HETEDIK FEJEZET
Az úrvacsora

A katolikus egyház azt tanítja, hogy a kenyér és bor az áldozár megszentelő szava által Krisztus testévé és vérévé változik, az állományok lényeges átalakulásával (transsubstantiatio) úgy hogy a kenyérnek és bornak csak látszata, csak akcidenciá-ja marad meg, (1) de a Krisztus teste és vére lelkével és istenségével együtt abban valósággal jelen van, (2) hogy úgy megéve és a pap által megiva, mint a Golgotha áldozatának emlékére és megújítására az Istennek folytonosan bemutatva, maga a szent cselekmény alkalmával is mint annak további megtartásával imádtassanak. (3)

Így egy kultusz keletkezett, mely a misében, mint az érzékileg jelenlevő Istenembernek ünnepe, arra használva, hogy a vallásos képzelőtehetségre hatalmas benyomást gyakoroljon, éppoly alkalmas, hogy a mindennapi csendes imát minden különféle kérelmeivel magába foglalja, mint arra, hogy nagyszerű egyházi ünne-

(1) Conc. Trid. S. XIII. can. 2: "Si quis dixerit, remanere substantiam panis et vini una cum corpore et sanguine Christi, negaveritque mirabilem conversionem totius substantiae panis in corpus ... manentibus duntaxat speciebus panis et vini, quam quidem conversionem catholica Ecclesia aptissime transsubstantiationem appellat, anathema sit."

(2) Ib. can. 1: "Si quis negaverit, in S. Eucharistiae sacramenti contineri vere, realiter et substantialiter corpus et sanguinem una cum anima et divinitate Domini nostri, ac proinde totum Christum, anathema sit."

(3) Ib. can. 6: "Si quis dixerit, in S. Eucharistiae sacramento Christum non esse cultu latriae, etiam externo, adorandum, ... vel non publice, ut adoretur, populo proponendum, et ejus adoratores esse idololatras, anathema sit."

212

pélyek megszentelő középpontját képezze. Amit több mint ezer éven át oly sok emberkor alkotott és épített, annak mindenesetre része van a keresztyén igazságban – de kérdés, hogy vajon a teljes és tévedések és visszaélések által meg nem zavart igazságban-e.

A) Az átlényegülés

Az átlényegülés védelmezői hivatkozni szoktak a Szentírásra, az összhangzó hagyományra, sőt még az okosságra is.

A bibliai hivatkozás az Úrnak ezen szavain alapszik, midőn a kenyeret megtörte és tanítványainak adta: "Ez az én testem!" (1) és az ő apostolának fenyegető szavain: "Aki méltatlanul eszi kenyeret és issza az Úrnak poharát, vétkezik az ő (megtöretett) teste és (kiontott) vére ellen." (2) Egy mondatban az alanynak és az állítmánynak a puszta lételt jelentő ige által való összekötése, (3) vagy amint a héber népnyelvben valószínűleg a szereztetési igével történt, a szavaknak puszta egymás mellé tétele – ez akár teljes egyféleséget is jelenthet, ha pl. egy könyvre mutatva ezt mondjuk, ez (van) a szentkönyv, vagy bizonyos tárgy általános fogalmának alárendelve: a kenyér (van) tápláló eszköz. De hogyha azt mondanók: a kenyér arany, senki sem gondolna egyféleségre, hanem csak bizonyos viszonyra, mely ezen két különböző tárgy közt létezik. Akkora tehát a megszentelt kenyér és az Úr teste közötti különbség, s a katolikus dogma annyira távol van attól, hogy azok egyféleségét erősítgesse, hogy sokkal inkább azt mondja hogy az egyik többé nem létezik, s a kenyérnek lényege szerinti eltűnését állítja, hogy a másik: az Istenember teste lépjen helyébe. Ezek szerint tehát a kettő közt csak egyetlen viszony gondolható el, s az a kérdés, hogy melyik. A katolikus tan szerint az átváltozás viszonya. A dolgok természetes folyama szerint ez csak bizonyos fejlődés következtében történhetnék, így a pillangó láttára, mely a virágok körül röpked, mondhatnók: ez azon hernyó, mely a leveleken csúszkálva azokat elrágta. De ezen tárgyban nem is így vélekednek, hanem csudának

(1) Mt 26, 26-29.
(2) 1 Kor 11,26.
(3) Est, ist stb.

213

tekintik, mely által egy általános táplálék eltűnik, s a helyét valami mennyei állomány foglalja el. Nem fogja senki azt állítani, hogy ez a szereztetési igében szükségképpen benne rejlenék. Magában véve ugyan elgondolható, hogy a mi Urunk a búcsúvacsorán halálképektől környezve (pl. Mária kegyeletteljes kenőcse úgy tűnt fel előtte, mint temetési kenőcs, a kenyérben, melyet megszegett, az ő megtörendő testének előjelét, a borban az ő kiontandó vérének jelképét látta), ezen ünnepélyes jelképekben az emberiség üdvösségére az ő áldozati halálának emlékvacsoráját akarta megalapítani, s erre mutat Pál és Lukács tudósítása – vagy hogy az ő beszéde valami más, habár természetfeletti viszonyt állít fel a kenyér és a halálra szánt teste között.

A Szentírás szólásformája sokféle egymáshoz hasonló szókötésében sehol sem mutat az átváltozás eszméjére. Abban ugyanis írva van: "a hét kövér tehén hét esztendő," (1) "a hét szarv hét király," (2) a szántóföld a világ," (3) "a hét csillag a hét templom angyalai," (4) a "kőszikla Krisztus vala." (5) Be kell vallani, hogy ezekben csak bizonyos jelképes viszony van felmutatva, bárminő mély és csudálatos értelme legyen is ezen jelképnek – de az eredeti szövegben az "esti" szó mégis azt fejezi ki, hogy "jelenti". Amit az Úr Jóna fiának mondott: (6) "te Péter vagy, és ezen sziklára fogom felépíteni az én egyházamat", bármennyire akarják is a katolikusok a lehetségig szószerint venni, mégsem gondoltak soha arra, hogy Péter valósággal sziklává változott volna, mint Lót felesége sószoborrá. Midőn az Isten Fia az ő magasztos halálos ágyán így szólott: "Ímhol a te fiad! 'mhol a te anyád!" – ki venné azt puszta jelképes kifejezésnek, vagy ki vonná kétségbe, hogy ettől fogva János Mária irányában teljes fiúi szeretetet fog tanúsítani, és ő Jánosban fiat fog találni (amennyiben ilyen anya még más fiúra gondolhatott); és mégis azon egyéni végrendelkezés, mely szerint anyját az ő kedvenc tanítványára bízta (a világtörténelmi végrendelet ugyanis a szent vacsorának szereztetése) semmit sem "változtatott át," semmi természetfelettit nem mutatott, hanem csak egy tisztán emberi erkölcsi viszonyt alapított meg. (7)

(1) 1 Móz 41,26.
(2) Dán 7,24.
(3) Mt 13,38. s köv.
(4) Jel 1,20.
(5) 1 Kor 10,4.
(6) Mt 16,18.
(7) Jn 19,26.

214

Önmagáról pedig így beszél Krisztus a pásztor hasonlatában: (1) "Én vagyok az ajtó a juhoknak!" Ő ezt ünnepélyes megerősítéssel és ismétléssel mondja, de ettől ez még ugyanúgy képes kifejezés, és mégis mély értelmű. Éppen oly elmésen fejezte ki az egész keresztyénséghez való viszonyát: (2) "Én vagyok az igazi szőlőtő". Az az igazi szőlőtő éppen nem a "valódi," hanem az általa felvett, a vallásos-történelmi élet magasabb régiójába benyúló hasonlat. (3) Hasonló módon nevezte a megtört kenyeret az ő testének. És ha az ő saját magyarázatát keressük, megtaláljuk azt Jánosnál a 7. részben (akár gondolt ő vagy kedvenc apostola már ott az utolsó vacsorára, akár nem): ugyanaz a nézet áll ott merész keleti képes beszédben: testének áldott evése, és vérének ivása a vele való szellemi közösségből folyó üdv, különösen az ő önfeláldozása által. A "valóságos test evésének" vallásos jelentése felett (legyen az bár megdicsőített és kenyérborítékba rejtett test) kimondotta sejtelmesen a maga ítéletét: "A szellem az, mely megelevenít, a test magában semmit sem használ".

Pál apostolnak pedig, midőn rettenetes szavait írta a szent vacsora evéséről és ivásáról az önmegpróbálást illetőleg, (4) nem valami tudományos nézet jutott eszébe az Úr testének a kenyérhez való viszonyáról; hanem a korinthusi gyülekezet szeretetvendégségének szeretet nélküli módját (ahol gazdag és szegény egymástól keresztyéntelenül elkülönülve az egyik rész éhezett, a másik rész ittas volt) megdorgálva, arra használja az említett, a fantasiát megrázó képet, hogy az Úr halálának méltatlan ünneplését,

(1) Jn 10,7.9.
(2) Jn 15,1.

(3) Speil (263. o.) az újtestamentumi képes beszéd példái ellen: "Az nem puszta jelkép, hanem egy egészen reális viszony kifejezése. Krisztus valóban az az ő híveinek pásztoraira (?!) nézve, ami az ajtó a juhpásztorokra nézve, ... valóban az, ami a szőlőtőke a gerezdekre nézve." – De mégis csak jelkép! Az egész ellenvetés, melyre az a szemrehányás alapíttatik, hogy "Hase polemikáját a mi Szentírásból vett bizonyítékunk ellen íráshamisítással kezdi" – ezen becsempészett ismertetőjelen nyugszik: "nem puszta jelkép," azaz: nem üres, mely mint jelkép nem bír vallásos értelemmel. De ugyan ki tartotta a szent vacsora szereztetési szavait "üres jelkép"-nek?

(4) 1 Kor 11,28.

215

mint az Ő halálában való bűnös részességet tüntesse fel, bűnössé lételt az ő testében és vérében. (1)

Eszerint nem a Szentírás az, melyből a katolikus egyház dogmája merítve van, annak hát egy teljesen különös kijelentésben kellett részesülnie egy máskülönben hallatlan írásmagyarázat céljára. Mint ilyenre hivatkozik az egybehangzó hagyományra, melynek tagadhatatlan volta előtt, miként a római teológus állítja, a protestáns teológia fegyverét már letette. (2) A tényállás csak az, hogy a protestáns tudományosság feladta azt, amit a harc hevében állított, hogy Paschasius Radbertus szerzetest tekintse azon eszme feltalálójának, amit azután átlényegülésnek neveztek. De a pontos nyomozás – távol attól, hogy valami egybehangzó hagyományra bukkanjon, – felismerte ezen dogma különféle természetszerű fejlődési mozzanatait. Tartsuk magunkat Perronéval együtt elsősorban az első három század egyházi atyáihoz, kiktől igenis elvárható, hogy a hagyomány folyamát, még közel lévén a tiszta forráshoz, zavartalanabbul fenntartották.

Az Úrnak testére és vérére vonatkozó igék szájából tovább hangozva és a kultuszba azonnal felvéve, ünnepélyes beszédben minden aggály nélkül mint "kenyér és bor" használtattak; csak az a kérdés, hogy azon tudattal, hogy nem puszta jelképes jelentéssel bírnak, mennyiben szolgálnak az ő áldozati halálának megünneplésére, jelenvalóvá tévén az ő megtöretett testét és kiontott vérét. Az egyházi élet irányához képest már a II. században is előtérbe nyomul a titokzatosban, a természetfelettiben való hit, miként ez a szent vacsora ünnepélyében, melyet a pogány misztériumokkal részint pótlásául, részint utánzásképp, mint misz-

(1) Speil, 265. o.: "Pálnak ezen szavait: "mivel az Úrnak testét nem különbözteti meg", Hase szó nélkül hagyja, mert azok az ő magyarázata szerint nem eléggé érthetők." – Azok a szent vacsora vallásos jelentőségét mutatják, mint az Úr halálának emlékét, ellentétül a Korinthusban divatos világi vendégséggé való elfajulással.

(2) Perrone, T. VIII. de Euchar. &. 64: "Nunc jam nemo est ex Protestantibus, qui ad Patres confugiat, ut subsidium suo errori quaerat. – Nempe victas hac in parte manus dederunt." – Az egyházi atyákhoz "folyamodni" semmiesetre sem szokása a protestáns teológiának, de igenis szokása velük mint a keresztyén tudományosság legrégibb képviselőivel alaposan tisztába jönni.

216

tériumot ültek meg, megadva látszott: "ez az én testem! ez az én vérem". Ez okból roszinduatú félreértésből beszéltek a pogányok közt a keresztyének barbár szokásairól, thüesztészi vendégségeiről, miként a középkori népi képzeletben s a keleti keresztyének közt még jelenleg is tartja magát azon monda, hogy a zsidók páska alkalmával egy keresztyén gyermeket megölnek, s annak vérével készítik a húsvéti pogácsát. Ellentétben a doketizmussal, mely a Krisztus földi létét csak valami szellemjelenségnek tekintette hús és vér nélkül, a hierarchiai érdek ezeknek az úrvacsorában valamiképp megvalósuló jelenlétét különösen hangsúlyozta. (1) Így Ignácnak egy levelében: (2) "Azok (a dokéták), megtartóztatják magukat a szent vacsorától és a könyörgéstől, mert nem ismerik el, hogy a szent vacsora a megváltónak teste, mely érettünk szenvedett." Nem minden dokétaérzelmű ember tartózkodott a szent vacsorától, de már az egykori testre és vérre való emlékezés, ennek ünneplése az ő szellemfejedelmükben rájuk nézve kényelmetlennek tetszhetett. Ennek hierarchiai használatát észlelhetjük legelőször azon formulában, melylyel Novatianus, Cornelius római ellenpüspöke, egy különben komoly gondolkozásu férfiú, követőinek az úri szent vacsorát kiszolgáltatta: "esküdjél nekem az Úrnak testére és vérére, hogy soha sem fogsz elhagyni!" (3)

Perrone nagy kényelembe helyezi magát, midőn a régibb egyházi atyákra sorban, mint tanúkra hivatkozik egy ismeretes nyilatkozatuknál fogva, melyben szó van az úrvacsorában létező testről és vérről, anélkül, hogy fontolóra venné, hogy minő módon, s akkori nézetmódjuk által minő feltételek alatt teszik

(1) Speil, 266. o.: "Hase az apostoli tanítvány bizonyítékát egy (sajnos közelebbről meg nem nevezett) hierarchiai érdekből igyekszik kimagyarázni." – Ez bizony Novatianusra vonatkozott.

(2) Ad Smyrnenses c. 7. A ""proseuxh", melytől magukat visszatartották, nem a könyörgés általában, miként Dallaeus, sem az áldozár megszentelő mondata az átváltozásra, miként Perrone állítja, hanem a közös könyörgés: az egész vallásos ünnepély, mely a kenyérben és borban való részesülést környezi, melyben a szellemiség azon túlzott pártolói nem kívántak részt venni.

(3) Euseb. Hist. eccl. VI. 43. Csak a másik oldala ennek a Hieronymus által, (Vita Malchi) elbeszélt istenkáromló szava egy gyakran szomjúhozó áldozárnak: "absit ergo ut a Christi sanguine abstineam."

217

ezen nyilatkozatot. (1) Így hivatkozik Ignácnak fentebb említett mondatára. De Ignác azt is írja: (2) "Újítsátok meg magatokat a hitben, mely az Úrnak teste, s a szeretetben, mely Krisztusnak vére." (3)

Ebből látni lehet a szabad képes beszédmódot, melyet ezen régi keresztyén használ, midőn a testről és vérről szól, oly szabadon és jelképesen, mint maga az ő Ura. A határozottabb nézetek kezdetén két irányt lehet megkülönböztetni, melyek ázsiai és afrikai iskola névvel jelöltetnek.

Az ázsiai nézet, Irenaeus által Nyugatra is átültetve, az isteni logosz-szellemet hasonló módon gondolta a megszentelt kenyérrel és borral egyesülve, miként egykor az emberi csírával a Mária méhében egyesült, amennyiben ez az ő megújított teste, az azzal való élés következménye a hívőkre nézve testüknek halhatatlansága: a feltámadás, mire nézve akkor mind a két kifejezés előfordul, hogy ezáltal a mi testünk átváltozását eszközli, vagy a megszentelt kenyér az isteni logosz testévé változik által. Még az utóbbi sem a katolikus dogma szerinti átváltozás, mert Irenaeus nézete szerint a kenyér és bor megmarad, mint az isteni logosz hordozója, ugyanolyan szükséges módon, mint egykor az Istenembernek emberi teste. Justinus vértanú így nyilatkozik: (4) "Mi nem közönséges kenyeret és nem közönséges bort élvezünk, hanem amint az isteni logosz által testté lett Üdvözítőnk a mi váltságunkra testtel és vérrel rendelkezett, úgy arra oktattattunk, hogy a könyörgésnek tőle nyert igéje által

(1) Speil, 275. o.: "Mi katolikusok, kik, be lévén avatva hitünk titkaiba, értelmünket és szívünket örömest megalázzuk, mi az atyák irataiban mindenütt megtaláljuk az egyház azon hitét, hogy Krisztus az úri szent vacsorában valósággal jelen van, s a kenyér és bor az ő testévé és vérévé változik." – Ebből kimagyarázható ezen és más dogma egész hittörténelmi bizonygatása. 281. o.: "Ehhez járul ránk katolikusokra nézve az egyház tekintélye, melynek, amint láttuk, az Úr igéje által csalhatatlanság van biztosítva." – No igen, és most már a pápának is.

(2) Ad Trallianos c. 8.

(3) Speil, 267. 1.: "Ezen szép mondatnak itt semmi jelentősége, mert itt a hitről és szeretetről, nem a szent vacsoráról van szó." – Ennek mint példának igenis megvan az általam állított jelentősége, tudniillik hogy milyen szabad képes beszédben szól az író a Krisztus véréről.

(4) Apolog. I. c. 66.

