HARMADIK FEJEZET
Tudomány és irodalom

Ahogy a keresztyénség magában hordozta azon törekvést, hogy egyfelől saját eszméinek mély értelmét egyszer valamikor tudományos öntudatra hozza, másfelől a legmagasabb világi műveltségnek kezet nyújtson: úgy a katolikus egyház is ezen rendeltetésnek egy részét betöltötte, s mi legkevésbé sem gondolunk arra, hogy a dicsőség ezen füzérét homlokáról letépjük. Ez még részt vett az ókor hanyatlásnak indult műveltségében, s a klasszikusok elnémulása után egy új klasszikai irodalmat teremtett saját magából, nem a formát, hanem a tartalmat illetőleg: az egyházi atyákét, kik ha nem is tekintélyek, de a vallásos igazságok gazdag bányái voltak minden időben. (1) Nem minden ellentörekvés nélkül folyt ez le a görög tudományossággal, főleg annak virágával, a görög bölcsészettel szemben. Tertullianus, bárminő kemény összeütközésbe jött az ő erkölcsi szigora a római püspökség könnyebbszerű erkölcsi fogalmával, e tekintetben is előképe volt a római eljárásnak. Nem az ő elhírhedt, a tudatlanoktól kigúnyolt paradox állításaiban: "hiszem ezt, mivel képtelenség; bizonyos, mert lehetetlen". Ezek csak gúnyos kifejezési módok kortársainak képzelt világbölcsessége ellen, ezen egyszerű állítás helyett: én hiszem ezt, bárha előt-

(1) Speil, 351. o: "Mi úgy véljük, hogy az ember erkölcsileg köteles magát a bölcsességnek alája rendelni, akárhol találkozik is azzal. Ha az egyházi atyáknál bölcsesség van, akkor ezek, mint amannak tanítói tekintélyek is." – Ezen esetben Platón, sőt maga Cicero is tekintélyek volnának a katolikus teológusokra nézve. De Speil homályos beszéde csak azon katolikus, bár soha teljesen keresztül nem vitt tételt akarja védelmezni, hogy az egyházi atyák hite és egyhangú írásmagyarázata kötelező tekintély minden időkre nézve.

375

tetek képtelenségnek tetszik; az megtörtént, meg kellett történnie, pl. a mi Urunk feltámadásának egy magasabb világrend törvénye szerint; tehát csak az apostol értelmében való beszéd, aki csak a keresztre feszítésben dicsekszik isteni bölcsességgel, "mely a zsidóknak botránkozás, a pogányoknak esztelenség". De Tertullianus abban kifejezője a római egyháznak minden időben, midőn a tökéletes igazság örök birtoklásának büszke érzésében így buzog az eretnekek ellen: "Tegyük fel, hogy azok nem ellenségei az igazságnak – mit alkudozzunk mi az olyan emberekkel, kik maguk beismerik, hogy még vizsgálódnak. (1) Ha ők még keresnek valamit, akkor még semmi bizonyost nem találtak, s eszerint az is, amivel eddig bírni látszanak, csak az ő kételyüket mutatja. Miután ők még keresnek, még semmijük sincs: mivel semmijük sincs, semmit sem hisznek, tehát nem keresztyének. (2) Minő közös van Athén és Jeruzsálem közt! Ami az Akadémia és egyház között! Ami az eretnekek és keresztyének közt! A mi tudományunk a Salamon bölcsességéből származik. Ők lássák, akik egy sztoikus, platonikus és dialektikus keresztyénséget hoztak létre. A Krisztus szerint nem szükséges nekünk a kíváncsiság, az evangélium szerint nem kell a vizsgálódás. Mivel mi hiszünk, a hiten túl egyebet nem kívánunk". (3) Így a pápák is, midőn az egyház első rendszeres tudománya, mint skolasztika az Arisztotelész-féle bölcsészet formuláiban megalakult, hogy a múltnak minden ábrándos képzete mellett az egyház hithagyománya az ő ésszerű szükségességében felismerhető legyen, az Arisztotelész műveinek olvasását kiközösítéssel fenyegették. De amint Tertullianus a pogány tudományosság elleni harcot, ennek egész műveltségóvel felkészülve folytatta, és amint

(1) De praescriptt. c. 14: – "qui et ipsi adhuc se quaerere confitentur."

(2) Oly találóan jellemzik ezen szavak egy magát csalatkozhatlannak képzelő hierarchia papi dölyfét, hogy Speil (352. o.) egész gyermeki módon magáénak vallja, mintha még mindig "találó volna a protestáns tudományosság ... [és] a protestantizmus ellen, mely Hase szerint törekszik eszményi egyházzá lenni."

(3) Tertul. ib. c. 6: "Nobis curiositate opus non est post Christum, nec inkvizícióne post evangelium. Cum credimus, nihil desideramus ultra credere."

376

ezzel egykorúlag Alexandriában egy keresztyén iskola alakult, mely úgy vélekedett, hogy a jóságos Isten a zsidók számára a prófétákat, akkor éppígy a görögök számára a bölcsészeket küldötte, azért hogy azok a törvény, ezek a bölcsészet által megigazuljanak, s a Megváltó eljövetelére előkészíttessenek: eszerint a római egyház is beléegyezett a scholasztikának a "bölcsész" iránti tiszteletébe, ki mint Keresztelő János mellett a Krisztus előhírnöke, a legfensőbb emberi, sőt néha öntudatlanul az isteninél is magasabb tekintély gyanánt tartatott.

A clerus mindig szorgalmasan emlékezett azon borzadályos eseményre, melyet Hieronymus beszél, miszerint ő Isten trónja elé ragadtatva, azzal vádoltatott, hogy nem keresztyén, hanem a Cicero követője, amiért keményen megkorbácsoltatott, és az angyalok könyörgósére azon ígéret mellett bocsáttatott el, hogy többé pogány könyveket nem fog olvasni. A szent egyházi atya nem vette ezt ilyen betű szerint, s a klérus sem. A germán népek keresztyénné lételének kezdetén minden tudományos műveltsógnek annyira kizárólagos képviselője volt a klérus, hogy minden tudomány clergie-nek, a klérus tulajdonának neveztetett, ha mindjárt abban világiak is részesültek, amint a Nagy Károly fiairól mondották, hogy nagy klerikusokká lettek. Sajnálni lehet, hogy efelől a germán hősmonda csaknem elenyészett, s még az egyház kebelében keletkező német irodalom se fejlődhetett ki, amint különben ez a megváltó eposában, ezen valódi németté lett Krisztusban, mint szelíd népkirályban, ki az ő követőivei az apostolokkal széljel járt, jelenkezett; de ebben mégis csak a római egyház és nyelv tulhatalma bizonyult be, bárha nem hiányzottak a középkorban a gondolkodó fők elleni hierarchiai erőszakosságok is.

Gotschalk szász szerzetes korbácsütések által kényszeríttetett, hogy a Pál leveleiből és Ágoston irományaiból vett bizonyítékok alapján írott munkáját, mely lényegesen ez utóbbinak sajátságos dogmáját újította fel, tűzbe dobja, s mégis papi börtönben ínségre jutva halt meg. Abelard, mivel a skolasztika alapeszméjét komolyan véve, hinni csak a beláthatót, s a Szentháromság titkát legalább megérteni akarta: dicsősségének magaslatán, iratait máglyára, önmagát örökös hallgatásra ítélve

377

látta. (1) Roger Bacon, a modern természetvizsgálat prófétája, gondolatainak gyanus újdonsága miatt 10 évig szenvedett egy zárdabörtönben. És ennyiben nem volt középkori példa nélkül, hogy Galilei Rómában kényszeríttetett a Földnek a Nap körüli forgását, mint "Szentírás-ellenes, eretnek és esztelen véleményt" térden állva esküvéssel megtagadni. Legyen az bár költői adalék, hogy ő ezen hamis eskü után felállva mormogta: "e pur se muove", mégis mozog! – azért bizonyára ezt gondolta, s az inkvizíció a visszavonás dacára a maga módja szerint börtönre is ítélte, mindaddig, míg az a Szentatya előtt helyesnek látszik. (2)

(1) Speil (353. o.) ezen dolgot a következő kérdéssel eligazítottnak véli: "Nem érzi-e Hase, hogy mily ellenmondás ez: a belátottat hinni, a titkot megérteni?" – Az első bizony éppen a skolasztika alapeszméje, "credo ut intelligam." A másodikra vonatkozólag, amennyiben a titok kijelentetett, lehet szó ennek bizonyos értéséről is. De ami fentebb csak mint történelmi tény volt említve az Abelard sajátságos irányának jelzése végett, annak kapcsán itt semmi hangsúly nincs azon, hogy vajon lehetséges-e, hanem az mint a hierarchiai erőszak példája van felhozva, hogy a tudomány embere irományait elégettetni, s magát örökös hallgatásra kárhoztatva látta.

(2) Reumont A. szerint (Beiträge zur ital. Gesch. B. I. 303) Galilei a világegyetem rendszeréről való párbeszédében Simplicio költött személye által a Föld mozgását látszólag megcáfoltatta. VIII. Orbán ezáltal személyesen is ingerelve volt, mert a jezsuiták azt hitették el vele, hogy Galilei a Simplicio név alatt őt gúnyolta ki. Hogy a fogoly a kínzásnak alávetve, vagy azzal csak fenyegetve volt, még nincs eldöntve. A Civilta Cattolica (1864. Feb. p. 728.) az ő vétkét abban találja, hogy rendszerét terjesztette. Én nem vonom kétségbe, hogy akkor még protestáns teológusok is a Józsué iránti tiszteletből kötelezve érezték magukat a Földet az ő nyugalmas állapotjában megtartani, ezt mi még az újabb időben is tapasztaltuk. De az csak vélemény volna véleménnyel szemben, esetleg egy rendőrileg hatalmas vélemény egy tudományosan hatalmassal szemben, de a protestantizmus egy napot sem késett volna a jobb meggyőződésnek helyt adni – míg a római egyház, bárha az ily nézetek nem tartatnak is csalhatatlanoknak, mindazáltal a csalhatatlanság bizonyos látszatának megőrzése végett kényszerítve látta magát azt megtartani, míg végre 1820-ban Settele egy csillagászati művének kiadásakor, hosszas tanácskozás után Rómában a Föld mozgása megengedtetett azon feltétellel, hogy egy jegyzetben a Galilei elleni eljárást megmagyarázzák mint amely az akkori gondolkozásmóddal megegyezett, s amelyet az ő ingerlő alakja okozott. Speil, 353. o: "Galilei érthető módon egyetlen protestáns polemikából nem maradhat el." – Hát nem is! "Mindazonáltal úgy ezen eseménnyel, amint a Winkelmannéval is sajátságos zavarba jön. Midőn az előbbi tagadásának s a másik áttérésének őszinteségét kétségbe vonja, mindkettőt közönséges képmutatóvá teszi." – Vallásos téren mi egyiket sem becsüljük valami nagyra, de ugyan nincs-e valami átmenet a vértanú és képmutató közt? Azonban Speil ezzel vigasztalja magát: "Galilei mint valóban nagy férfiú nem tarthatta magát csalhatatlannak, ezért nem vonjuk kétségbe, hogy a megtagadást éppoly őszintén tette, mint Fénelon." – Ezek szerint ő a fizika dolgában az inkvizíciót csalhatatlannak tartotta! "Az ő iratai az Index új kiadásából kihagyattak, mivel a "donec corrigantur" feltétel [míg ki nem javíttatnak] a későbbi tudományos vizsgálatok nyomán beteljesült, miután ezeket a kezdetben csak hipotézis gyanánt felállított tételeket bebizonyították." – Nocsak, mi is "javíttatott ki," tényleg a Galilei iratai?

378

Ez az inkvizíció, a római egyház rémuralma, amióta ez az egyeduralmat félteni kezdette, börtöneit már a reformáció előtt megtöltötte, s máglyáit fellobbantotta. Azonban a hierarchia sok olyan dolgot, mely által nem volt közvetlenül megtámadva, nem bántott, vagy elnézett; a XV. század irodalma tele van a legmerészebb, az egyházi tételeken túlszárnyaló eszmékkel. A második húsvét, a klasszikus ókor feltámadása, mely szépségével és veszélyével együtt tiszta emberi műveltséget hozott újból létre, az egyházi tanintézetekből indult ki, s az egyház némely főnökei örömmel üdvözölték; a kolduló barátok, kik korlátozott eszükkel ezen "új pogányságnak" ellene szegültek, mint vakoskodók gúny tárgyává lettek.

Csak miután a reformáció által a szellemek különváltak, s a római egyházzal szemben a belőle kimenekült szabad szellem mint idegen hatalom lépett fel, kezdődött el Rómában a gondolkozástól és irodalomtól való rettegés. A tiltott könyvek római indexe, amelyben a könyvek vagy általánosságban tiltva vannak, vagy addig, amíg kijavittatnak – egy sötét, még mindig fennálló, (*) még mindig növekedő emléke ezen félelemnek. A kolduló szerzetesek eretnekkiabálásaikkal igazat nyernek, s a felvilágosodott férfiak, kik felettük győzelmesen haladtak át, irataikban örökös hallgatásra kárhoztattatnak. Még a hierarchia főnökeinek sem kedveztek. Aeneas Sylvius korábbi iratai, bárha II. Pius [ugyanő, pápa korában] azokban minden kétségest visszavont s önnön magáról mondott le, mégis az indexbe soroztattak, éppígy Erasmusnak az új testamentumhoz készített, s X. Leó által ünnepélyesen helybenhagyott jegyzetei, sőt IV. Pál

(*) 1966-ban VI. Pál pápa úgy határozott, hogy az idők változásának engedve az indexet nem adja többé ki. Ezután is fennmaradt mindenesetre a lázadó teológusokkal szemben alkalmazott elhallgattatás és a mű kárhoztatásának gyakorlata. [NF]

379

még azon reformtervezetnek sem kedvezett, melyet III. Pál alatt ő maga fogalmazott. Az inkvizíció keveset törődött az erkölcsökkel, az eszméket üldözte. Sarpi Pál így ítél róla; "Soha alkalmasabb titkot nem fognak kitalálni, hogy az embereket ostobákká tehessék, azon ürügy alatt, hogy kegyesebbekké teszik őket".

Ezt a szándékolt szellemgyilkosságot nem lehetett feltétlenül kierőszakolni, még Spanyolországban és Ausztriában sem; a könyveket nem lehetett olvasatlanul megsemmisítni, bárha némelykor ez is megtörtént. IV. Pál az eretnek könyvek olvasását még avégett sem engedte meg, hogy azokat megcáfolják, s csak a generális inkvizíciónak tartotta fenn ezen veszélyes feladatot; mégis megbízható tudósoknak mindig megengedték, vagy elnézték a tiltott könyvek olvasását, hogy az ellenséges hatalmakat legalább megismerjék. A jezsuiták nekem mosolygó büszkeséggel mutatták a Collegium Romanumban az angol, német s kivált a francia legveszélyesebb jellegű irodalom egész gazdag gyűjteményét. Még a szerző nagy művészi és nemzeti jelentősége sem engedi meg mindig a tilalom foganatosítását. Dante ugyan nem volt titkos eretnek és összeesküvő, amint az újabb korban szíves beleegyezéssel kiderítették, hanem az egyháznak a költők közt elsőszülött fia, pedig ő oly borzasztó ítélőszéket tartott a hierarchia megromlott elemei felett, hogy ezek bizonyosan örömest elkárhoztatták volna a Divina Comediát – legalább is a tisztítótűzre, ha Olaszhon, sőt az egész művelt világ a nagy költő homlokát oly dicsfénnyel nem övezte volna, mely felett még a pápának sincs hatalma. (1) A Dekameron némi joggal a tiltott könyvek közé van sorozva, de még a régi, a pápai-osztrák Olaszországban is folytonosan újabb meg újabb kiadásai jelentek meg. Boccaccio márvány mellszobra a Capitoliumon, valamint a Monte Pincio pompás sétányán van elhelyezve Olaszhon más nagy férfiai között; még Galilei sem hiányzik onnan, s mindeniknek márványfejét ifjú babérlomb árnyékolja.

A katolikus egyház a reformációtól fogva nem szűnt meg a történelem tanulmányozását s a dialektikai éleselméjűséget iskoláiban ápolni; szüksége volt mindkettőre, hogy úgy a protestáns

(1) Rómában mindazáltal némely versszakok megsemmisítése nélkül a Divina Comedia nyomtatása l791-ig tiltva volt.

