MÁSODIK FEJEZET
A művészet

A modern művészet az egyházban, tehát a katolikus egyházban született, midőn a kultusz, a szellemi tartalom megérzékítésével való belső rokonságánál fogva, a vallásosnak mint szépnek jellemző felmutatására törekedett.

Úgy látszik, a képzőművészetre nézve oly előnyben van ez az egyház, hogy a protestantizmus hagyományos vélemény szerint legalább ezen a téren amannak teljesen engedni kénytelen. Valóban nemcsak a hit, hanem a babona és a katolikus egyház legendája is megadta a festőknek az eszményi irányt, és a tárgyak gazdagságát tárták elibük. Emellett az egyházi műremekekre fordított költséget is úgy tekintették, mint kegyes érdemszerű cselekményt. Ha az ember a híres régi festészeti műremekek eredete után kutat, úgy találja, hogy valamely papi rend, magas család, vagy polgári testület az, mely védőszentjének képét megrendelte. Ellenben a reformált egyház már keletkezésével az előkor szép örökségét szétrombolta, s csak a puszta falakat tartotta meg. A lutheri egyházban nemritkán láthatni a szószék vagy oltár körül korábbi lelkipásztoroknak életnagyságú képét felfüggesztve, mindannyian fekete papi talárban, némelyik nagy parókával, s csaknem mindnyájan nyomorultul festve – a kegyelet műve, hogy az elhalt lelkipásztorok legalább képben a megifjult gyülekezet számára összegyűjtve legyenek; de mindez a művészet ellentéte.

De mindez pontosabban megtekintve, legalább a jelen és jövőre nézve igen jól ki van egyenlítve. Már rég észrevették, hogy az egyház képzőművészete a középkor vége felé ott, és azon városokban érte el tetőpontját, hol az egyházi hit teljességgel nem

354

volt valami eleven, mint Firenzében és Rómában. Nemcsak VI. Sándor gyalázatos tettei, s II. Gyula hadműveletei vannak a Raffaello falfestményeivel eltakarva. A klasszikus ókor százados romjaiból feltámadt műremekeinek szemlélete a szépségnek és szellemi szabadságnak új érzését ébresztette fel, mely még Raffaello madonnájából is egyszer nyájasan mosolyog, máskor lélekemelőleg sugárzik felénk. Ő a Vatikánban található egyéb alkotásai közt a pápaság, az egyház és egyszersmind az emberiség dicsőítésére lefestette a földi és földöntúli egyházat az átlényegülés titka körül összegyülekezve, miként lefestette a bölcsészetet az athéni iskolában és a költészetet a Parnasszuson, s ugyanazon lelkesültséggel a Farnese-palotában a Pszükhé esetét az olümposzi istenek között, és nem Máriát, hanem Galateát, mint a tenger bájos királynéját.

Hasonló történt egykor Görögországban. Midőn Pheidiasz és Praxitelész isteneiknek isteni alakot adtak, akkor ezek az istenek eszményeiknek még csak jelképei voltak; és a nép hitével nem ellenséges ellentét lépett szembe, hanem csendes átalakulás jött létre. Ebből következik az önmaga mellett tanúskodó azon törvény, hogy vallásos művészet csak hatalmas néphit kegyes bensőségéből áll elő, de a művészet valódi magaslatát csak akkor éri el, ha a nép hitének kötelékei bomlani kezdenek. Ezen történelmileg igazolt művészeti törvény egy okmánya a müncheni Glyptothek Aeginétái. Ezeknek teste a görög művészeti fejlettség teljes tökélyét mutatja, de arcuk balga, fanyar mosolygással néz felénk. Ellenmondás ez, mely csak azzal magyarázható, hogy a tökélyesült művészi készség egy darabig még nem bátorkodott az istenek és hősök arcvonásait azon alakból kivetkőztetni, amilyenné a művészet durva kezdetéből papi tradícióvá merevült. Így a Perugino képei az ő szebb korából még csak kegyes bensőséget mutatnak. Raffaello ezen szent hagyományt mélyen elsajátította, az ő Mária-eljegyzéséből – Sponsalizio – Mária a leggyöngédebb kellemmel mosolyog felénk. A Sixtusi Madonna már szépséggé és szabadsággá felmagasztalása Máriának.

Az öntudatlan népérzület nagyon helyesen eltalálta, hogy az egyház legnagyobb festőművészének egyetlen képe sem lett szent képpé, mely valami különös népies áhítatot ébresztett volna, sőt tudtommal ezen képek egyike sem hagyatott meg egyházi használatra, a Szent Péter templomában sem láttam az ezen képek merev

355

másolataival díszített oltárok előtt népes áhítatos csoportot térdelni. A népáhítat szentképei nagyrészint vagy a századok által teljesen el vannak homályosítva, s a Lukács evangélista műveinek tartatnak, esetleg egy angyal által kijavítva, vagy pedig egészen modern, valamely csudaesemény által híressé lett kontárművek. Leginkább szereti a katolikus nép a tarkára festett faszobrokat, melyeket , ünnepnapokon arannyal áttört ruhadarabokkal, parókákkal s mindenféle cafrangokkal felpiperéznek. VIII. Orbán egy bullájában azt rendeli ugyan, hogy "a szobrok úgy készíttessenek, hogy ne kelljen azokat felöltöztetni, azoknak világi módon való felékesítése se engedtessék meg." De erre nem sokat ügyeltek. Midőn egy tiszteletre méltó lelkész Münchenben az Au-ban egy ilyen régi felpiperézett, romlásnak indult Mária képet, egy másik, templomának nemes építészetéhez inkább illő szobrocskával felcserélt, ezt neki szentségtörés gyanánt rótták fel. (1)

A mi német festőink némelyike mégis úgy vélekedett, hogy a szenteket sokkal jobban le lehetne festeni, ha hozzájuk könyörgéseket intéznének. El van ismerve, hogy ezek közt legjelentékenyebb Overbeck, kire nézve művészete Dávid hárfájává lett. Aki az ő képeit, megtekinti, pl. a rózsa-csudát az Assisi melletti Portiuncula-templomban, vagy kartonjairól, melyek a hét szakramentumot ábrázolják ótestamentumi jellegükkel s kedélyesen egyénített kivitelükkel, azoknak magyarázatát a vasárnapi templomozás után tőle magától hallja, nem fog kételkedni, hogy ő a katolikus egyházban kegyes érzületének természetes kifejezését megtalálta. Még élénk emlékezetemben van: Overbeck a pápa albuma számára éppen azon mozzanatott festette, midőn Názáret lakosai honfiúi haragjukban Krisztus Urunkat a szikláról le akarják taszítani. A festő csudát is mellékelve, s az egészet művészileg ábrázolva két angyalt festett, kik készen állanak a lezuhanót karjaikkal feltartoztatni: egy jelképet magára Pio Nono-ra, amint ez rajta egyszer beteljesedett. 1854 tavasza vala, midőn Angliában a pusey-izmusból kiindult katolicizmusra-térések Rómát nagy reményekkel töltötték el. "Nem remélhető-e, hogy még Németországban is nagy megtérések fognak létre jönni a mi egyedül üdvö-

(1) Ez az én öreg barátom, Herbst volt, ő panaszolta nekem ezt, midőn utoljára együtt voltunk.

