HATODIK FEJEZET
A bűnbánat szakramentuma

Ha a katolikus tan szerint a keresztség minden azelőtt elkövetett bűnt lemos is, minden azután következő halálos bűn ismét veszélyezteti a keresztségben nyert kegyelmet, úgyhogy az Istennel való új összeköttetésre egy más szakramentum szükséges: a bűnbánat, mely minden hívőre nézve egyszersmind az atyai oktatásnak, helyreigazításnak és vigasztalásnak intézménye. Ennek alkotórészei isteni rendelet szerint, a bánat (megbánás), a gyónás a lelkész bírói ítéletével, s az elégtéte1, (1) utóbbi helyett a bűnbocsánat.

A protestantizmus korábban elismerte ugyan a bűnbánatot szakramentumnak, (2) de később mint ilyent feladta, főleg azért, mert hiányzik benne a jelképes anyag, (3) s még inkább

(1) Conc. Trid. S. XIV. c. 3. "Sunt quasi materia hujus sacramenti ipsius poenitentis actus, nempe contritio, confessio et satisfactio. Qui quatenus in poenitente ad integritatem sacramenti ad plenamque peccatorum remissionem ex Dei institutione requiruntur, poenitentiae partes dicuntur." Csak amennyiben a szakramentum a bűnbánat által hajtatik végre, midőn azonban a második és harmadik cselekmény a pap dolga. Perrone T. VIII. de Poenit. §. 2: "Sacramentum a Christo institutum, quo per juridicam sacerdotis absolutionem homini contrito et confesso remittuntur peccata pest Baptismum commissa;" csak hiányzik itt a satisfactio. A bűnök fenntartása és az exkommunikáció a szakramentum tagadólagos oldalát képezik.

(2)Apol. Conf. p. 200.

(3) A tridenti végzésben is csak szerényen neveztetik "quasi materia"-nak. Cat. Rom. II,5,13 szerint épen a meggyónt bűnöknek kell ezen anyagot szolgáltatni: "ut ignis materiam ligna esse dicimus, quae vi ignis consumuntur: ita peccata, quae poenitentia delentur, recte hujus sacramenti materia vocari possunt." Perrone, T. VII. ib. §. 225: "Neccssaria materia sunt omnia peccata lethalia post Baptismum patrata, materia vero libera peccata venialia."

156

a papi hatalommal való ellentét miatt. A protestantizmus tehát lényegében úgy fogja fel azt, mint valami benső műveletet, mely egyedül az emberi lélek és Isten közt megy végbe, melynek alkotóatrészei a bánat és az üdvhozó hit, anélkül, hogy ennek termnészetes következményei, a jó cselekedetek, (1) s a gyónás és a felmentés (absolutio) által teljesítendő egyházi közvetítés kizáratnának. Ha tehát a katolikus állítással elléntétben – mely a keresztségnek kitörölhetetlen jelleget (character indelebilis) tulajdonít, és mégis annak lényeges tartalmát minden terhesebb vétek által veszélyeztethetőnek véli, a protestantizmus abban minden későbbi vétkek bocsánatát látja, miként Möhler kifejezi, egy Istentől megpecsételt bűnbocsátó levelet az egész életre, (2) tehát hogy minden bűn megbocsátására nézve csak a keresztséghez való folytonos viszony szükséges: (3) akkor azon nem csupán biztos visszaemléke-

(1) Conf. Aug. p. 12: "Constat Poenitentia proprie his duabus partibus: contritio seu terrores incussi conscientiae agnito peccato, fides quae concipitur ex evangelio seu absolutione, et credit propter Christum remitti peccata; Deinde sequi debent bona opera, quae sunt fructus poenitentiae." Melanchton az Apologiában (165. o.) mint megengedhető harmadik részt – mutatio totius vitae in melius –, az Conf. Aug. variata-ban a kéttagúságra visszavitte: mortificatio et vivificatio, amit a református dogmatika is elsajátított. Pontosabban beszélnek a lutheránus dogmatikusok: nova obedientia non pars, sed effectus poenitentiae.

(2) Ama példabeszéd dacára beszél így Möhler, hogy nem helyes a felakasztott ember házában kötélről beszélni.

(3) Cat. maj. p. 549: "Ex his vides, Baptismum et virtute et significatione sua tertium quoque sacramentum comprehendere, quod Poenitentiam appellare consueverunt, quae proprie nihil aliud est, quam Baptismum aut ejus exercitium. Quid enim Poenitentia dici potest aliud, quam veterem hominem magno adoriri animo, ut ejus concupiscentiae coerceantur, ac novam vitam amplecti! In hoc enim baptizatis datur gratia et Spiritus et virtus veterem hominem compescendi, ut novus podeat ac confirmetur. Hinc Baptismum semper subsistit, et quanquam aliquis ab eo peccatorum procellis abreptus excidat, nobis tamen subinde ad eum regressus patet." Hasonlókép ír Ágoston, de nuptiis 1,33: "Ut eodem lavacro regenerationis omnia prorsus mala sanentur, non solum quae nunc remittuntur in Baptismo, sed etiam quae posterius humana ignorantia vel infirmitate contrahuntur: non ut Baptisma, quoties peccatur, toties repetatur, sed quia ipso, quod semel datur, fit, ut non solum antea, verum etiam postea quorumlibet peccatorum venia fidelibus impetretur."

157

zés értetik, midőn különben is mint gyermekkorunkban megkereszteltek nem sokra tudunk visszaemlékezni, hanem Luther így fogta fel azt a naponta végrehajtandó lelki keresztségről alkotott képzetében, ahol csak az egyik elenyésző szakramentumot a másik mindig maradandóba foglalta be: a keresztség alatt értetik itt az, hogy Krisztusnak vagyunk szentelve, és őbenne élünk. E fogalomra visszatérve, a hit az ő keresztyén komolyságában és erkölcsi hatalmával a bűnbocsánatot Isten irgalmasságától várja.

A) A megbánás

Első feltétele a bűnbocsánatnak a megbánás, ti. az elkövetett bűn miatti fájdalom, annak következményeitől való félelem, és azoknak legyőzése utáni vágyakozás. Ezen alapfeltételre nézve mind a két egyház egyenlő értelemben van. Möhler (1) a reformátori felfogásnak azt vetette szemére, hogy az csupán a pokoltól való iszonyra gondol, melyen valamely nyers kedély túlemelkedni nem képes, a reformátusokra nézve "emlékezetreméltó bizonyítéka az értelem korlátozottságának és a keresztyénség képző erejében való járatlanságnak", ellenben katolikus fogalom szerint a megbánás "az Isten iránt felébredt szeretetből származott mély megutálása magának a véteknek, a többé nem vétkezés öntudatosan kiképződött szándékával kapcsolatban." – Az újabb protestantizmus ezen katolikus felfogásba igen könnyen belényugszik, sőt abba is, amit Möhler hozzátesz, hogy a legkiáltóbb történelmi tényekkel ellenkezik a bosszuló Isten előtti remegés útját mint egyedülit felmutatni, mely az egyházhoz vezet; aki az igazság utáni vágytól indíttatva fogja fel Istennek testben megjelent Fiát, már magasabban áll, mit akit csupán a pokoltól érzett félelem vezet hozzá. Csak bűnökkel való könnyelmű elbánás okozta, mely az enyészetnek indult pápai egyházban szokásban volt, hogy a reformáció éppen ezen ponton rob-

(1) 281. sköv. lap.

158

bant ki, és erélyes egyoldalúságával a Megváltó keresztjét az erkölcsi nyomor mélysége felett újból felállította. De egyszersmind a keresztyénség mély erkölcsi tartalma az, mely különbözve minden más népvallástól (ámbár az emberben a jónak minden meglevő csíráját kifejtve) elsősorban úgy jelentette ki magát, mint bűntől való váltságot, és az eredeti, valamint az örök evangélium bűnbánatot prédikálva vonul a világon keresztül. Ha a lutheri hitvallásokban a bűnön való bánat a lelkiismeretnek Isten haragja miatti félelmébe helyeztetik, meg kell gondolni, hogy a második, a katolikus teológia által kevésbé hangsúlyozott benső ténye a bűnbánatnak az üdvözítő hit, az ő egész valláserkölcsi erejével, mely nem teheti, hogy szelíd fényét szét ne sugározza ama rettegések sötétségébe, úgyhogy midőn az élet együtt találja azt, amit az iskolás fogalmak egymástól szétválasztanak, az apostol szavai szerint az az isteni szomorúság áll elő, mely maga már üdvösségre vezérel.

De Möhler egészen elfeledte, hogy saját egyházának iskoláiban hosszas harc folyt azon, hogy vajon nem elegendő-e azon bánat is, mely nem az Isten iránt felébredt szeretetből, hanem csupán a pokoltól érzett félelemből származik. (1) Elfeledte, hogy a tridenti zsinat a bánat csekélyebb nemével megelégszik; (2) hogy a római katekizmus (3) még bizonyos mérsékelt bűn miatti fájdalmat is elégségesnek tart, feltéve, hogy azt, ami ebből hiányzik, a gyónás kiegészíti, hogy az egyház kulcsa által a mennyország felnyittas-

(1) Ez neveztetik attritio-nak, az Isten iránti szeretetből kiinduló contritio-nak. Perrone, T. VIII. de Poenit. §. 139: "Qui contendunt sufficere dolorem conceptum ex solo timoris motivs aut turpitudinis peccati, attritionistae audiunt, qui praeterea requirunt amorem initialem, vocantur contritionistae."

(2) S. XIV. de Poenit. c. 4: "Contritionem imperfectam, quae attritio dicitur, quoniam vel ex turpitudinis peccato consideratione, vel ex gehennae metu concipitur, si voluntatem peccandi excludat cum spe veniae, declarat (S. Synodus) non solum non facere hominem hypocritam et magis peccatorem, verum etiam donum Dei esse et quamvis per se ad justificationem perducere peccatorem nequeat, tamen eum ad Dci gratiam in sacramento Poenitentiae impetrandum disponit."

(3) II,5,37: "Confessio contritionem perficit – etsi (confessus) ejusmodi dolore non afficiatur, qui ad impetrandam veniam satis esse possit."

159

sék: és hogy midőn a janzenizmus csak a fensőbb, az Isten szeretetében nyugvó alakot akarta érvényesíteni, VII. Sándor a másik nézetet jogosítottnak és szokottabbnak nyilvánította. (1) A római katolicizmus értelmében ez a következetes, mely legközelebb nem a bűnbánóra, hanem a pap feloldozására, mint bűnbocsánatot eszközlőre teszi a fő hangsúlyt; ezen opus operatum ellenében némely fensőbb értelemmel bíró skolasztikusok, valamint azután a janzenisták is a bűnbánat azon meghatározásában kerestek segítséget, miként azt Möhler is meghatározta. (2) A reformátori hitvallás az ő bűnbánati evangéliumának második cselekményébe vetett bizalmánál fogva közönyösen viselhette magát ezen iskolai harcban. (3)

B) A gyónás

A katolikus bűnbánat második cselekménye a gyónás, éspedig a tridenti végzés szerint isteni jognál fogva a fülbegyónás, mely egyfelől bevallása az arra jogosított pap előtt minden még meg nem gyónt halálos bűnnek, az azok erkölcsi bűnös voltát minősítő körülményekkel; ez szükséges az üdvösségre, és minden megbocsátható vétekkel szemben üdvadó, amennyiben a

(1) Breve 1865. Maj. 5.: "Sententiam negantem necessitatem aliqualis dilectionis Dei in attritione videri hodie communiorem inter Scholasticos." A Jansen-féle túlzást, hogy az állítólagos megtérések, melyek csupán az attritio által történnek, sem hatályosak, sem tartósak nem szoktak lenni, és nem csupán Isten szeretetének kezdete, hanem annak teljes bebizonyított heve szükséges, hogy méltóképp élhessünk a szakramentummal, – ezt az állítást VI. Pius 1794-ben a pistoiai zsinaton, mint a lelkek nyugalmát megháborítót és az egyház bevett gyakorlatával ellenkezőt elvetette.

(2) Perrone, T. VIII. de Poenit. §. 38: "Ad fidem proxime accedit, saltem post Concilium Tridentinum, ad Poenitentiae sacramenturn rite suscipiendum necessariam non esse contritionem caritate perfectam; secus ac docent Jansenistae, qui dominantem caritatem in peccatore postulant; – dolor enim, qui ex gehennae metu concipitur, juxta Quesnellum execrabilis est hypocrisis."

(3) Apol. Conf. p. 165: "De contritione praecidimus illas otiosas disputationes, quando ex dilectione Dci, quando ex timore poenae doleamus."

160

gyónó gondos önbírálat után azoknak tiszta tudatára jut; (1) másfelől a lelkész részéről a kulcsok hatalmánál fogva a bírói ítélet ezen vétkek felett, a titok feltétlen megőrzése mellett. A gyónás évenként legalább egyszer történik; azonban olyanok, akiknek nemigen van sok gyónnivalójuk, sokkal gyakrabban, sőt naponta meggyóntak. Minden öntudatos, bárha mégoly titkos bűnök felsorolásának szükségességét arra az észérvvre alapozták, hogy igazságos bíró valamely kebel sötét rejtelmei felett csak az lehet, aki a szív érzelmeit ismeri, (2) és a pap a fülbegyónás által lehet ilyen leginkább. A fülbegyónás szükségessége ügyében való döntés tehát okvetlenül a pap ezen bírói hatalmán nyugszik.

Az ő felhatalmazó levelük eleitől fogva a búcsúzó Megváltó szavaiban talált alapot: "Vegyétek a Szentlelket, kiknek bűneit megbocsátjátok, azoknak meg lesznek bocsátva; kiknek megtartjátok, azoknak meg lesznek tartva". (3) Ez megerősíttetett, s egyszersmind megmagyaráztatott s Péterhez s általa az összes apostolhoz intézett ígéret által: "amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben; amit megoldoztok a földön, meg lesz oldozva a mennyben". (4)

(1) S. XIV. de Poenit. Can. 7: "Si quis dixerit, in sacramento Poenitentiae ad remissionem peccatorum necessarium non esse jure divino confiteri omnia et singula peccata mortalia, quorum memoria cum debita et diligenti praemeditatione habeatur, etiam occulta et quae sunt contra duo ultima decalogi praecepta, et circumstantias quae peccati speciem mutant, sed eam confessionem tantum esse utilem ad erudiendum et consolandam poenitentem et olim observatam fuisse tantum ad satisfactionem canonicam imponendam: anathema sit."

(2) Ib. c. 5: "Constat, sacerdotes judicium hoc incognita causa exercere non potuisse, nec aequitatem quidem illos in poenis injungendis servare potuisse, si in generu duntaxat, et non potius in specie et sigillatim sua ipsi peccata declarassent."

(3) Jn 20,22 s köv.

(4) Mt 16,19; 18,18. A katolikus teológusok hivatkoznak ezenkívül a Mt 18,15-17-re is. Itt Jézus a testvéri közösség elleni vétkezésről szól, és hogy, miután a különböző engesztelési kísérletek hiábavalók voltak, a megsértett fél indítványára az egyházközség, mint legfelsőbb ítélőszék a szavára nem hallgatót mint teljesen javíthatlant a közösségből kizárhatja. Nem a bűnök megbocsátásának, vagy megtartásának általános jogáról van itt szó, s legkevésbé valamely papi előjogról, hanem az egész egyházközség bizonyos jogáról, amint azt az apostoli s első századokbeli egyházban gyakorlatban levőnek látjuk.

161

Azon magyarázat, hogy csak az apostoloknak adatott ezen hatalom, ugynolyan aggasztó, mint amennyire kevélyen követelő azon állítás, hogy az csak az apostolok meghatározott utódait illeti: ez a hatalom az apostolok által az egyháznak adatott, melynek minden időben hivatalos kötelessége a bűnt az emberiségben egész a halálig leküzdeni s kiengesztelhető hatalomként megbocsátani, oly kötelesség ez, melyet azok által teljesít, kikre jogainak és kötelességeinek bizonyos részét önálló teljesítés végett elsősorban rábízta.

Az Úrnak ama nagyjelentőségű szavai kétélűek. Olyan értelemben is magyarázhatók, hogy az apostolok önkényére bízatott a bűnöket megbocsátani vagy megtartani, és mindaz, amit a földön megállapítanak, a mennyben is el lesz ismerve; vagy úgy is értelmezhetők, hogy ők csak azt állapíthatják meg itt a földön az egyházban, ami a mennyben érvényes, s ami az örök jognak és eszmének megfelel, s eszerint bocsátják vagy tartják meg a bűnöket is, úgyhogy az, ami ezen eszmének vagy a Szentléleknek meg nem felel, önmagában semmis. Ez az evangéliumi, az előbbi pedig a hierarchiai magyarázat, mely szerint az áldozárok mint bírók ülnek a bűnbánat székében, s az ő ítéletük a menny ítéletét megelőzi, ők ezáltal az angyalok és arkangyalok felett állanak, kikre ezen hatalom nem ruháztatott. (1)

A keresztyénség magasztos erkölcsi szelleménél fogva, mely minden emberi önkényt kizár, semmi kétség sincs, melyik értelmezés felel meg a Jézus szellemének. Eszerint ő maga is a bűnbocsánat evangéliumát egész általánosságban hirdette: "Térjetek meg, mert a mennyeknek országa közel van!" és így a feltámadott az ő isteni rendeltetését felismerte, hogy nevében prédikáltassa a bűnbocsánatot és a bűnöknek megbocsátását minden népek között. (2) Az ő imája nem köti bűneink bocsánatját valamiféle papi

(1) Perrone, T. VIII. ib. §. 230: "Edocemur sacerdotes sedere judices in tribunali Poenitentiae, illorum sententism coeli sententiam anteire, sacerdotes praestare angelis et archangelis, quibus haec potestas collata non est." Speil, 213. o.: "A felfogásnak, melyet evangéliuminak neveznek, ellene mond a Jézus mondása."

(2) Mt 4,17; Lk 24,46 sköv.

162

közvetítéshez, hanem az embert egyedül a mennyei Atyával állítja szembe, csupán azon természetszerű erkölcsi feltételt csatolva hozzá, hogy mi is azt cselekedjük másokkal, amit a mennyei Atyától az égben várunk. Ő nem hallgatott, vagy nem hallgattatott gyónást, (1) de még azokat is, akik főleg csak testi orvoslást kerestek nála, így bátorította: Menj, a te vétkeid meg vannak bocsátva! Így az apostolok is nem voltak mint lelkiismereti bírák a szivek és vesék vizsgálói, ők a keresztséget hirdették a bűnök bocsánatára, s egy nap 3000-et kereszteltek meg. Éppen az úri szent vacsora előtt, melynek megelőzőjeként rendelte mind a két nyugati egyház későbbi gyakorlata különösen a gyónást, csak arra int az apostol: "mindenki próbálja meg magát!" Ő azt tartja a szellemi emberről, s minden keresztyénnek ilyennek kell lennie, hogy az mindent megítél, de senkitől meg nem ítéltetik, (2) és csak nyilvános gonosztett esetében követeli zsidó szokás szerint a botránkozást okozó embernek az egyházközségből való kirekesztését az egyházközség által. (3) A római katekizmusban igenis van az ellenkező értelmezésre Ágoston egy allegóriai magyarázata után egy különös bizonyíték: azáltal, hogy az Úr, midőn Lázár a sírból még a halotti lepelbe burkolva kilépett, az apostolokhoz így szólott: Oldjátok fel őt! – hatalmat adott nekik bíróilag kötni és oldani. (4) (*)

Még hosszan ellentállott a Szentlélek az egyházban a hierarchiai értelmezésnek, mely mégis a végén szükségszerűen érvényre jutott a hierarchia általános kifejlődése folytán, közvetítve az első századok bűnbánati fegyelme által, melyet a katolikus teológia jogosan megkülönböztetett a bűnbánat szakramentumától, (5) mégis arra határozott befolyást gyakorolt.