218

megszentelt eledel, melyből a mi testünk és vérünk az átalakulásra (1) táplálékot nyer, ama testté lett Jézusnak teste és vére." Ugyanezen egyházi atya a szent cselekményről szóló legelső tudósításában így ír: (2) "A diakónusok osztogatnak a jelenlevők mindenikének a kenyérből, borból és vízből, melyek megáldattak, és visznek a távollevőknek is." – Továbbá: (3) "Krisztus adta nekünk a kenyeret, hogy ezt cselekedjük benne a hívőkért lett testben való megjelenésének emlékére, (4) és ő adta a poharat, hogy hálakat adva azt cselekedjük az ő vérének emlékére." Irenaeus az eretnekek ellen, kik a feltámadást tagadták, így ír: (5) "Miképp is állítják ők, hogy a test mulandóságnak van alávetve, és nincs része az életben, midőn csakugyan az Úrnak teste és vére által tápláltatik! Mert amint a földi kenyér, mely Istennek igéjében részesült, (6) többé nem közönséges kenyér, hanem eucharistia, két dologból állva, egy földiből és egy mennyeiből: (7) úgy a mi testünk is, mely a szent vacsorában részesült, többé már nem halandó, miután a feltámadás reményével bír."

A régibb afrikai iskola a kenyeret és bort a Krisztus teste jelképének tekintette, miután annak élvezése az isteni logosznak a hívőkkel történő valóságos közlését képviseli, vagyis külsőképp ábrázolja. Tertullianus a Krisztusról így ír: "Ő nem vetette meg a vizet, mellyel az övéit megtisztítja, sem az olajat, mellyel az övéit felkeni, sem a kenyeret, mely által saját testét ábrázolja." Ez az egyházi tanító csak alkalomszerűleg tesz említést a szent vacsoráról, leghatározottabban a Markion elleni vitairatában, aki a keresztyén vallás fenséges voltával, a világ megvetésével és a zsidóság elleni idegenkedéssel eltelve azt tanította, hogy az Ótestamentum szigorú Istene, a világalkotó csak egy alsóbbrendű

(1) "kata metabolhn trefontai".
(2) Ibid. c. 65.
(3) C. Tryph. c. 70.
(4) "eis anamnhsin swmatopoihsasqai auton."
(5) IV,18,5.

(6) "thn ekklhsin tou qeou". Hogy ezt miképp kell érteni, kiviláglik innen (V,2,3): "To kekramenon pothrio kai o gegonws artos epidexetai ton Logon tou qeou, kai ginetai h euxaristia swma Xristou."

(7) "ek duo pragmatwn sunesthkuia, epigeiou te kai ouraniou.". Perrone, T. VIII. Euchar. §. 78. ebből csak Krisztus emberi és isteni természetére következtet.

219

lény, a szeretet Istene először Krisztus által jelentette ki magát, és a világteremtő által előidézett nyomorok sokkal csekélyebbek, mint sem hogy a Megváltó, ki mint szellem járt a földön, azok által bemocskoltatott volna. A keresztyénségnek a természettől és történelmi valóságtó való ilyetén elszakítása ellen Tertullianus arra hivatkozik, hogy Krisztus a maga vallásos céljaira minden aggodalom nélkül felhasználta a világi dolgokat. Miként ő a vízben és olajban, mint a keresztség elemeiben semmi csudaszerűt, s mégis vallásos jelentőséget ismer el, így a szent vacsora kenyerében is, azzal a különbséggel, hogy ez a Megváltó testét ábrázolja. (1) Mert később azt kell bizonyítania, hogy Krisztusnak valóságos teste volt és a prófétai előképek célzatos betöltésével magát az ótestamentumi világrendhez tartozónak nyilvánította. Erre szolgál neki a szent vacsora is: "A kenyeret tanítványai közt kiosztva a maga testévé tette." (2)

(1) Adv. Marcion I. 14.: "quo ipsum corpus suum repraesentat." – A "repraesentare" jelentheti ugyan eredeti értelme és ezen író nyelvhasználata szerint ezt is: "praesentem constituere", midőn a tárgy az összefüggésnél fogva érzékileg jelenlevőnek mondatik, így az emberi nemnek az utolsó ítéleten testtel és lélekkel való jelenléte "repraesentatio totius hominis" (de Resurr. c. 14.). Ahol azonban ennek nincs helye, az efféle csak a gondolatban való megjelenítés, így a színész "repraesentálja" Minervát (Apol. c. 15.). A démonok a keresztyének által szorongattatnak "contemplatione et repraesentatione ignis illius" (Ibid. c. 23.), midőn elejükbe tartatik az örök tűz képe, mely rájuk várakozik. Ugyanazon gondolata a testinek szellemi vallásos célra (de Resurr. c. 8.): "Caro abluitur, ut anima emaculetur; caro ungitur, ut anima consecretur; caro corpore et sanguine Christi vescitur, ut et anima de Deo saginetur."

(2) Adv. Marcion IV. 40: "idest figura corporis mei." Perrone a hagyományból való idézetek egybeállításánál kihagyta ezen akadékos zárszavakat (T. VIII. Euchar. §. 66.) és csak az elenyésztetendő nehézségeknél hozta fel őket (§. 86.). A "Katholik" (1864. március) mentegeti ezt: "Ez általában az ő módja (melyet mi nem helyeselhetünk, de nem is akarunk elvetni), hogy művének tisztán elméleti részéből mindent kihagy, ami a tanulót zavarhatná, s aztán az ellenvetések és nehézségek megvitatásánál az ideiglenesen elmulasztottat egész őszinteséggel bepótolja. Így van a dolog itt is!" – Ezen modor valódi alapja az, hogy az állítás előrebocsátása által a kedélyeket előre megnyeri, mintha a történelmileg bebizonyítandó tétel egészen tisztán állana, úgyhogy a később felhozott difficultates csak magukban álló kétségekként tűnjenek fel, melyeknek akkor, midőn a dolog már szilárdan áll, el kell. enyészniük. A "figura" a "fingere" [készít] szóból származik, s "képmás"-nak fordítható, ha valamely más dologra vonatkozik, amennyiben pedig egy dolog (főleg szellemi jelentésében) valami más által ábrázoltatik, akkor "jelkép"-nek fordítható; a hajó Jézussal és az apostolokkal "figura Ecclesiae" (de Bapt. c. 12.), "Babylon figura Romae" (adv. Jud. c. 9.). A "figura" megkövetel valami valódit, melynek ő képmása, de azzal nem esik egybe.

220

Hogy pedig az ő teste és vére jelképezésére éppen a kenyeret és bort választotta, az az ótestamentumi jövendölés teljesítése végett történt, mert meg vagyon írva: (1) "Jertek, vessünk fát az ő kenyerébe!" – ez az akkor divatos magyarázat szerint azt jelenti: "tegyük a keresztet az ő testére", úgy tehát, hogy itt a kenyér az ő teste helyett áll, miként a Júdára adott áldásban mondva van, kinek nemzetségéből származott Krisztus: (2) "ő a köntösét borban fogja megmosni, és a felső ruháját a szőlőgerezd vérében:" így tette ő most a bort vérének szakramentumává, azaz: "a bort vérének emlékévé szentelte". (3) Ebben csak Tertullianus fenn-

(1) Jer 11,19 a Septuaginta szerint.
(2) 1 Móz 49, 11.

(3) Adv. Marcion, IV. 40: "Ita et nunc sangvinem suum in vino consecrarit." De Anima, c. 17: (Vinum) "quod in sangvinis sui memoriam consecrarit." Ellenben a "Katholik", hogy kimutassa, hogy Tertullianus illető nyilatkozatai "a katolikus dogma legerősebb bizonyítékait tartalmazzák", a Bellarminus nyomán a főhelyet úgy magyarázza: "Ő tehát a kenyeret, mely testének élő képe, típusa és jelképe vala, most már az ő testének valóságává változtatta." Tehát a figura szerintük csak az ótestamentumi előképekre vonatkozik. De az utómondat a "figurá"-val nem áll a régmúlt időben, hanem egész határozottsággal jelenti: "panem distributum discipulis corpus suum fecit, hoc est corpus meum dicendo", és annak megvilágítására, hogy miként értette ezt, következik a döntő: "id est figura corporis mei", tehát testének jelképe. A "Katholik" ugyan azt állítja: "(Tertullian) a leghatározottabb realista, kénytelen lett volna az ő egész sajátságosságát megtagadni, és az ellenkezőre fordítani, ha a Krisztus testének szakramentumát csak teste jelképének engedte volna lenni." – De az ilyen általános szólamok nem ellensúlyozzák a fent említetteket. Tertullianus nem kevésbé volt éppoly határozott idealista. A doketizmus ellen céljának tökéletesen megfelelt, hogy a kenyérben és borban egy jelkép legyen felállítva: a testnek és vérnek emléke, melyet az Isten Fia egykor a földön viselt. Mert, folytatja tovább: "Figura non fuisset, nisi veritatis esset corpus. Caeterum vacua res, quod est phantasma, figuram capere non posset." Tehát: a kenyér nem lehetne testének jelképe, ha nem lett volna valóságos teste, mert egy üres, tartalom nélküli tárgy, egy fantom, milyennek Markion a Megváltót gondolta, ilyen jelképet nem enged meg. Éppoly kevéssé döntők az ezen jelképes kifejezés ellen felhozott egyéb helyek. Tertullianus maga is világmegvető, a Miatyánk negyedik kérését szellemi értelemben a Krisztussal való közösségre magyarázza (d. Orat. c. 6.) miután az a mi valódi kenyerünk, s ezen magyarázatot az Úrnak ezen mondatával támasztja alá: "én vagyok az életnek kenyere!" Valamint azzal is, hogy az ő testét azért gondolták a kenyérben ("quod corpus ejus in pane censetur") ezen szavai után: Ez az én testem. Ez a lutheri teológiának lehetne sajátja, mely szerint: az istenemberi test a kenyérben van; ez bizonyosan nem a kenyérnek testté való katolikus átváltozása, hanem csak bizonyos szubjektív lét, figura és repraesentatio egyaránt, mert Tertullianus törvényszéki latin nyelvén a censeri nem egyjelentésű az esse-vel. Tertullianus végül az akkori egyháznak a szobrászok elleni haragjában kikel azon istentelenség ellen, (de Idololatr. c. 7.), hogy azok az Úrnak testét ugyanazon kezekkel érintik, melyekkel a démonok testét készíték ("eas manus admoveri corpori Domini, quae daemoniis corpora conferunt"), és így egyszersmind magába a klérusba felvétetve az ő testén naponta erőszakot követnek el, amit a zsidók csak egyszer tettek. Ez ugyanaz az ijesztő kép, melyet Pál használ a szent vacsora méltatlan használata ellen, és az Úrnak teste itt az ő jelképességében még különös benyomást adva jelenik meg a bálványok testének (bár csak félig jelképes) készítése által.

221

költ vallásos, és minden testit csekélybe vevő szelleme nyilatkozott, s ezáltal ő egyetért a különben tőle oly idegen alexandriai bölcsész-iskolával, mely általános nézete szerint minden testit csak szellemileg tudott felfogni, s így Krisztus testének csak logikai és vallásos élvezését tudta felfogni. Így Alexandriai Kelemen: (1) "A Szentírás a bort a szent vér titokzatos jelképének nevezte." (2) "Kétféle az Úrnak vére, mert az egyik testi, mely által a kárhozattól megváltattunk, a másik szellemi, mely által felkenettünk, és a Jézus vérét inni azt jelenti, részesülni az Úrnak halhatatlanságában." (3) "A kettőnek, az italnak és a logosznak összevegyítése szent vacsorának neveztetett, egy szép ajándék, mely által az abban hittel részesülők testben és lélekben megszenteltetnek." Órigenész: (4) "Az Úrnak kenyerében az azzal élőnek haszna van, ha tiszta öntudattal élvezi a kenyeret: a nem-részesülés által (pusztán a nem-részesülés miatt), nem fosztatunk meg semmi, sem a részesülés

(1) Paedagog. 11,21.
(2) "mustikon sumbolon."
(3) "oi kata pistin metalambanontes."
(4) Matth. 11,14.

222

által nem leszünk valamely jóban gazdagabbakká; mert a megfosztatás oka a bűnösség, a meggazdagodás oka a megigazultság. Az isteni logosz és az ima által megszentelt eledel, anyagi részét illetőleg a gyomorba megyen és a csatornába különválik; de az azt megszentelő könyörgés által a hit mértékéhez képest (1) hasznossá válik, és nem a kenyérnuk anyagja, hanem az efelett mondott (isteni) ige a hasznos. Ennyit a tipikus és jelképes testről: (2) de sokat lehetne mondani a logoszról, mely testté lett és valódi eledel: aki ebben részesül, az örökké élni fog, miután egy gonosz sem részesülhet abban."

Noha a kegyes hangulatnak tulajdonképpen nem sajátsága, hogy a jelképben a képet és az értelmet elkülönítse, a szellemi-földöntúli tartalomnak az ő földi jelképétől történő ilyen éles megkülönböztetésekor mégsem gondolták az utóbbit üresnek és holtnak, hanem isteni szellemi táplálékkal teljesnek. Ezt a táplálékot a jelkép mégis csak az erkölcsi fogékonyság folytán szolgáltatja "a hit mértéke szerint". Szent Ciprián, habár Tertullianusnak abban is hű követője, hogy a szent vacsora borában csak a Krisztus vérére való rámutatást látta, (3) nem vonakodik az apostol modorában szemlélhetővé tenni azoknak bűnét, akik miután az üldözés korában Krisztust megtagadták, minden valódi vezeklés és bűnbánat nélkül a szent vacsora közösségébe ismét betolakodnak: (4): "Az ő testén és vérén erőszakot tesznek, és jelenleg kézzel és szájjal nagyobb bűnt követnek el az Úr ellen, mint midőn őt megtagadták." Tud is mindenféle történetecskéket elbeszélni, pl. hogy egy csecsemő, kinek [mások] az ő keresztyén szülei tudtán kívül a bálványok ételéből valami keveset adtak, midőn aztán az úri szent vacsora kiosztásakor odavitték őt, rángatódzást kapott, és amit a megszentelt pohárból szájába csepegtettek, magából kiadta, (5) vagy mások, kik a ha-

(1) "kata ton analogian ths pistews."
(2) "peri tou tupikou kai sumbolikou swmatos".

(3) Epist. 73. "Videmus in aqua populum intelligi, (Apocal. 17. 15) in vino vero ostendi sanguinem Christi. Quando autem in calice vino aqua miscetur, Christo populus adunatur."

(4) De lapsis, c. 16.

(5) De lapsis, c. 25: "In corpore atque ore violato Eucharistia permanere non potuit, sanctificatus in Domini sanguine potus de pollutis visceribus erupit."

223

lál félelme miatt az áldozati vendégségben részt vettek , midőn aztán a megszentelt kenyérhez nyúltak, szemükbe láng csapott, vagy a kenyér ujjaik közt hamuvá lett. (1) Órigenész, aki maga is ezen merész állítást veti fel: az Úr a maga testének nem az egész látható kenyeret nevezte, melyet kezében tartott, hanem az isteni igét, melynek titokzatos szentségében az megtörendő vala, (2) mégis, nem kétségeskedik az istentisztelet alkalmával szokásos félénk elővigyázatból, nehogy az Úrnak testéből a morzsadarabok hanyagság miatt lehulljanak és elpusztuljanak, azon figyelmeztetést kivonni: "Azt vélitek-e, hogy csekélyebb bűn elhanyagolni az Isten igéjét, mint az ő testét!" (3)

Hiába keressük tehát az egyházban az elsőbb századok folyamán az átlényegülés eszméjét. Mégis egyszer megtalálhatjuk, méghozzá teljes megvalósításában – de igen kétséges kezek: a gnosztikus szakadár Marcus kezei közt, ki követőinek a szent vacsorát osztván, a bort saját szemük láttára vérszínűvé változtatta; ez bizonyára valami bűvészmesterség volt, mint egy jóslat, de szatíra is egyszersmind a későbbi dogmára nézve. (4) Ugyanezen Marcusról hirdették, hogy szerelemitalokat készít. Az mindenesetre tény, hogy erőszakot szenvedett ifjú nőknek volt okuk ellene terhes panaszt emelni.

Midőn a niceai zsinattól fogva hosszú, benső harc után az

(1) Ib. c. 26.

(2) In Matth. tom. 11. 14. "Panis iste, quem Deus Verbum corpus suum esse fatetur, verbum est nutritorium animarum, verbum de Deo Verbo procedens et panis de pane coelesti. Potus, quem sanguinem suum fatetur, verbum est inebrians corda bibentium. – Non enim panem istum visibilem, quem tenebat in manibus, corpus suum dicebat, sed verbum, in cujus mysterio fuerat panis ille frangendus."

(3) Homil. XIII. in Exod. Speil, 273. "Mire való az a félelem, hogy egy morzsa sem hullhat le a kenyérből, ha az nem egyéb, mint szimbólum, vagyis nem egyéb, mint kenyér?" – Éppen amiatt, hogy szimbólum, immár nem közönséges kenyér, hanem vallásos jelentőséget nyert.

(4) Iren. I.13.2. Speil (275. o.) ebben az eretnekségnek csak egy bosszantó tanúskodását találja a katolikus hit mellett, mert "ha az átlényegülés tana akkor az egyházban ismeretlen volt, ez az állítólagos csoda cél nélküli lett volna." – Ellenkezőleg: ez a csoda éppen azon indokból származott, mint később a katolikus dogma, hogy ezt: "ez az én vérem," érzéki valóságban megmutassa.