356

zítő egyházunkba?" – mondotta Overbeck éppoly bensőséges, mint igenlő feleletért esedező hangon, hogy reám nézve a felelet: "arra még távolról sem gondolhatni!" – bár mennyire örülök ennek igazságán – az ő keblére teendő hatás miatt valóban fájdalmas volt. Ezen idő tájban lakott Cornelius a Casa Bartholdy-ban, az elfogadó szobája éppen azon terem volt, melyben egykor ő maga mint ifjú hű társaival a József történetét ábrázoló azon freskókat festette, melyeket az újból feléledő keresztyén-germán művészet első remekének tartottak. Overbecktől vannak ott a József eladása, és a hét szűk esztendő. "Lássátok – mondta egykor Cornelius – Overbeck akkor, midőn még nem volt katolikus, éppoly szépen festett, mint bármikor." Valóban, ha összehasonlítjuk ezen festmények gyönyörű eszményi természetességét mondjuk a frankfurti múzeumban levő nagyszerű, a művészet és vallás összeköttetését ábrázoló allegóriai festménnyel, melynek megértéséhez külön kommentár szükséges, még sokkal inkább azon véleményre jutunk, hogy ezen festőnek nagyszerű, már kifejlett természeti adománya a katolicizmushoz való hajlása által bizonyos modorosságba esett. De az ő festményei, főleg ismeretes képei, azon kegyes érzületnél fogva, melyet kifejeznek és igényelnek, katolikusok és protestánsok előtt egyaránt becsesek maradtak, míg azok, melyek az általa kijelölt irányt követve és – amint történni szokott – Raffaellón is túl fokozva (midőn ez élete későbbi szakában Istent elhagyva, Istentől is elhagyatott), a fiesolei Angelico naiv áhítatosságához akartak visszatérni, kevés épületességet hoztak napvilágra.

Eszerint úgy látszik, hogy legalább a művészet tisztább magaslatának elérésére nem szükséges a katolikusság, vagy katolikussá létel. Ha a keresztyénség a művészetnek (főleg a katolicizmus alakjában) magas törekvését megadta, s még mindig alkalmat szolgáltat a klérus és különböző szerzetesrendek öltözetében és viseletében, melyek bizonnyára festőibb képet nyújtanak, mint a divatos frakkok, rokkok, vagy egyenruhák: mindazáltal az egyház a szokásos vértanú-képekben is erkölcsileg ugyan nagyszerű, mégis nem szép, sőt fájdalmas tárgyat szolgáltatott: a legiszonyúbb hóhérmunka kiábrázolását, mely Szent Sebestyénben, a keresztyén művészet Apollójában, a művészi magasztaltságot megtalálta ugyan, de amely a legszélsőbb borzasztóságtól sem ijedt

357

vissza, pl. Szent Dénest félig lefűrészelt fővel járkálva, Szent Bertalant saját lenyúzott bőrét az Isten haragjának elébe tartva, vagy Szent Erasmust, beleit hasából kifacsarva felmutatatva, amint ezek Poussin vatikáni képein borzadályt keltő természetes hűséggel láthatók.

Emellett a katolikus kultusz az egyházi műremekek megőrzésére határozottan nem kedvező. Még az csekély kárnak tekinthető, hogy a Péter templomban a Szent Péter régi ércszobrának, melyet a régiségbúvárok hosszason egy travesztált Jupiternek gyanítottak, utódaitól az apostolfejedelemre átruházott lábcsókolás által a jobb lába idomtalan röggé apadt; a vallásos csókok emésztő hatalma még világosabban mutatkozott alig több mint 300 év alatt a Megváltónak Michelangelo által készített nemes márványszobrán a római dominikáus templomban, mely Minerva egy templomának nevét viseli. Itt a segítség könnyű volt, midőn az elcsókolt lábra bronzborító alkalmaztatott, melyet ismét csókolhatnak háromszáz évig. De a képek, különösen az oltárképek helyrehozhatatlanul sokat szenvednek a gyertyák gőze es a tömjénfüst által, miként Michelangelo Utolsó Ítéletén ezt az ítéletet mindinkább beteljesedni látjuk. Mondhatnók ugyan, hogy miként egy nemes emberélet felemészti magát az egyház szolgálatában (és minden ember köteles magát valamely eszme szolgálatában felemészteni), úgy miért ne történhetnék meg ez az emberi kéz valamely művével, egy képpel! De a XV. és XVI. században, az egyházi művészet virágkorában egyes művészek oly festményeket teremtettek, melyek máig utolérhetetlenek, s ezen nemben bizonyára örökre utoléretlenek lesznek. Ezen képeket oly halhatatlanul megtartani, amennyire csak emberi művek megtarthatók, és mint megbecsülhetlen örökséget a jövő nemzedéknek átadni – ez az emberiség iránti szent kötelesség. Ez okból, midőn a biztos kezek által kiválasztott és I. Napóleon által Párizsba költöztetett műremekek a bécsi béke következtében az egyházi államba ismét visszahozattak, VII. Pius a templomi képeket, név szerint a fulignói Madonnát, nem helyeztette vissza régi templomába, hanem a Vatikánba egy képcsarnokba összegyűjtette: ez erkölcsi szempontból éppoly kevéssé igazolható, mint az egyházi állam valamely provinciájának visszatartása, de ezen képek jobb megőrzésének érdekében menthető vala.

