ELSŐ FEJEZET
A kultusz

A katolikus kultusz, miként Luther még a legkeserűbb meghasonlás idejében is elismerte, finom keresztyén eredettel bír, (1) tele jelképes szokásokkal, melyek szerint valószínű, hogy az érthetetlenné váltnak is ésszerii származása van; és ki merészelné tagadni, hogy ezen szent gyakorlat mellett naponta a híveknek milliói találnak épülést, s találnak századok óta! Azt sincs okunk emlegetni, hogy Krisztus és az apostolok ezen kultuszt nem rendelték, amennyiben a belátóbb, józanabb katolikusokkal együtt az egyház történelmi fejlődésének jogát mi is elismerjük; még a kultusz fényes pompájában sincs miért megbotránkozzunk, mely úgyis csak a gazdagabb egyházakban található meg, mert bármily kevéssé is van szüksége az igazi áhítatnak ezen külsőségekre, miért ne szolgálhatnának a földnek kincsei is annak, ami szent? De az súlyos bűnként nehezedik a római egyházra, hogy az istentiszteletet, ahelyett hogy az a buzgóság természetszerű megnyilatkozása és tápláléka lenne, úgy tünteti fel, mint Istenre nézve szolgálatot, az emberre nézve érdemet, amely tehát csak úgy külsőleg is elvégezhető, és hogy az isteni ige hirdetését éppúgy háttérbe szorította, mint ahogy mesékkel elborította.

Bizonyára némely ember azáltal is, hogy egyházi kötelességeit csak közönyösen teljesítve misét hallgat, húsvétkor meggyón, valamely kegyelmet osztogató szent képhez zarándokol, akaratán kívül is meghatva a szent cselekmény hatalma által, áldást nyerhet abból; de az egyház, midőn az embereket az istentiszteletre akarta édesgetni, azoknak csábítójává lett, hogy azok azon véle-

(1) Von Ordnung des Gottesdienstes. (Werke X. k. 262. o.)

322

ményben, mintha a külső cselekmények végrehajtásával minden teljesítve volna, benső bűnbocsánat nélküli közönyös (ha nem éppenséggel elvetemült) életet folytassanak. Mily sok, katolikus értelemben kegyes haramia garázdálkodott Olaszországban! Egy ilyen rabló-eszménykép egy népolvasmányban, "nyomtatva ezen esztendőben" pápai engedéllyel Rómában az utcán olcsón volt kapható: "A nagy Marziale" címen, a következő csábító szavakkal hirdetve: "borzongató színdarab, mely ennek születését, életfolyamát és bűnbánatteljes halálát adja elő, hogy miképp látta ő Istennek irgalmát maga felett ragyogni és szabadult meg a pokoltól, bárha atyját, anyját, nővérét, fitestvérét, szolgálóját és szolgáját meggyilkolta, s mint 170 bandita kapitánya naponta egy embert szokott megölni." A legtermészetellenesebb vétkeket követte el, rablóbandája meghódít egy grófságot, ott úgy élnek, "mint a lutheránusok". Végül egy szerzetes fel merészel ellene lépni, s mikor már a rabló egyik kedvesét megtérítette, Martiale bosszút lihegve a templomba ront, a barát útját állja, s így szól: "Isten vérét ontotta, hogy neked bocsánatot eszközöljön, az irgalmas Isten eddig elnézte tetteidet, most imádkozz az ő bocsánatáért, széttárt karokkal vár téged a mennyben!" És ó, isteni csuda! Martiale térdre esik, azonnal gyónni óhajt, s felmentetik. Mialatt ünnepélyes miséhez készülnek, a vezeklőnek szíve megszakad, s ezen szavakkal hal meg: Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Ekkor egy galamb az égből aranyos levelet hoz, melyből a barát azt olvassa, hogy Martiale a mennybe befogadtatott, mire a banda tagjai közül többen gyónni kívánnak, s az Isten anyját hívják segítségül.

Ebben a mesében valami magasztosabb eszme van, mint a szokott egyházi gépies cselekmény, s mégis ezen népnek elég csábítóan van előadva. De aki egyházi kötelességeit csakúgy teljesíti, mint valami más üzletet, melyet kénytelen elvégezni, az olyan ember vallásos tekintetben nagyon alacsony fokon áll. Itt nincs szó valami dogmáról, melyet vádolhatnánk, csak bizonyos egyházi eljárásról. És mégis egy (habár jelenleg tagadott) dogma áll itt, mely az egyetemes isteni tiszteletre kiterjeszkedve valódi gyakorlattá csak itt lesz: a szakramentumokra vonatkozó tan, miszerint azok csudaszerű kegyelemeszközlése nem marad ki, hacsak a teljesítés pillanatában valami halálos bűn közbe nem lép. Minő kényelmes és csábító ötlet,

323

hogy az ember saját üdvössége felől újból meg újból bizonyossá tétetik, s mégis szentségtelen életet folytathat! Az egyház eljárási módja ott valóban szemmel látható, ahol valamely vallásos cselekedet teljesítéséért bűnbocsánatot ígér, és ennek valamely önkényes meghatározása által a híveket egy bizonyos, külsőségekben megnyerhető isteni adományhoz utasítja, noha ez csupán ábránd.

Kivált a szent hét folyamán sok népet lehet látni Rómában az úgynevezett szent lépcsőn (scala santa) térden felcsúszni. Erről azt tartják, hogy a Pilátus praetoriumának a Megváltó által taposott, s vérével öntözött lépcsője, Konstantin anyja Helena által Romának ajándékozva. A fehér márvány lépcsők jó állapotban vannak tartva s felettük (részint kímélés, részint kényelmesebb csúszás végett) faburkolat található. A legtávolabbi történeti tudósítás, s a legcsekélyebb valószínűség sincs arra, hogy azon végzetes katasztrófában, mely Jeruzsálemen beteljesült, miszerint kő kövön ne hagyassék, (1) ez a jelentéktelen dolog megmaradt s Rómába szállíttatott volna. Ez a csúszkálási művelet nagyon kellemetlen kinézetű, mint egy folytonosan előbbre csavarodó, soha véget nem érő féreg. De egy régi, VII. Pius által előkeresett és megerősített pápai bulla (2) a lépcsőzet mindenik fokán való felcsúszásért 9 évi feloldást ígér. 1510-ben Luther is felcsúszott rajta, s beszéli, hogy ez alkalommal mintha egy hangot hallott volna háta mögött: "az igaz ember hitből él", rá nézve öntudatlanul az ő rendeltetéséaek evangeliumát. A bullában mindenesetre az van mondva, hogy a csúszás töredelmes szívvel, s a Megváltó halálára való gondolattal történjék. De miután a bűnbánó s az Úr szenvedéseibe mélyedt szív nem szorul ezen csúszkálásra, hogy valódi feloldást, bűnbocsánatot nyerjen, ezért a búcsú matematikailag pontos meghatározása a mesés lépcső és az azon való szokatlan felmenetel által a képzelődést egészen a külsőségre irányozva, nem egykönnyen fogja egy második ember a hit általi életről ama sugallatot hallani, hanem igen sokan lesznek, kik fel -

(1) Mt 24,2.

(2) Az 1817. szept. 2-ai hivatalos kihirdetés szerint ez a bűnbocsánat már IV. Leó által 850 körül és II. Paschalis által egy még a lateráni templom levéltárában őrzött bullában 1100. aug. 5-én kibocsáttatott.

324

jutva, a lépcsők 28-as számát 9-cel szorozni fogják, feltéve hogy a négy számtani műveletben legalább annyira előrehaladtak, s nyereményükön örülnek. Emellett VII. Pius határozottan megjegyzi, hogy ez a feloldás alkalmazható a purgatóriumban levő lelkekre is, (1) tehát tagadhatatlanul olyanokra, kik azt öntudatos és erkölcsi módon nem sajátíthatják el.

Az egyház ilyen önkényes ígéretei által még az egyszerű, természetes vallásos bizonyítások is hamis, tévútra vezető pótlékot nyernek. A római Colosseum fenséges romjai templommá vannak felszentelve, nem annyira a rossz képekkel ellátott kápolnácskák által, mikkel a szenvedési állomásokat jelezni szokták, melyek az aréna szélén elvonulva az óriási épület előtt azoknak háta mögött eltűnnek, hanem egy középen felemelt egyszerű fakereszt által. Soha sem volt nagyobb joga a keresztyénségnek a maga győzelmi jelvényét felállítani, mint éppen ezen a helyen, mely a puszták vadállataival harcolt oly sok vértanú vérével van megszentelve, a békességnek és váltságnak szelíd jelképét odaállítani, hol egykor a római nép és császárja borzadalmas méltósággal gyönyörködött az emberéletért folytatott véres játékban. Régi pogány szokás volt a bálványszobrokat csókokkal tisztelni, és a déli népeknek jelenleg is szokása a vallásos tiszteletet is csók által tanúsítani. Itt csókolja tehát a nép a keresztet, az amfiteátrum bemeneténél fal közé rakott kis vaskeresztet, valamint az aréna közepén felállított fakeresztet is. Az én protestáns szemem előtt is megindító látvány volt, midőn nagypénteken egymás mellett s egymásután gyorsan térdepeltek falusi földművelők, hegyi pásztorok borzas kecskebőrökben, pompás öltözetű dámák, katonák és koldusok, mindnyájan a kereszt talapzatát csókolva, áhítatos alázatban egyesülve. De a befalazott kis kereszt felett ezen felirat áll: aki ezen keresztet megcsókolja, – minden hozzá csatolt feltétel nélkül – 140 napi feloldást nyer. (2) Én mindig

(1) Azon lapocskán, melyet ott egy profán melléklépcsőn a Sancta Sanctorum kápolnába felmenve a szegény szerzetesek iránti csekély elismerésül tartanak: "Pio VII. – di nuovo concedendo in perpetuo la sopradetta Indulgenza, dichiaro potersi anche applicare al le anime del Purgatorio."

(2) Én 1862-ben még mind a kettőt láttam, a fakeresztről azonban nagy örömömre 1864-ben ez a felirat már eltűnt.

