NEGYEDIK FEJEZET
Politika és nemzetiség

A katolikus egyház I. Napóleon bukása után azáltal jutott nagy kegybe, hogy úgy tüntette fel magát, mint egyedüli hatalmat, mely a forradalmat legyőzni képes, hogy ő ennek ellenmérge; míg a protestantizmusnak arcába azon vádat vágták, hogy a reformációnak természetes leánya a revolúció, és az anya sem másnemű, mint elvadult gyermeke, mert miután egyszer a tekintély elve s a szentesített ősi tan az örök üdv ügyében át van törve, az Isten kegyelméből való örökös fejedelemség legitimitása is elvesztette varázshatalmát a népek szenvedélyével szemben. Még az utolsó német pápa nunciusa, aki az egyház reformációjának szükségességét oly fájdalmasan és hiába ismerte el, szeme elébe tárta a nürnbergi birodalmi gyűlésnek: "Ti fejedelmek, talán azt hiszitek, hogy a gonoszság ama fiai véleményüket másfelé irányozzák, mint hogy a szabadság neve alatt magukat minden engedelmesség alól kivonják! Azt remélitek-e, hogy miután a pápai törvényeket s az atyák végzéseit megvetik, a ti törvényeiteknek engedelmeskedni fognak?" I. Ferenc, ki Franciaországban a protestánsokat megégettette, és Németországban velük szövetségkötés céljából alkudozott, azon meggyőződésben volt, hogy ezen újítás célja úgy az isteni, mint az emberi monarchia megbuktatása. Montesquieu úgy vélekedett, hogy a katolicizmus inkább a monarchiával, a protestantizmus inkább a köztársasággal megegyező.

Mi sem a szemrehányás, sem pedig a kétséges elismerés ellenében nem hivatkozhatunk az erfurti gyűlésre, ahol buzgó lutheránusok hasonló buzgalmú katolikusokkal szövetkeztek "azon jogtaposó, szemérem és becsület nélküli mód ellen, melyet Olasz-

423

országban a forradalom tanúsít, különösen egy oly uralommal szemben, mely régibb s megdönthetetlenebb jogokon alapszik, mint bármely más európai uralkodás." (1) Mert habár protestáns részről nem is úgy volt gondolva, amint azt a római államújság felfogta, hogy "elő kell készíteni a katolicizmusra való tömeges áttérését azon protestánsoknak, kik még a hitnek egy szálacskájához ragaszkodnak, és a keresztyénség elveit csak a római katolikus apostoli egyházban vélik feltalálni," mégis csak nehány tagja volt azon kis protestáns töredéknek, melyben a Luther tanfogalmaira való visszatérés iránti buzgólkodás mellett azon érzelmek jutottak túlsúlyba, melyek által "Stolberg Frigyes rabszolgává lett" – habár a sokkal nagyobb többséget az ősei hite iránti kegyelet visszatartotta attól, hogy a pápa világi uralmának elismerésével az ő lelki hatalmát is jogosultnak vagy legalább felettük (*) jogosultnak elismerje.

Nagyobb jelentőségű már ennél az, amit a protestantizmus egyik leghűségesebb szóvivője a forradalommal való testvéresülés akkoriban oly veszélyes szemrehányása ellen érvényesített, (2) hogy a forradalom véres körmenetét éppen a katolikus országokban tartotta, Francia-, Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Amerikában, Piemontban és Nápolyban. Ez az állítás ugyan csak az újabbkori forradalmi eseményekre illik, sőt ennek némely jeleneteit azóta többségükben protestáns népek között is láttuk; azonban mégis a katolikus föld maradt ennek folytonosan fennálló színpada: azon forradalmat, mely által Belgium Hollandiától elszakadt, közvetlenül katolikus érdekek hozták létre és szították; ott, hol ezen kiáltás hangzott: "húzzátok le fasaruitokat, s üssétek agyon az eretnekeket!" (3) Lengyelországban a gyászban ülő nemzetnek, a nemzetek ezen Niobéjának templomi éneke Marseillaise-zé lett, (4) s

(1) Így a derék és erőteljes szellemű Leo által fogalmazott egyesülési okmány 1860. szept. 22-ről, aki ezen ügyet tréfának is tartotta, mint valami olasz salátát.

(*) Ez célzás lehet Melanchthonra, aki a schmalkaldeni cikkeket azzal a záradékkal írta alá, hogy ő elismeri a pápa emberi jogon alapuló (világi és egyházi) főségét azok fölött, akik neki engedelmeskedni akarnak. [NF]

(2) Tzschirner, Protestantizmus u. Katholicizmus aus dem Standpuncte der Politik. Lpzg. 1822.

(3) Speil szerint 358. o: "Az egyház nem indít forradalmat, s nem is eszközölte azon forradalmat, mely által Belgium Hollandiától elszakadt, erre nem volt semmi oka."

(4) "Bolze cos polske," ezen refrénnel: "Adj uram nekünk hazát, add szabadságunkat vissza!" Hist. polit. Blätter 1864. 8. füz. 687. o: "Olaszországban a demagógia a keresztyénellenesség legkirívóbb bélyegét hordozza, Lengyelországban a lázadás katolikus köntösben jelenik meg. Inkább tüntetnek a templomokban, mint az utcákon, inkább a körjáratokkal és kereszttel, mint maeskazenével és utcakövekkel." XVI. Gergely a lengyel lázadást hibáztatta, IX. Pius nem kerülhette ki, hogy legalább annak orosz elnyomása miatt fájdalmas panaszt ne emeljen, s Meyendorf orosz követ, ha nem is azt felelte neki, hogy a katolicizmus egy a forradalommal, hanem azt, hogy "a katolicismus szövetkezett a forradalommal."

424

mindenekelőtt maga az egyházi állam egy emberöltő óta a forradalom fészke volt, melynek az Isten helytartója idegen szuronyok oltalma nélkül rég áldozatává lett volna menthetetlenül. Ezért a fejedelmekhez intézett kegyes óhajtás nagyon különösen hangzott a szorongatott pápa szájából: "Meggyőződhetnének a végén arról, hogy a katolikus vallás egyedüli tanítója az igazságnak, dajkája minden erénynek, és hogy egyedül ebben nyugszik az állam üdve és sérthetetlensége." (1)

De itt, ahol nem valami pártbeszédet akarunk tartani, nyíltan be kell vallanunk, hogy a reformáció és a revolúció közt bizonyos rokonság létezik. (2) Ezek mindketten bizonyos fennálló jogi állapotot döntöttek halomra, és a hagyományos tekintély ellenében az eredeti emberi jogot emelték érvényre. Pápa és püspökök, akik ellen volt a nagyszerű tiltakozás emelve, felsőbb hatóságok is voltak egyszersmind; mindazonáltal azon lényeges különbséggel, hogy az isteni törvények szerint csak a lelki dolgokban és azon meghagyással, hogy ne uralkodjanak azonképpen, mint

(1) 1860. dec. 17-ei allokúció. A würzburgi katolikus egyetemes gyűlést bezáró püspöki beszédben is (1864. szept. 15.) hallottuk a sóhajt és ezen ígéretet: "Igen, mi lenne akkor, ha az egész világ katolikus volna! Akkor az oltárok szenteknek tartatnának, a fejedelmek trónjai rendíthetetlenül és szilárdan állanának, a műhelyek az Úrnak lennének szentelve, az állam viszonyait nagyban, a családi viszonyokat kicsiben a negyedik parancs hatná át."

(2) Speil, 357. o: "Ha mi a reformáció és a forradalom közti rokonságot mutattuk ki, úgy ezt mármost azáltal is igazolva találjuk, amit Hase a protestantizmus nevében ír... Igaz, amit mondanak, hogy a forradalom a katolikus országokat is aláásta, de a forradalom ezekben is nem az egyház mellett, hanem ellene, mint legengesztelhetlenebb ellensége ellen volt indítva, ellenben, mint jelenleg Olaszországban, az a protestáns propaganda útját készítette elő." – Úgy látszik, Speil ezen ügyet ennyivel eligazítottnak is tekinti.

425

a világi fejedelmek, hanem csak tanítás és szeretet által, és akiknek üzelme ellen az egyházban az apostoli korszak óta érvényre emelkedett, hogy a lelkiismeret dolgában inkább Istennek, mint az embereknek tartozunk engedelmeskedni. A keresztyénség ellen is a pogány Rómában a fő szemrehányás volt: engedetlenség, a császár elleni lázadás, akinek kezébe helyezték az istenek a világuralmat. Celsus a keresztyénség ellen írt vádiratát ezen szavakkal zárta be: "Tehát egy bölcs kormány, mely előre belátja, hogy mi fog következni, mielőtt összeomolna, titeket mindnyájan szét fog tiporni." Valóban: a keresztyénségben bizonyos feloszlató hatalom rejlett a pogány állam ellen, bárha a vértanúk felmagasztosult arccal s hóhéraikért imádkozva léptek szembe a puszták vadállataival.

Luther a szükségből való védelemre és a zsarnokgyilkosságra vonatkozó asztali beszélgetéseiben a régi német családjoghoz tartotta magát, miszerint egy férfiúnak szabadságában áll a legszélsőbbet elkövetni, ha családi becsületében és szívében halálosan megsértetett; (1) "de ha valaki engem megtámadna az evangélium prédikálásáért, akkor én összetett kezekkel, szemeimet az égre emelve ezt mondanám: Uram Krisztus, itt vagyok, én téged vallottalak és prédikáltalak, ha eljött már az idő, akkor lelkemet a te kezeidbe ajánlom! s akkor örömest meghalnék." Megkérdeztetvén a katolikus megtámadásokra vonatkozó ellenállásra nézve, sok ideig azon véleményben volt, hogy egy keresztyén emberhez nem illő magát karddal és puskával védeni, hanem tűrni, miként tűrt Krisztus; és a választófejedelem, ha erőszakra kerülne a dolog, mint keresztyén éppoly kevéssé szegülhetne a császár ellen, mint a wittenbergi polgármester a választófejedelem ellen.