358

Néha a protestantizmus is hívebben megőrizte az egyházi remekműveket, mint maga a katolikus egyház. Ha Nürnbergben a Lőrinc-templomból, hol minden, amit egykor a kegyes művészi tökély és polgári ügyesség létrehozott, megcsonkítatlanul még azon helyen van, hol a reformáció találta, az újból katolikussá tett piaci Frauenkirchébe megyünk, melyben sok divatos és modern ékítés látható, valóban meglepetve igazoltnak találjuk a fennebbi állítást az őseredeti bizonyítékok által. Mert a katolicismus reformáció utáni restaurációjakor még egyszer szolgálatába fogadta ugyan a művészetet, mely finom, az antik műremekeken kiképződött művészi érzékével a szenvedélyes hevet, valamint az érzelgős rajongást ecsetelni tudta; de nem tudta meggátolni sem annak világias felszabadulását, sem a későbbi puszta modorosságba valő alásüllyedését. Correggio és Tiziano festettek ugyan nagybecsű egyházi képeket, de amaz a szenteket a komoly méltóság és áhítat helyett inkább majdnem humorosan fogta fel, Parmában a szegény San Paolói apácáknak pajzán Ámorocskákat festett a templom kárpitjára, s mitológiai képeinek bűvös félhomályából csábító érzékiség mosolyog. Tiziano pedig épen nemcsak a nőt festette úgy, amint Isten teremtette, édes megelégedéssel fekve egy nyugágyon, a medici Venusnak versenytársát, hanem a szelíd Megváltót is az evangéliumi parázna nővel, s a mennybe emelkedő Madonnát is. De amaz oly ingerlőleg kecses, hogy mindenki, aki nem teljesen farizeus, megkísérelené őt megszabadítani, ez pedig nem az imádott istenanya, hanem egy földi szépségű nő, ki az angyaloktól vitetve rohan az Isten karjai közé. Így a későbbi velencei iskola a bibliai és egyházi indokokat többnyire csak világi értelemben használta: Paolo Veronese a kánai menyegzői csodát úgy festi, mintha egy vidám menyegzői társaságot akarna felmutatni, Tintoretto az utolsó ítéletet a dózse-palota ítélőtermének számára festi, és emellett egy kis magánítéletet gyakorol az egykor szeretett, később hűtlenné vált [kedvese] felett; vagy maga Velence úgy van kiábrázolva, mint egy derék szép nő, Szent Márkkal, a köztársaság védszentjével s az ő oroszlánjával, vagy a nagy Hohenstaufinak a nagy pápa, III. Sándor előtti maga-megalázását úgy tünteti fel, hogy egyszersmind a Szent Márk templomát s a tengeren uralkodó köztársaságnak egész fényes pompáját szemlélhetővé tegye. Azután

359

bekövetkezett azon hanyatlás, melyet a művészet későbbi újjászületése paróka-stílusnak nevezett. Romában még Bernini, a pápai szobrász rendkívüli művészi ügyességet fejtett ki, hogy egy közönséges s mégis nagyrészt elaszott természetet felmutasson. Ő tette fel a Barberini családból származott VIII. Orbán alatt a Pantheonra a két harangtornyocskát, melyeket a római nép veleszületett művészeti érzékénél fogva a Bernini szamárfüleinek nevezett, s ő szakította le a Pantheon mennyezetéről az érclapokat, melyeket még a barbárok is megkíméltek, (1) hogy azokból a Péter-templom számára egy csavaros oszlopzatú, ízléstelen féregforma főoltárt öntsön. A kegyesség fitogttása mellett Michelangelo Utolsó ítélete a végenyészettől csak némi utánfestés által lett megmentve, midőn már Volterra Dániel néhány nagyon meztelen feltámadottat némi kis ruhával látott el, és azáltal magának a "gatyapingáló" dísznevet szerezte. A jezsuiták e tekintetben is úgy tűnnek fel, mint a katolicizmus utószülött fiai, miután templomaik elég tarkára vannak ugyan festve s gazdagon megaranyozva, de többnyire valódi műremekek nélkül.

Aki a valódi szépség törvényeit ismét először hirdette, igaz, hogy katolikus, még pedig katolikussá lett férfiú volt, a mi Winkelmannunk, de hogy azzá legyen, ez tőle csak fájdalmas áldozat volt, melyet életcéljának hozott, miután ezt csak Rómában a azon időben csak mint katolikus tölthette be. Ha azután ezen törvényeket egy született katolikus vitte keresztül márványban, mégis nem a katolikus eszmék, hanem a pogány ókor szobrai voltak azok, amiket Canova sima szépségével felülmúlni megkísérelt. Azután Dannecker a klasszikus eszményképeket a keresztyénségre alkalmazva Krisztus szobrában szemlélhetővé tette, hogyan lehet a Logosz márvány is, (2) és Thorwaldsen, a nemes dán, a Periklész

(1) "Quod non fecerunt barbari, fecere Barberini."

(2) Speil, 351. o: "Ki nem gondol itt a kővé vált Niobé pogány meséjére. Egyébiránt ez a szobrászat diadala, az élettelen kőre az élet látszatát lehelni, és Hase dicsekszik, hogy Dannecker megmutatta: a Logosz kő is lehet." – Ez szép dolog az értelmes és művelt olvasóknak! Egy ilyen ember netalán azt is mondhatná: Dannecker Krisztus-szobra itt igen nagyra van becsülve. A vonatkozás mindazonáltal könnyen megérthető, hogy amint a Logosz egykor testté lesz, úgy a márvány az isteni Logosz engedékeny kiábrázolójává lett. Egyébiránt a kővé vált Niobét, megholt gyermekei közt a fájdalomteljes élet legteljesebb kifejezésével, megtalálhatja a mi kritikusunk Firenzében. [A szöveg homályos, nem változtattam rajta – NF]

360

korát felújítva, ugyanazon magasztos jelentőségben festette Nagy Sándor diadalmenetét, mint az Urat apostolai között. A mi korunkbeli protestáns eredetű szobrászok a német tartományokban művészetükkel éppúgy szolgáltak a hazai, mint az egyházi céloknak. Rauch a szelíd álomban szendergő királyné s a porosz hősök után Nagy Frigyes apoteózisát teremtette meg. Drake első dicsősége után, melyet neki az anya az isteni gyermekkel karján szerzett, a hitvalló protestáns választófejedelmet az ő thüringiai egyetemének örömünnepélyén örökítette meg a jövő századokra. Rieschel, miután a weimari Dioszkúroszokat fenséges barátsági viszonyukban ismét örökre egyesítette, utojsó eszméjét és művészetét a wormsi isteni hősnek szentelte, környezve prófétái által – azaz magának a protestantizmusnak.

