria volt Nyugatot illetőleg erre nézve a természetes hatóság, ez teremtette, a szenteket a X. század óta, először csak egyeseket (amint e tekintetben az óhajtás nyilvánult), azután a XII. századtól fogva mint kizárólagos pápai jogot gyakorolta, melybe mégis a XV. század reformra törekvő zsinatai is belenyúltak. Ez úgy tűnt fel, mint a pápa hatalomteljességének egy része, hogy amint a purgatórium felett bűnbocsátó hatalma által, úgy a mennyország felett a szenttéavatás által rendelkezzék, és ez a menny kapusához éppen illett is. A pápák, kik a "szentség" címet csak mulandó életük folyama alatt viselik, (2) ezen hatalmukat elődeikre nézve
(1) Martinus Polonus: "Credebant plerique cum non propter devotionem, sed propter oblectamenta virginum papatum dimisisse."
(2) Ha jelenleg a római írók IX. Piust igen örömest címezik "adoratissimo summo Pontefice"-nek, azaz "igen imádott pápának," ez úgy veszi ki magát, mint a szentek túlhaladása, ami mindazáltal az ő halálával véget ér.
67
nagyon szerényen gyakorolták, s kivéve a vértanúságot szenvedett pápákat, kik már természetes szentek valának, igen kevés pápa iktattatott a szentek sorába, de ezeket valódi egyházi kegyesség ékesítette, és egy sem került közéjük Szent Péter nagy világuralmat bírt utódai közül. VII. Gergelyt úgy tisztelik ugyan imitt-amott, mint szentet, jelesen temetkezése helyén, Salernóban a vámszedő-apostol mellett, midőn azonban XIII. Benedek a "pápa és hitvalló Gergelynek" formális szenttéavatását a szokásos ünnepélyességgel kibocsátotta, akkor ez a pápai irat mint a törvényes fejedelem ellen lázadásra való izgatás a legtöbb katolikus országban eltiltatott, mert ez úgy tűnt fel, mint nem egy személynek, hanem egy elvnek szenttététele; és így Gergely, kitől ezen néven az első pápa a megérdemlett "nagy" nevet is elragadta, fejedelmektől és népektől el nem ismerve, kétséges szentnek maradott. (1)
A római szenttéavatás lassanként a kánoni eljárási módszer igen körülményes alakjait öltötte magára. Élő embert soha szentté nem tesznek, még halála után sem hamar, mégpedig a kegyelet felgerjedése alatt. A szentjelölt érdemeinek bizonyítékait nagyon körülményesen megvizsgálják, mely eljárás mellett az ő életétől távol eső idő követelte részrehajlatlanság ellensúlyozva van azon körülmény által, miszerint lehetetlenné van téve az illető kortársainak, mint tanúknak kihallgatása. Nem hiányzik a szenttéavatás törvényesen kinevezett ellenzője sem, kit a nép nyelvén az "ördög ügyvédjének" neveznek. Ha a szenttéavatás még nem látszik eléggé igazoltnak, akkor ezt megelőzi a boldoggá avatás. A régi népies elem
(1) Vö. Bower: Hist. d. Päpste. VI. k. 583. o. Speil (147. o): "Merőben téves, ha Hase úgy véli, hogy VII. Gergely azért, mivel szenttéavatása több udvarnál ellenmondásra talált, egy a fejedelmektől és népektől el nem ismert határozatlan szent maradt. Szent Gergely ünnepét május 25-én szokták megülni és az officium benne van a római breviáriumban." – Az utolsó állítás igaz, magam idéztem Bowernél azon helyet, hol ezen officium le van nyomva, de mégis megmaradok amellett, hogy ő a császári udvar és a legtöbb királyi udvar ellenmondása következtében nem ismertetett el általánosan szentnek. Úgy látszik, még magában Rómában is haboztak erre vonatkozólag, mert az 1830-as Diarium Romanumban május 25-én Gergely nincs említve, de már a kezemben lévő 1864-es Diarium Romanumban és azóta a többiben ezen nap szentjei közt Gergely is említve van – de e napnak fő szentje a protestánsok által is jól ismert I. Orbán. [Az 1933-as misekönyv szerint már Gergely áll a főhelyen. Római katolikus szerzők tüntető következetességgel szokták néha VII. Gergelyt szentnek nevezni. – NF]
68
többnyire még figyelembe vétetik azáltal, hogy a nyomozás arra is kiterjed, hogy vajon a leendő szentnek hazájában, egykori működési körében szenttététele iránti óhajtás nagy, s tisztelete még létezik-e? Így Nepomuk Jánost, a hidak és a gyónási titok szentjét már csaknem egy század óta, mint (a "csizmás üdvosztók" által ismét katolikussá tett) Csehország védszentjét tisztelték, öntudatlanul összetévesztve a vértanú Husz Jánossal is, mielőtt 1729-ben szenttéavattatott. (1) Néhányszor közel állottak ahhoz, hogy olyanokat is kanonizáljanak, kiket azután eretnekeknek ismertek fel, ámbár igen kegyes eretnekeknek, de ez azon eljárási mód pontossága által még elég korán kiderült. Csak Boccaccio szellemdús kevélysége beszéli, hogy egy gonosz kópé, aki idegen földön halálát közeledni érezte, még egy utolsó tréfát űzött abból, hogy képmutató gyónás és istenes halál látszata következtében mint valóságos szent temettessék el. A katolikus népek ítélete némely egyéniségek felett, mint Raymund Lullus és Savonarola, minden esetre megoszlik, hogy azok vajon szenteknek vagy tévhitűeknek tekinthetők. Palafox püspök szenttéavatása egyszer már el volt határozva: a jezsuiták csak nagy erőfeszítéssel tudták meggátolni, mivel ellenük írt. Flüe Miklósnak szenttéavatásáról, aki egy valódi középkori népszent jellemével bírt, úgy látszik, mintha megfeledkeztek volna; ha a svájciak vagy százezer frankot akartak volna evégett áldozni, a pápa bizonyosan örömest teljesítette volna kedvüket; mert a kanonizáció folyamata talán többe kerül, mint egy doktori előléptetés, de ezen nagy költség előteremtése jele azon nagy érdeknek, mellyel egy család, egy testület, egy város az ő jelöltjének elismertetésé iránt viseltetik, s viseltetni fog eszerint annak tisztelete iránt is. Végre ha minden rendbe van hozva, akkor a szenttéavatás ünnepélyét a Péter-templomban végrehajtják: a felállított képek hirdetik az új mennyei arisztokratának érdemteljes tetteit, életének legendáját felolvassák, a pápa maga tart misét a főoltárnál, és akiért eddig könyörögtek, ahhoz esedezik most először Krisztus helytartója: "Sancte N. N., ora pro nobis!"