380

teológiával vívott harcban, mint általában a művelt népek közt megállhasson. Ez a harc úgy is, mint nemes verseny, némely jelentékeny művet hozott létre, s így némileg kárpótlásul szolgált a szabad szellem áldozatáért, melyről mi legalább elismerjük, hogy a katolicizmus hozza a reformációnak. Flacius a reformáció epigoni korszakának zavarában egy egyetemes, s elejétől végéig forrásokból merített egyháztörténelem egybeállításához fogott, s azt a XIII. századig ki is dolgozta, századonkénti osztályozásáról centuriáknak nevezve. A katolikus egyház kénytelen volt a "Sátán centuriáit" használni, míg ezt egy katolikus történelem által nem pótolták. Baronius pótolta ezt, és miután a vatikani levéltár sokkal gazdagabb forrásai álltak rendelkezésére, túlszárnyalta. Mind a két mű a történelemírásra nézve idegen célt tűzött maga elé: a másik egyházra a Krisztustól való elszakadást rábizonyítani, s mégis a kettő által jutott először az egyház az ő ezeréves eseményeinek kifejlett tudatára.

Franciaország egyháza épp annyira a reformált teológiával való ezen versenyzés, mint művelt világirodalma által a katolikus teológia klasszikus korát élte át, melyet az egyházi atyák s mindennemű kútforrások gyűjteményének tudós kiadása, főleg a Szent Mór zárdájának művei, szabadelvű történelembúvárlat s művelt történelemírás és emelkedett ékes nyelven írt udvari teológia jellemez. De ezen szerzők legszellemesebbike, Pascal, mint Isten országának közvetlen tagja, ennek helytartójával s a jezsuitássá lett egyházzal meghasonlott, s mindezek semmit sem voltak képesek tenni egy keresztyénellenes irodalom elharapódzása, az istentagadó forradalom hirdetése ellen.

Nem a forradalom féktelensége és vadsága, hanem a szabadság a tudomány éltető levegője nyilvánul meg abban, hogy a kutató elme semmi külső korlát által nem gátolva oly messze hatolhasson, ameddig csak az emberi gondolat érhet; ezt a szabadságot a katolicizmus a maga teológiájától megtagadta, ez kénytelen örökre igaznak tartani azt, mit az egyház oly sokféle fejlődési korában s a szükség idején igaznak nyilvánított, s hozzászokni, hogy a meggyőződés parancs által szabályoztassék, sőt a pápaság még a katolikus korlátokon belül is önkényes rendeletei által az erekben való mozgást megakasztotta. A teremtő művészi lélek egy gazdag népélettől és

381

nagyszerű nemzeti emlékektől lelkesítve még az inkvizíció alatt is élheti tavaszkorát, bárha ilyen légkörnyezetben a géniusz szárnyai soha sem képesek teljes erejükben kiterjeszkedni. Csak protestáns talajból növekedhetett Shakespeare az ő sajátságos alakjainak egész világával, melyek mind oly magvasok és elevenek, mintha a jó Isten teremtette volna őket, s engedné felettük az ő örök erkölcsi törvényeit uralkodni. Spanyolországban csak Calderonnak volt lehetséges az ő virágillattal és tömjénfüsttel, lelkesültséggelé és vidám játékkal teljes csudavilágával egy ódon kereszt iránti áhítat, mely egy töredelem nélküli szívnek is minden bűnét eltörölve, erkölcsi emelkedettségében éppen csak ezen érzelembe megy által: a mi legnagyobb szerencsénk is csak álom, s nem marad egyéb számunkra, mint a boldog napok édes emléke! Mégis mmd kettő rendkívüli lelki tehetségekkel megáldott szellem volt. (1) Fenelon a szenteknek a benső életre vonatkozó maximáiról írott művében, az ő szellemi barátnéjának, Guyon asszonynak

(1) Goethe (Kunst u. Alterthum 1822. B. III. H, 3. l. 131): "Calderon több művében láthatni a magasröptű férliut arra kényszerülve, hogy a sötét tévelygésnek hódoljon, és az értelmetlenségnek művészi értelmet kölcsönözzen, miért mi magunk is a költővel magával boszantó meghasonlásba jutottunk, mivel az anyag sért, mialatt akivitel gyönyörködtet. Ezen alkalommal beismerjük nyilvánosan, amit titokban már gyakran kimondottunk: a legnagyobb földi szerencsének tekinthető, melyet Shakespeare élvezett is, hogy ő protestánsnak született és neveltetett. Mindenütt úgy jelenik meg ő, mint ember, az emberivel teljesen bizalmas lábon állva, tévelygést és babonát maga alatt lát, és csak játszik azokkal, a föld feletti lényeket kényszeríti, hogy az ő vállalkozásának szolgáljanak; tragikai kísérteteket, tréfás kóborlelkeket használ fel céljaira, melyben a végén minden egyesül, anélkül, hogy a költő valaha zavarba jönne, hogy a képtelent istenítenie kelljen – a legszomorúbb eset, melyben az értelme felől tudattal bíró ember csak juthat!" Az újabb időben vállalkoztak némelyek, hogy őt katolikussá tegyék, s szerintük ő a katolicizmus iránti buzgóságát csak a katolikusok üldözése miatt nem nyilvánította ki: A. F. Rio, Shaksp. a. d. Französ. v. K. Zell Freib. 1864. Hist. pol. Bl., 1867. B. 59. H. 5. f. Tüb. Quartalschr. 1865. II. 1. "Ha kevés tényleges bizonyítékunk van is erre, mégsem hiányzik egészen, míg annak elfogadására, hogy Sh. protestáns költő, minden tényleges alap hiányzik". – Bizony "semmi bizonyíték nincs," az ő történelmi nézetének és költészetének protestáns szabad szellemén kívül, eltekintve még az Erzsébet királyné birodalmára vonatkozó jóslattól is a VIII. Henrikben.

382

túlzott szeretetét, mely soha sem tudott betelni az Isten előtti önmegsemmisítés paradox kifejezéseivel, a Megváltó iránti szívélyes, minden önzést elnémító odaadásra vezette vissza, amint az a jobb szentek s egyházi atyák életében és nézeteiben feltalálható. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján történt, hogy Fénelon Cambrai-ban katedrálisának szószékébe akart lépni, ekkor berohan a testvére a brévével, mely a Szentek maximáiból 35 tételt mint tévest kárhoztat. Fénelon mélyen meg volt rendülve, de összeszedte magát, megváltoztatta prédikációjának záradékát, beszélt azon kötelességről, mely az Istentől rendelt felsőbbség ítéletének teljes hódolatot parancsol, felolvasta a kárhoztató brévét, melynek mint az isteni akarat visszhangjának ő magát alája rendeli, s intette a gyülekezetet, hogy magát ehhez tartsa. Ő maga erre könyvét egy püspöki körlevélben megátkozta, olvasását megtiltotta, s az összeszedhetett példányokat palotája udvarán megégettette.

Mi már elismertük azt, hogy Fénelon az ő önmegtagadó alázatosságában a katolikus magaviseletnek éppoly eszményképe, mint amilyen ragyogó példaképe a protestantizmusnak Luther Wormsban, kiről a pápai nuncius azt állította: oly sok rosszat tanult, hogy ezer eretneket meg lehetne azért égetni. Ha a két tényt egymással összemérjük, ha úgy tekintjük azokat, mint a keresztyéni cselekvés mintáit, mind kettő erkölcsileg egyenlő magaslaton állhat, de a wittenbergi tanár tette, aki a császár és a birodalom előtt a száműzetés és kárhoztatás kilátásával Isten Igéjében alapult meggyőződése mellett rendíthetetlenül megáll, mégiscsak sokkal jelentősebb fordulópontot képez az emberiség történelmében, mint az érseknek feltétlen és saját meggyőződését feláldozó hódolata. Mert ugyan kinek vetette magát alája? A katolikus teológia sem állította eddig, hogy a pápának egy könyv felett mondott minden ítélete csalatkozhatlan; és egy ily állítás által megdönthetetlen cáfolatoknak tenné ki magát. A pápának egy könyv vagy személy felett kimondott ítélete főpapok és tudós tanácsadók kongregációjára szorul, kiknek vizsgálatára s ennek eredményére még az egyes kiátkozó brévék is hivatkoznak. A kérdéses esetben volt a a francia udvarnál egy párt, mely az Isten iránti önzetlen szerete-

383

tet (mely nem kifejezetten az örök üdvösségért buzgott) veszélyes rajongásnak tartotta, emellett szerepet játszott Franciaország másik magas szellemi tehetségekkel ékeskedő egyházi fejedelmének, Bossuet-nek Fénelon iránti féltékenysége is. Ez a párt a különös politikai viszonyok kedvezése mellett nyomást gyakorolt XII. Incére, aki hosszas ellenállás után engedett, miután személyesen úgy vélekedett, hogy Bossuet hibázott a felebaráti szeretet hiánya miatt, Fénelon pedig az Isten iránti szeretet túlságos mértéke által. – Mintha ennek "túlságos mértéke" lehetséges volna, ahol annak igazi lényegét egy ily bölcsesség felismeri! Eszerint egy könyv kárhoztatás alá vettetett, melyben nem csak minden kegyes keresztyén, hanem minden hívő katolikus is épülést találhat, és Fénelon egy ily cselszövénynek vetette magát alája. Mindazonáltal az ő tette erkölcsi tekintetben magasztos fényben tündököl, mivel következetes s egész tiszta áldozári életének folyamában oly természetszerű, hogy egyenesen azon csudálkozott: miként lehet valaki bizonytalanságban afelől, amit ilyen esetben tenni kell? Neki bizonyára lett volna hatalma a római szék ellen veszélyes lázadást támasztani, de bensőjében meghajlott. Hanem az ő eljárása általános maximaként érvényre emelkedve az emberi szellem előhaladását minden, a vallással csak egy kicsit is rokon ismeretekben is nehány római tudósnak (vagy nem tudósnak) s azok múlékony érdekeinek dobná áldozatul.

A jezsuita iskolákban, ahol a katolikus népek a XVIII. század közepéig nevelkedtek, és a jezsuita irodalomban birtokoljuk mi a katolikus tudományosság legáltalánosabb kifejeződését a reformáció után. Ezen irodalomnak nem hiányoznak tudós, a maguk nemében ügyes férfiai. Az egzakt tudományokban, ahol a vallásos hit kevésbé jött szóba, némelyek vizsgálódásaik pontossága által jeles szolgálatokat tettek. Ha az erkölcsi tudományok, s különösen a teológia mezején kivesszük pl. Marianát demokrata szellemű politikájával, Bellarmint mint tudós polemikust, Suarezt minden szentsége mellett, és Escobart csábító moráljával, akkor ezen a téren csak középszerűséggel, korlátoltsággal találkozunk, még történelmi munkáikban is, melyek egy társulat együttműködése által mégis több nemzedékeken keresztül becses kútforrások lesznek. Ők jelenleg is kérkednek azzal, hogy legelőször a Jézus

384

társasága kebeléből támadtatott meg a boszorkányüldözés. Spee Frigyes, egyszersmind kedélyes költő, Würzburgban egy ifjú leány ártatlan gyónása és kivégeztetése által megrendülve, támadta meg (mindenképpen az elsők egyikeként) ezen borzasztóságot, de ő is csak névtelenül merészelhette ezt, s ezért rendje részéről terhes gyanúsításoknak volt kitéve. A szellem szikrája ezen rendben soha sem pattant ki, de legalábbis az e rend számára neveltekben a tűzkártól való félelem miatt korán eloltatott. A teológiai kiképeztetéshez a régibb szabályok szerint legalább hároméves bölcsészeti tanulmány tartozott, s mégis ugyanezen szabály szerint ennek tanításánál nem volt szabad az elvek feletti kérdést érinteni. Derék filozófia lehetett ez! Ők arra is sokat adtak, hogy szolgáik ne tanuljanak meg olvasni, midőn e tekintetben Szent Ferenc hasonló tilalmára hivatkoztak. Amit ez utóbbi szent együgyűségében és azokra nézve akart, azt a jezsuiták világi okossággal foganatosították. Ők a népeket sem tanították olvasni; a régi nápolyi királyságban, mely oly hosszasan a jezsuiták által, vagy azoknak szellemében kormányoztatott, száz egyénre két olvasni tudót számítanak. Amint ők rendjükhöz tartozó korábbi tudósaik tekintélyénél fogva megállapítják, hogy mi a megengedhető cselekvés, éppen úgy azt is, hogy mi igaz a hitet illetőleg. Pater Roh a teológiai irodalom mezején a rend helyreállítása után mutatkozott terméketlenségüket igen szépen azzal mentegette, hogy a teológiában tulajdonképpen nincs semmi több tennivaló, miután oly sok tudós ember írt e tárgyban. Eszerint ők a híres szónok Klinckowström páter beszédénél maradnak: "A hit (most már a pápában) az egyetlen szükséges felvilágosodás."

Jellemző, hogy a restaurált Franciaország hangadó egyházi írói majdhogynem semmi teológiai műveltséggel nem rendelkeztek, és az egyik, ki a lelkészi karhoz tartozott, az egyházzal meghasonlott. Chateaubriand keresztyénségi géniusza Franciaországban úgy tűnt fel, mint a szivárvány a forradalom vérözöne után. Chateaubriand vicomte a francia álfilozófia hitetlenségében nőtt fel, a forradalom vérpatakja, s ínségben elhalt anyjának könnyei által lett az egyház lovagjává. Tövises, nem eszmeteljes út ez a hitre. "Sirtam és hittem." De egész Franciaország sírt, vagy legalább volt oka sírásra, s a népnek nemesebben gon-

385

dolkozó része sóhajtozott a keresztyén vallás vigasztalása után. Chateaubriand céljához képest sok szépet hozott létre, mely nem annyira a katolicizmus, mint a keresztyénség, sőt általában a vallásos érzület és megszokás tulajdona. Ő kimutatta, hogy a művészetben és tudományban oly sok dolog, ami a vallástalan Franciaországra hatást gyakorolt, a keresztyénséghez tartozik, s ennek művészeti teremtményei a klasszikus ókor legfenségesebb emlékeivel a versenyt kiállják. Ő az érzelmeket és képzelgéseket gondolat gyanánt, a magasívezetű münstereket, festett ablaktáblákat, repkénnyel benőtt kolostorokat bizonyíték gyanánt fogadta. Ezzel magyarázható úgy azon jelentékeny hatás az érzelemre, melyet irományai egy ideig kifejtettek, mint az, hogy maga a szerző is a nemzetnek ezek által meggyőződést nem nyert részéhez tartozott, miként ezt a síron túli életről írt emlékirataiból láthatni, hogy egész életén át habozott a hit és hitetlenség között, az ő keble, vagy inkább képzelőtehetsége, két egymástól távozni törekvő időszak szellemeinek küzdőtere volt, melyeket ő ismét össze akart egyeztetni.

De Maistre, a piemonti diplomata, dicsérte a katolikus egyházat, mint amely szükséges a forradalom legyőzésére, azt állította, hogy ennek dogmái az általános világtörvények istenített kifejezői, a pápa a megszemélyesített gondviselés, és ő a katolicizmus küszöbön levő fejlődésének előérzetében élt; a kijelentés kijelentésében, melyben vallás és tudomány egymással kibékülnek. Mindazonáltal az ő képzelgésének fellengzős szárnyalásából néha visszaesve, úgy tűnt fel saját maga előtt a katolikus egyházban, mint egy sas, mely szárnyaival a kalitka vasrudait verdesi, s francia nyelvével mégis Itália fiának érezve magát, intő jósává lett Piemont nemzeti hivatásának, még a forradalomhoz csatlakozó királyszövetség árán is. (1) Nem találtunk okot Montalembert-ben mint egyháztörténetíróban lelkiismeretes forráskutatásait magasztalni, de ő fényes szónoki tehetségének ajándékát egyházának szentelte, s megkísérelte

(1) Az utóbbi: Correspondence diplomatique de J. de Maistre 1811–17. publiée par A. Blanc. Par. 1861. szerint.

386

a katolicizmust mint a nemzetiségek védőszentjét a népek szabadságával testvériesíteni – s e tekintetben ő Lamennais-nek még mindig hű tanítványa, amíg ez utóbbi saját magához híven megmaradhatott.

