KILENCEDIK FEJEZET
Az utolsó kenetAz utolsó kenet a halálszentség, Trident végzése szerint a Krisztus által rendelve, Jakab által kihirdetve, (1) a római egyház gyakorlata szerint a püspöktől megszentelt olajjal való keresztvonás a lelkész ujja által a haldoklók azon testrészein, melyek az öt érzékek szervei gyanánt tekintetnek.
Bibliai alapjának tartják a könyörgésnek általános, néhány példa által egyénített ajánlását: (2) "Ha beteg valaki köztetek, hívassa a gyülekezet véneit, és azok imádkozzanak érette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És e hitből származott imádság megtartja a beteget és felsegéli őt az Úr, és amennyiben bűnt követett el, az megbocsáttatik neki. Valljátok be egymás közt bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyíttassatok, mert igen sokat tehet az igaznak buzgó könyörgése." Tehát nem valami halálbeszentelésről szól a Jakab levele, hanem a betegek gyógyításáról egy, az egész ókorban gyakorlatban lévő orvosszer által, amely azonban vallási jelleget visel a hívő könyörgés kapcsán, s összeköttetésben áll az apostoli egyház csodás gyógyerejével, Végrehajtanói a presbiterek által, kiktől (mintegy a község képviselőitől) ez a kenet különösen hatásosnak tartatott, mind-
(1) S. XIV. de Sacram. Extremae Unctionis c. 1: "Instituta est Sacra Unctio infirmorum tanquam vere et proprie sacramentum Novi Testamenti a Christo, apud Marcum quidem insinuatum, per Jacobum autem Apostolumac Domini fratrem fidelibus commendatum, ac promulgatum." c. 3: "Declaratur esse hanc unctionem infirmis adhibendam, illis vero praesertim, qui tam periculose decumbunt, ut in exitu vitae constituti videaritur, unde et Sacramentum Exeuntium nuncupatur."
(2) Jak. 5. 14-16.
310
azonáltal úgy, hogy az apostoli beszéd ismét visszatér a közösbe: "valljátok be egymásnak", és a község hivatalnoka helyébe az "igaz" lép. A gyógyerő, bárminő nagy lett légyen is az, mégsem csalhatatlan hatásu, mert bárha az apostoli egyház az Úrtól az örök élet érzését nyerte, mely a halált már legyőzte, s így kiált fel: halál, hol van a te fullánkod, pokol, hol van a te diadalmad! De nem arra gondolt, hogy valamiféle gyógynövényt talált fel a halál ellen, miként ezt egy akkori samariai messiás megígérte az övéinek, hogy halhatatlanná teszi őket. A gyógyítás mint vallási jellegű tett kapcsolatban áll a bűnbocsánattal (miként Krisztus a sántát meggyógyította s egyszersmind bűneit is megbocsátotta), (1) és a betegségről alkotott zsidó nézet alapján mint valamely vétkezésnek a következménye. Olyan összefüggés ez, melyet másutt magasabb állásponton Krisztus lerontott, (2) s itt is már csak mint lehetséges, gyakran előforduló ok van feltéve, (3) mégis a közös apostoli hitbe ágyazva, mely nem kimondottan a papok, hanem a testvérek könyörgésének nagy erejében bízik. (4)
Jakab nem hivatkozik mint, Pál, midőn ez egy magasztos szakramentumról emlékezik, az Úrtól rendelt hagyományra. (5) A skolasztikusok vitatkoztak azon, hogy vajjon a maga Krisztus vagy az ő apostola szerezte ezen szakramentumot, történt legyen az a Krisztustól nyert különös felhatalmazás folytán, vagy csak bensőképp a SZentlélek által indíttatva. Trident a Krisztus általi szereztetés mellett kissé szerényen azt hozza fel, hogy ezt Márk már
(1) Mt 9,2-7; Jn 5,14. Így ajánlja Jézus Sirák fia is, hogy (38,1-10) az orvost, kit az Úr teremtett, tiszteljük, az orvosszert, amit az Úr a földből növeszt, vegyük be; a szívet a bűntől tisztítsuk meg, végül pedig a betegségben az Istenhez könyörögjünk, – "és ő téged meg fog gyógyítani."
(2) Jn 9,1-3.