325

Isten kegyelmének tekintettem ezt, valahányszor nappal, vagy holvilágos éjjel ezen óriás romok közé léptem, hol a szellemi hatalmak ellentéte, melyek egymásután a világ felett uralkodtak, a maga teljes nagyságában lép előnkbe; s bizonyára az is nagyon kényelmes dolog, hogy egy csók által (habár csak napokban számított) hosszú kíntól megmenekülhetünk; de egy ilyesféle külsőséges üzérkedés és nyeremény nem süvölt-e át az áhítat melegsége felett, mint valami fagyos léghuzat, széttiporva virágainak nagy részét? (1)

Az emberek gyakorta búcsújárásra is vállalkoznak, hogy bizonyos felmentést vagy valamely könyörgés meghallgatását megnyerjék. Nem célom azon okokat elősorolni, melyekért a mi századunk átmeneti korszakában éppen katolikus kormányok (pl. Bajorországban) a búcsújárásokat betiltották: hogy ezek néha oly kicsapongásokra nyújtottak alkalmat, melyek a vallásos céllal különlegesen éles ellentétben állanak, habár másfelől az alkalmat másutt is meg lehet találni; vagy kiszámították, hány munkanap veszne el ezek által éppen azon lakosságnál, mely az ilyen vándorlásokban nagy kedvet talál. Isten mindnyájunkra, miután a paradicsomot elvesztettük, munkát nehezített, legyen az kézzel, avagy fővel és szívvel véghezviendő, és áldását is a munkához kötötte; de nem szükség, hogy az ember dolgozógép legyen, s éppen a keresztyén vallás azt akarja, hogy a népek szabadon emeljék fel fejüket az örökéletbeli szükségeikért, és a szombat törvényének helyesen értelmezett fejlődésében nekik mindenféle ártatlan örömöket rendelt. Jelenleg csaknem mindenki, ha teheti, részint üdülési, részint tanulási szándékból utazni akar; a búcsújárás semmi egyéb, mint népszerű vándorlás vallásos célból egy a kegyes hagyomány által becsessé vált szentséghez. De az egyház által is pártolt népies felfogás, hogy ilyen helyen valamely szent, az istenanya, vagy éppen az istenség örömestebb tisztelteti magát, mint máshelyt, a hívek óhajtásait nagyobb készséggel meghallgatja. Ez valóban igen ízetlen dolog, és a megdicsőült szent állapotáról a legcsekélyebb képzetet feltételezi, és az ilyen babonával szem-

(1) Speil (337. o.) így kiált fel: "Mire valók ezek az ellentmondások! Először a "megindító tekintet," azután a "fagyos léghuzat." – Nos, ez utóbbi nem a kereszt csókolását illeti, hanem a felmentés ezáltali megnyerését, ennyi meg annyi napra.

326

ben áll azon jóslat, mint komoly isteni parancs, melyet a római egyház oly gyakran áthágott, s a messze távolba taszított: eljövend az idő, és már el is jött, hogy ti sem ezen, sem a másik hegyen nem fogtok imádkozni. (1)

Ezáltal nincs kizárva, hogy a hívő keresztyén egy bizonyos helyiségben áhítatra buzdulva, magát valamelyik szenthez, vagy éppen magához az Istenséghez közelebb ne érezze. Szép földi gondolatot fejez ki, melynek igazságát mi különféleképp tapasztaltuk, a következő költemény:

Die Stätte, die ein guter Mensch betrat
Ist eingeweiht; nach hundert Jahren klingt
Sein Wort und seine That dem Enkel wieder. *

Miért ne volna ez igaz vallásos tekintetben is, ha ez a jó ember emellett még szentté is lett, és a sírjához való zarándoklás miért ne volna a mindennapi foglalkozásoktól és érdekektől távol, ünnepi nyugalomban, a kedély áhítatos öszpontosulásának ideje!

A búcsújárás szentsége többnyire valamely szent hulla birtoklásához van kötve. A protestáns ember sem állhat benső megindulás nélkül a wittenbergi vártemplomban az egyszerű sírkövön, szinte érezni véli Luther szellemének fuvallatát, bárha jobban meggondolva a dolgot, tudja, hogy az csak az ő képzelőtehetségében történik, s belémélyedve a mélyérzelmű reformátor valamelyik iratába, közelebb áll hozzá, beszélgetve az élővel, a halhatatlannal, nem pedig a megholttal. Egy az egyház iránt magát érdemesített, s szellemet és életet tisztán és hatalmasan felmutatott embernek sírja fülébe oltárt emelni – ez már nagyon is pogányízű, azaz: az embernek istenítése. Athén is oltárt emelt a szerencsétlen, de végül az istenekkel kibékülő thébéi királynak, Spárta oltárt emelt egy haldokló oroszlánnal azon 300 férfi csontjai fölibe,

(1) Speil. 337. o. "De ilyen jövendölés sehol sem található a szent könyvben... Ezzel (Jn 4,24) Krisztus csak az egyes helyekhez kötött áldozati kultuszt zárta ki a jövőben." – Hát a katolikus teológiára nézve valósággal elveszett volna amaz isteni igének általános és világtörténelmi jelentősége a nemzeti és helyi kultusz pártolásával szemben!

*     Azon hely, hova egy derék ember lépett,
      meg van szentelve; száz év után is visszhangzik
      Az ő szava és tette a késő unokáknak.

327

kik a törvénynek engedelmeskedve Thermopülénél elestek. Azonban ezen pogány szokásban oly sok emberi rejlik, mely a kegyeletes emlékezet értelmére visszavezetve, méltán szelíd ítéletet igényelhet.

Nem valószínűtlen, hogy ha egy gyülekezet a maga kebeléből egy szeretett vértanút a mennybe küldött, ha egy ünnepelt püspök, egyházi atya vagy rendalapító eltemettetett, azoknak temetkezési helye a gyülekezet vagy társulat emlékében nemzedékről nemzedékre megőriztetett, bárha a vihar, mely koronként népek felett végig dühöngött, némely helyi emléket még ott is elfújt és elmosott, ahol legkevésbé lehetett volna gondolni. Hiszen még a Feltámadottnak sírja is homályba süllyedt a jeruzsálemi gyülekezet előtt, úgyhogy csak a Konstantin kora után vélték azt újból feltaláltnak és mintegy csuda által fenntartottnak. A Szent Ferenc tisztelőinek legalább ugyanilyen egyezőséggel sikerült, hogy holttestének temetkezési helye (ámbár fölébe halála után azonnal két pompás halotti kápolna épült, egyik a másikra) egy rend kebelében, mely naponta dicsőségét hirdette, mégis elveszett, s hosszas keresés után csak 1818-ban meglehetősen kétséges bizonyítékok alapján találtatott meg újból.

A keresztes háborúk következtében megszámlálhatatlan szent csontot hoztak át nyugatra határozott történelmi nevek alatt, többnyire minden történelmi biztosíték nélkül; a halottak formaszerű feltámadása volt ez, csak hogy nem a valódi új életre. Azóta valamely oltár igazi szentségére egy szentnek vagy vértanúnak teste szükségesnek tartatván, a római katakombák kimeríthetetlenül szolgáltatták ezen ajándékozási, vagy kereskedelmi cikkeket, miután azokban minden sírboltot, melyre egy pálmaág volt festve, vagy benne rászáradt veres folyadékot tartalmazó edény találtatott, egy vértanú temetkezési helyének tartottak, bárha a tudós Mabillon már rég bebizonyította, hogy a pálma a halhatatlanság régi keresztyén jelképe volt, és az edény nem a kivégzettnek vérét, hanem a megholtnak az ördögök elleni oltalma végett odahelyezett úrvacsorai bort tartalmazta. (1) Ezen halottak-

(1) Egy ilyen edénybe bevésett ezen szavak, bie zeses "Igyál és élni fogsz" – tanúsítják ennek rendeltetését. Sangvis Saturnini, Saturninusnak szánt vére (az Úrnak). Speil szerint (339. o.) bie a vive helyett áll, mivel a katakombák feliratain néhányszor előfordul bixit a vixit helyett. Az egyöntetű értelem akkor a zeses-hez egyenlő volna, csak hogy egyszer latinul, másszor görögül – élj! a jelentőségteljes igyál helyett a szentvacsorai bor élvezésére nézve. Perrone szerint (T. VI. de Cultu Ss. §. 88.) egy halnak vagy galambnak képét ma is elégségesnek tartják valamely vértanú sírjának megjelölésére. Mindkettő átalános jelvénye a keresztyéneknek; a hal vonatkozva a keresztségre (Tertul. de Bapt. c. 1.) "nos pisciculi secundum IXQYN nostrum in aqua nascimur") ixqus a Megváltó elnevezéseinek kezdőbetűit foglalva magában; a galamb a Szentlélek és a vele eltelt lélek, ezért a katakombák némely szent helyein egész sereg galamb van festve. A Szent Sebestyén-egyházban a katakombák bejárata felett egy felirat azt mondja, hogy abban 174.000 szent vértanú van eltemetve. Azóta új roppant nagy katakombák fedeztettek fel, s emellett a 11.000 szűznek a Kölnben elhelyezett erőteljes csontjai. Ezek szerint hamarabb megtörténhetik, hogy a jelenlegi civilizáció a kőszénrétegeket kimeríti, mintsem a szentek csontjai a katolikus használatban elfogynának.

328

hoz, habár a nekik tulajdonított név bizonyosabb is volna mint Kölnben a három szent királyé, többnyire éppen semmi személyes viszonyban nem áll a gyülekezet, még csak egy legenda se fejlődött ki azok életéről. Ellenben az elhírhedt szentek csontjai felett ragaszkodásból néha több egyházak keresztyéni módon megosztoztak, s ezek majd a feltámadás reggelén a legtávolabbi helyekről lesznek kénytelenek tagjaikat összeszedni, mint némely katonák a Napóleon "Grande Armée"-jából. Csak az újabb időben is Szent Ágoston egyik karja Paviából, ha ugyan igaz, hogy az ő teste valóban ott volt megmentve, francia közbenjárás folytán, szülővárosába, Bonába visszavitetett. Híres halottak teste, vagy legalább feje két-három példányban is megtaláltatott, s a valódiság csudagyógyítások által lett bebizonyítva. Nincs jogunk mindezeket szent csalásoknak tartani, bárha némelyek ilyeneknek is bizonyultak be, de egy római katolikus, habár nem is éppen hívő író úgy vélekedett, hogyha a kutyacsontok ugyanazon hittel érintetnének, mint a szentek csontjai, ugyanolyan hatást eszközölnének. (1) Ezen szent dolgok némelyike évenként ismétlődő csudajelenségek által bizonyítja be valódiságát, mint Szent Januariusnak az ő ünnepei alkalmával folyékonnyá váló vére. Még nincs kimutatva, hogy ez a kémiai mesterség mikép hajtatik végre; (*) de az bizonyos, hogy régebben Nápolyban más szentek is tanúskodtak maguk mel-

(1) Pet. Pomponatius de immortal. animae. Bon. 1516.