Lamennais akkor is, midőn XII. Leó hálószobájában a feszület mellett még csak az ő képe függött, és a tunyaságában leghatalmasabb ellenség, nem a keresztyénellenes irány, hanem a vallási közöny ellen a nagyszerű csatát megnyerte, a katolikus egyháztanban csak az egész ókor által keresett, az Istenemberben s ennek földi helytartójában megszemélyesített észt tisztelte, melynek minden pusztán alanyi ész magát kénytelen alárendelni. Franciaország őt az "utolsó egyházatyának" nevezte. De midőn ő a magát a királyi kegynek eladó egyháznak nyomora által megindulva, egy olyan egyházat óhajtott, mely ismét szegény, és mint az apostoli, szabad, és amely az apostolfejedelem utódainak épen nem tetszett: akkor őt a nép nyomora iránt érzett szánalom ennek dicsőítésére vezérelte, s látta az egyik oldalon a pápaságot, a másikon az emberiséget állani.

A jelenlegi francia egyházban nem hiányzik a harcias, sem pedig az épületes irodalom. Dupanloup orleans-i püspök az ő finom akadémiai műveltségével a római egyháziasság iránti buzgó lelkesültségéből a zsinat alatt kiábrándult, míg Veuillot, a pápaság világi védnöke, aki Julianus apostataként a pogány klasszikusokat a keresztyén ifjúság tantervéből ki akarta rekeszteni, még sokkal tüzesebbé lett. Megjelent az egyházi atyáknak százkötetes kiadása is. A solémes-i új bencések álmából mégis napvilágot láttak a régi egyházi irományok némi maradványai. Emellett egy apostoli misszionárius és tiszteletbeli kanonok egy hinterwaldi német ifjú irkafirkáját, mint az amerikai veresbőrűek irodalmi nyelvének jelképes jegyeit, államköltségen kiadta. (1) De Renannak az Énekek énekére vonatkozó valóban tudományos műve, annyi ünnepelt kalandosság után, a római indexben azonnal tiszteletbeli helyet nyert, még a Jézus életéről írt regény előtt. A párizsi teológiai kar, mely egykor a világnak legfensőbb tudományos hatósága volt, a Sorbonne-ba ismét visszahelyeztetett, de csaknem tanítványok nélkül, ennek dékánja, Maret surai püspök a régi tudós

(1) Domenech: Manuscrit pictographique Américain précedé d'une notice sur l'ideographie des Peaux-Rouges. Par. 1861.

387

gallikánokhoz nem méltatlanul védelmezte az egyház szabadságát az egyeduralomra törekvő pápaság ellen.

Az egyetem mint intézmény az ő szabadságával és tudományosságával, egykor a középkori egyház kedvenc gyermeke, a modern katolicizmus előtt nem kedves: mi ezt Németországban a giesseni katolikus teológiai fakultás tervszerű szétrombolásánál elég alaposan tapasztaltuk. (1) A francia klérus a püspöki papnöveldék börtönlevegőjében mint egy más világkorban, de gyakorlati épületes munkásságra növeltetik, mely még mindig hatalmat képes gyakorolni a parasztok és nők felett. A belgiumi püspökök egy nagyszerű segédeszközre határozták el magukat, egy általuk dotált és uralt egyetem alapítására, melynek jelentősége nem annyira a papság tudós növelésére, mint az egyetemes magasabb műveltség feletti uralkodásra volt szánva. Ezen katolikus egyetem Löwenben volt azon forradalomban nyújtott segítség ára, mely által a katolikus Belgium a protestáns Hollandiától elszakíttatott.

A német püspökök nem szerezhetnek maguknak hasonló érdemet. Mindazonáltal a katolikus egyletek egyetemes gyűlése Aachenben (1862) elhatározta, hogy Németországban is egy független katolikus egyetem alapíttassék, melyen minden tudomány az államhatalomtól egészen függetlenül, az isteni kijelentéssel öszhangzásban s a katolikus dogmákra vonatkozó tájékozottsággal adassék elő. A tanárok, csupán a német püspökség által meghíva, a tridenti hitvallásra ünnepélyesen megesküdjenek, s a katolikus hit iránti hűségüket ezen ünnepély koronkénti megújí-

(1) A. Lutterbeck, Gesch. d. kat. theol. Facultät zu Giessen. 1860 Azon eredménnyel: "Mi fog ott a katolikus teológiával történni, s miképp menthetni meg azt mint tudományt a teljes pusztulástól!" Ugyanazon mainzi püspök, aki 1841. az ő "tanszabadság"-ról való nyilatkozata által a teológiát hallgatókat az utolsóig kényszerítette Giessen elhagyására, s Mainzban az ő tanintézetének látogatására, azt állítja (W. E. Ketteler: Freiheit, Auctorität u. Kirche. Mainz, 4. Aufl. 1862. 177. o.) "Mentől mélyebben hatolunk a történelembe, a természetbe és saját lelkünkbe, annál inkább megismerjük, hogy mily isteni a mi (katolikus) hitünk... A katolikus tudomány nem egy iskola, egy időszak, egy rend teremtménye: ez voltaképpen világtudomány, mint ahogy az egyház világegyház. Ez jelenleg már 1800 évet foglal magában (a brahmanok, sőt a kínaiak tudománya még sokkal régibb), egyik ismeretről a másikra lépve" (amennyiben ezt a pápa megengedi).

388

tása által tanúsítsák; az ifjak a régi bursák zárdai fegyelmében katolikus alázatra és hűségre neveltessenek lelki üdvük veszélye nélkül, mely a régi államegyetemeken, sőt a jog szerint kizárólag katolikus egyetemeken is fenyegetve van. (1) Aachenben azonnal egy bizotíság neveztetett ki, s a katolikus nép áldozatkészségéhez egy felszólítás és program intéztetett, segélyadományok jegyeztettek be, s minden lelkészt figyelmeztettek, hogy ezen vállalkozás sikere végett legalább egy misét mondjon. A Szentatya a maga áldását adta erre, s a kölni érseket két másik püspökkel mint képviselőit ezen ügy keresztülvitelére kinevezte, mely mint nagyszerű katolikus tett üdvözöltetett, "ennek minden katolikus kebel örül,

(1) Hist. pol. Blätter, 1863. V. füz. 331. o: "A tudomány a katolikus egyház alól egészen felszabadította magát, s halad saját útján. Ezért a tanítás a mi egyetemeinken általában nem katolikus szellemű. Ha a dolog tovább is így megy, akkor a katolikus szülők mostan tanuló gyermekei, mikor jövőben ők maguk családot alapítanak, nem lesznek többé valódi katolikus atyák." – Ez bizonnyal így történhetik, de az ok nem az egyetemekben van, hanem az egész modern műveltségben. Azon állítás ellen (Dr. Clemens), hogy a bölcsészet köteles magát a katolikus dogmákra nézve betájolni és azokhoz alkalmazkodni, a tübingai kar (Dr. Kuhn) a tudomány igazi szabadságát védelmezte, "hogy mindenik saját elvei szerint műveltessék, akkor a dogmával történő összhangzás magától létrejön." A szentszék ezt határozta: minden tanításnak, különösen a Syllabus 11–14 §-ra vonatkozó filozófiát illetőnek ad verae germanaeque catholicae doctrinae normam kell történnie. A német egyetemek elleni panaszok közt nevezetes a katolikus professzorok csekély száma is, miszerint "az egész porosz monarchiában egy nyugalmazott és egy fizetésnélküli professor kivételével az orvostudománynak egyetlen rendes vagy rendkívüli professzora sincs, aki katolikus volna." – Bizonyára az a helyzet, hogy katolikus vallású orvosok nem voltak hajlandók, vagy nem találtattak alkalmasaknak, mert a porosz kormány semmiképpen nem fél, hogy egy katolikus sebész kése kevésbé élesen és szabályszerűen fog metszeni, mint a protestáns kézben. A mi jénai egyetemünk általában protestáns, s mégis van két rendes katolikus medicinae professor-unk, s örülünk, hogy őket magunk közt tudhatjuk, s emellett ugyanazon fakultásnál egy katolikus magántanár. Tanulóink is minden aggodalom nélkül látogatják a tisztán katolikus egyetemet Würzburgban. Ami pedig a katolikus és protestáns professzorok "egyenlő számát" illeti, (Denkschr. ü. d. Parität d. Univ. Bonn. Freib. 1862.) a bonni egyetem gondnoka a katolikus tanulóknak azt felelte: ez annyit tenne, mint a tudomány gyökereit fejszével kettévágni.

389

egy katolikus főtanoda alapítása az egyház szabadsága végett minden eddigi küzdelmek koronája." De némi aggodalom is támadt, hogy a világi tudományok, mint amelyek természetszerű ismereten s sajátlagos elveken nyugosznak, a közvetlen hierarchiai uralom alatt nem fognak valami különösen felvirágozni, és az alaptétel, hogy minden tudomány a katolikus dogmákhoz alkalmazkodjék, általánosságának kétes világában igen felhasználható lesz arra, hogy a pártérdekek előmozdítására kiaknázzák. Az ily aggodalmakat ugyan csak egyesek s nagyon szerényen nyilvánították, mégis úgy tetszik, az e célra összegyűjtött összegből ítélve, hogy azok az aggodalmak (nem tekintve a német fukarságot, mely a nagyszerű nemzeti célokra történő önkéntes adakozásokban nyilvánulni szokott) a katolikus körökben nagyon is el vannak terjedve, úgyhogy már azon csendes beszéd is hallatszott, hogy csak jogi fakultással kell elkezdeni, vagy ezen pénzt előlegesen ifjú tudósok vagy olyan magántanítók segélyezésére kell fordítani, kik magukat a katolikus érdekek előmozdítására elkötelezni akarják. Ekkor Hahn-Hahn grófnő a nőket szólította fel maguk megadóztatására, már csak azért is, hogy a férfinem hallatlan jellemtelensége határok közé szoríttassék, és a Fuldában tartott püspöki gyűlésből (1869. október) egy felszólítás bocsáttatott ki, mely szorultságában azon határozottabb kilátást hirdeti, hogy Szent Bonifác sírjánál, távol a világ szórakoztató zajától, előlegesen egy teológiai és filozófiai fakultást alapít némely tanszakaikkal egyetemben.

A szabad katolikus egyetem prófétái rámutatnak a középkori független testületi szervezettel bíró egyetemek hatalmára és szabadságára, a jelenlegi, államhatalom alatt levő országos egyetemekkel szemben. (1) De a középkor állama éppenséggel különböző intézmények összetétele volt, melyek jól vagy roszul egymás mellett megfértek. Az akkori egyetemek jelentősége éppen azon alapult, hogy kevés ilyen egyetem volt, ezért Bolognában néha 10000 tanuló is volt mindenféle keresztyén nemzetiségekből; s hogy továbbá azon időben, mikor még szellem nem a sajtó érc-

(1) Hist. pol. Bl. 1864. B. LIV. H. 5. Azon eredménnyel: "A katolicizmus egyedül kész az egyetemnek szabadságát visszahódítani."

390

nyelvén beszélt, a tudomány és közvélemény felett ezen egyetemek élő beszéde uralkodott; és végül, hogy ezen egyetemek koruk értelmiségét képviselték, s annak előőrsét képezték. Az új katolikus egyetem kénytelen lenne először a csalhatatlan pápával, ennek Syllabusával, az Index szabályaival s a Civilta Cattolicával kiegyezni. Az állam felügyelete alatti német egyetemeknek is van szívükben némi kívánnivalójuk, de az ő tudományos vizsgálódásaik s tanításuk szabadsága általában annyira biztosítva van, hogy a papi párt inkább ezen szabadság miatt emel ellenük panaszt.

Azon törvényes függés helyett, melyben a hazai államkormány és az országgyűlés tartja, mely az egyetem költségét, amennyiben nem saját vagyonából tartja fenn magát, megszavazza, a katolikus egyetem a püspököknek s ezek előítéleteinek lenne alája vetve, melyektől a pápaság és jezsuita rend függőnek érzi magát. (1) Ezen szabad egyetem valódi értelme a tudomány rabszolgasága lenne, miután ez a római skolasztika álláspontjára vezettetnék vissza. Nehéz is volna a valódi német tudósok közt egy bölcsészt, történelemírót vagy természetvizsgálót találni, aki kötelezné magát, hogy semmi olyat nem kutat és tanít, amit valamely püspöki bizottság a katolikus dogmákra nézve következtetéseiben valamiképp veszélyesnek itélhetne. Belgiumban, egy csaknem egészen katoliluks nép közt a katolikus egyetem megteszi a magáét, hogy a nép pápista és szabadelvű része közt a szakadást fenntartsa, melynek fenyegető következményeit a protestáns királyság bölcsessége még eddig elhárította. Oly országban, melynek hatalma és felvirágzása attól

(1) Dr. Philips a frankfurti katolikus egyetemes gyűlésen 1863-ban így nyilatkozott: "Szabad egyetem az, mely az államtól függetlenül áll fenn, hol egyedül a magas püspöki kar állítja be a tanítókat s őrködik felettük." És tovább ezt mondja: "Az egyház nem szabad, mert a tudomány sem szabad. Most a vallás mellett mindenféle tudományokat tanítanak, mintha azok emellett jogosítva volnának, midőn ebből kellene kiindulniuk. Igaz, hogy nem létezik katolikus mathematika, de az egyén, aki tanítja, legyen katolikus, hogy más kérdésekben ne ítéljen visszásan. A katolikus éppúgy megfizeti adóját, mint a protestáns, ezért megkívánhatja, hogy tudománya az ő vallása, az ő nézete szerint taníttassék." – A protestáns nem kívánja ezt, hanem csak azt, hogy minden tudomány saját törvényei szerint taníttassék.) "Tehát nekünk minden katolikus tudományok gyűjtőhelyéül egy szabad katolikus egyetem kell."

391

függ, hogy a katolikusok és protestánsok egymás mellett békében éljenek, az államkormány, mely a katolikus egyetem fenntartására segédeszközöket nyújtana, felségsértési bűnt követne el. Ha ez megalapíttatik a hierarchia költségén, úgy az állam valódi szabadságának tiszteletére el kell azt tűrni, de tanéveinek, vizsgáinak s akadémiai előléptetéseinek polgári érvénye nélkül.

A klérus az Úr Jézusnak azon rendeletét: "menjetek és tanítsatok minden népeket!" néha mint teljhatalmat érvényesítette, hogy a grammatikát, logikát s mind a hét szabad művészetet is tanítsa, hogy azokat némely más tudományokkal együtt rabszolgaiakká tegye, és a tartományi püspökök a mi egyetemeink, a tudomány és a nemzetiség ezen talpkövei iránti idegenkedés mellett is azon részvételt többnyire tanúsították, hogy legalább hatalmat követeltek maguknak a történelem és bölcsészet tanszékeire nézve, hogy azokon katolikus szellemű történelem és bölcsészet taníttassék. Fenyegető határozatlansággal veti el IX. Pius azon véleményt, hogy a magasabb tudományos oktatásnak pusztán a püspöki papneveldék kivételével egyedül az államkormány által kell vezettetnie. (1) A protestantizmus a vallásos oktatáson és népiskolákon túl nem ismeri ezen igényeket, ezek felett sem csupán az ő lelkészi testülete által akar uralkodni, hanem az állammal, a községgel és a családdal jól szervezett közösségben kíván ennek kezelésében részt venni. A protestantizmusnak nincs szüksége a tudomány növendékeire (s különösen az egyház jövendőbeli szolgáira nézve) valami mesterségesen előállított légkörnyezetre, hanem nyugodtan rábízza őket az általános műveltség és szabad vizsgálódás folyamára. Midőn a pápával kötött würtembergi egyezség a tübingai egyetem katolikus fakultá-

(1) Syllabus §. 45. 47: "Postulat optima civilis societatis ratio, ut populares scholae ... ac publica instituta, quae litteris severioribus et educationi juventutis curandae sunt destinata, eximantur ab omni Ecclesiae auctoritate, moderatrice vi et ingerentia, plenoque civilis auctoritatis arbitrio subjiciantur." Schrader erre vonatkozó magyarázatában: "A nyilvános tanintézetek legfőbb vezetése, melyekben egy állam keresztyén ifjúsága neveltetik, az egyház jogai közé tartozik ... Ez kényszerítve volna minden hívőnek megmagyarázni, hogy azon iskolákat, melyekből az egyház tekintélye ki van szorítva, mint egyházellenes iskolákat jó lelkiismerettel látogatni nem szabad." – Tudvalevő, hogy ekképp is cselekedtek, ahol lehetett.