(1) Speil (214. o.): "Ha Hase azt az ellenvetést teszi, hogy hiszen Jézus maga semmi gyónást nem hallgatott, erre azt feleljük, hogy a Jn 4 szerint nem is keresztelt, és mégis rendelte a keresztséget." – De hát mégis hol rendelte a gyónást?

(2) 1 Kor. 11,28.
(3) Ugyanott 2,15.

(4) A Catechismus romanus-ban (II. 5.40) ezen felirat alatt: "Ex quibus aliis scripturae locis confessionem a Christo institutam esse colligatur?" a fentebbi idézet áll, és hogy ő a meggyógyított bélpoklosoknak mondotta, hogy mutassák meg magukat a papoknak, tehát magukat vessék alá azok ítéletének.

(*) Kálvin mutatott rá, hogy semmi nyoma annak, hogy ezt a felszólítást az Úr az apostolokhoz intézte volna. [NF]

(5) Perrone T. VIII. ib. §. 220: "Observo, Poenitentiam canonicam nonnisi saeculo III. labente ex occasione Novatianorum ab Ecclesia institutam fuisse, et quidem ad tria tantum delicta coercenda: idololatriam, moechiam et homicidium; – et pro una vice tantum." – A novatiánusoknak az egyházi bűnbánati fegyelem csak ellenére volt, amennyiben ezek az elesettek visszafogadását elvetették. Már a Tertullianus idejében ezen fegyelem létezése tagadhatatlan.

163

Mindaddig míg az egyház a pogány állam egész hatalmával szemben magát Isten szent családjának szoros családi kötelékekkel egybekapcsolva érezte, jó hírnevének érdekében is arra törekedett, hogy mindazokat, kik durva vétkeik által bűnösökké lettek, kebeléből kizárja; emellett azok, kik az üldözések idején a Krisztus megtagadása által mentették meg nyomorult életüket, e tettük által kizártaknak tekintettek. Ez a kizárás egyszerü társadalmi jog volt. De mint kizárás olyan körből, mely a bűnös világból kiragadtatva isteni kegyelem teljében élt, mégis nagy súlyként nehezült a lelkiismeretre, és az elesettek terhes bűnbánatnak vetették alá magukat, csak hogy visszafogadtatásukat megnyerjék. Ezen bűnbánat kiszabása, mint a húsételről, boritalról, fürdőről s minden társasági érintkezésről való lemondás, ez a nem ritkán évekre, sőt a halál órájáig terjedő valóságos siralomvölgybe való szenvedélyes bizonyságtétellel teljes (1) kárhoztatás, valamint az egyházközségbe való visszafogadás, természeténél, valamint az apostolnak a vérfertőztető kitagadására vonatkozó felszólításában és a bűneit megbánó iránt szelídségre intésében nyilvánult példájánál fogva (2) bírói cselekmény volt, mely azonban a magukat önként alávetőkön,

(1) Tertul. de Poenit. c. 9: "Sacco et cineri incubare, corpus sordibus obscurare, animum moeroribus dejicere, jejuniis preces alere, ingemiscere, lacrimari et mugire dies noctesque ad Dominum, presbyteris advolvi et caris Dei adgeniculari." Ezt nevezi ő (ib. c. 12) "institutam a Domino exomologesis"-nek. Perrone (T. VIII. de Poenit. §. 133) ebben a fülbegyónást akarja felismerni, mert a nyilvános bűnbánati fegyelmet nem a Krisztus, hanem csak az egyház rendelte. – Mintha bizony Tertullianus némely egyházi tételt nem a Krisztus rendeletének tekintett volna! S miképp maradtak volna azon bűnbánati bizonyítékok titokban! Ha tehát Tertullianus óva int egy ilyen nyilvános vallomás szégyenének, ennek a publicatio sui-nak magára vételétől, még ebben is Perrone inkább bizonyítékot talál a fülbegyónás mellett: "quem enim pudorem experiuntur protestantes, in suis publicis genericis confessionibus?" – melyek bizony másneműek.

(2) 1 Kor 5,1-5; 2 Kor 2,4-8.

164

sőt ezért könyörgőkön, a község megkérdezésével (1) a püspök, vagy a tartományi zsinat által hajtatott végre. A vélemény nem az volt, hogy a pap isteni teljhatalomnál fogva bocsátja meg a bűnöket, hanem hogy a bűnös az intés és büntetés által indíttatik mint az elveszett fiú, hogy Istenhez visszatérjen, (2) és ennyiben ezt a bűnbánatot a második mentődeszkának nevezték a hajótörés után. Tehát ez valamely egyes nehéz megbocsátás után végrehajtott egyházi tény volt, melynek lehetséges megújítását átalában még tagadják is, míg amannak a későbbi bűnbánati szakramentumban szabályszerűleg ismétlendő szent cselekménynek kell lennie.

Midőn már az az ókori bűnbánati fegyelem, mely nem a titkos, hanem a nyilvános, vagy legalábbis a lelkiismeret szorongatásai közt nyilvánosan beismert bűnök felett ítélt, (3) egy nagy népegyház újabb viszonyainak engedni kezdett, Kelet Szentírásban jártas egyházi atyája a papi megbízólevél hierarchiai magyarázata ellen, mely a papság eszményi dicsőítésében is mint az Istenember visszhangzó szava jutott érvényre, felemelte tiltó szózatát, miszerint Isten előtt nem a lelkész ítélete, hanem a bűnbánónak élete jön tekintetbe, (4) miként az Ószövetségben a bélpoklost nem a pap

(1) Cypr. Ep. 55: "Vix plebi persuadeo, immo extorqueo, ut tales patiantur admitti." Cleri Romani Ep. ad Cypr. (Ejusd. Ep. 30): "Nobis placet collatione consiliorum cum episcopis, presbyteris, diaconis, confessoribus pariter cum stantibus laicis facta, lapsorum tractare rationem." Így figyelmezteti Cyprianus – de lapsis – az elesetteket (félelemből a bálványimádásra hajlókat) hogy nyilvános vallomástétel s kiszabott vezeklés által igyekezzenek az egyházat kiengesztelni, midőn a 28. fejezetben az olyanok példájára utal, akik, habár csak gondolatban tántorodtak el, mégis vezeklésnek vetették alá magokat.

(2) Firmiliani Ep. ad Cypr.: (Ep. Cypr. 75) "Per singulos annos seniores et praepositi in unum convenimus, ut si qua graviora sunt communi consilio dirigantur, lapsis quoque fratribus et post lavacrum salutare a diabolo vulneratis per poenitentiam medela quaeratur non quasi a nobis remissionem peccatorum conseqantur, sed ut per nos ad intelligentiam delictorum suorum convertantur et Domino plenius satisfacere cogantur."

(3) De occultis non judicat Ecclesia.

(4) Chrysost. de sacerdot. III. 5. A Homíliákban igen jól ismeri az egyedül Isten színe előtti vallomás bűntörlő áldását, és "hogy tennen magad ítéld meg", amit már Lombard Péter (IV. dist. 17. F.) jelez: "soli Deo per sacerdotem dicere!" – az újabb katolikus teológia nagy örömére.

165

tette tisztává vagy tisztátalanná, hanem csak megvizsgálta, hogy tiszta-e vagy tisztátalan. (1) Még Lombard Péter (2) bizonyítja a vélemények szabados különféleségét, midőn ő is szent Hieronymusra hivatkozva, a pap általi bűnbocsánatot evangéliumi értelemben csak jelzőnek tartja, miután Isten a bűnbocsánatot magának tartva fenn, nem mindig követi az egyház ítéletét. Aquinói Tamás igazolja még szerényen a végrehajtó bűnbocsánat hierarchiai gyakorlatát, és a hagyományos könyörgési formula: "adjon a Mindenható neked feloldozást!", vagy "legyen irgalmas hozzád a mindenható Isten!" ezen hierarchiai bírói ítélettel cseréltetik fel: "én feldldozlak téged!" (3); bárha a helytelenül megtagadott feloldozás, vagy az igazságtalanul kimondott exkommunikáció a hívek közt is előidézett megszorítást és tiltakozást. Az egyház ezeréves hagyománya tehát egyáltalán nem szól a papoknak a bűnbocsánatra szükséges bírói tisztéről, melyre nézve, hogy az lehetségessé váljék, a fülbegyónás volna szükséges.

Hivatkozni szoktak azon elbeszélésre, hogy sokan, akiket Pál tett hívőkké, addigi tetteiket bevallották. De itt csak bizonyos vallásos félelemről van szó, mely Efézusban az ottani varázs-

(1) Hieron. in Matth. 16, 19: "Istum locum episcopi et presbyteri non intelligentes aliquid sibi de Pharisaeorum assumunt supercilio, ut vel damnent innocentes, vel solvere se noxios arbitrentur: cum apud Deum non sententia sacerdotum, sed reorum vita quaeratur. Legimus in Levitico de leprosis, ubi jubentur, ut ostendant se sacerdotibus, et si lepram habuerint, tunc a sacerdote immundi fiant: non quo sacerdotes leprosos faciant et immundos, sed quo habeant notitiam leprosi et non leprosi, et possint discernere, qui mundus, quive immundus sit."

(2) Sentt. IV. dist. 18. E: "Ecce quam varia a doctoribus traduntur super his! Solus Deus dimittit peccata et retinet." F: "Non autem hoc sacerdotibus concessit, quibus tamen tribuit potestatem solvendi et ligandi, id est ostendendi homines ligatos vel solutos. Non semper sequitur Deus Ecclesiae judicium, quae per surreptionem vel ignorantiam interdum judicat."

(3) Thomas, Summa III. qu. 84. art. 3: "Christus non legitur hanc formam instituisse, neque etiam in communi usu habetur, quinimmo in quibusdam absolutionibus, sicut in Completorio et in Coena Domini, absolvens non utitur oratione indicativa: Ego te absolvo! sed oratione deprecativa: Misereatur vestri omnipotens Deus! vel: Absolutionem tribuat vobis Omnipotens!"

166

szet tekintetében a Pál szellemereje által a tömeget megszállotta; (1) oly egyedülálló tény, melyben, mint a János keresztségében, (2) egy példa áll előttünk, hogy a megrázkódott kedély önkéntes ösztönéből ezek az emberek némely különös vétkeket nyilvánosan bevallottak. Továbbá hivatkoznak Jakab intésére: (3) "Ismerjétek el egymás közt vétségeiteket, s könyörögjetek egymásért, hogy meggyógyíttassatok, egy igaznak könyörgése sokat megtehet!" – Mit adna a római egyház érte, ha ez állana itt: Valljátok be a papnak! (4)

A régi katolikus egyház bűnbánati fenyítékéhez hozzátartozott nyilvános bűnbevallás (név szerint azon határozott bűnnek megvallása, melyért valaki az egyházból kizáratott, hogy egyszersmind fel is vétessék a bűnbánók közé) a vezeklés kezdete volt, melynek egész folyamá néha a bűn bevallásának neveztetett. (5) Emellett a megterhelt lelkiismeret szorongása miatt egyes vallomások azonnal a gyülekezet előtt is tétettek, pl. azon asszonyok, kikről Irenaeus beszéli, (6) hogy a gnosztikusokkal való közösségben testileg-lelkileg megromolva a katolikus egyházba való visszatérésük alkalmávál némelyek gyalázatukat nyíltan bevallották, mások szeméremből nem tudták magokat erre elhatározni, de azért ezek sem szakadtak el mindnyájan a hittől. (7) Az ilyen vallomások képezik a bűnbánat későbbi

(1) Csel. 19, 18.
(2) Máté 3,6.
(3) Jakab 5, 16.

(4) Habár az nem is úgy van írva, a katolikus teológia mégis igen jól érti, hogy azt úgy értelmezze. Perrone, T. VIII, ib. §. 241: "Negamus hic Apostolum de Confessione omnibus promiscue facienda disserere; de sola enim loquitur Confessione facienda Ecclesiae presbyteris. Patres omnes, qui exponunt Jacobi verba de Confessione sacramentali, ad solos presbyteros ea referunt. Usus eorum sensum determinavit." – Ezt a protestánsok közt szemtelen írásmagyarázatnak neveznők.

(5) Iren. I,13,5. Egy diakónusnak Márk gnosztikus által elcsábított nejéről: "auth ton apanta xronon ecomologoumenh dietelese, penqousa qrhnousa ef' (h|= epaqen opo magou diafqora|" Vö. nt. 12.

(6) Iren. I,13,7.

(7) Speil (215. o.): "Irenaeus ezzel azt jelzi, hogy a gyónás szükséges, sőt egyedüli eszköze volt a bűnbocsánatnak, úgyhogy ezen asszonyokra nézve nem maradt egyéb választás, mint a gyónás, vagy a hittől való elszakadás." – De ez nem volt a katolikus értelemben vett gyónás, hanem nyílt vallomástétel ("eis faneron ecomologountoi") tehát a közönség előtt, innen származott némelyeknek szemérme, és ezen szemérmesek talán nem voltak a legelveszettebbek.

167

szakramentumához az átmenetet. Már Órigenész különös szemléltető módon arra int, hogy miként azok, akik valamely emészthetetlen eledelt ettek, a hányás által megkönnyülnek, úgy az is, aki mint önmagának vádlója vétkét bevallja, okádja ki azt, s távolítsa el a betegség okát. (1) Miután ezen vallomást a néptömeg előtt, mint valami színpadon megtenni nagyon nehéznek tetszett, a III. század közepe után több püspökségben egy különösen megbízható presbiter választatott, hogy ezen vallomások őelőtte tétessének; (2) s a következő században mint elterjedt szokást találjuk, hogy a különös vétekkel megterheltek (3) az úri szent vacsorában való részesülés előtt ezen presbiternek bűnvallomást tettek. Ekkor történt az, (390) hogy Konstantinápolyban egy, az arisztokráciához tartozó asszonyság egyes határozott vétségeiről vallomást tett, (4) ez okból vezeklési gyakorlatra ítéltetett, és amint látszik, éppen a templomban egy diakónustól erőszakot szenvedvén,

(1) Emellett figyelmeztet gondos megválasztására azon egyénnek, kinek ezen vétek bevallandó, annak szelíd erkölcsi hatását, valamint tanácsát illetőleg, hogy vajon azt az egész község előtt kell-e bevallani "másoknak épülésére s magadnak gyógyulására!" (Homil. II. 7. in Psalm. 37.) "Circumspice diligentius cui debeas confiteri peccatum tuum. Perrone ezen hely idézésénél minden aggály nélkül ezt írja: "cui praesbiterorum." Mert ez a főhely, melyből nem a régi tudósok, hanem az új buzgó katolikus teológusok be akarják bizonyítani, hogy az első századok szigorú nyilvános fegyelme mellett a bűnbánati szakramentum a fülbegyónással már szokásban volt. De a lelki orvos, aki előtt Órigenész bizonyos vétkeik bevallását, mint általában valami önkéntes, csakhogy gyógyító módot tanácsolja, lehet egy testvér, és nem szükségképpen pap, nem azért, hogy ítéljen, hanem hogy tanácsot adjon és együtt bánkódjék. Speil (219. o.) hivatkozik még a Hom. III. in Levit. egy helyére, ahol Órigenész a 3 Móz 5,5-höz kapcsolódóan a titkos vétkek orvoslása végett követeli, hogy in publicum proferenda sunt. – "Ezen kifejezés: "in publicum proferre," nem vonatkozhatik egy csupán Isten színe előtt teendő vallomásra, hogy a pokoltól meneküljünk." – Bizonyosan nem. De éppoly kevéssé vonatkozik egy csupán a pap fülébe súgandó, hanem igenis az egyházközség, előtt teendő bevallásra. Azoknak alapos megcáfolása, kik az időket és dolgokat összevegyítik, leginkább Michelis és Klee ellen Steitz G. F.-nél: Das röm. Buss-sacrament nach bibl. Grunde u. geschichtl. Entwickelung. Frankf. 1854.

(2) Sozomen. Hist. eccl. VII. 16.
(3) Socrat. Hist. eccl. V., 19: "oi meta to Baptisma ptaisantes (lapsi)."
(4) Ib.: "kata meros (singillatim) ecomologeitai"

168

ezt újból meggyónta. Midőn ennek következtében a klérus ellen sok keserű panasz hallatszott, Nectarius pátriárka kiközösítette a bűnös diakónust, s a vezeklőpapi hivatalt eltörölte, úgyhogy mindenkinek szabad akaratjára hagyatott a maga jó belátása szerint járulni az úrvacsorához; s Kelet püspökei többnyire követték ezen új intézkedést. Így beszélik el a görög egyházi történészek, az egyik közülük éppen egy közel álló kortárs, (1) ezt a magában véve homályos eseményt, mert a gyóntató szék bűnéről, amint az később gyakran előfordult, itt még nincsen szó, de ebből mindenesetre kiviláglik, hogy az ortodox egyház püspökei az egyes vétkek bevallását nem tekintették isteni rendeletnek, hanem csak egyházi intézménynek, mely ismét megváltoztatható. És még ekkor nem is volt elismerve az ily vallomások titokbantartásának feltétlen kötelessége. Ambrosiusról hírleli életírója mint valami különöst, hogy a neki meggyónt vétkeket csak egyedül az Úristennek nyilatkoztatta ki. (2)

A fülbegyónás általános követelése csak akkor volt keresztülvihető, midőn egyszersmind a titoktartás feltétlen kötelessége is oly szilárdan állott, hogy semmi emberi érdek, még a szerencsétlenség vagy valamely gonosztett meggátlása sem indíthatta a lelkészt arra, hogy a Krisztus helyett őrá bízott titkot elárulja. Ehhez közeledik Nagy Leó azon nyilatkozattal: (3) "Az a vallomás elégséges, melyet mindenekelőtt Isten színe előtt teszünk, s azután a lelkésznek, ki a bűnbánók vétkeiért mint közbenjáró szerepel. Mert csak akkor indíttathatnak többen bűnbánatra, ha a bűnvallók lelkiismerete a tömeg előtt nem lesz elárulva." (4) Ez magában foglalja egyfelől, hogy bizonyos bűnök bevallása még

(1) Socrat. V, 19. Sozom. VII, 16.

(2) Paulinus: "Quotiescunque aliquis illi ob percipiendam poenitentiam lapsum suum confessus esset, ita fiebat, ut et illum fiere compelleret. Causas autem criminum, quas illi confitebantur, nulli nisi Domino soli, apud quem intercedebat, loquebatur."

(3) Epist. 168.

(4) "Tunc demum plures ad poenitentiam poterant provocari, si populi auribus non publicetur conscieutia confitentis. Speil (222. o.): "Nectarius és Leó a nyilvános gyónást megszüntette, mivel botrányt okozott, és sokakat a bűnbánattól elijesztett. A magános gyónás, mivel elégséges volt, megtartatott." – Történelmi tény, hogy lassanként jött gyakorlatba.