(*) Az újabb időkben (XX. század) többször is megvizsgálták az ereklyét, és az üvegcsék tartalmát vérnek találták. A folyósodáskor a vér kiterjedése, színe és súlya (!) is megváltozik. A szkeptikusok szerint a vércsoda a "tixotrópia" nevű jelenséggel magyarázható, vagyis bizonyos keverékek sajátosságaival, amelyek mozgatás hatására folyékonnyá válnak. Ez a hipotézis azonban egy sor jelenségről nem ad számot, és a bizonytalanságot fokozza, hogy az üvegcséket máig (XX. szd.) felnyitás nélkül vizsgálták. A csodát elhívők szerint a jelenség oka a semmiből való teremtés: a megszáradt vérhez a három ünnep alkalmával vérsavó adódik hozzá, s ettől lesz folyékony. A római egyház nem adott ki a vércsodát egyházi hitelesítéssel ellátó nyilatkozatot, de a katolikusoknak tiszteletben kell tartaniuk a csodát hívő testvéreik érzéseit, és nem szabad az ereklyét gúnyolniuk. [NF]

329

mellett a nép előtt újból felbuzgó vérük által, hogy Szent Januarius néhányszor (ahogy látszott, politikai okokból) nem akarta vérét folyóvá tenni, mindazáltal az érsek elleni kemény fenyegetés következtében azonnal engedett, végül bizonyos, és ezt évenként mindenki kétszer hallgathatja, aki valami borzasztó fülsértőt képes eltűrni, hogy mielőtt vére folyóvá lenne, nápolyi asszonyok, kik magokat ezen szent unokahúgainak nevezik, hogy őt engedékenységre bírják, könyörgéseikkel oly lármát ütnek, mintha száz vénasszony civakodnék és verekednék egymással. Az ottani karmelita templomban is van egy feszület, melynek minden évben megnő a haja, hogy bizonyos napon nagy ünnepélyességgel levágják. Némely csalás elég goromba volt arra, hogy még a kortársak felfedezzék, mint a Szent Anna, a Jézus nagyanyja koponyájával történt, mely 1516-ban nagy ünnepélyességgel Bernbe vitetett, azután csakhamar jött Lyonból a tudósítás, hogy szent test még sértetlen megvan, s a sekrestyés a berni követségnek csak egy, a boncterem csonthalmazából kerített közönséges koponyát adott át. Jelenleg Rómában eléggé felvilágosultak afelől, hogy hasonló esetekben Leibnitz-cel így vigasztalják magokat: "mivel ez a kegyes érzület dolga, nem számít, hogy egyszer-kétszer meg is történik, hogy igazaknak vélt hamis ereklyék csúsznak be". (1)

Amit Arnobius A keresztyénség apológiája című munkájában a pogányoknak szemére lobbant, (2) az később a keresztyén egyház kebelében valóban létrejött; s azon válaszfal, melyet még Ágoston állított fel a pogányság istenített embereinek és a

(1) Systema theol. p. 198: "Quoniam pii tantum affectus res est, nihil refert, etiamsi forte contingeret, reliquias, quae pro veris habentur, suppositias esse." Bárha az álarcos, katolizáló Leibnitznek szava csaknem gúnyolódónak látszik, Perrone mégis (T. VI. §. 104.) hűségesen átveszi, s diadallal utána teszi: "hinc ruunt omnes dcclamationes nonnullorum protestantium." Emellett aztán a szerény vallomás: "caeterum tot falsae (reliquiae) non habentur, quot ipsi comminiscuntur."

(2) Adv. Nationes, VI. 6: "Quid? quod multa ex his templa, quae tholis sunt aureis et sublimibus elata fastigiis, auctorum conscriptionibus comprobatur contegere cineres atque ossa et functorum esse corporum sepulturas! nonne patet, aut pro diis immortalibus mortuos vos colere aut inexpiabilem fieri numinibus contumeliam, quorum delubra mortuorum superlata sunt bustis."

330

szenteknek teendő szolgálat között, miszerint ezeknek tiszteletére templomok és oltárok nem emeltetnek, (1) később leromlott. Valóságos halott-tisztelet jött létre a katolikus egyházban, mint egykor a pogány Egyiptomban, s miként ma is van Kínában, de itt legalább a családi viszonyok által megszentelve. A csontvázakat mint élő embereket felékesítették. A magánosan álló ettali zárdatemplom mindenik oltárán valamely szentnek koponyája áll, drágakövekkel megrakva, melyek azonban ezen vidéknek a franciák által történt elfoglalása óta a szentekhez, kiknek ékességét képezik, hasonlóbbak lettek. Rómában az angyalokhoz címzett Mária-templomban állott egy Szent Félix-csontváz, felöltöztetve, (2) virágokkal megkoszorúzva, egyik térdére leereszkedve, az egyik kezében egy pálmaágat, a másikban saját vérével töltött edényt tartva. A chiavennai halotti kápolnában a Splügen lábánál vidám büszkességgel mutatta nekem a pap az ausztriai és pápai címereket koponyákból és csontokból összeállítva; azonban az én szívem sokkal inkább német, hogysem a két műremeket, anyagukat tekintve, találó jelképeknek kívánnám nevezni arra nézve, amit ábrázolnak. Az újabb időben ezen szent csontok komor kinézését eltakarják, s viaszborító alatt látható az illető tag.

A halottak csontjai mellett más emlékek is tiszteltetnek ereklyék gyanánt, melyek inkább az élethez tartoztak, s az életre emlékeztetnek. Ezek birtoklásának vágya a középkorban oly nagy volt, hogy Szent Erzsébetnek holttestéről, még mielőtt szentté avattatott volna, a hajat, a fülcimpákat, sőt még mellbimbóit is levágták; így a katolikus buzgalom mintegy előre jelezte az ő csontjainak a protestáns vadság által bekövetkezett sorsát. De hiszen az

(1) De Civ. Dei, XXII, 10: "Illi diis suis et templa aedificaverunt et statuerunt aras, et sacerdotes instituerunt et sacrificia fecerunt: nos autem martyribus nostris non templa sicut diis, sed memorias sicut hominibus mortuis, quorum apud Deum vivit spiritus, fabricamus; nec ibi erigimus altaria, in quibus sacrificemus martyribus, sed uni Deo et martyrum et nostro, ad quod sacrificium sicut homines Dei suo loco et ordine nominantur, non tamen a sacerdote invocantur."

(2) Szent Félixek meglehetős számmal vannak, főleg miután divatba jött, hogy a katakombák hulláit ilyen jó jelentésű nevekre kereszteljék, mint Felix, Victor, stb. Én már 1862-ben ezt a barátságos szentet a Maria degli angeli templomban, a Diocletianus fürdőjénél nem találtam.

331

nagyon emberi dolog, hogy szeretett halottjainktól vagy a halhatatlanoktól valamely emléket becsben tartsunk. Azon mátkagyűrű, melyet Luther a kivetkőzött apáca ujjára huzott, mint ereklye őriztetik, sőt némely protestáns család úgy véli, hogy annak mint becses kincsnek, vagy drága örökségnek birtokában van, mivel régebb örömest készíttették ennek mintájára a jegygyűrűket. Nem sokkal jobban állhat a dolog a legtöbb olyan ereklye eredetével sem, melyet a katolikus egyház tisztelet tárgyává teszen, ha eltekintünk is azon lehetetlen dolgoktól, melyeknek múlékony létezése a középkorban talán valamely tréfás tényből kimagyarázható, melyet a keresztes vitézek a hívő lelkek épülésére elkövettek, – mert azon korban, midőn a babona annyira el volt terjedve, hol gonosz, hol kedélyes játékot űztek ezzel, – amilyenek voltak pl. a Jákob létrájának egy lépcsője, a Jesse gyökere, Mihály arkangyal szárnyából egy evezőtoll, mely a sárkánnyal vívott küzdelmében hullott ki, a Mózes szarvai, a Pál testébe húzott karó, a bölcsek csillagának egy sugara, le egészen azon szamárnak a kővé vált szerény ereklyéjéig, melyen a mi Urunk a virágvasárnapi bevonulását tartotta, melyet egy dévaj fickó a fretelsheimi zárda fejedelemasszonynak a Szentföldről hozott ajándékba. (1) Másokat nem lehet ugyan tisztán hamisaknak kimutatni, ámbár nagy hit szükséges ahoz, hogy azokat valódiak gyanánt elfogadja valaki, pl. a gyermek Jézus pólyái, Szent József ingei, a Megváltónak a Lázár sírjánál hullatott könnyei, a szent szűz teje. Az angol parlamenti beszédek általában nem éppen megbízható történelmi okmányok ugyan, mégis néhány éve egy tudós parlamenti tag a rágalom szemrehányása ellenében bebizonyította, hogy még ma is nyolc templomban őriztetnek a szent szűz tejével töltött edények. Nem tekintve az őrzés biztossága iránti kételyt, gondoljuk csak belé magunkat a valódi helyzetbe, melyben az anyai szeretet és a természet ezen első ajándéka gyermekétől elvonatva edényekbe töltetett volna! Azonban ezen nem ritka ereklyének is hasonló félreértés szolgálhat alapul, mint a trieri szent köntösnek: Bet-

(1) Fasti Corbejens. (Leibn. Scrr. T. II. p. 310): "Nebulo omnium nebulonum duo stercora [ürülékét] asini, a diuturnitate temporis in lapides conversa, quo Christus vectus est in Hierosolymam, ex itinere isto ab eo rejecta, obtulit Beckae Prionissae in Fretelshem, ut ipse ibi audivi."

332

lehem közelében van egy barlang, melynek gipsznemű kövületeit kis készletekben árulták a zarándokoknak azon legenda alapján, hogy Mária a gyermekgyilkolás elől először ezen barlangba menekült, s tejét a falra fejte, hogy a fáradtság és aggodalom következtében egészségtelenné vált táplálékot ne adja az isteni gyermeknek. (1)

A protestantizmus az ereklyék tiszteletét elvetette, főleg a velük való visszaélés és a hozzájuk kötött mesék miatt, melyek az ördögöt nevetésre ingerelték; továbbá mert nem Isten igéjén alapultak, s a megigazító hittől elvezérelnek. (2) A katolikus teológia bibliai bizonyítékot, vagy legalább az ereklyetisztelet némi nyomát találja (3) a vérfolyásos asszonyban, aki Krisztus köpenyét érintve meggyógyult, Pál törülköző kendőiben, sőt Péter árnyékában is, melyeknek gyógyerőt tulajdonítottak. (4) De a gyógyerőknek ezen átszállása élő emberről egy hozzá tartozó eszköz által mégiscsak más: az első eset egyetlen a maga nemében, s előttünk titok, a másik kettőt csak beszélik, hogy a két apostolt környezett nagy tisztelet mintegy szemlélhetővé tétessék; ezek

(1) Speil (340. o) azon kívánságára, hogy szeretné megismerni azon egyházakat, melyek ilyen kinccsel bírnak, Lutolf solothurni aligazgató által (ü: eine Controverse zwischen Hase und Speil, Tüb. Theol. Quartalschr. 1868. H. 3.) a fentebbi tényállásra figyelmessé tétettem, úgy arra is, hogy ezt a szűz anyatejet (Liebfrauenmilch) némely szoptató anya a szeretet legtermészetesebb szolgálatának előmozdítása végett használja, "melyet homeopatikus adagokban vízbe vegyítve veszen be, s ez oly nagy hasznot s oly kevés kárt okoz, mintha az orvos rendelne neki valami effélét."

(2) Art. Smalc p. 310. "Reliquiae Sanctorum refertae multis mendaciis, ineptiis et fatuitatibus. Canum et equorum ossa ibi saepe reperta sunt. Et licet aliquid forte laudandum fuisset, tamen propter imposturas istas, quac diabolo risum excitarunt, jam dudum damnari debuissent, cum praesertim careant verbo Dei, et non necessariae et inutiles sint. Estque hoc teterrimum, quod finxerant, istas reliquias indulgentiam et remissionem peccatorum operari et loco cultus Dei et boni operis illas venerati sunt."

(3) Perrone T. VI. §. 84: "Religiosi hujus cultus vestigia in scripturis passim inveniuntur." Azon sokat jelentő elbeszélés is, hogy egy éppen eltemetendő egyén az Elizeus koporsójába tétetik, ismét felelevenül. 2 Kir 13,21.

(4) Mt 9,20 s köv. – Csel 19,12. 5,15.