Egy pápára nézve, ki merészkedik néha hivatalának
(1) O. Abel die Legende v. h. Joh. v. Nepomuk. Berl. 1853.
69
magas sorompóin túlpillantani, s vagy egyszer talán a régi cézároknak ezen a helyen történt istenítésére gondolni, (1) különös érzést okozhat elhinni, hogy oly sokféle emberi közvetítéstől függő ítélete valóban képes legyen az üdvözültek országába rangemelést előidézni, s ismét, hogy ez nem történik meg, ha valamely Rómában szándékolt szenttéavatást idegen politikai okok, mint pl. a Bellarmin szenttétételét a francia és spanyol uralkodók ellentmondása megakadályozzák. Ezek szerint Krisztus Urunk még azon esetben is, midőn helytartója a legjobb indulattal akarja, a spanyol kabinetre való tekintetből mennyei udvartartásának egybeállításában korlátozva van. Mert ilyennek gondolják a szent sereget, mely az Istenembert és ennek szűz anyját a mennyei paradicsomban környezi, s kedveltjeiért, mint azoknak szükségeikben segélydús védszentjük könyörög, s majdan a fényes kíséretet képezendi, mindenik földi életében a legenda által ráruházott egyéni alakjában, midőn Krisztus megjelenik az utolsó ítéletre. A tudós és tréfás XIV. Benedek pápáról beszélik, aki Isten szolgáinak szenttéavatásáról egy terjedelmes és tudományos jelentőségű könyvet írt, hogy utolsó betegségében fájó lábszárára egy akkor szenttéavatandó férfiúnak képét tette ezen szavakkal: Ha te velem jót teszel, akkor én is jót teszek veled! Ha te engem meggyógyítasz, akkor én téged a szentek sorába emellek.
Csakugyan nehéz lesz elgondolnunk, hogy 1862-ben a nagyszerű pünkösdi szenttéavatás alkalmával ne hatotta volna át IX. Piust valami ilyesféle szelíd aggodalom. A 26 japáni szent 1597-ben halt meg. Azóta itt a földön csaknem elfeledve, tehát a paradicsomban éldegéltek, megszámlálhatatlan sok oly más vértanú társaságában, akik a szentek közé iktatás dicsőségére még nem jutott el. Mivel történetesen megvan egy hozzájuk közel állótól
(1) A császári hullák máglyájáról egykor felszárnyaló sasra emlékeztet a keresztyén átalakulásban is a két gerlegalamb, melyeket egyéb ókori áldozati ajándékok közt szenttéavatás alkalmával a pápának átadtak, és más kisebb madarak társaságában szabadon bocsátottak. A hívek figyelme a Péter-templomban körülröpködő vándorokra, s a néha őket megfogni igyekező ifjak csoportosulása, lármája alkalmat szolgáltatott XIII. Benedek óta (1726) ezen, a nép által kedvelt szertartás megszüntetésére.
70
az ő vértanúságuknak épületes leírása (1) – mert ezrenként haltak meg Japánban névtelenül ezen idő után a Krisztusért – így a ferencesek éppen ezen okmány alapján rendjük vértanúinak szenttéavatását még VIII. Orbán alatt sürgették, s 1627-ben tőle felhatalmazást is nyertek, hogy ezeknek halála napján (febr. 5.) gyászmisét tartsanak; azután azonban az egész dolog annyiban maradt. Hogy ez most ismét feleleveníttetett, az vagy valami szerenesés ötlet volt, hogy a nyomorúság ezen korában egy nagyszerű egyházi ünnepély által hatást eszközöljenek, s a pápának kedve szerinti foglalkozást szerezzenek, vagy újból a fraciskánusok jöttek azon gondolatra, hogy kolduspénztárukból 52.000 római tallért áldozzanak arra, hogy rendjük régi fényét ezen 23 új szent serege által felfrissítsék. Már el volt határozva, hogy ezeknek kívánságát teljesítik, midőn a jezsuitáknak eszükbe jutott, hogy jó lenne ez alkalommal nekik is néhány szentet nyerni, s ezeknek is engedélyeztek 3 darab, rendjükhöz tartozó japánit, kik a nagyszerű áldozati ünnepélyt együtt állották ki. Az eddig félreismert szentek egy második csoportjában IX. Pius 1867-ben Don Pedro Arbues eretnekítélő bírót is szentté avatta, aki vérbosszulók és kétségbeesettek által öletett meg, miután a megtért zsidók közül százakat máglyán megégettetett, mivel őseik vallásához való ragaszkodásukért bűnösöknek találták őket; ez az inkvizíció szenttéavatása volt. (*)
Mindig valami magasztos dolog a hitért meghalni, azonban ez az önfeláldozás Japánban nem volt mindenikre nézve önkéntes, volt ezek között nehány érdemeket szerzett misszionárius, de a többiek csak azelőtt rövid idővel megkeresztelt bennszülöttek voltak, először akkor a halál révén vétetve fel a kolduló szerzet harmadik osztályába, kiknek lelki állapotjáról kevés van feljegyezve, s kiknek idegen hangzású, s nem is egyforma biztosan átadott neveiket az európaiak nyelve nehezen és nem gyakran fogja imádkozás közben emlegetni. Közöttök három gyermek, akik amise alkalmával szolgáltak, csak az egyikről van némi
(1) Ludovico Fröes jezsuitától, aki öt hónappal ezen esemény után halt meg, melyet nem mint szemtanú, hanem szemtanúk elbeszélése után írt le, kinyomatva bevezető történelmi elbeszéléssel 1658-ban az Acta sanctorum, Febr. című munkában, T. I. p. 723. sköv.
(*) A mai időben ehhez hasonló egyházpolitikai tüntetés biztos jegyeit hordozta IX. Pius boldoggá avatása (2000), aki mellett azonban XXIII. János, a XX. századi jó pápa is elnyerte e fokozatot. [NF]
71
egyéni jellemvonás feljegyezve, hogy ő a közös vesztőhelyre megérkezve, így kiáltott fel: hol van az én keresztem? (így nevezték azon oszlopokat, melyekhez az elítélteket kötözték, hogy nyárssal átszúrassanak) – és azt örvendezve ölelte át. Jelen volt ezen kivégzésnél egy férfiú, aki nem volt az elfogatási jegyzékre felírva, hanem midőn egy más azon neven lévőt hirtelen nem találtak meg, ehelyett magát felajánlotta, mivel őt is Mátyásnak hívták; oly önkéntes halálba rohanás ez, melyet a régi egyházi atyák nemigen helyeseltek volna. – Hogy tehát vajon mindezen vértanúk kedélyében oly szent tisztaság honolt-e, amilyet az egyház a szenttéavatásra megkíván, az a szentatya előtt, dacára minden e célból tartott titkos konzisztórinmnak, éppoly ismeretlen volt, mint előttünk. Reá kiválóan vigasztalólag hatott ezen terhes körülmények közt, hogy a mennyei közbenjárók számát szaporítsa. (1) Így ítéltek a püspökök is az új szentekről a pápához intézett üdvözlő beszédükben: "Ők új módon fogják kezükbe venni az egyház védelmét, és odafenn az ő oltáraiknál az első imát éretted fogják elmondani."