169

szabados és az egyház által csak ajánlott dolog, másfelől, hogy a lelkész azt nem mint bíró, hanem mint Istennél közbenjáró fogadja. Eszerint ez a római egyház régi rítusának is megfelel, amint azt Sozomenes ecseteli: (1) az úrvacsoraosztás alatt a bűnbánók sóhajtozva és sírva az előcsarnokban vannak földre borulva, ekkor jön a püspök, s hasonlóképp sírva és vallomást téve a földre borul; mindazonáltal ő emelkedik fel először, felemeli a földreborultakat, s egy imát mond érettük. Hasonló állásponton magyarázta ezt a chalons-i zsinat (813): "Némelyek azt mondják, egyedül Istennek kell bűneinket bevallani, mások pedig azzal tartanak, hogy a papoknak kell meggyónni; s mindkettő nagy eredménnyel történik. És az apostolok mondása szerint vallomást tehetünk egymás közt a mi bűneinkről, a egymásért imádkozhatunk, hogy üdvösséget nyerjünk. Azon vallomás tehát, mely Isten színe előtt tétetik, megtisztít a bűnöktől, az pedig, mely a lelkész előtt történik, megtanít, hogy mikép tisztuljunk meg a bűnöktől." (2) Szent Victori Hugó (3) már nagyon igyekszik az olyanokat megcáfolni, akik azt mondják: "Mutassatok nekünk valami tekintélyt! Hol rendeli a Szentírás, hogy bűneinket bevalljuk?" – és még a középkori egyház törvénykönyvében is (4) idéztetnek szavak a bűnbevallás szükségessége mellett és ellene.

(1) Hist. Eccl. VII. 16.

(2) Conc. Cabilonensis can. 33: "Confessio quae Deo fit, purgat pectata; es vero, quae sacerdoti fit, docet, qualiter ipsa purgentur peccata." Speil (226. o.) panaszkodik ismét, hogy "Hase szokása szerint a tételt csak rész szerint idézi, s éppen az utolsó tétel, melyet elhagy, adja a kulcsot a kánon megértéséhez". – Ez így hangzik: "Deus namque salutis et sanitatis auctor et largitor plerumque hanc praebet suae potentiae invisibili administratione, plerumque medicorum operatione." Ez nem egyéb, mint az időzetnek megerősítése: a papok által meggyógyulhatunk, de egyedül Isten által is.

(3) De sacramentis II,14.1. (XII. század.)

(4) Gratian. II. c. 33. qu. 3. tr. de poenit. – Speil (226. o.): "Hase az egész megkülönböztetés tartalmát helytelenül adja; itt nem a gyónás szükségességéről van szó, hanem hogy vajon a bűnbocsánat a gyónást megelőző bűnbánathoz, vagy csak az azt követő feloldozáshoz van-e kötve." – Itt Gratianus szavai szerint arról van szó: "Utrum sola cordis contritione et secreta satisfactione absque oris confessione quisque possit Deo satisfacere?" – tehát amint elő volt adva. Maga Klee, Beichte (1828.) 13. o.: "Gratianus korában azt kérdezték a teológusok egymás közt, hogy vajon a teljes bűnbánat és a titkos elégtétel, a papnak teendő gyónás nélkül, nem elegendő-e, hogy Isten kegyelmét megnyerjük."

170

Először III. Ince rendelte egy addig kiképződött gyakorlat alapján, mely a keresztyénség erkölcsi elmélyedésénél fogva az északi zárdákból kiindulva, még a gondolatbeli vétkekre nézve is szükségesnek tartotta a vezeklést, hogy minden igazhívő, mindkét nemből, aki az önismeret korára eljutott, évenként legalább egyszer saját lelkészének minden bűneit meggyónja, s húsvétkor egész alázattal éljen az úri szent vacsorával; melyet ha nem teljesit, az élő a templomból rekesztetett ki, a megholttól a keresztyén temetés tagadtatott meg. (1) Ez később a gyakorlatban odáig szelídült, hogy az oly vallomásokat, melyeket saját papja előtt nem örömest tesz valaki, egy vándor kolduló szerzetesnek is megteheti, akit többé nem remél láthatni. A tridenti zsinat biztosít, hogy a fülbegyónást Krisztus rendelte, mindazáltal a bevallás szükségességét isteni jognál fogva a halálos vétkekre szorította. (2) Sőt már ezen szakramentum utáni vágyakozás is, ahol annak teljesítése lehetlen, teljesítésként számíttatik be, (3) ez okból halálos szükségben, mi-

(1) Conc. lateran. IV. can. 21.: "Omnis utriusque sexus fidelis" etc. A reformáció kora nevetett ezen kétértelmű latinság felett. Calvini Instit. III,4.7.: "Sola verborum barbaries fidem legi abrogat. Nam quod jubent boni patres omnem utriusque sexus faceti homines lepide excipiunt, hoc praecepto teneri solos hermaphroditos, ad neminem vero spectare qui sit vel mas vel foemina." Tamás (in IV. Sentt. d. 17.) elismeri ezt Lombard Péterre és Gratianusra vonatkozólag, mint megengedhető véleményt, hogy az Isten előtti gyónás elégséges, míg III. Ince dogmatikailag másként nem határozott: "In talibus, antequam determinetur per Ecclesiam, quod ex eis sequatur aliquid contrarium fidei, non judicatur haeresis esse. Sic Magister et Gratianus hoc pro opinione possunt; sed nunc post determinationem Ecclesiae sub Innocentio III. factam, haeresis reputanda est."

(2) C. Trid. S. XIV. de Poenit. c. 5: "Universa Ecclesia, semper intellexit institutam esse a Domino integram peccatorum confessionem." can. 7: "Si quis dixerit ad remissionem peccatorum necessarium non esse jure divino confiteri omnia et singula peccata mortalia, quorum memoria cum debita et diligenti praemeditatione habeatur, – et circumstantias, quae peccati speciem mutant: anathema sit."

(3) Ib. c. 4: "Docet Synodus, etsi contritionem aliquando caritate perfectam esse contingat, hominemque Deo reconciliare, priusquam hoc sacramentum actu suscipiatur: ipsam nihilominus reconciliationem ipsi contritionem sine sacramenti voto, quod in illa includitur, non esse adscribendam."

171

dőn nincs kéznél lelkész, valamely világinak is szabad meggyónni. (1)

A reformátorok a fülbegyónásnak, mint a lelkiismeret kínzásának elvetésével (2) elismerték, hogy a kulcsok hatalma az egész egyházra ruháztatott, de a jó rend okából a papok által kívánták kezeltetni; azonban nem bíróilag, hanem mint a kegyelem hivatalát, tehát az feloldozás minden azt kívánónak megadandó s annak elsajátítása saját üdvadó hitére bízandó. Ha tehát annak mint valami mennyei szózatnak hitelt adnak, (3) ez csak annak az Isten részéről leendő megvalósulását illeti. A lutheri ortodoxia véleménye, hogy a lelkész a bűnbocsánatot nem csak hirdeti, hanem eszközli is valósággal, csupán a hierarchiai hatalomvágy által egy kissé pártolt felcserélése a tárgyilagos igazságnak az alanyi elsajátítással. A felmentés megtagadása és az kiközösítés ismét a társulat fegyelmi joga lett a nyilvános botránkoztató és töredelmességet nem tanúsító életmód ellen: emberi tévedésnek itt helye lehet, az eszményi egyházból mindenki csak önmagát zárja ki, ha szívében a Krisztustól elszakad.

A lutheri egyház a magángyónást, mint kegyes szokást meg akarta tartani, mely a szív szükségéhez képest bizonyos vétkek bevallására átmehet (4) mindazáltal az puszta külsőséggé változott, az újabb protestantizmus előtt idegenné lett, és a kísérletek, melyek annak a fülbegyónás felé kacsingató behozatalára tétettek, kevés pártolásra találtak. De mindkét protestáns egyház gyakorolja azon jogot, hogy a közönségnek a bűnök bocsánatját hirdesse, azoknak megtartását egyesekre nézve egyedül Istenre hagyva,

(1) Tamás szerint mint confessio quodammodo sacramentalis.

(2) Art. Smalc. p. 323: "Confessio sic instituebatur, ut homines juberentur omnia sua peccata enumerare, quod factu impossibile est, haec ingens carnificina fuit."

(3) Conf. Aug. p. 27: "Docentur homines, ut absolutionem plurimi faciant, quia sit vox Dei et mandato Dei pronuntietur."

(4) Apol. Conf. p. 181: "Impium esset ex Ecclesia privatam absolutionem tollere." – Art. Smalc. p. 331. "Enumeratio peccatorum debet esse unicuique libera."

172

lutheri egyház az úrvacsorával élőknek határozott gyónási cselekménye mellett. Mindkét egyház biztosítja a szorongatott lelkiismeret különös szükségében egyes vétkeknek a közönség, vagy a lelkész előtt teendő bevallását, – ezen erkölcsi állapotba való bejutást s jog szerint a megtörhetlen titoktartást; mert nem egyes emberre, hanem Krisztusra és az egyházra van ezen vallomás bízva, és az ily bizalom lehetsége az elárulás félelme nélkül eredményezheti valamely léleknek erkölcsi megszabadítását.

Azon katolikus állítás, hogy isteni jognál fogva minden vétek, vagy legalább minden halálos bűn csak azon esetben bocsáttatik meg, ha azt egy római áldozár előtt meggyónjuk, vagy legalább az ezutáni vágy nem hiányzik, saját történelmében megsemmisül. Mennyire idegen azonban egy ily feltétel a Szentírástól, idegen még a katolikus egyház ezeréves tudatától is, mely liturgiájában még mindig bűnbocsánatért könyörög, s hirdeti azt ezen feltétel nélkül. Emellett minő képzet az Istenről, hogy Ő a maga kegyelmét egy ilyen esetleges külső dologtól tette volna függővé, mely a könnyelműekre és arcátlanokra nézve igen kényelmes, a gyöngédebb és komolyabb érzelműekre nézve bosszantó, és mintegy a vétek megismétlésének tűnik fel! (1) Ha ezen fülbegyónás nélkül nem keresztülvihető a bűnök bírói megbocsátása vagy megtartása, akkor éppen ezen a módon nem keresztülvihető, és Krisztus nem így értette. Ha a világi bírónak a jogi esetet pontosan meg kell vizsgálnia, hogy igazságos ítéletet mondbasson, az orvosnak a sebet gondosan kipuhatolnia, hogy azt meggyógyíthassa: másképp áll a dolog a lelki sebekkel, és a töredelmes bűnösnek Istenhez való viszonya éppen nem valami jogi intézmény, mely előtt mindig elítéltetnénk, hanem csupán Krisztusban való kegyelem. (2) A fülbegyónást tehát csak a maga korában történel-

(1) Speil (232. o.): "Akkor Isten is elvetendő módon cselekedett volna, midőn Ádámtól és Évától tetteik bevallását kívánta; midőn Káintól megkérdezte, hogy hol van a testvére, stb."

(2) Ellenben Perrone, T. VIII. de Poenit. §. 706: "Cum Christus tribunal spirituale Poenitentiae ad instar fori civilis erexerit, necessario fatendum est ex Scripturae auctoritate, nisi praevia singulorumn peccatorum lethalium cum suis circumstantiis confessio hat, remitti ac retineri peccata non posse." – De ugyan hol állította fel Krisztus a gyóntatószéket világi törvényszék gyanánt?

173

mileg és természetszerűleg előállott egyházi intézménynek kell tekinteni.

Mint ilyen, hatalmas fenyítő eszköz volt a durva lelkiismeretű egyénre nézve, gyakran igen kedves vezető a gyöngéd, mások szeretete helyett ezen feltétlen odaadásra szorult lelkekre nézve. Bizonyos,hogy némely rossz nem történt meg, mivel a kísértésnek ellene állott a pap előtt teendő bűnbevallásnak gondolata, s még sokkal több rosz ismét jóvátétetett a gyónási parancs következtében, név szerint: ellopott dolgok visszaadattak, azonban csak a kis tolvajok által, a nagyok nem szoktak meggyónni, kivéve talán Olaszhonban a nagyon egyházias érzelmű rablókat. De ezen erkölcsi hatásnak is van árnyoldala.

A tridenti végzés a gyónás szükségességét a halálos bűnökre szorította, amennyiben csak ez által nyert némi látszatot a katolikus egyház hagyományára való hivatkozás annak bűnbánati fegyelmére vonatkozólag. De kevés világi tudja, hogy mi a halálos bűn s mi nem az, – mivel maguk a teológusok sem tudják biztosan, ez okból Möhler a terhes bűn nagyon is határozatlan fogalmát ezzel egy jelentésűnek veszi. Az egyházi atyák, csatlakozva a homályos bibliai képzetekhez, különösen a halálos bűn alatt általánosságban azon bűnt értették, mely mellett egész végig megbánás nélkül megmaradunk. A középkori egyház a maga megvásárolható állapotában bizonyos cselekvési bűnöket és vétkes szenvedélyeket a halálos bűnök rovatába helyezett. (1) Trident amellett maradt, (2) hogy a hitetlenségen kívül a vétkeknek bizonyos hatá-

(1) Pet. Lombard. Sentt. II. dist. 42. H.: "Septem vitia capitalia, ut Gregorius super Job ait: inanis gloria, ira, invidia, tristitia, avaritia, gastrimargia, luxuria, de iis quasi septem fontibus cunctae animarum, mortiferae corruptelae emanant." Aquinói Tamás mégis átlátta, hogy peccata mortalia és venialia az erkölcstelen indokok szerint különböznek egymástól.

(2) 1. Kor. 6,9-11. szerint. C. Trid. S. VI. de justif. c. 15: "fornicarios, adulteros, molles, masculorum concubitores, fures, avaros, ebriosos, maledicos, rapaces caeterosque omnes, qui lethalia committant peccata." Speil szerint (232. o.) a megkülönböztetés nagyon könnyű: "A mi gyermekeink már a katekizmusból megtanulják, hogy minő vétkeket kell halálos bűnöknek tekinteni: ha valamely parancs szabad akaratból, a cselekedet bűnös voltának tiszta ismeretével feltűnő módon hajtatik végre."

174

rozott osztályait felsorolja, s a halálos bűnök határozatlan et caetera-jával megbővíti, melyeknél [Luther állításával szemben] a hit mégsem megy veszendőbe. E külső egyházi hit ellenében a protestáns teológia ismét az általános és benső fogalomhoz visszatérve a halálos bűnt éppen az üdvözítő hittel való teljes szakításnak tekintette. Midőn mármost a hívő katolikus az irigységet, haragot, komorságot, hiúságot, fösvénységet, nyalánkságot, részegséget, még mint merő hajlamokat és mérsékelt megnyilvánulásaikban nehezen fogja halálos bűnök gyanánt elismerni, a lelkiismeretes gyónónak nem marad egyéb, mint minden vélt bűnösséget bevallani, és miután a legrosszabb igen könnyen gondolatban történik, amennyiben a kivitelre az alkalom, bátorság s gyakran még a komoly akarat is hiányzik, a félig-meddig jóindulatú, s főleg egyszerű, szerencsés körülmények közt élő emberek gyónásai legnagyobb részt gondolati vétkek bevallásából állanak. Gyermekek a gyónásra előkészítő lelkiismereti kutatás alkalmával kis vétkeiket papírra jegyezték, hogy el ne feledjék, az egyik alkalomszerűleg a másikéról lemásolta, és azon zavarban, hogy több van, köztük mint egy örömkiáltás hangzott: "nekem ismét van egy!" (1)

Néha nagyon csekély erkölcsi műveltséggel bíró emberek, azon véleményben, hogy bizonyos vétkeket okvetlenül elő kell sorolni, valóban zavarba jöhetnek az igazi gyónás alá eső vétkekre nézve, amint beszélik, hogy egy valaki a gyónás előtt a nejét mindannyiszor megverte, hogy ez minden rossz tettét elébe tárja. Ekkor igen könnyen származhatik a különös erényesség farizeusi képzelgése, vagy legalább az embernek felületes erkölcsi önbecsülése az egyes vétkek és jó cselekedetek szerint. Ha pedig a gyónó a gondolatbeli bűnöket gondosan számbaveszi, akkor igenis megtörténhetik, hogy azon gondolatok, melyek futólag s álomként vonultak át valamely aránylag tiszta kedélyen, annak fontolgatásakor, hogy vajon bűnöknek tekintendők-e, megragadva és kimondva szilárd alakot nyernek, s csábító hatalommá válnak. Vagy egy félénk kedélynek, "szívében félig gyermekjátékkal, félig Istennel", mely fennakad és még semmi gyónásra érdemest nem tud bevallani, a gyónáskor olyan kérdések tétetnek fel, melyeket pirulással hall-

(1) Erinnerungen eines Jesuitenzöglings. 13. o.

175

gatva, először ilyenkor juttatják eszébe az ilyen vétkek lehetségét, s az erre csábító gondolatokat. (1) Vagy durva emberek, kiknél a gyónás könnyen megy, s a rájok szabott könnyű vezekléseknek ha, már vége van, azt tartják fődolognak, amit a közönséges gyakorlat mint ilyeket állít eléjük; ráhagyják magukat a lelkész bűnbocsánatot hirdető szavára, s az egészen ily könnyűszerrel átesve, megkönnyebbült szívvel fognak újabb bűnök végrehajtásához. (2)

Maga a lelkész a húsvétkor törvényileg megkövetelt gyónások tolongásában nehezen képes magát annyira összeszedni, hogy biztosan bepillanthasson mindenik gyónó erkölcsi állapotába, ez a komorabb vagy könnyelműbb természethez és hangulathoz képest, eltekintve a szándékos elhallgatástól vagy elpalástolástól, mivel az ember önmagát is könnyen megcsalja, nemritkán a lelkész előtt is a maga bensőjének zavart képét fogja feltüntetni. A lelkész ítélete ugyan nem tekinthető csalhatatlan istenítéletnek, mégis annak feltétlenül hinni és engedelmeskedni kell. Miképp történhetik meg keresztyéni módon azon beismerés dacára, hogy még igazságtalan kiközösítések is kibocsáttatnak, (3) melyekre

(1) Speil (233. o.): "Hase ezt is veszélyesnek tartja, kivált gyermekeknél, mivel ő már csak nem tud felhagyni azzal, hogy ne gondoljon mindig a legmocskosabb dolgokra." – Hát Speil valóban annyira ismeretlen ezen irodalommal, melynek csekély értését a 289. lapon szemünkre veti! Még P. Gury is így kiált fel a kényes kérdésekre való figyelmeztetése alkalmával: "Mily sok szerencsétlen gyónó gyermek vesztette el a gyóntatóatya nem óvatos kérdései miatt szívének ártatlanságát!" A világiak számára készített régibb gyónótükrök, és a lelkészek számára készült kazuisztikai kézikönyvek a legfinomabb vétkek szorgalmas tanulmányozásánál fogva tele vannak ilyen kérdésekkel, melyek jelenleg elővigyázattal készítve a protestáns ellenőrzéssel és a szabad sajtóval szemben nem könnyen jutnak nyilvánosságra, amint még némileg megtörtént Himmelstein würzburgi főtemplomi prédikátor "Tetzelablass"-ában (Würzb. 1851), melyről az "Allg. Kirchenzeitung" 1853. 95. számban ezen cím alatt tudósít: "A romanizmus gyöngéd erkölcsi érzelme."