Mindazáltal nem lehet tagadni, hogy a reformáció politikai érdekekkel szövetkezve, államokat rázkódtatott meg, trónokat forgatott fel, új államalakzatokat alapított. Zwingli, törté-

(1) IV. köt. 471. o.: "Ha én valakit, aki ugyan nem zsarnok, nőmnél vagy leányomnál találnék, azt rögtön megölném. Item: Ha valaki egyiktől nőjét, a másiktól leányát, a harmadiktól szántóföldjét erőszakkal elvenné, és a polgárok s alattvalók összeállanának, s erőszakoskodását és zsarnokságát tovább tűrni nem tudnák, szabadságukban áll azt, mint gyilkost és útonálló rablót megölni."

426

nelmi jogalapon republikánus, a felsőbbségről így vélekedett: "Mihelyt azok hűtlenül járnak el, s a Krisztus által megállapított zsinórmértéken túl csapongnak, Isten akaratjából letétethetnek." Knox, Skócia reformátora, megvetette Stuart Máriát mint bálványimádó királynét, s még ennek könnyei által sem volt megindítható. Franciaországban a hugenották, kik alkalomszerűleg azt mondották, hogy a király által óhajtanak kormányoztatni ha az a törvényeknek hódol, borzasztó polgárháborút folytattak hitükért, nem annyira a gyenge királyfiak ellen, kik őket ki akarták irtani, mint inkább az arisztokrata-hierarchiai párt ellen, és a pápa unokahúga, a vérmenyegző nászanyja ellen. Németalföldön a protestantizmus szövetsége a lábbal tiport törvényes tartományi szabadsággal a spanyol erőszak uralma ellen alapította meg a köztársaságot, és még most is olvashatni a régi holland aranyakon: "A Bibliára támaszkodva védjük szabadságunkat." Angliában a Stuartok abszolút s megutált királysága elleni harc volt az, mely mindenesetre a fenyegetett protestáns érdekektől nyerte az erőt egy forradalom keresztülvitelére, s emiatt az angol nép lordjaival együtt még eddig különös megbánást nem tanúsított. (1) De ahol a fejedelmi erőszak a reformációval szemben nem ellenséges indulattal lépett fel, ott, számíttassék be ez neki haszon- vagy kárképpen, az államhatalmat megszilárdította, részint midőn az egyház felesleges gazdagságát az ő hatalma által az államra ruházta, részint midőn egy rendnek hatalmát megtörte, mely néha ugyan a despota államnak is, miként XIV. Lajos alatt, alázatos eszköz gyanánt szolgált, amely azonban mindig bírt elég hatalommal, hogy mint zárt testület az államkormánynak ellene szegüljön. Ezért Nagy Frigyes, ki adott szavához híven, mely alól még a pápa sem mentesíthetné, Sziléziában a jezsuitákat oltalmába fogadta ugyan, mégis azon véleményben volt: "Ha a vallást az állami okosság oldaláról tekintjük: a protestáns vallás úgy a köztársasági, mint a monarchiai államformának leginkább megfelel. Leg-

(1) Mindazonáltal azt állítja a Hist. Pol. Bl. 1863. H. 2. 128. o.: "Bárminő paradoxnak tetszik is, főleg az angolok előtt: Anglia nyűge az ő protestantizmusa." – Ezzel (vagy ennek dacára) mégis meglehetősen sokra vitte, ha például összehasonlítjuk a katolikus vallásban megmaradt Spanyolországgal.

427

Inkább összefér a szabadság szellemével, mely az elsőbbnek lényegét képezi, és a monarchiában, miután senkitől sem függ, teljesen a kormánynak van alája rendelve".

Sőt inkább ezek szerint azon ellenkező szemrehányás tehető, hogy a protestantizmus az egyházat a világi fejedelmek terhes szolgaságába juttatta, és így magát a vallásos lelkiismeretet, az állam zsarnoki önkénye elleni utolsó menedéket is jobbággyá tette. Ha egy pillantást vetünk a múltra, azon szolgai jogelvekre, melyeket a jogtalan ténylegesség igazolása végett kigondoltak: ti. hogy aki a tartomány felett uralkodik, uralkodik a vallás felett is, (1) az ország fejedelme, mint legfőbb püspök, vagy legalább mint az egyház legkitűnőbb tagja, ennek egyszersmind született kormányzója is: így az a kitüntetés nem látszik az egyházra vonatkozólag jogosulatlannak. A reformátorok csak a legfőbbre tekintve, hogy szabad és mentesített legyen az, ami az üdvösségre szükséges, az események kényszerűsége alatt, az új egyház földi talajáért és alapjáért nem sokat aggódva, a fejedelmeket szükségből való püspököknek eltűrték. Ez éppúgy benső ellentmondás volt, mint az ember veleszületett szabadsághiányának dogmája. (2) De a protestantizmus ezen ellentmondásnak tudatára jutott, s van elég erélye, hogy ebből magát kiszabadítsa. Már maguk a német tartományok alkotmányai többé vagy kevésbé határozottan hirdették, hogy a testületek gyanánt elismert egyházakat ügyeik önálló kezelése megilleti.

A katolikus egyház ezt az önállóságot azonnal foganatba vehette, mert az abszolút uralom formái egyszerűek és kötelezők. A katolikus klérus igen jól is értett ahhoz, hogy az asszonyok kegyes foglalkozási vágyát és a férfiak nagyravágyását, az egyiknek önfeláldozó odaadását, a másiknak uralomra vágyó számítását a maga céljaira irányozza. Az ő kezében még a jótékonyság valódi keresztyén kötelessége is az uralom emeltyűjévé lett.

(1) "Cujus regio, ejus religio."

(2) Ezen dogmának következményéül azt is erősítették, hogy a protestantizmus az abszolút államhoz vezet. De az Isten előtti szabadsághiányon éppen az emberek előtti szabadságot értették, és ezen dogmának legkeményebb felfogása a dordrechti zsinaton, a hollandi köztársaság által állapíttatott meg.

428

A belga nép egy része, mely az egyház áldásait nem akarta az állam drága áron vásárolt szabadságával megfizetni, jól felfogta, hogy miről van itt szó, midőn a küzdelem (1861-ben) a jótékonysági törvény ellen, mely minden nyilvános jótékonysági intézetet a klérus kezébe helyezett volna, a kamarákat és a népet mozgásba hozta. (1) III. Napóleon is szükségesnek tartotta a magában véve annyira dicséretes Vincentius-egyletek összekötő szálait szétszakítani, mivel azok összpontosított hatalmukat valami más olyan célra használták, mely nem a szükségben szenvedők segélyezésére vonatkozott. De hát miben is áll a katolikus egyház szabadsága? Abban, hogy a jövendőbeli klerikusokat a nemzeti műveltségtől és a tudomány fényáramlásától elzárva, a püspöki papnöveldékben neveltethesse; abban hogy a püspököknek szabadságában álljon ezen klerikusokat feltétlen engedelmességben tartani, s a pápának azon szabadságában, hogy csak ilyen feltétlen engedelmességgel ékeskedő püspököket tűrhessen, s ezek által önkényét az egyház törvényévé emelhesse, (2) végül az egész áldozári rend azon szabadságában, hogy a világiak lelkiismerete felett uralkodhassék, s néha valamely országos törvényt büntetlenül, vagy legfeljebb egy kis szerény mártíromság dicsőségével megszeghessen. Az, amit az egyház szabadságának neveztek, a katolikus nép, sőt a klérus legmunkásabb és tiszteletreméltóbb osztályának az egyház gyakorló lelkészeinek és segédlelkészeinek szolgasága volt. Midőn azon alkudozások alkalmával, melyek végül a felsőrajnai egyházi kerület kikerekítésére vezettek, a német fejedelmek az alsóbb papságnak a püspökök választásába részvételt követeltek, VII. Pius ezt azon ürüggyel tagadta meg, hogy az csak a kormányoknak

(1) Speil szerint (359. o): "Az egyháznak még azon joga is, hogy a szegényeket ápolhassa, kétségbe vonatott, s kezéből az ezt előmozdító eszközök kicsikartattak. Erre nézve Hase is a szabadság nevében tetszését nyilvánítja."

(2) Bellarmin erre nézve a legnyíltabb és legszemtelenebb kifejezést találta. De Rom. Pontifice IV. 5: "Si Papa erraret praecipiendo vitia et prohibendo virtutes, teneretur Ecclesia credere, vitia esse bona et virtutes malas. Tenetur enim in rebus dubiis Ecclesia aequiescere judicio Summi Pontificis et facere quod ille praecipit, non facere quod ille prohibet. Ac ne forte contra conscientiam agat, tenetur credere bonum esse quod ille praecipit, malum quod ille prohibet."

429

is aggodalmat okozó demokrata szellemet táplálná, (1) de minden kétségeskedés nélkül megosztotta a püspökök választását a protestáns fejedelmekkel azon ígéret által, hogy a káptalanok csak előttük is kedvelt személyeket fognak választani. Ugyanezen tárgyalás alkalmával visszautasította azon német követelést, hogy a megválasztandó személy nyolc évi lelkészi vagy tanítói hivatalt folytatott légyen, mert ezáltal ki lennének zárva azok, "kik nemes születésük vagy vagyonos családi állapotuk következtében egyik-másik hivataltól vonakodtak volna" (2)

A szabadság intézményei, hogy ezek a renddel és a történelmi hagyományok állandóságával összeférhetőkké legyenek, mindenütt nehezebben alapíthatók meg, mint a despotizmuséi. Ha a protestáns egyháznak a községekből kiinduló, a nemzeti zsinatban betetőzendő, s más protestáns egyházakkal testvéri érintkezésben élő képviseleti szervezet mint őt megillető jog szükségképpen adatott is meg: (3) mégis ezen egyháznál az államhatalomhbz való viszony-

(1) Exposizione dei sentimenti di sua Santita sulla dichiarazione dei Principi e Stati Protestanti della confederazione Germanica. 10. Aug. 1819. Neueste Grundlagen der deutsch. katol. Kirchenverfassung. Stuttg. 1821. 266. o.

(2) Ugyanott 362. o: "A Szentatya, anélkül, hogy az egyház érdekét elárulná, nem rabolhatja meg az egyházat azon haszontól, mely reá ezen személyek (mint püspökök) minőségéből és vagyonából hárulhat." – Másképp nyilatkozott a középtori pápaság. Midőn a magyar király egy megválasztott püspököt nem akart elismerni, mivel az nem volt nemes születésű, IV. Kelemen (1266) így írt: "Minden ember egyenlő származású, egyenlően meztelenül jön ki az anya méhéből. Az ember és Isten közti véghetetlen távolság mellett a szolga és úr közti csekély különbség nem jön tekintetbe. A valódi uralom a szellemé, az erényé a vétek felett. Isten nem mondott le arról, hogy a szellemi adományokat tetszése szerint osztogassa, azért egy királynak oly magasra kell emelkedni tudni, hogy nemesek és nem nemesek álljanak szolgálatában, mint egyenlő alattvalók."