Csupán szónoki fogás-e, vagy komoly hit a XIX. század művelt embere előtt, hogy a századokkal ezelőtt meghalt, talán nagyon is jelentéktelen emberek, azáltal, hogy a pápa őket a szentek névsorába beíratja, azonnal a mennyország legmagasabb udvari háztartásába felvétetnek, s hálásan hatalmas szószólói lesznek szorongatott földi előléptetőjüknek! A japáni követség, mely éppen akkor átutazott Európán, s ennek műveltségét a bámulat minden jele nélkül szemlélte, ha előtte az egykor kivégzett honfiainak ezen rögtönös mennyei méltóságra emeltetését megmagyarázzák, vajon nem teljes joggal nevetett volna-e az európaiak babonaságán!
Szerényebb látszattal bír egy másik képzet, hogy ti. ez a magasabb rangra emelés a mennyben már megtörtént, s csak ennek
(1) Így nyilatkozik a kokin-kínai vértanúk alkalmából a római államújság (Giornale di Roma 1862. Apr. 29.): "Speriamo che le orazioni di tanti martiri e di tanti fedeli muoveranno finalmente il cuore di Dio, e che ancor questa persecuzione toccherà presto il suo fine con quei trionfi, che usata è sempre a riportare la chiesa." – Ezek szerint a jóságos Isten még a keményszívűség gyanújába kerülhet.
72
elismerése történik itt a Földön, (1) de még mindig előállhat azon kétség, hogy vajon IX. Pius ezen mennyei eseményről rendelkezik-e biztosabb tudással, mint pl. VIII. Orbán. Ez a szenttéavatás hagyományosan oly módon is hajtatott végre, mintha erre nézve először emberi tanácsra és isteni kijelentésre várakoztak volna. A katolikus keresztyénség püspökei Rómába hívatnak, hogy ezen ügyben a szentatyát bölcs tanáccsal segítsék. A római papságot és népet felhívták az egyház kincstárából osztandó gazdag bűnbocsánat ígérete mellett, hogy bizonyos, evégett rendelt könyörgésekben és felvonulásokban való szorgalmas részvétele által imádkozzanak a szent atyáért, hogy a bekövetkező nagyszerű szentavatást illetőleg a mennyei világosság teljességében részesüljön. (2) Még az ünnepély alkalmával is a pápai trón előtt álló promótor-bíboros azon kétszeri kérésére, hogy az illetők a mi Urunk Jézus Krisztus szentjeinek sorába iktattassanak, azon felelet hangzik: Az ő érdemeik és erényeik eléggé tudva vannak ugyan, de ily nagy ügy eldöntésére először a mennyei segedelemért és a Szentlélek megvilágosító kegyelmeért kell esedezni. A szentek litániájának eléneklése után csak a harmadik sürgető kérésre (instanter, instantius et instantissime) következik a nyilatkozat, hogy őszentsége az isteni fénysugár közvetítése folytán végre elhatározta a kérés teljesítését (3) De mindez csupán ünnepélyesség, a határozat már rég meg volt hozva, s azt a pápa
(1) Így II. Pius a Sienai Katalinra vonatkozó kanonizáló bullájában: "Non est cur dubitemus hanc prudentissimam virginem apud militantem ecclesiam sua dignitate ornare, quae jam pridem coronata est apud triumphantem."
(2) Giornale di Roma. 1862. 20. Aprile: "Sua Beatitudine ha aperto il Tesoro delle sacre Indulgenze a coloro che interverranno alle Processioni, o visiteranno le Chiese da dove esse partono e dove vanno a terminare." Ugyanott május 7-ről a pápai személynök meghívásában hét évi bűnbocsánatot ígérve az egyik kedvelt templom meglátogatásáért, s teljes bűnbocsánatot azoknak, kik ezt gyónás és úrvacsoravétel után teszik a szent atyáért és imádkozva, "che il Signore si degni illustrare collume de suo s. spirito la Santita Sua nel grandissimo atto della canonizzazione."
(3) Descrizione delle Cerimonie che si celebrano nella Basilica Vaticana per le solenni Canonizzazioni dei Santi. Roma 1802.
73
Nagyboldogasszony napján ünnepélyesen ki is hirdette. (1) Ez okból kevésbé hihető, hogy a püspököket a japániakért hívták volna össze, mint az, hogy a japániakat azért avatták a szentek sorába, hogy a püspököket a jelenlegi aggasztó körülmények közt ezen, világi nyelven tüntetésnek nevezhető hatásos kihirdetési ünnepélyre Rómába összegyűjtsék. (2)
A jelen esetben a szabályszerű szenttéavatásra nézve nagyon is hiányzott az új szentek honi tiszteletének bizonyossága. Mindenesetre előbb a japániakat kellett volna ismét keresztyénekké tenni, éspedig az angol és amerikai misszionáriusok kizárásával éppen katolikusokká, hogy szentjeiknek tisztelőket szerezhessenek. A csudákat tanúsító bizonyítékok dolga is rosszul állott, midőn csupán egyetlen kétes hitelű mondát voltak képesek felkutatni, mely szerint a kivégzettek testei a karókon a 44. napon is ép
(1) Speil (149. o): "Miképp az ember valamely szerencsés megvilágosodás következtében még az utolsó pillanatban is visszatarthatja magát valamely hiba elkövetésétől, melynek végrehajtását már elhatározta, miért ne hívhatná a szentatya is segítségül az utolsó pillanatban is a Szentlelket, mielőtt a visszavonhatatlan elhatározást megadta?" – No persze: ugyanúgy, ahogy egy menyasszony is nemet mondhat az oltár előtt. De a pápáról csalhatatlanságával együtt is tudja mindenki, és ő maga is, hogy miután a szenttéavatás minden előkészülete meg van téve, nem léphet vissza; így tehát az egész mégis puszta ceremónia, jelképezve mindenesetre a megelőző nyomozást.