A reformáció a szentképek iránt nem volt kedvező hangulattal, mivel azokat mint bálványokat ténylegesen imádtatni látta. Ott találta az Ótestamentumban az isteni tilalmat: "Ne csinálj magadnak faragott képet sem semminemű hasonlatosságot, sem a mennyeieknek, sem a földieknek formájára. Ne imádd és ne szolgáld azokat." (1) Tényleges kivétel ezen tilalom alól csak az aranykerubok a frigyládán és az érckígyó a pusztában. Ha csak a későbbi héber nép fogta is ezt úgy fel, mint a képzőművészet elleni általános tilalmat, már eredetileg mégis minden képes kiábrázolás ellen volt gondolva, mely az egy Isten mellett vallásos tisztelet tárgya volna – nagyon találó tehát a szentképek katolikus tiszteletére. A protestantizmus az Újtestamentumban csak azon intést találta: "őrizkedjetek a bálványoktól!" – és nagyon közel állott, hogy a szeretet apostolának utolsó intését a maga korának bálványképeiről a mi korunk szentképeire alkalmazza. Nem kevésbé hivatkozhattak a reformátorok az egyház legrégibb hagyományára. Miután azonban a keresztyénség a maga zsidós képgyűlöletével olyan népek közé lépett, melyek öröklött magas művészeti képzettséggel bírva műremekekkel valának környezve, lassanként elkezdték a szentet jelképekkel kiábrázolni, Krisztust mint a jó pásztort, vagy

(1) 2 Móz 20,4.

361

kost a bárány-apostolok közt, a galambot, halat, oroszlánt, pálmát, mint a keresztyén eszmék jelképeit. De még a IV. század kezdetén az elvirai zsinat ezt határozta: "Nem illő, hogy a templomban képek legyenek, hogy ami tisztelet és imádás tárgya, a falra ne festessék." (1) Epiphanius, az igaz hit buzgó harcosa, azzal kérkedett, hogy egy palesztinai falusi templomban egy függönyt, melyre a Krisztusnak vagy valamely szentnek képe volt festve – mert nem emlékszik többé pontosan, számára tehát közömbös volt,– mint amely a szent könyv tanításával ellenkezett, leszaggatott. (2) De ugyanazon korban a pogányság felett nyert teljes diadallal ennek képszeretete a keresztyén egyházba is átment, s nagy gyorsasággal a szentképek kultuszává lett. Midőn ellenben az óegyházi zsidós emlékek és az újabb felvilágosodottság vegyüléke a VIII. században a császári udvarból kiindulva képrombolássá változott, ez már csak azért sem győzedelmeskedhetett, mivel az erőszak eszközeit kezdte használni, s a keresztyénségben minden művészeti műveltséget megsemmisített volna. Amit a szentképek szenvedésig rajongó védelmezésében legkevésbé oltalmaztak: azoknak térdhajtás általi tisztelete, csókolása, tömjénfüst – azt a második niceai zsinat kultusz-dogmává emelte. Nagy Károly szellemi felvilágosultsága s vele együtt a korabeli germán egyház elismerte a képek azon jogosultságát, hogy a templomokban ékességül és hálás emlékezetül szolgáljanak, de azoknak bárminemű vallásos tiszteletét elvetette, amint a tudatlan görögök azt egy

(1) Can. 36: "Placuit picturas in Ecclesia non esse debere, ne quod colitur et adoratur in parietibus depingatur." Az újabb katolikus teológia mindenféle kibúvókat keres ezen kánon ellen, mely mint ezen zsinat többi kánona, csak a régi szigorú egyházi szokást akarja fenntartani. Perrone: Ez csak az üldözés akkori idejét illeti. Aubespine: csak Isten kiábrázolása ellen; Binterim: Csak az egyesek tetszésétől függő, nem méltó képek ellen; Hefele elismerte, "hogy ezen tilalom általános volt."

(2) Ep. ad Joannem Hierosol. (Opp. ed. Petav, T. II. p. 317.) Perrone menedéke (T. VI. §. 137.) "Ut rudi Anablatensium ingenio consuleret, quibus fortasse periculo esse poterat illa effigies, quo sensu saltem indirecte affirmavit imaginum usum (non) esse contra scripturarum auctoritatem."

362

zsinaton megállapították. (1) Azonban ezt a zsinatot Róma elismerte, a szentek tiszteletével győzött a képimádás is, habár a Szentírás és tradíció ellenére, de ezen egyház szellemével megegyezőleg, s a csudatevő képek által sokképpen megerősítve. A protestantizmus szemrehányásai ellenében Trident hangsúlyozta, hogy nem a képekbe, mint ilyenekbe kell bizalmat helyezni, hanem a tisztelet csak az eszményeket illeti. (2) Ez a megkülönböztetés a nép vallásos életében nagyon is ingatag; az egyházi atyák a pogányságnak is szeme elibe tartották, hogy kőből faragott isteneket imád, bárha ennek bölcsei ugyanazon megkülönböztetést tették.

Csak a reformált protestantizmus újította meg a teremtmények istenítése iránti ijedelmében a képrombolást, a német reformáció visszatért Nagy Károly mérsékeltségéhez. Luther a szellemi rokonságánál fogva örömest elnézte, hogy a művészet is szolgálatára álljon annak, aki azt teremtette. Dürer Albert már művészi képzettségének tetőpontján, midőn a reformáció kitört, azonnal vonzalmat érzett iránta. Akkor, midőn azt hitték, hogy Luther – a számkivetés és átok elől, mely őt törvényen kívül helyezte, a wartburgi vár magányába rejtőzve – ellenségeinek áldozatul esett, azt írja Dürer Antwerpenből: "Ó, Istenem! Luther meghalt, ki fogja nekünk ezután a szent evangéliumot oly tisztán előadni! Mennyit írhatott volna ő 10–20 év alatt. Minden kegyes keresztyének, segítsetek nekem ezen isteni szellemű embert kellőleg megsiratni, s Istent kérni, hogy küldjön nekünk egy más felvilágosodott férfiút." Dürer legnagyobbszerű bibliai képei, János és Péter, Márk és Pál, ezen reformátori irányból veszik

(1) Libri Carolini 790-ből, ezeknek eredetét illetőleg a Nagy Károly befolyását jelenleg már nem tagadják. Conc. Francof. a. 794. Can. 2. Paris. a. 825. ad Ludov. (Mansi T. XIV. p. 415. o.) mentség (Perrone T. VI. §. 140): a zsinatnak a pápa által történt megerősítése s az adoratio és latria közötti különbség felőli germán tudatlanság.

(2) S. XXV. "Imagines Christi, deiparae Virginis et aliorum Sanctorum in templis praesertim habendas et retinendas, eisque debitum honorem et venerationem impertiendam, non quod credatur inesse aliqua in eis divinitas vel virtus, propter quam sint colendae, vel quod ab eis sit aliquid petendum, vel quod fiducia in imaginibus sit figenda, veluti olim fiebat a gentibus, sed quoniam honor, qui eis exhibetur, refertur ad prototypa, quae illae repraesentant."