333

csak a zsidó néphit nagy mértékét tanúsítják és meglehetősen határozatlanul említik a célzott eredményt; mindazáltal a pogányok apostola kendőinek használata mindenesetre megegyezik más egyházi ereklyék használatával, és a Jézus gyermekkoráról szóló evangéliumban, melynek eredete még a II. századra esik, úgy fordulnak elő a Jézus pólyái, mint különösen ördögűző erővel bírók.

De a ritka ereklyék vallásos megőrzésének előképe már a régi Göröghonban megtalálható, hol Pauszaniasz bizonyos ritkaságok gyanánt említi pl. az Iphigeneia számára rendelt áldozókést, egy Lédától való tojást, azon agyagnak maradványát, melyből Prométheusz az embereket alkotta. Az iszlámból sem hiányzik az ereklyék tisztelete, egy Mekkához közeli mecsetben pl. mutatják azon ürücombot, mely hiába kiabálta a prófétának: "ne egyél meg engem, mert meg vagyok mérgezve!" Kivált pedig a buddhizmus bír még a keresztyén katolicizmust is felülmúló gazdagságban ilynemű kinccsel, ott még kápolnákat is építettek – ugyan nem Szent Páter, hanem Buddha árnyéka fölibe. A tridenti zsinat nem parancsolta ugyan bizonyos ereklyék tiszteletét, de ezeknek tiszteletét általánosságban ajánlotta és annak ellenzőire átkot mondott. (1) Midőn ez megtiltotta, hogy valamely egyházba az illető püspök beléegyezése, vagy fontosabb esetekben a pápa tanácsának kikérése nélkül új ereklyéket felvegyenek, éppúgy, amint nem szabad ilyen engedély nélkül csudáknak történni vagy azoknak hitelt adni, (2) meglehetősen kikerülték azt, ami csak a gúnynak szolgáltathtttott volna táplálékot; de csak a legritkább esetben határozták magukat a hierarchiai hatóságok arra, hogy az ereklyéket visszavonják, bárha annál kétesebb eredetűek voltak is – mindaddig, míg azok a hívőket magukhoz csalogatták. Az egyház majdnem mindig elnézte és

(1) S. XXV: "Sanctorum martyrum et aliorum cum Christo viventium sancta corpora, quae viva membra fuerunt Christi, ab ipso ad aeternam vitam suscitanda et glorificanda, a fidelibus veneranda esse, per quae multa beneficia a Deo hominibus praestantur, ita ut affirmantes Sanctorum reliquiis venerationem non deberi et eas inutiliter honorari atque eorum opis impetrandae causa Sanctorum memorias frustra frequentari, omnino damnandos esse, prout jam dem eos damnavit et nunc damnat Ecclesia."

(2) Ibid: "Nulla admittenda esse nova miracula, nec novas reliquias recipiendas, nisi recognoscente et approbante episcopo" etc.

334

szabadjára hagyta, ha az ereklyék és csudaígéretek által a babonát felköltötték, s azzal visszaéltek. Még az 1847-es szövetségi háborúban a jezsuiták csudatevő medálokat árultak, melyeknek az embert szúrás és lövés ellen biztosítaniok kellett volna. Már a genfi ostrom alkalmával némely foglyoknál ilyen feliratú medálokat találtak: "Aki téged visel, sem szárazon, sem vízen nem fog elveszni; sem fegyver, sem tűz által elpusztulni." A genfi kálvinisták akkor azon kegyetlen tréfát követték el, hogy három ilyen foglyot felakasztottak.

Mennyire pártolta és ápolta a hierarchia mindazon ostyákat, melyek vért izzadtak, mindazon Mária-képeket és szobrokat, melyek szemeikkel pislogtak s könnyet és vért sírtak, mindaddig, míg csak találtatott nép, mely ezeknek hitelt adott! Pápai megerősítő leveleket korunkban is lehetett kieszközölni valami óhajtandó, vagy elegendőleg ajánlott dologra nézve, habár a pápa nem is tudhatta azt jobban, mint amennyire én tudom. XVI. Gergely a szent szűznek a Ratisbonne zsidó megtérítése végett való megjelenését egy brévében bizonyította; VII. Pius Szent Ferenc csontjainak megtalálását, habár semmiféle felfedezett koporsó felirata, semmi metszete nem tanúskodik emellett, s a 28 darab ott talált aprópénz gyengén szól a szent koldus mellett, aki az életben a silány pénz általi tisztátalanná tételtől végtelenül irtózott. (1) Aki hozzá van szokva, hogy tisztán gondolkozzék, az úgy fogja magát viselni az ilyen bizonyító okmányokkal szemben, melyek által a római állítás szerint minden kétely véget ér, mint Montesquieu Rómában, midőn neki XIV. Benedek egy régi hagyományos kedvezmény alapján megengedte,

(1) Rómában ezen nehézséget azon gyanitás által akarják elenyésztetni, hogy a pénzdarabok a hívek tiszteletteljes adományai voltak – de ez mégis, mint adomány éppen ezen megholthoz nem illik. Éppoly kevéssé egy gyűrű, melynek antik karniolkövébe egy fegyveres Pallas van metszve. A pénzdarabok felirata olvashatatlannak íratik. Ezen szentség valódiságának megbízott védője végül arra hivatkozik, hogy általa már három beteg meggyógyult, s még más kegyelmi tényeket is hajtott végre Szent Ferenc, és remélhető, hogy az Úr még más csudákkal is kísérni fogja ezen felfedezést, a pápa pedig 1820. szept. 5-én kihirdette: "Constare de identitate Corporis S. Francisci (Antonius Maria Latini, ord. Minor. Conventual) Brevi e distinte notizie sull invenzione e verificazione del sacro corpo del serafico Patriarca San Francesco di Assisi. Roma 1820.

335

hogy pénteken húst egyék, nagyon hálásan fogadta, midőn azonban a kiállított diplomáért az irodai díj megfizetéséről volt szó, a "Törvények szellemének" szerzője elutasítólag így felelt: "a pápa becsületes ember, én elhiszem neki ezt pusztán az adott szavára is". (1)

Láthatni néha Róma utcáin egy pompás szekeret végigvonulni, mely előtt mindenki meghajol és földre borul, mintha a Hertha szekere volna. A titok, mely abban ül, a Bambino, a gyermek Krisztusnak egy régi faképe, a capitoliumi ferences templomnak drága birtoka, mely a halálos betegekhez kívánatra egy kevés díj ellenében odavitetik, hogy a néphit szerint csudaerejét az élet megmentésére vagy a haldoklás könnyebbé tételére gyakorolja. – Ez valóban oly biztos hitbeli dilemma, mely ritkán véti el a célt.

A szent köntös utolsó kiállítása Trierben (1844), mely a végrehajtás módját tekintve tüntetésnek vétetett a Rajna melletti protestáns kormány ellen, a katolikus egyházra ugyan az oda tóduló, áhítatos néptömeg fényét árasztotta, de egy oly egyházra nézve, mely a számokra oly sokat ad, az egyházilag vegyes népségű tartományban mégis számos elszakadást, s a fanyar és megcáfolhatatlan kritika keserű utóízét idézte elő. (2) Nincs bebizonyítva, hogy még húsz templom dicsekszik ezen szent köntös bírásával, úgyhogy egész gazdag ruhatára volna Annak, aki megtiltotta tanítványainak, hogy két köpenyük legyen; (3) ezen templomok némelyike megelégedett ezen szent köntösnek csak némi foszlányával, bizonyára egyenes ellentétben azon eszmével, mely által ez a varratlan köntös, melyet a katonák nem osztottak meg egymás közt, hanem egészben kisorsoltak, az egyházra nézve már korán nagy jelentőségűvé vált, mint az egyház oszthatatlan egységének jelképe; de annyi bizonyos, hogy Rómában még a lateráni templom is mutatta ezen csudaköntös egy példányát, hogy az argenteuili egyház a XII. század óta egy második példánnyal bír, melynek valódiságát pápai levéllel tudja igazolni; az is bizonyos, hogy egy

(1) Montesquieu már a "Perzsa levelekben" ezt írta: A pápa egy öreg bálványkép, akinek szokásból tömjéneznek.
(2) J. Gildemeister u. H. v. Sybel der h. Rock zu Trier Düsseld. 1844. 3. A. 1845.
(3) Mt 10,10. hasonl. Lk 3,11.

336

trieri tudós klerikus még 1106-ban nagy érdekkel szól ezen varrás nélküli köntösről, de mint amely Jeruzsálemben létezik. (1) Ha tehát azután néhány évvel Trierben a világ elébe úgy kerül, mint Nagy Konstantin kora óta ott létező, lassanként az egymástól elütő mondák gazdag szegélyzetével kiprémezve: nagyon is valószínű – előre feltéve ártatlan eredetét, – hogy ez csak egy oly köpeny, melyet ünnepeken a Krisztus szobrára adtak, miként a Péter templomban a Szent Péter régi ércszobrát ennek ünnepén a pápai palásttal öltöztetik fel; oly köpeny tehát, mely ennek folytán az Úr Isten köntösének neveztetve, a legszerencsésebb esetben Jeruzsálemben szövetett és szenteltetett fel, miként már a VI. században ott szőtt és az Úr megkorbácsoltatásának oszlopánál felszentelt kelmék, melyekből különböző, az ő életére és szenvedésére vonatkozó tágyakat készítettek, kedvenc kereskedelmi cikket képeztek. Az Úr Isten köntöse az utolsó kitétel alkalmával csudagyógyításokkal bizonyította valódiságát. Az első egy, a hierarchia törzséből származott szegény, felizgatott leány múlékony képzelődése volt, azután azon ezrekből, kik ott segélyt és gyógyulást kerestek, hivatalosan kiállított orvosi bizonyítványok szerint 18-an valósággal megtalálták azt, (2) a többiek miként ezen búcsú történetírója egész diadalérzettel, de józan szerényseggel megjegyzi, (3) "a legnagyobb részüknek mindenesetre az Isten akaratján meg kellett nyugodnia". Ha azok valóban hiszik, hogy egy ruhadarab, nem azáltal, hogy egy szegénynek meztelenségét elfedi, hanem puszta szemlélés és érintés által azonnali gyógyulást eszközöl, úgy a papi könyörület azt követelné, hogy az ilyen megmentő csudahatalom a szenvedő s főleg hívő emberiségtől soha el ne vonassék. De a papság elég okos, hogy a maga idejében való visszavonás és ritkaság által a hitet és ünnepélyességet fenntartsa; a szent köntös már régóta ismét oltára alá van rejtve, s a mi kortársaink nehezen fogják azt még

(1) Speil, 340. o: "Tudvalevő, hogy az Úr szenvedése alatt több ruhadarabot viselt, melyek közül az egyik kisorsoltatott, a többiek a katonák közt elosztattak." – De mindenütt ugyanazon varrás nélküli köntös, melynek bírásával akarnak dicsekedni a különböző templomok.

(2) V. Hansen, actenmäss. Darstell. wunderb. Heilungen bei Ausstell. d. h. Rocks. Trier 1845.
(3) J. Marx Ausstell. d. h. Rock. Trier 1845.