(2) Speil (233. o.): "Hase feledi, hogy előbb csak két oldalát ismerte el, hogy bizonyára a bekövetkező gyónás gondolata némely rossz cselekedetet meggátol stb." – Hát egy ilyen lelkész nem bírja felfogni, hogy ugyanazon dolog két oldalra és különböző erkölcsi viszonyokra ellentétes hatást gyakorolhat, és az igazságos itélet kénytelen mindkettőt elismerni!

(3) Michelis ellenben a Steitz elleni vitairatában azt állítja "hogy szükség esetében Isten még jelenleg sem tagadja meg lelkészeitől azon ajándékot, hogy a szív rejtélyébe tekinthessenek, az álszenteskedő leálcázása végett." – Ezen ajándékkal mégsincs minden lelkész felruházva; s hogy lesz aztán akkor, ha ő maga is álszenteskedő, vagy világias érzelmü és szenvedélyes?

176

nézve már az V. században oly tapasztalatok tétettek, hogy Augustinus azt mondta, hogy "ha egy igazhívő igazságtalanul exkommunikáltatik, az sokkal nagyobb ártalmára van annak, aki elköveti, mint aki ezen méltatlanságot elszenvedi". (1) Mindazonáltal XI. Kelemen (Unigenitus bullájában, 1713-ban) kárhoztatja ezen tételt: "Az igazságtalan kiközösítéstől való félelem nem szabad, hogy visszatartson minket kötelességeink teljesítésétől." Hogy a kiközösítés a szerzett tapasztalatok szerint jelenleg, főleg az előkelőbb egyénekre ritkán mondatik ki, s még ritkábban jár a kívánt eredménynyel, az nemcsak a pápai törvényszékek nagyobb szelídségét tanúsítja, hanem az egyedül üdvözítő egyházba vetett hit süllyedő hatalmát is. Egy egész ország kiközösítése mint interdiktum rendszerint azon népre mondatott ki, mely a pápával valamely politikai okból meghasonlott fejedelmét hűtlenül elhagyni nem akarta. Ha már a középkori pápák kénytelenek voltak észrevenni, hogy az istentisztelet mindennemű betiltása által a kedélyek általában még dacosabbakká váltak, úgy a pápai erőszak ezen használata, az ebbe vetett hittel együtt, a jelen időben elvesztette a kivitel lehetségét, "és az interdiktum megszűnt az egyházi fenyíték élő alkotórésze lenni." (2)

Hahn-Hahn grófnő Maria Reginájában két jóindulatu fiatal grófnő "angyali részvéttel" könnyeket hullat egy pompás naphanyatlás alkalmával a protestánsok, a szegény megraboltak felett, hogy azok soha "bűneik bocsánatjában" nem részesülnek, "soha az

(1) Aug. de Bapt. c. Donat. I. 17: "Spiritales non eunt foras, quia et cum aliqua vel perversitate vel necessitate hominum videntur expelli, ibi magis probantur, quam si intus permaneant, cum in solida unitatis petra fortissimo caritatis robore radicantur. – Plane non dixerim temere, quod si quisquam fidelium fuerit anathematizatus injuste, ei potius oberit qui fecit, quam ei qui hanc patitur injuriam. Spiritus enim S. habitans in sanctis, per quem quisque ligatur aut solvitur, immeritam nulli ingerit poenam." Tehát úgy a lelkész önkénye mint tévedése ellen teljes joga van a keresztyén lélekkel teljes egyéniségnek.

(2) F. Kober, Die Suspension der Kirchendiener. Tüb. 1862. III. o.

177

Istennel való kibékülés boldogító bizonyosságával" nem bírnak. – Mintha ugyan a lelkész szava, aki maga is csalatkozhatik, mint bármely más ember, sőt bizonyos egyházpolitikai okokból a feloldozást megtagadni kénytelen, biztosabb volna, mint a Krisztus szava: a te bűneid meg vannak bocsátva! – kimondva az egyház által, és annak elsajátítása ráhagyva a hívő kebel Isten irgalmasságába való belényugvására. De úgy látszik, hogy ez a katolikus szánalom nem ismeri azt, ami a nőknek és grófnőknek igenis megengedhető, hogy sokkal inkább a katolikus egyház vágja el hívei előtt az isteni kegyelem és az örök boldogság iránti bizonyosságot, azon kevesek kivételével, kik efelől "különös kijelentésre" méltóknak ítéltettek. (1) Ez a hívek legfensőbb érdeke iránti bizonytalanság – ellentmondásban a látszólagos bizonyossággal, mely felől különben a katolicizmus mindenütt kezeskedik, fegyelmi tekintetben igenis kedveltté lett, azért, hogy a hívő szerfelett elbizakodva ne merészkedjék az egyház hatalmáról és orvosszereiről függetlenül gondolkozni, és arra van alapozva, hogy az üdvösség tettek és vezeklés által kiérdemelhető, melyek mellett pontosan véve, még mindig bizonytalan marad, hogy vajon kielégítők-e: de ezáltal kínzó kétség támadna minden komoly érzelmű kebelben, hacsak az evangéliumi keresztyénség természetszerű hatalma, mely még a katolikus egyházban is él, a kétely ezen dogmáját háttérbe nem szorí-

(1) Thomas, I. 1. qu. 112. art. 5: "Per revelationem potest aliquis scire se habere gratiam, revelat enim Deus hoc aliquando aliquibus ex speciali privilegio, ut securitatis gaudium etiam in hac vita in eis incipiat et confidentius magnifica opera prosequantur." Minden mások ezt csak conjecturaliter per aliqua signa tudhatják. "Hoc modo aliquis cognoscere potest se habere gratiam, in quantum scilicet percipit se delectari in Deo et contemnere res mundanas." Ezzel egyezően Conc. Trid. S. VI. c. 9: "cum nullus scire valeat certitudine fidei, cui ... non potest subesse falsum, se gratiam Dei esse consecutum." c. 12: "Nemo, quamdiu in hac mortalitate vivitur, de arcano divinae praedestinationis mysterio usque adeo praesumere debet, ut certo statuat se omnino esse in numero praedestinatorum... Nam nisi ex speciali revelatione sciri non potest, quos Deus sibi elegerit." Möhler, 197. o.: "Azt hiszem, hogy rám nézve kényelmetlen volna egy oly egyén közelében lenni, aki minden más körülmény tekintetbevétele nélkül magát örök üdve felől bizonyosnak nyilvánítja, s valószínüleg nem tudnék menekülni azon gondolattól, hogy ezalatt valami ördögi mesterség lappang."

178

taná. A protestáns egyházban sem volt ismeretlen a komolyérzelmű keresztyéneknél ez az örök boldogság iránti aggodalom, hogy vajon biztos-e számukra az örök üdv – s különösen a Kálvin-féle elővégzeti tan álláspontján jogosult is volt; de itt az egyház az, mely figyelmeztet, hogy győzzük le ezen kételyt, mert nem a mi tetteinken és érdemszerűségünkön alapszik az üdvösség, hanem Istennek Krisztusban való kegyelmén, melyről a mi szívünk tanúskodik: (1) ellenben a római egyház átalában csak hozzávetőleges hitet enged híveinek az örök üdvösség iránt.

De meglehet, hogy a fülbegyónás erkölcsi és erkölcsveszélyeztető hatása egymással egyensúlyban van, sőt bizonyos műveltségi viszonyok közt amaz ezt felülmúlja. Nem ez a fő szempont ebben, hanem a klérusnak a lelkek feletti uralma. Az embernek legmélyebb titka a bűn. Aki ezen titokhoz a kulcsot kezében tartja, aki egész környezetének csendes vétségeit, s még inkább titkos gyengeségeit ismeri, ki előtt a mások lelkiismerete meztelen áll, miként Isten előtt, az ilyen ember ezáltal oly beláthatatlan hatalommal rendelkezik, hogy az emberek felett uralkodjék, amilyennel egy király sem uralkodhatik. Igazán mondva: a fülbegyónás nem a hívek vétkeiért és lelki üdvösségéért, hanem a papságért volt – nem ugyan rendelve, hanem szívósan fenntartva. Innen van azon kegyesség, hogy a halálos bűn a gyónás után csak vágyakozónak, vagy az elfeledett vétek a meggyónttal együtt megbocsáttatik, mivel ebben is eléggé megnyilvánul a papság, mint Istennek helytartósága előtti benső önmegalázás. Soha egyetlen hierarchia sem talált fel hatalmasabb eszközt az uralkodásra, mint midőn a középkor legnagyobb pápája ezt a szokás által nagyrészt ártatlanul kiképződött dolgot megragadta és kimondá: kötelesek vagytok minden vétkeiteket évenként legalább egyszer a papnak meggyónni földi és örök boldogságtok elvesztésének terhe alatt! Gondoljuk meg, hogy mit teszen az, az embereket és egész népeket erkölcsileg arra kényszerítenek, hogy legtitkosabb tetteiket és gondolataikat bevallják! Az egyház ezáltal birtokába jutott a családok és álla-

. (1) Calvini Instit. III;24,4: "Nulla tentatione vel gravius vel periculosius fideles percellit Satan, quam ipsos suae electionis dubitatione iaquietans." Conf. Helvet. II. c. 10. Form. Conc. p. 816.

179

mok majd minden titkának, mert ritkán létezik valami oly titok, melyben a bűnnek is bizonyos része ne volna. Még a házasfelek ágyának titkai is nyilvánossá lettek a gyónószék előtt, és az asszony nagyobb függésben volt a gyóntató atyától, mint férjétől. Az uralom ezen eszköze mindenesetre többek közt volt megosztva, ennek természete kizár minden öszpontosítást, a gyónás titkának az egyházi felsőbbség előtti elárulása, amellyel néha a jezsuitákat vádolták, mégis a szigorú egyházi büntető szabályok ellenére ritkán és csak rendkívüli esetekben történhetik meg. De azon sokak, azon szülőföld és haza nélküli férfiak és családok egy akarat, egy érdek által kormányoztatnak. Mindeniknek pl. meg van rendelve, hogy a vegyes házasság esetében a katolikus házasfélnek a gyóntatószékből mindaddig nyugtot ne engedjenek, míg mindkét nembeli gyermekek katolikus neveltetése nincs keresztülvive. A bűn teljes ismerete még csaknem hatalmasabb mint feloldozásának megtagadása, bárha alkalomszerűleg ezt is olyan célokra használták, melyeknek közvetlenül a bűnhöz semmi közük.

Portugáliában a gyóntatószék a zsarnok Don Miguel mellett harcolt, Olaszországban a nemzeti királyság ellen; Spanyolországban az egyházi fekvőjavak vásárlóitól, akik a jó hiszemben megvásároltakat visszaadni nem akarták, a felmentést megtagadták; a Hermes-féle filozófia feletti porosz harcban a kölni érsek titkos parancsot menesztett a bonni gyóntató atyákhoz, s azonnal kiürültek a nem kedvelt katolikus professzorok tantermei, a jelenkorban talán ismét hasonló dolgokat fogunk megérni; a becsületes tiroliakat bűneik megtartásával fenyegették, ha azon törvény ellen fel nem lázadnak, mely végre a protestánsok irányában igazságot akart tanúsítani. Gyóntatni nem könnyű foglalkozás, a pap füleinek nagyon be kell mocskosodni mindezen szomorú vallomásoktól, (1) s mindenesetre sok unalmas és aljas dolgot kell meghallgatnia; de mélyebb emberismeretet alig lehet könnyebb szerrel szerezni, mint a gyóntatószékben, és sok, különben korlátozott műveltségű lelkésznek okossága többnyire innen magyarázható.

Nagy önmegtagadás volt a reformátoroktól, hogy ők a fülbe-

(1) Egy asszony Velencében az utca sarkán így szidott egy másikat: "piu sudicia delle orecchie d'un confessore."

180

gyónásról, érezve ennek a protestáns elvekkel való összeférhetetlenségét, azonnal lemondottak, habár a felhozott ok, hogy minden véteknek felsorolása lehetetlen, (1) nem állotta ki teljesen a próbát, mert a katolikus nézet csak azon vétkek bevallását követeli, melyekre az ember gondos önvizsgálat után visszaemlékezik. Az augsburgi pápista teológusok azt felelték, hogy a teljes gyónás nemcsak hogy szükséges az üdvösségre, hanem a keresztyén fegyelemnek és engedelmességnek életere. (2) Az utolsó Bourbonok alatt a jezsuita-misszióknak, kik mint a hitnek atyái, széjjeljártak, jelszava volt: "Gyónás, vagy pokol! semmi középút." A római hierarchia a papi hatalom ezen éles fegyverét kezéből soha önként ki nem bocsátja. De ami azt kezükből kifacsarja, az a szabad személyiség emelkedő öntudata, mely belátva, hogy Isten nem tette ezt az ő kegyelmének feltételévé, azellen fellázad, anélkül, hogy különös bizalmat vagy szükséget érezne aziránt, hogy belső küzdelmeit és fájdalmait egy idegen egyénnek feltárja, melyek egyedül a szívek vizsgálója előtt nincsenek elrejtve. A nők természetüknél fogva könnyebben beleegyeznek ezen legbensőbb énjük odaadásába, miután ennek alakjához gyermekségük óta hozzászoktak, és mint gyakorlat is könnyű; de számításunk nagyon mérsékelt, ha azt állítjuk, hogy a katolikus Németországban, Francia- és Olaszhonban a férfiaknak legalább felerésze hallgatva, ha nem nevetve vonul el a gyóntatószék előtt. Csak a körülmények különös kedvező volta mellett gyakorolja még a hierarchia azon jogot, hogy húsvét után gyónási cédulákat kíván, melyek itt és amott pénzen is megvásárolhatók, de többé nem gondolhat arra, hogy a gyónni nem akarók nagy tömege ellen valamely egyházi büntetéssel avagy csak fenyegetőzzék is. Ahol csak teheti, még mindig lelkiismeretbeli kötelességének tartja a római egyház a gyónást legalább szelíd eszközökkel kierőszakolni. 1860. január havában a bíbornok-vikárius parancsot bocsátott ki Róma minden háztulajdonosához, hogy ha házuknál valaki megbetegszik, őrködjenek felette, hogy az

(1) Conf. Aug. I,11. Csak mint bizonyító hely van idézve a Zsolt 19. 13: "delicta quis intelligit?" – Itt csupán azon természetes irtózásról van szó, hogy tévedéseit belássa, s rögtön következik: "az ismeretlenek alól ments fel."

(2) Confutatio Pontificia. Art. IV.

181

illető, betegségének harmadnapjáig, pénzbüntetés terhe alatt okvetlen meggyónjon, melyből egy rész jótékony intézeteknek, másik rész a feladónak jut. Miként itt a betegek a gyónási kényszernek alája voltak vetve, éppen úgy voltak a még sértetlen egyházi állam utolsó éveiben a politikailag gyanús egyének, kik tartoztak minden hónapban meggyónni, s erről a rendőrségnek egy megbízható gyóntatóatyától kiállított bizonyitványt felmutatni. (1)

Möhler megkísérelte, hogy a fülbegyónásnak erkölcsi szükségességét kimutassa: szerinte minden valódilag bensőt külsőképp is ki kell fejezni; az ember nem hisz benső életének, ha nem szemléli azt külsőleg valamely képben; és aki a vétket bensőképp gyűlöli, vallja is be azt "örvendetes fájdalommal." – Mintha ezen "külső kifejezés" nem történhetnék meg másként, mint csak a pap előtti bevallás által, s mintha a bánatot, mely a szívben marad, nem éreznők "valódilag" másképp, és a "külső kifejezésnek" mindenekelőtt nem a megbánt cselekedet többé el nem követésében, s ennélfogva egy nemesebb élet folytatásában kellene állnia! De Möhler maga megtalálja a kibúvó ajtót: a nagy lateráni zsinat kánonja általánosan a fegyelmi rendeletek sorába teendő, mivel az időmeghatározás, hogy mikor köteles valaki meggyónni, nem tartozik a szakramentum lényegéhez, (2) s a jelenlegi dicséretes szokás is, az úrvacsoravétel előtti gyónással, nem alapul általános egyházi törvényen, ezért "aki lelkiismeretét semmi nehezebb vétkekkel terhelve nem tudja, magában véve az Úr asztalához járulhatna anélkül, hogy a papnak vallomást tett volna," és így mindenesetre az is megtörténhetnék, hogy mint régebben, mindenki csak akkor gyónjon meg, ha lelkiismeretét különösen terhelve érzi. Azonban ez protestáns álláspont, ahová a római katolicizmus is önkéntelenül

(1) Döllinger megjegyzi a 375. oldalon, hogy ez a Precetto politico Romagnában egyszerre 229 személyre alkalmaztatott: ezek kötelesek voltak minden évben három nap hosszat egy, a püspök által kijelölt zárdában lelkigyakorlatokat tartani, három évi nyilvános kényszermunka büntetésének terhe alatt.

(2) Ellenben Conc. Trid. S. XIV. de Poenit. can. 8: "Si quis dixerit, ad confessionem omnium peccatorum non teneri omnes et singulos utriusque sexus Christi fideles juxta magni concilii Lateranensis constitutionem semel in anno: anathema sit."

182

eljut, ha egy szerencsés pillanatban a valódi bűnbánó szívnek szó nélkül kegyelmet hirdet. (1) De aztán ekkor a fülbegyónásnak vége van, akkor az nem törvény, nem feltétele a bűnbocsánatnak, nem szükségesség, csak a lelkiismeretében különösen megterhelt ember ragadhatja meg azt önként, mint jótéteményt, hogy szorongatott szívének az egyház tanácsát és érette teendő könyörgését a saját lelkészénél is megtalálja. De az én bizalmamra érdemes férfiúval való lelkiismereti tanácskozás jótéteményéből, miként annak szüksége egyéni viszonyaink közt előállhat, a római katolikus egyházban kényszer és hurok lett, mely a lelkiismeretet szorongatja, az erkölcsi érzést elfojtja és a keresztyén szabadságot megtagadja.

C) Elégtétel

A satisfactio hasonlóképp a régi katolikus egyház bűnbánati fegyelméből eredt, mely a bűnbánat ezen bizonyítékát kemény önmegtagadásokban szabta ki, hogy, mint minden emberi büntetés, a törvény megszeghetetlenségét megszilárdítsa, s egyszersmind vallásos jogi értelemben elégtételként szolgáljon Isten igazságosságának. (2) A satisfactio szót Tertullianus a római törvényszéki nyelvből vette át, és így még korábban használták ezen emberi elégtételre, mielőtt a keresztfán tanusított nagyszerű áldozatra ruháztatott volna. (3) Ezen önként elvállalt, vagy legalább önként súlyosbított vezeklésnek kegyes okoskodása az vala, hogy mentől kevesebbé kedvez az ember magának, annál nagyobb mértékű

(1) Cat. Rom. II,5,34: "Ejus rei filguram in decem leprosis animadvertimus, qui a Salvatore ad sacerdotes missi, antequam ad illos pervenirent, a lepra liberati sunt. Ex quo licet cognoscere, verae contritionis eam vim esse, ut illius beneficio omnium delictornm veniam statim a Domino impetremus."