392

sának professorait a rottenburgi püspök önkénye alá helyezte, – az akkori püspök hivatali előde egyszer egy gyászbeszéd alkalmával Pálnak a korinthusiakhoz írott harmadik leveléből idézett, – az akadémiai tanács azt indítványozta (1857), hogy ezen professzorok többé a szabad tudományok képviselőiként nem tekintethetvén, nem képesek arra, hogy a tanács tagjai legyenek. Ez nagyon kemény ítélet lehetett éppen kitűnő tudományos műveltséggel ékeskedő pályatársaik irányában, mindazáltal csak azért volt téve, hogy a konkordátumot lehetetlenné tegyék; az olyan tanítók, kik helybenhagyott jegyzetekből kötelesek tanítni, s valamely pap által bármikor elbocsáthatók, legalábbis német fogalom szerint semmi esetre sem felelhetnek meg az akadémiai tanszabadságnak. Rómában legalább még fennáll egy teológiai akadémiai tanfolyam, de a kényeztetett teológiai fakultás, melyben az Alpokon túlról oly sok ifjú képeztetik, áttétetett a Collegium Romanumba, azaz a jezsuiták rendelkezése alá. Egyik évben úgy, mint a másikban a szorgalmi időszakban naponta 2 órán dogmatikát, fél órán egyházi jogtant, fél órán egyháztörténelmet tanítnak, mindent latinul; valami más, talán szentírásmagyarázat tanításáról semmi tudomást nem szerezhettem, az oltári szolgálatot a szemináriumban tanulják. Ami a dogmatikát illeti, mely négy éves tanfolyam, s melybe az újból jöttek minden évben felvétetnek, ezt megismerhetjük Perrone kilenc kötetre terjedő felolvasásaiból. Ebben nem hiányoznak bizonyára a Szentírásból vett helyek s az egyházi atyákból merített idézetek; de összefüggésükből kiragadva, célzatosan használva és magyarázva.

Róma mégis az egyházi tudományosság fő székhelye volt a XV. század kezdete óta. Némely itteni szerzetesrendnek, kivált a dominikánusoknak igen tekintélyes, s vendégszeretőleg kezelt könyvtáraik vannak. A vatikáni könyvtár a kéziratokat illetőleg a világ legjelentékenyebb könyvtára, a vatikáni levéltár az egyháztörténelemre a leggazdagabb forrásokkal bír. Még kortársaink között is láttunk tudós bíborosokat, és kik éppen tudományuk által lettek bíborosokká mint Mezzofanti, ki a nyelvek pünkösdi adományával bírt, és Angelo Majo, ki a szerzetesi épületességek felső irata alatt az egyházi, vagy világi ókor befehérített ősiratát ki tudta nyomozni, csakhogy az általa felfe-

393

dezett kincseknek (még a vatikáni könyvtár legfontosabbikának is) közzététele kissé könnyelműen történt. A barnabita Vercellone a latin biblia általa történt derék kiadásában a hagyományos szöveget a tudomány követeléseivel a lehetőségig kibékítette, míg a különböző olvasásmódok lelkiismeretes elősorolása a szöveg habozásait szemlélhetőbbekké tette, mintsem az a római nézet előtt kellemes lehetett volna. Wiseman angol bíboros is, aki általában római műveltségénél fogva ide számítható, finom észtehetségét felhasználta, hogy a római keresztyénség legrégibb emlékeit a modern katolicizmus érzelemszerű nézeteibe belészője, és az ő "emlékezések a négy utolsó pápára" című munkájában képes volt még a XVI. Gergely képére is szelíd világot vetni. A három olasz áldozár, Gioberti, Rosmini és Ventura, kiknek ihletett reményeiben Itália új fensége derült fel a pápaság áldásai és ennek magasztalása közt, a pápával szakítva, a római tilalom által sújtva, idegen földön haltak meg.

A külföld előtt is ismeretes teológusok szerény számát a katolicizmus fővárosában azon bizonygatással mentegetik, hogy ezek közül nem kevesen kitűnő műveket csak kéziratban hagytak hátra, miként ez az olasz könyvkereskedés őskori állapota és a könyvcenzúrától félelemből mindenesetre kimagyarázható; és így ezen titokban maradt iratokat rendkívül kitűnőknek gondolhatjuk. (1)

Emellett Rómának még az élők közt is van néhány elismert nevű tudósa. Perrone, a dogmatikus a Collegium Romanumban, tanítja az általános egyházi nyelven úgy szóval mint hosszadalmas munkája által a mindenféle katolikus népből ide gyűlt teológiai ifjúságot a hit titkaira, s tanítja őket az eretnekek ellen tombolni és dühöngeni. Az ő tudatlansága a német protestáns irodalmat illetően, melyet mint az Antikrisztus teológiáját örömest megtámad, már

(1) Levelek Rómából (Katholik, 1864. aug. 172. o): "Ők mint bizonyost elfogadhatják, hogy itt ezek tekintélyes száma nem csak tanulmányainak él, hanem szorgalma gyümölcsét papírra is teszi. Ha teljes munkákat dolgoztak, megelégedtek azzal, hogy azokat mások kéziratban olvashassák. Egy bíbornok biztosított minket, hogy ő Rómában e percben legalább 12 darab kéziratot ismer, melyek a nyomtatás általi terjesztésre a legnagyobb mértékben méltók és képesek volnának." De A. Flir pápai palotai főpap (Briefe aus Rom 2. Ausg. 1864: 14. o.) ezt írja: "Az itteni irodalom legalább egy századdal hátra van maradva."

394

korábban kitűnt, s munkájának újabb javított kiadásában is még eléggé megvan. Így pl. Schleiermacherről nem tud egyebet mondani, minthogy ez a porosz király udvari papja s Luther tanítványa, (melyek közül az egyik állítás éppúgy igaz reá, mint a másik), s szerinte Schleiermacher azt állította 1820-ban, hogy a szent könyv tanítja a Krisztus istenségét, 1835-ben pedig (tehát egy évvel halála után) hogy amaz tagadja ezt. Rankét, kinek okmányismeretétől és nagyszerű részrehajlatlanságától Rómában sokat tanulhatnának, úgy jellemzi, mint a pápáknak tudatlan, ravasz és csaló rágalmazóját. Mindazonáltal Perronénak nem csekély érdeme van az igazság terjesztésében, midőn a katolikus dogmák ellen tett minden ellenvetést, melyekről csak valaha hallott, fáradhatatlanul feljegyzett, s így terjeszti az emberek között, mindenesetre azon véleményben, hogy azokat megcáfolja. Rossi lovag éppoly alapos, mint eszes ismerője a keresztyén régiségeknek, tudományos elővigyázattal nyitotta fel a katakombákat, ezen legrégibb temetkezési és istentiszteleti helyiségeket, és a keresztyén feliratokról írt munkájának első kötete a londoni világkiállitáson éppoly méltó bizonyítéka volt a római tudományosságnak, mint a tipográfiának. Tosti is – a monte-cassinói szerzetes – régi hagyományos nézet szerint Rómához számítható, bárha ő a pápaságot sokkal magasabbra helyezi, minthogy az egy kis fejedelemség birtoklásától függne. Ő az egyháztörténelem eszményi nézetét alapos okmánybúvárlattal kötötte össze. Az ő zárdája könyvtárában többé nem borítja por és penész a kéziratokat, mint a Petrarca korában, hanem ezek a pergamenek, amennyi csak a középkorból megmentetett, jól gondozva s könnyen áttekinthető rendben, minden tudósnak használatára állanak. Végre Theiner Augustin oratoriánus atya, némely kissé szenvedélyes, s a szabadelvűből a pápista katolicizmushoz való áttérését tanúsító, mintegy vezeklési iratai után, mint a Vatikán okmánykincseinek hű őre, ezt a maga nemében egyetlen helyzetet német szorgalommal s tudományos készültséggel használta fel, hogy mint Baronius méltó folytatója, nagyszerű forrásgyűjtemények közrebocsátása által ama holt kincseket a tudományra és az egyházra nézve hozzáférhetőkké tegye. Ezen becses művek, nem mint azelőtt szokásban volt, pápai költségen az állami nyomdában jelentek meg, de már akkor, midőn a pápa

395

még nem szorult volt alamizsnára, Theiner ezen irodalmi munkásság feltételeként ismerte fel, hogy önmagát segítse. Ő Németországból egy sajtót hozatott, nyomtatópapírt vásárolt, a svájci testőrség közt akadtak olcsó munkások, szedők, nyomók, könyvkötők, és így a Vatikán egy félreeső tornyában, a levéltár főfelügyelőjének hivatali lakásán, a tudomány szolgálatára egy serény zugnyomda éber munkássága indult meg, támogatva néha a nemzeti egyházak némely főpapja által, kiket azon okmányok érdekeltek, és ezt jelenti ezen művek címlapján "a vatikáni nyomda" nevezet. Ő XIV. Kelemen történetében az újabb pápák legnemesebbikének emlékét a jezsuiták bosszújával szemben ismét helyreállította (1853.), s ezáltal ezen rend bosszúját és haragját magára vonta. Mindazonáltal két ízben utasította vissza a veres kalapot, hogy mint egyszerű tudós tovább működhessék. Végül a vatikáni zsinat lehangoltsága alatt sikerült őt megbuktatni, (1) midőn a pápaság történelmi titkainak kulcsa Cardoni odessai (in partibus) érsek kezébe tétetett, kinek a pápa csalhatatlansága körül mindenesetre nagy érdeme van.

Azon mód, mely szerint a pápai levéltárnak, még egy oly felügyelő által is mint Theiner, minden profán szem elől őriztetnie kellett, míg más állami levéltárak többé nem a jelent illető okmányaikat a történelembúvárlat előtt készséggel felnyitják, és hogy egy egyháznak feje a mennyországnak lehetőségig a házfedelekről is hirdetendő titkait gondosan őrizze, vagy szükségtelen aggodalmat tanúsít, vagy az elődök eljárása miatt aggódó rossz lelkiismeretet. (*) A vatikáni könyvtár is, dacára a jelenlegi felügyelő személyes szívességének, oly gyanakodással és megszorítással kezeltetik, amint alig még egy könyvtár a földön. A katalógusba való betekintés alapelvként meg van tagadva, a kéziratokból való jegyzetelés s másolás különös kedvezményhez és ajánlathoz van kötve, naponta csak három munkaóra van engedve, de az ünnepek s szünetelések serege által az egész év csupán 93 munkanapra szorítva.

(1) A panaszt és a pápa bosszankodását az idézte elő, hogy ő az ellenséges érzelmű püspököknek okmányokat adott volna ki, melyeknek azonban azok zsinati beszédeiben és irományaiban semmi nyoma; a valódi tény az ellenzék két tudós püspöke iránti barátságos viszonya.

(*) Már IX. Pius utóda, XIII. Leó felnyitotta a vatikáni levéltár egy részét, mondván: az egyház nem fél a történelemtől. Ennek dacára az ő pápasága alatt sem lett sokkal jobb híre az archívumnak. Róma csak a XX. század végén tette kutathatóvá azon anyagokat, melyeket a két világháború között a levéltár és a diplomácia begyűjtött. [NF]

396

A pápaság a szabad sajtót nem bírja ki: tessék ezt a kétértelmű tételt így vagy amúgy érteni. Azon tapasztalat, melyet IX. Pius ennek megkísértésével szerzett, midőn az egyházi állam politikai szabadsága felőli álomban osztozott, nem volt szerencsés. Theiner ugyan az egyházi állam jelentőségét tárgyaló művében a szabad sajtót szent palladiumnak, sőt a szabad népek életének és ismertető bélyegének nevezte; de maga ezen mű homlokán hordozza nem kevesebb, mint három pápai könyvvizsgáló bizottság nyomtatási engedélyét, bárha az egyik hálálkodásba és szerencsekívánatba megy át. Aki engedélyt adhat, az meg is tagadhatja azt. (1) Ami VI. Sándor óta Rómában gyakorlatban volt, a legkínzóbb vizsgálati kényszer, azt XVI. Gergely, mint egyházra nézve szükségest, alapelv gyanánt kimondta, éspedig a tridenti zsinatnak a tiltott könyvekre vonatkozó 10 szabályának értelmében. Eszerint minden könyv kinyomtatása valamely egyházkerület kebelében a püspök és inkvizítor előre megszerzendő engedélyéhez van kötve, s emellett a püspök is időnként biztosok által a nyomdákat és könyvesboltokat megvizsgáltatja. (2)

IX. Pius is figyelmeztette a püspököket pünkösdi beszédében: "Ne szűnjetek meg a hívektől ama dögvész ragályát távoltartani, tudniillik ne engedjétek meg, hogy kezeikbe s szemük elé megrontó könyvek és újságlapok jussanak." Az nem ismeretlen, hogy a pápa és a püspökök mit értenek ezen "dögvész" alatt, melyet szerintük a bibliatársulatok is terjesztenek. Mindazonáltal az egyházi állam nemrégen a szabadságnak szép jelét adta: csaknem minden kávéházban található a római államújság és a jezsuiták lapja, az Osservatore Romano mellett a Harmonia, egy papi lap, tele haraggal

(1) A pápai Rómában érvényes, s 1825-ben újból megerősített törvény szerint minden könyv, mely a kinyert imprimatur után kinyomatott, még először a legfensőbb sajtóhatóságnak, a sacri palatii magister-nek volt benyújtandó, amely a publicetur-t ráírja vagy megtagadja. Tehát eltekintve az időveszteségtől, még a hiábavaló nyomtatási költség veszélye is fennforoghat.

(2) Regula X: "In singulis civitatibus ac dioecesibus domus vel loci, ubi ars impressoria exercetur, et bibliothecae librorum venalium saepius visitentur a personis ad id deputatis ab episcopo sive ejus vicario, atque etiam ab inquisitore haereticae pravitatis, ut nihil eorum, quae prohibentur, aut imprimatur, aut vendatur, aut habeatur."

397

minden ellen, ami nem pápai és Bourbon, és ezt Torinóban nyomtatják akadálytalanul.

Az egyházi "protestáns újság," a Civilta Cattolica 1849-ben Porticiban állott elő, midőn IX. Pius ott számkivetésben élt, hogy a katolicizmust az idők minden zivatarától megmentse, az előbbi nápolyi király monarchiai felbuzdulása következtében Nápolyból kitiltatva, most Rómában a jezsuiták adják ki, éspedig a pápa kegyelméből a rendi hierarchiától csaknem függetlenül, éppoly nagy ügyességgel, mint eredménnyel szerkesztve, melyre sokat tesznek Bresciani Antonio (Welsch-Tyrolból) kedves iránybeszédei. A Civiltának Németországba való átvitele csak rövid tartamú vala, itt képviseli ezt a Hist. Polit. Blätter, melyben még az idősebb Görres mennydörgésének némi moraja hallatszik, csak éppen népszerű elterjedtség nélkül. A német tartományokban 1849 óta a katolikus egyház különböző irányát és célját előmozdítani törekvő lapok is előállottak. Hogy ezek a nem katolikus napisajtóval távolról sem mérkőzhetnek, afelől a katolikus egyletek minden gyűlése tisztában van, s ezek megjavítását célzó eszközökről tanácskoznak is, legutóbb éppen röpiratban is tárgyaltatott, mely ugyan ezen ítéletével: "egy irgalmas néne több hatással van, mint tíz újságíró", mégis nagymértékben kívánja az utóbbiakat. (1) Mi min-

(1) Die katolische Presse Deutschlands Freib., 1861: "A katolikus sajtó sokkal hátrább áll, mint az egyházellenes, eszközökre és terjedelemre nézve. Ezek vannak képviselve eszmékkel kereskedő irodalmi zsidók, szabadkőművesek (ecclesia diaboli) gothaiak és krisztusellenes tanárok által. A tanári kar a német egyetemeken kilenctizedrészben az egyház ellensége. Ezek sokat adnak a magas fizetésre s kedélyes élet folytatására. Ezek elrontják a mi német népünket, s az emberiséget a régi sötétségbe akarják visszataszítani. Sok értelmes katolikus és jelentékeny tudós szégyelli, hogy katolikus lapot járasson. Tíz év óta Németország minden katolikus egyetemes gyűlésén csak egy hang hallatszik: adjunk sajtónknak parancsoló állást! A beszéd ereje és a nyelv szépsége mindent legyőző varázserővel bír, aki a szó hatalmával bír, az egyszersmind az emberiség főpapságát is birtokolja ." – Dacára az irgalmas nénéknek! Ketteler, Freih. Auctor. u. Kirche. vi.: "Midőn Németország lakosainak több mint fele a katolikus egyházhoz tartozik, a katolikus világnézet tulajdonképp mégsem terjed túl a kevés katolikus lap szűk körén s annak olvasóin. A katolikus egyház a napi sajtóban uralkodó irány által valóságos számkivetésre és megvetésve van kárhoztatva. A katolikus vállalkozásokról ez a sajtó többé nem beszél: a katolikusok elleni jogtalanságot nem látszik ismerni; a katolikus egyházról többnyire csak akkor vesz tudomást, ha valami skandalumról kell beszámolni. Ez a sajtó oly teljes mértékben uralkodik minden helyiségen, ahova Németország lapjai szoktak járni, hogy az ember utazhat jobbra balra, anélkül, hogy a katolikus népnek akár csak egyetlen életjelenségére is bukkanna."