(3) IX. Pius (1860. dec. 17-ei allokúció) a badeni egyezség megsemmisítése miatti panaszában: "A dolgok ezen állása, amint mi igen jól tudjuk, a protestánsok hamis tanainak következménye, kik úgy vélekednek, hogy az egyház egy neme a társaságnak (Collegium), mely a polgári társadalomban létezik és más jogokkal nem bír, mint amelyeket számára a polgári hatóság engedélyezett. Ki nem látja át, hogy egy ily felfogás minő ellenmondásban van az igazsággal? A dolog igazi állása szerint az egyházat isteni alapítója valódi és tökéletes társaságnak alapította, mely állami korlátok által meg nem szorítva, semmi polgári hatalomnak nincs alávetve, s hatalmát és jogait a világnak minden részében szabadon és az emberek üdvére gyakorolja." – A protestáns egyház sokkal inkáb ezen helyzetben van; rendelkezik saját lényegében rejlő, Istentől adományozott joggal, de miután ez ugyan valódi és magasztos, mindazonáltal nem éppen polgári társulat, ez a jog az államban csak erkölcsi eszközökkel érvényesíthető, tehát az ő megvalósulásában az állami elismeréstől függ.

430

ban, s azon részvétlenségében, mely főleg lutheri községeknek az egyházi önkormányzatból való kizárása folytán származott és a pártoskodásban, melyet a szabadság magával szokott hozni, oly nehézségek rejlenek, melyek csak lassanként legyőzetve engedik a szabad népegyházat megalapulni és kifejlődni; és még akkor is egy párt, melynek oka van a nép szavától rettegni, a pórnép egyházának fogja nevezni. De Istennek országa nem a külső cselekmények által jön el, az egyháznak külső jogi állapota a protestantizmusra nézve mégiscsak mellékes dolog, az ő szabad szellemét valamely nem szabad egyházi szervezet sem tudja hosszú időre megbilincselni.

Ha a katolikus polemika az angol államegyházban az állami leigázás példáját látva, nagy elégültséggel is jegyzi meg, hogy miként volt Erzsébet királyné mint valami nőpápa az egyház feletti hatalommal felruházva, s minő örömmel kiáltott fel I. Jakab, midőn ezen hatalom széles köre szeme elébe tűnt: "hát én azt művelek, ami tetszik, törvényt és evangéliumot!" – mindazonáltal Angolhon minden történelmi szögletessége dacára első példáját mutatta fel egy szabad jogi államnak, s egyszersmind az ő protestáns hatalmával a világtengeren uralkodott. Ha összehasonlitjuk Dél-Amerika katolikus köztársaságait a lényegében protestáns Északkal, minden kétségen felül áll, hogy hol található az erő, mely által valamely állam naggyá, hatalmassá és szeretett hazává lesz, míg Délnek Spanyolországból és Portugáliából alapított katolikus államai a természet minden gazdagsága mellett még csak tűrhető állammá sem emelkedtek, s ott a politikai szabadság formái közt is csak nyomor található. Ha másfelől a protestantizmus a reformáció epigoni korszakában a zsarnokságnak nem állott ellene: vajon talán ugyanazon időben a katolikus államokban II. Fülöp vagy XIV. Lajos alatt a szabadság virágzott-e, és az

431

állam boldog és megelégedett népre árasztotta-e áldásait? Azon igazságot, hogy egy állam vallás nélkül nem állhat fenn, s egy művelt modern állam csakis a keresztyén vallás alapkövein állhat szilárdan, a papi párt azon állítássá törpítette, hogy a trónus csak az oltár, mégpedig a miseáldozati oltár lépcsőin állhat meg ingatlanul. A támasz, melyet ez a párt a korlátlan királyságnak és a szabadelvűség elleni bosszúnak felajánlott, mindkettőre nézve gyengének, sőt veszélyesnek bizonyult. Lamennais legkomorabb színezetű paraboláinak egyikében ecseteli, hogy hét király az uralmuk miatti aggodalmában összejön, és vérital által megerősödve összeesküszik a keresztyénség eltörlésére, mert az a szabadságot ismét visszahozta a földre, de azután tetszést nyer köztük azon okosabb tanács, hogy "a Krisztus áldozárait kell okvetlenül megnyerni gazdagsággal , kitüntetéssel és földi hatalommal. És ők parancsolni fogják a népnek Krisztus nevében, hogy nekünk mindenben engedelmeskedjenek, amit mi teszünk és rendelünk. És a nép nekik hinni és engedelmeskedni fog lelkiismeretesen, és a mi hatalmunk nagyobb s szilárdabb lesz, mint volt azelőtt". Ezek a papok támogatták Portugáliában a Don Miguel zsarnoki kormányát, Spanyolországban a Don Carlos legitimitását; mindketten gyenge ellenségekkel szemben buktak meg. És mi lett a pompás Spanyolországból s a derék spanyol népből a katolicizmusnak a zsarnoksággal kötött szövetsége által, melynek leghatározottabb közege a nyomozó szentszék [inkvizíció] volt! A Bourbonok franciaország restaurációja után drága engedményekkel vásárolták meg ezen gyámolítást, melyben bizalmat helyezve, X. Károly, miután Rheimsban az ismét megtalált szent olajjal felkenetve természetfeletti királyi jogot nyert, kiadta azon rendeleteket, melyek által ő és családja a trónt elvesztette. A francia klérus ekkor mégis elhatározta magát, hogy így imádkozzék: "Domine, salvum fac Regem Philippum!" És ugyanez a klérus később imádkozott a köztársaságért, ezután a parasztokat a második császárság szavazóurnájához vezette, ismét imádkozik a köztársaságért, s Isten tudja, mi mindenért nem fog még könyörögni, s kinek fogja akkor Veuillot fenyegetve tudtul adni: "az államnak van négyszázezer katonája és negyvenezer papja, csak ezek ketten egyesülve képesek a forradalmat legyőzni." Az osztrák kormány egy majd százéves jogi állapotot, mely az államot az egyháztól független-

432

ségben tartotta, a konkordátum által megszüntetett, azon hitben lévén, hogy ezen vessző által, mellyel önmagát megverte, a Habsburg-jogar alatt egyesített népeket össze fogja tartani, s Németországban mint katolikus hatalom mindenféle katolikus elemet magához fog csatolni. (1) Olaszországban tapasztalta, hogy a vessző nem összekötő eszköz, Németországból, amennyire csak lehetséges volt, kiszoríttatta magát; konkordátuma saját országában és minden német tartományban a műveltebb néposztály előtt botrány és bosszúság volt, a megifjult Ausztria azon rögtön rést ütött, s a legelső alkalommal félrelökte. Magára a katolikus egyházra nézve a reakcióval való szövetkezésének következménye felhalmozott birtokainak veszélyeztetése, midőn egy-egy nép a maga béklyóit feloldja. Ez még tűrhető volna, de semmi sem idegenített el az egyháztól oly sok szívet, ha a test még meg maradt is, hogy netalán a maga idejében eltemesse, mint az, hogy a menny szabad leánya, a vallás, a politikai pártharcok felvert porába süllyedt le.

A jelenlegi pápától bizonyára alig lehet rossz néven venni, hogyha ő a régi Ausztria Olaszország feletti hatalmának visszaállításáért s a legitim fejedelmek visszahelyezéséért imádkozik: ez az ő saját világi hatalmának helyreállítása volna. Talán azt sem, hogy ő maga a wilhelmshöhei fogoly [III. Napóleon] visszahelyezéséért nagylelkűen imádkozik, mert az nem tud megtörténni Franciaország erre intett püspökeinek könyörgése nélkül, tehát nem volna lehetséges kölcsönös titkos ígéretek nélkül, bárha a francia köztársaság ezen pápát már egyszer saját országába visszavezette, ezt még egyszer, ha ő maga a háborút túlélte, mindenesetre megtehetné, és Garibaldit az ő esztelenségében mint túszt magával vihetné. Pius egykor O'Connell gyászinnépélye alkalmával Ventura szónoki ajkairől épüléssel hallotta, hogy a katolikus egyház és a politikai szabadság egymást kölcsönösen támogatja, sőt hogy az egyház arra van utasítva, hogy a demokráciát megkeresztelje; (2) ő egyszer

(1) Buss udvari tanácsos szerint (Österreichs Umbau I. Abth. Das Concordat. Wien 1862) a császár azáltal a római egyház védnökévé lett, a katolicizmus győzelme minden szakadár és az egész föld kereksége felett nem fog elmaradni, sőt azon egyházi és erkölcsi rombolások felett sem, melyeket a protestantizmus Ausztriában előidézett.

(2) "Korábban a fejedelmek védelmezték az egyházat, most nem akarják, vagy többé nincs hatalmukban ezt tenni: az egyház tehát úgy látja, kénytelen a demokráciához csatlakozni."

433

megkísértette, hogy szabadelvű pápa legyen, de reá nézve rosszul ütött ki. A pápaságnak a szabadságellenes politikába való visszaesése csak következetes visszatérés volt, bárha ezen pápára nézve ily merevségben az ő személyes sorsán múlt. A középkori pápaság a népek jogait több mint egyszer erőteljesen védelmezte; de mióta az ő valódi hatalmát, a szívek feletti hatalmát elvesztette, a reakcióval szövetkezett minden ellen, amit bármelyik művelt nép óhajt és hosszasan nem nélkülözhet. (1)

XVI. Gergely az újabbkori pápaság alapelveit a népek követeléseivel szemben az 1832-es híres főpásztori levelében élesen és nyíltan kimondta. Ebben inti az egész keresztyénség főpapjait, hogy szorosan tartsák magukat az egyházi törvényekhez. "Mert miután az egyház a Szentlélektől van megvilágosítva, valóban képtelenség rá valami újítást vagy újjászületést ráerőszakolni, mintha valami hiánynak vagy homályosságnak lehetne kitéve." Serkenti továbbá őket a közönyösség elleni küzdésre, és ilyennek nevezi ő azon véleményt, hogy a Szent Péter székével való közösségen kívül is lehet üdvösséget találni: "A közöny ezen mocskos forrásából származik az a vélemény, vagy sokkal inkább eszelősség, hogy a lelkiismeret szabadságát minden ember számára biztosítani kell. Ezen veszélyes eszeveszettségre vezet a véleményeknek azon haszontalan szabadsága, mely az állam és egyház megrontására szerteszét dühöng, midőn némelyek elég szemtelenül azt állítják, hogy abból valami hasznos dolog háramlik a vallásra. Avagy nem sokkal inkább a lélek halála a tévelygésnek szabadsága!?"