224

egyház tudata az Istenember lénye felett kifejlődött, ez a szent vacsoráról képződött nézetet is szükségképpen felfokozta. Az V. századtól fogva emelkednek egyes hangok azon nézet ellen, hogy a kenyér és bor puszta jelképek – oly nézet ellen, mely ezek szerint addig az egyházban elfogulatlanul együtt fennállott, (1) feltéve, hogy nem volt valamely felekezet különös véleménye. Először a II. niceai zsinat (787.) tette azellen alkalomszerűleg ezen ellenvetést: (2) sem az Úr, sem az apostolok vagy egyházi atyák nem nevezték az áldozár által bemutatott vérnélküli áldozatot jelképnek, hanem testnek és vérnek. Tetszett némely atyáknak, hogy azokat a megszentelés bevégződése előtt ellenképeknek (3) nevezzék, de a megszentelés után tulajdonképpeni értelemben a Krisztus testének és vérének neveztetnek, s valóban azok is. Ez ugyan a történelmi tényállásra vonatkozólag nem igaz, de tagadólagos kezdet volt az egyházi tan megalapítására. A két niceai zsinat közt ténylegesen uralkódó hit volt a szűztől születettnek a kenyérrel és borral való csudaszerű egyesülése. (4) Az Alexandriából kiinduló irány ezt is a kánabeli csodára való vonatkozással és célzással változásnak nevezte, de csak oly értelemben, hogy a természetes állapotból egy magasabb vallásos régióba emelkedik, így nyilatkozik Jeruzsálemi Cirill: (5) "Miként a Szentlélek segítségül hívása után a kenyér többé nem közönséges kenyér, úgy az olaj is többé nem közönséges olaj, hanem Krisztusnak kegyelem-ajándéka." A tulajdonképpeni átváltozás megfelelt volna az Istenemberről alakult azon nézetnek, melyet a katolikus egyház mint monofizita eretnekséget elítélt: Krisztusnak emberi természete feloldódik az istenibe; az úri szent vacsora földi eleme feloldódik a mennyeibe. Ennek határozottan

(1) Speil, 276. o.: "Fennállott égyütt" de hát mivel? Talán mégis az átlényegülés tanával talán, melynek így Hase saját szavai szerint is már a niceai zsinat előtt léteznie kellett." – Hát aztán mit használhat az ellenfél ilyen megfogni akarása? A korábbi előterjesztés szerint emellett egyházi tanként fennállott a logosz-impanatio is.

(2) Mansi, Conc. Col. T. XIII. p. 266.
(3) "antitupa."

(4) Pl. Ambrosius, de initiandis c. 8. "Incarnationis sacramento adstruamus mysterii veritatem. Liquet, quod praeter ordinem virgo generavit; et hoc quod conficimus corpus ex virgine est."

(6) Orat. myst. III. 3.

225

ellene mondottak, pl. Theodorétosz: (1) "Még a megszentelés után sem veszítik el a titokzatos jelképek sajátságos természetüket, (2) mert megmaradnak régi lényegükben: olyanoknak látszanak pedig, amilyenek voltak, és olyan hit van hozzájuk csatolva és úgy imádtatnak, mintha azok volnának, amiknek hisszük." Theodorétoszt a kalcedoni egyetemes zsinat kifejezetten ortodoxnak ismerte el, és a konstantinápolyi egyetemes zsinat nem úrvacsorai tanáért vetette kárhoztatás alá. Még egy bizonyos dogmatikai iratban is, mely egy római püspök nevét viseli, (3) a hívő ellenkezés a későbbi római dogmával szemben teljes határozottsággal ki van fejezve: "A Krisztus testének és vérének szakramentuma isteni dolog, mely által mi az isteni természetben részesülünk, s mégsem szűnik meg az a kenyérnek és bornak állományával és természetével bírni. És bizonyosan a Krisztus testének és vérének képe és hasonlatossága ünnepeltetik a misztériumok végrehajtásában." (4) Még maga Ágoston is, aki úgy a római, mint a reformált egyháznak közös hitprófétája, bármennyire dicsőíti szónoki emelkedettségében az Úrnak testét és vérét, mint a szent vacsorában valósággal jelenlevőket, bárminő elmésen kiált is fel: (5) "A vértanúk az ő vérét itták, azok vérüket őérette ontották!" – mégis a fő hangsúlyt, mint Órigenész, a szellemi élvezetre teszi: (6) "Miért készíted fogaidat és hasadat? Higgy, és részesültél benne!" Ő a későbbi érzéki felfogás legélesebb ellentéte gyanánt elkülöníti a vallásos benyomást a csudaszerü iránti borzadálytól. (7)

(1) Dialog II. (Opp. T. IV. p. 126.)
(2) "ta mustika sumbola."
(3) Gelasius de duabus naturis. (Bibl. Patrum max. T. VIII. p. 703.)

(4) "tamen esse non desinit substantia vel natura panis et vini. Et certe imago et similitudo corporis et sanguinis Christi in actione mysteriorum celebrantur."

(5) De Symb. ad Catech. II. 6.

(6) In Jo. tract. 25. "Quid paras dentes et ventrem? Crede, et manducasti." Ehhez egészen református modorban hozzáteszi (Tract. 26.): "Qui non manet in Christo, nec manducat carnem ejus, nec bibit ejus sanguinem, licet premat dentibus sacramentum corporis et sanguinis Christi."

(7) De Trinit. III. 10. "Honorem tamquam religiosa possunt habere, stuporem tanquam mira non possunt." Ehhez az óafrikai módon hozzáteszi (Epist. 23): "Si sacramenta quandam similitudinem earum rerum, quarum sacramenta sunt, non haberent, sacramenta non essent. Ex hac similitudine plerumque etiam ipsarum rerum nomina accipiunt. Sicut ergo secundum quendam modum sacramentum corporis Christi est, ita sacramentum fidei fides est."

226

De a megdicsőült Krisztusnak, a világuralkodó testének és vérének csudálatos közlése a népies értelem előtt a legtermészetesebben úgy lett megfoghatóvá, mint valami bűvös átváltozás. Ezen hitnek népies alakban való létezését tanúsítja egy elbeszélés Nagy Gergely életéből. Ez átnyújtja a megszentelt kenyeret egy asszonynak az ünnepélyes megáldó szavakkal: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak teste tartsa meg a te lelkedet!" Az asszony elneveti magát. Gergely azonnal visszahúzza kezét, s a mise befejezése után kérdi, hogy miért nevetett. Az asszony ezen feleletére, miszerint ő a legjobban tudja, hogy az nem a mi Urunknak teste, mivel ő maga sütötte ezen kenyeret. Gergely a neki szánt darabot az oltár fedele alá helyezvén, inti a népet, hogy könyörögjön Istennek ezen asszony hitének megerősítéséért, hogy az Úr látható alakban tüntesse fel azt, amit a léleknek szemeivel látni és elhinni nem tudott. Azután felemeli a fedelet, és a kenyérdarab helyett megjelenik egy véres ujj. Ismét befedi, könyörög másodszor is, és midőn a fedelet újból felemelte, ismét a kenyér volt alatta. – Hihetőleg itt egy hierarchiai bűvészmutatvány van előttünk, a katolikus ellenművelet az eretnek Marcus bor-átváltozástatásához. Gergely, az ábrándos képzelgésnek és tetterős értelemnek, a kegyes szűklátókörűségnek és okos uralkodó szellemnek ez a nagyszerű vegyüléke, hasonló történetecskéket beszél önmaga és hívei épülésére, legnagyobb részét megbízható kegyes férfiak, de némelyeket saját tapasztalatai után. Miután azonban az említett élményéről hallgat, mely pedig az ő szellemi látkörébe oly egészen beillett volna, és ennek elbeszélése csak halála után több mint egy századdal keletkezett életiratában fordul elő, (1) s a nevető asszony sem valószínű egy előtte szükségképpen jól ismert nagy ünnep alkalmával: így bizonyára csak egy később kialakult legenda áll előttünk, mely azonban a VIII. században lábrakapott átválto-

(1) Warnefried Pálnál (Vita Gregor c. 3) és Johannes Diaconus (Vita Gregor II. 41.), utánuk Pasch. Radbertus (De corpore es sangv. Domini c. 14).

227

zás eszméjét nem kevésbé tanúsítja, s annak a nép közti terjesztésére elég elmésen volt kigondolva.

Midőn e tan szerint bizonyos érzékileg valódi átváltozásnak kell történnie, melyet azonban a szem nem lát, az ujjak nem éreznek, az ajak nem ízlel – a későbbi teológia ezt oda módosította, vagy akképp igazolta, hogy ez azért történik így, hogy részint a valódi hús vételétől való természetes iszony ezáltal elháríttassék, részint hogy a hit, mely azt fogadja el, amit nem lát, ezáltal gyakoroltassék s érdemessé tétessék. – Sienai Katalin meg volt győződve afelől, hogy Krisztus a mátkagyűrűt neki az ujjára húzta, s hogy testén viseli Krisztus sebhelyeit. De halandó szem sem a gyűrűt, sem a sebhelyeket soha sem látta. A jövendőbeli szentnek okai lehettek személyét illetőleg ezen láthatatlanságra: az ő saját könyörgésére Isten így rendelte, nehogy ő mint látható csuda a világtól bámultatva kevélységre csábíttassék. Pedig az egész Ferenc-rend megesküdött volna rá, s kortársaink közül is kevesen fogják tagadni, hogy gyűrű és sebbelyek csak ezen (bensőleg éppoly kegyes érzelmű, mint tüzes képzelőerővel megáldott) leány képzeletében léteztek: egy folytonos ábrándkép, melyben előtte valóban átélt események mutatkoztak, hogy ő szívét Krisztusnak feltétlenül átadta, s az ő halálfájdalmait átszenvedte. Ha nem hasonlóképpen állott a dolog a szent vacsorabeli testtel és vérrel is, akkor is jelen volt azon remény, hogy az érzékileg jelenlevő Istenember láthatatlanságából kilépjen – akár azért, hogy a kétely eloszlattassék, akár hogy a szeretetteljes vágy kielégíttessék. A IX. század egyháza számos ilyen, Gergely modorában készült legendát tud felmutatni, hogy a megszentelt kenyérből és borból az ő igazi lénye egy bárány alakjában, vagy a hús és vér valódi színével láthatóvá lett – s hihető, hogy ez valamely ebben hívőnek vagy éppen ezen hittel küszködőnek a fenséges ünnepély legfeszültebb pillanatában valósággal úgy is tűnhetett fel. (1) Egyszer elhitték ezen eseményeket, azután a nyilvános bizonyítékokat. Ilynemű még a középkor utolsó sza-

(1) Paschasius Radb, de corp. et sang, Dom. c. 14: "Nemo qui sanctorum vitas et exempla legerit, potest ignorare, quod saepe haec mystica corporis et sanguinis sacramenta, aut propter dubios aut certe propter ardentius amantes Christum visibili specie in agni formam, aut in carnis et sanguinis colorem monstrata sint."

228

kában a Raffaello által megörökített bolsenai csoda: egy áldozár misét mond VI. Orbán előtt, a kenyér felett elmondja az átváltozás igéjét, melyet ő maga nem hitt. Ekkor az ostyából kibugyogó vércseppek megrázó ékesszólással támadnak ellene; oly csuda ez, mely az Úrnapja felállításával kapcsolatba hozatott. Ezen legenda továbbképződése a vércseppek által a Jézus ábrázatának körvonalait a Veronika-kép modorában tüntette fel, miként ezen eredeti bizonyítékot úgy a bolsenai oltár kövein, mint a szomszéd Orvietóban egy oltárterítőn mutatják. Némely szent helyek éppen azáltal támadtak, hogy valami fa odvában elrejtve vércseppekkel borított ostya találtatott. Az újabbkori tudományos vizsgálatok kimutatták az ilyen jelenség történelmi lehetségét, s ezzel egyszersmind természetes voltát. (1) További törvényszéki bizonyítékokat talált e tekintetben a középkor a zsidók elleni némely bűnfenyítő eljárásban, kik az egyházi dogmába vetett hit elleni gyűlölettől ingereltetve azt gondolták, hogy az ostya átszúrásával a csalfa messiást még egyszer keresztre feszítik. Sternberg Eleázár, egy gazdag zsidó Mecklenburgban az által akarta leánya menyegzőjét még fényesebbé tenni, hogy egy megfizethető paptól nagy összeg pénzen szentelt ostyát vásárolván, ezt a lakodalmi vendégek tűvel átszurkálták. Ennek híre kihatott a keresztyén lakosság közé is, és köztük rögtön azon hitelre talált toldalékot nyerte, hogy abból a tűszúrások után vér buggyant fel. Bűnrészesek a kínpadon ezt is bevallották. (Mi mindent nem ismertek be a kínpadon!) Az egész szerencsétlen menyegzői társaság a máglyán végezte életét. (2)

Midőn Paschasius Radbertus a még ingadozó nézeteket ezen megállapított szilárd gondolatba összefoglalta, hogy a kenyér

(1) Ehrenberg egy ázalékfajtát fedezett fel (monas prodigiosa), mely a megnedvesült régi tésztaneműeket vonja be, s szabad szemmel nézve félig megszáradt vércseppnek tetszik.

(2) Speil, 281. o.: "Mi a hitünk támogatása végett nem szorulunk csudákra, melyeket Isten (ezek szerint szükségtelen módon) a megszentelt ostyán szemmel látható módon végrehajtott. Mi csak azt jegyezzük meg, hogy Hase azokát szokott felületes modorában ítéli meg, miként a legvérmesebb racionalisták tesznek a szent könyv csudáival." – Ez volna hát annak indoklása, hogy még bebizonyított tények nélkül is elhiggyük, hogy az átszúrt ostya vérzett.

229

és bor állományát Istennek mindent átható teremtő ereje a szűztől született testté változtatja által, és ezt egy erre vonatkozó külön iratában világ elébe bocsátotta, (1) a jelentős irodalmi támadás, mely ezellen megindult, mutatja mégis, hogy ez a dogma még ekkor nem volt az egyház közkincse. De midőn két századdal később Berengár a valóságos átváltozást elvetette, hajlandó lévén a Krisztus testének csak szellemi élvezetét elismerni, akkor a papoktól felizgatott néptömeg ellene zúdult. Már II. Miklós alatt Berengár Rómában egy vallomásra kényszeríttetett, mely szerint az Úrnak igazi teste az áldozár által érzékileg és valósággal megtöretik, s a hívők fogai által megrágatik. (2) Ez mindenesetre éppoly kevéssé a katolikus dogma illetékes kifejezése, mint a Nagy Gergely vérző ujja, mert az Úr testéből nem valamely egyes résznek kell megrágatni, hanem – bárminő megfoghatatlan is ez – az egész Krisztust kell megenni. Berengár a maga római vallomását, mihelyt szabad levegőre jutott, utálattal visszavonta, midőn a pápát nem áldozárnak, hanem mészárosnak, a római egyházat nem

(1) De corpore et sanguine Domini. 831, revideálva 844-ben.

(2) "Panem et vinum post consecrationem verum Corpus et sanguinem Domini esse, et sensualiter, non solum sacramento, sed in veritate manibus sacerdotum frangi et fidelium dentibus atterri." Speil, 282. o.: "A mondat egészben így van, Hase azt szokása szerint megcsonkította: Consentio panem et vinum, quae in altare ponantur, post consecrationem non solum sacramentum, sed etiam verum corpus et sanguinem Domini nostri Jesu Christi esse et sensualiter non solum sacramento, sed in veritate manibus sacerdotum tractari et fidelium dentibus atterri." – Ugyan miben áll egyébben az én "megcsonkításom," mint hogy a szükségtelen szavakat kihagytam? De Speil folytatja tovább: "Hát azt jelenti-e ez, hogy az Úrnak valódi teste érzékileg és valósággal megtöretik az áldozár keze által, s megrágatik a hívök foga által? Vegyük csak figyelemre a mondat szerkezetét, s úgy fogjuk találni, hogy nem a verum corpus et sanguis, hanem a panis et vinum az alany, s ehhez tartozik a tractari, frangi et atterri állítmány." – No hiszen: azt bevallani, hogy a kenyér megrágatik, nem lett volna nehéz Berengárnak, a racionális skolasztikusnak. – Ellenben a "Lauda Sion" kezdetű gyönyörű himnusz így hangzik: "A sumente non concisus, – Non confractus, non divisus, – Integer accipitur. – Nulla rei fit scissura, – Signi tantum fit fractura."

230

apostoli, hanem sátáni székhelynek nevezte. (1) Gergely, az egyedüli Nagy (VII.) Gergely, aki már pápai legátus korában Frankfurtban védelmező kezét a nemes és szellemes skolasztikus felett tartotta, és azon vallástételt, hogy "a kenyér és a bor a megszentelés után Krisztus teste és vére" kielégítőnek nyilvánította, most az egyházi atyák ítéleteit összeállította, és egy szent remete által az Istenanyát megkérdeztette, aki úgy nyilatkozott, hogy elég annyi, ami a szent könyvben áll, és ennek Berengár nem mond ellene. Csak midőn a császári párt magát a szentatyát Berengár-féle eretnekséggel szidalmazta, akkor nem volt kedve kezdődő világuralmát egy dogma szőrszálhasogató meghatározása által megrendíteni, mégis csak annak bevallását követelte, hogy a kenyér és bor az Úr testévé és vérévé átváltozik (conversio).

Azóta ezen dogma szilárdan fennállott, bárha katolikus egyházi tanítók által nem éppen kétségbe vonatlanul. Tours-i Hildebert találta fel erre nézve az találó "átlényegülés" szót, és az isteni teremtő erő helyett a megszentelő áldozár hatalomszavát hangsúlyozta. Ezen hierarchiai értelemben erősítette meg azt III. Ince a nagy lateráni zsinatán (1215.) mint egyházi dogmát, (2) s egyszersmind azt is, hogy minden igazhitű köteles legalább húsvétkor ezen szakramentumhoz járulni. Ezen század közepe felé az Úrnapjában, egy, minden hagyomány nélkül csupán papi megfontolás után megállapított napon fényes, népies ünnepet nyert az, melyet a tridenti zsinat az ezen hitcikk ellenségeinek eretnek hazugságai felett győzedelmeskedő igazság diadalmenetének nevezett. (3)

(1) Bernaldus, de Bereng. damnat. multiplici: "S. Leonem Papam non pontificem, sed pompificem et pulpificem appellavit. S. Romanam Ecclesiam vanitatis concilium et ecclesiam malignantium, Romanam sedem non apostolicam, sed sedem Satanae."

(2) Conc. Later. IV. can. 1. "Hac utique sacramentum nemo potest conficere nisi sacerdos rite ordinatus secundum claves Ecclesiae."

(3) S. XIII. c. 5. "Declarat S. Synodus pie et religiose admodum in Dei Ecclesiam inductum fuisse hunc morem, ut singulis annis festo die praecelsum hoc sacramentum singulari solemnitate celebraretur, utque in processionibus honorifice per vias et loca publica circumferretur. Ac sic quidem oportuit victricem veritatem de mendacio et haeresi triumphum agere, ut ejus adversarii in conspectu tanti splendoris et in tanta universae Ecclesiae laetitia positi vel debilitati et fracti tabescant, vel pudore affecti et confusi aliquando resipiscant."