(3) Jak 5,15. "ka)n amartias h)|= pepiohkws"
(4) 1 Jn 5,16.(5) Speil, 322. 1.: "Hase elnézte, hogy Jakab határozottan megjegyzi, hogy a kenet az Úr nevében történjék, azaz: az Úrnak megbízásából. Ezek a szavak mutatják, hogy az utolsó kenet nem csupán orvosszer, hanem Krisztus által rendelt kegyelemeszköz." – Miként minden imát, úgy minden szent cselekményt az Úrnak nevében hajthat végre a keresztyén ember, és amennyiben itt különös súly esik az Úr nevében teljesítendő kenetre, az Márk szerint az apostoli egyházban a gyógyítási módra vonatkozik, amit azonban a mi jelenlegi gyógyintézeteinkben kevés szerencsével lehetne megkísérelni.
311
jelezte.(1) Valóban Márk tudósít azon evangeliumi tényről, s az ígéretről is, amelyre vonatkozik az, amit a Jakab-féle levél nem gyakorlatbahoz, hanem mint már bevett apostoli szokást ajánl. Ott szó van az apostolokról az ő előzetes kiküldetésük után: (2) "sok ördögöket kiűztek, s megkenték a betegeket olajjal, és meggyógyíták őket." Az ígéret pedig nemcsak az apostolokra egyedül, hanem a hívőkre szól, más csodatevő adományok közt az Úrnak elválásakor: (3) "Kezeiket a betegekre vetendik, és azok meggyógyulnak." Tisztábban nem lehet kifejezni, hogy itt nem az örök üdv szakramentumáról van szó a halottakra, hanem egy vallási jellegű gyógyeszközről a betegekre nézve, ami legalább a Jézus szemei előtt olyanok részére is biztosíttatik, kik még nem voltak határozottabb értelemben az ő követői. Mert ilyen eszköz azután is, midőn az apostoli egyház csudás tényei lassanként elmosódtak, félig még elhíve fenntartotta magát az első hét században, (4) és ennyiben mint szent cselekményt I. Ince "a szakramentum egy nemének" nevezte. Ámbár a püspök által van megszentelve, mégsem látszik úgy, hogy ennek használata a lelkészi kezeléstől függene, (5) miként az V. században a nolai Szent Felix
(1) Nt. "apud Marcum insinuatum." Okosabban szól Bellarmin T. III. l.1. c. 3.: "eo modo, quo dicuntur idem figura et figuratum." – De akkor hiányzik minden bizonyíték a szakramentum Krisztus általi szereztetésére nézve.
(2) Mk 6,13.
(3) Mk 16,18.(4) Beda Venerabilis a Jak 5-höz: "Hoc et Apostolos fecisse in Evangelio legimus et nunc Ecclesiae consuetudo tenet, ut infirmi oleo consecrato ungantur a presbyteris et oratione comitante sanentur."
(5) Innoc. I. Epist. XXV. c. 8: "Non est dubium (dictum Jacobi) de fidelibus aegrotantibus intelligi debere, qui sancto oleo chrismatis perungi possunt, quod ab episcopo confectum non solum sacerdotibus, sed et omnibus uti christianis licet, in sua aut suorum necessitate inungendo ... Poenitentibus illud infundi non potest, quia genus est sacramenti. Nam quibus reliquia sacramenta negantur, quomodo unum genus putatur posse concedi!" – Hogy vajon az olajkenet csak a papokon volt-e végrehajtható, az itt nem kérdés, hanem nyilván ez: vajon csak a papok által-e? És a pápa az ő tagadólagos döntésével az olajat házi orvosszerévé tette, s ennek egyházias jellege a püspök által van képviselve. Valamely extrema unctio-ról sincs itt szó, mert azt a halálos ágyon levő bűnbánóktól, akik a bűnbánati szakramentumot is óhajtották, nem tagadták meg. Ez csak a katolikus vitázók szükségben kisegítő eszköze, hogy, mivel ezen Jakab szerinti gyógyításmódot nem tagadhatták, emellett még egy más szakramentumi gyakorlatot állítsanak fel, mint a haldoklók szakramentumát, melyről az egész egyházi ókor hallgat. Ezt a hallgatást név szerint oly sok épületes haldoklási eseteknél, melyeknél a szent vacsorában való részesülést nem feledték el, kimagyarázza Perrone (T. IX. §. 27.): (1) a disciplina arcani-ból, (2) mivel az utolsó kenet a bűnbánati szakramentum befejezésének tekintetvén, ebben implicite benne foglaltatik. (3) mivel ezt mint ismeretes dolgot, az olvasók kipótolhatják. (4) mivel ez a szakramentum a régi egyházban különböző okoknál fogva kevésbé volt szokásban ("infrequentior hujus sacramenti usus") – s ez igaz is, tudniillik teljesen szokatlan volt.