398

denesetre azt mondanók: egy irgalmas nénike Isten előtt többet ér, mint tíz újságíró; és ez az állíás sem volna mindig igazságos. Kivált egy nagy önálló politikai lap utáni vágy él Németországon, mely lap a katolikus nézeteket a népélet minden eseményeire nézve érvényesítené. A "Kölner Volkshalle" (1848–55) a Manteuffel-minisztérium által szükségtelenül halálra szabályoztatott, ennek főnixe, a frankfurti Deutschland (1856–58) pénzhiány és egyenetlenség miatt gyors és kegyetlen halállal múlt ki, azonban a "Kölnische Blätter"-ben javított kiadásban ismét feltámadott; a régi "Augsburger Postzeitung" saját pártja s rokonérzelmü társai által ódivatúnak, gorombának és unalmasnak tartatik arra, hogy a jelenkort képviselje. A tanácskozások utolsó szava mindig ez volt: a püspökök mondjanak áldást a katolikus sajtóra, a papság szerezzen előfizetőket, akkor minden rendén lesz. A német katolicizmus középpontjából jut tudomásunkra azon őszinte vallomás: "Az egyházi szakadás irodalmi következményei minket egy nagyon gyenge állású született kisebbség helyzetébe szorítottak. Mi nem rendelkezünk sem cselekvőleg, sem szenvedőleg emberekkel, hogy valamely nagy újságot fenntarthassunk, sem írókkal, sem olvasóközönséggel." 1865 óta majd minden katolikus egyetemes gyűlésen elhatároztatott egy katolikus sajtóhivatal megalapítása, melynek a nemesség, a magas klérus és a vagyonos világiak adományaiból kellene fenntartatnia. Ebben a sajtó "nagyhatalmi állása" iránti elismerés van kifejezve, melyen uralkodni akarnak, csakhogy ez a protestáns világnézetre nézve, melynek uralma miatt sóhajtoznak, önmagától alakult. A düsseldorfi egyetemes gyűlésen (1869) a Brentano indítványa, miszerint a délnémet sajtónak több mérsékeltség és méltóságteljesebb magatartás ajánlandó, megvető gúnnyal utasíttatott vissza. A Kölnben megjelenő "Rajnai Merkur"-tól az érsek a papságot óva intette.

De az tagadhatatlan, hogy a német katolikus teológia, és az

399

ezzel rokon történetírás csaknem egy századtól fogva hatalmas lendületet nyert. Ugyanígy tagadhatatlan az is, hogy erre a protestáns tudományosság döntő befolyást gyakorolt, először túlnyomólag szabad, racionális irányában, melyhez a katolikus irók egész nemzedéke tartozott, kik korukbeli magas tekintélyük mellett is jelenleg már nem tartatnak katolikusoknak; azután inkább kedélyes és hívő modora által. (1) A hatás egészen személyes alakban lép elő, amennyiben a protestáns egyháztól elszakadtak voltak azok, akik ennek tudományos műveltségét magukkal oda is átvitték. Stolberg gróf benső magamegadás iránti szüksége, valamint arisztokratikus felfogása által a pápa lábaihoz ragadtatva, a katolikus egyházba a maga szentírásszerűsége és nagyszerű múltja iránt új bizalmat öntött. A romantikus iskola a protestáns északon felnövekedve, az Én egyeduralma ellenében a dolgok semmisége feletti gúnyos tréfáiban a középkort költőileg dicsőítette; az én lassankénti elszigetelésében az könnyen prózai komolysággá válhatott ezen dicsőítés által, és Schlegel Frigyes, Schleiermachernek ifjúkori barátja, az ausztriai államegyháznak szolgálatára bocsátotta kétségkívül gazdag történelmi tanulmányait, míg Goethe ezzel így gúnyolódott:

Sonst buhlt' er mit Lucindchen:
Nun möcht' er mit Marien sünd'gen.

Werner Zakariás túlságos szellemiségének és túlzott érzékiségének vegyületében, miután a reformáció hősét tiszteletreméltó nejével regényes színben tüntette fel, az erő felavatását az erőtlenság nyomorú felszentelésével engesztelte ki, és mint pikáns egyházi szónok még a bécsi kongresszus vallásos szükségeit is kielégítette. Hurter, kit egy középkori nagy pápának alakja bámulatra ragadott, a pápaságban felismerte a sziklát – nem azt, melyen a keresztyénség hajója szétzúzatik, hanem amely a népeket a forradalom viharaiból meg fogja menteni, és Schaffhausen első lelkésze osztrák történetíróvá lett. Phillips a német jogtörténelmet a katoli-

(1) Döllinger, xxx. o: "A protestáns teológia fáradhatatlan nyomozó szellemével ébresztőleg és buzdítólag, intőleg és elevenítőleg jött a a katolikus teológia segítségére, és a kimagasló katolikus teológusok mindenike örömest el fogja ismerni, hogy a protestáns tudósok iratainak sokat köszönhet."

400

cizmusra vezette vissza, s így hozott még némely áttért a katolicizmusnak szentelt protestáns ajándékokat, melyek oly nagy tekintélyre emelkedtek, hogy az újabb időben azon ősi katolikus intés is újra hallatszott: "őrizkedjünk az áttértek istenítésétől."

Más, született katolikusok a protestáns teológia befolyása alatt képződtek, mint Möhler, aki oly szépen tudta a katolikus dogmákat az általános emberi szükségekhez kapcsolni és az eszme napsugarát komor tételbe foglalni, különösen Schleiermacher által lelkesíttetett. Némely könyvekben ezen függési viszony még határozottabban kimutatható. Alzog egyháztörténelme a német katolikus egyházban ennek leginkább elterjedt kézikönyve. Ez éppúgy a Möhler szellemének befolyása alatt, mint az én egyháztörténelmem előképe után készült, úgy alakra és a nézőpontra nézve, mint számtalan egyes helyeket illetőleg, amint ezt a katolikus lap is elismerte; csak a nézőpont van katolikussá alakítva, ahol szükséges – noha és ezen átalakítás kezdetben nem is üt ki mindig szerencsésen. Általában a stílus, sőt csaknem azt mondhatnók, a gondolkozásmód volt igen esetlen. De mindenik újabb átdolgozásnál derekabbá lett ezen könyv, és hogy katolikus érdemát valóban méltányolni tudjuk, csak Annegarn professor ezzel egy időben megjelent egyháztörténelmének borzasztóságaival kell összehasonlítanunk.

A katolikus egyház tulajdonképpen semmi benső ösztönnel [ösztönzéssel?] nem bír a teológia némely ágainak kifejtésére, habár erre a keresztyánságben rejlő tudási erély vagy a protestáns ellentét által el jött is már az idő. Neki szüksége volt ugyan a történelemre, és katolikus egyének nyomozásai az újabb időben némely elhomályosított történelmi alakokat megvilágítottak, bárha e tekintetben a protestáns törtánelemírók előttük jártak, vagy elfogulatlanul oldaluk mellett működtek; (1) de a katolikus történelemírás mindig ki volt téve

(1) Így Luden által ösztönöztetve Voigt János, aki ezen téren korszakalkotó, Hildebrand, vagy "Höllenbrand" (pokoltűz) Szörny helyett már 1815-ben VII. Gergelyt a maga hősies nagyságában mutatta be. A katolikusok néha nem képesek felfogni ezt a mi protestáns igazságosságunkat, így Rochell Kelemen püspök egy tiszteletteljes levélben felszólította a königsbergi professzort, azon előfeltevéssel, hogy bensőleg már katolikus, hogy legyen külsőképpen is katolikussá. Azon bizonyíték, hogy nem Tilly volt Magdeburg felégetője és gyilkosa, a protestáns történelembúvárok által elfogulatlan nyomozás alá vétetett, habár Klopp Onno, ki tudtommal még protestáns, nem győzött meg felőle, hogy Gusztáv Adolf volt az, és hogy a harmincéves háborúban éppen semmi vallásos indok nem szerepelt.

401

azon kísértésnek, hogy a gyakran nem tetsző dolgok helyett, melyek a valóságban léteztek, a hierarchiát magasztalja, a megbotránkoztató esetek helyébe valami épületest tegyen, vagy legalább kegyes csudahitben a valódi történelmi fejlődést eltakarja; elismert szentek csudatetteivel szemben a kritikát kegyelethiánynak bélyegezze, és hogyha a szenttéavatás határozottan elismert csudalegendák alapján történt, akkor ezt a pápa ítélete elleni lázadásként is elítélje. A dogmatörténelemnek a katolikus álláspontra nézve a történelemmel éppen ellenkező érdeke van: kimutatni, hogy a dogmák átalakulása nem lassanként következett egymás után, hanem az egyház önmagával mindig azonos maradt, csak az eretnekekkel állt harcban. Ez egy főalap, melyet a skolasztikusok egészen Bellarminig az egyházi szervezet régiségére, s mintegy a bűnbocsánatvásárra és a miseáldozatra nézve is is érvényesitnek, mondván: ha ezek nem alapulnának isteni rendeleten, s nem volnának meg eleitől fogva, akkor ebből az adódnék, hogy az egyház az újítás által a helyes vágányról letért. (1) Még gyermekiesebben vallja be ezt Perrone: (2) "A jelenlegi tényleges hit a legbiztosabb ismertetőjele annak, hogy mi volt az egyház hite mindenik században." A Vulgata felmenti a kutatót a Szentírás héber és görög eredeti szövege iránti minden gond alól, amint ezt ugyanez a teológus éppoly őszintén, mint következetesen bevallja: "A katolikusok nem sokat gondolnak a Szentírás kritikájával és magyarázatával. Mert ők, egy szóval kimondva, birtokában vannak a kész és tökéletes épületnek, melynek birtokában szilárdul és biztosan megállanak." Ahogy ő például a régibb katolikus írókkal együtt legalábbis eldöntetlenül hagyja a Galáciába írt levél második részét illetően, hogy vajon a Pál által Antiochiában hibáztatott és megdorgált Péter az apostol volt-e vagy valamely más tanítvány, (3) – ez elégséges példa nekünk

(1) A bűnbocsánatra nézve Thomas Aquin. in Suppl. qu. 25. art. 5. A miseáldozatra nézve Bellarmin de Missa I. 23.

(2) Thesis de immaculata concept. §. 30: "Fides actualis Ecclesiae criterium certissimum est ad cognoscendum, quae fides fuerit Ecclesiae quovis saeculo."

(3) Perrone, T. II. §. 496: "Cum nondum inter eruditos conveniat, num Cephae nomine hoc in loco Petrus veniat, an alius discipulus a Petro diversus."

402

arra, hogy a tudós jezsuitának valami egyébre van gondja, mint a Szentírás helyes értelmezésére.

Ha mindamellett a katolikus teológia az Alpoktól északra (név szerint Tübingában, Münchenben és Bonnban, ahol több mint egy emberkor óta a maga számára állandó helyet biztosított) ezen a téren is hatalmasan felemelkedve, a protestáns teológiával egyenlő értékű művet hozott létre, azt mi örömest elismerjük, még ott is, ahol a tudomány új eszközei a protestáns állítások ellen használtattak, miután minden szellemileg erős és szabad alkotás végső soron a protestantizmus vérrokona.

Annál keményebben sújtották a katolikus teológiának ezen felemelkedését a római tilalom újabb önkényes csapásai. Az első ilynemű megtámadás a Hermes iskolája ellen történt. Ez, mint ilyen, a német tudományosság mértéke szerint egyáltalán nem volt valami jelentékeny: utószülött vegyüléke a Wolf- és Kant-féle tételeknek. Hermes a kételyből kiindulva a katolikus dogmákat akarta bebizonyítani, s azt vélte, hogy bebizonyíthatja; de mint tanító Münsterben és Bonnban kiváló személyiség lévén, általa a Rajna mellett a vesztfáliai klérus kebelében az életnek üde lehellete terjedt el, és sok nagyrabecsült lelkész nevezte magát az ő tanítványának. Hermesnek és jótevőjének, Spiegel kölni érseknek halála után megjelenik hirtelen az ő tanának határozatlanul kifejezett pápai kárhoztatása, és irományainak betiltása. A bonni teológiai kar, egy újonnan kinevezett tanár kivételével, úgy lévén ismeretes, mint amely a Hermes iskolájának magvát képezi, egy ideig úgy segített magán, hogy "a nagy tanár" nevét többé nem hozta elő, hogy kérte az illetőket: ne hozzák többé az ő kompendiumait a felolvasásokra, de azokat otthon annál szorgalmasabban tanulmányozzák, míg végül a katolicizmus következetessége és a porosz kormány habozó eljárása folytán a hermesianizmus mégis megbukott. (1) Csakhamar azután egy érdemes francia

(1) Az "utolsó hermesiánusok," Braun és Elvenich bonni professzorok azt állították, hogy Hermes elítélésekor oly tanokat kárhoztattak, melyeket ő soha nem tanított. Rómában meghallgatás nélkül visszautasították őket, utolsó beadványukat Lambruschini bíboros-államtitkár felbontatlanul visszaküldte ezen intés kíséretében: "Ti a tévelygés útjára tértetek. Ahelyett, hogy engedelmeskednétek, a janzenisták által feltalált distinctio juris et facti-hoz folyamodtok. Többé ne írjatok nekem. Az ügy bevégeztetett, causa finita est, utinam aliquando finiatur et error.

403

teológusnak, Bautain-nak tana, ki az érzelem vallásával ellenkező irányú száraz értelmi bizonyítást a teológiából kizárni törekedett, az utóbbinak javára Rómából kárhoztatás alá vettetett. Az utolsó hermesiánusok jajveszékeltek, hogy a pápai ítélet Bautainban éppen az ellenkezőjét kárhoztatta annak, ami Hermesben már kárhoztatva volt. A két pápai ítélet közti ellentmondás pontosan megvizsgálva mégsem oly közvetlen, mindazonáltal Hermesben a teológiának értelmi, Bautain-ban a misztikus iránya volt kárhoztatva, amint azok korábban a katolikus egyházban egymás mellett ártatlanul fennállottak.

Míg a német teológusok az újabb bölcsészeti, történelmi és természettudományi műveltségből különböző mértékben annyit elsajátítottak, amennyi a katolikus dogmákkal összeférhetőnek, vagy éppen ezeknek védelmezésére felhasználhatónak tetszett, mások visszaborzadtak ezen modern műveltség céljától és örvényétől. Ezek a szabadulást azon kor tudományára való visszatérésben látták, midőn még az egyház az élet minden viszonyai felett teljhatalommal uralkodott, s különösen a jezsuitáktól indult ki az újskolasztikus iskola, mely ismét minden katolikus tudományt Aquinói Tnmásra szeretett volna megesketni. A küzdelem ezen két iskola közt annak különböző töredékei által a legnagyobb elkeseredettséggel folyt, a jelenkori katolikus teológia nem éppen olyan békés kinézetű, ahogy Wiseman bíboros láttatni szerette volna, és minden gyanúsítás, hogy a kegyesség a tudomány által magát megmételyeztetni engedi, Rómában kedvező fogadtatásra talál. (1) A két

(1) Rom u. d. Episcopat 35. o: "Hála Istennek, a katolikus egyházban nincs felekezet, nincs eltérő vélemény, még a kevésbé fontos pontok felett sincs, sőt alig vannak különböző iskolák. A tekintély és tudomány nagy középpontja felé törekvő áramlat lassanként még a megengedett kitéréseket is kiegyenlítette." Másként hangzanak a püspökök levelei a müncheni tudósok gyűlésére vonatkozólag, és az, amit Döllinger ennek bezárásakor kinyilvánított, hogy "egy keserű, bókegyűlölő hangulat, a denunciálásnak és cenzúrának viszketegsége (pruritus) harapódzik el, mely a csendes, csak az egyház javát, a tudomány felvirágzását tekintő szemlélőt keserűséggel és bosszúsággal tölti el." A tübingai katolikus fakultás és az ezzel barátságos lábon állott korábbi rottenburgi püspök elleni cselszövésről lásd: Hist. pol. Bl: 1868. LXII, H. 11.