363

eredetüket. A hű Cranach Lukács lett tulajdonképp a reformáció festője, ő a reformátorok és a reformáció fejedelmeinek vonásait képei által megörökítette. Hattyúdalában, a Weimar városi templom oltárképében, magát a reformátori protestantizmus hitalapját ecsetelte: a keresztre feszített Megváltót, a bárányt, mely a világnak vétkeit hordozza és egyszersmind a győzedelmeskedőt a halálon és ördögön, elmés allegóriai környezettel és azokra való személyes vonatkozással, kiket életében leginkább tisztelt.

A festészet újabb lendülete Rómából indult ki ugyan, és nem vallásos rugók közreműködése nélkül, de német festők által, minden határozott felekezeti különválás nélkül. Mind két felekezetű protestantizmus fejlődésében minden előítélettel felhagyott a művészet szolgálata ellen szentélyeiben. Az előítélet különben is csak az ellentét által idéztetett elő. Még egyházi egylet is alakult minden legkisebb ellentmondás nélkül, a vallásos művészetnek az evangéliumi egyházban leendő terjesztése végett. Mint a szent művészet tárgya a protestantizmus szolgálatára nyitva áll a bibliai események egész megmérhetetlen birodalma a teremtés napjaitól fogva János mennyei jelenéseinek történetéig, ezekből kölcsönözte a régi katolikus művészet is legmagasztosabb témáit. Az Úrnak anyja mindazon költőileg magasztos és szívemelő mozzanatokban, melyeket a születési és szenvedési események nyújtanak, ifjú szűzies szépségében, s legmélyebb fájdalmának emelkedettségében a protestáns művészet számára is megmaradt; csak az ő földöntuli jeleneteit idegenkedünk templomi képek gyanánt elfogadni, bármennyire méltányoljuk is azokat mint zseniális művészi ábrázolatokat a művészet templomaiban. Mi ilyennek tartjuk az Úrnak mennybemenetelét és megdicsőülését, miként maga Raffaello is az ő rövid, dicső életpályájának végén valami fenségesebbet nem állíthatott elő, mint az emberiség földi felmagasztalásának ezen mélyértelmű képét, környezve a múlt idő dicső képviselőitől, szemben az emberi műveltség különböző fokozataival az álomtól ittas, világosságtól elvakult apostoloktól a pajzán gyermekig, mely felett a hit mentő szava még nem mondatott ki. A legenda csak mint kegyes monda hagyatott meg a protestáns egyház képeinek keretében, melyből mégis egy s más ártatlan dolog, mint a keleti bölcseknek a három szent királlyá való

364

átalakulása a protestáns néphitbe is átment; de az egyház egész gazdag eseményköre, szenvedési, valamint győzelmi és feltámadási története feltárult a protestantizmus egyházi képgyűjteményének számára, egészen a jelenkorig, a bibliai képekhez mellékletül, miképp Kranach Lukács az ő nagyszerű oltárképén önmagát és Luthert is a kereszt alá helyezte. Emellett ezen Lukács példájára, kiben a festő-evangélistáról való monda teljesült, a reformáció történelme még egy képkört nyit meg, mely a protestáns népeknek különösen tetszik; így nemrég a lipcsei vitatkozás Hübnertől és Lessingtől jellemző képekben előállítva, valamint az utóbbitól Luther korán túlmenve a huszita képek: Husz mint bűnbánati prédikátor a konstanzi zsinat hierarchiája előtt; az ő halálra való felavatása könyörgés által a máglya előtt, az ezen áldozati ünnepélyre megjelent különböző egyházi hatóságok elhelyezésével; végül, az idő rendjében az első; a huszita mozgalom, a rajongó prédikátor a kehellyel és karddal népének különféle fogékonyságú csoportjai közt, a háttérben egy lángba borult templommal.

A jelenkor művészeiről gyakran alig tudhatni, hogy melyik felekezethez tartoznak, hacsak ez valami vallásváltoztatással napfényre nem jött – vagyis ők elfogulatlanul szolgálnak művészetükkel az egyik mint a másik egyháznak. VII. Piusnak, a valódi fenséges tűrőnek síremléke a Péter templomában senkire másra méltóképp nem bízathatott, mint a protestáns Thorwaldsenre. Steinhäuser, ki a katolikus egyházba áttért, és ebben, mint a prozeliták szoktak, kissé sokat tett, az óegyházi művészet megújulása feletti örömében egy nagyon becses karos gyertyatartót készített fehér márványból tarkán beléeresztett mozaikkal, melyet IV. Frigyes Vilmos az ő potsdami béketemploma számára megvásárolt, és a művész, aki nem sokkal azután ugyanezen stílusban egy oltárt végzett be, antik márványtáblákkal, az előoldalán Krisztus sírbatétele mint dombormű, két oldalán kedves kis angyalszobrocskák, nehezen csinált volna belőle valami nagy lelkiismeretbeli dolgot, hogy az oltárt a gyertyatartó után menni engedje, miképp azelőtt az Arnim Bettina fantáziája után Goethét Jupiter alakjában mintázta és márványba véste.

Cornelius a katolikus egyházban született s ehhez mindvégig

365

szelíd hűséggel ragaszkodott. Az nem mutat katolikus-ellenes érzületre, hogy a müncheni Lajos-templom számára festett utolsó ítéletének reménytelen kínokra kárhoztatott alakjai közt, az álszenteskedők csoportjában egy hármas koronával ékített ember és egy barátcsuklya is látható. Dante több mint egy pápát s számtalan barátot pillantott meg a pokolban, olyanokat, kikről Möhler azt írja: "a pokol nyelte el őket". Miután ezen csoporthoz, mint nem méltánytalan dolog, egy protestáns lelkész is sorakozik, egyszer, midőn még a festmény az állványon volt, azt a méltányos észrevételt tették Cornelius ellen: illő lett volna, hogy az üdvözültek közé egy protestánsnak ismert egyéniséget is helyezzen, habár az csak Dürer Albert lett volna is. Ő ezen észrevétel ellenében nem az egyedül üdvözítő egyház dogmájával fedezte magát, hanem a legtalálóbb Pilátus-modorban azt felelte: "Amit festettem, festettem!" Az ő halhatatlan dicsősége nem ezen, a terjedelmet illetőleg minden templomi képek legnagyobbikában áll, hanem a Glyptothek freskó-festményeiben, amint azok oda illettek, a görög istenek mítosza s Trója pusztulásának tragédiája. Ő miután Münchent felékítette, nem sokat kétségeskedett, hogy a protestáns király szolgálatába átlépjen, s Berlinben a Campo Santó-i protestáns templom számára kartonokat rajzolni a hegyi prédikáció boldogságra vonatkozó mondataival s a halál apokaliptikus romantikájával, sőt azon szomorú, de nagyon is biztos sejtelemben, hogy ő maga nem fogja bevégezni, a főképre nézve a színvázlatot is megadta, mely nem volt ugyan egy második Utolsó ítélet, hanem csak ennek nyugtalan várása, melynél az a tragikus eset állott be, hogy a magas világítéleti gyülekezet között a térdeplő királyi párt az egész udvari személyzettel élethűen kellett lefesteni; de ezen arcképek s a porosz udvar kamarási egyenruhái már csak nem illenek be egy eszményi kép keretébe annyira, mint a régi donátorok alakjai.