(2) Ilyen értelemben vannak szerkesztve ezen ünnepély virágos és eleven leírásai Veuillot-tól, Montfangtól és Niedermeyertől. Wisemann (Rom u. d. Episcopat, 37. o.) így ír: "Boldogok azon szemek, melyek ezt a meggyőző színdarabot látták, nemcsak azért, mivel ez a látványosságot illetőleg is pompás volt, de sokkal inkább azért, mivel a lélekre is mély benyomást gyakorolt, záloga a jövőre nézve az örvendetes reménynek, bizonyítéka a jelenben a hatalomnak." Ő haragszik a hitetlenek azon rágalmaiért, hogy a püspökök összehívásának célja politikai tüntetés volt. Nevezzük hát azt egyházpolitikai tüntetésnek. Azt is felhozta ezellen, hogy "az ünnepély alkalmával látni lehetett, hogy a római államférfi, aki évek óta bátran szemébe nézett azon ellenségeknek, kik fejedelme összes birtokát szerették volna elnyelni, most egy diakónus szerény öltözetében áhítattal vitte felemelt kezében az isteni titkokat az oltártól a pápai trónhoz." – Én is láttam őt, Antonelli bíborost 1859-ben húsvét első napján a szentatya előtt a füstölgő edényt himbálva – akkor, midőn minden órán vártuk azon [solferinói] csatáról való tudósítást, mely Olaszhon alakját megváltoztatta.
74
állapotban voltak. (1) Tudniillik a kánonjog szerint a szentül folytatott élet és az egyház iránt tanúsított érdemek nem elégségesek a szenttéavatásra, ha azok a természetfelettinek belévegyülése folytán legalább három csuda által nincsenek támogatva. Ezek főleg a rég elmúlt időből a legkönnyebben kimutathatók, és amennyiben azoknak a kortársak hitelt adtak, bizonyítják, hogy azon egyénekben, akik által vagy akikért azok történtek, a kortársak valami természetfeletti erő működését hitték; csakhogy ezen csudák nem felelnek meg mindig a jelenkor ízlésének. Midőn XII. Leó 1825-ben egy különben kevéssé ismert spanyol barátot, Julianust a szentek közé felavatott, a rómaiak nagyon mulattak az egyik képen, mely azt ábrázolta, amint ez a csudatevő a már tűzhöz rakott szárnyas állatokat a nyársról levéve újból megelevenítette, (2) és minden szájon hangzott a tréfa, hogy ők sokkal inkább szerettek volna egy oly szentet, aki a madarakat az ő számukra a nyársra húzza, mintsem arról elröpíti. Ha utána lehetne járni, hogy az egész katolikus egyházban hány művelt és műveletlen ember hiszi komolyan az ilyen csudákat, ugyan bizony hány ilyet lehetne találni?
Az aggodalmat valamely teremtmény vallásos tisztelete miatt az egyházban először az angyalok imádása ébresztette fel,
(1) Ez a monda később mindenesetre megszaporodott: Az egyik karóba húzott vértanú egy japán nőt, ki az ö karóját átölelte, meggyógyította és azután megkeresztelte. Egyikük teste 62 nap múlva még rángatózott, és sok vér ömlött ki belőle. A másiknak testét a kivégzés utáni éjjel látták eltávozni, s néhány óra múlva ismét visszatérni. A kivégzettek arca néha még hosszú ideig csodálatosan megvilágíttatott stb. Ilyen vadásztörténetek, amint azok a Péter-templomot díszítő képeken láthatók, ily célból voltak felállítva már VIII. Orbán alatt, kinek brévéje mint az illető kongregáció határozatát mondja ki: hogy "constare de martyris et miraculis." Az egyedüli történelmi tanú, Fröss ezekről egy betűt sem ír, csak azon erkölcsi hatást említi, hogy a japáni keresztyének hasonló hősi halálra buzdultak, és a pogányok, kik ezen kivégzésnél jelen voltak, ezen mélyen meg voltak indulva. Speil (149. o): "Abból, hogy Fröss a vértanúk halála után történt csudákat elbeszélésébe nem vette fel, még nem következik, hogy azokról nem volt tudomása, vagy hogy azok egyáltalán nem történtek meg." – Ez nem más, mint boldog hit az "okmányilag hitelesített tényekben."
(2) Ezen kép aláírása: "Beatus Julianus aviculas ut torrerentur ad ignem jam appositas a veru extrahens, nova vita donavit."
75
amennyiben ezek hihetőleg esszénusi hagyomány folytán különös tisztelet tárgyául szolgáltak. Az Ótestamentumban egyfelől Istennek egyedüli imádását féltékenyen megőrizték, másfelől keleti szokás szerint az angyalok, királyok és próféták előtti térdeplés és földreborulás is előfordul, amit imádásnak neveztek, de ez az Újtestamentumban előforduló angyalmegjelenéseknél udvariasan elutasíttatik. (1) Éppen így ingadozik az egyház véleménye és ítélete az angyalokat illető tiszteletre nézve. Csakhamar nagyobb érdekkel kezdtek viseltetni a szentek és képeik iránt, mivel azokban bizonyos határozott és szemlélhető egyéniségek vannak felmutatva. (2) A képek tiszteletéről folytatott harcban hiába küzdött egy, a császári udvarból kiinduló rajongó értelmiség a rajongó néphit ellen. A képek és azok szentjeinek végső diadala után a második niceai zsinat (787) azáltal gondoskodott az Egy Isten imádásának jogáról, hogy az istenséget imádás illeti, az angyalokat, szenteket és azok képeit pedig csak vallásos szolgálat, amazt a korábban gyakran felcserélt görög eredetű latria, ezt dulia névvel fejezvén ki, mely azonban a szentképek irányában térdhajtás, tömjénezés és csókolás által nyilvánult meg. (3) A régi katolikus egyház így különböztette meg a kettőt: "tiszteljük Krisztust mint Istennek Fiát, szeretjük a vértanúkat mint az ő tanítványait és követőit." (4) Most már a főoltárt azoknak oltárai környezték. Minden rend, minden állás, minden iparág megkapta lassanként a maga védőszentjét, és bizonyos segélynyújtások többnyire elég esetleges osztozkodás szerint meghatározott szenteknek tulajdoníttattak. A tridenti zsinat csak "jónak és hasznosnak" nyilvánította, hogy a szenteket, akik Krisztussal együtt uralkodnak, alázatosan segítségül hívjuk avégett, hogy közbenjárásukat az égben és segítségüket a földön megnyerjük, midőn Istennek azon győzelemért,
(1) Jel 19,10; 22,8 sköv.
(2) Az egyház mindenik szentről ezt szokta mondani: "non est inventus similis ei." Minden magasztos lelki tehetséggel bíró embert különös ajándékokkal ruházott fel Isten.
(3) Éppen a Vulgata fordítja így az 5Móz 6,13-at: "Dominum Deum tuum timebis et illi soli servies.
(4) A smyrnai keresztény községhez intézett levelében Polykarpus vértanúságára vonatkozólag (Euseb. Hist. Eccl. IV. 15): proskunoumen – agapwmen.