(2) Perrone, T. VIII. de Poenit. §. 183: "Compensatio injuriae Deo nostris peccatis illatae."

(3) Tertul. de jejun. c. 3: "Ut homo per eandem materiam satis Deo faciat, per quam offenderat i. e. per cibi interdictionem." De cultu femm. 1,1: hogy minden asszonynak egy bűnbánó Évát kellene feltüntetni, "quo plenius id, quod de Eva trahit, omnis satisfactionis habitu expiaret."

183

kedvezményben fog Isten által részeltetni (1) A régi katolikus egyházban divatozott vezeklési műveletek rettenetes szigorát a nagy népegyházban enyhíteni kellett: az a bűnbánati szakramentumban általában véve bizonyos számú könyörgésre, böjtre és alamizsnaosztásra szoríttatott.

A vélemény mindig az volt, hogy azok éppen úgy szolgáljanak a jövőre nézve erkölcsi védőszer gyanánt, mint a múltra nézve igazságos elégtétel gyanánt, ebből kifolyólag épp annyira gyógyítók mint büntetők legyenek, úgy medicamenta mint satisfactiones, és mindkettőre való tekintetből, és így nem a tárgyilagos értelemben vett büntetés, mérték szerint eszélyesen kiszabandók; a gyóntató atya legyen bíró és orvos is egyszersmind. (2) Az elégtétező részesülését emellett oly dologiasan fogták fel, hogy az egyház az ő eredetére visszaemlékezve, ellene mondott ugyan annak, (3) de általában nem sokat gondoltak vele, ha a kiszabott bűnbánatot egy más személy hajtatja is végre. Beda venerabilis, aki a VIII. század kezdetének egyházi műveltségét képviseli, ezen tanácsot adta: "Aki a kiszabott zsoltárokat nem tudja elénekelni, válasszon egy igazhitű embert, aki helyette és az ő költségére ezt teljesíti." (4) Eadgar király bűnbánati rendelete ezen cím alatt: "Az előkelőkről," egy utasítást tartalmaz, hogy valamely kiszabott hét évi böjt miképp járatható le hat nap alatt a böjtsegédek elegendő száma által a

(1) Tertul. de Poenit. c. 9: "In quantum non peperceris tibi, in tantum tibi Deus parcet."

(2) Thomas in Suppl. qu. 8. art. 7.: "Poena post dimissionem culpae exigitur ad duo: ad debitum solvendum et ad remedium praestandum. Quantum ad debitum, quantitas poenae radicaliter respondet quantitati culpa. Quantum ad remedium, vel illius qui peccavit, vel aliorum: quandoque pro minori peccato injungitur major poenitentia, vel quia peccato unius difficilius potest resisti quam peccato alterius, vel quia in eo peccatum est periculosius quam in alio, vel quia multitudo magis prona est ad illud peccatum. Poena ergo in foro poenitentiae ad utrumque taxanda est." Conc. Trid. S. XIV. de Poenit. C. Cat. Rom. de Poenit. II. 5, 56.

(3) Conc. Cloveshovian. can. 27.: "Si placari per alios potest divina justitia, cur divites, qui pro suis flagitiis aliorum innumera suis possunt praemiis jejunia redimere, difficilius regnum intrare coelorum dicuntur?"

(3) Beda, Poenitent. X. 8.

184

germán esküsegédek modorában. (1) Nemrég hallottuk két asszonyságról, hogy bűneik miatti töredelmes bánatukban elhatározták maguk helyett szolgáikat böjtöltetni. Kedélyesebb az a tanács, hogy ha egy pap a bűnbánóra terhes böjtöt szab, böjtöljön ő maga is legalább két hétig, hogy ne illjék rá ezen ítélet: Jaj nektek, írástudók, ti elhordozhatatlan terheket raktok az emberekre, s magatok egy ujjal sem érintitek azt. (2) Ez az együttböjtölés nem jött gyakorlatba, de a skolasztika, valamint utána a római katekizmus a fennálló helytelen szokásokba belenyugodva, a szentek közösségének szépen hangzó neve alatt a kiszabott vezeklési cselekmények megfizetett helyettességet jóváhagyta, vagyis az eltagadhatatlan opus operatum-ot, (3) miként Kínában a súlyos büntetések, sőt még a halálos büntetés kiállására is helyettest vásárolhat, aki elég gazdag. A tridenti zsinat ennek nem mondott ellene, hanem mikor az elégtételek erkölcsi és pedagógiai jelentőségét, s azoknak a Krisztustól való függését kiemelte, csak az újí-

(1) Mansi. conc. col. T. XVIII. p. 525. s. de Magnatibus. Speil (237. o.): "Aki a helyettesítő elégtétel helyes voltát tagadja, azt is kénytelen tagadni, hogy Krisztus érettünk valóban eleget tett." – Nos, hát a katolikus egyházban ez a kettő mégis egyenértékű?

(2) Alcuin, de div. officiis, c. 13. Ilyen nézet nyilvánul meg egy frank és a merseburgi bűnbánati rendeletben Wasserschlebennél, Bussordnungen d. abendl. Kirche. 1851, 360. 388. s köv. o.

(3) Thomas in Suppl. qu. 13. art. 2.: "Quantum ad medicinam satisfactio unius non prodest alteri, quia ex jejunio unius caro alterius non domatur, nec ex actibus unius alius bene agere consuevit. Sed quantum ad solutionem debiti unus potest pro alio satisfacere, dummodo sit in charitate, ut opera ejus satisfactoria esse possint." Cat. Rom. II,5,72.: "In eo summa Dei bonitas praedicanda est, qui humanae imbecillitati hoc condonavit, ut unus posset pro altero satisfacere, quod quidem hujus partis poenitentiae maxime proprium est." Ez azáltal igazoltatik, hogy a keresztség által mi mindnyájan ugyanazon test tagjaivá leszünk. Speil (237. o.): "De arról egy szó sincs mondva, amit Hase mint a katekizmus tanát idéz, hogy a kiszabott vezeklési műveletek megfizetett helyettesítése jóba vétetik." Cat. Rom. l. c. "Qua re fit ut quodam pacto alter alterius onera portare videatur." – Ez a paktum általában véve mégis valamely neme a megfizetésnek, legyen az bár "alamizsna" név alatt.

185

tókat kárhoztatta, kik az új életet a legjobb bűnbánatnak tekintve az elégtételek mindennemű hasznát tagadták. (1)

A protestantizmus ezen elégtételeket, anélkül, hogy azoknak a régi bűnbánati fegyelemre vonatkozó történelmi jelentőségét félreismerné, (2) mint olyan emberi tételeket, melyek egyedül a Krisztus általi elégtételt, és egyedül a hitből folyó üdvösségét elhomályosítják, félrelökte; (3) azt is látták a szent könyvből, hogy a szélütöttnek, az elveszett fiúnak, a paráznának bűnei megbocsáttattak, és ezek üdvösségük iránt ígéretet nyertek, de az ő elégtételükről semmi sem olvasható, s Péterről is csak annyi, hogy sírt. (4)

Midőn a katolikus teológia arra irányozta törekvését, hogy az elégtételt, mint nem csupán a pedagógiai fegyelmet oltalmazza, ez a bűn és a büntetés közti különbségtétel által történt: a bűn eltöröltetik Istentől nyert teljhatalomnál fogva a lelkészi feloldozás által, a büntetést azonban Isten a maga igazságosságánál fogva nem engedheti el általánosan, de az örök büntetést átváltoztatja ideiglenessé, és amennyiben ez a földi életben nem észrevehető, a földöntúli életben a tisztítótűzben: ezen földöntúli, mégis ideiglenes büntetés helyett szolgálnak az önként elvállalt

(1) S. XIV. de Poenit. c. 8.: "Nemo unquam catholicus sensit, ex hujusmodi nostris satisfactionibus vim menti et satisfactionis Domini nostni obscurari vel aliqua ex parte minui, quod dum novatores intelligere volunt, ita optimam poenitentiam novam vitam esse docent, ut omnem satisfactionis vim et usum tollant."

(2) Apol. Conf. p. 183.: "Ex ritu publicae poenitentiae reliquum habemus nomen satisfactionis. Nolebant sancti patres recipere lapsos aut famosos, nisi prius spectata poenitentia eorum. Hi mores diu jam antiquati sunt."

(3) Conf. Aug. XV.: "Traditiones humanae institutae ad placandum Deum, ad promerendam gratiam et satisfaciendum pro peccatis adversantur evangelio et doctrinae fidei." Apol. Conf. p. 184: "De satisfactionibus disputavimus, ne susciperentur ad obscurandam justitiam fidei, neve aestimarent homines se propter illa opera consequi remissionem peccatorum."

(4) Speil, 239. o.: "Ha a szent könyvben nincs is említés a szélütöttnek a megnyert bűnbocsánat utáni vezekléséről, és Szent Pétert illetőleg is csak könnyeiről beszél, mégis nehéz lenne bebizonyítani, hogy mindkettő nem tartotta szükségesnek a további vezeklést, s azt nem teljesítette." – Én valóban nem bátorkodom ezen bizonyítást elvállalni.

186

elégtételek; tehát ebben is egy ügyes szabály észlelhető, hogy attól olcsóbban meneküljenek. Erre vonatkozó isteni parancsot hiába akarunk a szent könyvből felmutatni. Ami az elsőt illeti, még hallatszik ez: "teremjetek a megtéréshez méltó gyümölcsöket!" (1) De Keresztelő Jánosnak ezen figyelmeztetése az érzelemváltoztatásra vonatkozik, mely az erkölcsös tettekben nyilvánul meg, az Ábrahámtól való származásba vetett hiú bizalommal szemben. A bűn és büntetés közti megkülönböztetés jogos, a polgári életben gyakran előfordul, hogy a vétek, legalább látszólag, minden büntetés nélkül marad, s az is, hogy azután megkegyelmezés követi, de bizonyos büntetések még továbbis tartanak. De ha a vétek valósággal törölve van, akkor azokat többé nem mint a bűn büntetését, hanem csak mint annak következményeit érezzük, melyek a természet isteni rendjénél fogva, vagy csak a társadalmi életben is a véteknek függelékei, és az emberben, aki Istennel igazán ki van békülve, még természetüket is megváltoztatják. A halál egyházi nézet szerint bűn büntetése, a vétkesen végrehajtandó halálítélet; a keresztyénre nézve átszenderülés, a vértanúra nézve diadalmenet.

Azon titkot, hogy az ember Istentől a bűn által elszakadva, miként békülhet ki egyszersmind Istennel, az egyház az Istenember közbenjárása által oldotta meg. (2) Ha ez megengedi az isteni igazságosságnak a nagyobbat, a bűn megbocsátását, úgyhogy az a bűnös lelkiismeretében is csak mint az isteni kegyelem fájdalmasan kellemes érzése marad vissza: akkor mindenképp megengedi a csekélyebbet is, a büntetés elengedését, mely e szerint, ahol mégis bekövetkezik, többé nem szolgálhat a törvény megszegéseért, tehát az Isten igazságosságáért szükséges engesztelés gyanánt, hanem részint csak erkölcsi védőeszközként, részint másoknak ijesztésül. – Az utóbbinak csak kis mértékben van helye, mivel a büntetés nem halandó szemek előtt történik, hanem a túlvilágra van áttéve. Eszerint nem marad egyáltalában semmi elégtételféle, hanem csak puszta erkölcsi hatás magára a bűnbánóra.

(1) Mt 3,8. Más idézett helyek: Mt 4,17; Lk 24,47; Csel 2,38; Rm 6,19.

(2) Speil, 240. o.: "A katolikus egyház tanában soha sem volt meg azon titok, hogy az ember Istentől elszakadva, mégis miképp békülhet ki vele egyszersmind." – Ez valódi eretnek vallomás.

187

A katolikus gyakorlat sem gondol a vezeklés kiszabásánál pontos bírói mérlegelésre, amint ezt az elégtétel fogalma követelné, hanem számba veszi mindenekelőtt az egyéni, s netalán a közösségi szükséget. És így lehet bizonyos népies műveltségi állapothoz és szokáshoz képest ezen kiszabott vezeklési cselekményeknek némi jelentősége, míg a protestáns evangelium feltétele: a bűn miatti töredelmes bánat a megjobbulás komoly szándékával, és az üdvözítő hit, bárha nehéz benső igényeket állít fel, mindazáltal a könnyelmű kedélyűek úgy magyarázhatják, hogy valami futólagos feltétellel és bizalommal könnyen megszabadulhatnak bűneiktől. De a katolikus eljárás is csak növeli a veszélyt, mely már a bűn előszámlálásában rejlik, hogy ezen csekély vezeklési műveletek, ha képességgel és önként teljesíttetnek, a gyökeres szív- és életmegjobbítást pótolják, úgyhogy a gyónószék csak a bűnteher időszakonkénti lerázójává lesz, hogy közben vétkes szokásainkhoz visszatérhessünk.

És erkölcsi tekintetben mennyire nem kielégítők ezek a szokott vezeklési cselekmények, melyeket oly szerfelett dicsérnek! (1) Alamizsnát osztogatni, s eszerint Isten külső adományainak szükséges egyenetlen voltát a lehetőségig enyhíteni, vallásos kötelesség, melyre az iszlám még nagyobb súlyt helyez. Ez a vezeklési művelet a gazdagnak, aki mégis különösképp nehezen juthat be a mennyországba, igen könnyen teljesíthető, bárha a szegény is talál néha alkalmat pénzbe nem kerülő, talán általa is kevésre becsült szolgálata által gazdag alamizsnaadásra, és az özvegy asszony fillére nagy becsben áll. Tehát egy nagyon feltételes kötelesség mindenkinek vagyoni tehetségéhez s más egyéb körülményeihez képest, sőt mérték és megfontoltság nélkül sok kárt okozhat. Még

(1) Cat. Rom. II.5,70.: "Omne satisfactionis genus pastores docebunt ad haec tria praecipue conferendum esse: orationem, jejunium et eleemosynam. Nihil aptius ad exstirpandas omnium peccatorum radices esse potest. Nam quum omne, quod est in mundo, concupiscentia carnis sit, oculorum, aut superbia vitae, nemo non videt, hisce tribus morbi causis totidem medicinas, priori scilicet jejunium, alteri eleemosynam, tertiae orationem rectissime opponi. Praeterea si eos, qui peccatis nostris offenduntur, spectemus, facile erit intelligere, cur ad haec tria potissimum omnis satisfactio referatur: Deum oratione placamus, proximo eleemosyna satisfacimus, nos ipsos jejunio castigamus."

188

maga az a kezdetben oly hősies és szeretetreméltó assisi koldulórend is, mely a népekbe oly nagy kedvet oltott az alamizsnaosztogatásra, nyomort árasztott a román fajú nemzetekre, névszerint Olaszhon nemes szívű népére, midőn ezen megszentelt koldusság által, mely a koldulást mint istentiszteletet űzte, ez még a dolgozni képesre nézve is elvesztette gyalázatát. És nem is az Úrnak szava volt az: "miért nem adatott el a drága kenőcs háromszáz dénárért, hogy ezen összeg osztassék ki a szegények közt." Eszerint, az alamizsnaadás kiszabása valami jó cselekedetre való felhívás ugyan s javára is szolgál másoknak, amennyiben okosan gyakorolják; de hogy ezáltal mennyiben történik több, mint amennyit az egyszerű kötelesség követel, mennyiben szolgáltat elégtételt a korábbi vétségekért az Isten igazságosságának, és mennyiben gyakorol az adóra mélyebb erkölcsi befolyást, nem lehet belátni; egy hideg, könyörületet nem ismerő, valamint egy gyengeszívű, romlott ember egyaránt osztogathat gazdag alamizsnát.

A böjtölés bizonyos természetű emberekre testileg-lelkileg jótékony befolyást gyakorolhat. Egészséges ember köteles, ha a szükség parancsolja, komoly böjtöt, éhséget, szomjúságot, minden zúgolódás nélkül eltűrni, amennyire csak az emberi természet eltürni képes, és egészen természetes volt, hogy Nagy Sándor a vízzel töltött sisakot, mely különben is csupán az ő szomját csillapította volna, serege szeme láttára a forró homokba kiöntötte. De nyugodt életviszonyok közt azokra nézve, kik általában mértékletes életmódhoz vannak szokva, a kényszerü böjt által a gyomor nyomatékosan érdekelve van, és oly gondolatok szülemlenek, melyek ahelyett, hogy az érzéki élet fölébe emelnének, még inkább abba levonnak. Az is, amit elsősorban céloznak (a másnemű vágyak meggyengítése) a nélkülözések után még fokozott evési kedvvel kapcsolatos csere által legkevésbé elérhető – hacsak az egész testi szervezet a folytonos böjtölés által el nincs ölve – ami pedig a gyónási gyakorlatnak eszébe sem jut.

A szokásos katolikus böjt a vagyonosokra nézve mindenesetre nem sokat jelent, midőn (kivált a zárdákban) magas szintű művészet képződött ki s terjedt el az egész katolikus egyházban, hogy a tésztanemű étkek és halak segítségével egészen a vidráig, a melegvérű állatország feledésbe men-

189

jen. (1) Ellenben millió felebarátunk van enélkül is többnyire nyomorult böjti ételekre utasítva. Senki sem fog arra gondolni, hogy ezeknek böjtje istentisztelet volna. Jehova így szól: "Ámbár ők böjtölnek, kérésüket mégsem akarom meghallgatni." (2) Krisztus megtartotta az ő népe közt és csaknem egész Keleten népszerű böjtölési szokást, de az övéi között vidám arcot kell annak öltenie, (3) ő azt mint az áhítat ódon alakját az apostolok közt nem helyeselte, hanem csak úgy tekintette, mint az elvonuló gyász jelét a jövőben; és a vőlegény barátai nem gyászolhatnak, míg a vőlegény közöttük időzik. (4) Így ő mindig a keresztyének közt akar lenni, mint feltámadott, mint megdicsőített. (5) Ennélfogva a böjt a keresztyénség keretén belül csak mint általában önkéntes és az önfegyelemnek egyénileg gyakorolt eszköze lehet elfogadható.

Az imádság bizonyosan a vallásnak lélegzetvétele, de azon módon, amint gyónás alkalmával szokás szerint kiszabatik, egy bizonyos számu "Pater Noster" és "Ave Maria," inkább a pogányok azon érdem nélküli fecsegésére emlékeztet, melynek helyettesítése végett tanította a mi Urunk tanítványait a "Mi atyánk"-ra mint a keresztyén könyörgés mintaképére. (6) Az imádság a mi szívünknek megvidámítása, s a legfőbb vigasz minden nyomorúsagunkban; bizonyos imáknak elmondása vezeklésből vagy büntetésből a legszelídebb módon is csak ahhoz hasonlítható, midőn a gyermeknek büntetésből a szokottnál több óráig kell tanulnia,

(1) Speil, 241. o.: "A polemikus úr elfeledi, hogy itt mindenekelőtt a parancs iránti engedelmesség jő tekintetbe, hogy az embernek gyakran nagyon is nehezére esik a nem szabadon választott, hanem bizonyos napokra kiszabott, bizonyos énekekhez tartani magát, miként Évának nehéz volt az ismeret fáját illetőleg az önmegtartóztatás." – Ezek szerint Évára böjt volt szabva!