312
csontjai felett fakadt olajforrás is évenként számos nyomorult zarándokot vonzott oda gyógyulás végett; (1) a szentek életében is előfordul néhány csodás gyógyítás a szentelt olaj által. (2) A haldoklók szakramentuma az egész óegyházban a szent vacsora volt, miként ez Niceaban már régi hagyomány folytán ezen jelentése szerint, útravalónak (viaticum), útiköltségnek neveztetett. (3) Dionysius Areopagita a misztériumok első felszámlálásakor halottak – nem haldoklók – szakramentumának nevezi az Úrban elszenderültek számára bevett szent szokásokat, s valóban: ezeket régi szokás szerint nem ritkán meg is kenték, melyet Apulejus – mondhatnók: tréfás sejtelemmel – az utolsó fürdőnek nevez, (4) amint Jézus is temetésére vonatkozó kenetet látott megdicsőítésének szeretetteljes cselekményében.
A gyógyítás csodájából a haldoklók szakramentumává való lassankénti átalakulás azon tapasztalat következtében történhetett, hogy a nehéz betegek beolajozása gyakrabban vezetett halálra, mint gyógyulásra, és csak most kezdett az "utolsó kenet" elnevezés divatba jönni. (5) De az eredeti jelentése még most is észlelhető
(1) Megünnepelve nolai Szent Pál születésnapja (natalitia) által.
(2) Gregor. Tur. Hist. ecc. Francor. 1,41: "A sancto Nepotiano visitatus (Artemius infirmus) atque oleo sancto perunctus, tribuente Domino redditur sanitati."
(3) Nic. Conc. can. 13: "efodion"
(4) Dionys. de Hier. eccl. c. 7: "Meta ton aspasmon epixiei tw|= kekoihmenw| to elaion o( ierarxhs."; Ennius: "Tarquini corpus bona femina lavit et unxit." Virgilius: "Corpusque lavant frigentis et ungunt." Apuleius: "Ultimum lavacrum."
(5) Mabillon szerint csak a XII. században, éppen úgy "sacramentum exeuntium." Korábban: "agion elaion, oleum sanctum, euxelaion."
313
volt, miután egész a középkor derekáig az utolsó kenet a viaticum kiszolgáltatása előtt hajtatott végre, (1) és miután a későbbi felfogás szerint, sőt magában a tridenti végzésben is még mindig hallatszik a gyógyítási cél csendes emlegetése (2) – bárha akkor s azóta sem gondolt soha senki arra, hogy az utolsó kenet következtében ismét egészséges leend, sőt inkább a népies nézet és beszéd szerint az "utolsó kenetben részesülni" és "meghalni" egyjelentésű képzetek.
Habár ezen egyházi tan nem is gyökerezik a régi katolikus egyházban, mindazáltal található bizonyos, de a legkétesebb nemű előképe az egyház őskorában. Irenaeus és Epiphanius beszélik az egyház által mindenféle átokkal sújtott gnosztikusok felekezetéről, hogy ez haldokló tagjainak fejére titokzatos megszólítások kíséretében vizzel vegyített olajat töltött, hogy ezáltal a benső ember látatlanul és akadálytalanul emelkedjék a világon uralkodó hatalmak köréből a föld feletti hazába. (3) Ez a Jakab gyógyítási eljárásától annyira elüt, hogy ebből nehezen, hanem talán a keleti misztériumokból levezethető, mindenesetre a gnoszticizmus dualisztikus képzelgéseihez tartozik. Mégis ez az első alakzata az utolsó kenetnek, és mily örömujjongva ragadná meg azt a katolikus teológia, ha az ő egyházában annak egy ily régi, kétségtelen bizonyítékát tudná felmutatni! (4) Pedig valóban úgy tetszik,
(1) Bened. XIV. de Syn. VIII, 8: Perrone, T. IX. §. 44: "Plurimum antiquitus ante viaticum conferebatur, interdum etiam post viaticum, ut in praesentia gravissimis de causis usus obtinet."