231

Ez legyen tehát a felelet és "fegyverletétel" ezen dogma "egyhangú tradíció"-jára vonatkozólag azok részéről, kiket ők "szakadároknak" s az "igazság ellenségeinek" neveznek: egyszerű történelmi kimutatása annak, hogy miként jött létre ez a tan lassanként, nem minden változás nélkül, az ő katolikus sajátságában – noha nem isteni kijelentés alapján, de még mindig emberileg tiszta forrásból: a kultuszból és néphitből – az ő vallásos érzelmeivel és ábrándjaival, habár nem is minden hierarchiai célzat nélkül.

Az észre való hivatkozás szorosan véve azon állításban határozható meg, hogy az emberi észnek sötétségében és földi korlátozottságában egy ilyen mélységes titok felett semmi mondanivalója nem lehet. Ezt, ha következetesek akarunk lenni, kénytelenek vagyunk elfoglalt álláspontunkon megengedni, a Luther és Kálvin által a szent vacsoráról alkotott fogalomnak is szüksége van ezen támogatásra az ész szava ellenében, míg a Zwingli felfogása azon veszélynek van kitéve, hogy ezen fenséges ünnepély mélyértelmű komolyságát ellaposítsa. De amennyiben ezen dogma mégis emberileg létrejött és kigondolt dolog, nem menekülhet azon kérdés elől, hogy vajon nem tartalmaz-e belső ellentmondást és romboló következtetéseket, s még kevésbé menekülhet a vallásos jelentősége iránti kérdés elől.

A járulékokról (accidentia) szóló tan, miszerint azok a kenyér és bor lényegének eltűnése után is megmaradnak, bizonyára csak skolasztikus szükségmegoldás, mivel minden átváltozás dacára a mi érzékeinkre nézve mégis csak kenyérnek és bornak maradnak, sőt biztosan állíthatjuk, hogy a legfinomabb vegytani analízis a kenyeret és bort átváltozás előtt és után is ugyanazon elemekre bontaná fel. De ez a szükségbeli mankó valóban szükséges, s Paschasius mindjárt a legelső irodalmi tárgyalásnál felhasználta, és Tridentben is, mint egyházi tan, szabályszerűleg megállapíttatott. Ennek lehetságe nincs az emberi értelem fölébe emelve, hanem azon elavult képzeten nyugszik, mintha valamely dolognak járulékai amannak állományától valóban különböző tárgyak volnának, úgy hogy az állomány elvétele után, mintegy a levegőben libegve tovább is fenmaradhatnak – holott azok semmi egyebek, mint egyedül ezen állománynak a mi érzékeinkre való hatása, másfelől annak a természet általá-

232

nos törvényeihez való viszonyai. Így a kenyér íze nem egyéb, mint annak ízlőidegeinkre gyakorolt hatása, nehézsége a föld vonzó erejéhez való viszonya – de a katolikus dogma szerint a kenyér ízének, valamint tápláló tulajdonságának tovább is léteznie kell, miután a kenyér maga többé nem is létezik, annak súlya, egy mázsa vagy egy szemer, még azután is megvan, miután az, ami a súllyal bírt, vagyis a földtől vonzatott, eltűnt.

Amit Órigenész elfogulatlanul bevallhatot (miután az csak a kenyérre és borra vonatkozott, melyek, mint minden, ami a szájba jut, a test minden útját megjárják), azt Paschasius kénytelen volt a kenyér helyébe lépett isteni testre vonatkozólag, mint tiszteletellenest megtagadni; s ennek folytán az egyházi teológia is mint stercoranismus-t elvetette. Paschasius annak elfogadása által segített magán, hogy az Istenembernek teste és vére valami szellemi dolog, mely a szellemi emberrel egyesül, tehát léha dolog volna az emésztésre és annak következményeire gondolni. (1) A vallásos kedélytől minden esetre nagyon távol esik, hogy a magasztos ünnep alkalmával az emésztés következményeire gondoljon, de a kegyes elmélkedásnek megvan a maga joga, s a vallásos kritikának, mely egykor a görögök gyönyörü istenszobrait néma bálványoknak nevezte, szintén megvan a maga joga. Ami önmagában véve igaz, azt minden következményeiben is igaznak kell gondolni, és a léha gondolat a következetes eszmemenet előtt éppen az által nyomul előtérbe, hogy a katolikus tan itt egy érzékfeletti érzékit állít fel: hús és vér lép mint állomány a kenyér és bor állományának helyébe, melyek bármennyire is tartozzanak egy megdicsőült testhez, mégis nem merőben szellemi dolgok. – A Paschasius menekvési útja tisztán átgondolva Kálvin tanfogalmára, sőt tovább, Melanchthon kedvenc véleményére vezetne, miszerint a szent vacsora hitteljes ünnepélyében csak a Krisztussal való szellemi közösség nyer bizonyságot és táplálékot. A skolasztika okoskodása még tovább azt a kérdést állította fel: ha egy egér történetesen a szentelt ostyát megeszi, vajon az Isten-

(1) De corp. et sang. c. 20,3. "Frivolum est in hoc mysterio cogitare de stercore, ne commisceatur in digestione alterius cibi. Ubi spiritualis esca et potus sumitur, et Spiritus S. per eum in homine operatur, ut, si quid in nobis carnale adhuc est, transferatur in spiritum et fiat homo spiritualis, quid commixtionis habere poterit?"

233

ember annak gyomrába jut-e? Ha egy szúnyog a szentelt pohárba belékóstolt, és a bor "járulékaiba" beléfulladt, vajon az Úrnak vérébe fulladt-e belé, s hullája attól át van-e hatva? Vagy ha a kehely megmérgeztetett (ami Olaszországban nem volt hallatlan dolog), mi a teendő akkor az Úrnak vérével? Hallottunk menekvési módokról, engedményekről, kazuisztikai javaslatokról, hogy ilyen esetben miképp kell az állattal, a szentséggel tisztességes módon elbánni. Ha következetesek akarunk lenni, kénytelenek vagyunk megengedni, hogy az egér az Istenember egy részecskéjét ette meg, és ez ilyeténképp védelmezendő: (*) ha a Mindenható magát az ő szelídségében a hóhérsegédek által keresztre feszíttetni engedte, miért ne tűrné el azt is, hogy egy ártatlan állat megegye"! (1) – mint a monda tartja Buddháról, hogy ő magát egy éhező tigrisanyának s kölykeinek táplálékul adta. De mi történik akkor az isteni testtel és vérrel, mely lényegileg gondolva, ilyen módon naponként legalább százezer pap gyomrába jut? A legelfogadhatóbbnak s közönségesen elfogadott nézetnek látszik az Aquinói Tamás véleménye, hogy Krisztus teste és vére csak addig marad egybekötve a kenyér és bor járulákaival, míg ezek változást nem szenvednek, mely által a kenyér és bor állománya, ha még megvolna, mint olyan, megszűnt volna létezni. (2) Eszerint azt kellene gondolni, hogy mihelyt az emésztés művelete beáll, vagy bárminő szerencsétlenség vagy visszaélés miatt bekövetkezik a rothadás, akkor valami hirtelen elpárolgás útján az Úrnak teste és vére eltűnik. (3) De akkor az a további kérdés: hová? Ezt az eltűnést vagy megsemmisülásnek kellene gondolni, vagy, miután az

(*) A szöveg homályos, de bizonyára nem az egér, hanem az állítás "védelmezéséről" beszél Hase. [NF]

(1) Vagy mint Perrone írja, T. VIII. §. 150. "Ut minime Deum dedecet praesentem esse muri, cani, sordibus, ita nec Christi corpus dedecet reperiri aut in murc aut in sordibus."

(2) Summa P. III. qu. 77. art. 4. "Cum corpus Christi et sanguis succedant substantiae panis et vini, si fiat talis immutatio ex parte accidentium, quae non suffecisset ad corruptionem panis et vini, propter talem immutationem non desinit corpus Christi esse sub hoc sacramento. Si vero fiat tanta immutatio, quod fuisset corrupta substantia panis et vini, non remaneret corpus et sanguis sub hoc sacramento."

(3) Perrone, T. VIII. §. 116. "Quemadmodum cessat in stomacho nostro realis Christi corporis praesentia, statim ac corrumpuntur eucharisticae species: sic cessat, dum per chymicam operationem eaedem species immutantur." Azon ellenvetéssel szemben mondja ezt, hogy a szentelt ostyában a vegyi elemzés alkalmával semmi állati, hanem csak növényi állományok találtatnak.

234

nem képzelhető, hogy ez a legmagasztosabb jó csak azért jöjjön létre, hogy a kérészhez hasonlólag ismét elenyésszen – amint jött, úgy elfolyt – tehát visszafogadtatik Krisztus mennyei székhelyére. Ezáltal egy valóban csudálatos alak származik az Istenember húsának és vérének sokaságából, mely sok századok óta felhalmozódott. És mindennek meg kellene történni vagy a Krisztus nélkül, amit elfogadni hihetetlen és vallástalan dolog volna, hogy egy áldozár saját hatalmából úgy gazdálkodhassák egy bárminő más személyiség legsajátabb birtokával, a testével, – vagy a Krisztus által. Mi hiszünk őbenne, mint aki a maga egyházát kormányozza, és minden könyörgést, mely valósággal az ő nevében, azaz szellemében történik, beltölt; de az a fáradság, hogy arról gondoskodjék, hogy az ő teste és vére százezer oltáron minden reggel kéznél legyen, és a felhasználáshoz képest este előtt a megmaradott rész mennyei székhelyére visszaszállíttassák: ez mégis különösen megterhesítené az ő napi teendőit.

A katolikus egyház rendeli az ostya és kehely imádását, következetesen, mert kehely és ostya ezen határozott térben az érzékileg jelenlevő Istent rejtik magukban. (1) A tridenti zsinat azon hagyományos szokást is megtartja, (2) bár ellentétben korábbi zsinati végzésekkel, (3) hogy a szent helyen szentelt ostyát tartsanak úgy a betegek számára, mint a templom szentségének emelése végett. Ez a gyakorlat a buzgó érzelmű katolikusokra nézve vigaszt adónak és felemelőnek tetszhetik, legalábbis a "Maria regina" című regényben a két grófnő, midőn környezetükben csupa protestáns templomot látnak, melyekben csak az Úrnak igéje található, de teste nem, így panaszkodnak: "Sehol sem nyerhet eny-

(1) Conc. Trid. S. XIII. c. 5. "Nullus dubitandi locus relinquitur, quin omnes Christi fideles pro more in catholica Ecclesia semper recepto latriae cultum qui vero Deo debetur, huic sanctissimo sacramento in veneratione exhibeant. Nam illum eundem Deum praesentem in eo adesse credimus, quem Pater aeternus introducens in orbem terrarum dicit: adorent eum omnes angeli."

(2) Ib. S, XIII. can. 7.
(3) A bizonyító helyek magától Perronétól idézve T. VIII. §. 169.

235

hülést a szem a maga könnyeivel, s a kebel a maga keservével oly templomban, mely a legszentebb, a legdrágább szakramentumot zárja magában. Óh, a szegény megraboltak (a protestánsok) mennyire sajnálandók!" Ha pedig a megőrzött ostyában az Istenember létezik és imádtatik, az ostya akármely edényben, abból azon értelemellenes dolog származik, hogy Isten egy skatulyába van bezárva, (1) s nevezzük bár azt valami tisztességesebb néven, az mégis mindig csak tér általi bezároltatás marad. A monoteisztikus gondolat ellen törekvésében ugyan biztosít a római katekizmus, hogy Krisztus a szakramentumban nem úgy van jelen, mintha bizonyos helyhez volna kötve, (2) és mégis nem csak az ő testének és vérének kell a megszentelt ostyában, tehát határozott helyen jelen lenni és imádtatni, hanem még idegeinek és csontjainak s mindannak, ami még különben a testhez tartozik. (3) Ha pedig az Istenember a szentségtartóban imádandó, úgy a papban és minden teremtményben is, mely az ostyából részesült, mielőtt annak istenemberi állománya elpárologna, a hívő imádni tartozik azt saját magában, saját maga előtt kell földre borulnia; s nem tűnt jogosulatlannak az arab bölcsész, Averroës szemrehányása: a keresztények imádják azt, amit megesznek.

Bizonnyára a katolikus mise is az egyház különböző korszakában papok és világiak által valódi vallásos érzelemmel ünnepeltetett meg. Amit Krisztus rendelt, nem szűnik meg bárminő alakzatban és torz alakjában áldást árasztani, és csak a kritikai vizsgálódás komolysága, mely egyedül az igazságot nyomozza, van jogosítva ezen torzalakot a maga meztelenségében fel-

(1) Cat. Rom. II. 4. 69. "S. Eucharistia, dum in pyxide continetur, vel ad aegrotum defertur, sacramenti, non sacrificii rationem habet." A Rituale Romanum is rendeli, "ut aliquot particulae consecratae eo numero, qui usui infirmorum et aliorum fidelium communioni satis esse possit, conserventur in pyxide." IX. Pius panaszkodott, hogy őt egy szelencébe akarják zárni (ezen a Leó-féle városrészt értette). Az ő Istenével naponta hasonló történik.

(2) Cat. Rom. II.4.42.

(3) Ib. II,4,31: "A pastoribus explicandum est, non solum verum Christi corpus et quicquid ad veram corporis rationem pertinet, veluti ossa et nervos, sed etiam totum Christum in hoc sacramento contineri."

236

mutatni, melyben mindenesetre az istenített ostyából egy istenalak lép előnkbe, mely Kelet-India bármely idomtalan bálványképével merész versenyre kelhetne.

De hát ezen "szentvacsorai Krisztus" valóban a szűztől született Krisztus volna? Ők mondják ezt, a legtöbb egyházi atya a VIII. század óta, (1) sőt maga VII. Gergely is azon tágas értelmű vallomásban, melyet Berengártól követelt, ezt szükségesnek tartotta, Trident hallgat ezen csiklandós kérdés ügyében, a római katekizmus igenlőleg felel, (2) az Ágoston véleményét is magáévá tévén: "saját kezében hordozni magát, emberre nézve lehetetlen, s egyedül csak Krisztus tehette, mert ő saját kezébe tartotta magát, midőn testét odanyújtva, így szólott: ez az én testem." (3) Az a fennkölt egyházi atya szerette (még azon időtől fogva, midőn a retorikát tanította) az ilyen fényes paradoxonokat. Az megtörténhetik, hogy valaki levágott kezét a másikba tartsa, miként Rudolf, a papkirály haldokolva a csatában levágott kezét megragadta, mellyel egykor császárjának hűséget esküdött, de mely alól a pápa őt feloldozta. De hogy valaki ép tagokkal saját magát a markában tartsa, az talán előfordul a légugrásnál, de másképp nehezen. Ha Krisztus valóban saját testét adta az apostoloknak, úgy az mégis csak nem volt a szűztől született test, mely még akkor nem volt megtörve, és nem az ő szívvéréből való vér, mely még egyáltalán nem volt kiontva; lehetetlen is, hogy az apostolok arra gondolhattak volna. Eszerint mindjárt az első szent vacsora ezen valóság nélkül osztatott volna ki, s a benne való hit nélkül részesültek benne. Minden következő változásokra nézve állandó hagyomány és egyházi tan, hogy Krisztus istenemberi testiségében, attól érintetlen az Atyának jobbján ül a mennyben. (4) E

(1) Paschas. Radb. c. 21. 10: – "in ipsam eandemque carnem et sanguinem, quam b. Virgo concepit et peperit, converti."

(2) Cat. Rom. II. 4. 39. "Corpus ex sancta Virgine."

(3) Cat. Rom. II.4.28. August. in Psalm. 33. "Portare se in manibus homini impossibile est, solique Christo convenire potest; ferebatur enim ille in manibus suis, quando commendans ipsum corpus suum ait: Hoc est corpus meum."

(4) Lanfranc de corp et sang. c. 18. – "ipso tamen dominico corpore existente in coelestibus ad dexteram Patris integro, illaeso." Conc. Trid. S. XIII. c. 1. "Neque haec inter se pugnant, ut ipse Salvator semper ad dexteram Patris in coelo assideat juxta modum existendi naturalem, et ut multis nihilominus allis locis sacramentaliter praesens sua substan tia nobis adsit."

237

szerint ha a test és vér, mely minden katolikus áldozár által előáll naponként, a Krisztus valódi testéhez a legközelebbi bámulandó viszonyban állana is, sőt hit sajátságaiban és hatásában ahoz lényegesen hasonló is volna, az mégsem volna a szűztől született test, hanem csak egy utáncsinált, vagy ha akaijuk, utánteremtett.

De tegyük fel, hogy minden éppen úgy történnék, ahogy a katolikus dogma saját magának ellentmondva erősíti: úgy a test és vér, mint megtört és kiontott, jelképileg igen jól szolgálhat egy-egy egész, az ő áldozati halála által dicsőített és áldást árasztó személyiség kápviselésére, amint ez a János-féle evangelium 6-ik részében történik; de hús és vér csak mint valódi anyagok, ha azok láthatólag az oltáron lennének is, mint a kisujj a pápa oltárfedele alatt, magukban véve semmiképp nem bizonyítják az egész élő Krisztus jelenlétét és közöltetését. Az ő istensége felett nem akarunk ugyan alkuba ereszkedni! az, ha nem akar bálványozás lenni, mindenütt jelenlevő, avégett nincs szükség az átlényegülésre, az Istenség előtt minden időben imádkozva leborulhatunk. De Krisztus lelkének is jelen kell ott lenni, jelen egész isten-emberi személyiségének. Az ugyan valódi keresztyén hit, de ha a szent vacsora csudaszerűsége csak abban áll, hogy valami kevés kenyér a Krisztus testévé, a bor az ő vérávé változik által, úgy az még semmiképp nem az egész Krisztus, olyan értelemben, amint ígérte: "ahol ketten vagy hárman az én nevemben egybegyűlnek, ott leszek én azok közt!" – és ezen módon minden átváltozás nélkül, a valódi igaz hittel ünnepelt szentvacsorában minden esetre jelen van.