337

egyszer szemlélhetni. A katolikus egyesület nagygyűlésén Aachenben azzal dicsekedett Galen gróf, hogy Aachen az ég királynéja kincseinek birtokában van; ezen kincsek tudtommal Máriának egy fejér gyapotruhája, s a Jézus pólyái. Rómában, hol évenként a nagyobb birodalmi ünnepeken, főleg a Péter-templomban s legtöbbször estvénként egy csengettyű jeladására ereklyéket mutatnak, nem adnak neki nagy körítést; egy része a tágas templomban járó-kelőknek térdre borul, s lehajtott fővel keresztet hány, mások, habár távcsövekkel tekintenek is föl a magasba a tribünre, honnan ezen szentséget mutatják, nem látnak egyebet, mint egy fényes edényt, melyben a szentség őriztetik.

Bizonyára Trierben csak néhány együgyű paraszt imádkozhatott szokott módja szerint ilyeténképen: szent köntös, könyörögj érettünk! A hivatalos tudósítás, számot vetve a jelenlegi műveltségi állapottal, figyelmeztet, hogy a szent köpenynek csak Arra kell bennünket emlékeztetnie, aki azt egykor viselte. De erre nézve ő nem a köpenyét, hanem a szent vacsorát rendelte, és szavainak mindenike, mely századokon át oly hatalmasan visszhangzik, helyes magyarázat és alkalmazás mellett az ő értelmében sokkal inkább ünnepelné az ő emlékét, mint egy régi ruhadarab szemlélése, habár az valóban az övé volna is. Rómában tisztelik még a lábnyomot, melyet Krisztus az ő menekvő apostola előtt megjelenve, egy kőszikladarabba belényomott. (1) Így a Harz-hegységben is látható egy óriásszűz lábnyoma, amely legalább jobban indokolt monda szerint egy, a völgy feletti kétségbeesett ugrás alkalmával a sziklába belenyomult. Az olajfák hegyén is egy lábnyom jelzi a menybemenetel helyét. Egészen más módon véste be Krisztus a világtörténelembe kitörölhetetlen nyomait.

A nagypéntek római megünnepléséhez tartozik a kereszt imádása. (2) Mi nem értjük félre, hogy itt Arra gondolnak, aki éret-

(1) Az eredeti a S. Sebastian templomban a Via Appián.

(2) Ez hivatalosan adoratio-nak neveztetik, ezen bevezető karének szerint: Venite adoremus! és a Sixtus-kápolnában a passió-ünnep legépületesebb részét teszi: mialatt a pápa, a bíborosok s ezeknek kísérete meztelen lábbal a kereszt előtt leborul, s azt csókolják, az úgynevezett improperi-t éneklik. "Popule meus, quid feci tibi? aut quo contristavi te? responde mihi" etc. Továbbá a régi szép himnuszok: "Crux fidelis inter omnes arbor una nobilis," – "Pange linqua gloriosi lauream certaminis," és "Vexilla Crucis prodeunt, fulget crucis mysterium" etc. Eközben mindenesetre a görög egyházzal fennállt régi egység elismeréséül énekli a karnak fele, ami most latin betűkkel van írva: "Agios Theos, Agios ischyros, Agios Athanatos eleison imas."

338

tünk megfeszíttetett; de a személyesnek a szellemivel egy külső dologba való összevegyítése által hozzászokik a katolikus népség, hogy a külsőt, a puszta természetit tegye vallásos tisztelet tárgyává; ez utóhangja a vallás azon legdurvább alakzatának, melyet fetisizmusnak neveznek. A reformáció ezt a teremtmény bálványozásának nevezi, és a reformáció előtti teológia túlnyomólag azon véleményben volt, hogy a keresztet egyedül az istenséget megillető imádással kell tisztelni, ami azután kérdésessé vált. (1) A különböző szakramentumi célokra használandó olajnak megszentelésénél azon liturgiai előfeltétel létezik, hogy az olaj természeti minőségében a Sátán által van elfoglalva, mely onnan idézés által kiűzendő, hogy azután a Szentlélek lakozzék abban. (2) Itt előttünk áll a maga egész mivoltában azon szélsőségbe menő gondolkozásmód, mely a középkorban uralkodott: a természet, mindazon vágy mellett is, hogy örömeit élvezzük, a gonosz lélek által van elfoglalva, de az egyedüli természeti tárgy az olajfa gyümölcse, minden erre vonatkozó isteni

(1) Perrone, T. VI. §. 163: "De natura cultus deferendi vexillo cmucis disputant theologi. Quidam enim e scholasticis putant, sive veram crucem sive ejus imagines latriae cultu esse venerandas, ut Damascenus, Bonaventura, angelicus Doctor aliique. Ast Bellarminus scribit, hunc loquendi modum offendere aures catholicomum, tum etiam praebere occasionem haereticis liberius blasphemandi." – Már a IX. században megjegyezte Claudius torinói püspök minden megkülönböztetés nélkül: "Ha a keresztet imádnunk kellene, mivel Jézus azon holt meg, akkor a szamarat is kellene, amelyen utazott, de Isten azt rendelte, hogy viseljük a keresztet, nem pedig hogy imádjuk."

(2) "Exorcizo te, immundissime spiritus, omnisque iacursio Satanae et , omne phantasma, in nomine Patris" etc. "ut recedas ab hoc oleo", – "ut in eo possit Spiritus S. habitare." – "Emitte, Domine, Spiritum S. tuum de coelis in hanc pinguedinem olivae" etc. Speil, 342. o: "Miként az ember a keresztség által, úgy az oktalan teremtmény is az egyház által a gonosznak uralma alól kiszabadul, s Istennek szolgálatára lesz szenteltetve." – A pogányos vagy gyermekies vonás éppen abban rejlik, hogy az élettelen dolog az emberrel egy rangba helyeztetik, s ahogy az ördög által elfoglaltnak, úgy a Szentlélekre nézve fogékonynak tekintetik.

339

ígéret nélkül az áldozár varázsszavára a Szentlélek lakhelyévé változik, isteníttetik.

A pogányság ezen továbbtenyészése mellett a zsidós törvénykezés is mutatkozik a böjtölés rendelésében. Krisztus e tekintetben népe várakozásán és szokásain magát felül emelve, (1) kimondotta azon alapelvet, mely az ételtilalom minden vallásos jelentőségének véget vetett, hogy nem az tisztátalanítja el az embert, ami a szájon bemegyen. Miután Nyugat szokása és a nép szükségérzete az egyházi böjtrendeletekkel többé nem volt összeegyeztethető, divattá vált, hogy a törvényes idő bekövetkezte előtt a püspök böjti rendeletében mindenféle enyhítéseket hirdetett. E rendelete úgy nézett ki, mint valami konyhacédula, amennyiben mindenféle húst, tojást, olvasztott zsírt, zsírral készült zöldséget és levest elősorol, melyek a böjti idény meghatározott napjain élvezhetők vagy nem élvezhetők, korábban az ilyen úgynevezett vajleveleket Rómában többé- kevésbé szabott árakon árulták. A svájci reformáció kezdetén egy luzerni szemere vetette egy zürichinek: "Ti rosszul cselekesztek, hogy nagyböjtben húst esztek." A zürichi így felelt: "hiszen ti is esztek olyan ételeket, melyek éppúgy el vannak tiltva, mint a hús." A luzerni: "Igen, de mi azt a pápától megvásároltuk." Erre a zürichi: "Így mi is megvásároltuk a húst a mészárostól, mindkettő egy húron pendüi; ha az egyik helyes, a másik is méltányos."

Tudva van, hogy a középkori prédikációk legnagyobb részint csuda legendák voltak, hogy a hierarchiának egész varázslását megfelelő babonával támogassák. A protestánsokkal való ellentét s az általánossá vált magasabb műveltség mérsékelte ezt. Azon különbség megmaradt, hogy a katolikus kultuszban lényeges a mise, a protestánsban a prédikáció. Nem mintha az ige hatalma a katolikus egyházban ismeretlen volna: ennek nagy egyházi szónokai voltak, kik értettek ahhoz, hogy a nép szívét megindítsák, a jezsuiták nemrégen is még túlnyomólag protestáns lakosságú városokba ügyes prédikátoraikat küldötték ki; de ahol nem éppen a protestáns ellenfelek szomszédsága hozta létre a szabályszerű vasárnapi prédikációt, ott úgy látszik, hogy csak az egyes kiváló észtehetségektől, a nagyobb ünnepektől vagy a böjti idénytől függ a prédikálás. A pápa három

(1) Mt 11,19.

340

nagy templomában egyáltalán nincs szószék alkalmazva, a pápák már rég megszűntek prédikálni, s nagy bámulatot idézett elő, midőn IX. Pius, ki nagyon erőteljes szónoki hangon tud beszélni, midőn még őt egy szép reményeket tápláló nép örömzaja vállain hordozta, Ventura barátjának szószékébe lépett, hogy a római népnek szíves újévi üdvözletét rövid szavakban megköszönje. A tridenti zsinat inti a püspököket, hogy szorgalmasan prédikáljanak, vagy legalább ügyes prédikátorokat alkalmazzanak; a német püspöki kar csak a forradalom következtében, fejedelmi magas állásáról alábukva kezdte el mind a kettőt teljesíteni.

A böjti idény hat hetében a katolicizmus egész prédikálása túlságosan összetorlódik. Ekkor a nagy városokban, főleg a latin tartományokban, mint valami szezonra közvetlenül azelőtt híres énekesnők: híres prédikátorok hívatnak meg, amilyeneket a jezsuiták, a dominikánusok, sőt a kapucinusok is még mindig tudnak szolgáltatni. A prédikáció bizonyos különvált, minden egyéb bevezetés nélküli, semmi gyülekezeti énekléssel vagy áldásmondással be nem zárt istentiszteletet alkot. (*) Némely nagy, magas ívezetű templomban a szószék fölé a szemben levő oszlopokhoz egy visszhangzó lepel van kifeszítve, mely alá néhány padon s hozott nádszékeken (melyek Párisban egy sou-ért bérelhetők; Rómában pedig a templomi koldusnők egy nemétől szerezhetők) a hallgatók összegyűlnek. Egész résztvevő, az egész templomot megtöltő gyülekezetről szó se lehet. A böjti prédikátor naponta feláll a szószékbe, kénytelen tehát a böjti prédikációk nagy számát már az előtt elkészíteni, vagy legalább átgondolni. Ezek nem kizárólag bűnbánati prédikációk, hanem behatolnak a vallásos és mindennapi élet mindenféle viszonyaiba. A Rómában gyakorlatban levő prédikálási mód szerint nem vesznek fel alapul egy-egy meghatározott szentírásbeli helyet, de azért nem hiányoznak belőle a bibliai helyek a Vulgata szerint idézve, de közönségesen a nép nyelvére is lefordítva. Nem lehet másképp, mint hogy egy tehetséges prédikátornak szónoklata, ki a gyülekezet határozott szükségeit nem ismeri, sőt ilyesmire nem is gondol, főleg egy déli nép elevensége mellett, a legszelídebb moll hangokból az ítélet mennydörgésébe való átszökéseiben, az északi lakosok előtt színpadiasnak tetszik, és ez minden elfogultság nélkül előfordul. Így divatban van a római böjti prédikációknál a

(*) Az eltelt évek jócskán megváltoztatták a római katolikus egyház gyakorlatát. Immár minden nyilvános misében mondanak szentbeszédet is, s ennek saját liturgiai rendje alakult ki. [NF]

341

szónokilag felfokozott berekesztő rész előtt szünetet tartani, mely alatt a szegények számára alamizsnát gyűjtenek itt is a csengettyűs zacskó által, s a közelebbi nap prédikációja kihirdettetik ilyenformán: "Holnap a szent Magdaléna könnyeiről fogok beszélni, jelenjetek meg nagy számmal signori (ámbár többnyire asszonyok vannak jelen), nem fogjátok megbánni, mert rendkívül érdekes leend."