(1) III. Napóleon Thouvenelhez 1862. május 20-án ezt írja: "A Szentszéknek minden ellene van, amit csak Európában szabad szelleműnek neveznek. Őt a politikában a régi kormányzat képviselőjének, Olaszhon szemei előtt az ő függetlensége ellenségének, s a reakció legbuzgóbb hívének tekintik. Ehhez illően a bukott dinasztiák túllelkesült párthíveitől látja magát környezve, és ez a környezet teljességgel nem alkalmas arra, hogy az ezen dinasztiákat megbuktató népek rokonszenvét gyarapítsa." Még Guizot is így nyilatkozik: "A római udvar sokkal hosszasabb ideig volt a zsarnokság szövetségese, mintsem hogy az ő ügye a polgári és vallásos szabadság barátai előtt gyanús ne volna."

434

Innen a lelkeknek megromlása, az ifjak megmételyezése, a törvények megvetése, miként minden nép tapasztalatai által tudva van, hogy csupán ezen egyetlen rossz által a legvirágzóbb államok tönkre jutottak, a vélemények mérték nélküli szabadsága, a nyilvános beszédek gonosz törekvése, az újítások utáni vágyakozás által. Ide tartozik a sajtó soha eléggé el nem átkozható szabadsága, melyet némelyek követelni merészkednek." A sajtószabadság ezen iszonyúsága ellen még Szent Pál példája is idéztetik, ki Efézusban a varázslókönyveket elégette.

IX. Pius ezen az ösvényen haladva, 1864. dec. 8-ai körlevelében s az ehhez tartozó Syllabusban oly állításokat mondott ki, melyek a kultúrnépek jogérzetével, s minden, bárminő kormányformával is bíró állam jogi műveltségével határozott szakítást tartalmaznak. (1) Követeli, hogy az iskolák, a tudomány, még a bölcsészet is az ő egyházának legyen alárendelve, követeli minden házassági és mátkasági ügynek a világi törvényszékek alóli elvonását, (2) a katolikus államvallást, minden más kultusz kizárásával, (3) s kényszerítő hatalmat saját egyháza tagjai ellen. (4) Emellett valamely nemzet azon jogával szemben, hogy ügyeit önállólag rendezhesse, a beavatkozás jogát mint politikai fenntartást, ha nem is az egyház, legalább az egyházi állam részére, (5)

(1) A Syllabus tételei már azelőtt három évvel Perrone által össze voltak állítva. Isaia, Storia ed esame della Enciclica e del Sillabo dell' 8. Dec Turino 1865.

(2) Syll. § 65–74.

(3) Syll. §. 77: "Aetate hac nostra, non amplius expedit religionem catholicam haberi tanquam unicam status religionem, caeteris quibuscumque cultibus exclusis." 78: "Hinc laudabiliter in quibusdam catholici nominis regionibus lege cautum est, ut hominibus lice at publicum proprii cujusque cultus exercitium habere." Schrader: "A mi korunkban még hasznos, hogy a katolikus vallás minden más kultusz kizárásával egyetlen állam vallás legyen. Nem volt helyes tehát, hogy bizonyos katolikus tartományokban a bevándorlóknak istentiszteletük szabad gyakorlata biztosíttassék."

(4) Syll. §. 24. "Ecclesia vis inferendae potestatem non habet, neque potestatem ullam temporalem directam vel indirectam." Schrader: "Az egyháznak hatalma van külső kényszert is alkalmazni, bír egyenes vagy közvetett világi hatalommal is. Nemcsak a lelkek vannak az egyház hatalma alá vetve."

(5) Syll. §. 62. "Proclamandum est et observandum principium, quod vocant de non interventu." Schrader: "Az úgynevezett be nem avatkozás elvét nem kell kihirdetni és tekintetbe venni. Mert ez egy káros s a szeretet és rend szellemével ellenkező elv."

435

minden istentiszteleti, lelkiismereti és gondolkozási szabadság elvetését (1) azon őszinte vallomással zárja be, hogy a pápa az előhaladással és modern civilizációval nem békülhet ki. (2) Bizonyára ezalatt az van értve, amit a Vatikánban hamis civilizációnak tekintenek, de mégis mindig csak az, mely a lelkiismeret szabadságát védelmezi és az államnak megadja azt, ami az államé. Pius elég naiv volt azt hinni, hogy az ő Syllabusa az emberi társadalmat visszarántja azon szakadéktól, mely felé halad, amint at vele azelőtt, akkor és azután is elhitették. A "Histor. Polit. Blätter" is ezt mondja: "A legfőbb pásztor a harapódzó romlottság ellen élesen hangsúlyozva ezt kiáltotta: legyen világosság!" (3) Az öreg freiburgi érsek a Péter ünnepére kibocsátott pásztorlevelében így nyilatkozik: "A pápák a Péter apostol korától fogva tulajdonképpeni teremtői a kultúrának, és csak a pápaság van azon állapotban, hogy a népeket az őket fenyegető új barbárságtól megmentse."

Ez a Syllabus a katolikus egyházra nézve végzetteljessé lehet, mivel hivatalosan, minden hívőt kötelezőleg hirdettetett ki, az új dogma szerint tehát csalhatatlan s örök időkre érvényes. A pápaságnak bizonnyára nincs többé hatalma az ilyen követeléseket kierőszakolni. Hanem miután minden papjának kötelességévé teszi, hogy ennek keresztülvitelét megkísértse, és oly álláspontra helyezkedik, ahol a politikai és vallásos szenvedélyek találkoznak, az államot folytonos törvénysértéssel fenyegeti, mely

(1) Az illető enciklika szerint (mint "deliramentum" [agyrém]): "libertatem conscientiae et cultuum esse proprium cujusque hominis jus, quod lege proclamari et asseri debet in omni recte constituta societate, et jus civibus inesse ad omnimodam libertatem, nulla vel ecclesiastica vel civili auctoritate coarctandam, quo suos conceptus quoscunque sive voce, sive typis manifestare valeant" (mint "libertas perditionis" [a kárhozat szabadsága]).

(2) Syll. §. 80. "Romanus Pontifex potest ac debet cum progressu cum liberalismo et cum recenti civilitate sese reconciliare et componere." Schrader: "A pápa nem teheti, s nem is szabád tennie, hogy az előrehaladással, a szabad szellemmel s az újabbkori civilizációval kibéküljön, s egyezségre lépjen."

(3) 1865. B. LV. H. 3. A Syllabus "egy határkő is az idő folyamában, egy fordulópont az újabb történelemben, még nem sejtett fejleményekkel."

436

azzal igazolja magát, hogy minden összeütközés alkalmával az egyházi törvényt, tehát a pápa akaratát a polgári törvények fölé kell helyezni. (1) Ennek kezdetét láthattuk még a csalhatatlansági dogma megállapitása előtt Badenben a tanügyre, Ausztriában az 1868-as, az iskolákra, házasságra s minden valláskülönbség nélküli egyenjogúságra vonatkozó törvények ellen, oly törvények ellen, melyeket a június 22-ei pápai allokúció "átkosoknak, hajmeresztőknek és örökre érvényteleneknek" nyilvánított. A Rudiger linzi püspök védője, aki római utasítás szerint cselekedett, a törvényszék előtt kimondta: "A katolikus ember kénytelen természeténél fogva az államtörvényekkel folytonos összeütközésben lenni." Ellenben a bécsi országgyűlésen, mely ezen törvényeket a népnek rokonszenve s nagy részvéte mellett hozta, ezeknek jogosultsága kimutattatott: "Mi lehetetlennek tartjuk azt, hogy az állam az igazságszolgáltatás gyakorlatára és a tanügyi, törvényhozásra vonatkozó jogairól, egy tőle teljesen független hatalom javára lemondjon, vagy azon jogát, minden politikai jogok legtermészetesebbikét, feladja, hogy minden állampolgárnak a törvény előtti egyenlőségét, tekintet nélkül a vallásos felekezetre, melyhez tartoznak, legteljesebb terjedelmében foganatosítsa." Nem kevésbé helyeslőleg hallatszott azon kiáltás is: ha értelmes népet akartok teremteni, töröljétek el a konkordátumot!

A mi korunknak, ha ugyan nem minden kornak, két nagy szabadító hatalmassága a vallás és a szabadság. A katolicizmus az elsőnek egy helyet megőrzött, bárha csalhatatlansága felőli öncsalásában tévedésekkel és visszaélésekkel megterhelve. A másodikat kizárja a gondolkozó szellem legfenségesebb területéről. Eszerint ha midőn a lelket legmélyebb bensejében megalázza, a polgári zsarnokság iránt is kedvezőnek látszik, mindazonáltal a tan és tényekben mutatkozó legszélső ellentétek eltagadhatatlan ténye semmiképp nem engedi meg, hogy a katolikus egyház ellenében ezen szemrehányás minden feltétel nélkül tétessék. Még mi magunk is hallottuk, hogy Lamennais, Ventura, Lacordaire, Rosmini, Montalembert egy ideig mindnyájan pápai áldással és a

(1) A Syllabusban előrelátólag kifejezve, §. 42: "In conflictu legum utriusque potestatis jus civile praevalet." Schrader: "A két hatalom összeütközésekor nem a világi törvény az elsőbb."