(2) S. XIV. c. 2: "qua sanitatem corporis interdum, ubi saluti animae expedierit, consequitur." Speil, 331. o.: "Hibás, ha Hase ezen szakramentumban valami halálra szentelést lát, mert az sokkal inkább arra van rendelve, hogy a halálos betegségben szenvedőknek egészségét visszaadja." – De hát miért alkalmaztatik csak in exitu vitae?
(3) Iren. T. 21. 5. A markosiusokról. Epiphan. Haer. XXXVI. 2. a Heracleonitákról. Általánosságban Theodoret in Haeret. Fabb. 1. 2.
(4) Klee, (III. k. 289. 1.) veszi a bátorságot, hogy erre mint bizonyítékra hivatkozzék a katolikus tradíció egyezésére vonatkozólag, "mivel Irenaeus itt a katolikus szakramentumok utánzását és meghamisítását törekedett ecsetelni, amint az a gnosztikusoknál előfordult" – De Irenaeus csak azon különböző módokat adja elő, hogy a gnostikusok szerint a váltság miképp eszközlendő, mely szerint az egyház szent cselekményei közt csak a keresztségre voltak tekintettel. A legtávolabbi nyom sem vezet Irenaeusnál s az első négy században arra, hogy a katolikus egyház valami hasonló, az eretnekek által csak eltorzított szertartást használt volna a haldoklóknál. Speil is ugyanezzel a logikával mondja: (334. o.): "Miért ne vehették volna a gnosztikusok a katolikus egyháztól azon szokást, hogy a haldoklóknak fejére olajat töltsenek? Bizonyítsa be valaki az ellenkezőt!"
314
hogy a régi gnosztikus nézet, vagy az ennek alapul szolgáló eszme befolyással volt a későbbi egyházi véleményre, amennyiben ez a tridenti végzés szerint is az utolsó kenet célját abba helyezte, hogy a haldoklók erőssé tétessenek az utolsó nehéz halálküzdelemre az ördög ellen, miután ez lépett a pogány istenek és a gnosticizmus világ felett uralkodó hatalmasságainak helyébe, (1) azon hit alapján, mely az egész középkoron átvonul, hogy a haldokló fejénél egy ördög és egy angyal áll, hogy a halál harcában való utolsó elhatározástól függően a kimenekülő lelket le- vagy felvigyék – egy mitikus kiábrázolása azon elhatározásnak, mely az egyén egész lefolyt életében alapszik, midőn a valóságban a halál órájában megtört erő épen semmi tért sem enged az öntudatos erkölcsi küzdelemre.
Ha tehát a "csalhatatlan" egyház ezen szakramentumot illetőleg nyilvánvaló tévedésben van, úgy a Szentírástól, mint a tradíciótól elhagyatva, s csupán egy ábrándos eretnek előképre támaszkodhat, akkor nem lehet csodálkozni, hogy saját teológiájában, mindaddig, míg egy szerény kétely, vagy ellentét veszély nélkül mutatkozhatott, mind a két nézet feltalálható. Az a tudós bíboros, akit azért küldtek, hogy Augsburgban a reformátort megtérítse vagy megsemmisítse (Cajetan), a Jakab leveléhez írt magyarázatában határozottan tagadta, hogy a Jakab mondása az utolsó kenet szakramentumára átvihető volna. A római teológiának nyomorúságos menekvési eszköze azon állítás, hogy ez a tridenti zsinat előtt volt
(1) S. XIV.: "Etsi adversarius noster occasiones per omnem vitam quaerat, ut devorare animas nostras quoquo modo possit: nullum tamen tempus est, quo vehementius ille omnes suae versutiae nervos intendat ad perdendos nos penitus, et a fiducia etiam, si possit, divinae misericordiae deturbandos, quam quum impendere nobis exitum vitae prospicit." Innen c. 2: (Extrema Unctio) "aegroti animam alleviat et confirmat, magnam in eo divinae misericordiae fiduciam excitando, qua infirmus sublevatus tentationibus daemonis calcaneo insidiantis facilius resistit." Különösen a Liturgia Ambrosiana formulájában, miként Bonaventura idejében volt, lép elő ezen viszony: "Ungo te oleo sanetificato – ut more militis uncti praeparatus ad certamen aëreas possis superare potestates."