Emellett karácson körül a ferencesek capitoliumi templomában gyermekeket is felállítanak, kik a gyermek Krisztus tiszteletére formális prédikációkat szónokolnak el.

A prédikáció csekély ünnepélyességét az okozza, hogy az egész kultusz-kötelezettség a misében van összefoglalva, melyet köteles minden pap naponta mondani, minden hívő naponta hallgatni, hacsak lehet. Ha a heidelbergi káté a római misét bálványimádásnak nevezi is., midőn dogmatikai álláspontjából az ostya imádását elítéli: egy kultusz vallásos jelentőségéről alkotott kevésbé egyoldalú ítélet kénytelen magát ennek saját hívő előfeltevésébe beléhelyezni. Én nem vélekedtem csekélylőleg a miséről, mint a kultusz alkotórészéről, viszont katolikus állásponton is, mihelyt arról határozottan kezd elmélkedni, a mise csak a haldokló Krisztus áldozati halálára való emlékezés, s az ő jelenlétének szemlélése, s ez csak a képzelőtehetség által közvetíttetik, mert az érzéki szem csak az ostyát látja. Bármennyire jogosult és jelentékeny is ezen gondolat a keresztyénség keretén belül, mégis csak az egyik alapgondolat az a keresztyén tan és szeretet gazdag tartalmával szemben, miként az isteni igére alapított prédikációnak hirdetni kell azt a valódi élet ezerféle viszonyaira való soha meg nem szűnő alkalmazással. Azon természetes következmény nehezén maradhat el, hogy az áldozár érzéke egyháza dogmájának iszonyú tartalma iránt eltompul, midőn ugyanazon szent formulákat naponta ismétli, s csak a nap szentjének ünnepére vonatkozólag behelyezett változattal. Világi személyekre nézve pedig, kik ezen változást többnyire észre sem veszik, csak az áhítat átalános érzése marad meg. Emellett az áldozárnak és a segédkező gyermekeknek az oltár melletti ide-oda menése, az egyes térdhajtások és hajlongáaok, bár eredetileg némi allegóriai értelemmel bírtak, de ezek az allegóriák meglehetős ízlés nélküli korban születtek, és az idő folyamán némely erőltetett magyarázat mellett is a világi egyénre

342

nézve csaknem érthetetlenné lettek. – Krisztus a szent vacsorát, mely mégis másvalami, mint a mise, nem középponttá, hanem életének fájdalmasan felemelő tetőpontjává tette, és az apostolok diakónusokat rendeltek, hogy az isteni ige szolgálatában szabadon működhessenek. Nekünk az egyháztól történelmi fejlődésének jogát ebben sem szabad elvitatni, de azon állítás, hogy Krisztus az apostolok előtt, ezek pedig az első gyülekezetek előtt misét szolgáltattak, annyira képtelenség, hogy kénytelenek vagyunk bevallani: itt nem fejlődés, hanem újítás és megfordítás történt. (1) Azt az ellenvetést teszik, hogy a prédikáció, mint a protestáns kultusz központja által a templom iskolává és tanteremmé változik; de eszerint maga a mi Urunk is iskolát tartott: tudtunkkal legalábbis más áldozatot nem nyújtott be, mint önmagát, és e tekintetben minden lelkész utánozhatja őt életének csendes feláldozásában, és ha az események úgy parancsolják, vagyona és vére feláldozásával is – ez Jézusnak igazi követése. Lehet, hogy a protestáns templomban igen sokat prédikálnak, és az isteni ige magasztosságának olykor-olykor igen erőtlen egyéniséghez kell leereszkednie; mindazonáltal e tekintetben tagadhatatlanul a szellemi fejlődés által követelt visszatérés történt az apostoli gyakorlatra. Bizonyára könnyebb és bizonyos oktatás által sokkal hamarabb elérhető volna egy misét illedelmesen elmondani, mint egy épületes prédikációt tartani; de a katolikus egyházban sem nélkülözhető a gyülekezet hátránya nélkül a papnak értelmi és erkölcsi ügyessége, s miként a katolikus kultusz csak egy gazdag templomi készlet pompájában és művészi fenségében fejti ki magát valódilag, úgy némely falusi templomban, melynek ékessége egy durván faragott, tarkára festett, rikító színű fátyollal ékesített Mária-szobor, s melynek okán szolgálata, eltekintve az áldozár jóakaratától, egy mocskos, ügyetlen segédkező gyermek által teljesíttetik, valóban elég rosszul veszi ki magát, míg egy egyszerű bibliai prédikáció az isteni ige magasztos volta és áldása által a legszegényebb csűrt is tiszteletreméltó templommá szenteli.

(1) Ellenben Speil, 345. o: "Krisztus a szentmisét valósággal kiszolgáltatta, midőn szerzette a szent vacsorát mint áldozatot." – És mégis azután adta magát áldozatul a keresztfán, melyet a mise akar ismételni vagy kiábrázolni.

343

Ezek szerint a naponta bemutatandó miseáldozat áldozári kötelessége, mint amely úgyis csak meggyengítése az emlékünnepnek, igen jól felolvadhatna a lelkipásztorság más kötelességeibe, melyeket bizonyára áldásosabban teljesíthetne az élőkre, mint a gyászmisét a holtakra nézve. Az is igaz, hogy a misék napi betevőt adnak még azon szegény papoknak, kik meghatározott hivatal nélkül vannak felszentelve, vagy ebből nem élhetnek meg. Az újabb és jól rendezett egyházakban pontos jegyzéket vezetnek a megrendelt és megfizetett misékről, és miután egy papnak naponta csak egy misét szabad mondani, a papi testületek és a napnak papi oroszlánjai, kik több misetartással vannak megbízva, mint amennyit kiszolgáltathatnak, átruháznak bizonyos számu misetartást azon szegény lelkészekre; Franciaországban határozott díj mellett többnyire könyvárusok teljesítik a szállítást. De az áldozári rend ezen proletárjairól más módon is lehetne a főpapok palotáiból gondoskodni.

A jezsuiták, midőn martinique-i kereskedőházuk, mely egyébiránt nem misékkel kereskedett, 1762-ben csődbe ment, felajánlották a marseille-i hitelezőknek, hogy tartozásukat misékben fogják lefizetni, de ezen anyagias kereskedők, – talán hugenották vagy zsidók voltak – nem bírtak semmi érzékkel az ilyen kiegyenlítés iránt. Több szerencsével vállalkozott egy kegyes üzértársulat az Alpokon innen a részvényüzletre, midőn egy templom, vagy zárda, vagy zárdai mintagazdaság alapítása végett részvények bocsáttattak kí, melyek csekély pénzösszegért, mint dividendá-ért bizonyos számú misében szerzett részvételt biztosítottak, mely misék a purgatóriumban levő lelkekre is alkalmazhatók voltak. (1) Ily szabados kereskedést űztek régebben a misével, hogy ennek neve (Messe) öntudatlan paródiában egy országos vásárral összetalálkozott, s mint frankfurti vagy lipcsei vásár (Messe) a protestáns nép emlékében folyvást él, míg a bajor Dult elnevezés nehezen bír más eredettel,

(1) Ilyenek a Kockerol-actiák egy zárda alapítására, kibocsátva a cambrai-i érsek pártolása mellett 1857-ben: "52 mise s ünnepélyes megáldás fog celebráltatni évenként örök időre azon aláírókért, kik 2 és fél frankot fizetnek. Azon személyek, kik magasabb összeget fizetnek, ezen misékben és áldásokban éppen annyi élő és megholt személyt részesíthetnek, amennyi fizetésükkel egyenlő. Elégséges, ha ők ezen személyeket Istennél jegyzik be. A dünkircheni ház superiora, P. Kockerol."

344

mint egy nagy bűubocsánati nap indultus-a (indulgentia helyett), mely a vásárt hátrahagyta. Azon oltárok mellett, melyek biztosítva vannak azon ígéret felől, hogy minden, ezek mellett mondott mise egy lelket szabadít ki a tisztítótűzből, amennyiben ez mégiscsak az általános emberszeretet ügye volna, melyért nem találtatik mindig nyitott erszény, más oltárok a pápai kegy által még magasabb ajándékban vannak részesítve, úgyhogy egy ezeknél megrendelt mise egy névszerint kijelölt lélek váltságát képviseli. (1) Ezek a halottmisék, melyeket Luther az ördög országos vásárainak nevezett.

A mise, sőt az egész kultusz visszásságához járul még az idegen holt nyelv. Ennek legszokottabb igazolása az, hogy ezen egyetlen egyházi nyelv az egyház egységét ábrázolja, és mindenik áldozár akármely világrészben, bármelyik oltárnál misét mondhat. Ez érvényes lehetett mindaddig, míg a papoknak nem volt egyéb teendőjük, mint misét mondani. Mindazonáltal a fő ok, amiért a pápista egyház régi nyelvét egész Nyugatot illetőleg fenntartotta, az volt, hogy mindenfelé olasz papokat küldhessen a gazdag egyházi javadalmak élvezésére, amennyiben azok nem voltak közvetlenül Rómába vihetők. (2) Az olaszokról s más pápai udvar melletti hízelgőkről való ilyenszerű gondoskodást az egyház nemzeti fejlődése rég megszüntette, s a katolikus egyházban is el van ismerve, hogy valamely nép kebelében csak az az egyén gyakorolhat szellemi és erkölcsi hatást, aki legalább ezen nép nyelvét érti. Ámbár a misének mindig ismétlődő részei és a legszokottabb könyörgések a

(1) Az előbbi kiváltsággal bír a Trastevere Maria templom egyik oltára, a másodikkal a San Sebastian oltára.

(2) Így IX. Gergely 1240-ben egy angol püspöknek meghagyta, hogy nem több, mint 300 római papjelöltet helyezzen el Angliában a megüresülendő legjobb egyházakba ("ut trecentis Romanis in primis beneficiis vacantibus provideres"). Az ilyen követelések ellenében adta Luther 1520-ban azon tanácsot, hogy "ahol ilyen udvaroncról van szó, először meg kell neki komolyan parancsolni, hogy szándékától álljon el, vagy ugorjon a Rajnába, és a római átkot a levéllel és pecséttel együtt hasonlóképp a hideg fürdőbe kell vetni, így aztán észrevennék Rómában, hogy a német nép nem akar mindig ostoba lenni, hanem egyszer már keresztyénné lett." A svájci (akkor még egyesült) egyházi gyűlés 1522-ben hasonló határozatot hozott: "hogy egy udvaroncnak sem szabad valamely egyházi javadalmat átengedni, s ha valaki jönne és egy egyházi javadalmat megrohanna, köttessék belé egy zsákba s minden kegyelem nélkül fullasztassék a vízbe."