437

pápai székre nem kis befolyást gyakorolva a katolicizmusnak a népek szabadságával való szövetségét hirdették. De ezeknek az újabbkori pápasággal való szakítása többé vagy kevésbé határozott alakban előtérbe lépett. Montalembert bevallotta, hogy ő borzad az olyan hívőségtől, mely igazságot és igazságosságot, emberiséget és becsületet semminek tekint. A mechelni katolikus gyűlésen így nyilatkozott: "Értsétek meg jól, katolikusok, ha ti a magatok részére szabadságot akartok, akkor azt akarnotok kell minden égalj alatt lakó emberekre nézve. Ha ti csupán a magatok számára követelitek, soha sem fogják azt nektek megadni. Adjátok meg azt ott, ahol urak vagytok, hogy nektek is megadassék ott, hol szolgák vagytok." Egy évvel később megjelent a Syllabus. Azóta az ő keblében sok fájdalomnak kellett dúlnia, mely csak a halálos ágyán írt levelében nyert kifejezést. (1) A pápa pedig, ki tőle a Capitoliumon tartandó gyászistentiszteletet megtagadta, úgy ítélt: "Montalembert igen jó katolikus volt, de kevélysége őt semmivé tette." Az az egész nagy párt, mely mindkettőt akarta: a katolicizmust és politikai szabadságot, érzett valamit ezen fájdalomból. Mindazáltal midőn Lamennais azon célját, hogy a katolikus egyházat a szabad állammal kiengesztelje, XVI. Gergely által elvetve látta, hivatkozhatott VII. Gergelyre, mint a népszabadság hősére, aki nemcsak fejedelmeket tett le s oldozta fel alattvalóikat a hűségeskü alól (amit, ha módjukban állana, az ő utódai is megtennének), hanem egyenesen azon véleményben volt, hogy a fejedelmek az ördög ingerlésére állottak elő, hogy hozzájuk hasonló embertársaik felett elvakult vággyal és szenvedhetetlen kevélységgel uralkodni törekedjenek. (2) Amit azok, kik a történelemből semmit nem tudnak, Rousseau találmányának tartanak: a népfenség és társadalmi szerződés elméletét, az meglehetős régi katolikus nézet. Az ő legnyersebb véres alakjában, mint a zsarnokgyilkosság jogossága feletti vitás kérdés, már a konstanzi egyetemes zsinaton tárgyaltatott, a szent gyülekezet politikai és személyes érdekek által visszatartóztatva látta magát, hogy legalább a sző-

(1) Lásd fentebb. [Hol?]

(2) Epp. VII. 21: "Diabolo exagitante super pares homines dominari coeca cupiditate et intolerabili praesumtione affectarunt."

438

nyegen levő határozott esetek felett kárhoztató ítéletet nyilvánítson. A kolduló szerzetesek, s azután a jezsuiták azon véleményre nézve, hogy vajon fel van-e jogosítva mindenki azt, aki a szokott törvényes útról letér, fegyverrel kivégezni, úgy átalánosan véve a forradalom jogát illetőleg, ellene és mellette tekintélyeket szoktak felhozni, s aztán közönségesen a jogosultságot probabilis-nek ítélték. (1) A középkornak a Napról és Holdról való képzelgését a reformáció után a jogelméletben megfordították, hogy Isten a pápaság közvetlen elrendelésével Péternek és utódainak az egyház korinányzását átadta, a fejedelmekre pedig a világi dolgok kormányát csak közvetve a nép által ruházta. (2) Mindenesetre, írja Bellarmin, a világi felsőséget is Isten rendelte; de Isten nem ruházta azt egy bizonyos személyre, azaz: nem rendelt egy határozott kormányformát, hanem ez a nép akaratjának kifolyása, mely tehát, ha helyes ok van rá, a királyságot arisztokráciai vagy demokráciai uralommá átváltoztathatja, s megfordítva. A népfönségnek modern tanítására vonatkozó különbség csak abban áll, hogy a katolikus teória nem a népszabadság megszilárdítására, hanem a hierarchia dicsőítésére találtatott fel. (3) Mariana jezsuita

(1) Azon gyilkosság feletti nyilvános felzúdulás ellenében, mely a francia királyságot környezte, Aquaviva jezsuita generális (1610) csak a konstanzi végzés értelmében azon állítást tiltotta meg, hogy mindenki, és a zsarnokság bárminő ürügye alatt is jogosítva volna egy fejedelmet meggyilkolni. De hogy senki sincs jogosítva, és semmiféle okból, nem foglaltatik ebben.

(2) III. Ince még csak átalánosságban tartva mondja: "sacerdotium per ordinationem divinam, regnum per extorsionem humanam."

(3) De Rom. Pont. I,6: "Civilis potestas est in populo, nisi a populo transferatur in principem." S: "Principatus secularis institutus est ab hominibus, de jure gentium, principatus ecclesiasticus est a solo Deo, de jure divino." Már Lainez is így nyilatkozik a tridenti zsinaton, de főleg azért, hogy a pápa hatalmi fönségét az egyház felett keresztülvigye. – (Sarpi. L. VII. p. 1052): "Communitates civiles primum existere, dein formam regiminis sibi praestituere, et ea de causa liberas esse et in ipsis tanquam in origine et fonte omnem jurisdictionem residere, quam ita communicant magistratibus, ut ea se ipsas non abdicent: at Ecclesiam neque se ipsam fecisse nec suum regimen sibi formasse, Christum Monarcham primum leges condidisse quibus regeretur, postea ipsam congregasse atque aedificasse, ideoque servam natam, absque ullo genere libertatis, potestatis aut jurisdictionis, in omnibus et per omnia subjectam."

439

az ő közhasználatban levő kézikönyvében (1) a modern politikának nép- és királyi jog közti összeütközésekre vonatkozó minden kérdéseit felvetette, s az utóbbi hátrányára döntötte el. A nép a legfelsőbb hatalmat átruházhatja egyre vagy többekre, ha minden király meghalna, a nép tetszésétől függ új királyt választani, szabadságában áll a királyt zsarnokoskodása vagy egyéb uralkodói kötelessége elhanyagolása miatt letéve, megbízását visszavenni, s mindig jogosítva van a kormányzási alakot változtatni, csak azon egyben lévén isteni jog által megkötve, hogy nem áll szabadságában azt eretnek király kezébe adni, mert ez által Istennek átkát vonná magára. (2) Ebben rejlik azon magyarázat is, hogy a politikának egy ilyen kézikönyvét a spanyol hercegekre nézve használatba vehették, jó szolgálatot tett Franciaország két eretneknek tekintett királya elleni érdeknek is, III. és IV. Henrik ezen elmélet folytán gyilkos keze által estek el. Párizsban a jezsuiták főkollégiumában látható volt egy festmény, melyen IV. Henriket, az egykori hugenotta-királyt, az ördögök a pokolba hurcolják, s Ravaillacot, a királygyilkost az angyalok az égbe ragadják.

Mi az ilyen tények és elméletek miatt nem teszünk szemrehányást a katolicizmusnak: ez nem dogma, hanem amint már ott szokták nevezni, "kegyes és tiszteletreméltó hagyományokon alapuló vélemény." De annyi mégis kiviláglik, hogy ez a katolicizmus gyanús "biztosítóintézet a forradalom iszonyúságai ellen."

Aki a változó tények egész sorát elfogulatlan szemmel áttekinti, azon végkövetkeztetésre jut, hogy a keresztyén vallás, mint ilyen, mindkét egyházi alakzatában minden államformával összefér, mindkettőben visszaélést követhet el, de mindkettőben konzervatív és megnyugtató módon is gyakorolta hatalmát. Ha a katolicizmus a maga legbensőbb lényegében az alattvalói fogalom

(1) De Rege et Regis institutione l. III. Tolet. 1598.

(2) Ugyanígy Bellarm. l. c. V, 7: "Tolerare regem haereticum vel infidelem conantem pertrahere homines ad suam sectam est exponere religionem evidentissimo periculo. At non tenentur christiani, immo nec debent cum evidenti periculo religionis tolerare Regem infidelem. Nam quando jus divinum et jus humanum pugnant, debet servari jus divinum. De jure divino est, servare veram fidem, quae una tantum est, non multae de jure autem humano est, quod hunc vel illum habeamus Regem."

440

és vak engedelmesség iránt rokonszenvet tanúsít, ha vallásos türelmetlenségének elve, mely egy szabad államban sem ismertetik el jogosultnak, őt következetesen valamely zsarnoki kormányforma karjaiba hajtja, mindazáltal eltekintve is azon katolikus férfiaktól és népektől, kikben a hazafias érzelem és a korszellem hatalmas emelkedettsége túlnyomó, ott, ahol máskép nem lehet, valamely nép politikai szabadságával, s még könnyebben annak gyakorlati formáival is kibékülhet.

Egy pártnak ez a csendes jelszava: a vallásnak joga van magát mindennel, még a szabadsággal is szolgáltatni, hogy uralkodhassék. Mert a szabadság neve a népek előtt oly drága lett, hogy ennek még leggyökeresebb ellenfelei is az ő híveinek vallják magukat. Belgiumban a felkelés idején a klerikális és szabadelvű pártok szövetségjelvénye két egymásba tett kéz volt: a győzelem kivívása után a papok a megnyert szabadságból követelték részüket, a véleményük szerinti szabad egyházat a szabad államban, többek közt szabadságot arra, hogy a jezsuitákat az országba visszatelepítsék, s mindenféle iskolákat alapíthassanak, hogy oly nemzedéket nevelhessenek, mely hozzájuk hasonló lesz. Svájcban a demokratikus kantonok voltak a jezsuiták melegágyai; egy sokfejű tudatlan szuverén [a nép] a maga asszonyaival, minden férfias ügyessége mellett is, a gyóntatószék által legkönnyebben lehet a papok alattvalója.

A szabadság a reformáció által a törvényesség határán belül vallásos felszentelést nyert. A protestantizmus azon szellemi szabadság által, melyet a kedély legmélyebb bensőségével magában hordoz, a polgári szabadságra nézve is kedvező, s természeténél fogva részvevő szívvel bír a népek szabad fejlődése iránt. (1) Azonban éppen ezáltal védőbástya a forradalom ellen, melynek történelmi szükségessége nem egyéb, mint valamely kétségbeesett népnek utolsó kísérlete, hogy jogait visszaszerezze. Ha Franciaország a hugenottákat, az ő lovagias nemességükkel s szorgalmas és megbízható polgárságukkal szét nem tiporja, az a szel-

(1) Örömömre szolgál, hogy legalább e tekintetben a megboldogult Stahllal, ifjukori barátommal, a konzervatív érdekek ékesszóló védőjével egy értelemben lehetek, az ő ily című munkája után: Der Protestantizmus als politisches Princip. Berl. 1853. 4. Aufl.