És ezzel a vizsgálódás a supán dialektikai harcból a tulajdonképpeni vallásos kérdés magasabb terére lépett. Möhler egyháza dogmájára nézve érvényesíti, hogy: "A megváltó nemcsak 1800 óv előtt élt, úgy, hogy azóta eltünt volna, és mi csak a történelem útján emlékezhetnénk reá, mint bármely más megholt emberre; sőt inkább ő örökké él egyházában, és ezt érzéki, az érzéki

238

ember előtt megfogltató módon teszi szemlálhetővé az oltári szentségben. Ő az ige hirdetésében a maradandó tanító; a keresztség által szünet nélkül felfogad a vele való közösségbe, a bűnbocsánati intézmény által megbocsát a töredelmes bűnösnek; a konfirmáció alkalmával megerősíti lelkének erejével a serdülő kort, a vőlegénynek és menyasszonynak kebelébe a házassági viszony magasabb nézetét lehelhi, egyesül mindenekkel, kik örök élet ,után sóhaj toznak a legbensőbb képen a kenyérnek és bornak szine alatt, vigasztalja a haldoklókat az utolsó kenetben, és a papszentelésben oly közeget rendel, mely által ő mindezeket, soha nem lankadó munkásságban eszközli."

Én nem tudnám, hogy a protestantizmus mindezeket az oly szépen elmondottakat, esetleg a katolikus kultusz sajátságos elnevezéseinek kivételével miért ne tehetná magáévá. Az a mi saját nézetünk is, hogy az egyház képmásilag élő módon a minden időben jelenlevő és munkáló Krisztus. De éppen a Szentvacsorának az egyház más tanulásos cselekványeivel való egyenlő rangba helyezésében nem rejlik semmi az átváltozási tanból. Még mindig Krisztus az igazi tanító az isteni ige által, melyet ami számunkra hátaahagyott, és az a mai nem abból született, vagy nem ahoz csatlakozik, legalább is nem sokat jelent; még mindig ő az, aki megkereszteli és megáldja a kisdedeket az általa rendelt keresztságben: így jelen is van ő és nyilatkozik a szentvacsorában érzéki, az érzéki ember által szemlélhető módon éppen jelképek által, melyek az ő megtöretett testét és kiontott vérét ábrázolják; ugyan hol van itt az ő testévé és vérévé leendő átváltozás valódi szüksége, mely ugyis sem szemlélhető, sem megfogható nem volna!

A trienti zsinat kényszerítve látta magát mellesleg kárhoztatás alá vetni azon tant, hogy ezen szakramentum kiváló gyümölcse a bűnök megbocsátása, (1) A reformátori protestantizmus, mely Pállal a váltság szükségének érzetéből kiindulva az utat a Megváltóhoz megtalálta, ezt különösen hangsúlyozta, a mi Urunk is hangsúlyozta: "az uj szövetség vére sokakért kiontatott a bűnök

(1) Ib. S.XIII. can. 5: "Si quis dixerit, vel praecipuum fructum sanctissimae Eucharistiae esse remissionem peccatorum, vel ex ea non alios effectus provenire, anathema sit."

239

bocsánatjára". (1) Mindazáltal már a szokásos protestáns kiosztási formulában: "ez tartson meg és erősitsen titeket a hitben", ezen üdvözitő hitben minden egybe van foglalva, amit a vallásos élet eszközöl és tartalmaz itt a földön a bűnösökre és vándorokra nézve. Ezért a protestantizmus minden vallásos áldást legkisebb kétely nélkül a helyesen használt szentvacsorának, mint az egyházi élet szemefényének tulajdonít, mely a Krisztus iránti feltétlen odaadásból és így a vele való közösségből származik; miként mar Luther kisebb katekizmusa a bűnbocsánathoz hozzáteszi, hogy a szentvacsorában "élet, igazság és üdv osztogattatnak, mert ahol a bűnök bocsánatja van, ott van az élet és üdvösség is".

A római egyháztan mégis az oltári szentségnek tulajdonjtja a könnyebb, megengedhető bűnök bocsánatját, valamint a halálos vétkektől való megőrzést is. (2) Csak arra van gond, hogy a kommuniót megelőző bűnbánati szentségnek, a gyakorlat és törvény szerint a magáét megadják, amiért ott a bűnbocsánatot oly fukarul mérik ki; egyebekre nézve a tridenti zsinat is elismeri a szent vacsorában a vallásos áldások leggazdagabb forrását. De mindezt ugyanúgy biztosítja az isteni igének puszta hirdetése is, és ahol nyílt szívvel fogadtatik: a Krisztussal való szellemi egyesülést is az Ő saját ígérete szerint. Ezért a katolikus dogma szerint a mi szemünk láttára, csakhogy még sem látjuk, mindennap rendkívüli csudafényűzés történik, mely mellett jól meggondolva a szent könyv minden csudái és a régi világ minden csudás mondái csekélységeknek tűnnek fel, hogy véghez vigyenek valami olyat, amit egyszerűen az evangélium prédikálása is véghez vihet, és biztos véghez visz; most már éppen a kiontott vérnek katolikus lefoglalása után csak az elengedhető kisebb vétkeknek, a peccatillumoknak, vagy miként a jezsuiták nevezték: a bagatelláknak megho-

(1) Speil, 288. o.: "Hase elfeledi, hogy ő maga tagadta, miszerint a Krisztus kiontott vére az úrvacsorában jelen lehetne." – Ezáltal mégis legkevésbé sincs tagadva az úrvacsorában az ő kiontott vérének ünneplése.

(2) Ib. S. XIII. c. 2: "Sumi voluit (Christus) sacramentum hoc – tanquam antidotum, quo liberemur a culpis quotidianis, et a peccatis mortalibus praeservemur." Cat. Rom. II,4,50: "Remitti Eucharistia et condonari leviora peccata, quae venialia dici solent, non est, quod dubitari debeat."

240

csátására! Ez nem az a mód, mely szerint különben Isten a maga világában munkálni szokott, a legegyszerűbb eszközök által a legnagyobb eredményeket elérve. Ez a félreértés eszköz és cél között akkor tudna elenyészni, ha netalán az átlényegülés másik oldala annak alkalmazása a miseáldozatban sajátságos és szükséges jelentőséget nyerne.

B) A miseáldozat

A katolikus egyház Nagy Gergely óta a szent vacsorának két jelentését különböztette meg, tekintvén azt szakramentumnak és áldozatnak (sacrificium), úgyhogy a tridenti zsinat a maga végzéseit mind a kettőre nézve az egymástól évtizedekre eső tárgyalások következtében két külön szakaszban állapította meg, az elsőt eucharisztia, az utóbbit mise címmel jelölve. Ez a gyakorlatban levő megkülönböztetés a szakramentum alatt oly szent cselekményt ért, melyben Isten számunkra valamilyen kegyelmet biztosít; az áldozat alatt azon cselekményt, mely által mi Istennek vallásos tiszteletünk nyilvánításában valamit felajánlunk, ami legalábbis részben az érzéki szemléletre nézve megsemmisülve. (1)

A szent vacsorának, mint az Istenség előtt élőkért és holtakért naponta bemutatandó áldozatnak bibliai megalapozása végett hivatkozik a teológia legelőbb is a páskavendégségre, mint olyan áldozatra, melynek helyébe lépett a szent vacsora. De a páskabárány, az áldozatnak (mint egy gazdag áldozati kultusz közepette divatozó szent cselekménynek) csak legáltalánosabb értelmében neveztetétt áldozatnak, midőn abban éppen nem a templom pitvarában véghezvitt leölés, hanem a családi körben való ünnepélyes elköltés volt a jellemző. A szent vacsora a János-féle hagyomány szerint nem is közvetlenül a páskavendégségből állott elő, attól mindenesetre azonnal, mint az apostoli egyházban naponta

(1) Perrone, T. VIII. §. 244: "Oblatio rei sensibilis soli Deo facta per legitimum ministrum ad recognoscendum supremum ejus in res omnes dominatum, quae ritu mystico consecratur et immutatur: mégis mintegy ellenkező a zárómondatra vonatkozólag.

241

megtartatni szokott ünnepély különvált, mig a zsidókból lett keresztyének, tehát az apostolok is, míg Jeruzsálem állott, ott a törvény szabta páskavendégséget a maga idejében tovább is megülték, mellyel az Úrvacsora csak annyiban közös, amennyiben ez is egy vallásilag megszentelt vendégség jellegével bír. Miután a pátriárkai papkirály, Melkisédek Krisztus előképének tekintetik, (1) közel voltak ahhoz is, hogy a kenyérben és borban, melyet ő Ábrahámnak viszen, az eucharisztia előképét tekintsék. Azonban ő ezt nem mint áldozatot, hanem csak mint a vendégszeretet nyilvánítását ajánlotta fel. (2)

Ha az antiókhiai tanítókról azt írják, (3) hogy azok az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt a római teológusok bizonyító hely dolgában megszorulva a legkirívóbb önkénnyel áldozati szolgálatra vonatkoztatják. (4) Ha Pál az áldozati vendégségekben való részvétel miatti aggodalmát indokolva, a korinthusiakhoz azt írja: (5) ti nem lehettek részesei az Úr asztalának és az ördögök asztalának: vajon azért, mivel a pogányok oltárain áldoztak, a Krisztus vacsoráját is áldozatnak kell nevezni? (6) De ez csak egybehasonlítás, vagy inkább ellentét a pogány áldozati vendégségek és a szent vacsora, mint a szeretet vendégsége között.

(1) 1 Móz 14,18. sköv. Zsid. 7.

(2) Speil, 291. o.: "Melkisédek áldozata vér nélküli áldozat volt, és eszerint a Krisztustól rendelt vacsorának is áldozatnak kell lennie... Ha az eucharisztia nem áldozat, úgy a Melchisedek bora és kenyere sem áldozat." – Az utóbbi, még ha nem helyes is a következtetés, mégis két igaz tényt tartalmaz.

(3) Csel. 13,2.

(4) Perrone, T. VIII. §. 255: "Quae de sacrificii oblatione intelligenda esse aperta constat ex graeca voceleitourgountwn, quam Erasmus vertit: quum illi sacrificarent." – Erasmus persze hozzájegyezte: "leitourgountwn, quod proprium est operantium sacris. Nullum autem sacrificium Deo gratius quam impartiri doctrinam evangelicam." Maga a Vulgata csak: "ministrantibus illis Domino."

(5) 1 Kor 10,21.

(6) Perrone, ib. §. 255: "Apostolus confert altare christianorum cum altari ethnicorum; atqui mensa et altare referuntur ad sacrificium; ergo sacrificium christianorum confert Apostolus cum sacrificiis ethnicorum. Haec, esto malis spiritibus oblata, sacrificia tamen erant proprie dicta: igitur ex mente Apostoli verum ac proprie dictum censendum est sacrificium christianorum."

242

Továbbá hivatkozik Perrone a Zsidókhoz írt levélre; (1) amennyiben egy végrendelet a rendelkező halálával emelkedik érvényre, és Istennek a maga népével kötött ó szövetsége vérrel pecsételtetett meg, ezért az új szövetség is; az a vér pedig egy áldozati barom vére volt, tehát a szent vacsora szereztetési igéit is mint áldozatról szólókat kell érteni. De a pohár, ez az új szövetség vére, mégiscsak egy előrevetett árnyképe a valóban kiontott vérnek. Hogy Jézus halálát is áldozatnak tekintették, ez minden kérdésen és vitatkozáson felül áll, csakhogy abból teljességgel nem következik, hogy a szent vacsora is áldozat volt, s mint ilyen, megújítandó. A Zsidókhoz írt levélre pedig a legkevésbé kellene a római teológiának hivatkoznia, mert ez az irat a legcélzatosabban kimondotta a zsidó papsággal és áldozati kultusszal szemben, melyek évenkénti és naponkénti ismétlést követeltek, hogy Krisztus egy minden időre kielégitő, soha másokra át nem ruházandó papságot visel, hogy ő egyszer s mindenkorra bement az ő mennyei szentélyébe, és saját magát adta örökérvényű és minden más áldozatot kirekesztő áldozatul. (2) Az pedig nem egyéb szofistai okoskodásnál, ha azt felelik erre, hogy Krisztus az ószövetségi papságot és áldozati intézményt eltörölte ugyan, de helyébe újat rendelt, mely helyette az ő örök érvényű áldozatát naponta ismétli és a mi hasznunkra fordítja. (3) De ha ez örökérvényű, akkor nincs szükség ismétlésre, s éppen ez ellen van a Zsidókhoz írt levél polémiája irányozva, mely a zsidó áldozati kultuszban egyszersmind minden más áldozati kultuszt is leront; és mi egyéb lett a katolikus áldozárság, mint az ószövetségi papságnak, amennyiben lehetséges volt, keresztyén álarc alatti helyreállítása, melynek kiváltságai után áhítozva a tizedet is igénybe vette.

Mindazáltal maga Krisztus parancsolta az ismétlést, midőn

(1) Zsid 10,17 s köv.
(2) Zsid 7,23. 9,12.28. 10,10.14.18.

(3) Perrone, ib. §. 262: "Eo modo, quo proreges et episcoporum vivarii agunt ex persona et auctoritate aut regis aut episcopi, etsi non dicantur iis succedere, ita sacerdotes ut ministri Christi ex nomine et auctoritate Christi juxta ejus institutionem offerunt sacrificium et reliquis sacerdotalibus ministeriis funguntur, etsi propterea nec dicantur nec sint ejus successores" (még szép).

243

ezt mondja: "ezt cselekedjétek az én emlékemre!" (1) De mit parancsolt az ő emlékére? Cselekednünk azt, amit ő cselekedett: keresztyén társak körében a megáldott kenyérből és borból, mint az ő testéből és véréből részesülnünk halálának ünnepélyén, a vele való legbensőbb üdvadó közösség végett. És mivé alakította ezt át a római egyház? Egy mágikus átváltozás folytán előállott istenemberi test és vér áldozatává, melyet megrendelésre, vagy tarifaszerű fizetség következtében az áldozár, legnagyobb részint magánosan a mise körül segédkező gyermekkel az Istenségnek naponta bemutat, hogy egy lelket a tisztítótűzből kiszabadítson, vagy még kétesebb okért is. Igen könnyen megtörténhetett volna, hogy a mi Urunk az áldozat általános jelképes jelentésében az ő vacsoráját legalább áldozati vendégségnek nevezi: a véletlen, vagy sokkal inkább az előrelátó bölcsesség úgy intézte azt, hogy mindazon magasztos beszédekben, a János-féle hagyomány szerint is, melyek ama szent vacsora körül folytak, éppen egy szó sem fordul elő bármiféle áldozatról.

Végül egy Ótestamentumra való hivatkozás az ő utolsó prófétájának nagyszerű jövendölésébe fogódzik: (2) "Nem kedvellek titeket, azt mondja a Seregeknek Ura, és nem fogadom kedvesen az áldozatot a ti kezeitekből. Mert napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek közt, és minden helyen jóillatú füsttel és tiszta eledeli áldozattal áldoznak az én nevemnek." Ez a jövendölés, melynek beteljesedése kezdetén élünk, anélkül, hogy annak bevégződését megérnők, az ótestamentumi papságnak s az ő még magasabbra fokozott áldozati kultuszának megújítása (a misék) által legkevesébé sem teljesedett be, sőt inkább ezen isteni igének első visszautasító része is ez ellen van irányozva: a tiszta áldozat a prófétai

(1) Perrone, ib. §. 253: "Christus in institutione Eucharistiae verum ac proprium Deo obtulit sacrificium. Quod ipse fecit, id ipsum Apostolis eorumque in sacerdotio successoribus faciendum esse mandavit illis verbis: Hoc facite in meam commemorationem. Ergo in missa verum ac proprium Deo sacrificium offertur."

(2) Mal 1,10 sköv. Perrone (ib. §. 256.) szerint ebben benne foglaltatik: "(1) veterum sacrificiorum abrogatio, (2) novi excellentioris sanctiorisque exterioris et proprie dicti in eorum locam suffectio, offerendi per novos sacerdotes, (3) ejusdem per universum orbem oblatio ac celebratio. Atque haec tria in solo sacrificio eucharistico reperiuntur."

244

szemlélődésekben nemzeti szempontból van kifejezve, vér helyett a gabona, s a körülmetélkedés helyett a körülmetélt, azaz a tiszta szív, mely Krisztus példája szerint Isten akaratjában feltétlenül megnyugszik. Oly jövendölés ez, mint magáé a mi Urunké, hogy eljön a nap, midőn nem ezen vagy azon a hegyen fog imádtatni az Isten, hanem lélekben és igazságban, tehát éppen nem valamely áldozati szertartás által.

Az egyházi atyák még az óvilág áldozatainak befolyása alatt, melyek mint áldozati vendégségek és az áruba bocsátott hús által mélyen benyúltak a társadalmi és családi életbe, a szent vacsorát ezen áldozati kultusz ellentéteképp, azok pótlása és túlszárnyalása tekintetéből áldozatnak nevezték, a jelképről az eszméhez való lassankénti átmenetnél fogva. Mennyire távol voltak azonban a legrégibb nyilatkozatok még azon gondolattól, hogy itt az istenemberi test valóságos áldozata mutattatik be, bizonyítja az áldozatnak nyilván jelképes vonatkozása a hálaimára legközelebb a tápszerért, a Szent vacsora asztali imája. Justinus vértanú így ír: (1) "Az áldozatokról, melyeket Krisztus rendelt, azaz a kenyér és pohár feletti hálaimákról, melyeket a keresztyének a földnek minden helyén bemutatnak, Isten kiválólag tanúskodott, (2) hogy azok előtte kedvesek. Könyörgés és hálaadás, méltó személyiség által teljesítve, az egyedüli tökéletes és az Istenség előtt kedves áldozat." És Irenaeus: (3) "Krisztus az új testamentumban egy új áldozatra tanított, melyet az egyház az egész világon Istennek bemutat, aki a tápszereket számunkra biztosítja, az ő adományainak zsengéit." – Igen, a szent vacsorának szokásban levő görög elnevezése, melyet a szakramentumra nézve a római egyház is elfogadott, az eukharisztia, semmi egyebet nem jelent, mint ezen hálaadást. Az adományok, melyeket a gyülekezet tagjai a szeretetvendégségére felajánlottak, s melyek a papok élelmére is szolgáltak, oltári adományoknak neveztettek. De a Jézus halálának mint az egész emberiség üdvéért szenvedett nagyszerű áldozati halálnak felfogása az eucharisztiára, mihelyt az egyszer áldozati vacsorának

(1) Just. c. Tryph. c. 117.
(2) Hivatkozva Mal 1,10.
(3) Iren. IV.17.5.