(2) Jer 14,12.
(3) Mt 6,16 sköv.
(4) Mt 9,14-17.

(5) Speil, 242. o.: "De mint feltámadott és megdicsőített, tehát az ő emberi voltában az égben van." – Dogmatikai oktatás, csak kissé kálvini jellegű.

(6) Mt 6,7. sköv. Speil, 243. o.: "Hát nem tudja Hase, hogy a "Pater noster" és a "Mi atyánk" ugyanaz?" – Ugyan honnan is tudhatnám azt! [Hase a gépies latin imamalmozást állította szembe az értelmes imával, s Speilnek erre az akadékoskodására csak gúnnyal felel. – NF]

190

míg az érett korú ifjú hálát ad Istennek azon szabadidőért, mely neki rendelkezésére áll, hogy mindig többet meg többet tanulhasson. Winkelmann, kinek fennkölt, a szép iránt lelkesült szelleme a római egyházra nézve mindenképpen rossz hódítás volt, azt írja egy barátjának Rómából: "Ma is meggyóntam, mindenféle szép dolgokat, melyeket latinul jobban lehet elmondani, mint anyanyelvünkön. Hét Miatyánkot és hét Ave-t kell elkönyörögnöm; szerencsétlenségre az Ave-t nem tudom, a Paternosterre nincs szükségem. Nem kapsz-e tőlem majd kedvet katolikussá lenni?"

Ő csak élesen és elkeseredve fejezte ki azt, mit ezren éreznek, kik a gyónószék alól magukat felmentették, és amit még ezren fognak érezni, nem azon veszély nélkül, hogy ezáltal saját egyházuktól elidegenedve azt gondolják, hogy egy Miatyánknak ünnepélyes közönség körében, vagy egy csendes szobában való elmondását is nélkülözhetik.

D) A bűnbocsánat [búcsú]

A bűnbánat további katolikus átalakulása a bűnbocsánat. Általános jelentésében, amint különösen a latin eredetű "indulgentia" név kifejezi, valamely elengedést jelent, legyen az a bűn, vagy legyen a büntetés elengedése. Mindenütt, ahol büntető hatalom létezik, lenni kell az emberi igazságosság tökéletlensége és annak az illendőséggel való ellenkezése szerint, egy teljes vagy részletes kegyelmezési hatalomnak is. Ez a régi katolikus egyház bűnbánati fegyelmében a községek, püspökök és tartományi zsinatok által gyakoroltatott szigorú lelkiismeretességgel, könnyebbszerűleg jóindulatból, sőt hiúsággal is helyettesítve, a vértanúk által, midőn ezek a kiközösített egyénekkel együtt részesülve az úri szent vacsorában, ezáltal azokat ismét visszafogadták; olyan eljárás ez, melynek az afrikai egyház részéről történt visszautasításáról tudomásunk van. (1)

(1) Tertul. de Pudicit. c. 22.: "Quis permittit homini donare, quae Deo reservanda sunt? Sufficiat martyri propria delicta purgasse. Quis alienam mortem sua solvit nisi solus Dei Filius. Qui illum aemularis donando delicta, si nihil ipse deliquisti, plane patere pro me! si vero peccator es, quomodo oleum faculae tuae sufficere et tibi et mihi poterit?" Hasonlóképp nyilatkozik Ciprián, csak több vonatkozással az erkölcsi és egyházi rendre. Speil (255. o.) szerint, ha a vértanúk csak könyörögtek érettük, mi hibáztatni való volna abban?

191

A bűnbocsánat sajátságos jelentésében két irányban képződött ki, részint mint egyházi kedvezmény, valamely kiszabott vezeklés, vagy bekövetkező, büntetés helyett egy könnyebb és az egyházra nézve is kellemesebb cselekményt engedélyezve, mint pl. zarándoklás, keresztesháború, szerzetesi élet; részint mint helyettesítés valamely dicséretes segélynyújtásra vagy egyházi vállalkozásra vonatkozó kegyes adományok által. Rendesen a második fajtát értik, ha a bűnbocsánat jogosultsága felett vita támad. Ez legelsőbben egy kevéssé dicsért eretnek felekezetnél, a manicheizmusnál észlelhető, ahol a "tökéletesesek," kik ezen dualiztikus hit terhes kötelességeit magukra vállalva (s ezáltal a maguk fenntartására képtelenné válva), a katekumenek által tápláltattak, kiknek számára ezért amazok könyörgéseik által bűnbocsánatot osztogattak, hogy a világi élet foglalkozásaiban és élvezeteiben részt vehessenek. (1) Azután az egész Kelet előtt ismeretes ótestamentumi véleményt, hogy a bűnöket alamizsnaadással tisztázni lehet, (2) azaz a bűnök bocsánatát Istennél a szegények iránt tanúsított jótékonyság által meg lehet nyerni, a legkellemesebben ajánlotta Salvianus egy talán gúnyos célzattal készített művében azok fösvénysége ellen, kik vonakodnak adomány és véghagyományi intézkedés által – legyen az szegények, vagy egyházak és jótékony intézetek számára – vétkeikért ezen legkönnyebb váltságpénzt megfizetni. (3) Ez lett az uralkodó gondolat a világiak általi zárdaalapításánál, mint a bűnök gyógyszere, mint a lelkek megváltása, (4) s többnyire az alapító egész rokonságáért, elődeinek lelkeiért, gyermekeiért, rokonaiért, cselédeiért.

De a bűnbocsánat határozott alakjának ártatlan eredete, mint

(1) A. V. de Vegnern, Manichaeorum indulgentiae. Lps. 1827.
(2) Daniel 4,24 Vulgata: "peccata tua in misericordiis redime!"
(3) Timothei ad Ecclcsiam catholicam l. IV. előtt 440, rendesen így idézték: Adversus avaritiam l. IV.
(4) Remedium peccatorum. Redemtio animae.

192

bizonyos vétkek büntetéseért szabott folyó ár és germán meghonosítása a bírság (compositio) népies utánzásában rejlik: a bírságot a sérelem mértékéhez képest fizetni szokták Istennek a szegények kezébe, vagy az egyháznak is. A keresztes had számára kötött adó olyanok részéről, kik személyesen részt nem vehettek, főleg a pápák kezébe folyt, kik az élén állottak ezen Kelet felé törekvő harcias keresztyén népvándorlásnak. Püspökök is hirdettek bűnbocsánatot templomok építése végett, a ferencesek nagymérvű Portiuncula-búcsúja egész népszerűen csak a legendán alapult, de miként már ez arra mutat, hogy állítólag a pápa osztogatta, úgy egyedül ő tekintetett jogosultnak széles körben elismert bűnbocsánatot elrendelni, (1) és a jubileumi év ünnepélye a XIV. századtól fogva adott alkalmat, hogy az olyanoknak számára, kik nem fogadhatták a bűnbocsánatot Rómában személyesen, eladás végett átküldjék az Alpokon, hol az Németországon és az északi országokban hívő és vásárolni kívánó népre talált.

A teológiának némi aggodalma támadt a kezdődő bűnvásár ellen. Abelard, midőn azt tanácsolták neki, hogy a Parakles templomának építése végett bűnbocsánatvásárt nyisson, azt felelte: "Egy olyan szokást, mely a népeknek botránkozást, nekünk gyalázatot okoz, nem akarunk behozni, hogy mi bűnbocsánatot osztogassunk, melyet senki más, csak egyedül Isten adhat". Berthold ferences szerzetes a XIII. században így prédikált: "Piha, te fillér-predikátor, hány lelket taszítasz le a pokol fenekére a te hamis nyerészkedéseddel, te gyilkosa a valódi bűnbánatnak! Az ördög legkedvesebb szolgáinak egyike, aki széjjeljár az együgyű emberek közt, s azt mondja, hogy neki hatalma van a pápától, hogy vállaidról bűneidet egy kis pénzért leemelje. Ne adjatok nekik semmit, akkor kényszerülve lesznek a csalással felhagyni." Aquinói Tamás megjegyzi, hogy a bűnbocsánatról mondott vélemény különféle. "Mert némelyek azt mondják, hogy az ilyen bűnbocsánat nem annyira értékes, mint ahogy magasztalják, hanem mindenkire nézve csak annyiban becses, amennyiben hite és áhítatos-

(1) Törvényes rendeletek püspöki bűnbocsánatot 40 napra, templomépítés végett egy évre engedélyeznek.

193

sága követeli; de az egyház azt úgy hirdesse, hogy az embereket bizonyos kegyes csalás által Istenhez csalogassa, miként az anya, ki gyermekének almát ígér, hogy azt járásra édesgesse. Mások azt mondják, hogy a megbocsátás mértéke nem egyedül az elfogadónak kegyességéhez szabandó, sem annak arányához, ami adatik, hanem azon dologhoz viszonyítva, melyért a bűnbocsánatot osztogatják. De ez sem menti meg az egyház bevett szokását, mely ugyanazon dologért egyszer nagyobb, másszor csekélyebb bűnbocsánatot szab ki." (1) Az egyházi teológia nyilván csak menteni akarta valamennyire, amit az egyházban mint tényt talált, és így vigasztalja magát az egyházi skolasztikus: "azt minden ember bevallja, hogy a bűnbánatnak mégis kell bizonyos beccsel bírni, mert istentelen dolog volna azt állítani, hogy az egyház valami hiábavalót tesz." (2) Ezen kívül még valami erkölcsi jelentőséget is felfedez azon hajlam folytán, melyet a bűnbocsánatban részesülő azon tárgy iránt nyer, melyért a bűnbocsánat adatik, feltárul szíve a kegyelem előtt, s így a bűnbocsánat nem a léleknek romlására van adva, kivéve hogyha rendetlenül osztogatják. Mindazonáltal ezen esetben is azon biztosításra buzdul Tamás, hogy akkor a bűnbocsánatot kiszolgáltató egyén vétkezik ugyan, de azért nem kevésbé fogja az abban részesülő a teljes bűnbocsánatot megnyerni. (3) Bibliai érvelését a teljes bűnbocsánatra adott általános teljhatalomra építette. (4) Mintha a mi Urunk azt mondotta

(1) In Suppl. qu. 25. art. 2.: "Circa hoc est multiplex opinio. Quidam enim dicunt, quod hujusmodi indulgentiae non tantum valent, quantum praedicantur, sed unicuique tantum, quantum fides et devotio sua exigit. Sed dicunt, quod Ecclesia ad hoc ita pronuntiat, ut quadam pia fraude homines ad bene faciendum alliciat etc. Hoc iterum non potest salvare consuetudinem Ecclesiae, quae interdum majorem pro eadem causa, interdum minorem indulgeritiam ponit."

(2) Ib. art. 1.: "Ab omnibus concenditur indulgentias aliquid valere, quia impium esset dicere, quod Ecclesia aliquid vane faceret."

(3) Ib: – "ita non est in destructionem indulgentias dare, nisi inordinate dentur." art. 21. "In arbitrio dantis indulgentiam est taxare, quantum de poena remittatur. Si tamen inordinate remittit, ita quod homines quasi pro nihilo ab operibus poenitentiae revocentur, pereat faciens tales indulgentias, nihilominus quis plenam indulgentiam consequitur."

(4) Egy katolikussá lett festő Rómában arra hivatkozott ellenemben, hogy már az apostoli hitalakzat elismeri a bűnbocsánatot, és valóban fel is hozott egy augsburgi püspökségben a 40-es években megjelent katekizmust, melyben a 3. artikulusban ez áll: "Ablass der Sünden" (a bűnök megbocsátása). Speil szerint (255. o.) Krisztus a paráznának, Pál a vérfertőzőnek Korinthusban bűnbocsánatot adott. Ellenben Klee, Dogm. III. k. 284. o.: "Nyilvánvaló, hogy a búcsúk valódiságának megalapozása végett a következő érvelés: "az egyház Krisztustól hatalmat nyert a nagyobbra (a bűnök elengedésére), éppen azért hatalmat a kisebbre is (a büntetés elengedésére)", nem kielégítő, mivel azon állítás, hogy a nagyobbra felhatalmazott minden kisebbre is fel van hatalmazva, nem elfogadható. Ez már abból is kiviláglik, hogy az áldozárok a bűnöket megbocsátják anélkül hogy búcsút adnának. "

194

volna: én nektek hatalmat adok bűnbocsánatot árulni élők és holtak számára. (1) Amit racionális érvelésnek neveztek, az csak a tényleges viszonyokkal való veszélyes kérkedés: az egyház szeretet nélkül cselekede, ha az ő földi, mindazáltal tűrhető büntetéseinek elengedése magában nem foglalná a földöntúli büntetések szelídítését is.

A kevésbé korlátolt eszű teológusok közt a történelmi elismerés ismét mindig fölmerült, hogy a bűnbocsánat csak az egyház által kiszabott büntetések elengedésében áll. (2) De mivel a gyónáskor kiszabott bűnbánati cselekmények általában szelídek, s maguk a hívek végrehajtják vagy gondoskodnak, hogy mások által az ő költségükre végrehajtassanak: alig maradna fenn valami tárgy a bűnbocsánatra, azért annak igazolására azon tan jött létre, hogy az inkább a tisztítótűz büntetésétől vált meg, érvé-

(1) Speil, 257. o.: "Sem Szent Tamásnak, sem más katolikus írónak nem jutott eszébe a Hase által reánk költött azon állítást képviselni, hogy az Úr azt mondotta: Én nektek hatalmat adok bűnbocsánatot árulni élőknek és holtaknak; mert az egyház ilyen ostobaságot soha sem tanított." – De aki németül ért, az ilyen ostobaságot nem is fog kiolvasni a fentebbiből.

(2) Az egyházi jog formulája szerint: "indulgentia de poenis injunctio" Klee, Dogm. III. k. 283. I.: Eszerint a búcsú az egyházi büntetésekre, azoknak enyhítésére, megváltoztatására s megváltására vonatkozónak látszik. Ellenben Perrone T. VIII. de Poenit. §. 8.: "Patebit, non solum turpiter arrasse Waldenses, Wicleffitas, Lutheranos etc. facultatem Ecclesiae a Christo datam esse concedendi indulgentias denegantes, sed et cum iisdem haereticis graviter lapsos esse Jansenistas nonnullosque scriptores neotericos circa indulgentiarum notionem, dum eas coarctant ad solam poenitentiae canonicae relaxationem."

195

nyes tehát nem csak az egyház, hanem Isten ítélőszéke előtt is. (1) Mi által és minő mértékszerben állanak elő ezen földöntúli büntetések a hívőkre nézve – s miért követelnek több elégtételt, mint azért, ami netalán a halál pillanatában az utolsó gyónás óta vezeklés nélkül maradt, ha már a feloldozás a gyónás alkalmával megtörtént, és az ekkor kiszabott elégtétel teljesíttetett – azt a katolikus teológia nekünk soha meg nem magyarázta, s amint látszik, önmagának sem.

Ez a bűnbocsánat érvényes volt az élőknek a földöntúli jövendőjükre vonatkozólag. De IV. Sixtus (1477.) bűnbocsánatot ígért a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek is. Az ebbe vetett hit legnagyobb jelentőséggel bírt ezen ügyre nézve, mert korábban egy bűnbocsátó cédula megvásárlása még csupán a hívő önzés érdeke volt, most a kegyelet dolga lett, a polgár és földműves utolsó megtakarított fillérét is szívesen odaadta, hogy valamely kedves halottját a hosszú tűzkínból kiragadja. Tetzelnek a bűnbocsánatot prédikáló papokhoz intézett rövid utasítása szerint így kellett beszélniök: "Nem halljátok-e meghalt szülőitek, testvéreitek, gyermekeitek jajgató hangját, ti őket a lángok közt hagyjátok, pedig vásárolhatnátok bűnbocsátó cédulákat!" – Ezellen azon kétely támadt, hogy vajon nem oldoz-e fel a halál minden emberi köteléket, vajon tehát valósággal van-e a pápának hatalma a holtak felett? Megemlékeztek azon nyilatkozatról, melyet Gelasius (495) tett egy római zsinaton. (2) "Azt követelik, hogy a halottak számára is bűnbocsánatot szerezzünk. Ránk nézve ez nyilván lehetetlen, mert az van mondva: amit ti a földön megköttök! Amik tehát többé nem a földön vannak, azokat nem az emberi, hanem az Ő saját ítélőszéke számára tartotta

(1) Thomas, ib. art. 1.: "Quidam dicunt, quod non valent (indulgentiae) ad absolvendum a reatu poenae, quam quis purgatorio secundum judici um Dei meretur, sed valent ad absolvendum ab obligatione, qua sacerdos obligavit poenitentem ad poenam aliquam. Sed haec opinio non videtur vera. Primo quia est contra privilegium Petro datum, Mt. 16. Unde remissio, quae fit quantum ad forum Ecclesiae, valet etiam quantum ad forum Dei. Praeterea Ecclesia, hujusmodi indulgentias faciens, magis damnificaret, quam adjuvaret, quia remitteret ad graviores poenas scilicet purgatorii, absolvendo a poenitentiis injunctis."

(2) Mansi Conc. Col. Tom. VIII. p. 183.

196

fenn; és az egyház nem merészkedik olyasvalamit kevélyen követelni, amiről tudja, hogy még a szent apostoloknak sem engedélyeztetett." Már Sixtus is kinyilvánította (1) minden botránkozás ellenében, hogy az ő bűnbocsánata csak oly módon használ a holtaknak, mint segítő közbenjárás, miként a hívőknek esedezése és kegyes alamizsnái, (2) de mint a hívők atyjának közbenjárása, ki a hatalom teljével van felruházva, az egyetemes egyház kincstárából a tisztítótűzben szenvedő lelkeknek segélyt nyújthat. De míg a német tartományokban még azon vitatkoztak, hogy a pápának van-e hatalma a purgatórium felett, úgyhogy ha akarja, azt éppen ki is ürítheti, VI. Sándor s legközelebbi utódai teljes bűnbocsánatot osztogattak a tisztító tűzben szenvedő lelkeknek. (3)

Az egyháznak ezen kincstárát már Halesi Sándor felfedezte, midőn a jó cselekedetek a szükségesen túlmenő érdemszerűségének s kikölcsönözhetőségének kelendő képzete szerint azon tant állította fel, hogy a Krisztus véghetetlen érdemeinek tőkéjéhez hozzátéve szűz anyjának és a többi szenteknek túlcsordulóan bőséges érdemeit, ezek együttvéve az egyház számára egy kimeríthetetlen kincstárt képeztek, s ez a kulcs felett rendelkező Péternek és utódainak rendelkezésére bízatott, hogy abból a töredelmes bűnösöknek földi bűneik teljes vagy részletes bocsánata végett a szükségest bölcsen adományozhassák. VI. Kelemen az egyház ezen kincstárára vonatkozó véleményt dogmává emelte, (4) s azt később már a purgatóriumban levő lelkek javára is felhasználták s azóta sem merült ki.

(1) Amort, de origine indulg. T. II. p. 292. "Cum nobis relatum esset in publicatione indulgentiae, per nos alias Ecclesiae Xantonensi consessae, plura scandala et discrimina fuisse exorta, praedicantesque in hujusmodi publicatione multos abusus commisisse etc."

(2) "Per modum sulfragii," az egyházi jelentés ingadozik az érettük való könyörgés és segélynyújtás között.