441

lom, mely bennük élt, és szerződés által biztosított nagyszerű polgári jogaik, emberi belátás szerint az egész egyetemes államra olyan lassankénti befolyást gyakoroltak volna, hogy nem lett volna szüksége az 1793-as vérfürdőre, hogy egy szabad Franciaországot teremtsen, hogy végül ezen szabadság veszélyeiből való menekülés végett egy zsarnoki császárságot, s legközelebb ismét egy zsarnoki köztársaságot állítson fel. Mindazonáltal protestáns népek is nem-szabad államokban századokon át csendesen és békében éltek, különösen az orthodox lutheranizmus a testileg is jelenlevő és mindenható Krisztusba vetett hitével hajlandó volt arra, hogy amint kedvező időjárásért s a mindennapi kenyérért hozzá imádkozott, úgy a kormányon is egyedül Őt engedje uralkodni.

Az Elveszett paradicsom dalnoka, ez a nemes protestáns republikánus, az államról a Marianáéhoz hasonló tant állított fel: az az Isten rendelete, hogy az állam fennálljon, hogy az államforma megválasztása az emberek kezébe van letéve. De Milton az állam erkölcsi méltóságának s önálló jogának érzetétől át volt hatva: a jezsuita elmélet nem a népeket akarta felemelni, hanem csak a fejedelmi hatalmat megalázni, hogy az érzékiség e kontárművét úgy mutassa fel, mint amely a papi egyház szellemi hatalmának szükségképpen alá van rendelve, legalább ennek értelmében. Mert úgy a kánoni, mint a pápai jognak alapgondolata az, hogy a halhatatlan lélek az egyházé, s csak a test tartozik a maga földi érdekeivel az államhoz. "Ezek a gazemberek! – kiáltott fel egyszer I. Napóleon a klérus ellenszegülése miatti bosszúságában – "maguknak akarják megkaparintani a lelket, s nekem csak a hullát akarják átengedni!" Valóban, ez az oroszlán-osztozkodás mélyen alatta áll az állam azon erkölcsi fogalmának, mely minden tökéletlensége ellenére mégis a valóságban már megvan, és mélyen alatta áll a hazának, a mi keblünkhöz igényt formáló jogán.

De a római egyház, mint ilyen, a hazának és nemzetiségnek ezen jogát, mely nem alkotja kizárólag az államot, mindazáltal ennek főtörzsgyökere, csaknem mindig megtagadta, és a lehetőségig félretolta. Mindenesetre a nagy apostol mondotta ki a keresztyénség nagyjelentőségú szavát: "Itt nincs zsidó, sem görög, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztusban". Ez felébe emelkedés volt az ókori államnak, mely az egész embert áldozatul köve-

442

telte, és – habár csak a római birodalom – egyházi érdekeinek korlátai közé szorította, felemelkedés a humanitásra, egyszersmind annak elismerésével, hogy az emberben van és lenni kell valami olyannak, mely semmi földi haza által nem nyer kielégítést. De az igazi római szabásu pap, bármelyik néphez is tartozzék, kénytelen magát ismét kizárólag a római érdekeknek lekötni. Minden püspök, minden pap, ki fejedelmének a hűségesküt törvényszerűleg letenni tartozik, azon kivételt tartja fenn, lelkiismerete megnyugtatása végett ki is fejezve vagy csak mentális rezervációként, hogy "amennyiben egyháza iránti kötelessége megengedi." És ez nem a Krisztus által megállapított Isten-országa, nem a vallás érdekei iránti kötelesség: ez a pápaság iránti kötelesség mindazon jogokra és jegtalanságokra nézve, melyeket a pápai törvénykönyv tartalmaz, (1) melyek közül igen sok, miután teljesítésük a modern műveltséggel és a jelenkori állammal szemben lehetetlenné vált, a katolikus iskolákban is elavultnak tekintetik, anélkül mégis, hogy azoknak határozott elkülönítése valaha törvényesen megtörtént volna. (*) Ez azon kötelesség, hogy minden követelésnek, melyeket még jelenleg Rómából tehetnek, és amelyek néha bizony világiasak voltak, eleget tegyenek. (2) Minden államkormány, úgy

(1) Austria. Concordatum Art. I.: "A római szent vallás minden szabadalmaival és kiváltságaival, melyeknek Isten rendelete s az egyházi törvények szerint élvezetében kell lennie, az egész ausztriai császárságban örökre fenn fog tartatni." – Kedvező körülmények közt mi mindent nem csinálhattak volna ezen kiváltságokból az egyházi törvények szerint!

(*) A római egyházjognak ez a vonása (hogy tudniillik elméletben ott is szigort ír elő, ahol annak megvalósítására nincs módja) a későbbi engedmények dacára máig megmaradt. [NF]

(2) Hogy mily neműek ezek kedvező alkalommal, az egyház és állam közti viszony híven megőrzött római eszményképének egy részlete látható azon konkordátumból, mely 1863-ban az ecuadori köztársasággal köttetett: I: A katolikus vallás az állam vallása, következésképpen a köztársaság területén semmi más kultusz gyakorlata nem engedélyezett. III: Minden, valamely püspök által megtiltott könyvet az állam elkoboztat. VI: A kormány a püspöknek biztos segélyt nyújt mindazon egyének elnyomására, kik megkísérelnék a hívek nézeteit tévútra vezetni. VIII: Papot csak az egyházi törvényszék előtt lehet felelőssége vonni, még azon esetben is, ha oly hibát vagy gonosztettet követne el, mely a szokott állami törvények alá esik. IX: A Szentatya beleegyezik, hogy a papok adót fizessenek, de azon esetben, ha ezt tenni nem akarják, csak az egyházi felsőség útján lehet követelni tőlük. X: Minden templom és minden zárda fel van ruházva az asylum jogával: egy gonosztevőt sem szabad ott az egyházi felsőség kifejezett engedélye nélkül elfogni.

443

a protestáns, mint a katolikus, a pápai székkel való minden összeütközés alkalmával, legyen az a népiskolák, a tudomány szabadsága, vegyes házasság, vagy általában a különböző egyházak egyenjogúsága felett, mint amelyet a modern állam már tovább meg nem tagadhat, nem várhat egyebet, mint hogy a papság az ő ellenségeihez szegődik, s ha netalán a papok némelyike egyebet óhajtana is, de merőben és védtelenül a püspöktől függ. Az alap-ok, amiért oly aggasztónak tűnik fel a katolikus egyház teljes önállóságának biztosítása, oly módon, amint azt ezen egyház értelmezi (hogy uralkodjék oly valami felett, amihez legalább szava lehet egyszersmind az államnak is): egy idegen hatalomtól való függése. De ha ez az egyház bizonyos varázshatást gyakorol, és pedig nemcsak szakramentumai által: a protestantizmus, s más úton-módon az állam is birtokában van azon hatalmas igének, mely ezen varázst szétoszlatja – és ez a szabadság, tudniillik: valódi erkölcsi alapokon nyugvó, a népeket felemelő, a szellemet a babona bilincseiből kiszabadító szabadság, mely úgy az államban, mint az egyházban az egyenjogú isteni rendelvényeket elismeri, melyek egymást kölcsönösen elősegítik, s a túlkapásoktól megóvják.

Belgiumban, hol a papi párt oly hatalmas, hogy a falusi népre támaszkodva a követek kamarájában nemritkán többségre jutott, a szabad állam ezen hatalma kiviláglott. Megértük azon színjátékot, hogy ott ez a párt szabadelvű ellenfeleit a politikai szabadság még jobban kiszélesített alakjával törekedett legyőzni, s mégis a katolikus nép s a protetáns király józan értelmén megbukott. (1) A német rendi kamrák még teljességgel nem valami kemény kősziklák, s mégis a badeni és würtembergi konventig, az ausztriai

(1) A klerikális párt a demokrácia megnyerése végett megígérte az általános választási jogot (suffrag. univers.) a községek és sajtó kibővített szabadságával együtt, s a halálbüntetés eltörlését. "A frígiai süvegnek egyszer helyettesítenie kell a papi kalapot." Midőn a király azt felelte, hogy sem az ország szüksége, sem a nyilvános közvélemény nem szolgáltat okot a szavazati jog ilynemű megváltoztatására (1848 óta a cenzus legalább 20 frank egyenes adó), ez a párt alkotmányellenes kimaradásával a kamarát határozatképtelenné tette. Ezáltal a kormányzás megakadt s a kamrák feloszlatása szükségessé vált. A papi párt akkor (1864. augusztus) az új választások népharcában nem lett győztes.

444

konkordátum ezen elsüllyesztői, s végül ő maga is ezeken szenvedett hajótörést. Ha a porosz képviselőházban a katolikus töredék, mely a politikai kérdéseket alkalomszerinti szabadelvűsége mellett is csak az egyház érdeke szerint tárgyalta, egészen a legújabb választásokig csaknem egészen elenyészett, ha katolikus panaszhangok emelkedtek, hogy jelenleg egyházuk ügye a német kamarákban nincs is képviselve: ez csak azt bizonyítja, miután a német választási törvények mégiscsak gondoskodtak arról, hogy főleg a vagyonos és művelt néposztályok a kamarákban képviselve legyenek, hogy ezek között ugyan nem a katolikus egyház illetékes polgári joga, hanem ennek római túlkapásai kevés pártolásban részesülnek. (1) Nem lehet tehát csudálni, hogy a római katolicizmus az alkotmányos államéletben kevés örömet talál. A pápa keresi a királyokat, s megtalálja a népeket. Az ő nunciusa keresi a gyóntatóatyát: s talál felelős minisztériumot.

A német nemzet római leigázása, kiszipolyozása és elerkölcstelenítése ellen a reformáció is egyik irányában felzúdult, Hutten Ulrik volt ezen küzdelem lovagja; az ő szerencsétlensége és hibája, melyben korának több száz valódi római áldozárával osztozott, nem olynemű, hogy hazafiúi dicsősségét elhomályosítsa. Luther is felhívta a német nemzet keresztyén nemességéhez intézett hatalmas iratában ezen nemzeti hatalmakat a reformáció segítésére, bárha nem abban állott ennek legmélyebb létalapja. (2)

De mindenekelőtt azon szemrehányást emelték a reformáció ellen, hogy ez a hibás a német népnek, egykor a világ leghatalmasabbikának, szétszakadásában és tehetlenségében. A jelenlegi mainzi püspök 1855-ben elődének, a németek apostolának tizenegy százados évünnepélyén egy főpásztori levelet bocsátott

(1) Csak amennyiben ezen vallomás (Hist. pol. Bl: 1863. H. 5. 1. 340.) alapos: "A modern állam sehol sincs katolikus érzülettől áthatva, sőt ellenkezőleg: az idő áramlatát követve, nemritkán az egyház iránt ellenséges érzületű."