76
mellyel őket megkoronázta, hálát adva emléküket megünnepeljük. (1)
Az emberekbe helyezett jogosulatlan bizalom elleni ilyenforma felszólalás: "átkozott legyen, ki magát az emberekre bízza!" s azok tiszteletének helytelenítése már korán hangosan nyilatkozott az egyházban. Tertullianus így ír: (2) "Ki engedi meg nektek, hogy megadjátok az embernek azt, ami csak az istenséget illeti? A vértanúknak elégséges, hogy saját vétkeikért engesztelést nyernek. Ki váltott meg mást a haláltól Istennek egyetlen Fián kívül?" Augustinus pedig így szól: (3) "Ne tedd vallássá a megholt emberek tiszteletét, mert ha ők kegyes életet folytattak, akkor nem igényelnek ilyen tiszteletet, hanem akarják, hogy tiszteljük Azt, aki által megvilágosítva örülnek ők, hogy mi érdemeiknek részesei vagyunk. Azokat tehát tisztelni kell példájuk követése által, de nem kell vallásos imádással illetni." – Ez a csendes, az egyházi hatóságok által csekély figyelemre méltatott ellentét sok századon keresztülvonul, úgyhogy egyházias kegyességű emberek is örömestebb ragaszkodnak közvetlenül a Krisztushoz, mint a szentekhez. Az éleselméjű költő, Angelus Silesius, aki mindamellett, hogy tőlünk elválva egy prozelita buzgóságával hadat üzent a protestáns egyháznak, így kiált fel:
Weg, weg ihr Seraphim! ihr könnt mich nicht erquicken!
Weg, weg ihr Heiligen! und was an euch thut blicken!
Ich will nun eurer nicht: ich werfe mich allein
In's ungeschaffne Meer der blossen Gottheit ein.
A protestáns egyház a szentek imádását elvetette, mivel a Szentírás nem tanítja, hogy őket imádjuk, vagy hozzájuk segítségért folyamodjunk, hanem egyedül Krisztushoz utasít mint közbenjáróhoz, szószólóhoz és engesztelőhöz. (4) Ez az elvetés a lutheri
(1) Sess. XXII. de Missa c. 3; Sess. XXV. de invocatione sanctorum.
(2) De pudicitia c. 22. Az is, amit az Apologeticusban (c. 13) a római istenek ellen ír, pontosan illik a római szentekre is: "Quid omnino ad honorandos eos facitis, quod non etiam mortuis vestris conferatis! aedes proinde, aras proinde. Idem habitus et insignia in statuis. Ut aetas, ut ars, ut negotium mortui fuit, ita deus est. "
(3) De vera relig. c. 55.
(4) Conf. Aug. p. 19.
77
egyház által szelíd modorban azon vallomással történt, miszerint a szentek általában véve a mennyben az egyházért könyörögnek, emléköket meg kell ünnepelni azáltal, hogy hitüket és erényeiket követjük, s istennek is hálát kell adni azon kegyelemért, melyet irányukban tanúsított. Mindazonáltal ez is helytelennek tartja a néphitben meglevő pogány nézetet, miszerint egyes szentekre bizonyos határozott foglalkozást ruháznak, így Szent Anna gazdagságot osztogat, Szent Sebestyén a dögvésztől oltalmaz, Szent Valentin a nyavalyatörést gyógyítja, Szent György a lovagokat védelmezi. Az ilyesféle nézeteknek a pogány előképek szolgáltak alapul. Mert úgy hitték a rómaiak, hogy Juno gazdagságot osztogat, Febris a váltóláztól mentesít, Castor és Pollux a lovagokat védelmezi. (1) Sokkal határozottabban kárhoztatta a kálvinizmus mindenfajta teremtmény-istenítéstől való félelmében a megholt szenteknek segítségül hívását, mely nem egyéb, mint a sátán csalása, hogy az embereket a Krisztusba vetett egyedüli hittől elcsábítsa; (2) a lutheri
(1) Apol. Conf. 223. o. Egy széltéb elterjedt néphit szerint Apollónia segítséget nyújt a fogfájás ellen, Balázs a nyakfájás, Rókus a dögvész ellen, Leonard a beteg marhákat gyógyítja, Ulrik védelmez a patkányok, Flórián a tűz ellen, Antal visszaszerzi az ellopott dolgokat, Orbán a vincellérek, Borbála a tüzérség, Krispin a cipészek, Márton az iszákosok védőszentje. stb. Speil (152. o): "Azon állítást, hogy Szent Márton az iszákosok védőszentje volna, míg Hase be nem bizonyítja, kénytelenek vagyunk mint az egyház rágalmazását, s a szentek ócsárlását visszautasítani." – A rágalmazásért vádló Speil talán azt kívánja, hogy evégett bizonyítékul valamely egyetemes zsinat kánonját idézzem? Itt a néphitről van szó, és az egész védőszentség ugyanazon forrásból ered, ahonnan Grimm a maga népmeséit merítette. Az egész képzet valóban ártatlanul állott elő, mivel Márton estéjén némely vidékeken úgy a katolikusok, mint a protestánsok a libapecsenye mellett meglehetősen jót isznak. A középkorban az adventi böjtöt megelőzőleg, zajos vidámsággal ünnepelték meg Márton estéjét, éppen mint a nagypénteki böjtöt megelőzőleg a húshagyókeddet ; azon beszéd járta, hogy ami a vigíliakor még must volt, Szent Márton ünnepére bor lett, és Franciaországban különféle tréfás nevek közt annak kifejezésére, mit akkor Németországban "Katzenjammer"-nek [másnaposság, macskajaj] neveztek, szokásban volt a "Mal de St. Martin" elnevezés. Megemlítném még a szürke paripán ülő Szent Mártonnal való rokonságánál fogva a világot átvándortó Odint, ha nem félnék, hogy a boroszlói subregens, aki arról még semmit sem hallott, ezt majd ismét az ő egyháza rágalmazásának tekinti.
(2) Conf. Gall. art. 24: "Credimus, quoniam Jesus Christus datus est nobis unicus advocatus, qui etiam praecipit, ut ad Patrem suo nomine confidenter accedamus, quidquid homines de mortuorum intercessione commenti sunt, nihil aliud esse quam fraudem Satanae, ut homines a recta precandi forma abduceret." Szelídebben szól erről a Helv. Conf. II., Ágoston szavait használva.