Kaulbach tudtommal protestáns, de az ő nagyszerű drámai képei, amint már most a berlini új múzeumban össze vannak gyűjtve, a babiloni torony, Jeruzsálem elpusztítása, úgy egy katolikus, mint protestáns templom díszei volnának, habár a hunok harca, ez a soha,nem nyugvó szellemi harc jelképe, inkább protestáns jelleget visel; és midőn arra kerül a sor, hogy az idők

366

újjászületését, első derűjét azon időnek, melyet örvendetes rokonszenvvel a magunkénak nevezünk, rendkívüli egyéneiben és szentjeiben szemlélhetővé tegyék, szükség volt egy reformációs képre, melynek kimagasult központja, habár kissé a háttérben, Luther. De amint ez a világ korszakainak ecsetelésére tartozik, a görög műveltség képe, vagy a Kaulbach által szított harc elbizakodott dölyfe a régi parókastílus ellen a müncheni új Pinakothek-ban, egyáltalán semmi egyházias jelleggel nem bír, s mégis mind a két egyház valódi műérzékének megfelelően van gondolva.

Róma a XVI. század első felében a pápák szerencsés művészetszeretete és a szobrok egész csoportja által, mely itt még egyszer a Vatikánban és a Lateránban összegyűlt, a képzőművészet világegyetemévé lett. Az utolsó német pápa, VI. Hadrián, midőn a klasszikus ókor ezen örökségén keresztülvezették, megvetőleg ezt mondotta: "Mindezek mégis csak bálványképek!" Az újabb pápák mindnyájan XIV. Kelementől fogva, bármily kevéssé követték különben az ő nyomdokait, a dolgok természeténél fogva művész-fejedelmek lettek. Ezek mindenike becsületbeli dolognak tekintette, hogy azon szobrok, melyek az ókor ezen termékeny Campo Santo-jából még mindig új életre támadnak, a vatikáni gyűjteménybe helyeztetve, az ő nevüket viseljék. Néha kénytelen volt még a vallásos érzület is a művészeti érdeknek engedni: egy ravatalt a Scipiók családi sírboltjából, valamint a Nagy Konstantin anyjának Helenának s leányának, Constantiának nagy márványkoporsóit, mint műremekeket ezen múzeumba szállították; a VI. Pius korából való egyik szobának mennyezetfestményén kis Ámorkák játszanak a pápai címer kulcsaival, s őket szükségből angyalkáknak lehetne gondolni. VII. Pius a régi istenek és hősök tágas csarnokához még egy új márványcsarnokot csatolt (Braccio nuovo), sőt még XVI. Gergely is alapított a római kor előtti sírokból kiásott régiségek számára egy etruszk múzeumot, IX. Pius a nem számos, de elsőrangú képeket gyűjtötte a legméltóbb kiállításban egy külön csarnokba, és a Vatikán a világ legelső művészeti palotája lett. Amit Róma jelenleg gyárt, a szenteken és püspökökön kívül, azok mind művészeti tárgyak. Korábban azért tódultak a zarándokok Rómába, hogy az apostolok küszöbén s a vértanúk sírjainál imádkozzanak; jelenleg, hogy az ide gyűjtött

367

pogány és keresztyén művészet fenségében gyönyörködjenek, s azokon magukat képezzék. A katolicizmus és protestantizmus ellentéte itt eltűnt, legtöbbnyire angolok, németek, amerikaiak (s csak az újabb időben franciák is) látogatják ezeket, s a hagyományos vélemény szerint a protestánsok túlnyomó számban. De a hazai, tulajdonképpeni katolikus festészetnek az új lendületben kevés része van. IX. Pius a Szent Ágnes régi szép templomába lefestette azon vélt csudaeseményt, hogy ő környezetével együtt a beszakadt talajjal a mélybe zuhanva Szent Péter által miképp mentetik meg, és a Vatikánban három nagy falképen a szeplőtlen fogantatás dogmává emelését, közvetlenül a Raffaello stanzái mellett; az ember valóban megijed, ha ezen Istentől ihletett képek meglepő fenségéből amaz inkább valamely mázoló mint festő csudaműveinek szobájába lép. Az Alpokon innen néha még, de csak aműveltség legalsó fokozatán, rajongólag érvényre jutott a művészet szabad uralma ellen az egyházi ellentét. Midőn Kaulbachnak Arbuest, az új szentet ábrázoló képe, amint az egy családot máglyára ítél, nemrég jótékony célra Münchenben kiállíttatott, fenyegető levelek a kép szétrombolását hirdették, ha azt vissza nem vonják. Midőn Strassburgban 1840-ben a Gutenberg szobra felállíttatott, s a talapzat domborművei, hogy az ő nemes művészetének hatása szemlélhetővé tétessék, Bossuet mellett Luthert is ábrázolták a Bibliával, a francia csőcselék azzal fenyegetőzött, hogy az egész emléket szétrombolja, ha ez az eretnek onnan ki nem vétetik. David, az emlék mestere, bosszankodva Bossuet-t is kitörölte, s helyükbe Erasmust és Montesquieut tette, akik semmivel sem kegyesebbek.

A templomépítészet alakzatait a római szellem antik alapokon az egyenes vonalú bazilikában és a kúpos boltozatban vitte tökélyre, minden rendű antik oszlopokat is legkisebb aggály nélkül elrabolt a templomokból, és ezekbe magukba mint szabadító hatalom a keresztyénség fészkelte be magát. A germán szellem több teremtő lélekkel a csúcsíves építészeti stílust fejtette ki a legmagasabb tökélyre, de legfenségesebb műveiben bevégzetlenül hagyva, midőn a reformáció beállott. A protestantizmus semmi új, az ő kultuszához alkalmasabb építészeti stílust nem hozott létre, hanem csak a talált architektúrát sajátította el szükségeihez képest, több vagy kevesebb szerencsével. De lehet látni, hogy a leégett Pál-

368

templom minden katolikus tartományok megadóztatásával miként épült fel, ez az utolsó jelentékeny emléke a római templomépítészetnek; belsejében, miután a régi templom előképéhez tartották magukat, egyszerű, méltóságos és pompás, de az újonnan épített külseje, torony és homlokzat összevissza hányt stílus, mintha egy részeg ember terve után épült volna; eszerint Rómában a templomépítészet teljes hanyatlását kell feltételeznünk, míg Németországon a kölni dóm protestáns segély és három protestáns király által, eredeti tisztaságában és fenségében közelget befejeztetéséhez, mint az egész német nemzet magasztos emléke, mely nemzet a visszanyert s a gránátok tüzéből mintegy isteni kegyelem által megmentett strassburgi münstert is ismét helyre fogja állítani, s egyszer bizonyosan befejezni.