(2) A német törzs felszabadításának ezen nemzeti jelentősége Rómában nem volt ismeretlen, így Vergerio, a pápai követ a német reformáció ellen, melynek hatalmától megragadtatva később prédikátora lett, 1531-ben ezt írja: "A lutheránusok és a barbárok többi söpredéke, kik Olaszországnak és Krisztusnak ellenségei." Lämmer közleményei után (Monumenta vaticana. Frib. 1861.)

445

ki, melyben ez áll: "Miután a szellemi kapocs, mely által Szent Bonifác a német népeket összekötötte, szétszakíttatott, ezzel vége volt a német egységnek és a német nemzet nagyságának. Miként a zsidó nép, miután a Messiást megfeszítette, hivatását a földön eljátszotta, úgy a német nemzet is, miután a hit egységét, melyet Szent Bonifác megalapított, szétszakította, az Isten országára vonatkozó hivatását elvesztette. Azóta Németország talán inkább arra dolgozott, hogy Krisztus országát a földön szétrombolja, s pogány világnézetet hozzon létre. Azóta a régi hittel a régi hűség is mindinkább elenyészett, s minden zár és lakat, minden fegyház, minden rendőri ellenőrzés együtt sem képesek nálunk a lelkiismeretet pótolni. Azóta a német keblek és német eszmék egymástól mind távolodnak, és talán éppen most vagyunk a fejlődés azon pontján, mely a német népnek mint egységes nemzetnek enyészetét előkészíti, s oly szilárd válaszfalat emel közibünk, mint aminő az, mely más német néptörzsektől elválaszt. De azóta sínylődnek az ágak is, melyek a régi törzsön megmaradtak. Ez az igazi elvakultság. A katolikus egyháznak szemére lobbantják tagjai oly sok bűnét, s a katolikus tartományokban történt annyi szomorú jelenséget is , anélkül, hogy meggondolnák, hogy azok többnyire ama szerencsétlen különszakadás következményei. Mentől nemesebb valamely tag, annál mélyebben megrázkódtatja a testet, ha szolgálatát meg kezdi tagadni. Mentől fenségesebb volt a német nemzet hivatása a keresztyén világrend kifejlődésére nézve, annál mélyebben és tartósabban meg kellett az egész világrendnek rázkódtatnia, midőn ama tag szolgálatát megtagadta, annál hosszasabban kell annak tartania, míg egy új sarj a lenyesett ágat pótolni, s azon hivatását betölteni képes lesz, melyet a német nemzet magától elutasított."

Ezen hypochondria szülte igazságtalanságot, mellyel egy német főpap, kit pártja örömest emelt volna a kölni érseki székbe, a német népnek ünnepi üdvözletül a Messiás-gyilkosság, az elhibázott hivatás és a lelkiismeretlenség gyalázatát vágta a szeme közé: Bunsen annak idején sokszor emlegetett "Zeichen der Zeit" című híres munkájában eléggé megrótta, és nemzetünk történelme azóta még kézzelfoghatóbban megcáfolta. De Ketteler báró, történt légyen ez akár a gyárimunka kitagadott fia iránti keresztyén

446

könyörületből, akár azon indokból, hogy az egyház uralmának hasznos szolgálatot tegyen, még a kommunisztikus ajánlatoktól sem ijedt vissza; azon férfiúra, kit a Rajna mentében majdnem mint szentet tisztelnek, hivatkozhatott Lasalle, és mint ennek bizalmas embere rendkívül kényes ügyben bizalommal fordulhatott hozzá. Az sem maradt titokban, midőn egy alkalommal IX. Pius a püspöki ellenzék ellen szitkokra fakadt [amiatt], hogy a német és magyar főpapok egyik gyűlésén a mainzi püspök megharagudva arról beszélt: ők két évtizede a legjobb úton voltak, hogy szabadelvű intézkedések által az egész német népet megnyerjék, de ezen vén hájfejű által az ő illiberális útjára engedték magukat rávenni "s most már ezt a köszönetet nyertük érette!"

Azon vádra pedig, mely a katolikus egyház hibáiért a protestantizmust akarja felelőssé tenni, megfelelnek a Tridentben keletkezett reformok. Ami ebben igaz, azt elismertük, s az átokra méltó bennük az, hogy a katolikus egyház a protestáns szellemet magából kilökte.

Nagyon jól ismerjük azon magas árat, melyet a mi népünk a harminc évig dühöngött pusztító háborúban a reformációért fizetett, midőn a restaurált katolicizmust és a Habsburg-házat azon remény kecsegtette, hogy a protestantizmust letiporhatja. Ha ez csak azon dogmarendszerben állana, melyben először mutatkozott, s nem egyszersmind a szellemek keresztyén megszabadításában és egész jövendő kifejlődésének ígéretében, akkor kétséges volna, hogy vajon azon ár nem volt-e igen magasra szabva. De habár Németország ellenségei kívül és belül az egyházszakadást is gyakran felhasználták, és hacsak a mi katolikus testvéreink nem határozták el magukat a lelkiismeret szabadságának feltétlen és őszinte becsülésére, történjék az az egyházzal vagy annak ellenére, még gyakran fel fogják használni, hogy a mi politikai ellentéteinket még mélyebbé és elkeseredettebbé tegyék: annak gyökérszálai mégis a korábbi századokban vannak bemélyedve, s éppen a katolikus egyháznak van teljes része ebben. A canossai vár udvarán történt, hogy a császári felség porba tapostatott, a római egyházi átkok voltak azok, melyek alatt a Hohenstaufok hős nemzetsége végül leroskadt: császárságnak a pápasággal foly-

447

tatott hosszas harcában jutottak el a kisebb német fejedelmek a lázadások és a kierőszakolt szerződések által azon függetlenségre, mely által a császári monarchia s ezzel a birodalom egysége már akkor romokban hevert, midőn a reformáció után még csak hiában vágyakoztak. Továbbá, – eltekintve a belső téves lépésektől, melyeket mi távolról sem akarunk a reformációtól eltagadni, hibáztatva annak szétszakadáeát két elidegenedett testvéregyházra, az ő jókori dogmatikai megmerevedését, – a császári háznak nem-német érdekekbe való bonyolódása, a Habsburg ház Spanyol- és Olaszország feletti uralma volt az, mely által a reformáció győzelmi útjában feltartóztatva, a protestantizmus germán nemzeti vallássá nem lehetett. (1) De Németország tehetetlensége is már véget ért, miközben örvendetes bizalommal látjuk a szétszakadást is vége felé közeledni.

Habár a katolicizmus volt az, mely a keresztyénséget a német talajba beültette, püspökeit birodalmi fejedelmekké tette, s több mint fél ezredéven át a magasabb műveltség csaknem egyedüli ápolója volt: mégis a protestantizmus lett, dacára az ő szellemiségének és csak fél-győzelmének, a népiesebb, mondhatnám, a németebb bennszülött (autochthon) vallássá. A keresztyénség, mely bizonnyára Nyugat mindkét egyházával közös, minden alakzatában, sőt csaknem minden elferdült irányában, még mindig egyaránt hordozza magán az Úrnak üdvadó sebhelyeit, keleti és mennyei eredetének jelvényeit; de a katolicizmusban római keresztyénséggé lett, a protestantizmusban, amennyiben főleg Luther által jutott először hatalmas jelentőségre, német keresztyénséggé, melyen a mi népünk az ő testéből való testet, s még sokkal inkább az ő szelleméből való szellemet érzi. (2) Velencében

(1) Alexander pápai követ, 1531. egy pápai titkárnak így nyilatkozott: "Hála Istennek, hogy nekünk egy ilyen katolikus fejedelmet adott (V. Károly): ha a jelenlegi körülmények közt egy Barbarossa Frigyes, egy Bajor Lajos, vagy egy IV. Henrik volna császárunk, akkor a keresztyénységből már kevés maradt volna meg" (Monn. Vaticana) – azaz Németországban a katolikus egyházból.

(2) Döllinger, 12. o: "A lutheri tant előállása után a két első században úgy fogták fel, úgy érezték, mint a német szellem legsajátabb szüleményét a vallásos dolgokban." 15. o: "A német protestáns azon tudatban, hogy Luther az ő testéből való test s csontjából való csont, hogy ő a germánok őseredeti prófétája, teljes önelégültséggel nevezhette magát és egyházát lutherinek."

448

a köztársaságnak V. Pál pápával való meghasonlásakor, vagyis azon küzdelem korában, mely az államhatalom és az egyházi jog beavatkozása közt folyt, gyakran hallatszott ezen közmondás: elsősorban velenceiek, s csak azután keresztyének! A németországi katolikusok ritkán maradnak megkímélve azon választástól: elsősorban katolikusok, azután németek, vagy megfordítva. Mi nyugodtan mondhatjuk: németek és protestánsok, és mindkettő teljes szívünkből.

Olyan egyéniségek, kikben az eszmék teremtői hatalommal, vagy legalább kiváló eréllyel mutatkoznak, emberi belátás szerint többnyire csak történetesen tűnnek fel, a teremtő Isten magának tartotta a titkot, hogy őket kibocsássa és felnevelje; mindazáltal figyelmet érdemlő, hogy a latin fajú népek oly sok szentet hoztak létre, kikben az ő katolicizmusuk népszerű módon magasztos fénykört nyert, míg a német nép oly szegény a bennszülött szentekben. A keresztyénség megalapítói közül a német tartományokban, kik ugyan többnyire germán eredetűek voltak, de a régi törzstől elidegenedve a tengerentúlról jöttek. Szent Gál mellett, kinek emlékét azonban majdnem csak a helységek, kapuk és utcák nevei tartották fenn, egyedül Bonifác van a mi népünk eleven emlékében megörökítve, s pedig ő nemcsak Wotan szent cserfáját vágta ki, hanem római fejszéjét mindarra, ami a német nép előtt szent és nemzeti emlék volt, a lehetőségig rávetette. Továbbá a középkorból Flüe Miklós mellett, kinek engesztelő szelleme, bárha még nincs a szentek közé felavatva, lebegjen mindörökre áldásteljesen Helvécia felett – a kedves népszent, a rendkívüli jótékonyság eszményképe, (*) aki azonban magyar királyleány volt, s Montalembert által újabban történt szenttéavatása előtt inkább a protestánsok közt, kiknek birtokába jutottak az ő szent ereklyéi, mint a katolikus népség közt volt ismeretes és tisztelt. Oly szegény ez a nép a katolicizmus bennszülött eszményalakjaiban, hogy egy félig cseh, félig huszita népszentet szokott védőszentként hídjaira helyezni. (1)

(*) Árpád-házi Szent Erzsébet, II. Endre leánya, Lajos thüringiai őrgróf felesége. [NF]

(1) Nepomuki Szent János, felcserélve néha Husz Jánossal. Lásd fentebb a szentekről szóló fejezetet, 68.o.