245

tekintetett, elsősorban az engesztelő áldozat jelentését ruházta.

Mihelyt a keletkező papság a maga előképét az ótestamentumban felismerte, kénytelen volt a maga fogalmának teljessége végett valamely bemutatandó áldozat után körülnézni, és erre mintegy előre meghatározott összhangzásban alkalmasnak találtatott a szent vacsora, mely aztán ezen értelemben kiképződve miseáldozattá lett. A katolikus teológia ezt a történelmi menetet a papság érdekében megfordította: éppen a benyújtandó áldozat követelte az áldozári rendet, és Krisztus az ezentúl benyujtandó áldozat megalapításával az apostolokat és azok utódait áldozárokká tette. (1)

Az afrikai püspök, Cyprianus, ez az ó- es újtestamentumi felfogásnak megszemélyesített vegyüléke, egyfelől katolikus, másfelől a pápaság és tradíció elleni küzdelmében protestáns jellegű, már egészen úgy érzi magát, mint egy áldozópap: (2) "Ha Krisztus maga a főpap, és önmagát az Atyának áldozatul adta, úgy valósággal áldozári kötelességet teljesít az is, mint Krisztus helyettese, aki azt, amit a Krisztus cselekedett, utánozza, és az egyházban a mennyei Atyának valóságos és tökéletes áldozatot mutat be." De emellett fenntartotta magát azon képzet, hogy ez az áldozat mégiscsak az egykor a keresztfán végrehajtott áldozat emlékünnepe. "A keresztyének – írja Ágoston (3) – a végrehajtott áldozat emlékét a Krisztus teste és vére szent bemutatása, s az abban való részesülés által ünneplik." Chrysostomus: (4) "Nem más áldo-

(1) Conc. Trid. S. XXII. can. 2: "Si quis dixerit, illis verbis: Hoc facite in meam commemorationem, Christum non instituisse Apostolos sacerdotes, aut non ordinasse, ut ipsi aliique sacerdotes offerrent corpus et sanguinem suum: anathema sit." Mindazonáltal Perrone bizonyító kedvében ezen engedményt teszi: T. VIII. §. 272: "Presbyteri et episcopi ab Apostolorum aetate sacerdotes et pontifices sunt appellati. Juxta doctrinam S. Pauli Hebr. VIII. habere debet sacerdos aliquid quod offerat. Nihil aliud autem catholici sacerdotes offerunt quam S. Eucharistiam; ergo ista est verum et proprie dictum sacrificium." – A fordított körben forgó bizonyítást lásd az I. kötet 111. oldalán, a 2. lábjegyzetben.

(2) Epist. 63.
(3) Contra Faustum Manich. XX. 18.
(4) In ep. ad Hebr. Hom. 17.

246

zatot, mint akkor a Főpap, hanem éppen ugyanazt mutatjuk mi be minden időben, vagy is inkább eszközöljük az áldozatra való emlékezést." Ezen a jelenlevő valóság és az elmúlt, de mégis mindig érvényesnek ünnepélye közti lebegésben nézték el azt, ami az eucharisztiában az áldozatot illetőleg hiányos, hogy tudniillik azt nem szolgáltatják át az Istennek a részleges megsemmisítés által, hanem tulajdonképpen csak bemutatják; mert hogy a szakramentummá való rögtöni átalakulása után az áldozár azt megeszi és megissza, az nem tekinthető olyan részletes megsemmisítésnek, amint beszélünk tréfásan a bor és sör elfogyasztásáról. Az ókor áldozati lakomái és az áldozári illeték mellett az áldozati baromból egy bizonyos darabot mindig a tűzre tettek, hogy mint kellemes illat felszálljon, mig a megmaradott részre nézve az oltársegédek és áldozárok az istenek vendégeinek tekintettek.

Ez az ingadozás az egész katolikus teológián átvonul a skolasztika határozott hajlamával, hogy a miseáldozatban csak az egykori keresztáldozat ábrázolását (repraesentatio) és emlékét lássa. (1) Még a tridenti végzéseken is, bármily határozottan van hangsúlyozva, hogy a mise valódi és tulajdonképpeni Istennek benyújtandó áldozat, az egyszer teljesített áldozatnak puszta ábrázolása és emléke még mindig áthangzik, (2) és Möhler a valóságos és na-

(1) Petri Lombardi Sentt. IV. d. 12. G: "Quaeritur, si, quod gerit sacerdos, proprie dicatur sacrificium vel immolatio? et si Christus quotidie immoletur, vel semel tantum immolatus sit? Ad hoc dici potest, illud quod immolatur vocari sacrificium, quia memoria est et repraesentatio veri sacrificii et immolationis factae in ara crucis. Semel Christus immolatus est in semetipso, quotidia autem immolatur in sacramento, quia in sacramento recordatio fit illius quod factum est semel. Christus hostiam obtulit: ipsam offerimus ot nunc: sed quod nos agimus, recordatio est sacrificii."

(2) S. XXII. c. 1: "Dominus noster, etsi semel seipsum in ara crucis Patri oblaturus erat, ut aeternam illic redemtionem operaretur, quia tamen per mortem sacerdotium jus extinguendum non erat, in coena novissima, ut suae Ecclesiae visibile, sicut hominum natura exigit, relinqueret sacrificium, quo cruentum illud semel in cruce peragendum repraesentaretur ejusque memoria in finem usque saeculi permaneret, atque illius salutaris vis in remissionem eorum, quae a nobis quotidie committuntur, peccatorum applicaretur: corpus et sanguinem suum Patri obtulit, et Apostolis eorumque in sacerdotio successoribus, ut offerrent, praecepit."

247

ponta benyújtandó áldozatot csak azáltal tudta kimutatni, hogy az ismét a Jézus kezébe letéve, elsősorban a "szent vacsorába való alászállásában" áll, mint érettünk tanúsított összes érdemelnek szükséges alkotórészében; (1) s ez ellentmondásban van a katolikus egyház tanával, mely nem fogadja el Krisztusnak a kenyérbe és borba való átszállását, hanem azoknak az ő testévé és vérévé való átváltozását, úgy, hogy ő maga azoktól érintetlen marad.

Amíg azon őseredeti gyakorlat, hogy a szent vacsora naponta kiszolgáltattassék, némely nagyobb püspöki egyházakban fennállott, megtörténhetett, hogy oda nem mindig azok jelentek meg, kik abban részesülni akartak. Mi erről csak az V. századból Chrysostomus egy predikációjának szónoki panaszából értesülünk: (2) "Hiábavaló a naponta való áldozat, hiába állunk az oltár mellett, senki sem akar abban részesülni."

Azon pogány-római gyakorlat, hogy a kedves halottak lelkének áldozatot nyújtsanak, a nyugati egyházba korán becsúszott. Tertullianus egy áhítatos özvegy kötelességének tekinti, hogy az férjének lelkéért könyörögjön, s halálának évfordulóján áldozatot mutasson be. (3) Ez vagy a papoknak és a szeretetvendégségre szánt valamely adomány, közönségesen élelmiszerek felajánlása által történt, vagy még régibb római szokás szerint a megtisztelt halottak sírjánál való vendégeskedés által (libatio), mikor az áldozók barátaikkal együtt gyakran nagyokat ittak. Ágoston beszéli, hogy az ő kedves anyja, Monica, ki megköny-

(1) 307. o.

(2) Homil. III. in Ep. ad Ephesios: "Eikh|= qusia kaqhmerinh, eikh|= paresthkamen tw|= qusiasthriw|=, oudeis o( metexwn." – Szép mintája a jezsuitafurfangnak, ahogy Perrone (T. VIII. §. 305.) bebizonyítja, hogy ámbár Chrysostomus azt mondta: "frustra est quotidianum sacrificium", ugyanakkor ezt mégsem mondotta. "Ait quidem Chrys. frustra est quotidianum sacrificium, verum tamen vox "frustra" non ad sacrificium, sed ad communionem refertur, celebratur enim Missa, tum ut Deo offeratur sacrificium, tum ut eucharistico pane populus recreetur. Quodsi nemo sit qui communicet, sacramentalis communio populi suo caret effectu, non item vero sacrificium."

(3) De Monogamia, c. 10: "Pro anima ejus (mariti vidua pia) orat et refrigerium interim postulat ei, et offert annuis diebus dormitionis ejus." De Corona, c. 2: "Oblationes pro defunctis pro natalitiis annua die facimus."

248

nyezett fiát Milánóba követte, ott afrikai szokás szerint pépet, kenyeret és bort akart a vértanúk sírjára önteni, de Ambrosius egyik szolgája ebben meggátolta, miután ott ez a pogány halottáldozatokhoz hasonló szokás el volt törölve. (1) Mindazonáltal az Ágoston korában még divatozott azon ősi gyakorlat, bizonyosan a papoknak szánt áldozati adomány következtében, hogy a szent vacsora ünnepélyekor a község Istenben elszenderült tagjairól, főleg a vértanúkról könyörgéseikben megemlékeztek, s megemlítették, hogy az áldozatot érettük is benyújtották. Mint a tisztítótűzről való hit, úgy a halottak váltságáért tartott mise is ezen szokásból fejlődött ki. Nagy Gergely mindjárt erre vonatkozva állította össze az előtalált órómai alkatrészekből a római miseszabályzatot, s minthogy neki álmában lelkek jelentek meg, kik az ő ilynemű segélyéért folyamodtak, neki semmi oka nem volt, hogy mások hasonló elbeszéléseinek hitelt ne adjon. Ő az általa alapított zárdák egyikében egy szerzetestől, kinek halálos ágyában néhány, gyógyászati fáradozásával szerzett aranyat fedezett fel, minden vigaszt megtagadott – és saját, ugyanazon zárdában lakó szerzetes testvére volt kénytelen a haldoklónak tudtára adni, hogy mindnyájan megutálták őt. Gergely a halottat a trágyadomb alá temettette az aranyakkal együtt, s utánakiáltotta: a te aranyad kárhozatodra van! De azután harminc misét olvastak érette, mire ez testvérének megjelent, s tudtára adta a tűzből való kiszabadulását. Közönyös dolog, hogy ez álom, vagy kegyes csalás volt-e avégett, hogy a halott tisztességes eltemetésben részesüljön, s maga után szelídebb emléket hagyjon.

A középkor későbbi éveiben a misék többnyire halotti misékké lettek, vagy a szentek tiszteletére, vagy a megholtaknak a purgatóriumból való kiszabadulásáért. Emellett pénzen is vásároltak misét avégett, hogy mindenféle nagyon is földi kívánságaik beteljesülését megnyerjék. Még nem a leghallatlanabb dolog, hogy egy troubadúr hét misét rendelt meg, hogy egy nemes nőnek eddig megtagadott szerelmét megnyerje, és ez nőül is ment hozzá. A jelenlevő gyülekezet részvétele az ilyen miséknél minden jelentő-

(1) Confess. VI,2: "ne ulla occasio se ingurgitandi daretur ebriosis, et quia illa quasi parentalia superstitioni gentilium essent simillima."

249

ség nélküli volt, a jelenlevők nem is részesültek a szent vacsorában, hanem csak egyedül az áldozár. Ezen szent cselekmény nemritkán mint valami holt munka hanyagul hajtatott végre, amint Luther Rómában fájdalmasan tapasztalta, csak olyan tél-túl való misét tartottak, mintha valami alakoskodó játékot űztek volna, és a szomszéd oltárnál levő Pap oda kiáltott: "Passa! Passa! takarítsd haza a mi drága anyánk fiát!" A pápai udvaroncok az asztal mellett is kacagtak és dicsekedtek vele, hogy némelyek miképp nyilatkozták az ostya felett: "kenyér vagy, és kenyér is maradsz". (1) Ehhez járult a mise gyalázatos árulása és kiszolgáltatása a kóbor papok és kolduló barátok által. Ezért főleg a német tartományokban a reformáció előestéjén a misék és bűnbocsátó cédulák, melyek egyaránt lelkiismeretlenül árultattak, mint purgatórium elleni biztosítások – bárha mindkettő Krisztusról elnevezve, mégis az ő keresztjét és az ő Istenét feledékésbe taszították. A miseáldozárok s bűnbocsánattal kereskedők elegendőknek látszottak, ha nem is közvetlenül üdvösséget osztogatni, de elvenni a közbeeső kínoknak iszonyait, melyektől egyedül félhet az igazhitű bűnös – legalább mindazokról, kik azt megfizetni képesek,

Ezen körülmények szem előtt tartandók, hogy azon haragot felfoghassuk, melyet Luther a magánmisékre kiöntött, hogy megérthessük, hogy a lutheri egyházban a mise az ördög farkának neveztetett, mely sok büdös férget és hernyót nemzett, (2) a reformátori egyházban a Krisztus szenvedéseinek megtagadását

(1) "Panis es et panis manebis."

(2) Art. Smalc. II. 2: "Draconis csuda, missam intelligo, peperit muitiplices abominationes et idololatrias." Luther a magánmiséről és papszentelésről írt művében (K. XIX. 1489. sköv. o.) az ő drámai modorában beszéli, mikép egyszer éjfélkor fölébredve az ördög vele vitatkozott s őt szívében sarokba szorította, hogy ő tizenöt évig tartott magános misét, s így bálványimádást űzött. Bellarmin (de Euchar. V. 5.) ezt komoly vallomásnak tekinti, hogy eszerint az ördög volt a Luther mestere, és Perrone (T. VIII. §. 352.) kegyes elszörnyülködését fejezi ki efelett: "Quomodo non pudeat haereticos, sose in disciplinam tradere horum Emendatorum, seu potius diaboli. Nec enim talia a catholicis excogitata sunt, (tényleg nem, de nagyon együgyűen, vagy rosszindulattal van értelmezve) sed ipsimet haeresiarchae es litteris consignarunt."

250

eredményezte. Möhler is ezen vallomással zárja be az ő miséről írt dicsőítését: "Mégis nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a reformátorok a különféle s egyrészt nagyon is botránkoztató visszaélések által, kivált ezen titokzatos cselekmény nem lelki, nem kenetteljes, hanem gépies kezelése és elfogadása által tévútra vezettethettek, e mellett történelmi műveltségük hiánya miatt előttük ezen szent cselekmény ősrégi kora és apostoli eredete ismeretlen volt." – Előttünk valóban még ma is ismeretlen. Hol volt pedig a reformáció korában magasabb még a történelmi műveltség is, az olyan teológusoknál-e, mint Melanchthon, Kálvin, Flacius, vagy az olyanoknál, mint Emser, Eck, Prierias? – efelett nincs miért vitatkozni.

A tridenti zsinat ezen visszaéléseket bevallotta, midőn azoknak eltörlését magára vállalta. (1) De a miseáldozatot – élőknek és holtaknak javára, a bűnökre, büntetésekre és elégtételekre, valamint az élet egyéb szükségeire nézve átkaival együtt megtartotta, (2) és csak azon állítást utasította vissza, hogy ezáltal a keresztfán bemutatott áldozat csonkulást szenvedne. (3) Ez a zsinat a hívek részvétét s kommunióját (úrvacsoravételét) is óhajtotta, tehát a miseáldozatnak a szakramentumba való átmenetelát, de ha ez nem is lenne meg mindig, mégis a misét, melyben az áldozár egyedül

(1) S. XXII. Decret. de observandis et vitandis: "Quum multa sive temporum vitio, sive hominum incuria et improbitate irrepsisse videantur, quae a tanti sacrificii dignitate aliena sunt, decernit S. Synodus, ut ordinarii locoram episcopi ea omnia prohibere atque e medio tollere sedulo curent ac teneantur, quae vel avaritia, idolorum servitus, vel irreverentia, quae ab ipsa impietate vix sejuncta esse potest, vel superstitio, verae pietatis falsa imitatrix, induxit. Atque inprimis, quod ad avaritiam pertinet, cujusvis generis mercedum conditionis, pacta ot quicquid pro missis novis celebrandis datur, necnon importunas atque illiberales eleemosynarum exactiones potius quam postulationes, aliaque hujusmodi, quae a simoniaca labe vel certe a turpi quaestu non longe absunt, omnino prohibeant, etc."

(2) Ib. can. 3: "Si quis dixerit, Missae sacrificium non pro vivis et defunctis pro peccatis, poenis, satisfactionibus et aliis necessitatibus offerri debere, anathema sit."

(3) Ib. can. 4: "Si quis dixerit, blasphemiam irrogari sanctissimo Christi sacrificio in cruce peracto per Missae sacrificium, aut illi per hoc derogari, anathema sit."

251

részesül az úrvacsorában, helybenhagyta és ajánlotta, mint amely egyszersmind minden hívőért tartatik. (1) Bellarmin úgy vélekedett, hogy nem jön tekintetbe, hogy vajon a miseáldozatnál sokan vannak-e vagy éppen senki sincs. (2) Midőn a pistoiai reformzsinat a miseáldozat lényeges alkotórészének nyilvánította az abban való közös részvételt, anélkül, hogy kárhoztatná az olyan miséket, melyeknél a jelenlevők nem részesülnek az úrvacsorában, miután ezek szellemileg, bár kevésbé tökéletesen, az áldozatban résztvettek: VI. Pius ezen véleményt, amennyiben ez közvetve az egész magánmisét kizárja, mint hamisat, tévelygőt és az eretnekség felé kacsintót elvetette. (3) Möhler csupán mentegetőleg jegyzi meg: (4) "Azon rossz gyakorlatot, hogy most vasárnaponként többé nem az egész gyülekezet áldozik, mint a legrégibb egyházban, és az áldozár a mise alkalmával az Úr testében csak egyedül részesül, nem az egyháznak kell bűnül felróni, mert a szent cselekmény minden könyörgései az egész gyülekezet áldozását előre felteszik; hanem a hívek többsége lanyhaságának."