78
egyház alkalomszerűleg egyetértett ezzel, midőn a szentnek segítségül hívását az Antikrisztus visszaélései egy darabjának nevezte, mely által Krisztus tisztelete elhomályosul. (1)
Történelmileg igaz ugyan, hogy a szentek, főleg valamely helyi szentnek tisztelete mellett a mi Urunk, a Krisztus a jóságos Istennel együtt némileg háttérbe szorult, de ez visszaélés volt; az egyházi vélemény szerint a szentekben Krisztus fenségének visszfénye tiszteltetik; Krisztus őbennük. Ha a reformátori protestantizmus a mennyei Atya felségét nem találja azáltal sértve, hogy hozzá csak az ő Fiának közvetítése által közeledünk, akkor az sem szükséges, hogy az Istenember felsége a közbenjárók és szószólók által, akik mégiscsak az ő livréjét viselik, megbántódjék, (*) főleg midőn azokhoz földi javakért és mint szükségben segítőkhöz, világi nyomorúságainkban folyamodunk; néha éppen nagyon is naiv önzéssel, ha pl. egy tiroli ház ajtaja felett olvassuk: "Heiliger Florian, behüt das Haus, zünd andre an." (2)
Ezért nem ritkán a szükséggel a tisztelet is megszűnik, miként a közpéldabeszéd mondja: "Ist man über die Bruck, so veracht't man Sanct Nepomuk!" (3) – amint az az életben másutt is előfordul.
Bécsben a Malom-negyedben egy ház homlokzatán ez olvasható:
(1) Artic. Smalc. 310. o. Vesd össze Luther 1530-as műveit, XIX. köt. 1201. o. "Ti tudjátok, hogy a pápista egyházban nemcsak azt tanítják, hogy a szentek érettünk a mennyben imádkoznak, melyről mi ugyan semmit sem tudhatunk, mivel az Írás semmit se mond erről, hanem azt is, hogy a szenteket istenekké tették, hogy azok a mi patrónusaink, akiket imádnunk kell, s ezek közt olyanokat, akik soha sem is léteztek; és mindenik szentre különös erő és hatalom ruháztatik, egyiknek a tűz, másiknak a víz, meg másiknak a dögvész és mindenféle csapások felett, úgyhogy Isten maga kénytelen minden munka nélkül ülni, miután helyette a szentek működnek és forgolódnak. Ezt az iszonyúságot most már igen jól érzik a pápisták, szép csendesen hallgatnak erről, s csak a szentek közbenjárásával ékeskednek."
(*) Hase itt alighanem túl engedékeny volt. Krisztus megígérte, hogy bármit kérhetünk az Atyától az ő nevében, s Róla írva van, hogy olyan főpap, aki meg tud indulni gyarlóságainkon, s ismét, hogy Isten és ember között ő az egyetlen közvetítő – tehát semmi nem indokolja, hogy Ő valami különös bizalomnak tartaná, ha másokhoz fordulnánk olyan bizakodással, amivel Őhozzá kellene. [NF]
(2) Szent Flórián, oltalmazd e házat, gyújts másokat fel.
(3) Ha a hídon túl vagyunk, Szent Nepomukon túladunk.
79
Dieses Haus stand früher in Gottes Hand, dennoch ist es abgebrannt.
Ich hab' es jetzund neu erbaut und dem heiligen Florian vertraut.(1)
Mindazonáltal ezen tűzbiztosító szentbe sem helyeznek teljes bizalmat, midőn egy más helyen meg ez olvasható:
Dies Haus steht in St. Florian's Hand,
Verbrennt es, ist's ihm selbst eme Schand. (2)
Assisi Ferencről híreszteli a legenda, hogy ő azokat is meghallgatja, akiket maga az Isten sem hallgat meg. (3) Ez a hátsó gondolata minden szentekhez intézett fohásznak.
Habár azon veszély fenyegeti is a katolikus egyházat, hogy legendáinak tarka gazdagságában és a pápaság javára alkotott költeményeiben a történelmi igazság komoly volta iránt minden érzéke megsemmisül, mindazonáltal a szentek legendái a katolikus népre nézve az egyház ókorának és minden korszakának költői nézetét őrzik, mely a szentek tisztelete, s az azok iránti érdekeltség által a nép szívében élénken fenntartatik. A protestáns népekre nézve a szentek csaknem teljesen eltűntek, egészen az időjárás szentjeiig (Pongrác és Szervác), akik iránt még maga Nagy Frigyes is tisztelettel viseltetett, miután a szabadba igen korán kitett narancsfái elfagytak. A szentekkel többnyire elenyésztek az egyházra való népies visszaemlékezések, amennyiben azok a reformáció előtti korból válók voltak, a reformáció pedig a protestáns néptudat előtt mint a Nap tűnik elő, felmerülve a sötét éjből, mely az apostolok halála után csakhamar az egész föld kerekségére nehezedett. Ehhez járul a keresztyén művészetnek a szentek tisztelete által létrejött fejlődése, midőn úgy a legenda alakjainak gazdag különféleségében tárgyat szolgáltatott arra – Szent Ágnes ártatlan kellemétől, vagy egy bűnbánó Magdolna ingerlő szépségétől a haldokló Jeromos kommuniójának komoly voltáig, mint egy védőszent vagy helyi őrszent iránti érdek alkalmat adott művészi megrendelésekre, s kedvet támasztott, hogy azokra költséget fordítsanak. Ha megkérdezzük a nemes műremekeket, me-
(1) Ez a ház korábban Isten oltalma alatt állott, mégis leégett.
Most újból felépítettem, és Szent Flórián oltalmába ajánlottam.(2) Ez a ház Szent Flórián védelme alatt áll,
Ha leég, neki szégyen.(3) "Exaudit, quos non ipse audit Deus."
80
lyek részint még most is régi szent helyeiken állanak, részint a múzeumokban felhalmozva vannak – eredetük iránt, úgy találjuk, hogy hol egy város állított védőszentjének valamely nyomorból való szabadulásáért szobrot, hol egy tiszteletre méltó társulat akarta pártoló szentjét egy képpel megtisztelni, majd egy férj vagy anya volt az, ki kedves halottjának emlékére védőszentjének, mely néki ha segítséget nem, de legalább vigaszt nyújtott, egy képet állított. Ezek nem közvetlenül vallásos érdekből történtek ugyan, de a vallásosságot is elősegítették, midőn egy ily kép, kápolna vagy templom építésében való részvétel a szellemek nagy templomában való részvétellé fokozódott, és a szeretett védszentnek szellemi vonásai az ifjú lélekbe annyira benyomultak, hogy emez az erkölcsi veszély pillanatában valóban ennek őrangyalává lett.