345

világiak előtt még az iskolából, amennyiben ezek léteznek és látogattatnak, s a nép nyelvén írott könyörgéses könyvekből is nem teljesen érthetetlenek. Mindazáltal más, s kivált a szakramentum kiszolgáltatásánál egyéb alkotórész a nép előtt érthetetlen maradhat, és csupán a parancsoló tompa érzés, valamely álomszerű önmegadó gondolat útján kell hatnia. De az is csak egy elbizakodott követelés, hogy a római egyház őskorának ezen nyelvét, mely még nem is a keresztyénség eredeti, nem Krisztusnak s Péter és Pál apostoloknak nyelve, s melyet ő maga is szent könyveiben, s hivatalos kibocsátványaiban a lehető legbarbárabb módra beszél, (1) minden hívő népre, mint Istenhez egyedül méltó nyelvet ráerőszakolt. (2) E tekintetben minden katolikus nép nyugodtan megteheti, hogy a jóságos Istennel, ki minden nyelvet megért, s mindeniken akarja magát dicsőíttetni, a maga saját nyelvén beszéljen.

Az egység elismerése végett ugyan meg lehet tartani némely latin kifejezéseket, mint pl. "gloria in excelsis!" vagy "sursum corda", (3) melyekről Luther is úgy vélekedett, hogy sokkal finomabb zengzetesség van bennök, ilyeneket a lutheri egyház is megtartott, éspedig a rómaival a "kyrie eleison"-t. A pápai szék a nép nyelvnek a kultuszba való bevitelét, ahol szükséges volt, igen könnyen megengedte: egykor a szláv népfajoknak, azután az egyesült görögöknek és örményeknek, a reformáció korszakában pedig Németországban. Az olaszok talán örömest megtartották a római egyházi nyelvet,

(1) Még 1862-ben a Congregatio kinyomtatott kibocsátványáhan, mely Michele dei Santi szenttéavatási szertartására vonatkozott, olvasható volt ezen mondat: "de virtutibus ejus teologalibus." [theologicis helyett – NF]

(2) Speil. 346. o: "A katolikusokra nézve ez a nyelv nem idegen, és nem holt nyelv. Ők gyermekségük óta hozzá vannak szokva ennek hangjához, mint anyanyelvükhöz." – Igen: a hangokhoz! De hát az értelem? És annak nem kellene-e egy csupán tompa parancsoló érzés bizonyos neme gyanánt hatni? "Egy olyan nyelv, melyet az egész földkerekségén beszélnek, s még mindig közbeszédbeli nyelv gyanánt szolgál, nem holt nyelv." – No hiszen, lehetett hallani a vatikáni zsinaton, hogy mily "élő" még az. "Hol van a bizonyíték, hogy Péter és Pál Rómában nem latinul beszéltek?" – Hogy Pál melyik nyelven beszélt a rómaiakkal, tudjuk saját leveléből. Péterről úgy értesít a legrégibb hagyomány, hogy Márkot tolmácsul használta. De Speilnek talán bizonyítéka van arra, hogy mindkét apostol latinul beszélt.

(3) Csak el kellene maradni a szokásos feleletnek: "habemus ad Dominum."

346

mint őseiknek nyelvét, mely népnyelvükhöz még mindig hasonló s általuk könnyen megérthető; mindazonáltal ez a népnyelv is Dante óta a régi törzsön csudálandó megifjodásában oly szabályossá, oly széppé fejlődött, hogy ez is méltó arra, hogy népének vallásos nyelve legyen.

Az is fennhéjázó követelés, hogy a római egyház liturgiájának szabad minden más istentiszteleti rendet (ahol ilyen nemzeti alapon régi idők óta megalakult) kiszorítani. Spanyol- és Csehországban egykor sikerült ez a pápának. Már régen megkísérelték aláásni a régi gallikán liturgiát, miként az Irenaeus ideje óta főleg a lyoni kerületben fennállott. Nem gondolva azon meghasonlással, melyet ezen követelés a papság kebelében előidézett, nem gondolva a régi hagyományos szokáshoz való kegyes ragaszkodással, megparancsolta a pápa, (1864.) hogy a római liturgiát legalább lassanként mindenüvé bevigyék, s azon lelkészeket, kik az ősi hagyományos szokáshoz tartották magokat, lázongó engedetlenséggel vádolta. (1)

Azon katolikus szokás, hogy a főbb templomokat a napnak nagy részén át nyitva tartsák, főleg nálunk is nagy dicséretet és az utánzás óhajtását idézte elő. A protestantizmus ezáltal semmi kárt nem szenvedne, ahol nem hiányzik az eszköz a szükséges felügyelet fenntartására. Van abban valami vonzó, hogy a napnak csaknem minden órájában egy templom békés magányába csendes áhítattal félrevonuljunk. Azonban ilyen csendes szeglet található minden házban, vagy egyebütt az ég boltozata alatt. Krisztus nem azt mondotta: ha imádkozni akarsz, menj a templomba! hanem "vonulj a te kamrácskádba, zárd magadra az ajtót s imádkozz titokban". A mennyei Atya mindenütt megtalálható, hogy vele titkosan társalkodhassunk, valamint a Krisztus is arra nézve, aki érette és tőle valamit szívén hordoz. Emellett legalább a katolikus népek regényirodalmából ismeretes, s e tekintetben ezek a valóság hű tükreiként látszanak szolgálni, hogy ezen nyitott templomok kétes homálya alkalomszerűleg mire szokott használtatni. (2)

(1) 1864. március 17. Bréve Bonald bíboros érsekhez.

(2) Midőn én egyenesen ezen dologról gondolkozva egyszer este felé a bolognai főtemplomba beléptem, abban csak két személyt találtam; egy ifjú nőt, ki az oltár lépcsőin gyermekét szoptatta, s a kimenethez közel egy öreg nőt, ki font s emellett tőlem koldult; mindkettő nagyon természetes és tisztességes foglalkozás, csakhogy nem tartozik teljességgel a templomhoz. Azon saját magamhoz intézett kérdésre, hogy miért esik oly jól egy nyitott templomokkal bíró országban utazni, azon kissé világias feleletet adtam, hogy azon kényelemért, hogy az építészetet és képeket könnyen meg lehet tekinteni, anélkül, hogy előbb a sekrestyést felkeresné az ember, s kénytelen lenne az ő vagy szolgálója tárgyavatott kíséretét megvásárolni, mint Nürnbergben a Szt. Lőrinc templomában.

347

kivált a pápa nagyobb kápolnájának, a Sixtinának istentisztelete egyszerű méltóságteljes jellegű. Már a belépő valami olyan lehelettel találkozik, amilyen egy eszme szolgálatában levő géniusz műveiből kisugárzik. A kápolna egy hosszúkás magas négyszög, mint egy protestáns templom, egyetlen oltárral, a falak régi mesterek bibliai képeivel ékítve, a magasban Michelangelo teremtéstörténeteivel, aki még az örökkévaló Atyát is kiképzelni és lefesteni merészelte, e mellett a fennkölt lelkű próféták és szibillák, az oltár felett jóslataiknak végső beteljesülése: a világítélet. A pápa az ő magasabban helyezett székén, a bíborosok, többnyire öreg, eszes, tiszteletreméltó fők, ezek háta megett az egyik oldalon a prelátusok és barátok festői palástjaikban, e közben a svájci testőrök középkori öltözetükben a német színekkel, és alabárdjaikkal: mindez egy élő, jelentékeny képet nyújt. A muzsika csak éneklés orgona nélkül. Az ünnepélyes mise alkalmával prédikációt is tartanak, amint papok előtt kell: latinul és nagyon röviden, részint a különböző szemináriumok növendékei, kik ebben nagy feladatot és serkentést találhatnak, részint a nagyobb ünnepélyek alkalmával a különböző rendek generálisai és prokurátorai.

A szent hét második felének reggeli miséi (matutina), melyek itt tartatni szoktak, világtörténelmi hírre jutottak. Ezek vezeklési zsoltárok, Szent Ágostonnak ezekről szóló elmélkedései, egyes darabok Jeremiás siralmaiból (lamentationes) és a Pál-féle levelekből, melyeket mindenik napra kiszabva, a pápai kápolna dalnokai részint elénekelnek, részint elolvasnak (recitálnak). A gyertyák a háromszögű gyertyatartókban az elénekelt zsoltárok számához képest egymás után kioltatnak, az alkonyuló nappal árnyai lassanként homályosabhá lesznek, az utolsó gyertyát az oltár alá rejtik, a gyüleke-

348

zet tompa morajjal oszlik szét a padok zaja közt, mely a Megváltó halálakor támadt zavart és ijedelmet akarja jelenteni.

Ezen ünnepélynek megvan a valódi árnyoldala. Először is (amiről azonban sem a pápa, sem a katolicizmus legkevésbé se tehet) idegenek sokasága, mely a szent színdarabot megnézni vagy meghallgatni akarja, oly nagy lett, hogy a kápolna szűk tere többé nem elégséges, s a bemeneti engedély megszorítása dacára a tolakodás oly nagy, hogy a svájci őrség néha csak erőteljes fellépésével képes a nyugalmat fenntartani. (1) Hogy ez a tömeg legnagyobb részint protestánsokból áll, azt nyilván feltehetjük. Aztán nemcsak az ének, hanem a túlnyomó recitativa is arra való, hogy az értelmet kivehetetlenné tegye, úgy hogy aki kellőleg is érti a latin nyelvet, s akinyomtatott textus előtte van, csak fáradsággal kísérheti. Így meg kell történnie, hogy a nagy néptömeg a legkényelmetlenebb helyzetben, a férfiak többnyire állva, a nők mindnyájan egy vaskorlát háta mögött keveset látva az ünnepélyes gyülekezet képéből, az érthetetlen, dallam nélküli hangok közt a valódi éneknek csak rövid folyamában gyönyörködve, nagy várakozással tekintenek a nagy gyertyatartó felé, míg az utolsó gyertya is eltűnik, s a miserere édes-fájdalmas hangjai megzendülnek, ami tulajdonképpen ezen ünnepély fő mozzanata. Aztán ezen gyász-istentiszteletből sem hiányzik egészen az, amit csak a megszokás tehet botránkozás nélkülivé, az öltöztetés és ruhák változtatása, melynél fogva a templom némely más ünnepélyek alkalmával, s kivált a sekrestye úgy néz ki, mint egy öltöző szoba. Itt azonban csak a bíborosokkal történik az úgynevezett adoratió-nál, (mellyel a szent cselekmény kezdetét veszi, midőn egyik a másik után a pápának kezét és térdét megcsókolja, ami némely jelenlevő előtt elég különösnek tűnhetik fel) hogy uszályhordóik az ezen gyásznapon viselt hosszú violaszínű palástjaikat szétterjesztik, s megint ha mindenik helyére telepszik, ismét mint a skorpió farkát összegöngyölgetik. A pápának pedig folytonosan egyszer a püspöki süveget, másszor a fehér sapkát teszik fejére, s palástját, mely lábait elfedi, hol széttárják, hol ismét összehajtják; mindennek lehet valami allegóriai jelentése, de

(1) Ezért 1870-ben a zsinat tartama alatt az ünnepély a Péter templom kupolája alá tétetett át, s emiatt az ének nem sokat szenvedett.