315
írva, és így megbocsátható, mivel ennek határozata után alig lehet kétségbevonni, hogy ezt a szakramentumot közvetlenül Krisztus rendelte; (1) mintha bizony egy zsinat olyan tényeket, melyek meg nem történtek és hagyomány útján sem szállottak által, megtörténtekké tehetne!
Ezek szerint az augsburgi Apologia (2) éppoly igazságosan mint szelíden ítél: "A konfirmáció és az utolsó kenet oly őseinkről átszállott szertartások, melyekről az egyház sem követeli, hogy az üdvre szükségesek volnának, mert ezek nem Isten rendeletéből vannak. Ez okból nem haszontalan dolog ezen szokásokat a fentebb említettektől megkülönböztetni, melyek Isten határozott rendeletéből vannak s a kegyelem világos ígéretével bírnak." (3)
A katolikus egyház tehát, midőn az apostoli hagyományt, melynek többé nem volt semmi éltető jelentése, mert a lelkészi gyógyításoknak olaj és könyörgés által csak különös műveltségi körülmények közt volt helye, átalakitotta, öntudatlanul sajátságos géniuszát követte. Miután mindenkire, aki a keresztyénség kebelében született, a keresztség mint beavatási szertartás az élet küszöbére volt helyezve, természetszerűnek látszott, hogy az egyház áldásai az egyéni élet megszakadásánál is egy különös szakramentum által nyerjenek kifejezést. (4) Mivel nem ritkán oly
(1) Perrone, T. IX. §. 12: "Haec Cajetanus scripsit ante concilium Tridentinum, quare aliqua venia dignus videri potest, si incaute, sicut alia non pauca, quae in ejus operum editione Romana jussa S. Pii V. expuncta sunt, et hoc excidit illi." §. 35: "Post Tridentinum vix dubitare posse videtur, quin Christus immediate hoc instituerit sacramentum, quod b. Jacobus postea promulgavit." A Möhler hallgatása ezen szakramentumot illetőleg nemigen mutat ennek apostoli eredetébe vetett szilárd hitre.
(2) Apol. Conf. VII. p. 201.
(3) Magánirataikban keményebben szólanak a reformátorok: Luther már a Jakab leveléről az ő nézete szerint. Calvin. Instit. VI. 19. 18. "Fictitium sacramentum, histrionica hypocrisis."
(4) Körülbelül ezt akarja mondani Bellarmin józan okosságból vett bizonyítéka is: T. III. l.1. c.5. "Cum Dominus sacramenta instituerit, quibus veluti divinis subsidiis juvaremur in ingressu Ecclesiae, certe nullo modo credendum est, defuisse divinam ejus prudentiam in egressu et transitu ab hac temporali Ecclesia ad aliam sempiternam, praesertim cum nunquam magis homo indigeat auxilio, quam in articulo mortis."
316
körülmények állanak elő, melyek a szent vacsorával való élést nem engedik meg, lehetett egy egyháznak, mely az ex opere operato hatás gondolatához hozzá van szokva, éppen olyan rítust ajánlani, mely egy öntudat nélküli, félig már hullává változott emberen is végrehajtható. (1) Igaz, hogy a tridenti zsinat inkább az erkölcsi hatást emeli ki: ez a kenet, mint a Szentlélek ajándéka felemeli a betegnek lelkét, eltölti azt az Isten irgalmasságába helyzett bizalommal, hogy a betegség kínjait könnyebben hordozza, és az ördög kísértéseinek ellenállhssson. Evégett halmozódnak össze a beteg ágyánál a bűntörlő szakramentumok, hogyha szabályszerű katolikus halállal kell meghalni, s különös jelenség az, hogy éppen azon időben, midőn a katolikus egyház legfényesebb bűnbocsátó üzérkedéseiben a bűnt éppen nem vette mélyen és komolyan, oly sokféle bűntörlést állapított meg magára nézve gyors egymásutánban. Először is lerója a haldokló a maga gyónását, s érte minden bűneinek büntetése elengedtetik. Azután következik a szent vacsora, mely által utólagosan a kisebb mindennapi vétségek bocsáttatnsk meg. Végül jön az utolsó kenet, ez is mint valami kiengesztelő hatalom, tehát a tridenti végzés itt a Jakab rendeletéhez csak a szavakban csatlakozva előrelátólag csak annyit mond, hogy ez a kenet "a csekélyebb vétségeket, ha még volnának kiengesztelni valók, és a bűnnek maradványát eltörli". (2) Valami ilyesféle célja lehetett azon térítő levélnek, mely Paulusnak, az öreg heidelbergi professzornak még halálos ágyán is mosolyt idézett ajkára ezen ajánlatával: "Gondolja meg méltóságod, hogy protestáns módra jó élni, katolikus módra jó meghalni". Az ember talán azt vélhetné, hogy a sok sokat is segít. Azonban az engesztelések egymásra halmozása egyszersmind minden egyes szakramentum gyengítése. Emellett ezen haldoklók körüli ünnepélyességek arra is
(1) Mindazáltal ellenzi a római káté, hogy a haláltusa végpillanatát bevárják, mivel akkor már az érzékek eltompulnak, ezen szakramentum áldása pedig attól függ, hogy vallásos érzelemmel részesül-e benne az illető, miként Perrone is hozzáteszi (T. IX. §. 4.): mivel az ellenkező "ansam praebet haereticis Ecclesiam calumniandi, perinde ac si ipsa pinguedine sua, ut loquitur Calvinus, semicadavera inficiat."