Mindezt kénytelenek vagyunk elismerni, és azt is, hogy Istennek imádása és a szentek tisztelete, tehát a feltétlen odaadás és a kegyelet közt, ami alig egyéb, mint a szenteknek a mi kívánságaink teljesülése végetti felhasználása, legalább iskolai fogalom szerint különbség létezik; azonban a valódi népélethen a kettő egymásba folyik, s a törekvés is megvan bennük erre, mert egyfelől minden vallásos tiszteletnek van bizonyos vonzódása ezen feltétlen odaadás iránt, különben nem is volna vallásos; másfelől a nagy tömeg úgy szokta tekinteni istentiszteletét, hogy ezáltal valami óhajtását akarja elérni, vagy valami rosszat elfordítani remél, legközelebb itt a földi, s nagyobb távlatban a földöntúli életben is. De hiányzik nálunk minden alap annak elfogadására, hogy a szentek a mi óhajtásainkat meghallgatják, s annak teljesülésére befolyásuk lehet. (1) Ennek ellenében hivatkoznak némelyek a mi élő barátaink közbenjárására, akiknek magunkat ajánljuk. – Ez szép munkásságra gerjesztése a szívélyes és egyszersmind vallásos közösségnek, de
(1) Római teológusok hivatkoznak a 2Pt 1,15-re: "Gondoskodni fogok, hogy ti az én elköltözésem után mindezeket emlékezetetekben tartsátok." Perrone (T. VI. § 43): "Petrus haud obescure pollicetur se post mortem intercessurum pro fidelibus apud Deum." A jobb katolikus írásmagyarázók is elismerték, hogy itt az összefüggésnél fogva csak az apostol földi gondoskodásáról van szó, miszerint azok az ő halála után is megemlékeznek tanításáról.
81
hogy ez által bárminő változás jönne létre abban, ami Istennek akaratából velünk anélkül is helyesen és jól történik, legalábbis kétséges marad. Az a kegyes hit is, hogy meghalt szeretteink Istennél érettünk könyörögnek (talán pl. egy anya gyermekéért) csak általánosan elfogadható, nem pedig bizonyos határozott esetben, hacsak nem akar puszta kegyes képzelgéssé fajulni. (1) "Ugyan ki jelentette ki nektek, hogy a szenteknek oly hosszú fülük van, hogy a mi kérésünket meghallgatják?" – írja Kálvin. (2) Ez ugyan nincs gyöngéden mondva, mindazonáltal magában véve tagadhatatlan. Hogy a Mindenható a mi könyörgéseinket, melyek ajkainkon és szívünkben vannak, meghallja, azért kezeskedik maga a vallás; hogy azonban a megboldogult, de azért még mindig korlátozott és a földről elköltözött szellemek azokat meghallanák, gyanítani sincs jogunk. Továbbá arra hivatkoznak, hogy mi egy monarcha közeli barátait és udvarnokait minden aggodalom nélkül megtaláljuk közbenjárás végett, hogy valamely kérelmünk teljesítését elérjük. (3) – Ebben tűnik ki az embertiszteletnek egész korlátozottsága, mely a jóságos Istent úgy tekinti, mint egy hozzáférhetetlen urat, kinek kegyelme mindenféle kegyenc közbenjárása által megnyerhető – s nem mindentudónak, aki jobban tudja nálunknál, hogy mire van szükségünk,
(1) Már a római katakombákban találtatott ilyen felirat: "Sabbati. Dulcis. Anima. Pete. Et. Roga. Pro. Fratres. Et. Sodales. Tuos." – nagyobb áhítattal, mint aminő latinsággal.
(2) Instit. III. 20.24: "Quis eousque longas illis esse aures revelavit, quae ad voces nostras porrigantur!"
(3) Perrone (T. VI. § 61): "Veritati catholicae suffragatur ratio ipsa. Nemo siquidem eousque insanit, ut reum habeat laesae majestatis eum, qui aulicum suppliciter oraret, ut suam apud regem mediationem ac officium interponat ad aliquid facilius obtinendum; quare igitur dicendus reus erit laesae majestatis divinae, qui sanctos, utpote Dei amicos et in aula coelesti degentes, invocat, ut aliquid ab ipso per Christi merita facilius impetret?" – Szép észbizonyítékok! Speil (154. o): "Hogy mi ezek mellett Istent nagy és hozzáférhetetlen úrnak tekintjük, nem igaz, mert ha a szentekhez közbenjárásukért esedezünk is, de azért nem szűnünk meg egyenesen Istenhez is folyamodni." – De hát ekkor mire való a szentek közbenjárása? A Speil által is annyira kedvelt monarcha-hasonlatnak és egy hozzá közel álló személy keresett közbenjárásának csak akkor volna értelme, ha Isten korlátozott volna, mint az emberek.
82
és nem jóságosnak, aki hozzá intézendő könyörgéseinket saját magunkért kívánja, hogy megadja azt, ami nyugalmunkra szolgál. És végül hivatkoznak némely letagadhatatlan segélynyújtására bizonyos szenteknek, kikhez a nyomorúságban segítségért folyamodtak. – De hányszor folyamodtak hozzájuk hiába! (1)
A szentek tisztelete az egyistenimádás határain belül a többistenimádás szükségét pótolta, kitöltendő az istenség és emberek közti véghetetlen űrt, és ez még a régi istenvilág talajában állott elő. Öntudatlanul igaz érzelem által történt az, hogy a szép templom, a római világhódító vallásnak utolsó záróemléke, a Pantheon, ez a menny a Földön, egykor Agrippa által a bosszuló Jupiternek és minden istennek épitve, a római püspök által Máriának és minden vértanúknak újból szentelve (608-ban) keresztyén Pantheonná lett. Mert ugyan mik egyebek ezen szentek, mint keresztyénített hősök, félistenített emberek! S ezen római szenttéavatás mi egyéb, mint a régi apotheózis, azon (mindenesetre jelentékeny) különbséggel, hogy egykor Rómában a császár lelke az égbe emeltetett pusztán azért, mert az istenek az ő (habár istentelen vagy bűntől mocskos) kezeibe tették a világuralmat, most szegény, csak keresztyéni erényekkel ékeskedő emberek is az égbe emelkednek. (2)
De erkölcsi példaképeik áldásai sem kifogástalanul elismerhetők. Ezek a szentek felesleges jó tetteikkel, túlhajtott
(1) Speil (152. o): "Honnan van nekünk katolikusoknak a szentek közbenjárásába vetett nagy bizalmnnk, ha nem azon számtalanszor gyakori tapasztalatból, hogy a mi kéréseink, melyeket a szentekbez intézünk, meghallgattatnak?" – Tehát a szerető Isten azokat különben nem hallgatta volna meg. Ez éppen azon érv, melyet a pogány bölcsészet egykor az olümposzi istenek segítségül hívása mellett felhozott.
(2) Speil (152. o): "Az értetlenség és rosszakarat úgy tüntette fel a szentek tiszteletét, mint a szentek imádását, s eszerint minket mint bálványimádókat. Hase is azt mondja: "Mik egyebek ezen szentek, mint keresztyénített hősök" stb., és elbeszéli, hogy a szenteknek az egy igaz Isten mellett oltárokat emelünk és tömjént gyújtunk. Ezt a polemikus jobb tudása ellen állítja." – Az első, a szenteknek a hősökkel való összehasonlítása minden történelemtudó előtt ismeretes. A második (a szentek oltárai és a tömjénfüst) talán bizony nem igaz? Ellenfelemnek úgy látszik, komolyan fáj, hogy én a bálványimádás szemrehányását nem helyeslem.