349

mit használ ez az áhítatos gyülekezet és Isten előtt, kinek helytartója ott ül, mint egy szent szobor, akivel ezt vagy amazt csinálják, úgy hogy csak akkor tűnik fel öncselekvőleg, ha egyszer-kétszer burnótot szippant vagy az orrát kifújja. Végül pedig a régi keresztyének ezt az ünnepélyt korán reggel napfeljötte előtt, vagy éjjel tartották, ezért neveztetett matutinának, vagy nocturnának. Kényelemből, miként valóban jelenleg nem is igen történhetik másképp, minden éjjelre való szertartás az azt megelőző napon naplemente előtt három órával kezdődik. Így aztán megtörténik, hogy áldozócsütörtök ünnepe szerdára esik, s nagypéntek csütörtökre. Ha ezáltal már a mi ünnepi érzületünkben zavar áll elő, ez a maga legmagasabb fokát abban éri el, hogy a pápai egyház, amely pedig nemigen szokott az idő előtt járni, már szombaton délelőtt 11 órakor a feltámadás ünnepét ülve elénekli a Gloria in excelsis-t, egyszersmind megkondulnak a harangok, melyek az azelőtti napokon csendesen hallgattak, s az Angyalvár ágyúi megdördülnek.

A lábmosás is már csütörtökön reggel megtörténik. Bizonyára ha ennek a szent cselekménynek csakugyan ismételtetnie kell, erre a szolgai cselekmény kevélységében az van jogosítva, ki a földön Krisztus helytartójának tartatik. Ez megtörténik bizonyos zsoltárok s a János evangéliuma illető helyeinek eléneklése alatt a fehér előköténnyel felöltöztetett pápa által, mialatt két bíboros a mosdótálat és kendőt tartja. Ez a cselekmény igen épületes benyomást teszen, csak mint a katolikus ceremóniáknál szokott, a túlzásig fokozódik, midőn a pápa a megnedvesített és megtörölt lábat megcsókolja, bárha ez csak a pápa lába megcsókolásának ellenmutatványa, mely csak a cipője keresztjén hajtatik ugyan végre, de mégiscsak lábcsók, amit Jézus csupán egy hálás szerető nő szenvedélyének engedett meg. Hasonlóképp felszolgál a pápa ezen zarándokoknak a vendégségnél, ahelyett, hogy velük vacsorálna, miként Krisztus az övéivel.

Az áldásról, melyet a pápa ezt megelőzőleg a Péter temploma erkélyéről osztogat, azt mondják a rómaiak, hogy nem hat túl a Tiberisen. A húsvétvasárnapi áldás illeti a várost és az egész Földkerekségét (urbi et orbi), egyébiránt mindkét ünnepély egyforma benyomást teszen, leszámítva, hogy a húsvéti ünnepélyre egész sereg falusi nép tódul be a hegyekről tarka ruháiban. A pápa a hármas koro-

350

nával van ékítve, s mögötte fejér pávatoll-legyező. A Péter-templom tere nagy műépítészeti kerületében elég tágas arra, hogy százezer ember azon állva vagy térdre ereszkedve kényelmesen elférhessen. Én is részesültem egyszer ezen áldásban VIII. Pius alatt, kinek szenvedő, halállal küszködő beesett arca a protestáns embert is kiengesztelhette azzal, ami egy halandó megistenülése gyanánt tűnik fel, mert az utóbbi bizonyára még biztosabb, mint ezen áldás hatása azokra, kik abban részesülnek; a jól átgondolt célra, mellyel ezen pompás ünnepély kiképződött: a pápaság dicsőítése. (1) Mindazonáltal igen jól látható Pio Nono átszellemült arcán, hogy egyszersmind ő maga is áldásban részesül. A kettő közé esik XVI. Gergely komor arcával és beteg orrával, melyre az egyház rákfenéjére vonatkozó utálatos tréfát csinálták; ő semmi esetre sem nézett úgy ki, mintha népére és a világra örömest mondotta volna az áldást. Mialatt IX. Pius 1862-ben a húsvéti áldást szilárd, messzeható érces hangon mondotta, eközben csak koronként hallatszott az Angyalvár ágyúinak tompa dörgése, míg végül a harangok zúgása és a trombiták harsogása is beleszólt. A tágas tér a francia ezredek és felállított ágyútelepek által majdnem harcias látványt nyújtott, azonban az ezek közt hullámzó néptömeg az ünnepély békés színezetét ismét helyreállította. (2)

Az áldásosztást közvetlenül megelőzőleg megindul a pápai udvar s jelenlevő prelátusok processziója a Péter templomán keresztül, a pápa az ő testőreinek vállain vitetve. A felvonulás fő ré-

(1) Goethe Károly Ágosthoz (Briefwechsel B. I. 123.): "Az ember bizonyos pillanatokban alig hisz saját szemének, hogy minő művészet, értelem és ízlés működött századokon át együtt, hogy egy embert még élő testében istenítsenek."

(2) Korábban ezen megáldást a nagyobbrészt térdeplő néptömeg hallgatag tisztelettel fogadta. Az 1862-es húsvéti ünnepen az erkélyről lobogtatott fehér zászló jeladására ezen kiáltás következett: "Evviva! Pio nono pontifice Re!" mely egy bizonyos helyről indult ki, de tovább is elterjedt a falusi nép között. A pápa ezáltal nyilván kellemesen meghatva, még egyszer áldásra emelte karjait, és a hivatalos újságlapban a következő nap köszönetet nyilvánított népének. Az 1864-es húsvétkor ez a nagycsütörtöki áldás a pápa betegsége miatt elmaradt, húsvét vasárnapján az esős idő miatt csak a templomban hajtotta végre a szegény beteg pápa ájulással küzdve. 1870 húsvétján a nép kiáltása közt hallatszott imitt-amott a "papa infallibile" is.

351

szét képezi az Úrnapjának, melyen az egyház az utcákra kilépve a legfényesebb világi pompát fejti ki. A pápa ekkor körülhordoztatik kezében a monstranciával egy kis oltár előtt térdepelve. Beszélik, hogy IX. Pius ez alkalommal egy székén ül kényelmesen, a térdeplőnek lábai, melyeket a palást takar, csak mesterségesen lévén feltüntetve. Én ezt nem láttam, mert ezen ünnep a nyári hőség napjaira esik, de művészek, szobrászok, kik az effélékhez értenek, biztosítottak erről. (1) Az egész dolog magában véve nagyon ártatlan. Ez a menet, mely a Péter-piacon vonul át, majdnem egy óráig tart; egy öreg emberre nézve oly hosszasan térdepelve körülhordoztatni, főleg miután Pius lába különben is beteg, talán elviselhetetlen volna. Mégis, egy pápa az Istenember teste előtt csak látszólag térdepelve – a pápának ezen hamis, mesterségesen készített lábszárai azon benyomást teszik, mintha ez jelképe volna a pápaság egész helyzetének a keresztyénséggel szemben.

A katolikus egyháznak sok egyéni jellegzetességű helyi ünnepe van, mely által a nép életébe mélyen belenyúl, még ott is, ahol ez előttünk különösnek és a vallásra nézve idegennek tetszik, mint az évenkénti ugrófelvonulás Echternachban, melyen mások helyett fizetésért helyettes ugrások is történhetnek, vagy az alsó-olaszországi egyházi ünnepélyek, melyek a város közepén s fényes nappal nem egykönnyen folynak le tűzijáték s ágyúdörgés nélkül, úgyhogy aki vigyázatlanul ezek közé bejut, lehetlen, hogy fülében kárt ne szenvedjen. Palermóban láttam a processzió alkalmáva életnagyságu szent bábokat, melyek füzérekkel voltak felékesítve, nem virágokkal, hanem eleven madarak füzéreivel, melyek természetesen nem kevéssé repkedtek és csipogtak.

Amit a római egyháznak, mint kultuszának pogányos jellegét szemére vetnek, amilyenek a szenteltvíz, tömjénfüst, ereklyék, gyász-

(1) Ha másképp van a dolog, itt az alkalom, hogy teljesen megcáfolják. Speil, 349. o: "Hase a művészektől akar (!) megbizonyosodni, hogy a pápa csak látszólag térdepel, valóban pedig egy széken a lehető legkényelmesebben ül, stb. Hase kötelessége lett volna ezt a mesét bebizonyítani; ehelyett azt mondja: "ha másképp áll a dolog, itt az alkalom" stb. Meg is tesszük. Egy katolikusnak, aki hozzászokott gyermekkora óta a térdepléshez, még a jelenlegi pápa életkorában sem esik nehezére egy óra hosszat térdepelni." – Minő pompás bizonyíték a pápa lábszáraira nézve – ezt valóban a priori bizonyítéknak nevezhetjük.

352

mise, istenített emberek számára készített oltárok, az a latin eredetű népek közt épp annyira az atyáik vallásának öntudatlan visszhangja, mint az érzékies vallás természetes kifejlődése. Így a kultuszban is bebizonyul a kétféle egyháziasságnak alapos különbsége: a protestantizmus a szellem, a katolicizmus az érzékiség keresztyénsége. Mivel pedig az ember nemcsak szellem, s az egyéni erőtlenség is gyakran képtelen a keresztyénség szellemi magaslatára felemelkedni, a protestáns kultuszhoz az üresség és szárazság veszélye áll közel; ismét mivel a keresztyénség lényegileg mégis csak a szellem, a Szentlélek vallása, a katolikus kultuszban sokféle módon érzékileg korlátolttá válik, ott is, ahol érzékingerlő s ezáltal az elenyészett vallások alakzatába van alásüllyedve. De amit egy népvallás a vallásos érzéki gyönyör és hitbiztosság kielégítésére megtenni képes, azzal a katolikus egyház különösképpen rendelkezik: az Istenembernek látható jelenléte a szentelt ostyában, az istenségnek a pápában megszemélyesített képviselete, egy isteni kegyelemmel teljes nő, anya és szűz egyszersmind, egy sereg félisten, mennyei közbenjárók és eszményképek, némelyek egyénített költészettel teljesek, s emellett a csalhatatlan egyedül üdvözítő egyház – csakhogy mindezen dicsőítésből hiányzik a teljes, őszinte, az eszmének biztos alapot nyújtó igazság, tehát az örök fennállásnak ígérete is. Korlátoltság s méltánytalanság volna a protestantizmus részéről a katolikus kultusz vidám népies jellegét félreismerni; (1) de a régi görög vallásban még nagyobb mértékben megvolt ezen szép istentisztelet, amint olvashatni Libaniusnak a templomokért mondott fájdalmas védőbeszédében; ezen kultusz mégis elenyészett, el kellett enyésznie. A katolikus kultuszért is, ha egyszer órája ütött, a nép és költészet könnyei nem fognak hiányozni.

(1) Tudtommal soha egy protestáns ember sem botránkozott meg Goethe ezen gyermekkori emlékversén:

      Da lebten wir Kinder Lutheraner
      Von etwas Predigt und Gesang,
      Waren aber dem Kling und Klang
      Der Katholiken nur zugethaner.
      Denn alles war doch gar zu schön
      Bunter und lustiger anzusehn.
"