404

iskola ezen harcában a pápai szék az újskolasztika mellett határozott pártállást foglalt.

Rómában tehát Günthert is feljelenthették mint nem katolikus érzelműt. Ez a bécsi lelkész egy valódi keresztyén bölcsészet utáni óhajtozásban öregedett meg, melyből minden pogány alkotórész ki van zárva, mégpedig a katolikus egyháznak csaknem Jean Paul irályával versenyző oly fényes dicsőítésében vénült meg, hogy a protestánsok őt római udvari bölcsésznek nevezték. Azon vállalkozás, még az uralkodó panteisztikus bölcsészettel ellentétben is, hogy az Isten titkaira vonatkozó egyházi dogmák az észre nézve hozzáférhetőkké tétessenek, mindig azon veszéllyel jár, hogy ezen tételeket félremagyarázzák egy kissé. Hosszadalmas tárgyalás után az index-kongregációból egy kárhoztató ítélet került ki (1857), mely mindenféle tévelygést, de mindenekelőtt azt rója meg, hogy a bölcsészet az ő szolgálói helyzetéből magát kivonni törekszik; s Günther ennek egész alázattal alávetette magát. Lasaulx-ról is, ki kegyes jelképekbe mélyedve, (1) mégis mint filológus az alexandriai egyházi atyák módjára a görögöket inkább kedvelte, mint a zsidókat, és Szókratészt Krisztushoz kissé közel helyezte, utolsó iratai betiltásakor azt híresztelték, hogy halála előtt magát az egyház ítéletének alávetette. Ő ezt mindenesetre a közelgő vihar előérzetében tette: feltéve, hogy iratában a tárgyalt feladvány nagyszerűségéhez képest tévedések volnának, és Rómában a katolikus egyház érdekében állónak találnák azokat az indexbe jegyezni; hogy ő ezen ítáletet indokoltnak tekintené, még ha azon hitet táplálja is, hogy a katolikus egyház érdekében alkalmazott ilynemű rendszabályok nem időszerűek.

A legjelentékenyebb tény nem a könyvek és teológiai irányok ellen hozott kárhoztató végzések közvetlen hatása: ezek anélkül is elenyésztek volna – hanem ezen hatalom kezelésében rejlő szándék a tudomány ellen. Ahelyett, hogy a tudományos vitatkozást és a szellemi erő megmérkőzését szabadjára hagyná, bízva, hogy miként ezen küzdelmek az időben állanak elő,

(1) Így ő Rómában Babilonnak a világ felett uralkodó és Jeruzsálemnek békésen vallásos elvét egyesülve találta: Róma, jelentése szerint erő, s visszafelé olvasva papi titkos neve szerint "Amor" szeretet (ez azonban néha nagyon is lappangó).

405

úgy annak folyamán az igazság mélyebb ismeretére vezérelnek: a pápa ellentmondást nem tűrve akar dönteni nem csak egy dogmáról, hanem azon tudományos módszerről is, hogy miképp kell valaminek taníttatnia, s melyik más tanmódszernek kell örök hallgatásra kárhoztattatnia. Egészen más ellentéteket is eltűrt a középkori hierarchia.

Emlékezhetik mindenki, hogy miként jönnek létre Rómában az ilyen ítéletek. Mit tudnak ők ott a német tudományosság folyamáról! Hanem valaki Németországból lelkiismereti aggódás miatt vagy más okokból Rómába jelentést tesz valamely veszélyes tanmódról. Ha az ügy vagy a személy elég jelentékenynek tűnik fel, akkor megvizsgálás végett átadatik az index-kongregációnak. Ez néhány előadóból és számos tanácsosból áll, kik egyesülten a tényállást megállapítják, s az ítéletet előkészítik, melyet azután néhány bíboros elfogad s a pápa megerősít. Nemcsak azért esnek kárhoztatás alá és semmisíttetnek meg a könyvek, mivel hittételek ellen küzdenek, tehát tévtant hirdetők, hanem azért is, ha csak tévelygő, eretnekség felé hajló, botránkozást okozó, elvetemült, vagy kegyes füleket megbotránkoztató véleményt tartalmaznak, és már Szent Hilariusnak volt alkalma megtapasztalni, hogy mily érzékenyek a római fülek. Mindaddig, míg az index-kongregációban, mint az inkvizíció függelékáben, a dominikánusok uralkodtak, a jezsuiták ezek ítéletének néha ellene szegültek, és az általuk betiltott könyveket királyi szabadalommal ellátva újból kiadták. Mióta azonban a két rend a korszellem ellenséges irányával szemben egymásnak kezet nyújtott, ők uralkodnak (bárha számarány szerint nem) a kongregáció kebelében, minthogy elhatároztatott: egyedül Szent Tamás skolasztikáját, mint egyházi tudományt kell érvényben hagyni. Ha a kárhoztatás el zárja is a megcáfolás és visszahelyezés útját az élőkre nézve, azért az Index mégsem kijavíthatatlan az idő hatalma által: Kopernikusz iratai 1616 óta a tiltott könyvek jegyzékében álltak, "mivel a Kopernikusz-féle világrendszer a Szentírásnak teljesen ellentmond, s a katolikus igazságra nézve veszélyes." Galileié és más csillagászoké szintén. Az Index 1835-ös kiadásából ezen tilalmak egész csendben eltűntek. Még Bellarmin nagyszerű műve is néhány évig az indexben szerepelt, bizonyára nem a protestantizmus iránti gyöngédságből,

406

hanem némely olyan szabadságért, melyet magának megengedni bátorkodott amannak legyőzése végett. A kongregáció eljárása titkos, mint a hajdani vértörvényszéké. Tetszésátől függ valamely feljelentett könyvnek szerzőjét, ha tudós tekintély, kihallgatni, vagy számára kebeléből egy védőt rendelni. Hogy vajon az utóbbi megtörtént-e, arról az elítélt soha sem nyer tudomást, s a vádat is csak az ítéletből tudja meg. XIV. Benedek egy brévéje szerint (1753) mindenekelőtt és kifejezetten csak a könyvet illette kárhoztatás, mintegy intésképp a hívőkhöz, hogy óvakodjanak tőle, s a szerzőt csak közvetve (oblique), ezért aztán többé aggódnia nem kellett. A harmincas évek óta gyakorlatba jött katolikus szerzőkhöz (a még közzé nem tett ítélet feltüntetésével, de ezen esetben is az indokok tudatása nélkül) azon kérdést intézni, hogy annak alávetik-e magukat. Ezt mint különös kedvezményt arra használták, hogy a szerzőnek alkalmat nyújtsanak magát valamely egyháziatlan célzat gyanúja alól azonnal tisztázni, és annak tudatából származott, hogy a pápa hatalomszava csak akkorra legyen biztosítva, ha egyszersmind a szerző azon alázatos beismerése kihirdethető: ő magát annak dicséretreméltó módon alávetette, ennélfogva az ítélet jogosultságát (hogy az ő könyve legalább erkölcsileg megsemmisítendő) elismerte. Aki olvas vagy magánál tart egy tiltott könyvet, melyre valamely hamis hittétel van rábizonyítva, vagy ilyen gyanú alatt áll, azonnal kiközösítés büntetése alá esik. Ha a tilalom oka csekélyebb, mert e tekintetben is bizonyos fokozatok vannak, akkor is halálos bűnt követett el, és püspöki ítélet folytán szigorúan büntetendő.

Az index-kongregációbeli bíborosok német könyveket nem olvasnak, nem is értik őket, csak Reisach bíboros adhat némi értesítést azokról. Az eldöntás többnyire egy teológiai tanácsos kezében van. Kit használtak erre mint valódi hozzáértőt az idézett kárhoztatások óta? Theiner igen jól értett volna hozzá, de ő örömestebb foglalkozott a régi okmányokkal. A Hermes-féle ügy eldöntése Perrone kezén ment keresztül, aki nem tud németül, s a Möhler Symbolikáját is csak a francia fordításból ismeri. Akkor a katolikus teológusok kedvteléssel mutatták ki neki, hogy mivel az ő protestáns teológia felőli ismerete főleg Wegscheider latinul írt dogmatikájából van merítve, mily nevet-

407

séges félreértések csúsztak be nála az abban előforduló német idézeteket illetőleg. Azután Kleutgen jezsuita lett római orákulummá a német ügyekben, ki a szabályoknak, melyek szerint a kongregáció a kárhoztatást kimondja, oly magyarázatát állította fel, hogy azok szerint valamely tudományos könyv nehezen menekülhetne a kárhoztatás elől, még egy puszta vitás iskolai vélemény miatt is, és amit a legtekintélyesebb teológusok, tudniillik a skolasztikusok hitcikknek nyilvánítottak, az neki "az egyetemes egyház tana." A pápától természetesen nem lehet kívánni, hogy ezen könyveket értse, vagy hogy csak olvasta légyen. Magas tudományos műveltség olykor dísze volt a pápaságnak, de követelménye soha, sőt katolikus vagy más keresztyén felfogás szerint is a pápák még dicsekedhetnánek esetleg vele, hogy oly kevés részük van a világi tudományosságban, mint Szent Péttrnek, miután Isten nem a világ szerinti bölcseket, hanem az együgyűeket választotta ki, hogy a bölcseket megszégyenítse. (1) A pápa aláírja az illető kongregáció ítéletét, erre esetleg még államtitkárának a politikai viszonyokhoz szabott tanácsa szerint határozva magát. Ezáltal ki is magyarázható ezen megsemmisítő végzésekben azon esetlegesság, hogy pl. a becsületes katolikus érzelmü Lasaulx ártatlan könyvei kárhoztatás alá esnek, de Baadernek, az ő hivataltársának iratai, melyek katolikus szempontból a kárhoztatást tisztességesen kiérdemelték volna, büntetlenül maradtak. Protestáns iratok is csak véletlenszerűen részesülnek a kárhoztatás megtiszteltetésében.

Ezen viszonyok Németországon eléggé ismeretesek és a Hermes-féle harc korában a legnyersebben ki is fejezték, pl. egy Achterfeld professzorhoz intézett nyílt levélben: "Ön nem képes

(1) Így a pápai legátusnak a francia királyhoz intézett irata a reimsi Gerbert, a későbbi pápa ellen (Monumenta Germaniae. T. V. p. 687): "Quia vicarii Petri et ejus discipuli nolunt habere magistrum Platonem, neque Virgilium, neque Terentium, neque ceteros pecudes philosophorum, dicitis eos nec ostiarios debere esse. Petrus non novit talia et ostiarius coeli effectus est. Unde ejus vicarii et discipuli apostolicis instituti sunt doctrinis, non ornatu sermonum, quia scriptum est: stulta mundi elegit Deus, ut confundat fortia. Et ab initio mundi non elegit Deus oratores et philosophos, sed illiteratos et rusticos."

408

elhinni, hogy mennyire megindít engem azon szégyen, melyet a legfőbb egyházi hatalom ilyen szerencsétlen hibás lépései magára az egyházra árasztanak. És ha bár ismerné az ember a mocskos kezeket, melyek a kártyát keverik, melyeket aztán a szegény pápa kénytelen kijátszani, akik az asztal alatt a fonalat rángatják, mely az ő kezeit az ilyen kárhoztatásokra mozgásba hozza!"

Mivel azonban a római kongregációnak keze és szeme nem ér elég messzire, hogy a földön megjelenő minden veszélyes könyvet befogdosson, az index-kongregáció elnöke újabban emlékeztette a föld kerekségének minden püspökét XII. Leónak egy brévéjére, mely szerint minden püspök a kerületében nyomtatott vagy terjesztett veszélyes könyveket a Szentatya nevében betiltani köteles, úgyhogy csak azon iratok vitetnek a római törvényszék elibe, melyek mélyebben ható vizsgálatot, vagy legfelsőbb tekintély általi eldöntést igényelnek. Tehát minden püspök megbízott társa az index-kongregációnak; még Martin, a paderborni püspök is! (*)

Mennyire elszomorító lehet azonban egy tudósra nézve, aki a maga katolikus meggyőződését becsülettel megalapozta, s mint tanár vagy író érvényesítette, néha hosszú, áldásos munkásság után egy tiszteletreméltó élet alkonyán, hogyha egy Rómából érkezett parancs azonnal elrendeli, hogy többé ezen meggyőződés szerint ne tanítson, sőt azzal többé ne is bírjon, és így mint tudós csődöt jelentsen! Mi nemrég is hallottunk ilyen szorongatott helyzetből emelkedett sóhajt. (1)

(*) Az előszó szerint Hase könyvére a paderborni Márton írt egy rövid elleniratot, erre utal a szerző. [NF]

(1) Frohschammer v. d. Freih. d. Wissensch. 1861. "Egy katolikus író helyzete, aki tudományát komolyan veszi, nem csupán a meglevőn akar kérődzeni, és a kor szükségelt számításba veszi, sajnálatraméltó. Őt mint újítót feljelentik, s ha sikerül, el is ítélik. Lelkesültségének s erőfeszítésének művét mint egyházellenest megbélyegzik, s annak olvasását hitsorsosainak büntetés terhe alatt tilalmazzák. Az index-kongregáció eljárását illetőleg nem lehet csudálni, ha ellenfeleink keserűen gúnyolódva megjegyzik, hogy a katolikus tudósok csak a néma kutyák szerepét játsszák, és csak arra valók, hogy a tekintély akarat nélküli eszközei legyenek. Hogy ilyen viszonyok közt a tudományos előhaladásról szó sem lehet, az magától értetik." Hasonló ehhez D. Michelis panasza (50. Thesen über die G4estaltung der kirchlichen Verhältnisse, 2. Aufl, mit Appell von der römischen Index congregation an den Bischof von Münster. Lpz. 1868:): "A legbecsületesebb, magasra törekvő szellemek vagy a hamis ellenzékeskedésbe és elkeseredettségbe kényszeríttetnek, vagy erkölcsileg megtörnek."

409

Frohchammer, a bölcsészet tanára Münchenben, ki az észt a természetben is kutatja, és a materializmus ellenében a szellem elsőszülöttségi jogát méltóan védelmezte, de a bölcsészetet nem akarja a skolasztika béklyóiba veretni, az emberi lélek eredetéről írott könyvéért megkapta az index-kongregáció kárhoztató ítéletét. Ő a teremtéskor mondott áldást úgy magyarázta, hogy a Teremtő úgy a testi, mint a szellemi továbbtenyészés erejét, mint folytatólagos teremtést az emberi nembe beleoltotta. A skolasztika ellenben azon véleményt emelte érvényre, hogy Isten minden testi nemzés alkalmával egy lelket teremt. Ebben rejlik azon katolikus nézetnek pártolása, hogy a bűn csak a test által terjed tovább – de az egyházi atyák ingadoztak a két elmélet között, és bizonyára Rómában sem fedezték még fel, hogy az a halhatatlan alkotás, amit mi léleknek nevezünk, miképp áll elő. Midőn a bölcsész áldozár állítása visszavonását megtagadva, a bölcsészetnek azon jogát védelmezte, hogy esetleges tévedéseit csak ő maga javíthatja ki, s az index-kongregáció eljárását nem éppen szép színekkel ecsetelte, (1) ezen iratai is, mint amelyek féktelen s az egyház tekintélyével össze nem egyeztethető szabadságot követelnek, kárhoztatás alá estek, (2) és a müncheni érsek megbízatott azzal, hogy az eltévedt fiút megszomorodott atyjához visszavezesse. (3) Az érsek csak a teológiát tanulókat menthette meg a bölcsésztől s filozófiájától, miután azt egy oly fejedelem védelmezte, kit a bölcsészre kimondott ítélet vele együtt érintett, és akit ezen nyilatkozata: "Én békességben akarok élni népemmel," a halhatatlanságba elkísért.

(1) Miként ez megtörtént a Katholik-ból való lenyomatban: Die Congregation des Index. Mainz 1862.