Azon elismerés, hogy a modern színjáték a katolikus kultuszból fejlődött ki, nem fog nekem valami nagy érdemül beszámíttatni, mert a katolikus egyház a színészektől a keresztyén temetést hosszasan megtagadta; igaz, a lutheránus lelkipásztoroknak is némi beleegyezése mellett. Az oberammergaui passiójáték, habár ez a múlt idők maradványa, bebizonyította, hogy egy ilyen egyházi színdarab, a szent történelmet szem elibe terjesztve, a kedélyeket még mindig kegyes áhítatra indíthatja. Ezt a katolicizmusnak különös érdemül számították be. (1) A protestáns iskolákban már régi idők óta előadattak ilyen egyházi vígjátékok, kivált karácsoni mutatványok, sőt még a falusi nép között is minden nagy pompa nélkül egészen a mi korunkig: eszerint a mi elismerésünk csak abban határozódik, hogy jelenleg még egy falusi katolikus népség, mely különben is ahhoz van szokva, hogy a szent dolgot durva érzékiségben fogja fel, egy ilyen játékra, mint valami isten-

(1) Ludvig Clarus: d. Passionsspiel im Ober-Ammergau, Münch. 1860. 9. 1: "A protestánsok, kiknek ezen munka kezébe jut, ebből meggyőződhetnek, hogy a vallásosságnak milyen el nem hervadható ifjú ereje lakozik még a katolikus nép kebelében, és minő bámulatos dolgokat képes végrehajtani, s a legnehezebb áldozattól sem retten vissza, ha Istennek és választottjának dicsőítése forog kérdésben." – Ezen áldozat nehézségével mégsem így áll a dolog. Ezek a falusi emberek, kik közül némelyek 1860. nyarán igen ügyesen szerepeltek, sőt az élőképek előállításában mindnyájan, örömüket és mulatságukat találták abban, emellett semmi kár nem származott belőle, sőt igen épületes haszon az egész falura nézve.

369

tiszteletre áhítatos odaadással képes vállalkozni, míg az oberammergaui játék korszerűsége, és amely által az utolsó előadásnál a kíváncsiság oly sok protestáns embernél részvétellé és áhítattá változott, a szöveg mérsékelt költői becse mellett abban áll, hogy a szent személyek a szent könyv szavaival beszélnek, Mária is csak úgy jelenik meg mint anya, kinek szívét éles tőr járja át; és még a középkori ünnepi játék továbbfejlesztése is azáltal eszközöltetett, hogy az ótestamentumi jelenetek nem mint bibliai világtörténelem bocsáttattak előre, hanem mint előképek, élőképek alakjában az újtestamentumi cselekménytől különváltan, annak mindenik jelenetét kedélyes bevezetés és elmés hirdetményként megelőzik.

A zenét is, amennyire az művészileg kifejlődött, a katolikus egyház magas fokra emelte. A reformáció kora már mesterkélt állapotban találta, mint amely nem viselte magán és nem hirdette rokonszenvesen többé az áhítat kifejezhetetlen érzelmét, s elismerte erre vonatkozólag is a reform szükségességét. Ezt mindkét egyház a maga sajátságos módja szerint majdnem egymás után hajtotta végre. A protestáns egyházban azonnal a szükség közvetlen érzete által, mellyel a géniusz kegyadománya is találkozott, mint egyházi népének jött létre, melyben a népies melódiák is hangzanak. A Luther zárdaszobájából harsogott fel a protestánsok Istenben megnyugvó, s éppen ezért győzelembiztos harci dala az erős várról, ének és modor mintha ugyanazon kebelből fakadt volna fel, a modor hatalmas voltát még ott is tanúsítva, midőn a Meyerbeer Hugenottáiban profanizálva a legvilágiasabb zene közepette harsonahangokban ünnepélyesen fölemelkedve a protestantizmust jellemzi. Goudimel a vérnász alkalmával, melynek utóünnepélye Lyonban is megtartatott, meggyilkoltátott ugyan, de a francia zsoltárokhoz készített dallamai túlzengték és túlélték a vallásháború minden harci mennydörgését. Ismeretes vala azon beszéd, hogy a nép beleénekli magát a lutheránusságba, és a Sorbonne a zsoltárok éneklését oly veszélyesnek tartotta, hogy azoknak éneklését terhes büntetés alatt megtiltotta.

A katolikus egyházban azon határozott vélemény folytán, hogy a zene- és énekművészetnek, hogy az egyházban megmaradjon, új útra kell térnie: Palestrina, Goudimel tanítványa egy

370

művészi, egyszersmind egyszerű és emelkedett zenét talált fel, mely Allegri és követői által mindkét főalakzatában tökéletesíttetett, a misében, mely a vallásos érzelmek egész hanglajtorjáját eltűri, és az ünnepi énekekben, különösen a matutinákban ennek fájó virágával, a misereré-vel. Ha itt mélyebb volt a művészet, úgy a következő protestáns zenemesterek: Bach Sebestyén János és Händel a zenének minden mélységét és magaslatét, melyeknek megszemélyesítése Szent Cecília, kiaknázták.