(2) S. XIV. c. 2: "Unctio delicta, si qua sint adhuc expianda, ac peccati reliquias abstergit."
317
felhasználtatnak, hogy olyan férfiaktól, kik a nyilvános életben a hierarchiának valami szenvedést okoztak, azok megtagadásának fenyegetése által véleményük s tetteik visszavonását kicsikarják. Talleyrand és Gregoire, mindketten a forradalom püspökei voltak. Az igazlelkü Gregoire-tól, ki egy keresztyénellenessé vált forradalom minden rettentései közt híven megőrizte az ő katolikus keresztyén hitét, s mint confessor (*) szilárdan bevallotta, a párizsi érsek megtagadta a haldoklók szakramentumát, míg politikai életének visszavonása által az egyházzal ki nem békül; Talleyrand-t, aki a visszavonást teljesítette, megmentett juhnak tekintették.
A fentebb elmondottak után kevés alapja van a római egyháznak ezen ügyben átkot mondani a tisztán történelmi ítéletre, melyet megcáfolni sehogy sem képes. (1) De amilyen bizonyos, hogy a protestáns ember halálos ágyán helyesen cselekszik, ha az őskeresztyénség szokása szerint a nehéz megválás előtt még egyszer a Krisztussal és egyházzal való egyesülését csak a legfőbb szakramentummal, a meg nem csonkított szent vacsorával ünnepli meg, és aminő bizonyos az, hogy a haláltól való iszonyodás nem fog legyőzetni valamely különös szakramentum bárminemű varázsereje által, hanem aki az Ő szavát megtartja, az nem fogja a halált megízlelni soha: úgy ezen haldoklók-szakramentuma megállhat a katolikusokra nézve azon alakban, amint történelmileg kiképződött – eltekintve a Krisztus általi szereztetésre és az apostoli hagyományra vonatkozó igénytől. Hiszen a mi vallásos érzelmünknek igen jól megfelel, hogy az egyház áldása nemcsak haldokló kedveseink, hanem szeretett halottaink nyitott sírja felett is kifejezést nyerjen. De holmi különös természetfeletti hatásról annál kevésbé lehet szó, mivel az alkalom ennek elfogadtására oly sok véletlen körülménytől függ; Cavour az utolsó kenetben részesült – de ki tudhatja, hogy vajon Antonelli fog-e részesülni? De még az apostoli hagyomány folytonossága is helyreállíthatő volna, ha a lassan-
(*) A confessor itt bizonyára tanúságtévő hitvallót, nem pedig gyónót jelent. [NF]
(1) S. XIV. can. 1. et 2: "Si quis dixerit, Extremam Unctionem non esse vere et proprie sacramentum a Christo institutum et a Jacobo Apostolo promulgatum, sed ritum tantum acceptum a Patribus – non conferre gratiam, nec remittere peccata, nec alleviare infirmos, sed jam cessasse, quasi olim tantum fuerit gratia curationum: anathema sit."
318
kénti átváltozás őszinte bevallása mellett az őskeresztyén egyház felfogása szerint, mely a vértanuk halála napját születésük napjának nevezte, valamint a haldokló Szókratész értelmében is, ezen szent cselekmény úgy tekintetnék, mint a földi élet erőtlenségeiből való meggyógyulás jelképe s a halál titkaiba való beavatás, mint egy fensőbb, magasztosabb élet kezdete.