A gyakorlat helytelen volta nem abban áll, hogy vasárnaponként nem az egész gyülekezet részesül a szent vacsorában, ami már egy ezredév óta úgy sincs szokásban, s csak akkor volt, midőn az egyház az állam hóhérbárdja alatt magát még egy nagy családnak érezte; hanem mivel naponta oly sok oltár mellett mon-

(1) Ib. c. 6: "Optaret quidem S. Synodus, ut in singulis Missis fideles adstantes non solum spirituali affectu, sed sacramentaliter etiam Eucharistiae perceptione communicarent, quo ad eos sanctissimi hujus sacrificii fructus uberior proveniret: nec tamen, si id non semper fiat, Missas illas, in quibus solus sacerdos sacramentaliter communicat, ut privatas et illicitas damnat, sed probat atque adeo commendat."

(2) De Missa II,9: "Ad sacrificium, ut sacrificium est, nihil refert, si multi, vel pauci, vel nulli intersunt, aut communicent, cum sacrificium offeratur Deo pro populo: potest enim sacerdos pro populo offerre, etiamsi populus nec adsit, nec communicet." (Egészen ótestamentumilag éles ellentmondásban a következmény feltételéről nyilvánított újtestamentumi nézetével.)

(3) Constitutio: Auctorem fidei, (a. 1794.) propos. 28: "quatenus insinuat ad sacrificii essentiam deesse aliquid in eo sacrificio, quod peragatur sine ullo adstante, sive adstantibus, qui nec sacramentaliter, nec spiritualiter de victima participant."

(4) 312. o.

252

danak misét, a gyülekezet áldozása, sőt még az egyes híveknek mindenik oltárnál való jelenléte se várható. Az egyház nem is várja ezt, nincs erre elkészülve és berendezve, és valamely egyháztagnak azon kérése, hogy neki a szent ostya szolgáltassék ki, a misemondó áldozárt csak zavarba hozná. Olaszországban a közelebbi század közepén innen néhányszor felvetették azon kérdést, hogy a magánmisét szolgáltató áldozár köteles-e az ostyát az azt követelő világiaknak kiszolgáltatni! A liturgiák a kiszolgáltatást előre felteszik, Bellarmin kötelességnek nyilvánította, hogy az elfogadásra elkészülteknek az Úr testét kiszolgáltassák, (1) XIV. Benedek ezt a szereztetéssel és az egyházi renddeh megegyezőnek tekintette, de belenyugvásra int, ha valamely püspök egyik vagy másik oltárt illetőleg ezt nem véli időszerűnek. Maga a pápa, midőn főbb ünnepeken a Péter-templom főoltáránál misét tart, nem ád szentvacsorát még a körülötte félkörben ülő bíborosoknak sem, csak önmagának, s a két segédkező bíborosnak. Általában is, miként az önkényesen felállított úrnapja a nagycsütörtököt és nagypénteket ünnepélyességében messze felülmúlja, azaz a miseáldozat ünnepe a szent vacsora szereztetésének és a kereszt áldozatának évfordulati napját, így az úrvacsorában való részesülés teljesen háttérbe szorul a mise előtt. Hány fényes misét láttam én Rómában a főtemplomokban! de a szent vacsorát kora reggel holmi mellékkápolnákban csak úgy könnyedén szolgáltatták ki, egy pap hozta a már megszentelt ostyákat, mormogott valami könyörgésformát, és az oltár körül térdeplőket nagy hirtelen megvendégelte.

A protestáns szemréhányás ellenében a miseáldozat jelentősége, s annak a nagyszerű keresztáldozathoz való viszonya már a tridenti utasítás szerint (2) az újabb teológia által úgy ábrázoltatik, hogy ez az egész emberiségért bemutatott áldozat, az objektív tény; amaz a Jézus halála minden áldásainak személyes

(1) De Euchar. VI,10,13: "In liturgiis fit mentio distributionis, quia semper fieri potest ac debet sacramenti distributio in Missa eorum sacerdotum, qui curam animarum ex officio gerunt, si sint aliqui parati ad communicandum." Perrone, aki ezen szavakat úgy veszi, amiként használhatja, megjegyzi (T. VIII. §. 321.): "illud debet non stricto sensu accipiendum est, sed ceteris paribus."

(2) 246. o. 2. jegyz.

253

elsajátítása minden egyes ember számára. (1) Perrone azt állítja, hogy ezen közvetítés nyilvánvaló módon magából a protestánsok tanából származik, mert ezek egyhangúlag azt tanították, hogy a Krisztus érdeme elsajátítása végett szükséges a hit, (2) azaz ők maguk beismerik, hogy a kereszten való áldozat nem elégséges a mi megigazulásunkra, és így egy ilyen közvetítés szükségessége legkevésbé sem csonkítja a Krisztus árdemát, s e tekintetben egyre megy, hogy vajon protestáns nézet szerint csak egy, vagy a katolikus tan szerint több eszköz fogadtatik el. Ha pedig ez az érvelés minket nem győz meg, akkor így vigasztalja magát Perrone, hogy hiába való fáradság azoknál érvek és okok után tudakozódni, kik kényük-kedvük szerint csinálják a hitcikkeket. (3)

Hát most római vagy jezsuita logikának nevezzük-e ezt? Hitre bizony szüksége van a nyitott kéznek, mely úgy a Jézus halálából, mint életéből kiáradó áldásokat fogadja a katolikus tan szerint

(1) Möhler, 308. o. "Midőn a kereszten magát feláldozó Krisztus ránk nézve még idegen, a kultuszban a mi sajátunká válik, a mi áldozatunk lesz; ott ő az általános áldozás, itt áldozat egyszersmind érettünk, különösen, közülünk minden egyesért; ott az objektív kiengesztelődés ment tökéletességre, itt a szubjektív – részint ápolva és előmozdítva, részint kifejezve." – Perrone, T. VIII. §. 295. "Christi mors meruit remissionem peccatorum: sacrificium, quod in Missa offertur, applicat unicuique in particulari fructum ejusdem meriti."

(2) Emellett a Behlarmin példájára (de Euchar. IV. 17.) gyönyörködött a reformátoroknak némely olyanok ellen nyilvánított paradox állításában, kik különös érdemszerűségüknél fogva a szent vacsora áldásaira méltóknak hiszik magukat: T. VIII. §. 225. "Antiquata est impia novatorum doctrina, qui ex praepostero principio de soha fide justificante inferebant, optiman dispositionem ad Eucharistiam rite suscipiendum esse gravem peccatonum sarcinam; quamobrem Lutherus scribebat: Optima dispositio, qua pessime es dispositus; et Calvinus affirmabat, has epulas non prodesse justis."

(3) T. VIlI. §. 261: "Per suum ipsum systema protestantes profitentur, non esse sufficiens crucis sacrificium ad nostram justificationem, sed opus praeterea esse aliquo medio, quo fructus illius sacrificii ad nos perveniat. Quodsi per ejusmodi medium nil detrahitur meritis a Christo in cruce comparatis, et vero etiam necessarium est, perinde erit sive unum sive plura admittantur, sive fidem et sacramenta solummodo, sive insuper sacrificium altaris, ut catholici docent. Ast querere rationem ab iis, qui sibi proprio marte articulos fidei cudunt, est operam perdere."

254

is, ahol ez a merő opus operatum-on túlemelkedik. Ez az alanyi elsajátítás. Egy adomány teljes becse nem szenved csonkulást azáltal, hogy egy szűkölködő azt nyitott kézzel fogadja. Ellenben a naponta bemutatandó vér nélküli miseáldozat egy objektív intézmény, s annak szükségességét állítani annyi, mint elfogadni azt, hogy a keresztfán való áldozat nem elégséges, hanem naponta (csak más alakban) vér nélkül ismétlendő, hogy annak áldásait személyesen elsajátíthassuk. – Ez azonban teljes mértékben megtörténhetik a szent vacsora szakramentumában, a mi természetünkkel megegyező módon is, ti. érzéki szemlélet útján, s még sokkal inkább beható személyes közreműködésünk, mint a miseszolgáltatáson való jelenlétünk, vagy éppen távollétünk által.

Aki a mise-áldozat szükségességét ki akarja mutatni, kénytelen azt állítani, hogy Istennek a bűn miatti haragja, ez a világot elítélő igazságosság csak az Istenember naponta megtörténő csodás feláldozása által engesztelhető meg. Képzelje az ember magának, amint azt Gergely ecsetelte, hogy mialatt az áldozár a földön az ostyát felemeli, Krisztus a mennyben az Atyaisten előtt van leborulva és sebhelyeire mutat, e mellett a mennyei seregek ünnepélyes bámulattal tekintenek az isteni szeretet és igazságosság csudáira – egy nagyszerű ábrándkép, melynek körvonalai a szemlélő előtt már összezavarodnak annak láttán, hogy mindennap ugyanazon órában ezer meg ezer oltárról mutattatik be ez az áldozat. Minő fogalom és képzet állana elő az Istenről ezen naponta végrehajtandó áldozat szükségességből! – ugyan nem olyan alantas, mint az olümposzi istenekről az Aristophanész Madaraiban, de egy rettenetes isten, nem az, kihez a Miatyánk folyamodik, és a kereszt áldozatának keserve éppen ezen nagyon komoly felfogásban mereven előtérbe nyomulna – mindazonáltal ez csak az első, bárha alapul szolgáló cselekmény volna a szükséges ismétlések végtelen sorozatában.

Ezzel a legnagyobb ellentétben állanak némely földi kívánságok, melyeknek beteljesedáse végett miséket rendelnek és tartanak. A katolikus előfeltevés szerint véghetetlen sokat áldoznak arra, – egy megölt, mégis örökké élő Istenembernek testét és vérét – hogy valamely csekély és mulandó dolgot megnyerjenek. (1) A

(1) Ellenben Perrone, T. VIII. §. 290. "Si Deum placare nobis potest (hoc sacrificium), quidni poterit nova nobis ab ipso et uberrima gratiarum dona, nova cujusvis generis beneficia, quae ad animum, corpus et res externas pertineant, impetrare?"

255

misének, mint a mindennapi élet mindenféle céljaiért benyújtott esedező áldozatnak jelentése legközelebb áll a pogányság áldozataihoz, csakhogy ez illő, gyakran drága áldozatot nyújtott be, hogy az istenek kegyét megvásárolja, míg a miseáldozat gondolatban ugyan megmérhetetlen, a valóságban azonban nagyon olcsó.

Azon áldásnak, mely a keresztről indul ki, valódi alanyi elsajátítása a katolikus tan által úgy a szakramentumra, mint a miseáldozatra nézve méltóan van felfogva, sőt annak méltósága csaknem igen keményen hangsúlyozva szükségességéhez képest. Olyan emberi dolog, ha bár nem is mondjuk, de legalább magunkban gondoljuk: "hiszek, uram, segíts az én hitetlenségemben!" Az apostolnak a méltatlan részesülésre vonatkozó mennydörgő ítélete sokkal hatalmasabban fennáll még az egyházban, mintsem abban a katolikus teológia az opus operatum-ra ismerhetne. Még Ágoston modorában írja Paschasius: (1) "Meg kell fontolnunk – nem azt, hogy fogainkkal, hanem azt, hogy hitünkkel és szeretetünkkel mennyit bírunk felfogni." A tridenti zsinat azt tanítja: (2) "Hogy ezen áldozatnak valósággal engesztelőnek kell lennie, és hogy mi, ha őszinte szívvel és igaz hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmes bűnbánattal lépünk Isten elébe, úgy fogunk irgalmat nyerni." De midőn a gallikán egyházban egy párt, mely a katolicizmust az ágostoni dogma értelmében ismét mély erkölcsi alapra akarta helyezni, a szent vacsorának éppen ezen gyakori, könnyelmű élvezetét megtámadta, mellyel mint merőben külső cselekménnyel a lelkiismeret magát a leghiúbb világi érdekek közepette akarta megnyugtatni, (3) a pápai szék egész hatalmát arra fordította, hogy ezen komoly erkölcsi irányt elnyomja. Ilyen távol állott az egyház cselekvése tudományától.

Bellarmin éppen azáltal különbözteti meg a miseáldozatot a szakramentumtól, hogy amaz nem opus operatum-ként működik, mint ez, hogy az nem ténylegesen hat, nem közvetlenül tesz

(1) De corp. et sangv. c. 17.1.
(2) S. XXII. c. 2.
(3) A. Arnauld, de la fréquente communion. Paris 1643.

256

igazzá, hanem Istentől megnyeri s bűnbánat ajándékát, mely által a vétkes a szakramentumhoz akar járulni, s ez által aztán megigazul. (1) Möhler a mise eszményképét úgy ecseteli, (2) hogy ott az öszszesereglett gyülekezet önmagáról megfeledkezik, hogy magát Krisztusban teljesen Istennek szentelje, hogy önmagában semmi Istenhez méltót nem találva, azt, ki áldozatul adta magát az egész emberi nemért, Istennek ilyen értelemben adja vissza: nekünk nincs egyebünk, amit neked felajánlhatnánk, mint ő, fogadd kegyelmesen a mi áldozatunkat! (3)

Ezzel minden kétely nélkül egyetértünk: ez kissé más szavakkal ugyanaz, mint a hitre vonatkozó protestáns tan, mely az üdvösséget elfogadja, (4) és a Krisztussal teljes szívet, mint a tökéletes vallás keretében egyedül megengedhető áldozatot Istennek benyújtja. A misének elmésen összeállított alkotórészei egyszersmind a keresztyén érzelmek és gondolatok gazdag tárháza; csakhogy a világi hívő abból általában semmi egyebet nem ért, mint a keresztvetésre figyelmeztető csengetést. És ugyan mit ér akkor a mindenféle földi kívánságok teljesüléseért tartott miseáldozat, nemritkán úgy kiszolgáltatva a megrendelőért, vagy annak barátaiárt, hogy annak napja vagy órája felől azok nemis tudnak! S mit ér mindenekfelett a holtakárt tartott gyász-

(1) De Missa II. 4. 6.
(2) 308. sköv. lap.

(3) A vallásos erkölcsi hatással egyszersmind a 314. oldalon: "Azon határozott hit, hogy Krisztus szemünk láttára magát az Atyának áldozza, egészen alkalmas arra, hogy az embernek benseében mélyen, egész a rossznak végső gyökérszáláig benyúló hatást idézzen elő, úgyhogy a vétek az ő legmélyebb csírájáig az akarattól különválik, és a hívő nem tagadhatja meg az Istennek szentelt életet." – Ez nem egészen bizonyos, de igen nagypénteki és szentvacsorai hangulat volna. Perrone keresztyén megosztást csinán az ex opere operato hatás és az erkölcsi hatás közt. T. VIII. §. 242. "Eucharistia, quatenus est sacrificium, vim habet dimittendi peccata quoad poenam, levia autem etiam quoad culpam (S. 428. nt. 85). Ast si sermo est de culpis gravibus, certum est Eucharistiam ipsas nonnisi mediate delere, impetrando nimirum gratias ac dispositionos necessarias ad earum detestationem."

(4) De Trident itt is elveti a sola fides-t (Sess. XIII. c. 11.): "Si quis dixerit solam fidem esse sufficientem praeparationem ad sumendum s. Eucharistiae sacramentum, anathema esto."

257

mise! Itt ismét felmerül tényleg az opus operatum a maga meztelen tagadhatatlanságában. Történik egy cselekmény az egyház értelmében az áldozár által, a világi embernek ekörül semmi egyéb teendője, mint hogy megrendeli és megfizeti, ez megrövidíti az érdemlett büntetést és elősegíti a lelki üdvét egy olyannak, akinek arról semmi tudomása nincs, s nem is lehet; varázserőt gyakorol minden erkölcsi hatás nélkül.

A katolikus teológia azáltal kísérelte meg a menekvést, hogy ez a hatás a tisztítótűzben nem teljesen biztos, hanem csak segélynyújtás a közbenjárás által. (1) – Nosza, csak kezdjétek el prédikálni ezen bizonytalanságot, és a kegyes együgyűség azonnal megszűnik gyászmiséket tartatni! De ha nem akarjátok az opus operatum-ot leplezetlen értelemben bevallani, akkor kénytelenek vagytok azt is elismerni, hogy a gyászmise a megholtaknak semmivel nem használ többet, mint egy érettük tartandó áhítatos ima, mely mint hatásában bizonytalan és Isten akaratán megnyugvó, csak a velük való szeretetteljes közösségnek kifejezése, melyet a halál sem volt képes szétszakítani; ilyen értelemben emlékezett meg a régi katolikus egyház kedves halottairól az Úrvacsora alkalmával.

Ezek szerint a miseáldozatra nézve nem marad egyéb, mint hogy félig bevallott, félig eltagadott szemléltető emlékezés legyen a kereszt áldozatára. De mint pusztán ilyen, idővel feleslegessé válik a passió eljátszása által, melyet a földművesek Oberammergauban minden tizedik évben nyáron át ismételten színre hoznak. És ez ne legyen a mise szigorú megítélése végett mondva, mert azon passiójáték is a középkor virágzó erdejének majdnem utolsó eleven sarjú fája, mely fogadalom folytán keletkezett, s istentiszteletként szokott megtartatni. Mi 1860. nyarán sok ezren, katolikusok és protestánsok, magasabb műveltségüek és egyszerű parasztok nejeikkel és gyermekeikkel együtt, gyönyörködtünk ebben és épülést nyertünk általa. (2) Amit pedig a mise eleve tartalmaz

(1) Perrone, T. VIII. §. 282: "Animadvertendum, neque de fide esse praedictos effectus tam pro vivis quam pro defunctis sacrificium Missae producere ex opere operato. Immo certum est, defunctis sacrificium istud nullo alio modo prodesse posse, quam remittendo poenam temporalem, neque hanc ipsis remitti certa lege, sed solum per modum suffragii eis prodesse prout Deo placuerit illud acceptare."

(2) A játék az 1870-es háború által félbeszakíttatott.

258

a kenyérben és borban az Úr testére és vérére való titokzatos viszonyával, hogy az halálának emlékünnepe, az a szent vacsorához, mint szaramentumhoz tartozik, és csak ehhez visszatérve, miképp az evangélikusok úrvacsora-ünnepélye a miséből állott elő, s miképp néhány kegyes teológus, ki magát római érdekek által lekötelezve nem érezve, ezt a visszatérést meg is kísérelte, (1) kezdhet azzal dicsekedni, hogy ez Krisztus intézménye.