(2) Die Freiheit der Wissenschaft, Athenäum philos. Zeitschrift B. I. H. 1, 2. 1862. mit "Neuen Untersuchungen ü. die Freiheit der Wissenschaft," egyszersmind bevezetésül az 1858-ban megjelent Philosophiára: Der Creatianismus u. die Wissenschaft der Jesuiten. (Athenäum B. III. 1864.)

(3) Bréve 1862. Dec. 11-ről: "Gravissimas inter acerbitates, quibus undique premimur."

410

A modern állam igazságossága a katolikus tudósnak, aki azzal, amit Rómában tudománynak neveznek, meghasonlásba jött, polgári lételét biztosíthatja; de amennyiben meggyőződésből vagy kegyességből katolikus akar maradni, munkássága teljesen meg lesz törve, ha ugyan még lelkiismeretével is meg nem hasonlik. Ezen keserű végzetet valódi megható voltában Baltzer boroszlói kanonok esete tanúsította, aki Sziléziában több mint egy emberöltőn át mint a dogmatika professzora, a katolikus tudományosság központja, s a legutóbbi hercegpüspöknek, Diepenbrocknak hű tanácsadója volt. Ő egykor a Hermes-féle bölcsészet legtekintélyesebb tanítványaihoz tartozott, és azzal a pápa nem csalhatatlan, de rosszul értesült ítéletének engedelmeskedve, felhagyott. Azután a Günther bölcsészetéhez fordult, s annak legtudósabb szóvivőjeként szerepelt. Mint ilyen az 1854-es tél folyamán Rómában volt, hogy az augsburgi bencés apáttal együtt a Günther ügyét az index-kongregáció előtt védelmezze. Evégett egy ajánlólevelet hozott Schwarzenberg bíboros-érsektől, s még húsvét felé jó reménységgel volt mestere és védence igazhitűségének elismerésére nézve, bárha ő maga a per lefolyásáról, sőt még a feljelentés mibenlétéről semmit se közölhetett, miután az eljárás azt követelte, hogy azok is, kik ilyen ügyet vezetnek, a teljes titoktartásra esküt tegyenek, azért, hogy minden a legnagyobb homályba burkolva maradjon. A váratlan kimenetelt ismerjük. Miután Günther is alávetette magát, Baltzer sem tehetett egyebet, mint hogy másodszor is engedelmeskedett. De egy, a Günther tanából fenntartott, a test és lélek viszonyára vonatkozó vitás tétel, miszerint ez a testnek nem egyedüli életelve, később egy brévét idézett elő, mely szerint Baltzer ezen veszélyes véleményt vonja vissza, s értelmét teljesen Krisztus iránti engedelmességre szentelje. (1) Ő csak azt kérte a maga számára, hogy

(1) Az 1860. április 30-ai brévében a pápa elég őszintén bevallotta, hogy ítéletét arra alapozta: tudós dominikánusokat és jezsuitákat megkérdezett, s a többség véleményeként azon eredményre jutott, hogy a sentenia communissima, hogy az emberben az okos lélek, mint egyedüli életelv elismertessék. Tehát a többség szerint, kik ismét az Arisztotelész és Aquinói Tamás tekintélyére támaszkodnak, bízza magát a pápa visszavonhatatlan ítéletére, melynek egy, a vallást oly kevéssé érintő ügyben egy akadémiai tanár magát feltétlenül alávetni tartozik, és ez az értelme annak, hogy "értelmét a Krisztus iránti engedelmességben fogollyá tegye." Sőt Baltzer még alkalomszerű bibliai és egyházi tekintélyeket is hozhatott volna fel maga mellett, az embernek trichotómiai osztályozását Pál szerint testre, lélekre és szellemre. Így Conc. Trid. sess. V. c. 1.: a bűneset "secundum corpus et animam, eszerint tehát a test valami magában különálló dolog.

411

iskolai véleményét elhallgatva, csupán a dogmát adhassa elő. A pápa felszólította, hogy tanári hivataláról mondjon le, a kormány őt ebben a fenyítőtörvényszék ítélete után védelmezte, az érsek az ő előadásait betiltotta.

Kiválólag a német akademiai tudósokat láttuk a pápa költött csalhatatlanságára vonatkozó ellenmondásban püspökeik előtt járva, vagy azokat követve. Miután a püspökök megrettenve visszavonultak, és a pápa a fuldai püspöki gyűlés pásztori levelére vonatkozó szerencsekívánatában (okt. 28.) azon figyelmeztetéssel, hogy tartsák távol juhocskáikat a megmérgezett legelőtől, a "nagyravágyás fiai" ellen tombol, kik a vatikáni szent zsinat határozata ellen fellázadni merészelnek, a püspökök felhívásai az illetőkhez, hogy a pápa csalhatatlanságát elismerjék, részint kiküldettek, részint közelebbről várhatók. A paderborni püspök a papnöveldéje tanáraihoz intézett ezen felszólítással, amint illett, elöl járt, mivel magát az áldozárrá leendő ifjúság szeplőtlen tanítása felől biztosítania kellett, s készséges engedelmességre talált. De hát a szilárd becsületű teológusok Münchenben és Bonnban elismerendik-e az új dogmát, melyről oly tisztán tudják, hogy valótlan, az egyházra nézve káros, és sem a Szentíráson, sem a hagyományon nem alapul! Mint professzorokat az állam kormánya védelmezheti, a bajor minisztérium ezt talán még komolyabb szándékkal teljesíti, mint a porosz; de tantermeiket a hierarchia pusztává teszi, talán a német papság egész egyetemi műveltségének véget vet, ha esetleg a katolikus egyetem létre nem jön; de azt állítják, hogy éppen egy tudós püspök nyilatkozata volna, hogy neki nincs szüksége tudós papokra, csak a liturgiai szabályok teljesítőinek évi jutalékára. A boroszlói hercegpüspök abban keresett menedéket, hogy reámutatva az egyház csalhatatlan tanítói tekintélyére, ő meg van győződve afelől, hogy az ő kerü-

412

lete kiváló férfiainak azellen emelt tiltakozása nem rossz szándékkal történt, s reményt táplál töredelmes visszatérésük iránt; ő tehát e tekintetben jó példával ment előre.

Az egykor mainzi püspökké választott Schmid Leopold arra kényszerült, hogy ámbár nem akart a katolikus egyházból kilépni, csak a protestáns istentiszteletben vett részt. (1) Hasonlóképpen Pichler is, kinek az egyházi szakadásról írt tudós történelme, mivel a keleti egyház iránt igazságos, indexre került, (2) a katolicizmus korlátain túl s orosz államszolgálatba űzetett (3)

Mindazonáltal ez az egész egyházi rendőrség, miként a múlt században azon francia irodalmat, a forradalom jóslatát, mely a trónnal együtt az oltárokat is ledöntötte, nem tudta megakadályozni, úgy a jelen időben is tehetetlennek mutatkozik egy, a keresztyén hitet valóban fenyegető könyv ártalmatlanná tételére. Midőn a Jézus élete Strausstól megjelent, ennek cáfolata nem volt ugyan mindig alapos, de ezt az egyházi hatóságok teljes bizalommal a protestáns teológiára bizták, és a tudományos harc az evangéliumi események igazságába való belátásunkat csak előmozdította. Midőn Renantól a Jézus élete megjelent, nem volt ugyan hiány az ezellen írt katolikus röpiratokban, melyek azonban többnyire arra törekedtek, hogy a Megváltó istenségét kimutassák, mintha mármost az forogna kérdésben; de a tulajdonképpeni küzdelem az egyházi hatóság kezébe tétetett által, és miután a puszta tilalom nem látszott elégségesnek, csaknem mindegyik püspök hivatva érezte magát, hogy egy haragos és kenetteljes pásztori levélben nyáját a halált okozó legelőtől óva intse, sőt kilencnapi áhítatos vezeklést rendeltek el azon sérelmek leimádkozása végett, melyeket amaz istentagadó irat az isteni Megváltónak okozott. A következmény az lett, hogy a pásztori leveleknek nagyobb hatása volt, mint a könyvárusi hirdetéseknek, és az

(1) L. Schmid, Ultramontan o. katolisch? Die relig. Grundfrage Deutschlands und d. Christenh. Giess. 1867. 3. Aufl.

(2) Ő azon kérdésre, hogy magát a könyve ellen kimondott római kárhoztatásnak aláveti-e, azt felelte, hogy kész minden hibát, melyet neki kimutatnak, kijavítani.

(3) A. Pichler, die wahren Hindernisse u. Grundbedingungen einer Reform der kat. Kirche. Leipz. 1870.

413

eltiltott könyv a katolikus népség közt megmérhetetlen elterjedést nyert. Csak a tudomány ellen gyakorol a tilalom ideiglenesen hatalmat, és maga a puszta gyanúsítás romboló hatással működhetik.

Döllinger és az ő hivataltársa Haneberg, Szent Benedek-rendi apát a tudomány és irodalom katolikus férfiait, úgy a világi, mint a papi rendből 1863 szeptember utolsó napjaira Münchenbe összehívta, hogy egy évenként megtartandó gyűlést alapítsanak "a németországi katolikus erők egyesítése, az ellentétek kibékítése, a szerfelett keserűvé vált polémia szelídítése, s a korszerű tudományos vállalkozásokra való helyesebb és sikeresebb együttműködés végett." A német és svájci püspökök személyenként meghívattak; nincs tudomásunk róla, mily választékban, de ezek közül csak ötnek jól megfontolt levele fekszik előttünk. A püspökök közül egyik sem számitotta magát a tudósokhoz, hogy velök tanácskozzék, mindazonáltal a bambergi és augsburgi püspökök az ünnepélyes lakomában részt vettek, s a tudósok kongresszusának mint jó célzatú munkának s nemes magvetésnek szerencsekívánataikat fejezték ki. Mintegy száz katolikus tudós – Frohschammer nem volt közöttük, miután a müncheni teológiai kar, a római ítéletnek engedve, ellene nyilatkozott – a bencés apátság főtermében Döllinger elnöklete alatt, a kissé szépitő tudósítás (1) szerint békés vitatkozás közepette mindarról, ami a jelenkort mozgásban tartja, négy napig tanácskozott s készítette azokat előre. A tárgyalások kimagasló pontja volt a tudomány szabadsága az egyházi tekintélyhez való viszonyában, s csaknem egyhangúlag így döntetett el: "Lelkiismeretbeli kötelesség minden tudományos vizsgálódásban az egyház csalhatatlan tekintélye által kimondott dogmatikai nézeteknek hódolni. Ez a hódolat a tudomány természetszerű és szükséges szabadságával nincs ellentmondásban." A gyűlés a müncheni érsek által a "Veni sancte" misével megszenteltetve, a tridenti hitvallás elmondásával vette kezdetét, egy, a Szentatyához intézett, ragaszkodást, engedelmességet tanúsító üzenet íratott alá, és a végén a tudósítók sürgönyözhettek Rómába: a katolikus tudósok gyűlése Münchenben isteni

(1) Verhandlungen der Versammlung katolischer Gelehrten in München v. 28. Sept. bis 1. Oct. 1863. Regensb. 1863.

414

tisztelettel és hitvallomástétellel kezdődött, hasonló értelemben folyt és végződött, és a tudománynak az egyházhoz való viszonya tárgyában emelt vitás kérdés az egyház tekintélye iránti engedelmesség és alárendelés értelmében döntetett el. Még az nap este hozta a távírda a feleletet, "hogy ő szentsége küldi a gyűlésre a maga áldását, határozatait tetszéssel fogadja, s a gyűlést valódi katolikus vállalkozása folytatására buzdítja."

De a sántikáló követ hátul jött. A müncheni érsekhez intézett bréve (1) kinyilatkoztatta: miként Őszentsége már azt is nehéz aggodalommal fogadta, hogy magánszemélyek egyházi megbízás nélkül bátorságot vettek arra, hogy ilyen tárgyalások által az egyház tanítói hivatalába belevágjanak, és főleg Németországban nem hiányoznak olyanok, kik értelmükben szerfelett elbizakodva és a csalárd napi bölcsészet által elvakítva, azon legfőbb tanítókat, kiket az egész egyház tisztelt (a skolasztikusokat) csekélyre becsülve, a szentszék s ennek kongregációja ellen szónokolnak és fecsegnek ("declamant ac blaterant"), hogy ezáltal a tudomány szabad előhaladása meggátoltatik. Őszentsége kedélyét az érseknek ezen gyűlés folyamáról tett és nagy szorongások közt várt tudósítása valamennyire megnyugtatta ugyan, mindazonáltal még elégséges ok marad, hogy a hívő tudósokat komolyan figyelmeztessék: az ő engedelmességüknek nem szabad csak azokra szorítkozni, melyek mint hittételek az egyház csalhatatlan ítélete, az egyetemes zsinatok és az apostoli szék végzései által megállapíttattak, hanem azok is, melyeket a rendes tanítói kar az egész egyházban a teológiai igazságokra s azoknak zárókövetkeztetéseire nézve hirdet, megtörhetetlenül követendők, s azon igazságokat illetőleg is, melyeket az emberi ész felismer, azokhoz kell szabni magukat. Erre egy további elhatározásnak kell következnie, miután a pápa a német püspököknek az ilyen tudós gyűlések időszerűségére vonatkozó ítéletét meg fogja hallgatni.

Ez a figyelmeztetés a német tudományosság ellen táplált általános gyanakodást, de különösen a müncheni gyűlés tudós elnökét illette. Döllingernek azon nézete ellenében, hogy egy teológiai, tehát

(1) 1864. Dec. 21-ről. Közölve a müncheni "Pastoralblatt"-ban 1864. Mart. 5. No. 10. Vö. A. allg. Zeitung 1864. Beibl. zu No. 75.

415

tudományos tévedés csak a tudomány fegyvereivel leküzdendő, és hogy az általános emberi törvények szerint csak tévelygéseken át vezet az út az igazsághoz – e vélemény ellen lehetett intézve a brévében kifejezett harag azok ellen, kik a tudomány hamis szabadságát tanítják, s nemcsak ennek valódi előbbhaladását, hanem még a tévelygéseket is szemtelen módon előhaladásnak magasztalják. (1) Döllinger a gyűlést a katolikus teológia múltjára és jelenére vonatkozó jól átgondolt merész beszéddel nyitotta meg. (2) Ő ebben a skolasztikát, mint úgyszólván félszemű, történelmi szem nélkül csak spekulatív szemmel rendelkező irányt a múlthoz tartozónak nevezi, és a reformáció korában találta fel a katolikus teológia virágzó időszakát, miután ez a protestáns teológiától tanult, általa tisztult meg és tájékozódott, úgyhogy nagyban és egészben, a tudomány érdekét véve mérvadóul, a keresztyénség kétfelé szakadása sokkal inkább nyereségnek és nagyszerű előrelépésnek, mint károsodásnak tűnt ki. De Spanyolország, mely a protestantizmust részint távol tartotta, részint ismét magából kilökte, visszatért a történelem és minden kritika nélküli skolasztikához, és az inkvizíció működése alatt a tudomány tönkrement, hogy soha többé fel ne éledjen. Olaszországban is a végén tudatlanság borult a klérusra, a katolikus teológia jelenlegi képe ott komor és temetőszerű. A XVII. században s a XVIII. század közepéig a katolikus világban a teológiai tudományok kormánypálcáját Franciaország tartotta kezében, s az éppoly tudományos, mint erkölcsileg visszás és veszélyes kazuisztika ellenében jogát és tudományos érvényét a tiszta evangéliumi morált tartalmazó jeles művek egész hosszú sora által biztosította; de azután a tudomány világító szövétneke a német nemzet kezébe került: fénylő alkony, mely sokat ígérő rózsás hajnalnak néz elébe. A Németországban jelenleg létező katolikus teológia két iránya is magában véve nem rossz, feltéve hogy a mozgás szabadságát mindkettő kölcsönösen megengedi – az ellenkező eljárás rövidlátó s öngyilkos merénylet volna. Mert szabadság nélkül a tudomány éppoly kevéssé élhet, mint a madár az üvegharang alatt, melyből a levegőt kiszivattyúz-

(1) "...qui falsam scientiae libertatem, ejusque non solum verum profectum, sed etiam errores tamquam progressus impudenter jactant."

(2) lásd: Die Verhandlungen 25–29. o.