Jelenleg a román tartományokban a templomi zene aláhanyatlott, jelesen Olaszországban a tridenti figyelmeztetésről megfeledkezve, (1) a legkönnyelműbb operadallamokat hallani az orgonán. Kiválólag csak a pápai kápolnában, mellyel a Péter-templom dalkara versenyez, tartotta fenn magát a régi idők szertartásaival együtt a nemesebb zenészeti hagyomány. Mindazáltal a passiói hét hírhedt énekével, a már érintett visszás állapot mellett a Sixtinában sajátságos módon bánnak el. Ott a bűnbánati zsolozsmákat két karban egy hangon, minden mondatnak csak utolsó szavát hangoztatva dallamosan, fárasztólag, s mégis mintegy vágtatva éneklik le, mert sok ilyen zsolozsma van. Mindez úgy hangzik, amint pápai kápolna egy nem ellenszenves ismerője, s maga is a templomi zene mestere ítélte: (2) "mintha megannyi férfi komolyan és haragosan civakodnék, mindenik a másiknak ugyanazt kiabálva makacsul". Eközben a Jeremiás siralmait mindenesetre dallamosabban s több érzéssel éneklik. De mivel az alapszövegben ezen elégiák strófái éppen magas költészeti stílusban, a héber ábécében egymás után következő betűkön kezdődnek, mit a latin fordításban nem lehetett utánozni, a régi egyházi hagyomány ezen héber kezdőbetűket minden versszak előtt megtartotta, és a régi zeneszerzők különös kedvüket lelték abban, hogy éppen ezen értelmetlen betűkhez gazdag és érzékeny dallamot csináltak. Így tehát a legolvadékonyabb bensőséggel éneklik az egymásután következő kezdőbetűket: Aleph, Beth, Ghimel, Daleth, s így

(1) S. XXII. "Ab Ecclesiis musicas eas, ubi sive organo sive cantu lascivum aut impurum aliquid miscetur – arceant."

(2) Mendelssohn Felix, életeleven utazási leveleiben, Lipcse 1862, a 165. lapon.

371

tovább, mintha a passióesemény legmeghatóbb gondolatai ezek volnának. Az én kettős római engedéllyel nyomtatott szövegkönyvemben ezen ízetlenség ajánlása végett ez áll: "Olyformán, mintha a nyelv első elemei a panasz legelső elemei volnának".

Ha aztán végre záradékul a Misererét, ti. az 50. zsoltárt éneklik, ezen ének megragadó hatása is a megelőző nyers és egyes versszakok szerint mindig közbeszóló recitatívákon alapul, de egyszersmind ama (nem mintegy az égből jövő, hanem a kereszt lábainál hangzó) édes, hullámzó és fájdalomteljes dallamon is, melyhez Allegri a halhatatlan előképet teremtette, de amely egyébiránt különös titkolózással, vagy mert a jelenkornak igen nehéz, vagy igen egyhangú, tudtommal soha sem adatik elő egészen, hanem kisebb-nagyobb mértékben modern dallamokkal vegyítve.

Nem csekélynek tűnik fel előttem a vallásos zenei hatást illetőleg a János szerinti passióesemény is nagypéntek reggelén. (1) Egy diakónus olvassa az evangéliumot közönséges templomi hangon, de ahol beszéd adatik elő, pl. ahol ez áll: "és Jézus monda", ezen saját szavait énekli egy tenorhang, a Pilátus szavait egy basszus, a papok és nép beszédét pedig az egész kar nagy pontossággal. Engemet a Bach Máté-passiójával fennálló hasonlatosság nagyon meglepett. Ha nem tudná az ember, hogy ez a Tamás-templombeli szász kultuszból csaknem természetszerűleg miként nőtte ki magát, és hogy a lipcsei énekvezér azon időben aligha tudott a pápai kápolnáról, a protestáns passiót utánzásnak tarthatnók, mely protestáns jellegéhez képest a beleszőtt karénekek által a gyülekezetet is együttműködésre vonzotta. Ha a kettőt összehasonlíthatjuk, egyetlen zeneismerő sem fogja kétségbevonni, hogy a gondolatok mélységét és a kivitel művészi voltát illetőleg a német Máté-passió a római János-passióhoz éppen fordítva viszonyul, mint ahogy a Máté-passió történelme a Jánoséhoz.

(1) Mindazonáltal Mendelssohn erről Zelterhez írt levelében úgy ítél, hogy csak felemás, sem egyszerű előadás, sem nagyszerű komoly drámai igazság.

372

A pápai kápolna a régi vagy a XVII. és XVIII. századbeli mesterek által szerzett nagyszámú ének birtokában van, s a zenészeti kivitel hagyománya is még mindig jelentékeny, bárha, amint mondják, hanyatlott, s azon körülmény által korlátozott, hogy az erős szopránra nehéz jó eunuchokat találni, miután az egyház azok előállítását ezen célra megtiltotta, s mégsem nélkülözheti, mivel a nő azon hanggal, melyet az Isten adott, ezen kultuszból ki van zárva; de a Máté passiója, amint mi ezt nagypénteken a lipcsei Tamás-templomban hallhatjuk, nem kevésbé jelesen van előadva, s Berlinben a dómbeli kar üde ifjú hangjai által a pápai kápolna karát felülmúlja. Ami előnye a katolikus kultusznak van, az a művészi zenének a kultuszba való befonása a mise által.

Mégis erre a tulajdonképpeni katolikus tartományokban a (főleg fúvóhangszeres) zenét csak kevéssé használják, még Rómában is a nagyobb ünnepeken, midőn a pápa a Péter templomában nagymisét tart, csak azon pillanat emelésére, midőn a szentelt ostyát és a poharat felmutatja, és mintegy szent hallgatás árad el a jelenlevő Isten előtt térdreborult beláthatatlan néptömeg felett, hallatszik a különösen szelíd harsonahang, mely a magas kupola sajátságos akusztikai hatása által megtörve, mintegy az égből jöttnek tetszik.

Ha a protestantizmus veszélytelennek találja, hogy a templomi oratóriumokat, melyek templomaiban már régóta előadatnak, istentisztelethez illőbben átalakítsa, vagy a liturgiai istentiszteletet, amilyent nehány év óta Berlinben a böjti idény alatt a dómban tartnak, s méltóságteljes, rendszerint ókori szerzeményeket a könyörgés s a szenvedési esemény felolvasása közt behozzon: ezt is megtehetjük, mihelyt erre helyileg az eszközök rendelkezre állnak, melyek azonban a katolikus egyházra nézve is csak a nagyobb városokban találhatók. A három nagy bécsi zenemester: Haydn, Mozart és Beethoven katolikus volt, de ki gondol most már erre! A zene az egyház gyámsága alól kiszabadult, sem a katolicizmus, sem a protestantizmus nem gátolhatja, s nem is kell gátolnia, de a legmagasztosabb tartalma biztosítva, mindkettő annak legszebb adományait akadálytalanul szabad szolgálatába fogadhatja.

373

Csak azt akartam kimutatni, hogy a katolikns egyháznak a művészetre vonatkozó kizárólagos jelentősége az elmúlt időhöz tartozik, amíg a katolicizmus volt egyedül a keresztyénség; jelenleg azonban, és az előttünk tisztán álló jövőben is a két hitfelekezet viszonya a művészethez különböző ugyan, de egyiknek sincs a másik felett valami lényeges fölénye.