83
erényeikkel, természetellenes önmegtagadásukkal nem egy nemes kedélyt vezettek félre az egyszerű kötelességteljesítés természetes ösvényéről, s rombolólag tolakodnak a legfensőbb erkölcsi példakép: Jézus és követői közé. II. József keresztyén érdekből nyilváníthatta ki azon akaratát, hogy "a közönséges embereknek prédikálják az evangéliumot a szentek sorába emelt emberek regéi helyett." Sőt némely szentté avatottak, kik sokat szenvedtek és sokat tettek (csakhogy nem azt, amit családi és polgári kötelességeik szerény köre, melybe Isten őket helyezte, eléjük szabott), törekvésük minden különbsége mellett összehasonlíthatók a mi londoni demokrata hazánkfiaival, akiknek értelmében mondotta egy erősen megpróbált, jelenleg elnémult ajak (1): "Úgy látszik, hogy csak valami finomabb önzés rejlik abban, ha valaki saját kötelességét teljesíti. A nemesebb érzelem legmagasabb fokozata inkább abban nyilvánul meg, ha valaki még azon élvezetről is lemond, hogy kötelességét teljesítse, és a legfájdalmasabb önfeláldozással mulasztja el azokat, hogy magasabb eszmékért munkálkodjék!" – Éppen bizonyos kétes erkölcsű emberek kívánnak többet tenni, mint amennyi kötelességük lenne.
Eszerint amit Möhler mond: "Ha a Krisztust imádni kötelességünk, akkor a szenteket is tisztelnünk kell," és amit azonnal utánatesz: "az egyház tana nem állítja, (2) hogy mi a szenteket segítségül hívni tartozunk, csak hogy azokat segítségül hívni lehet" – ez csak egy hízelgő, a babonás tiszteletet hívő gondolatokkal betakaró kifejezés. Az igaz, mindamellett hívő gondolat a következő volna: "Krisztus, midőn az emberek közt az új vallásos életnek lendületet adott, s az emberek nagy sokaságát üdvösségre vezérelte, az ő szellemét egyes, a kegyelem nagyobb mértékével megajándékozott emberekben különösen tanúsította és szemlélhetővé tette. Bennük azért mi, anélkül hogy emberi gyengeségeiket tagadnók, az ő fenséges voltának visszfényét tiszteljük." Fedezve és igazolva kell ennek (*) azáltal lenni, hogy egy embernek
(1) Johanna Kinkel "Hans Ibeles"-ében, Stuttg. 1860.
(2) A Professio Fidei Tridentinában a puszta "lehet"-en túl a "kell" nagyon határozottan előtérbe nyomul: "Constanter teneo, sanctos una cum Christo venerandos atque invocandos esse, eosque orationes Deo pro nobis offerre."
(*) Bizonyára a Möhlerből itt idézett és bírált nézetnek. [NF]
84
ítélete, aki magát Krisztus földi helytartójának nevezteti, egy már meghalt embernek az égben rangfokozatot és hatalmat adományoz, ennélfogva annak tiszteletére oltárokat építenek, tömjénfüstöt gerjesztenek, képe előtt térdepelnek, s hozzá könyörgést intéznek. Ez olyan babonás tisztelet, melyen a pogányság íze nagyon is érződik.
A katolikus egyház egyes konkrét esetekben nem egykönnyen fog valakit arra kényszerítni, hogy valamely szentet segítségül hívjon, de azt, aki kinyilvánítja, hogy ezt elvből nem teszi (vagyis aki nem tekinti ezt a tridenti zsinattal összhangban "jónak és üdvösnek," azt Róma nem tartja igazhitűnek, s nem egy valódi igazhitű senyvedett az inkvizíció börtönében vagy égettetett meg ennek máglyáin azért, hogy vonakodott a szenteket segítségül hívni – azon jog alapján, melynek erejénél fogva egykor Rómában a keresztyén hívek halálra ítéltettek, mivel vonakodtak Jupiternek vagy más isteneknek tömjént gyújtani. Még egy egyházi atya kegyes kevélységgel mondja: "Az Úr az ő halottait bevitte a templomokba a ti bálványaitok helyére." (*) De bizonyos tragikus gúny van abban, miszerint éppen azon vértanúk, akik önként áldozták fel magukat azzal, a hamis isteneknek nem áldoztak: éppen ők lettek az ősei azon szenteknek, kiknek tiszteletére ismét az egy igaz Isten mellett emeltek oltárokat s füstöltek tömjénnel. – Ám legyen, hogy a szentek tisztelete sok szépet rejt magában, s a képzőművészet tökéletesítésére nagy befolyással volt: de hiszen Görögország istenei még sokkal szebben voltak kigondolva, s a művészetben is sokkal többet mutattak fel, s az ő vallásukra kezdettől fogva mégis a mulandóság jele volt rányomva.
Bizonyos tekintetben ma a géniusz tisztelete lépett a szentek tiszteletének helyébe. Nem rég a Fichte-ünnepély alkalmával Giskra így beszélt: "Mi a mai napon Fichtét dicsőítjük, a szellem emberét, és ők – ők dicsőítik Szent Vencelt!" Amint a német nép, protestánsok és katolikusok 1859 novemberében Schiller százados emlékünnepét megülte, oly fényesen soha egy szentnek sem fogja az ünnepét megülni, aminthogy egyik sem gyakorolt oly hatalmas befolyást a mi népünk gondolkozásmódjára.
Svábhonban a lutheránus falusi nép közt közszájon forog, hogy közvetlenül halála előtt minden katolikusnak evangélikussá kell lennie: az utolsó kenet után kinyilvánítja az áldozár a
(*) Theodorétosz: Graecorum affectionum curatio, c. 8. [NF]
85
haldoklónak, hogy egyedül Krisztushoz forduljon, mivel a szentek semmit sem érnek. Már a reformáció korszakában mutatkoznak nyomai azon nézetnek, hogy az evangéliumi vallásra való áttérésnek tekintették, ha valaki nagy, főleg utolsó szükségben egyenesen Krisztushoz fordult. "A jó futó ló egyenes irányban halad," – így szólott az orvos a haldokló György herceghez, ki a lutherizmus nyílt ellensége volt, s azt mondják, rábeszélte, hogy egyedül a Megváltó irgalmára bízza lelkét. Mivel tehát, amint Luther is megjegyezte, a régi katolikus haldoklói imák és végbúcsú-könyvecskék a halál komoly pillanatában kiválólag a Megváltót hívják segítségül, s az átnyújtott kereszt is a Krisztus szenvedéseire utal, ezért állhatott elő azon vélemény, melynek sejtelmes igazsága az, hogy a szentek tisztelete előbb-utóbb el fog töröltetni, s az egész keresztyénség ismét evangéliumszerű lesz.