449

De bárhány ilyen szent álljon is még a naptárban s részesüljön a helységek katolikus templomaiban tiszteletben: melyik emelkedik akár mint népszerű jelenség is azon magaslatra, hol Luther áll! Az természetes, miután a vallásos gyűlölködés a legmélyebb szokott lenni, hogy a kegyes együgyűség, az iskolákban is erre oktattatva, a hatalmas szakadárfejedelemben csak egy szörnyet lát; de az már tényleg ízetlenség, ha olyanok, kik a történelmi dolgokról valamit tudni akarnak, a reformátornak néhány alkalomszerűleg odavetett szavát, melyek az akkori idők nyers ízlését tekintve, a thüringiai parasztfiúra és kolduló szerzetesre emlékeztetnek, arra használják, hogy belőle egy feslett életű szökött barátot csináljanak, (1) még arra sem gondolva, hogy minő szegénységi bizonyítvány volna a római egyházra nézve, ha egy ilyen csekély jelentőségű, csak sóvár vágyaira gondoló férfiú elégséges lett volna arra, hogy a pápai trónt mélyebben megrázkódtassa, mint – jogosult önérze-

(1) Sőt még ilyen felhasználás nélkül is egészen furcsa történetecskék keletkeztek, melyeket az "Igazi római népbarát" (Il vero Amico di popolo 1861) a rettegett protestantizmustól való megőrzése végett a római lakosságnak elbeszél, így a 40. lapon: "Tiszta csillagos éj vala,'és a tele-hold szelid fényével megvilágitotta a zárda kertjét, midőn Luther Márton éveinek terhétől, s még inkább bűneinek súlyától nyomatva, Bora Katalinnal, az egykori nimpsch-i bernátrendi apácával benne sétálgatott. A természet ezen hallgatása, a mindenség ezen enyhe nyugalma, ez a tiszta fény érzékennyé tette ezen vakmerő szentségtörő szívét. Látod – mondta Katalin a hitehagyott barátnak a csillagokra mutatva – mily gyönyörűen sugárzanak azok a világító pontok! Luther ezen szavakra az égre irányozta szemét, s fájdalmas hangon így kiáltott fel: Ó, gyönyörü fény – de nem a mi számunkra világít! – Miért? – kérdezte a nő – mi talán ki vagyunk tagadva a mennyből? – Talán igen – viszonzá a szerzetes –, mi feladtuk szent állásunkat. – Nos – veté ellene a nő –, nem tehetnők-e... – Nem – szakítá félbe Luther –, a szekér kerekei igen mélyen bevágódtak az iszapba, már késő!" – Nem szép, és az egész csak hazugság. A 45. oldalon: "Luther, miután jóbarátaival tréfás és fajtalan beszélgetések közt egy víg napot töltött, az ezt követő éjjel nyomorultul meghalt, nem tudhatni, hogy szélhűdés által megfojtódva, vagy saját kezeivel magát megfojtva. Hozzá méltó halál! " – Maga Luther egy, az ő halálára vonatkozó sokkal szemtelenebb olasz tudósítást adott ki újra, tréfás észrevételekkel kísérve. Halálának valódi története mindenesetre életéhez méltó, hiteles, szemtanúk által leírva okmányilag, mindenki által megtekinthető, aki nem szereti jobban a rágalmat, mint a tiszta igazságot.

450

nek saját szavait használva – valaha király vagy császár tette azt. A katolikus teológusok Luthert Ariusszal hasonlították össze, a reformátort a IV. század szakadárfejedelmével. (1) A személyes tulajdonságok közt, melyek, amennyire tudomásunk lehet róla, Ariusban mégis egészen tiszteletreméltók voltak, valami határozott hasonlóság nem mutatható ki. A tudományban sem: Ariusnak az általa megkezdett nagyszerű fejlődési folyam következtében az egyház által kárhoztatott tévtana az volt, hogy Krisztus ugyan mint Isten Fia teremtette a világot, mindazonáltal ő maga is a világ előtt teremtetett, tehát nem Isten a szó legteljesebb értelmében; míg Luther Krisztus istensége előtt mint bárki más, hívő kebehlel borult le – de öntudatlanul is igaz ezen utalásban azon általános tény, hogy a germán népfajok a keresztyénséget először az ariusi alakban fogadták el, és ahhoz hosszasan valódi német hűséggel ragaszkodtak, midőn az már a római birodalmi egyház által kárhoztatva lőn, tényleges jóslatot mutatnak fel arról, (tökéletlenül s nem minden vonatkozásaiban találóan, amilyenek általában a prófétai előképek), hogy ezen népfajok főleg arra vannak rendeltetve, hogy saját nemzetiségüket s a keresztyénség gazdag életét egykor fenségesebb módon és jogosultsággal, a római egyház által kárhoztatott alakban önállóan kifejtsék. De személyileg sokkal inkább emlékeztethetne Lutherre a szintén ezen ariusi keresztyénséghez tartozó püspök, aki legelőször vezette be az egyik germán néptörzset az egyházba: a rendkívül tisztelt gót püspök, Ulfilas, aki népének keresztyénségére mindenek előtt szükségesnek tartotta, hogy az a Szentírást saját népnyelvén bírja, és aki eszerint a gót bibliában a german nyelv legrégibb emlékét hagyta hátra, mely hangzatosságával a miénket messze tulhaladja: oly bibliát, mellyel csak a Luther bibliája egyenrangú, mely nyelvészetileg is, még inkább mint amaz, a magasabb német nyelvtökéletesedés alapjává

(1) Perrone T. III. §. 274: "Qui magnus non fuit, nisi ea ratione, qua magnus fuit Arius." Perrone másik, "Catechismo intorno al protestantismo. Róma 1854" című munkájában (1,10) megismétli azon ízetlen mendemondát, hogy Luthert az indította a lázadásra, hogy X. Leó a domonkosoknak és nem a Luther rendjének, az ágostonosoknak engedte át a bűnbocsátó cédulák árulását.

451

lett, és a német tájszólások felett (minthogy a mi néptörzseink mindenike a magáét szorgalmasan megtartaná), egy eszményi nyelvegységet hozott létre, melyen mi mindnyájan egymást megértjük, s melyen mindnyájan beszélni és írni tartozunk, akik csak az egyetemes német nemzethez kívánunk tartozni, úgy a protestánsok, mint a katolikusok. Ezeknek tulajdonképp egyházilag elismerve csak egy latin papi bibliájuk van: nekünk megvan a német bibliánk, mint a németté lett keresztyénség okmánya. Az csak egy egyszerű történelmi ítélet, midőn Döllinger a mi Lutherünket "a legerőteljesebb nép emberének, a legnépszerűbb jellemnek" nevezi "mindazok között, akikkel Némethon valaha csak bírt". (1)

Minden valódi történelemismerő és tudományosan művelt egyén idővel el fogja ezt ismerni, történjék bár ez az elismerés örvendetes beleegyezésből, vagy keserű gyűlöletből. Ez a Luther, hasonlíthatnók őt egy kősziklához is, megmérhetetlen mélyen gyökerezve a hazai földbe, teteje hol a kékellő éterbe kimagasodva, hol viharral fenyegető felhőktől borítva, egy kőszikla éles szögletekkel és meredek falakkal, melyekről rohanó patakok ömlenek alá pusztítólag vagy termékenyítőleg; de ő egyszersmind egyszerű német férfiú is volt, aki, ha nem lepte meg ifjúságának búskomor érzülete és azon nagy férfiakkal közös fájdalom, akiknek világtörténelmi hivatásuk volt, vidám kedéllyel mindenben részt vett, ami akkor a német nemzet szívét mozgásba hozta. Emellett az ő férfias ifjúkorának és művének vonzó hősi vonásokkal teljes képe egészen a wartburgi magányig, a német protestáns

(1) Ennek ellenében Lämmer (Misericordius Domini §. 76) Luther nem kedvelt iratairól kinyilvánítja nekünk: "A legjobb, a keresztyén szelídséggel és kedvezéssel leginkább megegyező magyarázat mindig annak elfogadása marad, hogy az "Isten embere," mint hajdan a montanisták, időnként midőn gyalázatos és szentségtörő nyilatkozatokat tett, nem volt ura magának, s nem volt beszámítható: s mint a fúriáktól kínzott ember, az egyház szenteltvizére s ördögűzésére volt szorulva." – Milyen kár, hogy a világi pappá s kanonokká lett lutheri papjelölt nem akkor élt, hogy az "ördögtől megszállt" Isten emberén a szentelő ecsettel és ördögűzéssel segítsen! – Egy bécsi iskolában, hol a vizsgakérdésekre adandó feleleteket szóról-szóra betanulták, azon kérdésre: "Ki volt Luther?" a gyermek, kinek a hivatalos felelet nem akart ajkára jönni, azt felelte: "egy rossz ember." Ekkor így segített rajta a tanító: "Mondjad csak, hogy egy gézengúz (Lump) volt."

452

tartományokban minden gyermek, minden falusi ember el tudja nektek beszélni azt; ugyan hol van Némethon katolikus egyházának egy ilyen népszentje, aki pedig nem volt szent?

A német nép a századok folyamában sok nagyszerű tettet hajtott végre, s nagy fájdalmakat szenvedett; de melyik tette az, mely inkább a mi népünknek szíve mélyéből legfenségesebb vallásos komolyságában született volna, s melyik bírt nagyobb szabású, a világot mozgásba hozó hatással, mint a német reformáció? Aki ezt nem érti, vagy csak bosszankodva képes elismerni, abból a legnemesebb német népérzelemnek legalábbis egy jókora része hiányzik.