(3) Amort, T. I. pag. 209.: – "plenissima indulgentia per modum suffragii ipsis animabus in purgatorio existentibus pro plenaria poenarum relaxatione." Mindazonáltal ez a búcsúprédikálók részéről a római szerénység elhallgatott bevallása. Perrone, T. VIII. ib. 88. §.: "respcctu defunctorum, quoniam ipsi in Ecclesiaa juribus non sunt, sed solius Dci dominio subsint, non ita certus (mint az élőknél) est indulgentiarum effectus."

(4) Az Unigenitus bullában 1343-ból.

197

Ezen kinccsel való üzleti egybeköttetéeben következetes volna nemcsak a megérdemlett büntetések megváltása, hanem a bűntörlesztés is idegen érdemek beszámítása által, és miután minden hívő halála órájában legalább tűrhető lábon áll az egyházzal, s csak a tisztítótűztől kell félnie, a mennyei jog megvásárlása is.

A búcsúpredikálóknak adott pápai teljhatalom szerint ugyan előre fel van téve a bűn miatti töredelmes fájdalom, mint a bűnbocsánat feltétele, de már a bűnbocsánat megvásárlását, úgy tekintették, mint a bűnbánati készség zálogát, és különösen ahol a pápák egyházpolitikai célzásai jöttek tekintetbe, ott mindenkinek, aki a keresztet és kardot a római egyház értelmében felveszi, minden további kétely nélkül megígértetett a bűn és büntetés elengedése, miként e tekintetben a különben erkölcsileg szigorú VII. Gergely példaadóként járt elöl ezen hirdetésével: "Hogy Rudolf a német birodalmat kormányozhassa és védelmezhesse, mindenkinek, aki hozzá híven ragaszkodik a ti nevetekben, ó Péter és Pál apostolok, minden bűnei bocsánatát s ezen és a jövő életben a ti áldásaitokat ajándékozom." (1) Ez okból a római gyakorlatnak nem mond ellene (bárha némileg helytelenül van kifejezve), hogy 1830-ban a pápai hadseregből ejtett foglyoknál egy következő tartalmu cédula találtatott: "Száz évre terjedő teljes bűnbocsánat annak, aki a kiközösített király ellen fegyvert ragad". (2)

A jubileumi bűnbocsánat árulásával kezdődik a pápáknak azon panasza, hogy hívatlanok saját szakállukra a leggyalázatosabb feltételek alatt árulták a bűnbocsánatot: (3) de érdekében is állott

(1) Mansi, Concc. col. T. XX. p. 535.
(2) Aláírva de Angelis bíboros által.

(3) Bonifacius IX. (1390) ad Episc. Ferrariensem: "Ad audientiam Nostram fide dignorum quamplurium relatio perduxit, quod quidam religiosi diversorum, etiam mendicantium, Ordinum et nonnulli clerici saeculares, etiam in dignitatibus constituti, asserentes se a Nobis missos praetensas facultates simulant, cum etiam pro quahibet parva pecuniarum summula non poenitentes ab atrocibus delictis absolvat, et indulgentiam elargiri pro nihilo ducant, ut hominibus perpetuam felicitatem in hoc saeculo polliceri conentur et aeternam gloriam in futuro et quaestum nomine camerae apostolicae se percipere asserant, et nullam de illa nihilominus rationem velle reddere videantur." – Úgy látszik, az utolsó a fő ellenvetés, mert be kell szedni és ad reddendum computum és ad receptis kell kényszeríteni.

198

a megbízott bűnbocsánathirdetőknek, kik nagy összeget voltak kötelesek beszolgáltatni, az erkölcsi feltételt a lehetőleg csekélyre, a bűnbocsánat értékét pedig mint bűn és büntetés alóli mentesítvényt a lehető magasra becsülni, Tetzel csak népszerű ékesen szóló szája volt az ilyen nyegleségeknek. Akkor is azt mondották, s most is azt mondják ugyan: a pénz nem ára, csak feltétele a bűnbocsánatnak. (1) Ugyanilyen joggal mondhatná bárki: én egy disznót fogadtam el, nem szabott árért, hanem azon feltétellel, hogy érette 10 tallért fizessek. A római egyház úgy tűnik fel, mint az a pénzváltó, kit a mi Urunk a templomból kiűzött. Ez minden erkölcsi fogalmak felfordultságára mutatott, s Luther előtt már jóval a komolyérzelmű kortársak a lélek meggyilkolásának nevezték, és hogyha a keresztyén.ségnek nem volna bizonyos elpusztíthatlan erkölcsi alapja, az egyháznak ez a valódi kincse, az emberek ahelyett hogy a jó tettekkel fárasztanák magukat, inkább rabolnának és gyilkolnának, hogy gazdagságot szerezzenek, és még mindig maradjon nekek is elég, habár annak egy részével bűnbocsánatot vásárolnának. (2)

Ez a bűnbocsánattal történt vétkes kereskedés a XV. század végével s a XVI. kezdetével alamizsnát gyűjtött előbb a törökök elleni háborúra, azután a Péter temploma építésére. Németországban ugyan széltében beszélték, hogy X. Leó ezen bűnbocsánati összeg egy részét Magdolna nővérének ígérte kiházasítási ajándékba, és olasz történészek igazolják ezt. (3) Azonban ez az építmény

(1) Perrone, T. VIII. ib. §. 6.: "Si qua olim pecunia exsolvebatur ad indulgentias lucrandas, haec non exigebatur ut indulgentiarum pretium , sed tanquam conditio, perinde ac caetera pia opera."

(2) Perrone (T. VIII. ib. §. 28.) diadallal említi e tételt: "adversarios, qui nobis exprobrant indulgentiarum excessum velut contrarium principiis moralitatis, splendidum praebere testimonium doctrinae catholicae circa necessitatem satisfactionis, cujus indulgentia non est nisi diminutio quaedam." – De még senki sem találta a bűnbocsánatárulás erkölcsi veszélyét az elégtételek veszélyeztetésében, hanem az indulgentia-árulás által elősegített azon néphitben, hogy a vétek büntetlen marad, s a mennyország megvásárolható.

(3) Guicciardini és Sarpi. Ellenben Contelori azt állítja, hogy az egész pápai levéltárt átkutatta, de ilyen szentségtörés bizonyítékát sehol sem találta; ezt neki igenis el lehet hinni.

199

minden esetre nagy összeget vett igénybe, s végzetteljesnek tűnik fel, hogy a római katolicizmus legfenségesebb műve, mely egyszer majd a maga nagyszerű romjaival fog róla tanúskodni, vagy, miként jelenleg a Pantheon, akarata ellenére idegen kultusz szolgálatára fog állani, a legközelebbi okot adta azon eseményre, mely a katolikus egyháztól a népeknek majd felét elszakította, és még mindig fenyegetőleg áll ezen egyház jövője előtt.

Luther az ő téziseiben még így vélekedett: "Aki a pápai bűnbocsánat igazsága ellen beszél, átkozott legyen. De aki a bűnbocsánat áruló, dévaj és szemtelen szavai ellen fellázad, legyen megáldva. Haszontalan léhaságot hirdetnek az embereknek, akik azt állítják, hogy mihelyt a garas a ládába vetve koppan, azon perctől fogva a lélek a purgatoriumból kiindul." Ő csak arra gondolt, hogy a bűnbocsánatot eredeti ártatlan jelentésére visszavigye. "A pápa nem akar s nem is engedhet el más büntetést, mint amelyet ő az egyházi törvények értelmében kiszabott. A pápáéhoz hasonló hatalommal a tisztítótűz felett bír mindenik püspök és lelkipásztor a maga püspöki kerületében és egyházközségében. Minden keresztyén, aki töredelmes bánatot érez bűnei miatt, a gyötrelem és vétek teljes bocsánatát nyeri, mely őt bűnbocsátó cédula nélkül is megilleti. A keresztyéneket arra kell oktatni, hogy a pápának akaratja és véleménye nem az, hogy a bűnbocsánat megváltása az irgalmasság valamely művéhez hasonlíttassék. A keresztyéneket arra kell oktatni, hogy a pápa, ha tudomására jutna a bűnbocsánat áruló gyalázatos nyúzása, inkább akarná, hogy Szent Péter temploma hamuvá égjen, mintsem hogy az az ő juhainak bőre, húsa és csontja árán épüljön fel. Mesterükkel együtt pokolba jutnak, akik a bűnbocsánati levelek által üdvösségüket biztosítva vélik. Az egyháznak igazi, valódi kincse a szent evangélium."

Emberi rövidlátás és szenvedély volt (mely azonban mégis isteni végzetet töltött be), hogy ezen vitatételekre, melyek ugyan a reformációt már méhükben hordozzák, de még az ő katolikus jogosultságokba vetett jóhiszeműséggel, csak a pápai hízelgők eretnekítő iratai feleltek, és végül az egyházi átok. Ekkor azonban ellenfelei által önmagával is tisztába jőve, Luther a schmalkaldeni cikkekben haragosan öntötte ki szíve érzelmeit, midőn

200

a miséről szóló értekezése alkalmával a bálványimádás titka alatt, mely a misét létrehozta, a bűnbocsánatról is megemlékezik: "Így élőknek és holtaknak adják, pénzért, és a gonosz Júdás vagy a pápa Krisztus érdemeit a többi szentekéivel együtt eladja abban. Mindezt nem lehet eltűrni, és nem csupán Isten igéjének, hanem ellene van a hit első cikkelyének is, mert Krisztus érdeme nem a mi cselekedeteink vagy fillérek által, hanem kegyelemből hit által nyerhető el, nem a pápa hatalmából, hanem az egyházi tanítás és Isten igéje által."

A német nemzet a nürnbergi birodalmi gyűlésen (1523), az ő 100 sérelme közt a Luther panaszait lényegében magáévá tette, miszerint a római egyház üdveszközei csak pénzért megvásárolhatók, sőt pénzért a világiaknak a házasságtörés s a lelkészeknek az ágyastartás is megengedtetik. A tridenti zsinat a búcsút anélkül, hogy ennek lényege felett bármiféle határozatot hozott volna, mint Krisztus bűnbocsátó teljhatalmára és az ősrégi hagyományra alapozott intézkedést a keresztyénekre nézve nagy mértékben üdvösnek nyilvánította, s ennek megtámadóira átkot mondott, mindazáltal a becsúszott visszaélések bevallása mellett azok megszüntetését óhajtotta, s általában minden ezzel űzött utálatos nyereség eltörlését határozta. (1)

Ezen idő óta a bűnbocsánattal való kereskedés nem volt szokásban. (2) A reformáció ebben is javító hatást gyakorolt a római egy-

(1) S. XXV. de Indulgentiis: "Quum potestas conferendi indulgentias a Christo Ecclesiae concessa sit, atque hujusmodi potestate divinitus sibi tradita antiquissimis etiam temporibus illa usa fuerit: S. Synodus indulgentiarum usum, christiano populo maxime salutarem et s. conciliorum auctoritate probatum, in Ecclesia retinendum esse docet, eosque anathemate damnat, qui aut inutiles esse asserunt, vel eas concedendi in Ecciesia potestatem esse negant. In his tamen concedendis moderationem adhiberi cupit, ne nimia facilitate ecclesiastica disciplina enervetur. Abusus vero qui in his irrepserunt, et quorum occasione insigne hoc indulgentiarum nomen ab haereticis blasphematur, emendatos et correctos cupiens generaliter statuit, pravos quaestus omnes pro his consequendis, unde plurima abusuum causa fluxit, omnino abolendos esse."

(2) Speil, 260. o.: "Manapság is csatoltatik bűnbocsánat az alamizsnához, s mégis Hase a tridenti zsinat utáni korról azt állítja, hogy azóta többé nem bocsáttatik áruba a bűnbocsánat. Ami jelenleg többé nem árubabocsátás, miért lett volna az korábban? Az egyház tana nem változik de az ő ellenségeinek pártszellemtől sugalmazott nézetei igen." – Ha jelenleg netalán szabad tetszésre bízatik 100 "Pater noster"-t rendelő gyónási kiszabványt alamizsnára változtatni, vagy ha Rómában némely templomok áhítatos látogatásáért bizonyos bűnbocsánat nyerhető, – talán ugyanolyan eljárás-e ez, mint volt az akkor, midőn Tetzel s a hozzá hasonlók nagy pompával körülutaztak a kegyelemnek olyan idejét hirdetve, amilyen a Krisztus szenvedése óta még soha sem volt, s biztosítva, hogy a bűnbocsánati cédula által tisztává lesz mindenki, mint Ádám a paradicsomban, s Rómában jókat mulattak a "peccata Germanorum" felett. A katolikus egyház gyakorlata mégis nagyon megváltozott. A bűnbocsánat egykor erkölcsrontó volt, most csak felesleges, és úgy, amint Rómában tömegesen kapható, sületlen.

201

házra, s a kegyes érzelmű pápák azt állították, hogy a bűnbocsánattal való kereskedés iszonyúságai, amint azok Németországba gyakoroltattak, Rómában nem voltak ismeretesek, – a szándék bizonyára nem volt az velük. Azonban mindig rossz jel, hogy valamely egyház kebelében annak nevében oly keresztyéntelen dolgok lehetségesek lehetnek. Amit jelenleg a protestáns polemika bűnbocsánatárulásnak nevez, az bizonyos mérsékelt irodai költség a más úton kiérdemelt bűnbocsánati levelek kiállításáért azok részére, akik ezt kívánják. Ezek szerint a bűnbocsánat csak hagyományosan maradt fenn bizonyos egyházi cselekményekért, különösen mint kiváltság és ünnepi ékesség bizonyos oltárokra, templomokra, temetőkre és ünnepekre nézve. Így Rómában némely, állítólag a vértanúk és apostolok vére által megszentelt helyeken levő oltárok azon kiváltsággal ruháztattak fel, hogy ha valaki ezeken misét olvas, vagy ilyen célból olvastat, ez által egy lélek a tisztítótűzből kiszabadul. Némely templomok minden egyes meglátogatásuk által, vagy nagyobb ünnepeiken bűnbocsánatot biztosítnak az évek határozott hosszú sorára. Így a száz és ezer évre terjedő bűnbocsánat, mely Rómában ezen módon csekély fáradsággal kiérdemelhető, csak a tisztítótűzre vonatkozhatik – és ezen magokban véve tekintélyes számok mégis elenyésznek a teljes bűnbocsánat mellett, mellyel még más templomok kínálkoznak. Igazságtalanságnak tetszhetik, hogy azokra nézve, akik Rómában honn vannak, vagy oly szerencsések, hogy oda juthatnak, oly könnyűvé válik legalábbis felesleges bűnbocsánatot szerezni: mindazonáltal azzal vigasztal a római teológus, hogy alig található oly szegény ember, aki ne szerezhetne magának bűnbocsá-

202

natot. (1) De még a katolikus dogma határain belül is alig lehetne valami olyan gondolatot keresni, mely a száz évre terjedő, vagy teljes bűnbocsánatok ezen teljességét igazolná; azok kedvezményi bizonyítékok egyes pápáktól kinyerve, és egyes kedvenc helyeknek ajándékozva.

Az ilyen bűnbocsánatok valóságos elnyerhetésére nézve legalább a reformáció utáni katolicizmusnál előfeltétel a folytonos őszinte bűnbánat és gyónás. Mindazonáltal még mindig csábítóan nyomul előtérbe a pusztán külsőleg végrehajtott cselekedet. Ott pl. San Lorenzo templomában, Róma falai előtt egy felirat az ezen magánosan álló ókori bazilika látogatóinak minden vétkeik bocsánatát hirdeti. (2) San Pudenziana temploma, mely a régi Suburrában feküdt, újabb kori ízlés szerint átalakítva, s mégis az antik thermákra építve s ennek oszlopaival ellátva, egy oltárral dicsekszik, melyen Szent Péter házigazdájának, Pudens tanácsosnak vendégszerető házában, misét szolgáltatott, itt egy felirat ezt ígéri: "Aki ezen templomot meglátogatja, minden nap háromezer évre terjedő bűnbocsánatot, bűnei harmadrészének elengedését, és még sok más engedményt nyer." (3) Nagyon erős

(1) Perrone, T. VIII. ib. §. 29: "Vix quemquam reperiri, qui mediis omnibus destitutus sit ad sacras indulgentias lucrandas."

(2) "Remissionem omnium peccatorum." Perrone (ib. §. 39) mint magától értetődőt utána teszi: "nempe poenam peccatis debitam rite dispositis."

(3) "Visitantes hanc Ecclesiam singulis diebus consequuntur indulgentiam trium millium annorum et remissionem tertiae partis peccatorum suorum aliasque quam plurimas, et praesertim in die stationis, quae est feria tertia post tertiam dominicam quadragesimae et in festis SS. Pudentis et Pudentianae." Ugyanez olaszul is. A külső ajtó felett: "indulgentia plenissima perpetua." Ennek dacára úgy látszik, hogy a rómaiak semmit sem adnak a mindennapos bűnbocsánatra, mert midőn én, hogy a Steitz (Buss-sacr. 193. o.) útján tudomásomra jutott feliratot megvizsgáljam, a hét több napján ott valék, az ajtót mindig zárva találtam, s csak vasárnap reggel kinyitva, s a templom akkor is egészen üres volt, kivéve egy pár gyermeket, kik kíváncsiságból utánam szaladtak. Speil, 259. o.: "Hase ezt a templomot meglátogatta, hogy a feliratot megvizsgálja; hogy vajon megtalálta-e, szavaiból nem tűnik ki. Mi kétségbevonjuk ezen feliratot, mert a pápák nem adnak semmi ezer évre szóló ilyen bűnbocsánatot, sőt inkább az ilyen állítólagos bűnbocsánatot valótlannak és költöttnek nyilvánították. Az egyház sem ad soha csak a bűnök egy részére nézve bocsánatot, és a bűnbocsánatban egyáltalán semmi bűn nem engedtetik el." – Én először is idéztem a feliratot latinul, emellett megjegyeztem, hogy erre először D. Steitz által figyelmeztettem. Milyennek kellene eljárásomat nevezni, ha én a feliratot a nevezett templomban nem találtam volna meg, hanem csak a Steitznál levő német idézetet saját szakállamra fordítottam volna latinra! Emellett még az én megjegyzésem, hogy az a nép nyelvén is ott áll. Különb bizonyítékot még csak nem is adhatnék a tiszteletre méltó német tudósnak. De ezen dolgot még most is kétségbevonni, mivel az egy boroszlói pap hitvány áruraktárába nem illik bele – nem akarom kimondani, hogy ez minek nevezhető.

203

tudományos gyanítás, hogy az ilyen középkori templomoknál szokásban volt ígéreteknél a "bűn" alatt a bűnt megillető büntetés értendő. (1) Ezek inkább azon régi figyelmetlenséghez tartoznak, mely a bűnbocsánatot a vétekre és egyszersmind a büntetésre vonatkozónak gondolta; s ezeknél a feliratoknál is még mindig hiányzik a belső feltétel, és így tagadhatatlan marad, hogy a templom éppen a pápa szemei előtt ünnepélyes és emlékszerű hirdetésben ezen megszentelt helyiségbe való puszta belépésért is többé vagy kevesebé teljes bűnbocsánatot ígér.