C) A kehely

A katolikus egyház Krisztus ezen intézménye ellenére a kelyhet a gyülekezettől megvonta. A legközelebbi mentség, hogy Krisztus azt az apostoloknak nyújtotta, midőn őket éppen ezáltal áldozárokká avatta, a hagyomány pártolóira nézve azáltal van derékbe törve, hogy az egyház az első évezredben a kehelyt mindenkinek egyaránt kiszolgáltatta. De azért aggódtak azon, ha valamiképp a szent vacsora egyik alkotórésze nem állt rendelkezésre, vagy annak élvezete betegség által gátolva volt. Tudjuk azt, hogy az első századokban, midőn a keresztyének legörömestebb csak az Úr kenyerében részesültek, és maga a mindennapi kenyérért szóló könyörgés is a Miatyánkban erre vonatkozott, némelyek a szent vacsora ünnepélyéről a megszentelt kenyeret magukkal hazavitték, hogy abból minden reggel valami keveset éhomra megegyenek, s másfelől még azután hosszasan az ingadozó hajókon a miseáldozat egyedül ostyával szolgáltatott ki, mint száraz mise (Missa sicca). De oly általános érványű vala a kehely a világiakra nézve, hogy előttünk van még az V. századból két római végzés, melyekben a kehely elhagyása eretnekségnek bélyegeztetik. I. Gelasius azt rendelte: "Értésünkre esett, hogy némelyek, midőn a szent testnek csak egy részét élvezik, a szent vér poharától magukat megtartóztatják. Az ilyenek, miután nem tudom, minő babona által vannak megkötözve, kötelesek mindenképpen a teljes szakramentumban részesülni, mert egy és

(1) Hirscher, Missae genuinam notionem eruere ejusque celebrandae rectam methodum monstrare tentavit. Tubing. 1822.

259

ugyanazon szentségnek megosztása nagy szentségtörés nélkül (sacrilegium) nem történhetik meg." Ez a végzás az egyház nagy törvénykönyvábe iktatva a római kiadásokban azon feliratot nyerte: az áldozárnak nem szabad az Úrnak testét annak vére nélkül venni. (1) De nem az áldozárokról van ott szó, hanem – miként Nagy Leó korábbi rendeleteiből kiviláglik – a Manes felekezetebeli eretnekekről, akik akkor már üldöztetve, nem aggódtak ugyan a szentelt kenyérből részesülni, de a borból igen. (2) Perrone még megkísérel egy menekvést: hogy tudniillik azon szakadárok Rómában oly sokáig (az V. századig) mégsem maradhattak elrejtve, hogyha nem lett volna megengedett az egyedül a kenyér általi úrvacsora, és hogy csak az eretnekek ellenében sürgeti a pápa az osztatlan részesülést, de nem minden világira nézve. (3) – De a roppant városban a szakramentumnak az oltár két oldalán történő kiszolgáltatásakor (vagy éppenséggel a diakónusok által körülhordoztatva) könnyen megeshetett, hogy némelyek, kik a kehelyből való ivást kikerülték, észrevétlenül maradtak, míg kifejezetten arra nem fordult a figyelem. Emellett mindkét római rendelet az akkori egyház gyakorlatát mint általánost előre feltételezi, és mint a szakramentum szándékos megosztását feltétlenül kárhoztatja, és csak Rómában merészelik ezt jelenleg kétségbevonni. Először csak a XII. században vonatott el itt-ott a kehely a világiaktól, az isteni vér kiloccsanásának félelméből. Még Aquinói Tamás, aki azt a concomitantiá -val igazolja, azaz a hús azon tulajdonságával, hogy az vérnélküli nem lehet, (4) úgy említi a kehelyelvonást, mint csak némely egyház gyakorlatát, (5) és először a konstanzi zsinat emelte

(1) Gratiani Decretum: de Consecrat. D. 2. c. 12: "Corpus Christi sine ejus sanguine sacerdos non debet accipere."

(2) Leon. I. Serm. 41. 5: (Manichaei) "cum ad tegendam infidelitatem nostris audeant interesse mysteriis, ita se temperant, ut interdum Christi corpus accipiant, sanguinem autem redemptionis nostrae haurire omnino declinent. Quod vestrae notum facimus sanctitati, ut vobis hujusmodi homines his manifestentur indiciis."

(3) T. VIII. P. 192. 211.

(4) P. III. qu. 76. art. 2. "Sub speciebus panis est quidem corpus Christi vi sacramenti, sanguis autem ex reali concomitantia."

(5) Ibid. qu. 80. art. 12: "Quia crevit multitudo populi christiani, in qua continentur senes et juvenes et parvuli, quorum quidam non sunt tantae discretionis, ut cautelam debitam adhibeant: ideo provide in quibusdam Ecclesiis observatur, ut populo sanguis sumendus non detur."

260

azt a husziták követelése ellenében egyházi törvénnyé. (1) A bázeli zsinat a huszitáknak a kelyhet, mely jelvényükká lett, azon megjegyzéssel engedte meg, hogy az egyház fontos okokból jogosítva volt azt elvonni, de fennforgó okokból azt megengedheti. A tridenti zsinat a kelyhet csupán a miseszolgáltató áldozárnak tartotta fenn, mindazáltal azon kissé megszorított engedménnyel, hogy a keresztyén vallás kezdetekor a kehely a világiakra nézve nem volt szokatlan, de fontos okok miatt törvénnyé lett egyedül az ostya általi kommunió, (2) emellett a pápának szabadságot enkedve ismét helyes okoknál fogva, hogy a protestánsoknak a kehely használatát meghagyja, ami nehány német tartományra nézve meg is történt, de miután nem eredményezte ezek behódolását, ezután ismét elvonatott.

Az elvonás "fontos okairól," miután a tridenti atyák erre nézve bölcs hallgatást tanúsítottak, Perrone így értesít: (3) "Az egyház, ez az Istentől rendelt anya, nem köteles fiainak számot adni, hogy miért hozta ilyen vagy amolyan okból vágzését. Ámbár tehát ő az okokat, melyek őt egy ilyen törvény hozatalára határozták, nem nyilvánította, mégis bizonyosnak tekinthető, hogy azok igen nagy nyomatékúak voltak." Ő mégis a következő okokat igyekezett egybeszedni a tridenti tárgyalásokból: 1. Azon veszély, hogy a vér kiloccsan, kivált nagy néptömeg csoportosulásakor. 2. Némelyek undora attól, hogy ajkukkal a közös poharat érintsék. 3.

(1) Acta Conc. Constant. ed. v. d. Hardt. T. III. p. 646: "licet in primitiva Ecelesia reciperetur hoc sacramentum a fidelibus sub utraque specie."

(2) Conc. Trid. S. XXI. can. 3: "Si quis negaverit totum et integrum Christum sub una panis specie sumi: anathema sit." (Tehát a kehelyelvonásnak legalább a tudományos alapjáról nem mondható, hogy csupán "fegyelmi és nem dogmatikai tárgy, ami nyilvánvalóan látszik", ahogy Möhler állítja); c. 2: "Agnoscens Ecclesia suam in administratione sacramentorum auctoritatem, licet ab initio christianae religionis non infrequens utriusque speciei usus fuisset: tamen progressu temporis gravibus et justis causis adducta, hanc consuetudinem sub altera specie communicandi approbavit et pro lege habendam decrevit."

(3) T. VIII. §. 214.

261

A megszentelt bornak betegek számára való eltartásának nehézsége, kivált nagyon meleg és a nagyon hideg tartományokban. 4. A borhiány némely helyeken. 5. Némelyek természeti irtózása a bortól. 6. A hívek önkéntes elszokása a kehelytől a XII. és XIII. században. 7. A szakadárok szemtelensége, kik nem félnek az egyháznak szemére lobbantani, hogy az a Krisztus rendeletét nem ismerte, vagy megvetette. (1) .

Az első ok valóban ürügyül szolgál a kehely elvonására. Az utolsó pedig beismeri azon dacos megátalkodottságot, mellyel némely kormány még az elismert jogot is megtagadja, amíg teheti, mivel azt azon szemrehányás kíséretében követelik, hogy soha sem lett volna szabad megtagadni. A többi ok csak arra szolgálhat, hogy általuk kivételes eseteket, de nem szabályt állapítsanak meg. De a valódi okot, amiért a római egyház ezen zsákmányához oly szívósan ragaszkodik, jónak látta a római teológus elhallgatni: a papság dicsőítését, mint amely egyedül teljesen asztalképes az úri szent vacsoránál. (2) Ez okból némely tartományokban szokássá vált, hogy a király megkoronáztatása alkalmával a pohárban is részesül, vagy a pápa különös kegyéből mint utolsó enyhítő ital némelyeknek megengedtetik, miként ezt Schiller Stuart Máriájában egy megható, de színpadon nem elő adható jelenetben használta. A királyság szentsége méltónak találtatik, hogy egyetlenegyszer élvezze azt, amiben az áldozár naponta részesül. Babonás aggodalom idézte elő ezt bizonyára; de a hierarchiának az a modora, hogy amit a galamb-együgyűség felajánlott, kígyó-okossággal megragadja, szilárdan megtartsa, és így teljesítse az Úrnak szavait, csak éppen megosztva különböző személyek közt.

Möhler ezt magasztalja a kehely tilalmábau: a katolikus egyén ezen formaiságon bebizonyítja, "hogy ő nem sokat ad a

(1) Gersonnak még volt egy fontos oka: a világiak nagy szakálla és bajusza.

(2) Speil, 307. o.: "Hase tehát nem tudja, hogy a papok is, hogyha ők maguk nem celebrálják a szent áldozatot, csak a kenyérben részesednek." – Már miért ne tudnám? Talán mert nem említettem a katolikus gyakorlat ezen bibliaellenes oldalát, mely szerint a szent vacsora szereztetésekor az apostolok, miután nem ők maguk celebrálták a szent áldozatot, csak a kenyérben részesülhettek volna.

262

formaságokra, midőn a megszentelt pohártól visszatartja magát, s bibliai példák, mindenesetre pedig a legrégibb egyház tekintélye által okulva, hiszi, hogy vissza is tartóztathatja magát." (1) – Bezzeg annál többet ad a katolikus egyház ezen formaságra! Egyébaránt örülne Möhler, (2) "ha mindenkinek szabad választására hagyatnék, hogy a megszentelt kehelyből akar-e részesülni vagy nem; ami kétségkívül meg is fog történni, ha az általános óhaj a szeretetben és egyetértésben oly hatalmasan fog az abban való részesülés mellett nyilatkozni, amint nyilatkozott a XII. század óta ellene." – Most ismét a régi Möhlert halljuk, amilyennek én őt reményteljes eleven ifjúkorában ismertem. De szeretetben és egyetértésben ezen óhaj nem nyilatkozhatik, mert minden ilyen kívánság a lázadás lobogója kitűzésánek fog tekintetni, és Möhlernek azon óhajtott örömét a hierarchia az ő egyéb érdemeiért legföljebb csak elnézné neki. Egyébaránt csak a papok nyilatkoztak a laikus-kehely ellen, a világiak kiskorúságukban tűrték ezt; igen, ezek az elvonást illetőleg hoszasan meg voltak csalva, mert sokáig volt még szokásban, s van jelenleg is némely egyházkerületben, hogy az úrvacsorával élőket a kehelyben is részeltetik, de nem megszentelt borból, amint mondani szokták, csak az ostya lenyelésének megkönnyítésére. (3) Möhler a "bibliai példákat" is elfeledte elősorolni, és a legrégibb egyház tekintélyei, (talán azon két római püspök?) után a kehelyelvonásra vonatkozólag hiába nyomoztunk. A concomitantia általi igazolás az Istenember megdicsőült testéről egészen testi nézetet feltételez. Bizonnyal Shylock, a zsidó a velencei kalmár testéből nem tudott egy font húst úgy kivágni, hogy amellett vér is ne folyjon. A mi Urunk azonban hozzá illőnek tartotta testét és vérét különválasztani, midőn mindkettőt illetőleg külön jelképet rendelt. (4)

(1) Mt 10,16.
(2) 320. sköv. lap.
(3) Vett. Script. Ampliss. Col. ed. Martene. I. VI. p. 1346. "Ad os abluendum sicut est de more."

(4) Speil (306. o.) idézi a Möhlertől elfeledett bibliai példákat: az emmausi kenyérszegést, ahol a kehelynyújtás nem említtetik, a sokaság csodás megvendéglését, "ott nem volt szó az italről... Mindezeket Hase érintetlenül hagyja, ellenben a konkomitanciáról szóló katolikus tant elárasztja gúnyolódásával – mert ugyan minek nevezze az ember, ha egy teológus a legszentebbről, amivel mi keresztények bírunk, így beszél: "Bizonyára Shylock, a zsidó" stb. Mi azonban azt kérdezzük: gondolható-e eleven hús vér nélkül?" – No hiszen, ha Speil a teológiai vitában a szentség megcsonkítását alá akarja támasztani, annak az a legigényesebb módja, hogy odakiáltja: "Teológus! A legszentebbet gúnyolod!" – A ti konkomitancia-tanotok és kehelyelvonásotok a legkevésbé sem "szentség!" Ami pedig magát a dolgot illeti, én csak azt mondottam, hogy nem jogos egy láthatatlan, űrt nem foglaló testre, mely csodásan jön és tűnik el, a közönséges hús tulajdonságait ráruházni, és én ezt egy híres irodalmi művel szembeni ellentéttel akartam szemléltetni.

263

A tridenti zsinat azt állította, hogy a szent vacsora szereztetésének nem az az értelme, hogy abból minden hívő mind a két szín alatt rászesüljön. (1) Ezt merészelte állítani az a zsinat az Úrnak ezen szavaival szemben: "igyatok ebből mindnyájan!" A római teológia erre azon mulatságos kibúvót eszelte ki, hogy az csak a jelenlevő apostolokra vonatkozott, nehogy valamelyik az egész poharat kiürítse. (2) A tridenti zsinat átkot is mond azokra, kik a kelyhet az üdvösségre szükségesnek tekintik. (3) Az áldást osztogató egyház ezen átkát nem szükség magunkra vennünk, az örök üdvösségről nincsen itt szó, azt sem nem esszük, sem nem isszuk. Ez csak úgy a harc hevében volt odavetve; (4) hanem arról volt szó, hogy a római egyház a Krisztustól szerzett magasztos szentséget a gyülekezetre nézve megcsonkította, s ezt a megcsonkítást a helyesebb belátás ellenére önző okokból még mindig szigorúan fenntartja.

*

Ezek szerint ámbár a vallásos életteljesség minden áldássávsl egyetemben, melyeket a haldokló Krisztus az ő testamentumához

(1) S. XXI. c. 1: "Etsi Christus hoc sacramentum in panis et vini speciebus instituit et Apostolis tradidit, non tamen illa institutio et traditio eo tendunt, ut omnes Christi fideles statuto Domini ad utramque speciem accipiendam adstringantur."

(2) Perrone, T. VIII. §. 198: "Ut intelligerent Apostoli, non totum calicem, sed partem tantum ab unoquoque esse hauriendam."

(3) S. XXI. can. 1: "Si quis dixerit, ex Dei praecepto vel necessitate salutis omnes et singulos Christi fideles utramque speciem S. Eucharistiae sacramenti sumere debere: anathema sit."

(4) Speil, 308. o: "Ez a kánon Hase szerint csak úgy a vitatkozás hevében könnyedén állapíttatott meg. Éppen nem az a helyzett; aki csak egy kicsit is ismerős a tridenti zsinat történetével, tudni fogja azt is, hogy mily hosszasan tanácskoztak a végzések egyes szavai felett is." – Ellenfelem még az én nem éppen homályos stílusom félreértésében is meglehetős bizonyítványt állított ki önmagáról. A "vitatkozás hevében odavetett" kifejezés természetesen nem a tridenti kánonra, hanem arra a reformátori (s már a huszitáktól kiinduló) állításra vonatkozik, hogy a kehely szükséges az üdvösségre, hivatkozva a Jn 6,54-re.

264

kötött, a katolikus ünnepekben sem hanyatlott alá teljességgel, de mégis szembeötlő visszaélésekkel és tévedésekkel van megterhelve. Midőn a berni vitatkozás után Zwingli mester a szószékbe lépett, egy pap éppen misét akart mondani a mellékoltárnál. Ez a prédikációt végighallgatta, mely a mise haszontalan voltát bizonyította. A beszéd bevégzése után a pap ezen szavakkal dobta le magáról a miseruhát: "Ha így áll a dolog a misével, akkor én sem most, sem soba többé nem fogok misét mondani!" Ha ezeket a tévedéseket és visszaéléseket még sokkal elevenebben és metszőbben is felmutatnók, azért a római egyház mégsem dobná el magától miseruháját, mivel az átlényegülés, a miseáldozat, a kehelyelvonás az ő lényegével mélyen összefügg. Mindenekelőtt azon törekvésével, hogy az istenit érzékileg kiábrázolja, mely a misében a legmagasabb fokra emelkedik, ennélfogva az igazi közérzületnél fogva az úrnapjává, a katolicizmus nagyszerű ünnepévé lett, melyen ez a legnagyobb fényben mutatkozik, s diadalmenetébe a lehetségig minden világi pompát belevon. Aztán ha a szakramentum jelképi vonásai, miszerint az egy tartalmas jelkép (mint a keresztség vize minden csodahit mellett változatlanul megmaradt annak, ami volt, s mégis valami fensőbbre, véghetetlenre mutat), az állományok átváltozásába vetett hit által veszendőbe megy, mindazáltal a katolicizmus alapvonása abban is ki van domboritvs, hogy az eszme helyébe egy, habár költött valóságot helyez. Végül pedig az áldozártestületnek ebből kifolyó dicsfénye, mely a dogma erejénél fogva nem jogosulatlanul hordozza még mindig szívében azon vakmerő gondolatot, hogy míg az Istennek hat napra volt szüksége, hogy a világot megteremtse, az áldozár megteremti egy pillanat alatt az Istenembert, a teremtmény a maga teremtőjét. Ezért csak az utolsó katolikus áldozár fogja kiszolgáltatni az utolsó misét, a pápaság gyászmiséjét.