416

ták. De miként az ótestamentumban a rendes áldozári testület mellett fennállott a prófétai kar, így álljon fenn a rendes hatóság mellett az egyházban is a rendkívüli, a teológiai tudomány, mely hatalmat gyakorol a közvéleményre, mely előtt végül minden meghajol, még az egyház fejei és a hatalom kezelői is. Ezen beszéd záradéka, idézve Dantéból, a következő volt: egy hang a paradicsomból a költőhöz, az eredetiben ugyan más vonatkozással bírt, de azért Rómában nagyon is fogasnak vehették:

Mégis ki vagy te, ki törvényt akarsz ülni,
Hogy ezer mérföldre is [ít]életet mondhass
Tekinteteddel, mely csak egy araszig ér?

Már a tudósok kongresszusának kebelében ennek nyolc tagja, a római skolasztikus irányhoz tartozók, óvást jelentettek azellen, hogy ezen megnyitó beszéd a gyűlés programja gyanánt tekintessék. Hogy Rómában ezen beszédet miképp fogadták, kiviláglik a jezsuitalap egy keserűen bosszús cikkéből. Döllinger beszédében csak azok voltak magasztalással említve mint a tudományosság oszlopai, kik mint a római egyháznak kisebb-nagyobb ellenségei, annak fenyítését vonták magukra. A francia egyháznak éppen azon korát emelte ki magasan, midőn abban a gallikanizmus és janzenizmus uralkodott. Nem a teológiának feladata, hogy az egyházat oktassa, s legkevésbé a német teologiának, mely kissé ködös, mint éghajlata, hanem a teológia és a közvélemény tartozik meghajolni az egyház fejének természetfeletti ihletésben részesült tanitása előtt. Ezt a bosszúságot visszhangozta a mainzi Katholik tudósítása, (1) mely az ő kedves skolasztikáját, mint a teológia királynéját, a nagy tiszteletben álló káptalani prépost ellen védelmezte, kinek a latin fajú népek tudományossága ellen nyilvánított méltánytalanságát megrója, s elképed azon beszéden, hogy a teológia az ő működésével hatalom a közvélemény felett, mely előtt végül az egyház fejei is meghajolnak. "Tehát nem az apostoli tanítókar, nem az egyház csalhatatlan szava a legfőbb hatalom, mely előtt minden meghajol! A teológia minden vívmányaiban az apostoli tanítókarnak tartozik felelősséggel, és minden eredményeiben az egyházfők ítéletének alája van vetve, így a maga szavának csak annyi tekintélyt igényelhet, amennyit

(1) Die Versammlung kat. Gelehrten (Jun–Aug. 1864.)

417

annak az egyházi tekintély kölcsönöz." – Ez katolikus beszéd. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a híres teológus szavait, ki ezáltal a legmélyebb ellenmondásba jönne önmagával és egész egyházi állásával, félreértették, s mégsem hangzanak azok másképp, minthogy ezen megnyitó beszéd, azon pillanatban, midőn úgy látszik, hogy az egyház ellen minden összeesküdt, midőn mindent mozgásba hoznak, hogy a szentszék ellen rohamot intézzenek, mindenesetre sajnálatra méltó baleset. A tudósok kongresszusának 1864 őszén tartandó gyűléshelyéül Würzburg jelöltetett ki, az ügytárgyak előkészítése végett egy bizottság neveztetett ki, s azt is kilátásba helyezték, hogy ott a filozófia önállóságát még tüzetesebben fogják tárgyalni. Várták ezen gyűlés betiltását Rómából, mindazonáltal nem hiányzottak a bizalmas előterjesztések, hogy mily kellemetlen benyomást okozna az Németországban. Főleg a "Katholik" is úgy vélekedett, hogy mindaddig, míg a katolikus tudományosság nem leend a nagy rendeknél vagy kiválóan katolikus egyetemeknél öszpontosítva, az időnkénti összetalálkozás a "sátrak alatt" az erősödést eszközölné, amennyiben ti. "a Róma iránti engedelmesség azon kapocs, mely az újskolastikusokat ellenfeleikkel összeköti." Tehát a német püspökök benyújtott emlékiratára a Szentatya szándéka a müncheni nuncius által tudtul adatott, (1) miszerint ezen gyűlés neki nincs ellenére, amennyiben kezességet vállalnak azért, hogy ezáltal sem a tudomány tisztasága, sem a püspökök tekintélye nem fog veszélyeztetni. Ilyen kezesség gyanánt bizonyos feltételeket szabtak, melyeknek a szervezetbe való felvétele után ezt a Szentatya elibe terjesztenék; olyan feltételeket, melyek teljesítése mellett és után a Szentatya legalább nyugodtan alhatott a tudósok gyűlésétől, ha csakugyan akadnának olyan német tudósok, kik egy ily gyűlésen részt vennének. (2)

(1) 1864. jún. 5-ről (A Katholik augusztusi füzete 1864.)

(2) A würzburgi egyetemes gyűlés alkalmával az ottani professzor, Denziger a jelenlevő tudósokat egy magánértekezletre hívta (1864. szept. 13.) mely a Szentatyához intézendő ily tartalmú üzenetet fogadott el: Köszönet a tudósok gyűlése iránt tanúsított figyelemért, elfogadása az ez elé szabott feltételeknek és a tudománynak az ő ítélete alá való rendelése. Azóta ez a tudósgyűlés szétmállott. Midőn Prof. Reusch 1868. a Theol. Literaturblattnak, a katolikus kritika ezen legjelesebb irodalmi vállalkozásának munkatársait, ezen lap esetleges tökéletesítése végett Freiburgba tanácskozásra egybehívta, a müncheni nuncius indíttatva érezte magát, hogy az 1864-es bréve szabályaira emlékeztesse őket. Erre jobbnak tartották a meghívást azonnal visszavonni.

418

Ilyen és ezekhez hasonló tényekkel szemben, amint azok századok óta szemünk előtt vannak, csak jelenleg az általános civilizáció által valamennyire emberibb alakban, még is nehéz lenne a katolikus tudományosság szabad mozgásáról tiszta képzetet szerezni. Midőn a bencés apát az egyetemes gyűlést házában üdvözölte, ezen fájdalmas szavak hallatszottak: "Hová tűntek el azon eszményképek, melyekkel harminc éve foglalkoztunk? Mivé lettek azon remények, melyek azon években a katolikus Németországot újból felelevenítették, midőn Möhler még működött közöttünk és Görres még tanított!" Nem származott minden szükségképpen a katolicizmustól, ami Rómából a német tudományosság ellen történt, de ahol legalább a meggyőződés fennáll egy korlátlan hatalomról, az azzal való visszaélés (még az aggodalom és elbizakodottság közti habozásban is) ritkán marad el, és még az utóbbinak is létjogosulsága van egy szélesen elterjedt műveltség szemében, mely a római gyámság alól már kinőtt.

A katolicizmus egész törekvése, hogy a tudományt, valamint az államot egyházi gyámság alá helyezze, azokat katolikussá tegye ahelyett, hogy azokat a keresztyénség erkölcsi hatalmával töltené be, nem egyéb anakronizmusnál. A tudománynak minő természetszerű kifejlődése gondolható ott, hol hatalmi szó akarja kiszabni nemcsak azt, hogy mi az igazság, hanem azt is, hogy az miképp találandó meg és tanítandó. Talán őszinte vélemény volt, midőn a pápai allokúció (1861. március 18.) azt állította, hogy a pápaság a valódi civilizációval összeegyeztethető, és hogy a jelenlegi pápa azt mindig védelmezte; (1) mindenesetre (a szabad állam kivételével, melyet a pápaság bizonyára mindig tűrni fog, ha nem leend hatalma azt akadályozni, s a szabad tudomány kivételével) kénytelen volna tehát az ember a mainzi püspökkel elfo-

(1) A vatikáni zsinatot összehívó bullában is azon állítás van kimondva, itt mindazonáltal csak a katolikus egyházról, hogy nemcsak az embereknek örök üdvéről, hanem az emberi tudományok előhaladásáról és jelességéről is folytonosan gondoskodott ("humanarum scientiarum progressui ac soliditati").

419

gadni, hogy a katolikus tudományosság szabadsága éppen abban áll, hogy a katolikus hittanhoz van kötve, ami kissé azon mesebeli kutyára emlékeztet, mely szabadságát épen abban találta, hogy láncra volt verve. (1) Az aacheni egyetemes gyűlés talán elhitte azt, midőn Brandis gróf az elnöki székből biztosította: "Sehol sem szabadabb a tudomány, mint a katolikus egyházban." De utánna tette: "Isten törvénye kell hogy szolgáljon a tudomány világító szövétnekéül!" – ezalatt bizonyosan a római indexet s ennek kongregációját értve. Daumer, aki nagy szellemi adománnyal és őszintén vizsgálódva, s egész életén át a szélsőségek közt hányatva, nem-keresztyénből buzgó, habár nemigen megbízható katolikussá lett, ezt hirdette az ő Mansarde-jából: (2) "Minden szellem, minden költészet és filozófia, az emberiség minden mélyebb és bensőbb kedélyélete végül is csak a katolicizmusban található meg, és a többi világ semmi egyéb, mint egy technikai és üzleti mozdonygép, egy anyagias szélmalom, melyben még csak a legszárazabb és legsivárabb emberi lélek képes megélni." – Ez ugyanolyan ábrándosság, mint midőn Daumer korábban a keresztyénséget a Moloch-tiszteletből vezette le, a szent vacsorát amaz emberáldozati kultusz, emberhúsevés és embervérivás enyhébb alakjának tekintette, s a Hameln patkányvadászában is, mint erre nézve főbizonyítékban, azon áldozárok egyikét látta, kik

(1) Freih. Auctor u. Kirche 177. o: "Tűrhetetlen az, ahogy ellenfeleinknek egy része feltünteti, mintha nekünk, katolikusoknak a szabad vizsgálódás meg volna tiltva, (mi csak azt mondjuk, hogy korlátozva, s annak eredménye néha betiltva!), mintha a mi józan eszünk hitünkkel ellentmondásban állana. Ez értelem nélküli, tudatlan vagy rosszindulatú mendemonda, mely minden igazságból és a történelemből gúnyt űz, s csupán vak előítéletből származhatik. Ilyen hangok pedig hallatszanak jelenleg nemcsak a német sajtó legnagyobb részében, hanem az országos képviselők gyűlésén is. Ez az igazságtalanságnak és bosszantásnak csordultig telt mértéke a katolikus egyház ellen!"

(2) Meine Conversion. Mainz 1859. 106. o: Mindazonáltal csak így hozza fel: "hallottam, hogy valaki mondotta" mint jóslatot, mely évről évre mindinkább teljesül. Saját veszélyes szándéka: (A Mansarde-ból, Mainz 1860. H. 1.) "Én óhajtanék az egyháznak használni, de oly módon, hogy azon üreg, mely azt a kor műveltségétől elválasztani látszik, szem elől eltűnjék."

420

a gyermekeket magukhoz csalogatják, hogy ilyesfajta misztériumok számára legyilkolják.

A valódi bölcsészet, melynek mindenekelőtt szabad levegőre van szüksége, hogy ne legyen kénytelen a múlt korlátozott világnézetében a maga örök törvényét tűrni, hanem az emberi szellem és a természet örök törvényeibe mindig és újból belemélyedjen, a katolikus egyházban nem lehetséges. (1) Volt ugyan nekik egy Giordano Brunójuk, de ők azt Rómában megégették. Descartes is katolikus volt, s kalapját szentképekkel rakta meg; de az ő hite és babonája megtartott magának egy kamrácskát, filozofálva nem sok tudomást vett az egyházról, s szabad tartózkodási helyet protestáns országban keresett. Nem volt véletlen, hogy a német filozófusok egész hosszú sora, pl. Böhme Jakab, Leibniz, Kant, Jacobi, Fichte, Schelling, Hegel, Fries, Herbart, Schopenhauer, a protestáns egyházhoz tartozott, s bármiként ítéljenek ezen bölcsészet eredményéről, az mindenesetre a német gondolkozó szellem kimagaslott pontját jelzi, és ennek egyes sugarai az életnek és tudománynak csaknem minden viszonyát érintették és áthatották, míg a római katolicizmusnak mindenre, ami a szellem szabad fejlődéséből származott, csak anatémája volt. (2)

(1) Syllabus §. 10: "Philosophia neque potest, neque debet ulli se submittere auctoritati." 14: "Philosophia tractanda est nulla supernaturalis revelationis ratione habita." 11: "Ecclesia non solum non debet in philosophiam unquam animadvertere, verum etiam debet ipsius philosophiae tolerare errores eique relinquere, ut ipsa se corrigat." Schrader: "A bölcsészet alárendelheti, s kénytelen is alája rendelni magát a tekintélynek. A bölcsészetet nem szabad a természetfeletti kijelentésre való tekintet nélkül művelni. Az egyháznak szabadságában áll nemcsak az, hogy a bölcsészet ellen büntetőleg fellépjen, hanem az is, hogy még a filozófia tévedéseit se tűrje, s ne bízza rá, hogy önmagát kijavítsa." Ez tehát a törvényes alap azon megsemmisítő háborúra, melyet a Civilta Cattolica Cartesius óta mindenféle bölcsészetnek üzent. Kleutgen csak azon bölcsészetet ismeri el jogosultnak, mely alakját Arisztotelésztől, eszméit Ágostontól, s kifejlődését Aquinói Tamástól nyerte.

(2) Speil, 357. o: "A protestáns bölcsészek közt helyet találnak a személyes istenség tagadói is. Ebből úgy látszik, hogy protestánsnak lenni csak annyi, hogy ne legyen az ember katolikus." – Meglehet, hogy Fichte és Hegel a katolikus egyházban exkommunikáltattak, vagy más időben, mint Giordano Bruno, abból elbocsáttattak volna! – de hát azért a protestantizmus kevésbé keresztyén, hogy a Fichte- és Hegel-féle filozófiának szabad hazát biztosított?

421

Igen, a német irodalom Lessing óta lényegesen protestáns. Nehány másod- és harmadrangú költő tartozik születésénél fogva a katolikus egyházhoz. Születni bizonyos körben, mely hagyományait az ifjú kedélybe mélyen benyomja, és nemes szellemtől van nem minden fájdalom nélkül áthatva – oly végzet és titok ez, melyet Isten magának tartott. De ki tudná Goethét és Schillert másképp gondolni, mint akik protestáns műveltségből sarjadtak ki? Ők anynyiban szerencsésebbek voltak Luthernél, hogy elismertetésük s hatásuk végett nem kellett előbb múltjokkal szakítaniuk, s népüknek sem kellett szétválni, sőt inkább a tőlük kiinduló műveltség, és a rájuk való büszkeség összeforrasztó hatalommá lett a mi nemzetünkben. Sokat vitatkoztak azon, hogy mennyiben voltak ezek keresztyének, és ha már a keresztyén műveltség öntudatlan hatalmát se lehet rajtuk soha letagadni: az ő protestáns jellemüket még soha senki sem merte kétségbevonni; (1) és így bebizonyosodott a német irodalom ezen egész helyzetében is a wolfenbütteli könyvtárnok óta, a nemzeti öntudat azóta történt felébredésében, hogy népünk magasabb kifejlődése és jövője a protestantizmus kezében van.

(1) Ez többé már nem egészen igaz. Daumernek mindkettőre vonatkozó titkolódzó célzásai szerint: mivel ők katolikus dolgokat is költőileg méltányoltak és felhasználtak, hozzávéve Schillernek nem éppen fényes temetését, valamint az évszázados ünnepély alkalmával nemzeti szentté tételét, – mindez "teljesen kiderítette," hogy ő élete végén katolikussá lett. (Jos. Lukas, Schiller, sein religiöser Fortschritt u. sein Tod. Landsh. 1863.) Mondatomat tehát helyesebben így lehetne írni: "Ép emberi értelemmel az ő protestáns jellemüket még soha senki sem merte kétségbevonni." Mindazonáltal mi németek a Hohenstaufok korától fogva kissé ultramontánok vagyunk, s a mi protestantizmusunknak azellen a legcsekélyebb kifogása sincs. Az igaz, hogy Goethét forró vágy vezette túl az Alpokon, s ott igen jól érezte magát, és hogy némely ifjú kedély még most is mindig a vágyakozás sóhajával szónokolja Schiller ezen versét:

Prächtiger als wir in unserm Norden
Wohnt der Bettler an der Engelspforten,
Denn er sieht das ewig einz'ge Rom,
Ihn umgibt der Schönheit Glanzgewimmel,
Und ein zweiter Himmel in den Himmel
Steigt Sanct Peters wunderbarer Dom.