A szenthét folyama alatt a főpoenitentiarius-bíboros meghatározott délutáni órákban a főtemplomokban valami trónhoz hasonló széken ül, hosszu ércszegélyű vesszőjével, mely úgy néz ki, mint egy fonal nélküli horgászbot. A nép minden rétegéből való emberek kor- és nemi különbség nélkül térdelnek előtte, többnyire öt-hat egyszerre, ő vesszője hegyével mindeniknek fejére tapint, azután ezek felállanak, s helyüket azonnal mások foglalják el. Ezt a legközönyösebb arccal cselekszi, anélkül, hogy csak egy szót is mondana. Különben azt tartják, hogy itt az olyanoknak, akik másutt meggyóntak, kivált a nehéz, s a pápa részére

(1) Perrone, T. VIII. ib. §. 37: "Cum peccati nomen passim usurpetur ad significandum poenae reatum, hoc sensu intelligi debent formulae: per indulgentias remitti peccata, aut tertiam partem peccatorum, – nempe poenam peccatis debitam rite dispositis." Speil, 254. o.: "A katolikus tan egyik legalaptalanabb rágalmazása, hogy a bűnbocsánat bárminő vétkek elengedése volna." – Legalább a katolikus gyakorlatra vonatkozólag a fentebbiek után szerényebben kellene kifejezni magát a katolikus mentegetőzésnek.

204

fenntartott esetekre nézve adatik feloldozás. (1) De egy pap, akit én ezen cselekmény láttára kérdeztem, azt felelte: "Nem, ezeknek nem volt szükség meggyónni." És mintegy mentegetőzve hozzátette: "Ez nem a nehéz, hanem éppen a könnyű vétkekért történik." Egy minden dologgal ismerős, Rómában otthonos diplomata, kivel erről beszédbe elegyedtem, azt állította: "Ez általánosságban az egyház büntető hatalmának elismerése, néha én is teljesítettem." Egy ilyen feltűnő, évenként előforduló esemény határozatlansága mellett mi egyebet gondolhat az emberek legnagyobb része, minthogy az előkelő egyházfejedelem vesszője által minden bűneitől nagy hirtelenséggel megmenekülhet!

Ha a bűnbocsánat csak az egyházi büntetésekre vonatkoznék, előre feltéve az okos és lelkiismeretes eljárást, akkor afelett azon körökben, melyek általában az egyházi büntetéseket elengedik, nem volna miért vitatkozni. De akkor annak a századok óta gyakorlatban levő bűnbánati szakramentumra nézve semmi jelentősége nem volna. Ez teljesen a tisztító tűz fenyegető várásában rejlik, ahogy az ilyen bűnbocsánat árulásának jogosultsága az egyház kincséről szóló tanban.

A tisztítótűz dogmája szerint minden a katolikus hitben elszenderült és üdvösségre rendelt léleknek a földön nem eléggé törlesztett bűneiért egy meghatározott közös helyen bizonyos kínokat kell szenvednie, mely a hátramaradtak könyörgései és miséi, valamint bűnbocsánatvásárlás által enyhíthetők és megrövidíthetők. Miután a tisztítótűz csak a szelídített és ideiglenességre leszállított pokol, annak büntetéseit úgy képzelik, mint tűzkín okat, bárminő legyen is a tűz, melybe a lélek jutand. Az újabb

(1) Erinnerungen eines ehemaligen Jesuitenzögling's 336. o.: "Egy bíboros ült ott a trónon pápai teljhatalommal felruházva, hogy minden odajáruló vezeklőnek minden bűnét megbocsássa, a pápa számára fenntartott eseteket is." Akkor, 1847-ben, úgy látszik, nem volt nagy hajlam ezen alkalom használására. Mert, folytatja tovább a tudósítás: "sok nép környezte a bíborost és udvari kíséretét, de hogy nyilvánosan egy bűnös sem jelent meg, érthető volt; miután a bíboros az órát kiülte, eltávozott." A Diario romano-ban, a római ünnepnaptárban minden illető templomnál csak ennyi van megjegyezve: "il Cardinale Penitenziere maggiore assiste per ascoltare le confession."

205

katolikus teológia, a felvilágosultsághoz szerényen csatlakozva, a tűzben csak a lelkiismeret mardosásának képét akarja felismerni, melyben egyedül a lélek ég. A firenzei zsinat végzésében mindenesetre csak tisztító büntetésekről van szó, mivel a keletieknek, kikkel a zsinat állítólagos egyesülést hozott létre, okuk volt a tisztító tüzet elutasitni. Trident is a tisztítás, a purgatorium általános kifejezése mellett maradt, és intett annak szorgalmas hirdetésére, de kizárni rendelte az elméskedő kérdéseket, kíváncsiságot, babonát, s mindazt, ami gyalázatos nyerészkedés színét viseli. (1) A római katekizmus a "tisztítótűz" népies kifejezését használja. (2) A Bellarminus által támogatott egyházi hagyomány közönséges tüzet képzel, (3) s így teszik szemlélhetővé ezt az egyház tekintélye alatt a gyászmisék mellékletéül készült áldozati kalodák, melyek a búcsújáró helyeken, pl. Altöttingben, a nép képzelőtehetségét lángokkal töltik el: egy odamázolt vagy odafüggesztett kép egy falka meztelen lelket ábrázol, melyekre egy tűzfolyamból, melyben állanak, a lángok reá csapkodnak. Eszerint az újabb teológiai nézet egy a tradíciótól ugyan eltérő, mindazonáltal a hitcikkel megegyező fejlemény, amennyiben az annak lényeges tartalmát magában foglalja, miszerint az a megholtakra nézve a vezeklés fájdalmas ideje, mely az élők segélynyújtása által enyhíthető.

A tisztítótüzet alátámasztó bibliai hivatkozás a makkabeusi korszak bizonyos eseményére, (4) mindenesetre a reformáció előtti gyakorlat legfontosabbikát tartalmazza: egy összeg pénz a főpaphoz küldve, hogy engesztelő áldozat által a csatában elesetteknek, kiknél a bálványimádás bizonyos jelét fedezték fel a halottak

(1) S. XXV. Decr. de Purgatorio. S. VI, can. 30. Előrelátó átalánosságban Professio Fidei Trid.: "Constanter teneo purgatorium esse animasque ibi detentas fidelium suffragiis juvari."

(2) Cat. Rom. I,7,3: "Est ignis purgatorius, quo piorum animae ad definitum tempus cruciatae expiantur, ut eis in aeternam patriam ingressus patere possit, in quam nihil coinquinatum ingreditur."

(3) De Purgat. II.11.: "Communis sententia theologorum est, verum et proprium esse ignem ejusdem speciei cum nostro elementari. Quae sententia non est quidern de fide, quia nusquam ab Ecclesia definita est. Tamen est sententia probabilissima: 1) propter consensum scholasticorum; 2) propter Gregorii auctoritatem, 3) propter Augustinum etc."

(4) Makk 12,40. sköv.

206

feltámadásakor vétkeik bocsánatát eszközölje. Ebben a későbbi zsidóság nézete szerint a már megholtak sorsa változásának lehetsége rejlik, mig az ótestamentum kanonikus könyvei szerint a halottak birodalma felett Istennek kegyelme többé nem uralkodik. (1) Az újtestamentumi hivatkozás (2) csak egy példabeszéddé vált szólásmód, melynek a földöntúli élettel semmi teendője.

Az órómai halotti áldozatból a kedves megholtakért mondott keresztyén könyörgéssel egybekapcsolva, annak meggondolásával együtt, hogy az egyesek halálától az ítéletnapig terjedő hosszú idő reájuk nézve mégiscsak javító és szabadító hatással bírhat, gyanítások származtak, (3) melyek először Nagy Gergely által, ki a purgatóriumból segélyért esedező lelkek megjelenéséről tudott mesélni, határozott népies alakot nyertek. Bármiként gondolkozzunk is ezen hit történelmi meggyökerezéséről, minden történelemben jártas ember meg fogja engedni, hogy a tisztítótűz ezen pápa által lett a keleti egyház előtt idegennek maradt hatalommá a nyugati egyház tudatában, (4) s később az ez iránti érdekeltség éppen a bűnbocsánattal kapcsolódott össze.

A reformáció a tisztítótüzet, mint az ördög álarcát elve-

(1) Zsolt 88,12; Ésa 38,18. sköv.
(2) 1 Kor 3,15.

(3) Tertul. De Monog. c. 10. De Anima c. 58. August. Enchir. c. 69: "Est ignis (1 Cor 3,11 s.) tentatio tribulationis in hac vita. Tab aliquid etiam post hanc vitam fieri incredibile non est, et utrum ita sit, quaeri potest. Et aut inveniri aut latere, nonnullos fideles per ignem quendam purgatorium, quanto magis minusve bona pereuntia dilexerunt, tanto tardius citiusque salvari."

(4) Speil (247. o.) a régi görög egyházi atyáktól a legszebb bizonyítékokat idézi a tisztító tűz mellett; és még többek is vannak. "Ezen bizonyítékok tanúsítják, hogy Hase mennyire téved, midőn azt állítja, hogy minden történésznek meg kell engednie, hogy először Nagy Gergely által lett a tisztítótűz egy, a keleti egyház előtt idegennek maradt hatalommá a nyugati egyház tudatában." – Speil az alexandriai platóni eredetű képzetet, mely a jelkép és ennek értelme közt ingadozva, a világ végével egy tűzkeresztséget vár, melyen minden teremtménynek keresztül kell esni, egy a VI. században Órigenész több különc véleményével együtt elkárhoztatott tant téveszt össze a nyugati tisztítótűzzel, az ehhez való látszólagos hasonlóságánál fogva. Ezért előtte megfoghatatlannak tetszik, hogy a görögök a firenzei zsinaton a "tűz" ellen zúgolódhattak.

207

tette, közelebbről a búcsúval és babonával való összefonódása miatt, mert az ellenkezik a hit azon főcikkelyével, hogy az ember az ő cselekedetei és bűnbánata által engesztelődik ki Istennel; Isten a halottakat illetőleg nem is adott semmi parancsot, (1) és a megjelenő segélyért esedező lelkek az ördögnek szemfényvesztései. (2)

A tisztítótűz magasztalására felhozták, hogy ez a népben a lélek halhatatlansága iránti hitet élénken fenntartja, és ezt kénytelenek vagyunk megengedni. Egy római polgárasszony, ki a hozzá beszállásolt protestánsok előtt az erős szellemet akarta játszani, azzal dicsekedett, hogy ő nem hiszi a padre eterno-t, az Atyaistent, ő csupán az anime benedette-t, a tisztítótűzben levő lelkeket hiszi, egyebet semmit. (3) De az ébredő népértelem előtt e regés képpel igen könnyen elenyészik az eszme igazsága is. Möhler a protestáns nézetnek azt lobbantotta szemére, hogy az a tisztitótűz nélkül vagy a legteljesebb ellentmondást tartalmazza, az embert vétekkel bemocskoltan engedvén a mennyországba jutni, (4) vagy a halált egy hirtelen mágikus átváltozásnak gondolja, mely által a bűn a testtel együtt gépiesen és erőszakkal leválik.

Bizonyos, hogy az egyik éppoly kevéssé gondolható el, mint a másik. A haldoklók legnagyobbrészt valóban igen jók a pokolnak, és bizonyosan igen rosszak a mennyországnak. El kell ismerni, hogy itt a reformátori protestantizmusban homály lebeg, midőn annak jogosult tagadása még nem vált határozott állítássá. De a protestáns tudományosság ezt rég észrevette, és csatlakozva az alexandriai iskola régi tanához, (ugyan nem annak azon mesés képzelgéséhez, miszerint a megholtak lelkei egy égő világ lángtengerén át vonulva tisztulnak meg, hanem annak az emberi szabadság szétrombolhatatlanságába vetett erkölcsi hitéhez) elismerte Istennek kegyelmes kormányzását és az emberi szellem fejlődési tehetségét. Ha Möhler egyenesen a katolicizmus sajátságához számítja azt,

(1) Art. Smalc. p. 307. s. Calvini Instit. III. 5. 6: "Exitiale Satanae commentum, quod crucem christi evacuat."

(2) Conf. Helv. II. c. 26.
(3) Bilder und Skizzen aus Rom. Stuttg. 1844. 82. o.
(4) 218. o. – legyen az (a Krisztus érdemével) fedezve, vagy nem fedezve.

208

hogy ez "az embert soha sem tudja önmunkásság nélkül gondolni", (1) és a tisztítótüzet úgy írja le, mint a különböző, a szeretet szövetségi jelvényével elszenderült hívők "oly viszonyok közé jutását, mely még hiányos erkölcsi-vallásos szellemi életöknek megfelel, és azt mintegy betetőzi:" (2) – úgy a mi protestantizmusunk ezen felvilágosodott és kioltott tisztítótűzzel meglehetősen egyetért. (3) Mert az többé nem csupán a kín helye, mely a fájdalom és küzdelem általi minden szilárdítása mellett is éppoly kevéssé tudna a lélekre nézve tisztulási hely lenni, mint valamely fenyítőház, hanem egy ösvény a fáradalmas és így vidám munkásságra is. De hogy ebbe mikép illik bele a búcsú, amely egy olyan állapotot van hivatva megrövidíteni vagy megszüntetni, mely a léleknek szükséges vagy legalább kívánatos az ő tisztulására és fejlődésére, azt egyáltalában nem lehet belátni.

Mindazonáltal a valódi katolikus dogma szerint is, amennyiben tisztitó tűz igazi purgatórium, tehát gyógyító erővel kell bírnia, emberi közbenjárás általi bűnelengedésnek helye nem lehet, mert az Istenségről igenis feltehetjük, ami az emberi bölcsességnek nem mindig áll tehetségében, hogy azon szenvedések, melyeket a földöntúli életre is kimér, büntetésül nem tartanak tovább, mint ameddig a hívőnek erkölcsi megszilárdítása végett azok tisztító erejére szüksége van. Ha ezenkívül az Isten igazságossága még valami "elégtételt" igényel, azt megtette a Főpap a golgotai önfeláldozás által egyszer s mindenkorra. Ezt megtagadni, és a mi csekély emberi vezeklési elégtételünket, vagy valamely búcsút úgy tekinteni, mint nem a mi erkölcsi javulásunkat előmozdítót, hanem mint valamely isteni szükségességet, melynek a megholtakra nézve az ő erkölcsi fogékonyságukhoz semmi köze nincs,

(1) 218. o.
(2) 444. o.

(3) Ám vegye fel Perrone ezen vallomást is a tisztítótűz általános elismeréséről szóló dicsbeszédébe (T. V. §. 697): "Cum unanimi consensu in Purgatorio admittendo conveniant Scripturae, patres, concilia, sectae omnes, omnesque populi christiani, Judaei, Islamitae, Pagani, nec ab ipso dissentiant doctiores ipsi Protestantes, cujuscumque demum communionis sint, nescio omnino, quare adhuc in dubium vocari possit ejusmodi dogma, in quod vel ipsa nos natura impellit, qua ducimur ad veniam pacemque parentibus et amicis implorandam."

209

ban nem áll, ez annyit tenne, mint a Krisztus becsületén, ti. annak elismerésén, amit Ő érettünk tett, csorbát ejteni.

Az egyház kincséről szóló tannak, helyesen felfogva, megvan a maga jó értelme. Minden nagy tehetségekkel megáldott embertől, ki a nyert adományokat Isten rendelete szerint használja, áldás árad azokra, kik vele közösségben élnek, mégpedig az ő munkássági irányához képest testi, értelmi, erkölcsi vagy vallásos célt előmozdító áldás, és az ilyen a személyes lételen messze túlemelkedik az ő különös egyéni értékéhez képest mind tovább nemzedékről-nemzedékre. Ez a vallásos-erkölcsi élet áldása a legnagyobb mértékben és legteljesebb érvvel Krisztusból indult ki, s átözönli, örök életre serkentve az egész világot. Ez az a víz, mely azokban, akik abból isznak, élő forrássá lesz, mely reájuk nézve örök életté válik, de az ő sajátságos mivoltában másokat is felüdítve ama fő folyamba vegyül, s csak ezzel válik ellenállhatlan hatalommá. Ez az egyház valódi kincse, ez az isteni élet hagyománya, mely az ellenszegülőt legyőzi, a rokonérzelműt magához vonja, s önmagát szép közösséggé fejleszti, úgyhogy, amint Jéruzsálemben az ősegyházban senki sem állította a mulandó vagyonról, hogy az az ő sajátja, hanem hogy minden vagyon közös, éppen ez áll az örök szellemi vagyonokról is. A Krisztus ügyéérti vállalt szenvedések is ezen közösségbe tartoznak, miként Pál szenvedési küzdelmeit ezen vonatkozásban a Krisztus szenvedései kiegészítésének tekintette, (1) és Órigenész a vértanúságot, melynek vére a Krisztus vérével összevegyül, mintegy folytatólagos váltságnak tartá. (2) De azt, ami minden embernek részébe jut keresztyén befolyás alatti növekedése és ehhez való ragaszkodása által, a szentek szenvedései mellett, melyek rájuk nézve meg nem érdemeltek, tehát haszontalanok volnának a nem-szentek részére történő átengedés nélkül (3) gépiesen és szűkkeblűleg a római egyház

(1) Kol 1,24. Sem római értelemben nem vehető, mint az egyház elégtételi kincstárának kiegészítése, sem racionális értelemben, mint Krisztusért való nyomorgattatás, vagy az övéhez hasonló szenvedés.

(2) Orig. Exhort. Martyrii c. 50.

(3) Perrone, T. VIII. ib. §. 64: "Dari merita satisfactoria et quidem superabundantia Sanctorum a nemine cordato negari potest, ut de B. Virgine constat et de S. Joanne Baptista, quorum vita sanctissima fuit et nihilominus tot poenas perpessi sunt, ut nihil amplius, si tamen quidpiam luendum haberent." – Minő gyermekes világnézet a fájdalomról és szerencsétlenségről!

210

kincstára gyanánt tekintették, melyből a pápa egyes, a tulajdonosokra nézve számfeletti jó tetteket, és meg nem érdemlett szenvedéseket kiveszen és azokat a rászorultaknak beszámítja, régebben éppenséggel készpénz fizetése mellett. Beszámítva különösen a holtaknak a purgatoriumban, kiknek arról semmi tudomásuk, s kikre ezáltal semmi erkölcsi közvetítő hatás nem hárul – mi egyéb ez, mint rituális mágia, a holt opus operatum! A modern katolikus teológia szégyenkezve megtagadja ennek skolasztikai fogalmát a szakramentumról alkotott általános tanában, az egyes szakramentumoknál azonban megvigasztalódva ismét előrántja, s kénytelen is ezt elővenni egyháza gyakorlatához képest, s mint Aquinói Tamásnál, bizonyára azon reményben, hogy "az egyház semmi haszontalant nem cselekszik," oly ellenállhatlanul előtérbe nyomul, hogy a bűnbocsánat, ahol ártatlan, ti. a valódi töredelmes szívnél – ott haszontalan is.

Aki a bűnbánati szakramentum történelmét elfogulatlanul áttekinti, nem szabad tagadnia, hogy a római egyház is megtette a magáét, hogy először a túlcivilizált, azután a még természetes állapotban élő nemzetek közt üdvös erkölcsi fegyelmet hozzon be, de azt sem, hogy az az emberek gyengeségeit, bűneit nagy ügyességgel arra használta fel, hogy azokon a maga hatalmát és gazdagságát megalapítsa.